Könyvtár

Új játék - Erin & Adam

Valami nem százas a legtöbb terapeuta fejében. Legalábbis nekem úgy tűnik, őt nem teljesen gondolják át, milyen érzés lehet, ha fóbiád van. Könyvekből ismerik és a betegek elmondásából is, de meg sem próbálják átérezni, ha tényleg képesek ennyire hülyén helyszínt választani. A tűziszony létező betegség, sokan szenvednek benne, főleg égési sérültek, mégis berángatnák őket egy olyan épületbe, amely még a szokásosnál is hajlamosabb tüzet fogni, hála a milliónyi könyvnek, amelyet idebenn tárolnak. Kellemetlen, szépen szólva is. Pontosan öt percig ezzel sikerül is magamat meggyőznöm arról, hogy nem éri meg bemenni. Mert senki nem fog eljönni. Nem lesz itt semmilyen találkozó. Utána vesztek. Amikor a bejárati ajtóhoz érek, nyilvánvalóvá válik, miért is döntöttek mégis az épületnél. Jókora plakát figyelmeztet rá, hogy ne dohányozzon senki, mert nagyon érzékeny a tűzvédelmi rendszer, ráadásul pedig nem is vizet, hanem valami port használ. Gondolom a sok papírnak nem tesz jót az elázás és itt több száz éves iratokat is tartanak a történelmi részlegben. Aminek én a közelébe sem fogok menni. Csak az első olvasó teremig fogok eljutni, ahol leginkább a diákokat találni meg nap közben. Ilyenkor este pedig úgy tűnik, gyűlés helyszín. Zárás után van is értelme kiadni, főleg, ha van felügyelet. A székek szépen el vannak már rendezve, kör alakban várják az érkezőket. Nem kell előre bejelentkezni, így fogalmam sincs róla, honnan veszik ők, hányan fognak jönni. Bár, ide bármikor lehet még széket hozni.
Néhányan már vannak a teremben, ülnek vagy sétálgatnak, egyesek beszélgetnek. Valaki mozgásából látszik, hogy sérült, mert túl óvatos. Másnak láthatóak a jelek az arcán, vagy a kezén. Látom, amint végig mérnek, találgatnak, én vajon hol rejtettem el a saját hegeimet. Csak éppen rajtam nincsenek. Nekem más okból kell itt részt vennem a gyűlésen. A lelkemet akarom megnyugtatni azzal, hogy végig hallgatom a történeteket. Hogy látom, amint mások még az enyhébb sérülésekből is mennyi fájdalom árát tudtam csak felemelkedni. Kegyetlen lenne megnyugvást lelnem más fájdalmában? Lehet. Mindegy, beszélni úgy sem akarok. Csak meghúzódom az egyik szépen és figyelem, ahogyan lassan megtelik a többi is. Marad egy-egy üres hely, körülöttem több is, de nem zavar. Figyelem a nőt, aki megnyitja az egészet. Neki az arca tiszta, de a nyakán ott vannak a hegek és húzódnak a ruha alatt a válla felé. Már fehérek. Biztosan hosszú évekkel ezelőtt szerezte őket. A szokásos szöveget mondja, örül, hogy itt vagyunk, hogy új arcokat is lát. Hagyom, hogy beszéljen, hogy körül fonjon a mormogás. Addig nem is regisztrálom, hogy nekem is szólnak, amíg fel nem kér a bemutatkozásra engem és két másik embert. Az első egy férfi, félénken, akadozva mondja a keresztnevét és hogy mikor sérült meg. Utána egy nő jön, ő ül a legközelebb hozzám. Az utolsó vagyok.
- Üdvözlök mindenkit, a nevem Adam. Még gyermekként tanultam meg, mennyire veszélyes a tűz - a hangom kicsit feszült, az akcentusomat kissé fel is erősítettem, hogy ne akarjanak tovább faggatózni. Nem hazudtam, de hagytam, hogy azt higgyék, én vagyok a sérült. Másról rosszabb lenne beszélni. Ez is kényelmetlen. Érzem magamon a kósza pillantásokat. Kíváncsiak. De nem beszélek, még nem. Hagyok mindenki mást mesélni...