Játszótér

Ro & Ren

Az életben rengeteget csalódunk, holott voltaképpen ezerszer jobbat remélnénk. Azt hihetnénk ezáltal, hogy az élet kegyetlensége pont minket választott ki áldozatául, s hogy mi magunk vagyunk az egyetlenek, akiket bánt, kínoz, és teljességgel megfojt, de mindez nincs így. Aláírom, hogy az élet kegyetlen létet jelöl meg, és hogy szenvedünk számtalanszor ezen okból kifolyólag, de nemcsak minket választ ki, s nemcsak mi magunk érzünk mérhetetlen fájdalmat legbelül.
Sötét van. Az az igazi mély sötét, amikor nem tudod eldönteni, hogy működik még a látásod, vagy sem. Nem látod a magad elé felemelt kezedet és a fénynek halvány nyomát sem. Olyan sötét, hogy kételkedsz benne hogy látod-e újra a fényt vagy végleg elvesztetted a szemed világát. Már nem látod az árnyalatokat, nem érzel különbséget, és hiába erőlteted a szemed, minden árnyék ugyanolyan. Ez a sötétség az ami körbevesz, beleivódik a csontjaimba és nem ereszt. Az emberek többsége fél a sötéttől, egy idő után a démonaik, amik a fejükben élnek megelevenednek a sötétben és kitátott szájjal csak arra várnak, hogy felfalhassák őket.
A szemeim kipattantak egy pillanat alatt és a plafont láttam… majd az órámra pillantottam… 22:55. Még egy rémálommal lettem gazdagabb. Felültem és körbe néztem a szobámban. Szobám? Már rég megszűnt, amióta Shane-hez kellett költöznöm, ez csak egy vendégszoba, melyet én magam díszítettem fel a saját formámra.
A telefonomért nyúlok és SMS-t pötyögök Rosenak, elemi óta vagyunk jóban, s rosszban együtt. Bár csak egyszer vesztünk össze, akkor is reggel háború volt, de délután már elszívtuk a békepipát.
Meg se vártam, hogy visszaír-e, én már öltöztem is fel valami kényelmesbe és tipliztem is el otthonról. Shane már rég bealudt, szerencsére észre sem vette a lelépésemet. Ha még se alszik…nos akkor majd érkezem….vagy utánam jön. Nem érdekel.
Ha már eldöntöttem valamit, akkor sosem morfondírozok azon, hogy jó döntés volt-e, mert nem tudom visszacsinálni. Döntöttem, vannak következményei, és az új helyzetnek megfelelően kell válaszokat keresni.
Odaléptem rendesen, hogy 15 perc sétával kiérjek a térre, szerencsére 10 C-on megmaradt a levegő, szóval nem öltöztem vastagon. Leültem a szokásos hintára és várakoztam. Aztán felbukkant az ismerős alak is, egyre csak közeledett, az én mosolyom egy fokozódott. Legalább az ő társaságában ezt megteszem… - Mintha csak 5 órája találkoztunk volna. - nevetem el magam és végig pillantok rajta…

Ren üzenete a lehető legjobbkor érkezett. Alig vártam, hogy végre kiszabadulhassak ebből a lakásból. Más körülmények között örömtáncot járnék a délután történtek miatt, de az itthoni helyzet ezt nem teszi lehetővé. Még mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet. Próbálok túllépni rajta, de nem egyszerű elfogadni.


Pötyögöm be a készülékemen és már zsebre is csúsztatom. Majd a szekrényemből kikeresem a cigimet és a kedvenc öngyújtómat. Felkapok egy fekete hosszított kardigánt és a farmer táskámat és belenézek a tükrömbe. A hajam és a sminkem tökéletesen áll, viszont a számra elkélne még egy kis szájfény, úgyhogy máris nyúlok a tasimba érte. Most már teljesen elégedett vagyok magammal, útra készen állok.  Lassan kinyitom az ajtóm és lábujjhegyen kisettenkedek a szobámból. Igyekszem minél kevesebb zajt csapni, nehogy anyu felébredjen és rajtakapjon az éjjeli szökésemen. Tuti, hogy nem díjazná az ötletet, visszazavarna a szobámba és akár még szobafogságot is kapnék, vagy elvenné a mobilomat. Akkor pedig vége lenne a világnak, mert egyrészt nem bírok ki egyetlen napot sem a barátaim nélkül, másrészt a mobilom nélkül is meghalok. Emlékszem egyszer bent felejtettem a suliban és az volt az egyetlen nap amikor alig vártom, hogy végre holnap legyen és mehessek suliba.
Végre kint vagyok, olyan édes ez hirtelen jött szabadság. Úgy szeretek ilyenkor a csillagos ég alatt lenni. Főleg ilyen jó időben, amikor már éjszaka sem fagyunk meg.
A gondokat a házban hagyom, ezt az estét élvezni akarom. Hiszen már a délután is milyen jó volt amikor jött az a kutyás srác. De még csak a nevét sem tudom. A szeme, azok a gyönyörű mogyoróbarna íriszek. El tudtam volna olvadni ahogy rám nézett. Már csak abban bízom, hogy lesz még alkalmam összefutni vele és egy kicsit többet is fogunk beszélgetni, mint most. Mivel a mostani kimerült egy sziában és megsímogathatom a kutyusod kérdésben. Aztán már ment is tovább.
- Hey, mizu csajszi? - viszonozom a mosolyát és közben lehuppanok a mellette lévő hintába.
- Pedig ha tudnád mennyi minden történt az alatt az öt óra alatt – mosolygok tovább rejtélyesen.

Ro már dobja is le magát mellém, amit én hűen követek, vigyorgok mint a tejbe tök. Shane ha látna tuti, hogy féltékeny lenne. Akiben zűrzavar van, zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van, rendet teremt maga körül. Ebben hiszek. Bennem mi van? Zavar és káosz. Mint Ro-ban. Valami hasonló. Van egy vékony határ az emberben. Aközött aki volt, és aki lett. Na, most ez a határ elmosódik, hol nagyobb, hol kisebb, hol teljesen eltűnik, hol pedig olyan, mint egy végtelen fal. Néha hiányzik az az ember, aki voltam, néha hiányzik az, ami régen volt. Egyszerű volt minden, manapság pedig mintha minden direkt arról szólna, hogy miként tegyük még ezt is bonyolultabbá. Hiányzik sok mindent a múltamból, de ez az emberrel így szokott lenni mikor valami nagyra, másra… ismeretlenre készül. - Hmm… - hosszan elnyújtottam a hangot, ajkaimon pedig megjelent egy még nagyobb mosoly. - Na mesélj mi történt? - faggatózok, hiszen az ő családja… hogy is mondjam? Zűrös. De nem rossz értelemben. Azt hiszem úgy gondoltam. Miközben hallgattam őt, közben neki álltam kicsit beindítani a hintát és úgy figyeltem rá. Csak épp mozgott a hinta. - Aludt anyud, miközben eljöttél? - érdeklődtem, de tuti biztos, hogy szundizott, különben Rose se lenne akkor itt. Hülye kérdés, tudom, de érdekel, hogy hallott e mocorgást, mikor lelépett. Mert múltkor Shane kiszólt az ablakon… hogy hova az a nagy sietség… remélem ő nem járt így és nem lógott meg úgy, hogy az anyja halálra aggódja magát…
Shane nem aggódja túl a dolgokat, vagy legalábbis nem látszik rajta... nem zavar, legalább le tudtam ma lépni. Nem volt sehol sem fény, szóval vagy itthon volt és húzta a lóbőrt, vagy majd most kerül még csak haza. Passzolom.

- Kösz. - egy szál nem a világ vége… nem sűrűn teszek ilyet, Shane sem fog rájönni… remélem. Lesz akkor áldás. Ha meg is gyújtja, akkor beleszívok és köhögve eresztem ki magamból a mérget. - Igen? - pillantok rá és hallgatom a mesélését. Elvigyorodok én is ezt hallván, hiszen ha Rosenak tetszik valaki, akkor az a fazon csúcs lehet és megéri a dolog. Ezzel is kitudnám Shane-t kergetni a világból, nem elég ha részeg az ember, vagy be van szívva, de ha még összefekszik valakivel. De én azért kerülöm az ilyesmit. Egyelőre. Nem tudnám magam elképzelni ennél lejjebb. A nagybátyámat meg kiüldözném a világból…szóval nem. - Most akkor újra együtt vannak, vagy csak akarnak…vagy ők se tudják eldönteni. - húzódik fel a szemöldököm a magasba, majd újra beleszívok a cigibe. - Elölről elkezdeni mindent? A bizalom sokat segíthet… - főleg ha valamelyikük nagyon akarja… - Amúgy akarod ezt az egészet? – pislantok rá kérdőn, hogy akar-e az egész családjával lenni?
Az anyja már aludt, akkor jó. Remélem jól láttam, hogy Shane is alszik már. Nem volt a nappaliban sem, sötét is volt. Bár annyira nem néztem körbe, hogy holléte felől lássak valamit, szóval léptem könnyedén. - Baj? Csak a szokásos… de csak veled tudom megbeszélni… még ilyenkor is hajlandó vagy kijönni. - lököm meg kicsit a vállánál mosolyogva.
- Azt a csapást már nem élném túl. – de Shanenek ezt bevallani? Nem tudnám. Ha én nem tudom miért, akkor ki? - Nincs baj vele… próbálkozik, de ellököm magamtól. - vallom meg neki bűneimet, majd felcsillan a tekintetem egy ötlet gyanánt.
- Tényleg. Valamelyik nap suli helyett húzunk el valahová! - húzni akarom Shane agyát ezzel? Lehet. De unnom a sulit, ki kellene szállni ebből az örökös körforgásból. - Tartom a hátam. - felelem komolyan, hiszen neki mindkettő szülője haragos lenne, ha megtudnák, nekem meg csak Shane.
De vele könnyedén elbánok. Azt hiszem.

Tetszik neki egy srác és megakarja kaparintani. Szavaira elmosolyodom. - Hallod! Te eleve egyedi gyártmány vagy és csinos is. Ha nem kellesz neki akkor benne van a hiba, mert te gyönyörű vagy Rose! – pillantok rá szelíden.  - Ne akarj másokra hasonlítani. Magadat add, azzal előrébb jutsz. - már most is szép, de 8 év múlva még szebb lesz. Erre jutottam, csak rá kell nézni. Hiába akarja annyira azt a fiút, a folyó is csak a saját medrében folyik, majd a kapcsolatuk is megváltozik. A beszélő viszonytól a barátig, majd a kapcsolatig és az ágyig. Asszem.  
- Azért remélem ennyi idős felnőtt fejjel nem akarják újra és újra eljátszani azt, amit tinédzserkorukban… akkor még megbocsátható a dolog…de így? - húzom el a szám, mert felnőtt párkapcsolatnál azért érett fej kellene… meg felelősség, hisz van egy lányuk.
- Ugyanez viszont. - kacsintok rá a megszólalása végett, hogy a barátok erre valók. Na jah, ezer éves barátságunknak köszönhetően elmegyünk a világ végére is a másikért, vagy épp követjük őt épp oda.
Általában együtt vagyunk szarban és az igazgatóiban is együtt unjuk a buránkat… szerencsére Shane nem sokat tud ezekről az afférokról, meddig? Bár… Rose többet van fent, mint én…de akkor is. A hibák azért vannak, hogy kijavítsuk őket… ebben hiszek.
- Mert lehet nincs más út. – válaszolom meg a kérdését, melyre én sem tudom igazán a válaszokat. Pedig imádom Shane-t, de egyszerűen jobb lenne, ha utálna. Az én hibám volt…apa nem tudott figyelni… áh mindegy, lapozzunk. Ezt nem gondolhattam komolyan!!!
- Hogy hova? Hát szeretnék elmenni ki a városból, valamerre el… - ennél tovább nem jutottam az ötletelésben, szóval amint elhagytuk a várost gondolkodhatunk rajta.
- Hozok kaját, meg térképet is, ha kell. - szar lenne ha eltévednénk… - Legalább 2 teljes napra eltűnni a térképről… - elmélkedtem tovább hangosan. Jó lenne kitisztul fejjel élni tovább és folytatni a mindennapokat.

Az hogy Rosenak egy férfin…mert már tuti nem tizenéves fiúról beszélünk, jár az agya, akit megakar hódítani, attól még nem dől össze a világ. Csak mértékkel. Ha túl nyomulós, az lehet nem jön be a fiúnak. Aztán meg ki tudja. Lehet ez hozza össze őket.
- Veled? Bárhová Rose! – elmegyek vele én bárhová ami jó mulatság és idegőrlő lehet Shane számára, na meg együtt lehetek Barátnémmal. Ha jógázni, akkor oda, ha valami istenes szutyokra, akkor oda…. bánom is én, csak Roval lehessek.
- Téged lenyakaznak…én meg hallgathatom Shane hülye okoskodását. De ez van, nem akarok unatkozni. Menjünk, aztán vagy haza érünk, vagy hazavisznek. Senki sem született szentnek, nem? – nevetem el magam, mert mi hiába nézünk ki aranyosnak, hát pont totálisan az ellentétei vagyunk. Veszekedni Shannel? Már hozzászoktam, hogy mást nem is tudok felé nyújtani, pedig nem ezt érdemeljük, de már nem is érdekel. Ne akarjon atyáskodni felettem. Csak csinálni akarom, amit szeretnék és ő ne akarjon beleszólni. – Ugye tudod, ha túléljük a családi botrányt a túra után, akkor egy pár hétig elfelejthetjük egymás társaságát. – nevetem el magam, hiszen ez az egy amitől nem tilthat el senki. Rose-tól nem tilthatnak el. Keresztül megyek minden szabályszegésen, hogy összefussak vele, ha az kell.
- Nem hagyom. Seattle utáni terepet nem ismerem… - vallom be őszintén, szóval ha hazaérek el is pakolom a térképet a táskámba, meg előkutatok valami másfélét is.

Azóta, hogy kiderült, egészen jól megy a motorozás – tudom-tudom, még pihennem kellene, de egyszerűen megőrülök a semmit tevéstől –, gyakorlatilag naponta sikerül kimozdulnom és tennem vele pár kört. Bár nem félek betenni a lábam abba az üzletbe, ahol öt hete meglőttek, mégsem szívesen megyek arra, helyette viszont szívesebben száguldok át – jó, csak módjával száguldozok – a város másik részébe, ha vásárolni kell, összekötve a kellemest a hasznossal.
Most is ennek okán ültem fel a kétkerekűmre, hogy vegyek ezt-azt és ki is tegyem a lábam a lakásból. A játszótér mellett kanyarodok le és állok meg a piros lámpánál, besorolva az autók között, amikor mellettem elsuhan egy gépjármű, egyenesen neki az oldalról meginduló kocsisor egyik autójának, alaposan betalálva oldal irányban. Hatalmas csattanás kíséri az ütközést, majd fékcsikorgás vegyül a zajokba és hamarosan egy másik autó repül bele a szabálytalankodóba, ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy az újonnan érkező fejre is áll és egészen a lámpaoszlopig korcsolyázik a betonúton. Sikítozás is kíséri most már a dudakoncertet és a baleset zajait, én meg automatikusan pattanok le a motoromról, elhagyva a bukósisakomat is közben, hogy a járművekhez siessek. Orvos ugyan nem vagyok, de nem egyszer vágtam már ki magam is sérültet roncsokból – jó oké, az égvilágon semmi sincs nálam, amivel most bármire is mennék –, nem tudatosan cselekszem, csak a segíteni akarás van bennem, arról nem is szólva, hogy pontosan tudom, bármelyik pillanatban berobbanhat akármelyik autó, különösen az, amelyik fejre állt. Következésképpen nem sok idő marad arra, hogy bármin is hosszan lamentáljon az ember, ez most konkrétan az életmentésről és a gyors cselekvésről szól.
Automatikusan a fejre állt kocsihoz rohanok és térdre érkezve nézek be a vezető felőli ajtó kitört ablakán. Két utas, a sofőr egy negyven körüli férfi és egy kamasz a hátsóülésen. Rémült ugyan, de legalább eszméleténél van, ami nem mondható el a férfiról, akinek gyenge ugyan a pulzusa, de legalább van neki.
- Hé, semmi baj, oké?! Jackie vagyok, mondd, fáj valahol? – a pasas nyakán tapintom ki a pulzust, miközben a tinihez beszélek. Látszólag nem sok sikerrel, mert nem válaszol, csak meredten bámul a fickóra.
- Figyelj szívem, bemászok hozzád, jó?! Mindjárt ott leszek. – felállok és a már gyülekező tömeg felé fordulok. Legalább van közöttük pár, akik szintén egy-egy autóhoz rohannak és láthatóan nem szájtátási szándékkal.
- Van maguk között orvos? – kiáltom el magam, bízva a legjobbakban. Általában együtt dolgozunk a mentősökkel, és igen, nagyon kéne valaki, aki ért is a sebesülésekhez, tekintve, hogy én magam ehhez a részéhez kevés vagyok. Azt viszont nagyon is jól tudom, hogy baromi gyorsan ki kell szedni innen a gyereket és a pasast is, mert folyik az üzemanyag a kocsiból.
A telefonálás lehetőségét rábízom másra, biztos vagyok abban, hogy valaki hívta már a 911-et.
Visszafordulok a kocsi felé, a hátsó ablak is kitört, azon keresztül csúszok be a gyerekhez.
- Ő a papád, igaz? – utalok a férfira elöl és a kölyök némán bólint egyet.
- Oké, figyelj rám, apukád jól van és tudnom kell, hogy neked hol fáj. A nyakad, a hasad, a lábad, a fejed? – máskor hosszabb időt szánnék a kamasz megnyugtatására, de most egyszerűen nem lehet. Ki akarom szedni innen, mielőtt az egész berobban.
- Próbáld ne mozgatni a fejed, jó?! – az előbb megtette, de nem szeretném, ha nagyobb baj történne, mint amekkora már most is van. Bár, ha választani kell aközött, hogy lebénul, de él vagy aközött, hogy bent ég, nem fogok hezitálni és kihúzom innen, ha addig élek is.
- Sehol nem fáj. – érkezik a válasz közben.
- Jó, az jó. Érzed a lábad, a kezeid? – közben azt nézem, hogyan tudom kiszedni úgy, hogy ne okozzak nagyobb kárt, de közben gyors is legyek.
- Igen, érzem.

Jackie & Joël

Van itt a közelben egy bababolt, ami azt illeti, ideális a játszótér mellett, bizonyára a forgalma is nagyobb így. Nem szeretem az efféle kötelező köröket, de mégiscsak az egyetlen húgocskám vár babát, szóval valami kelengye dukál neki, én meg szeretek időben beszerezni mindent, és most azt hiszem, szüksége is van a lelkemnek némi babakékre és babarózsaszínre, hátha attól kicsit kevésbé akarom lemarni a bőrt a képemről. Egyszerűen agyrém az életem, és gőzöm sincs, hol van a négy hónappal ezelőtti nyugalom és béke, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogyan szereljem le Zoe nővért, aki még mindig rám van tapadva, pedig csak egyszer töltöttünk el egy órácskát a pihenőben egymáson. Most meg… A kórházban azt pletykálják, hogy homokos vagyok, az egyik lányom utál, Chloeval meg a közös perceink a legvadabb hullámvasutakat is megszégyenítik. Arról nem is beszélve, hányszor lett betörve az orrom az utóbbi hetekben. Ráadásul már megint monoklival, meg felrepedt szájjal vonulok. Szép az élet…
Annyi cucc van itt, hogy hülyét kapok, szerintem sírnék, ha valaki rám hagyna egy gyereket, hogy vigyázzak rá. Rose-sal még ment, akkor még fiatal voltam és lelkes, sokszor pelenkáztam is, de most… Rémálmaimban ne jöjjön elő. Egyszerűen engem nem erre találtak ki. Fogalmam sincs, hogy fogom bírni a második leányzóját Angienek, de egyelőre erre nem is akarok gondolni, ráérünk még. Végül meglehetősen egyszerű módon egy édes barackszínű takarónál maradok, és veszek egy kis babakocsira lógatható csörgő együttest. Tristant majd megkörnyékezem, van-e valamire kifejezetten szükségük, mert akkor még beszerzem majd azt is.
Amint kiérek, meghallom a zajokat, hangzavar van, a baleset látványa csak annak nem üti ki a szemét, aki nem akarja látni. Automatikusan nyúlok a telefonomért, és tárcsázom a központot.
- Dr. Roux, hármas karambolt szeretnék bejelenteni, azonnal szükséges egy mentő, értesítsétek a tűzoltókat is, az egyik autó felborult. – A címet bemondom, aztán már rohanok is. Hallom a felcsendülő kérdést, s minő meglepetés, még a hangot is felismerem.
- Jelen, tűzoltók legszebbike. – Szólalok meg rögtön, és röpke felmérést végzek fejben azt illetően, hová kell leghamarabb a segítség, de annál maradok, hogy innen kell kiszedni a benn ragadtakat, mert bármikor felrobbanhat. Ez az, amivel a magunkfajta nem foglalkozik, hisz arra tettük fel az életünket, hogy másoknak segítünk. - Riasztottam a mentőket és a tűzoltókat is. – A következő pillanatban a méregdrága öltönynadrágom a földön landol, ahogy letérdelek a pasas mellé, a zakót a földre dobom, ingujjaimat feltűröm, és így vizsgálom meg a pasas funkcióit. Bízom benne, hogy mihamarabb ideérnek a mentősök, mert jó eséllyel lehet belső vérzése is. A jobb halántékán látok egy sebet, valahonnan szivárog a vére, de egyébként is úgy kellene kiszednem, hogy nem nagyon mozgatom a fejét és a gerincét, nehogy még nagyobb kárt okozzak.
- Akkor te vagy a nap legszerencsésebb embere, kölyök. Elárulnád a kedves hölgynek a nevedet? – Közben áthajolok a pasason, és rákacsintok a kölyökre is, csupa derű, aha… Megértem, hogy be van tojva, én is be lennék a helyében, de az nem segít senkin, ha gyászhuszárként állok a kérdéshez. A tömeg felé fordulok, egy testesebb, erősebb pasast keresve.
- Hé, maga, a Seattle Mariners sapkában, segítene? Nekem be kell másznom, de kell valaki, aki tartja innen a férfi fejét, és kihúzza az ablakon, vagy legalábbis nem hagyja leesni, ameddig én benn vagyok. Oké? - Bólogat, én pedig meg is kerülöm az ajtót, a másik ablak sincs jobb állapotban, de ezen csak hajszálrepedések vannak, mindenesetre azt gond nélkül rúgom be, de ennek az ereje már arra nem elég, hogy szanaszét szórja a szilánkokat. A kölyökig mindenesetre nem fog elérni, és már mászom is be, eszembe sem jut, hogy nem kellene, nem vagyok hős, de senkit sem fogok hagyni meghalni, amíg tehetek valamit. A mentősöknek már az is nagy segítség lesz, ha azonnal elkezdhetik kezelni őket.
Odabenn szűkös a hely, de megoldjuk, ennél rosszabb is volt már.
- Készüljön, megnézem a biztonsági övet, ha kiold, meg kell tartanunk, hogy ne essen le. Utána kiemeljük anélkül, hogy össze-vissza rángatnánk. Csak szépen, lassan, óvatosan. - Magyarázom, aztán már mozdul is a kezem. Most ugrik a majom a vízbe. Vajon beragad az a rohadt öv, vagy sem? Ha már az aktuálisan menteni óhajtott ember egyetlen tagja sem ragad be sehová, még úgy is nagy bajt tud okozni az, ha a mechanika adta be a kulcsot a kemény ráhatás következtében… Szerencsém van, vagyis inkább a pasasnak, barátságos hanggal kattan egyet halkan a biztonsági öv, ahogy kiold, de csak óvatosan engedem ki a kezemből, közben igyekszem úgy irányítani, hogy az ölembe forduljon ki a férfi, és ne szegje nyakát az eset. Jobban járt, hogy elájult, az egyszer biztos.

Bingó, van doki is a gyülekezők között, csak épp arra nem számítok, hogy még ismerem is és naná, hogy nem állja meg, hogy ne mondjon valami szépet – ami egyébként igen kedves tőle, csakhogy – ezt most komolyan egy hármas karambol kellős közepén sikerült neki?! Hát az agyam eldobom.
- Akkor kérlek told ide a formás hátsód! – nos, igazság szerint nekem sem kell a szomszédba mennem, ha annak rendje és módja szerint akarok válaszolni. Nem én kezdtem, de a folytatásban abszolút partner voltam, de most egyelőre jobb, ha a két sérülttel állunk neki foglalkozni, mielőtt baromi nagy baj lesz.
- Az jó, viszont nem biztos, hogy van időnk megvárni, amíg kiérnek. Folyik az üzemanyag, és ki kell őket szedni innen, méghozzá azonnal. – osztom meg vele a véleményemet és nem, mint laikus aggódó polgár, hanem a tűzoltó beszél belőlem. Pontosan tudom, hogy mennyire kifutóban vagyunk abból a bizonyos időből.
Míg kedvenc francia doktorom – aki nem az orvosom egyébként, de ez most nem ide tartozik – az elöl lévő pasassal kezd foglalkozni, addig én hátra mászok be a gyerekhez.
- Jake. – rebegi a gyerek alig hallható hangon a kérdésre válaszul. Én meg addig ellenőrzöm az ő pulzusát is, hiába van eszméleténél.
- Nem tudom garantálni, hogy nem mozdul meg a feje, amikor kiszedem. – címzem a szavaimat Joëlnek. Tudom, hogy Jake is hallja, de ebben még nincs semmi ijesztő, az meg bőven elég, ha mi ketten tudjuk pontosan, hogy ez mit is jelenthet, ha valami rosszul sül el.
- Át tudod karolni a nyakam? – fordulok vissza a srác felé, aki válasz gyanánt előre nyújtja a kezeit.
- Oké, mondom mi lesz, ki fogom kapcsolni az öved és te előtte átkarolod a nyakam és nagyon erősen kapaszkodsz, jó? És próbáld meg ne mozgatni a fejed közben, ez nagyon fontos. – nézek a kamaszra, amíg Joël segítséget szerez. Abban meg csak reménykedek, hogy nekem is mázlim lesz az övvel.
- Háromra, rendben? Egy, kettő, három... – átkarol, én pedig megnyomom a kioldót és csodák csodája marha nagy mázlim van. A saját testemmel fogom fel a srácot, miközben a nyakamba csimpaszkodik és így sikerül vízszintesbe kevergőznünk. Hallok valamit, törésnek tűnik, de lehet bármi más is. Kérlek add, hogy valami más legyen!
- Jól vagy? – kérdezek, és közben még mindig azt remélem, hogy nem az történt, amire gondolok, hogy történt, de a nyakamat szorító kezek elernyednek, ez pedig határozottan rosszat jelent.
- Nem érzem a kezeimet és a lábaimat. – jelenti be halálra rémült arccal.
Kurva élet.
- Ne ijedj meg, kiszedlek innen, aztán megnéznek az orvosok. – az idő továbbra sem nekünk dolgozik. Nagyon nem.
- Joël! – kiáltom el magam, bízva abban, hogy ők már kiszedték a másik utast, mivel nem látom, hogy épp mi a helyzet.
- A lábánál ki kellene húzni, én tartom erről. – kérek segítséget és ebben a pillanatban kap lángra az autó eleje. Még nem robbant be, de ez csak egyet jelent, hogy ez tényleg bármelyik pillanatban megtörténhet.

Igazság szerint a napi stressz mennyiséget vagyok hivatott így kezelni, s ennek okán vigyorodom el a hátsófelem méltatására is. Mostanában különösen nagy szükségem van a feszültség valamilyen módon történő feloldására, hisz túl sok van belőle. Ugyanakkor amint belekezdek a mentésbe, már teljes mértékben a feladatra koncentrálok, és nem teszem a szépet, kiváltképp azért, mert egyrészt már egészen jól ismerjük egymást fedetlen testtel, másrészt, nem is oly rég láttam a nevét a műtéteinket jelölő táblán, és a dokija elég szarul nézett ki aznap, szóval valami nagyon félremehetett. Ez azonban abszolút nem tartozik rám, megkérdezni sem fogom, nem illik, meg aztán, amit a kórházban megtudok, azt valójában nem tudom. Ilyen egyszerű.
- Világos. – Mondania sem kell, látom én is, hogy meglehetősen kellemetlen szituációba keveredtünk, és fogalmam sincs, hogy lesz-e időnk mindenre, de bíznom kell benne, másként elkezdeni is felettébb fölösleges volna.
- Itt sem fényesebb a helyzet, de itt legalább tud segíteni valaki.- Eleve fejre állt autóban ez a veszély fennáll, de csak a legszerencsésebb eshetőségben bízhatunk. Ami engem illet, inkább hagyjanak felrobbanni, minthogy lebénuljak, én nem lennék képes úgy élni. Különösen szívszorító ez egy gyerek esetében, aki előtt még ott állna az élet, ám egy bénulás jó eséllyel tökéletesen tönkretenné. Erre azonban egyelőre egyikünknek sem szabad gondolni, a mi világunkban nem engedhetjük meg magunknak, hogy összetörjünk nyomás alatt. Közben mi egész jól haladunk a férfival, segít a beszervezett tag is, bár elég feszült, de őszintén, meg tudom érteni, részemről is játszik a dolog, csak én képes vagyok leplezni. Négy kéz azért már sikeresen tart meg egy felnőtt férfit, így a bénulás nem kockázati tényező szerencsére.
- Rendben, nagyon jól csinálja, húzza ki, kicsit messzebb az autótól. Hé, valaki segítsen, tartsák közben a fejét. – Még ketten odaszaladnak, így én is el tudom engedni annyira, hogy kikússzak az ablaküvegen, az mellékes, hogy azért párüvegszilánk megkarcol, csodás minta lesz a fehér ingemen, ám ez még el sem jut a tudatomig.
- Megyek! – Felkapom az öltönyömet, mert hátul vélhetőleg rosszabb a helyzet, és a kölyköt nem a szilánkokon kellene kirángatni, következésképp le is terítem gyorsan. - Itt vagyok. Kihúzom, de el kell kezdened kimászni. – Nyomatékosítom, sürget minket az idő, a lángokat nem látom, de hallom a kintieket, hogy felhördülnek, valaki fel is sikkant, és ezzel párhuzamosan a sziréna hangjai is eljutnak hozzánk. Igyekszem hát kihúzni a gyereket, bízva abban, hogy Jackie is jön közvetlenül utána, mert arról szó sem lehet, hogy benn ragadjon. A kölyök lábait az öltönyömre húzom, a bélelt vállrészére le tudom majd helyezni a fejét, és úgy hátrébb húzni. Igyekszem is minél hamarabb megoldani a dolgot, hogy Jackienek még legyen ideje. - Gyerünk, gyerünk, gyerünk… – Közben a bámészkodókat ismét bevonom, és ha a gyerkőc arrébb került, már nyúlok is Jackie kezéért, hogy kisegítsem, készen arra, hogy szükség esetén magam alá gyűrve, hogy a testemmel védjem…

- Az jó. – reagálok még arra, hogy ott van azért segítség, miközben már azon dolgozom, hogyan is szedjem ki innen a gyereket. Én magam sem szívesen élnék bénultan életem hátralevő részében, de nem dolgom, hogy ilyen döntést meghozzak mások helyett, ráadásul nem is tehetem, elvégre az életmentésre tettem fel a sajátomat, ha nem is pont úgy, ahogyan mondjuk Joël.
Megteszem, amit tudok ebben a helyzetben, de azt hiszem a lehető legrosszabb módon sült el, ha nem veszem számításba, hogy innen lejjebb már csak az van, ha tényleg ránk robban az egész jármű.
- Oké. Fogod? – nem ellenkezem, összedolgozom vele, mindenkinek az a célja, hogy minél előbb kint legyünk innen.
Mielőtt azonban még átengedném neki a srácot, segítek a fejét a zakóra helyezni és amint Joël is húzni tudja kifelé, én is igyekszem minél gyorsabban elhagyni a roncsot.
- Kigyulladt a motor! – kiáltom el magam, húzzák a srácot gyorsabban, mert amíg nincs kint, addig én sem hagyom itt. Szerencsére a kölyök kikerül, így pedig elkapom Joël kezét kifelé haladtomban.
- Futás! – a férfiba kapaszodva kapkodom a virgácsaimat, hogy minél messzebb érjünk a járműtől, ami kevesebb, mint egy percen belül hangos robajjal adja meg magát és repül a levegőbe.
Magammal rántom Joëlt – vagy ő engem, esetleg egymást(?) –, hogy a földre kerüljünk. Maga a robbanás is lökött rajtunk, nem sok választásunk maradt. Szerencsére csak az esés sérülései azok, amiket „sikerül” begyűjtenem, ha nem számolom azt, hogy az adrenalin miatt még nem érzem, de meghúztam a még gyógyulófélben lévő hasizmaimat is.
- Jól vagy? – fordulok Joël felé, még mindig hason, illetve próbálva meg talpra kecmeregni, mert jó volna, ha még távolabb sikerülne kerülni most már határozottan lángoló roncsoktól.
- Gyere, távolabb kell mennünk. – bízva abban, hogy tud jönni, mennék, ha nem, akkor is megpróbálom magunkat tovább vonszolni. Közben megérkezik a felmentő sereg, megállnak a tűzoltó- és mentő-, illetve rendőrautók is a baleset helyszínén és a hozzánk szaladó kollégákra bízom magunkat – vagy magamat biztosan –, hogy segítsenek biztonságos távolba kerülni a tűztől.

- Fogom. – A mozdulataim gyorsak és precízek, nem kapkodok, sosem szokásom, de stresszhelyzetben jó vagyok, ez már egészen sokszor kiderült, és mostanában a szokásosnál többször kerültem olyan nyomás alá, amilyen alatt a legtöbben nem szeretnek létezni. Engem is megvisel, de igyekszem nem adni a jelét.
Nem tudom, mennyin múlik, talán csak pillanatokon, vagy a szerencsén, a roncsokkal mindig nehéz, könnyű beragadni, beakadni, de amikor már Jackie kézfejére markolhatok rá, némileg azért biztatóbban fest a helyzet. Nem eresztem el a kezét, a nagy sietségben nem kellene, hogy elessen, elvégre ő mászott ki, és neki nehezebb a mozdulatok összetettsége okán a helyzet, nekem csak felhúznom kell, és már szaladhatok is.
- A földre mindenki… – Ordítom, ha még van olyan marha, aki a közelben ácsorogna, remélem, a sérültet is sikerült elég messze vinni, mi némileg hátrányban vagyok a gyerek kiszedése, és Jackie kimászása okán, így kénytelenek vagyunk a földre vetni magunkat, amint meghalljuk a semmivel össze nem téveszthető hangot.
Iszonyatos nagy mázlink van, azon kívül, ami a vetődéssel jár, semmi egyéb bajunk nem esik, nem mintha a még gyógyulófélben lévő bordatöréseimnek jót tenne a dolog, mindenesetre túl sokat szerintem pluszban nem ártott, maximum kicsit elodázza a végső gyógyulásomat.
- Hogyne, soha jobban. – Fordulok felé, majd mivel úriemberre hajaznék, vagy mifene, segítek neki felállni, tudom én, hogy megy neki egyedül is, nem egy elveszett királylány, de attól még én mindig igyekszem így tenni, így hát nincs ez másként most sem. Felállás közben konstatálom, hogy az ingem és az öltönyöm is kukaéretté avanzsált a mentőakció során, de cserébe megúsztam pár horzsolással. Hála az égnek, nem vágytam volna megint kórházban tölteni a napjaimat.
Út közben felkarol az egy zsaru, és arrébb támogat, míg a másik Jackienek segít, a mentősöknek és tűzoltóknak most sürgetőbb dolguk van, de aztán irányítanak minket a mentőkhöz. Peterson haverom összeráncolt homlokán látom, milyen szar a kedve. Egyikünk sem szereti, ha egy kölyökkel ilyesmi történik, maximum azt hagyja hidegen, akinek nincs szíve. Meglapogatom a vállát, le is ültetnek minket a mentő végébe, hogy megnézzék a sérüléseinket.
- Hallod, ez rohadt meleg volt… – Pillantok oldalt Jackiere, nyugisan kivárom ám a sorom, bár igazából húznék haza, ezek után egy nagyobb mennyiségű whisky tuti lecsúszik. Azt sem tudom hirtelen, hogy hol hagytam a megvásárolt babaholmikat rejtő zacskót, az meg kész szerencse, hogy a nadrágzsebemben volt a tárcám. - Te jól vagy? – Menni tudott, de volt egy nagyobb műtétje mostanában, inkább amiatt aggódom, noha gőzöm sincs róla, hogy megemlítené-e, ha gáz van. Az nálam alap, hogy olyat nem kezelek, akivel valaha is összeszűrtem a levet, szóval nem is az én betegem, de mégiscsak ismerem…

Ez, azt hiszem tényleg több, mint mázli, mert az esés sérüléseivel sikerül megúszni az egész mentést és robbanást.
Joël kezébe kapaszkodok megint és nyomás tovább, lehetőleg minél messzebb a roncsoktól, bízva abban, hogy a balesetet szenvedett férfit és a fiát is sikerült elég távolra vinni a robbanástól.
Egyelőre az adrenalintól nem érzem, hogy mi mennyire és hol fáj, az még várat magára pár percet, hogy majd utólag zuhanjon rám a dolog. Elviekben még pihennem kellene – vagy kellett volna – és nem pedig pár héttel a golyóba szaladásom után itt ugrabugrálni. Mentségemre, nem terveztem be ezt a mai kis attitűdöt előre… bár azt hiszem ez most már mindegy.
Joël szavait egy bólintással veszem tudomásul. Hála a magasságosnak, hogy ennyivel megúsztuk. A megint felém nyújtott kezet újra elfogadom és spuri tovább. Hasonlóképpen az ő öltönyéhez, az én farmerem sincs jobb állapotban, a bőrdzseki kicsit jobban fest, de azt hiszem ezután az is meg fog érni egy cserére. Nem csak azért, mert horzsolás foltok – a nadrágon meg lyukak is – éktelenkednek rajtuk, hanem némi vér is került rájuk. Leginkább nem az enyém, bár a térdem lehorzsoltam, és a jobb tenyerem egy részét is. Nem vészes egyébként egyik sem.
A felénk érkező zsarukba kapaszkodva sikerül végül az egyik mentőautó végéhez elérnünk, ahol rögtön takarókat kapunk a vállukra a sokk ellen/miatt és el is kezdik számba venni a sérüléseinket.
- Fogalmazhatunk így is. – fordulok Joël felé és nem sokkal ezután elhajtom az oxigénmaszkot, amit a mentős próbál rám aggatni, nincs rá szükségem.
A kezemet a lőtt sebem fölé húzom a hasamra, ami most kezdi el éreztetni, hogy bizony nem vagyok erőm és egészségem teljében.
- Aha, megvagyok. – húzom el a szám, végül Joëlnek választ adva a kérdésére. Az túlzás volna, ha azt állítanám, hogy jól vagyok, de a megvagyok azt hiszem egészen jól leírja mi is a helyzet. Élek, az a lényeg.
- Bevisszük magukat. – jelenti ki a mentőorvos, amire megrázom a fejem.
- Nem, kösz, én inkább kihagynám. – nem hiányzik, hogy megint ott legyek, alig két hete sikerült szabadulnom és semmi kedvem végighallgatni, hogy otthon kellett volna ülnöm és pihennem, nem pedig hőst játszani. Ciki, hogy nem játszott itt senki semmit, csak tettem, tettük a dolgunkat.
- Azt hiszem ezután szükségem lesz valami kifejezetten erős piára. – félhangosan jegyzem meg, közben kicsit fülelve arra is, hogy Joël vajon be akar-e majd menni a mentővel vagy ő is passzolja a lehetőséget inkább.
Közben előkerül egy újabb rendőr is, hogy megkérdezze és feljegyezze mi is történt pontosan, mit láttunk és mit csináltunk. A kérdésekre – amennyire tudok – válaszolok, úgyis lesz később még egy kör, nyugodtabb körülmények között. Az első mentők hangos szirénázás közepette hagyják el a helyszínt, míg a tűzoltó kollégák tovább dolgoznak.
- Bemész? – pillantok a mellettem lévő férfira és fejemmel a mentő felé bökök, a kórházra értve azt a bizonyos be szót.
A zsebeimet végigtapogatva próbálok rájönni merre lehet a telefonom és, hogy vajon ép-e még. Úgy tűnik, hogy egyben megúszta a kalandot, szóval belefogok egy gyors üzenet lepötyögésébe, mielőtt ez is utólag derülne majd ki.

- Hagyj már ezzel, kapok levegőt. – Oltom be Spencert, aki csak a fejét csóválja, bizonyos szempontból mi dokik vagyunk a legnehezebb betegek, de tudom, hogy a légzésem rendben van, még csak sokkosnak sem gondolnám magam, de azért teszem, amit mondanak.0
- Az is valami. – Azt hiszem, akkor sem vallaná be, hogy mocskosul szarul lenne, de többször befürödtem már azzal, hogy segíteni akarok, mikor valaki nem igényli, meg aztán egyébként is itt vannak a mentők, szóval ha valami komolyabb lenne, akkor úgyis kiszúrnák szerintem.
- Én is passzolnám, semmi bajom. Kérek valami ecsetelőt a horzsolásaimra, és megyek is isten hírével. – Még az sem lenne fontos, de a mentősök sokszor nyugodtabban, ha legalább egy kevés kompromisszumra kész az ember. Én az utóbbi időben túl sokat voltam betegként kórházba, valahogy nem fűlik hozzá a fogam megint. Épp elég dolgozni, benn feküdni köszi, de kihagynám a jövőben.
- Gondolatolvasó lehet, épp az járt a fejemben, hogy hazahúzok, és benyakalok egy üveg whiskyt legalább. – Talán annyit nem, de mostanság van olyan stresszes az életem, hogy határozottan simán képes vagyok rá, hogy megtegyek valami hasonlót. Még csak rosszul sem érezném magam miatta, kezdem belátni, hogy nem lehetek ott mindig mindenhol, és hiába is akarok minden szinten helyt állni, van olyan, ahol egyszerűen nem lehet.
Sálálálá, a zsarukkal is többet találkozom mostanában, mintsem kényelmesnek találnám, de üsse kavics, több bajom sose legyen. Mármint, legalább nem akarnak bevinni, mint a múltkori báros balhé miatt. Van azért bőven vaj az én fülem mögött is, de mentségemre legyen mondva, soha nem akarok rosszat, csak általában beletenyerelek a tutiba. Nyugodtan válaszolgatok, mert most megmentettünk két életet, semmi megfednivaló nincs a számlánkon. Azt persze készségesen megígérem, hogy holnap, vagy akár már ma délután becsoszogok a rendőrségre, és ott is vallok kevésbé zaklatott körülmények között. Úgysem vagyok beosztva mára, szóval ráérek, addig sem kell azon kattognom, hogy mikor futok bele kellemetlenebbik leányzómba. Tutira még a mai cselekedetemben is az öncélú ténykedést keresné, vagy valami hasonló kedvességet fundálna ki.
- Isten ments, nincs semmi bajom, pár horzsolásért eszemben sincs. – Csóválom a fejem, én nem pötyögök senkinek sem, Angiet nem szeretném felzaklatni, a bratyóim előtt meg hencegni, vagy bármi hasonló, hogy kérem, én ma kihúztam valakit egy robbanás közelében lévő autóból. A hírekben azért remélem, nem mutattak képeket az esetről. Senkire sem akarom a frászt hozni.
Közben azon agyalok, hol hagyhattam el a zacskót a babaholmikkal, de az istennek se fér a fejembe, hogy hol volt utoljára a kezemben. Hiába nézelődök, nem lelem. Valószínűleg lesz még egy köröm akkor a bababoltban.
- Körbe kéne néznem, elhagytam a vásárolt dolgaimat… – Fel is kelek, és szerencsére a mentősök sem nyomnak vissza ültembe. - Ha még itt leszel, mire visszakeveredek, piálhatnánk együtt. – És ez alatt most csakis piálást értek, egyrészt még én is szarul vagyok, nemhogy ő… Eszembe sem jutna olyasmi, azért meg pláne nem, mert mostanság kiherélt pöcsnek érzem magam. Végül felállok, és elindulok, hátha jutok valamire a zacsit illetően. Beletelik pár percbe, mire képes körbejárom a terepet, főként ott, ahol forgolódtam, és persze azon a részen kívül, ahol a tűzoltók munkálkodnak. Végül egy bokorban lelem meg, kezd valami derengeni, ahogy átrohantam az úton, bedobtam alá, hátha még meglesz. Ki is bányászom, s ha még meglelem valahol Jackiet, ismét elindulok felé, hogy megtudakoljam, hogy döntött. Holnap meg majd beugrom Angiehez a meglepikkel.

- Aaaz igen. – sejtem én, hogy nem egy egész üveg whiskynek állna neki – bár ki tudja – és nem is tudom ettől valahogy mosoly húzódik az ajkaimra, bár azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mitől is. Túléltük pár horzsolással elmúlt perceket és megmentettünk két életet, legyen ez az ok, ha nagyon keresnem kellene.
A zsarukhoz nekem is több szerencsém van mostanság, és nem csak azért, mert gyakorlatilag együtt élek eggyel mint szeretném. Az pedig már kiderült, hogy szemtanúnak nem igazán vagyok jó alapanyag. Oké, ez azért merőben más eset, mint mikor a saját lelövésem ügyében kellett tanúskodnom…
Amíg Joël is válaszol a kérdésekre, addig állok neki pötyörészni a telefonomon. Jobb, ha tőlem tudja meg, mintha véletlen bukik ki, hogy már megint mibe sikerült keverednem. Tagadom, hogy vonzanak a baj, ebben nem hiszek.
- Akkor ez gyors kör volt esetünkben. – közben lehuppanok a mentőkocsi hátuljából és visszaadom a takarót, na meg persze aláírom a papírt, miszerint saját felelősségre nem hagytam magam bevinni a kórházba. Joël orra alá is odanyomnak egy ilyet, ez alatt sikerült megint pötyögjek egyet gyorsan.
- Bocs, ezért. – lengetem meg a telefont, majd zsebbe csúsztatom a készüléket, amikor már úgy tűnik, hogy itt végeztünk és mehetünk isten hírével.
- Várj, segítek megkeresni, a piálásban pedig abszolút benne vagyok. – bólintok egyet és ha nincs ellenére, hogy én is körbe nézzek az elhagyott dolgai után, akkor elkísérem.
Kellemetlenül húzódnak ugyan a hasizmaim, de nem vészes annyira, hogy ne tudjak a saját lábaimon mozogni. Elviselhető.
- Tulajdonképpen mit is keresgélünk? – azért mondjuk nem ért tudni, hogy mit kell felkutatni, már ha nem volt ellenére az, hogy vele tartsak.
Kettőnk közül a szerencsés megtaláló és bár nem akarok nagyon kíváncsiskodni – és ha nem árulta el, hogy mit is keresünk – akkor most a zacskóról sikerült leolvasnom, hogy hol is vásárolt.
- Tudom, hogy nincs hozzá közöm, de saját célra vagy ajándékba szánod? Csak, mert gratulálnék, ha arról van szó... – nem mondom, eszembe sem jutott volna valaha is azt gondolni, hogy Joël babázásra adja a fejét – már, ha egyáltalán erről van szó –, de ugyanezt magamról se tudtam volna elképzelni. Azt hiszem le kellene állnom a találgatásokkal és a feltételezésekkel, mert csúnyán befürdök velük.
- Akkor, áll még azaz ital? – ha igen, akkor a szemben lévő bár gondolom, hogy megteszi és a célnak megfelel, így abba az irányba veszem a lépteimet, bízva abban, hogy a doktor úr is velem tart.
- Oké, mesélj, mit csinálsz mostanában, már amikor nem embereket húzol ki égő autókból? – kettőnk közül ez inkább az én munkaköri leírásom lenne, bár azt hiszem egy ideig sajnos nem mehetek vissza dolgozni. Jövőhéten kiderül, hogy meddig is pontosan.

A papírt gondolkodás nélkül aláírom, szinte mindenhol megteszem, ahonnan már el bírok jönni, mert hogy én sehol nem fogok hetekig feküdni, az teljesen bizonyos.
- Ugyan már, úgyis mással beszéltem, meg aztán, ha vannak, akik aggódnak értünk, jobb értesíteni őket. - Nos, én fölöslegesnek látom, mert akik aggódnának is, azokat nem akarom fölöslegesen idegesíteni, a többeket meg úgysem hatnám meg vele.
- Köszi, az jól fog jönni. A piálás meg pláne. – Engem ugyan nem zavar, bár nyilván nem marad majd kérdés nélkül a csomag milyensége, de ezen egyrészt nem is fogok csodálkozni, másrészt végtelenül egyszerű rá a magyarázat.
- Tottini bababoltos ajándék zacskót. – Válaszolom gondolkodás nélkül, egyelőre az nem is mozgat, hogy ő mit gondol a dologról, csak legyen meg, utána ráérünk a többire. Érthető módon – szerintem -, nem szeretnék még egyszer bemenni oda… Azonban az egyik bokor tövében meg is lelem a holmikat, így szerencsére ez a veszély már nem fenyeget.
- Ohhó, nekem ugyan ne gratulálj. Én meg a kisbabák… - Sőt, már ott is gondjaim vannak, hogy kikötni egy nő mellett, nemhogy ráadásképp még összehozni egy gyereket. Köszönöm szépen, de ezt a csodás szerepet meghagyom azoknak, akik rátermettebbek nálam. A két kamaszlány is bőven sok(k) nekem. - Ajándékba lesz, a húgomnak lesz kisbabája. - Az biztos, hogy babázni azért fogok párszor, mert amúgy bírom a gyerekeket, még az egész kicsiket is, csak valahogy a saját gondolata nem állt össze soha a fejemben.
- Nanááá, hogyne állna. – Be is ülhetünk rögtön, alighanem jól fog jönni a dolog a kissé kiélezett helyzet után. Valahogy le kell vezetni az elmém mélyén motoszkáló tudatot, hogy tulajdonképpen mennyire húzós is volt a szituáció, és szerencsénk volt, hogy akadt annyi időnk, ami alatt ki tudtuk húzni a benn ragadtakat.
- Még mindig a kórházban töltöm az időm nagy részét, illetőleg a magánrendelőmben, bár eddig a nyaram elég szépen sikerült, nem sokat voltam benn. Egy ízben úgy összevertek, hogy egy hétig kórházban feküdtem, nem mellesleg meg kiderült, hogy van két tizenöt éves kamaszlányom, akik április óta velem vannak. Gondolhatod… – Erre már rögtön innom is kell, szóval kikérem az első kört, illetőleg arra meginvitálom a tűzoltó kisasszonyt is. - Na és veled? Zajlik az élet? – Tudok, ezt-azt, sok esetet megvitatunk, hogyha szükség van konzultációra, az övére is sor került ilyen értelemben, bár az ismerőseim esetében igyekszem kimaradni ezekből, de nem mindig úszom meg a dolgot.

Nem mondom, hogy nem lep meg, bababoltos zacskót keresünk, de nem mutatom ki a dolgot. Csak egy bólintással veszem tudomásul és kezdek körbenézni, hátha meglelem. Persze, azért csak nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá, vajon saját célra vásárolt-e.
- Ó értem. Ezek szerint nagybácsi leszel. – küldök felé egy mosolyt, miközben kimondom az egyértelműt, hiszen nyilván az lesz, ha a testvére várandós. Tovább azonban nem kíváncsiskodok, nincs is hozzá közöm, meg valahogy eszembe se jut, hogy ilyenkor kövessem azon nők példáját, akik ez vadidegenről is azonnal tudni akarják, mikorra várja vagy, hogy milyen nemű lesz. Most őszintén, nem tök mindegy nekik?!
- Remek. – azaz ital rám fog férfi ezután és most, hogy a csomag is meglett, nem kell tovább átfésülni a környéket, ahol már egész pofás tömegnek sikerült összeverődnie, hogy táthassák a szájukat. A mentők már elmentek, de a tűzoltók még dolgoznak és a rendőrök is aktívan végzik a maguk feladatát.
Részemről is teljesen rendben van azonnal beülés az első bárba vagy kocsmába, a lényeg, hogy ne csupán üdítőt tartsanak.
- Hogy mi? – kerekednek el a szemeim, amikor az összeverését és a kórházban fekvését említi. Aztán jön a másik hír, amitől meg szinte leesik az állam.
- Két kamaszlányod is? Woha, ha akkor haladjunk sorjában, szóval előbb a verés dolog, de azért már jól vagy? – oké, azt látom, hogy már kiengedték vagy kijött, de hát azért mégis érdekel, hogy mi a helyzet. Na meg persze, hogy az fúrja az oldalam, hogyan bukkant fel az életében a két – te jó ég, rögtön kettő is!! – lánya, de egyszerre kezdjük csak az egyikkel.
- És, ha nem vagyok indiszkrét, akkor miért vertek meg? – annyira van egy olyan érzésem, hogy nő van a dologban… Viszont nem illik előre feltételezni. Kikérem én is azt az italt, aminek az okán eleve bejöttünk ide és, ha megosztja velem a történetet, akkor kíváncsian és érdeklődve hallgatom.
- Ééés most mesélj a két lányodról. Várj-várj, akkor mégiscsak gratulálnom kell! – széles mosolyba szaladnak az ajkaim és felé emelem a poharam, hogy az övének koccinthassam a sajátomat. Még, hogy neki nem kell gratulálni… hiszen ő is apa lett.
- Hogy kerültek hozzád? – abból, ahogy fogalmazott, gondolom, hogy nem tudott a létezésükről eddig, de erre valahogy szerintem nem lenne annyira illő rákérdezni, szóval inkább nem teszem.
- Velem? – leteszem a poharam, ami után már kiveséztük a Joël által felhozott két témát.
- Pár hete meglőttek, úgyhogy most kötelező pihin vagyok még egy ideig. – húzom el a számat. Nem egy vidám történet.

- Másodjára, már az vagyok egy jó ideje. – Mosolyodom el, s kétségkívül ez a leghálásabb gyerekekhez kötődő kapcsolat az életemben, mert velük lehetek a jó arc nagybácsi, és nem kell nevelnem őket, meg szigorúnak lennem, mint az ölembe pottyant két naggyal. Igazság szerint már őket is hiába nevelném, olyanok, amilyenek. Tovább nem ragozom, nem szokásom olyan kérdésekre válaszolni, amiket nem tesznek fel. Meg aztán, Jackie nem is az a tipikus csajos csaj, aki a popsiját verné a földhöz örömében, hogy jaj, gyerek a téma. Főleg nem a történtek fényében ugyebár, amiről nem tudok, mert orvosi titok. Épp elég túlkapásom volt Chloe esetében, de az a nő minden eddig felállított szabályomat felrúgatja velem, szóval nem csodálkozom.
- Jaja, az utóbbi pár hónapom egyenesen az őrület tárgyát képezi már a szememben. Ja, jól vagyok, leszakadt lép, orr, arccsont, meg bordatörés volt a menü, de már egész letisztult a képem, és hála istennek az se rí le róla, hogy beverték… – Legyintek, bár sem akkor, sem azóta nem veszem ilyen könnyedén a dolgot, szar dolog, amikor az embernek esélye sincs védekezni, mert két nagydarab állat kicsinálja.
- Találhatsz egyet. Olyan nővel szűrtem össze a levet, akinek az exe egy pszichopata állat, és nem tűrte, hogy a nem létező tulajdonát elvegyék tőle. Vagy valami ilyesmi. – Klasszikus, azt kell mondjam, mindenesetre meglettem volna a verés nélkül, mostanában folyton bajba keveredek, vagy behúznak nekem… Mondjuk, tudom, hogy nem vagyok egy szent, de azért na, sok lesz a jóból mostanra.
- Kösz, azt hiszem. Na jó, tényleg, az egyiket nagyon bírom, a másik meg egy kis sündisznó, a múltkor hozzám vágott egy sörös üveget, kész szerencse, hogy a falat találta el. Szóval, csodás a viszonyunk. Szerencsém, hogy míg az egyikük maga az ördög, a másik egy igazi angyal, mindenben segít, és még főz is. Különben már rég bekattantam volna. – Sóhajtok fel komoran, mert bár Michellel minden rendben, de Dia miatt akkor is napi rendszerességgel fő a fejem, ha éppen elkerülő hadműveletet játszik velem szemben. Közben a koccintás után le is húzom az első kört.
- Meghalt az édesanyjuk márciusban. Egyébként addig nem is tudtam róluk, képzelheted, milyen csodálkozás volt, mikor a gyámügyes beállított velük… Meg mennyire lelkesek azóta is, hogy el lettek rángatva Varsóból. – Tudom én, mekkora tragédia egy anya elvesztése, szóval nem csodálom, hogy megszenvedik, de végső soron nem én tehetek a helyzetükről, arról meg pláne nem, hogy sosem beszélt nekik rólam az anyjuk.
- Az komoly. Hogy történt? És meddig vagy pihin? Engem egy hónap után engedtek finoman dolgozni, totál bekattantam volna, ha otthon kell ülnöm vagy feküdnöm, annyira nem az én világom. Gondolom, neked sem a szíved csücske a dolog. – Legalábbis ebben a hitben élek, aztán ki tudja, lehet mostanra már remekül megvan azzal, hogy kipihenheti magát, még akkor is, ha nem olyannak ismertem meg. Az élet sokszor okoz váratlan meglepetéseket.

- Ó, akkor van már gyakorlatod a dologban. – mármint a nagybácsilétben – ha létezik egyáltalán ilyesmi –, azt meg eddig nem tudtam, hogy már van egy unokaöccse vagy unokahúga, ilyesmiről nem igazán beszélgettünk sosem, szóval nekem tök új infó.
Az államat azért nem teszem le a földig, de az arcomra kirajzolódik, hogy nem igazán hangzik jól egyik sérülés sem, amit most lefest. A végén pedig elhúzom a szám.
- Hát hallod, jól megjártad basszus. Örülök, hogy egyben vagy már. - kicsit meg is rázom a fejem még annak hatása alatt, hogy ezek egyike sem lehetett valami kellemes élmény – külön-külön sem – nemhogy még így „fincsi árukapcsolással” megfejelve.
- Na várj egy kicsit… ezt most úgy értsem, in flagranti kapott rajta az ipse vagy a hölgy hosszú távú játékos? – a végén nem tudom megállni, hogy ne szaladjanak az ajkaim egyre szélesebb ívű mosolyba. Hát noh, eddig nem olyannak ismertem a szemben ülő férfit, mint akit be lehetne hálózni akárkinek is néhány óránál tovább és, ha most erről van szó… tudhat valamit a kis csaj, annyi szent.
- És megéri? Mármint a nő... – a verésre célzok elsősorban, de szabadon értheti másképpen is. Mondjuk pont én kérdezem, aki eddig szintén nem volt rajongója a klasszikus értelemben vett kapcsolatoknak, most meg azon agyalok, hogy összebútorozzak-e hosszútávon azzal, akivel amúgy is gyakorlatilag együtt élek. Igaz, akkor még ideiglenesnek, átmeneti megoldásnak tűnt, amikor becuccoltam hozzá a nálam lévő felújítás miatt.
- Jesszumpepi, akkor tényleg rendkívül zajlik az életed, főleg, ha mostantól otthon is számíthatsz az alacsonyan repülő sörösüvegekre. – azért nem mondom, megint kerekedik a szemem azt hallva, hogy az egyik lánya mit meg nem enged magának. Oké, nem mintha én jobb eset lettem volna, amikor nevelőcsaládokhoz kerültem kamaszkoromban. Mondjuk azok az emberek nekem mind idegenek voltak és nem rokonok vagy családtagok és azt hiszem hajmeresztőbbet is műveltem, mint egy üveg elhajítása, nem is csoda, hogy minden család visszaküldött a „feladónak”, egy sem bírt elviselni hosszútávon. Én se őket.
- Nézd a te szemszögedből gőzöm sincs mi bátorítót mondhatnék, de nekik mindenképpen jó, hogy nem postázzák vissza őket a rendszerbe. Idővel majd ők is értékelni fogják. – nem a legügyesebben tudok lelket önteni másba – abszolút nem tudok –, de azt nagyon is tudom, milyen elveszíteni egy szülőt – esetemben mindkettőt –, és amikor kiszakítanak az addigi életedből, amit éltél.
- Gondolom, mint derült égből villámcsapás… elhiszem, hogy volt csodálkozás meg minden egyéb. – azért ez biztos nem volt egyszerű menet, nem is tudom elképzelni, hogy milyen élmény lehet tizenöt év után megtudni, hogy gyereked van, ráadásul egyből kettő is.
- És te, hogy bírod vagy éled meg az apaszerepet? – oké a lányok jól és rosszul viselik, előbbivel mázlija van, utóbbi teljesen normális reakciót produkál véleményem szerint.
- Bevásárlás közben sikerült egy fegyveres bolti rablásba szó szerint belefutnom. Örülhetek, hogy élek, de gondolom hallottál erről. – ott dolgozik, ahová bevittek, ahol kétszer meghaltam a műtőasztalon, mielőtt kitoltak volna előbb az intenzívre majd onnan a betegszobába később. Szóval műtőbeosztás táblájától kezdve elég gyakran belefuthatott a nevembe. Persze, nem törvényszerű, csupán feltételezem.
- Még nem tudom pontosan. Három hét után saját felelősségre elhagytam a kórházat és még nem voltam a hat hetes kontrollon, majd akkor kiderül meddig nem engednek dolgozni. És hát tényleg nem a szívem csücske az otthon üldögélés. Láthatod. – elvégre most is hol vagyok, meg az előbb is mit csináltam a balesetnél… szóval nem, határozottan nem tudok a hátsómon meglenni.

- Akad. – Aligha tagadhatnám, főleg kezdetben legyeskedtem – szerintem – irreálisan sokat a csajok körül, de aztán ahogy egyre nagyobb lett, meg én is elkezdtem dolgozni, már közel sem volt annyi szabadidőm, hogy több időt velük tölthessek. Ez azóta sem változott sokat, lévén rettenet sokat melózom, de nem panaszkodom, lévén imádom a munkámat.
- Ez van, a lényeg tényleg az, hogy most már jól vagyok. – Egy pillanatig nem hibáztattam miatta Chloet, mert valljuk be, arról nem ő tehet, hogy a fiatal kis buksiját behálózta egy elmebeteg vadbarom. Megmaradtam, szóval már el is felejtettem, az sokkal jobban zavar, amit vele tett az az állat.
- Még magam sem tudom, micsoda, egyszerűen csak volt köztünk ez-az, az ipse meg, aki megveretett, New York polgármestere volt, meg a csaj megszállottja, szóval gondolom én, figyeltette… – Ezúttal én csóválom meg a fejem, remélhetőleg így már azért kicsit kerekebb a sztori, bár a magam részéről nem bántam volna, ha mással esik meg, sok volt a jóból egyszerre. Az meg, hogy lesz-e még bármi közöttünk Chloeval, erősen esélytelen a szememben, lévén akárhányszor összefutunk, összekapunk elég súlyosan… - Mindenesetre, mostanra halott ügynek tűnik. – Már pusztán annak okán is, hogy Chloe jelenleg képtelen elviselni a pasikat… én meg nem vagyok alkalmas arra, hogy meggyőzzem, egy gyökér miatt nem kell úgy hinni, hogy a többi is bántani fogja.
- Szerintem ezt már sosem fogom megtudni. Egyébként meg, mivel az idegrendszeremen úgy ugrál, mint más az ugróiskolán, élek a gyanúval, hogy rövidtávon megőrülnék tőle. – És viszonoznám is a gesztust, mert valljuk be, engem sem kell félteni mások agyának túráztatása kapcsán. - Ismersz azért annyira, hogy tudd, nem műfajom ez a kapcsolattéma, neki meg az kéne, éppen ezért az égvilágon semmiben sem értünk egyet. Csak azt tudom, hogy valami rendellenes módon vigyázni akarok rá, mert hogy ő nem tud magára, annyi szent. – Fontos. De ezt Angien kívül nem mondtam még senkinek, és nem biztos, hogy valaha szeretném, meg aztán, a jelenlegi állás szerint halál fölösleges rágódnom a dolgon, ő jobbra én balra.
- Nem is akartam visszapostázni őket a rendszerbe, ez igazából egy pillanatig sem volt opció. Jah… idővel. Akkorra már szerintem nem lesz hajam. – Horkanok fel egy legyintés keretei közt, Dia esetében szerintem soha napján, kiskedden fog ez megesni, de valahol még azért én magam is reménykedek.
- Volt… még mekkora. Azóta sem győzöm csodálkozni egyébként. Nem egyszerű ez az egész, az tuti, valljuk be, nem vagyok az a kifejezett apa karakter. – Azt azért nem hirdetem jobbra-balra, hogy el vagyok köttetve, igaz, ez még önmagában nem zárja ki a gyereket, de irreálisan kicsi az esélye.
- Néha olyan furán magától értetődő, és pozitív, eléggé meglepett, de jó néha megölelni a békésebbik leányzót, és úgy érzem, hogy neki is van igénye rám. A másik csajszival háborús övezet van, jelenleg tudomást sem vesz a létezésemről. Úgyhogy… hullámzó. – Van olyan részem, ami határozottan kedveli az egészet, de tény, hogy nem egyszerű egyikünk helyzete sem. Remélhetőleg ez azért idővel változni fog.
- A balesetről nem, a sérüléseddel tisztában voltam. Bár a műtéteden nem voltam benn. Sajnálom, amin keresztül kellett menned. – A gyermeket nem szeretném emlegetni, de nyilván rá is értem, ugyanakkor Jackiere bízom, mit vesz eme kalap alá, emlékeztetni nem szeretném a veszteségre, bár ami azt illeti, eléggé megdöbbentem, amikor megláttam… Valahogy ő sem az a kifejezett anya típus.
- Akárhogy is, ez az előbbi sem segítette a lábadozásodat, remélem, a helyzet azért nem romlott. – Mégiscsak hasra vetődtünk, az ilyesmi sokat árthat a gyógyulásban lévő sérüléseknek, én is érzem azért, hogy még közel sem vagyok 100%os. - Ami azt illeti, lehet, hogy most jobban járnál, hogyha otthon kibírnál pár hetet, és rendesen meggyógyulnál, mintha ilyen esetek miatt újra vissza kell állnod a start mezőre. – Csak csöndes megjegyzés, én aztán nem akarom megmondani, mit csináljon, épp elég dacos, akaratos, mindennek ellentmondó némber van már így is az életemben.