Westlake Park

- Nem emlékszem, hogy Elroynál is így lett volna. Az olyan.. természetes volt. Van ennek értelme egyáltalán?
Nem a halálra értem, mert annak értelme nincs, hanem arra, amit kérdezek. Kisgyerek voltam még Elroy halálakor, de nem is emlékszem másra belőle, csak a betegségére. Mindig beteg volt, mindig szenvedett és én mindig sajnáltam. Csak akkor nem, amikor láttam a koporsóban feküdni. Nyugodt volt és békés. Akkor úgy éreztem, hogy végre megpihenhet. De Étienne esetét nem tudom így szemlélni. Képtelen vagyok rá. Hiszen neki éppen kezdett egyenesbe jönni az élete.. az úr néha nagyon nem fair odafent.
- Mindig tudtam, hogy megfelelő szakmát választottál, de ilyenkor leszek csak igazán biztos benne. Én képtelen lennék a halállal ennyiszer szembesülni, neked pedig olyan.. okosan megy. Nincs erre jobb szavam.
A hangom csendes, szomorú, de valahogy már nem olyan mélyről szól, mint korábban. Buta voltam, hogy szakemberhez fordultam a családom helyett. Szégyellem magam emiatt.
- De ez így nem jó! - sóhajtok fel. Mindazonáltal igaza van, hát nem feszegetem a kérdést, nem itt és nem most. Érzem mögüle a falat, amit úgyse fogok tudni áttörni, s talán Raoulnak igaza van abban, hogy jobb ez így.
- Mármint ezt most pontosan hogyan is kell értenem? - akadok meg a szüleinkre tett megjegyzésén. Tudok, amit tudok, de sose vagyok képes elhessegetni azt a gondolatot senkit illetőn, hogy az én tudásom csak egy szegmense a teljes képnek. Rózsaszín álomvilágban élnék?
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ezzel nem hogy oszlatod az aggodalmamat, hanem gerjeszted? - vonom össze szemöldököm. Ez a csontváz és a szekrény párhuzama eléggé kísérteties azért, ha nem veszem szó szerint, akkor is.
- Ne legyél már ilyen! Csak egyet mondj el, na. Azt, amelyik a legszörnyűbb. Akkor én is elmondom az enyém.
Nem nagy dolog, de én az anyámnak tett hazugságomat úgy éltem meg. Minden alkalommal, amikor meglovagolta a házasságon kívüli szexuális életem. Hagytam, hadd gondolja úgy, hogy direkt az ő bosszantására teszem, amit teszek.
Ahogy mellém ül, felé fordulok, hogy jobban arcára lássak ebből a szögből is.
- Ühümm. Utoljára a temetésen láttam szegényt. - idézem vissza meggyötört arcát. S ezzel együtt az is eszembe jut mennyire haragudtam Étiennere, amiért ezt is fű alatt intézte, s nem jelentette be előre, hogy mik a szándékai.
- Topáz jó emberismerő. Hol futottatok össze? Hogy van mostanában?

- Attól függ, minek is – megint nem értem, mire kérdezi, még ha a testvérem is, néha nem tudom megfejteni – Elroynak megváltás volt – felelem csendesen.
Fojtottan nevetek fel, a kezem is a szám elé teszem.
- Okosan – nézek rá, majd visszaveszek a mosolyból, elvégre nem könnyű témáról beszélgetünk, sóhajtok is egy mélyet. – Köszönöm.
Senkivel sem osztottam meg az érzéseimet, miként kezdtem el feldolgozni, hogy hiába minden erőfeszítésem, a páciens felett végül a betegség győz. Hogy el kell engednem, s hogy józan ésszel kell felülemelkednem ezen, s azt nézni belőle, hogyan tudok legközelebb még jobban segíteni másokon. Mint ahogy azt sem, hogy nem ráz meg a halál. Kevesen értenék meg, s nálunk Elroy elvesztése, s most Étienne halála csak még inkább nem tenné érthetővé. Még akkor sem, ha nagyon mélyen megrázott Étienne halála. Elengedtem, mert menni akart, s az évtizedek alatt megtanultam elengedni.
- Így nem is, ahogy eddig tetted – kapok a szón, szándékosan félreértve, s ezzel továbblendítve, felfelé abból a gödörből, ahová gurította magát.
Csodálkozva, s értetlenül nézek rá.
- A megbocsátás és megértés képessége erősen hiányzik belőlük. Olyan idillhez ragaszkodnak, amiben ők a legnagyobb ludasak. Emlékezz, miket vágtak a fejedhez, amikor elmondtad nekik a babát – aztán legyintek egyet. – Legyen az ő bajuk, attól még felneveltek minket, s kitartottak mellettünk – fogjuk rá, de voltaképpen azon kívül, ahogy azóta hozzám állnak, egy rossz szavam sem lehet rájuk. Megértem őket és nem haragszom rájuk. Az én, idézőjeles tettem nem fér bele a világképükbe.
- Nem állt szándékomban oszlatni sem. A valóságról beszéltem – nézek rá komolyan.
Elnevetem magam röviden, amilyen képet vág, hogy csak legalább egyet áruljak el.
- Mesterien tudsz alkudozni, azt tudod? – aztán egyik szemöldököm felvonva, féloldasan nézek rá. – A titok azért titok, mert megtartjuk magunknak. Nem vágyom megismerni a titkaidat, azok legyenek a tiéd – ó te jó ég, milyen sokára tudtam mindezt követni és megérteni!
Szembe ülök vele, s úgy fogom meg a kezét.
- Topáz egy dög, aki uralomra tör a házamban – vigyorgok, Topázért odáig vagyok. Egy szintig. - Beszélgettem a szüleivel a temetés után, aztán párszor beszéltem velük telefonon, s mindig csak azt hallottam, bezárkózott. Úgy gondoltam, teszek egy próbát, s átmentem hozzá.
Hogy mit tudtam meg akkor, arról meg végképp hallgatok. Súlyos teher ez, s a szívnek parancsolni nem lehet, hogy ne szeressen valakit.
- Nem tudom, lenne-e értelme meghívni egynémely családi összejövetelre – nézek Angiere érdeklődéssel, azért ő jártasabb a női lélek bugyraiban.
Az étellel annyira nem is foglalkozom, hiába eszek, nem az étkezés a lényeges, az csak egy alibi, hogy tudjak a húgommal lenni.

Először meglepett az ötlet, amit Denver dobott fel az edzőteremben, amikor éppenséggel a fekvenyomó padnál segítettünk egymásnak és emeltük le a másik számára a súlyt, de aztán rábólintottam. Télen edzés a kültéri kondiparkban? Miért is ne! Nincs bajom az extrémebb körülményekkel, még ha mostanában nem is terheltem magam ilyen téren, de most ezen változtatok. Ha mozog az ember, akkor nem fázik. Sőt... szóval arra figyelni kell, hogy teljesen ne melegedjünk ki, de nem hinném, hogy különösebben fagyoskodni fogunk. Meg tetszik is a lehetőség, hogy az olykor idegesítő konditermi zenét nélkülözve a szabadban a friss levegőn mozogjunk és közben még jót is dumáljunk mondjuk. Szóval otthon felöltöm az edző szerelésem, erre kerül a kabátom, majd kocsiba ülök és a helyszínre hajtok, ahol parkolás után kisétálok a parkolóházból egyenest a park kondigépes részéhez, ahová megbeszéltük a találkozót. A kabátot ledobom és elkezdek bemelegíteni, amíg Denver meg nem érkezik, mert hamarabb jöttem, miután túlkalkuláltam a forgalmat és gyorsabban értem ide. De kihasználom az időt, így kocogok pár kört, végzek némi kar-könyök-csukló körzést, sőt, minden alap bemelegítő gyakorlatot végigjátszok. A kezdeti csípős hideg már régen nem zavar, sőt, még kényelmesebb is így, mintha melegebb idő lenne és már ennyitől izzadni kezdenék. Jó lesz ez.

Nem ismerem még olyan régóta Maxet, de ettől függetlenül hamar sikerült megtalálnunk a közös hangot, meg érdeklődési köröket. Az edzőteremben találkozunk jobbára, szóval gyakorlattól függően tudunk csak kommunikálni egymással, de a pihenési időben annál inkább. Végül felvetettem neki, hogy az egyik kültéribe menjünk el, mert személy szerint én jobb szeretek kint lenni – igen, még télen is -, mint bent ekkora nyomorban. És mivel ilyen az idő, így itt nincs is akkora tömeg. Év elején be se néztem a konditerembe, mert tudom, hogy akkor férni sem lehet. Megteszi mindenki a maga újévi fogadalmát, hogy majd elkezd mozogni, ez kitart három napig, aztán visszaválik ugyanazzá a lusta disznóvá, aki azelőtt volt. Persze tisztelet a kivételnek, de nincs belőlük túl sok.
Egy-két perc késéssel érkezek csak oda a helyszínre. Kiszállok a kocsimból, megszabadulok jómagam is a kabátomtól, majd hátsó ülésre bedobom azt. Azt se értem, minek hoztam egyáltalán, hisz edzés közben nem lesz rajtam, előtte meg utána pedig jobbára a kocsiban vagyok, a fűtés pedig elég hamar bekapcsol a járgányban. Mindegy is.
A helyszínre sétálok, és hamar megpillantom Maxet. Közelebb lépek hozzá és kezemet nyújtom üdvözlés gyanánt. – Szevasz, Max – szorítom meg a kezét. Nem erősen, csak megszokottan határozottan. – Bocs a késésért, még el kellett ugranom valamiért – azaz valakiért, és őt kellett hazafuvaroznom. Épp arra jártam, mikor hívott, és gondoltam belefér ez a néhány percnyi késés. De aztán jöttem egyből ide. – Mi a helyzet egyébként? Látom, már elkezdted nélkülem is – nem fog nekem sem sok kelleni, mire belelendülök és a nyújtások után belevághatunk a tényleges edzésbe is.

Egy edzőtárs jó motiváció tud lenni. Ráadásul az sem árt, ha az ember valakivel el tud dumálni, én pedig majdnem fél évig nem is voltam idehaza, szóval az, hogy Denver-el elkezdtünk azért kicsit haverkodni, egyáltalán nem jött rosszul. Ez a közös kinti edzés meg tovább viheti a dolgokat valamelyest. A teremben jól kijöttünk legalábbis. Jobb is, hogy a termet kerüljük, mert tömegnyomor van, a pulykát ilyenkor akarja mindenki ledolgozni, vagy az újévi fogadalmát lelkesen beváltani, szóval a kondipark jó ötlet volt, ezért is bólintottam rá. És egy kis hideg sem árt, nem szabad elpuhulnom, mondjuk erről Uncle Sam gondoskodik is az évi szinten tartó behívásaival, de ilyen a tartalékosok élete... még mindig jobb, mintha kaszárnyában üldögélnék naphosszat, vagy egy afgán őrtoronyból szemlélném a kietlen pusztaságot... Faterom persze ennek örült volna, de felőlem ott penészedhet meg, ahol akar, a magam részéről én inkább élvezem a seattle-i életet, még ha azért hűvös is ez az északi tél. Ami csak addig zavar, amíg leveszem a kabátom, mert, amint mozogni kezdek, ennek már nyomát sem érzem. - Hali Denver! - állok meg a gyakorlattal és rázok vele kezet a megszokott modorban. - Ugyan, nem tesz semmit, mindenkivel megesik. - vonom meg a vállam. - Ja, hamarabb értem le, mert kisebb volt a forgalom, az összes hétvégi sofőr tata, aki karácsonykor kimozdult, most már visszahúzódott a barlangjába, hogy húsvétig elő se jöjjön. - kacagok. - De jobb is, mert életveszély, amit művelnek. - közben, amíg Den nyújtani kezd, én is követem példáját, mert azok még kimaradtak a bemelegítésemből. - Mi újság van egyébként? - teszem fel a beszélgetést indító univerzális kérdést.

Általában atomóra pontossággal szoktam megérkezni a megbeszélt időpontokra, most viszont úgy voltam, hogy egy kis késés még nem a világvége. Még korábban is indultam el, hogy inkább korábban érjek oda, semmint később, de ilyen az, ha az ember azt mondja, 0-24-ben hívhatják az alkalmazottjai, ha kell valami nekik. Nem mintha bánnám, épp ellenkezőleg. Örülök, hogy így tesznek, csak túlzásokba ne essenek. Ez most különleges eset volt, mert tényleg a közelben voltam, így semmi külön erőfeszítést nem igényelt hazadobni Leaht, de nem vagyok a sofőrjük. Szerencsés véletlen volt ez a mostani, mondjuk úgy.
- Nincsen semmi különös igazából – mondom neki szűkszavúan, de végül folytatom. – Lassan kezd visszatérni az éves hajtás, de ezt megszoktam már január első néhány hetében. Februárban már ugyanaz lesz, mint mondjuk szeptemberben, szóval nem aggódom, hisz felesleges – vonok vállat egyszerűen. – Na meg az elmúlt néhány napban inkább másfajta edzést választottam, mint az edzőtermi – nevetem el magam röviden, és szerintem nem különösebben kell magyarázni, hogy mire gondolok. Nem vetem meg a szép nők társaságát, nem is értem az olyan prűd picsákat, akik képesek egész életükben csak egy valaki mellett megmaradni. Persze én sem azt csinálom, hogy mindenkit akit csak lehet megfektetek…
Miután kicsit nyújtottunk és bemelegedtünk, felteszem a kérdést. – Na, mivel kezdjünk? Húzódzkodás? – ha rábólint, akkor már mehetünk is oda. – Na és… feléd… minden rendben? – kérdezem tőle, mikor már mindketten nagyban csináljuk a gyakorlatokat. Részemről nincsen versenyre való tekintet, nem akarok én senkit sem lenyűgözni vagy ilyesmi. Csinálom a gyakorlatokat addig, amíg kényelmesnek érzem, és hogy legyen erőm a következőre. Beosztom az energiámat, mert annak sincs sok értelme, hogy edzek tizenöt percig, aztán körülbelül meghalok a fáradtságtól.