Rendőrkapitányi iroda (Rendőrség)

Idejét nem tudnám megmondani annak, hogy mikor voltam utoljára annyira kimerült, amennyire ma is. Elszoktam én már ezektől a hosszú percekbe nyúló vitákból. És nem, most nem a papírmunka hiánya okozta zsörtölődésemet, hanem a Miss nyomozó. Menjen a picsába az összes mindenki, akik a hátamra akasztották fölös súlyként. Eszem megáll.
Egy egyszerű napnak indult, és közben annyi szar lépett fel, ebben a szaros dumálgatással hogy azt hittem, hogy ott hagyom az egészet a picsába. Miss-el együtt. Ráadásul közben folyton azon kattogott az agyam, hogy vajon mit keres egy ilyen itt.
- Az istenit...! - Öklömmel a falba csapok. Tényleg nem hiszem el, hogy megint összerak egy másik kizsigerelt emberkével.
A Főnöknél kopogtatok, majd nyitok is egy Főnök beszélnünk kell elharapott valamiféle sablon szöveggel.
Valamivel indítanunk kell. Az asztal előtt megállok és elé dobom az asztallapra a lemásolt formanyomtatványt az ügyről amit nekem adott.
Ujjaimmal orrnyergemet masszírozom, összeszorított szemeim mögött mindeközben fekete-fehér néma filmként lepörög előttem, hogy mi vár majd ránk később. Ezer meg egy elképzelésem van, és sajnos nem szerepel közöttük az, hogy bármikor is elhagyom a jó pofizás bajnoka címét. Roppantul bízom abban, hogy a tébolyultság nem öröklődő. - Miss nyomozót miért mellém kellett pakolnod? Raktad volna Harper mellé… Összeillenének. Ő is egyedül van. – legutóbbi információim szerint.
- Folytatom a Martinez ügyet. Egyedül. - teszek hozzá ennyit, a cartellhez tartozik a dolog és egyben már 3 éve kergetem ezt a Martinezt... Folyton kicsúszik a karmaink közül. Ezúttal ez másképp lesz. Főleg hogy még nem avattam be a Főnököt a terveimbe. Majd később, előbb legyünk túl a Seattlei újonc beavatásán.

// Bocsi a rövidségért. //

Épp végeztem az összes papírral, elolvastam a leveleket, beleegyeztem néhány körözés kiadásába, illetve van még mai napra az egyik csoport főnökével megbeszélnivalóm, amitől kidurrant az agyam, mert ezerszer elmondtam már neki, hogy ne csináljon mindenből akkora bonyodalmat. Nem azért léptette elő még az apám, hogy azután ennyire nagyképű legyen.
Megjelenik a semmiből Hudson százados. Annyira tudtam, de annyira tudtam, hogy ide fog trappolni. Szónoklatba kezd, én pedig hátradőlök a székemben, és a kezeimet összekulcsolom.
- Először is valami helló vagy szia, vagy jó napot? Nem... nem rémlik az ilyesmi, Hudson? - firtattam ezt is picit, a kopogásról már nem hadováltam, mert ő sosem kopog, csak jön és becsörtet, nem zavartatja magát sosem.
- Miért nem tudsz együtt dolgozni Davies nyomozóval? - kérdeztem rá azért, hiszen nem egy bohócot tettem mellé, hanem egy épelméjű és kiváló partnert. Megemlíti Harper-t is, és én mindvégig elmosolyodtam ezen. - Ő is kapott maga mellé egy társat. Nem hiszem, hogy irigyelnéd ez miatt Harper-t - folytattam még mindig vidáman. - Davies nyomozó marad melletted, és ha nem fogsz normálisan viselkedni vele, következményei lesznek - nem fenyegetés, csak dorgálást vetettem be nála. - És hol van a társad? Hm? - kíváncsiskodtam egy keveset.
A Martinez ügy... Ismét. S egyedül akarja végig vinni azt az ügyet. Még mit nem. Nem fogom hagyni ezt.
- Mit titkolsz előlem, Hudson? - nincs jó sejtésem, így mindenképp szeretném tudni az igazat. Tudom, hogy valamit tervez. Ismerem már őt ennyire.

Főni & Melák & Norah

Miközben osztom az észt, felpattan a székéről, mintha nekem akarna ugrani, de az arcom se rándul. Egy pillanatig se félek attól, hogy nekem esne itt és most. Egy sötét sikátorban már jobban tartanék a gondolattól, bár még így se hiszem, hogy olyan alak lenne, aki elpüfölne egy nőt azért, mert a társa lett és visszadumál. Szóval, csak bámulok a képébe, ami most először kerül valamivel közelebb, így már jobban szemügyre tudom venni, miféle pofával kell dolgoznom.
-Szerintem is... baró.- vágom vissza halkan morogva, majd figyelem, ahogy újra leteszi a hátsóját és neki lát ismét flegmázni. Válaszul inkább, csak szemet forgatok és nem mondok semmit. A Miss nyomozó még mindig jobb, mint a szívi. Attól biztos, hogy falra másznék rövid időn belül, vagy megmutatnám neki az edzőteremben, mennyire vagyok szívi.
-Minek kérdezed, ha nem is érdekel?- biccentem ismét oldalra a fejem arra a kérdésre, hogy mivel is foglalkozok a rendőri mivoltomon kívül, de azért válaszolok röviden.
-Iszok.- mondok csak ennyit morcosan és nem is kívánok többet hozzáfűzni. Minek válaszolnék? Hogy megint leoltson, hogy amúgy nem érdekli? De, akkor mi a francnak kérdezi? Így legalább lesz min gondolkodnia a drágának.
-Remek. Menj csak.- forgatom a szemeimet, miközben elveszem az asztaláról az aktát, amit elém vágott és elkezdem olvasni, de az első oldal után, már indulok is el a folyosón. Tudok én menet közben is olvasni, így aztán pár percet a főnök ajtaja előtt ácsorgok. Akarom mondani, várok a megfelelő pillanatra, ami megítélésem szerint akkor jött el, mikor már nem hallatszik ki hangos szó.
-Heló főnök.- nyitok be végül és megállok a dühöngő melák mellett -természetesen tartva a kellő távolságot, ami úgy egy méter kb.-, az aktát pedig, amit elém vágott, leengedem kezeimmel a combom mellé.
Nem igazán tudom, hogy jókor jöttem-e be, de arról van sejtésem, miért füstölög a társam feje. Gyanítom, fájlalhatta, hogy mellé lettem beosztva, de ez engem inkább, csak megvigyorogtat, amit nem is rejtek véka alá. Hudsonra pillantok azzal az aljas vigyorral a képemen, majd vissza a főnökre. Legszívesebben, még kacsintanék is egyet, de nem akarom annyira feszegetni a húrt. Inkább, csak megvárom, miért kellett itt összegyűlnünk ma.

A kopogás és az ilyen apró seprő dolgokat hanyagolni szoktam, egyszer már köszöntem, többször nem fogok a mai nap folyamán. Felesleges. Nem is szólok, csak a tekintetemből kiolvashatja, na meg arcom vonásából, mennyire hidegen hagy eme kurva nagy probléma.
- Már mondtam párszor, de elismétlem… nem kell még egy púp a hátamra…adj neki valaki mást, engem meg hagyj lógva ezzel a társ mizériával… - az meg hogy az extársam kit kapott maga mellé eléggé megpiszkálja a fantáziámat, de nem eléggé szóval lapozok egyet. Az hogy Miss nyomozó mellettem marad… nos, ez egy parancs, a megtagadása meg retorzióval jár, szóval el kell fogadjam… fasza lesz. Remek. Erre meg az emlegetett is beteszi a lábát. Ez a nap egyre szebb és jobb. - Rendben… kéz és lábtörést Miss nyomozó… - pillantok rá és elmosolyodok, majd vissza a Főnökre.
A továbbiakban aligha vagyok bőbeszédű, de jelenlétem annál inkább rányomja bélyegét a helyiségben; nem elég, hogy masszív testalkatommal jóval az „aprócska” nők (meg férfiak) fölé tornyosulok, de mély és erős hangommal töretlen figyelmet követelek meg. Nincs okom viszont negatív érzelmekkel viszonyulni hozzájuk, hiszen minden (személyes) nehézségem ellenére keménykezű türelemmel szembesülök.
- Nézd, ez az ügy már nagyon rég óta elhúzódott… Beakarok épülni. Információkat akarok. Azonnali mód! Ráadásul a Kartell projekthez is kapcsolódik. - még Ronnal együtt akartuk lebuktatni őket, akkor sérültünk meg mindketten… azóta vagyunk külön úgy mond. A drogkartell meg elég nehéz feladat az egész rendőri karnak és nem csak a mi városunk szenved meg velük. Mindvégig rezzenéstelen arccal tekintek a nőre - bár aligha mozdulhatnának az arcizmaim, hiszen azok olyan erővel és látvánnyal feszülnek meg, hogy a legkisebb mozdulat is szakadáshoz vezethet. Hehe… jah, kettétépődnek ha így folytatom. Tekintetem nem szór villámokat, ugyanis szemeimben sivár ridegség tükröződik.

A férfiakkal csak baj van. Én ezt már akkor megtanultam, amikor rájöttem, hogy Stephen megcsalt azzal a fiatal, csöppet repedtsarkúnak tűnő cafkával. Valahogy Hudson is problémás, mert nem bírja, ha társat kap, mert ő ilyen magányos lovas, akinek nem fűlik a foga ahhoz, hogy valaki mellette legyen.
- Mint mondtam már, Davies nyomozó a társad lesz továbbra is, és nem fogadok el kifogásokat tőled, hogy ezért meg azért tegyem el mellőled - határozottan beszéltem hozzá, mindenféle mosoly nélkül, és tudja jól, hogy nem visszakozom semmitől sem, így ezzel is meg kell küzdenie neki.
Végül bejött Norah is, akit én egy mosollyal üdvözlök. Lehet, nem lesz könnyű menet egyikük számára sem, de remélem azért, nem kell mediátort játszanom majd közöttük.
- Helló Davies - köszöntem neki gyorsan, utána Hudson felé pillantok, aki már megint a kartell ügyet szeretné tovább vinni, és beépülni. Hát, persze, majd olyan hirtelen megadom neki, amire vágyik. - Be szeretnél épülni? Tudod, hogy én nem osztogatom az engedélyeket ilyenekre - felálltam a székemből, majd pedig az asztal elé sétáltam, és nekidőltem az asztal szélének, és a két személyre néztem rá. - Beavatod őt minden apró-cseprő részletbe, és hagyod, hogy segítsen... - hagytam egy kis szünetet a mondatomban, majd pedig folytattam, és Norah-ra néztem. - ... vagy pedig nem kapsz engedélyt a beépülésre, ha pedig egyedül vágsz neki, az hamar eljut hozzám, és nem lesz jó vége - ultimátum ide vagy oda, ezt kell szeretnie, és a legjobb az, ha együtt dolgoznak. Újra Gabriel-t figyeltem. - Nos, Hudson, valami kifogás? És részedről Norah? Mit gondoltok, össze tudtok dolgozni? Itt az alkalom a beszélgetésre - keresztbe tett kézzel álltam előttük, és rezzenéstelenül néztem rájuk.

Kicsit újra a suliban érzem magam, mintha az igazgató nő előtt állnék és épp próbálna beszélni valamelyik kölyök fejével, hogy ne firkálja össze többé a szekrényemet vagy ilyesmi. Meg tudom én érteni Hudsont is. Nem szereti, ha olyan teher nyomja a vállát, hogy valakire ügyelnie kell. Ő a férfi, gondolom azt hiszi, hogy engem majd védeni meg pátyolgatni kell, mert valami kis törékeny nőszemély vagyok. Nagyot fog tévedni, csak kerüljünk kutyaszorítóba.
-Magának is, százados úr.- mosolygok vissza gúnyosan Gabrielre, mikor kéz és lábtörést kíván, aztán a főnököt figyelem, ahogy kiossza. Nem tudom, mi lenne ilyen helyzetben a legjobb. Neki persze az az érdeke, hogy egy jó csapat legyen kettőnkből és én is ezt szeretném, de van egy olyan érzésem, hogy Gabriel már, csak azért is úgy fog mindent csinálni, hogy az jöjjön le mindenkinek, hogy mi pocsékul végezzük együtt a munkánkat. Ennek ellenére én azon leszek, hogy rájöjjön ő is, hogy nagyon jó vagyok a munkámban és számíthat rám, bármi is történjen. Talán, ha így teszek, az ő véleménye is változni fog.
-Részemről minden oké. Ha Hudson beépül, segíteni fogom, ahogy tudom. Bár neki nem tetszik, hogy a társa lettem, amit meg is tudok érteni, remélem meg fog változni a véleménye.- pillantok Hudsonra az utolsó mondatrésznél, majd vissza a főnökre. Nem akarok én nyalni, vagy ilyesmi. Egyáltalán nem olyan hangsúlyban beszéltem. Tényeket közöltem és azt, hogy nem lehet engem olyan egyszerűen eltántorítani.
-Gondolom, én nem beépülni fogok majd, hanem kívülről támogatni vagy tévedek? Mindketten beépülünk?- pislogok érdeklődve ide-oda, mert nem igazán tudok még ugyan semmit sem a dologról, csak amit gyorsan elolvastam, de jó lenne így előre tudni, hogy a feladat melyik részére készüljek fel alaposabban.

Sokszor volt új társam… nem viselek el senkit magam mellett és engem se viselnek el sokan. Majd a nő is rájön, hogy elviselhetetlen vagyok néha napján. Vagy állandó jelleggel. A mai napig nem viselnek el páran és én se őket. Ez ilyen egyszerű.
- Egyedül dolgozom… - sóhajtok. - … de a külső segítséget megköszönöm. – csakis így. Beépülni már nem engedném a Miss-t, nekem is nehéz eleve a feladat.
- Ráadásul ezt már régóta üldözzük Harperel… ideje meglépni. - teszem karba a kezem és a Főnökre vetem íriszeim. Ennek így kell lennie pillantással, vagy ez lesz, vagy nem fogadom el se a nőt, se senkit egy légtérben velem…. vagy valami ilyesmi.
Úgy tűnik, hogy hosszú pillanatokig némán és értetlenül meredünk egymásra, nekem ugyanis eszem ágában sincs kitölteni a kellemetlen csendet beszélgetésfoszlánnyal, amúgy sincs sejtése se, hogy egyébként miről beszélnék, beszélhetnék.
- A részletek… - neki dőlök az asztalnak a Főnök mellé, egy darabig a talajt bámulom, aztán Miss-re emelem tekintetem. - Beavatlak, persze… de előbb áruld el, mennyit tudsz a kartellről. – pillantok rá szúrósan, mert ha elég sok mindent, akkor nem kell duplán hallania és csak azt említeném meg, amit nem tudna. Ha semmit se….hosszú napunk lesz. Viszont még csak gondolati szinten sem merül fel bennem, hogy itt hagyjam a hölgyeket.
Ez fontos ügy.
Nekem legalábbis ez az. Tönkre vágtak egy csomó életet és ártatlanokat is belekevertek…. ráadásul nem csak én vagyok ezen az ügyön, hanem Ron is…. de őneki most egyéb gondjai vannak.
Egy ficsúrt „ápol”.

- Ó, Hudson, mikor akartam én neked rosszat? Amikor a gyilkosságiaknál voltam, és nem egy, nem kettő közös ügyön dolgoztam veled - vágtam hozzá, hiszen ez igaz. - Szóval, arra kérlek, próbálj meg vele is együtt dolgozni. Rendben? - a szemeim ide-oda cikáztak, mindkettőt megfigyeltem.
Tudom, hogy menni fog ez kettejüknek, csak meg kell találniuk a közös hangot, és azt hogy hogyan találják ki egymás gondolatát. Nem lesz ebből probléma.
- Hudson, nem dolgozol egyedül, ez azt jelenti, hogy Davies-t beleveszed az ügybe, és segíteni fog neked - magabiztosan mondtam nekik, hiszen ez az ügy nem egyszemélyes hadjáratra van vagy lesz tervezve. - Az első ok az az, hogy nem szeretnék kivonulni egy olyan helyszínre, ahol a te holttested köszön vissza rám! - őszintén és komoly hangvétellel beszéltem, mert jól tudja ő is, hogy lebukhat, lehet bármennyire kőkemény, lehet bármilyen jó beépülő rendőr, és lehet nehéz őt megtörni, de senki sem tökéletes, ő sem. Ő sem lehet mindig tökéletes ebben. - Felőlem akár Harper is segíthet, nem bánom, de amint baj van, riaszd a társadat - biccentettem Norah felé.
Néhány perc csend után mellém szegődött Gabriel, az asztalhoz dőlt, ahogyan én vagyok percek óta.
Így kérdezte meg Norah-tól, mennyit tud az ügyről... Erre én is kíváncsi vagyok, és látom a kezében az aktát is, szóval valamennyit biztosan tud.
- Davies, az az akta... a kartelles? - kérdeztem meg ezt azért, és csak szeretném én is kipuhatolni, mennyit tudott átolvasni. - Hudson, ugye nem azért másztál ide mellém, hogy minél hamarabb beleegyezzek ebbe? A szép szemeid nem fognak meghatni - kérdeztem egy kicsit lazán, mosollyal az arcomon.

Nem tudom, mi okból kifolyólag pártol engem ennyire a főnök, de piszok jól esik. Még az is megfordul a fejemben, hogy beszélt a volt főnökömmel arról, ki is vagyok és milyen vagyok a munkám szempontjából. Ez esetben pedig nem sok rosszat hallhatott rólam. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy jó vagyok a munkámban. Konyítok a kódfejtéshez, kétféle küzdősportban is jeleskedem, hajlandó vagyok 24 órából 24-et a munkámra szánni és a személyes vonásaim is segítik a munkámat -nagy részt. Azaz, kitartó vagyok, csökönyös, makacs és piszkosul kíváncsi. Leginkább ezért is választottam ezt a hivatást. Imádtam mindig is a rejtélyes dolgokat, nyomról nyomra sétálgatni míg meg nem leltem a választ és a logikai játékokat is szerettem. Szóval... nem hiszem, hogy Hudson, ha ezeket tudná rólam, panaszkodhatna amiatt, hogy a társa lettem.
Miközben a főnök biztosítja róla, hogy én segíteni fogom a munkáját, elszánt arccal bólintok egyet. Nem hagynám, hogy baja essen. Már csak azért se, mert nem tudnék vele magamnak elszámolni. Nem akarom, hogy életem végéig a férjem mellé még Hudson is ott virítson éjjelente az álmaimban, hogy miattam halt meg. Azt nem bírnám.
-Igen, de még nem olvastam át egészen. Viszont a kartellekről tudok ezt-azt.- mondom határozottan, hiszen volt már dolgom nekem is hasonlóval. Pontosabban, egy ilyesmi kis csapat miatt halt meg a férjem is. Naná, hogy ismerem a rendszerüket.
-A kartellek feladata, hogy Mexikóból ide juttassák az Egyesült államokba az előállított kokaint és azt terjesszék. A legtöbb esetben maguk a tagok is drogfüggők, ami miatt agresszívek és nem érdeklik a civil áldozatok sem, ha arról van szó, hogy menteni kell az irhájukat. Általában AK-val vagy AR-15-ös félautomata fegyverekkel vannak felszerelkezve és sokan közülük, már kamasz korukban a főnöknek dolgoznak. A tűzbe is képesek menni érte és sajnos elég sok ügyvéd, bíró vagy épp ügyész van, akit ők pénzelnek.- magyarázok nagy okosan, közben várom, hogy esetleg leoltsanak, ha valamit nem jól tudok. Aztán, ha nem szól senki semmit folytatom.
-A főnököt a legnehezebb elkapni, mivel igen sokan védik és sokszor azt sem lehet tudni, hogy néz ki. Taggá válni sem egyszerű dolog, nem beszélve arról, hogy nem is egy-egy kartell működik és még ezek is folyamatosan háborúznak a területért.- és itt befejezem a kiselőadást, mert szerintem ők is tudják mindezt. Mondjuk ők kérdezték, hogy mit tudok róluk. Hát ezt. Az persze teljesen elképzelhető, hogy van, amit még én se tudok, így aztán kíváncsian pislogok végül mindkettőre és várom a hozzáfűznivalókat.
-Megfelelő volt a válasz?- kérdezek azért rá és leginkább a társam képébe bámulok, hátha látok rajta valami változást, mert egyenlőre leginkább, csak az undor árad felém tekintetéből.

Elhúztam a szám a Főnök magyarázatára, majd rápillantottam… - Oké… meglesz. - végül elvigyorodtam.
- Max megy a levesbe… - kacsintottam Miss nyomozóra. Nem, nem jó pofizok vele, kifejezetten utálom, ha egy nő akarja megóvni a hátsóm…ezt elvileg fordítva kellene, de ha őt rosszul kötötték be… hát isten lássa lelkem, de felpofozom.
- Beavatom persze… - egyezek bele, amolyan sürgetésként csak legyen vége ennek a fejmosásnak, mielőbb az utcára szeretnék kerülni, mielőtt kárt tehetnék ebben a rohadt asztalban. Az új csajt lesem.
Bólintok…
Minden tiszteletem a Főnök asszonyé, hogy képes elviselni az összes alárendeltjét… én nem lennék képes rá, ezt jól tudom, ő viszont tökéletesen helyt áll és állja a sarat közöttünk.
Nem olvasta el, de édes. Valahogy nem tud lázba hozni, hogy nem olvasta el, szóval lesz ideje bőven. Figyelmesen hallgatom a szavait, igaz nem őt nézem, hanem a padlót, de tökéletesen őt hallom és figyelek is rá… igen ez a helyzet, ezekkel a szemetekkel és ez még semmi.
Ők durvábban tolják…basszák meg.
- Az alapokat elmondtad róluk… a többibe meg magam avatlak be… van pár tapasztalatom róluk… - hiszen őket akartuk elkapni, csak épp az életünk is veszélyben forgott Harperrel és ez (is) volt az a nagy dolog, ami miatt ketté váltunk… hogy vele miképp és hogyan lesz… paszolom. A főnök humor herold pillanatára nem reagálok, csak egy bólintással nyugtázom, jelenleg nem vagyok a toppon.
Elrugaszkodom az asztaltól és a társam mellé állok, kihúzva magam és a Főnökre meredek.
- Megkapom…megkapjuk az engedélyt? - érdeklődök komoly ábrázattal, mert tényleg dolgozni akarok az ügyön, vagy egyedül, vagy a Miss nyomozó(k gyöngyével) új társsal…

Én csak elégedetten bólintok Norah mondanivalója után, mert igen, ezzel tisztában van, ám azt, hogy Hudson-ék pontosan mit derítettek ki, azzal úgy gondolom, még nem igazán tudja. Néhány apróságot kiolvashatott a szorongatott aktából, én is csak Hudson meg Harper jelentései alapján ismerem az egész ügyet. Én sosem dolgoztam a kartell ügyön, csak néhány esetnél felbukkant egy-két vezér neve, akik közvetlenül érintettek voltak, de ennyire nem ástam bele sosem.
- Mostantól mindent megosztotok egymással - kiemelten mondom ezt nekik, hiszen fontos, hogy minden infót megtudjanak egymástól. - ... azért, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás - fejeztem be ezzel a lelkesítő szentbeszédet.
Figyelem, ahogyan Gabriel elhúz mellőlem, és odaáll Norah mellé. Nocsak... Nocsak. Ez is egy újdonság. Nem rohant ki, nem üvöltözött velem. Mégis csak nevelhető picikét.
Az engedélyt akarja. Először csak megint magára gondolt, utána kijavította többes számra. Ez jobban tetszett már.
Kicsit csendben maradok, figyelem a két embert előttem pár másodpercen keresztül, majd pedig megkerülöm az asztalomat. Visszaülök a székembe, ami nagyon kényelmes, ám ez azért nem annyira fontos tudnivaló...
Kinyitom a felső fiókomat a kulccsal, benne van a szolgálati fegyveremet, amit arrébb tolok, és egy nem túl vastag mappát veszek ki, amin a 'top secret' felirat található, és a rendőrség címtáblája. Ebben megtalálható a már előre megírt engedély, amiről nem szóltam egy szót sem. Kezemmel intettem nekik, üljenek le egy kicsit.
- Őszinte leszek, ez az engedély már itt lapult egy ideje, pontosabban egy hete, csak vártam vele, mert nem voltam biztos sok mindenben - kezdtem el mondani ezt. - Viszont kaptok egy taktikai csapatot is, akiket baj esetén értesíthettek és bevethetőek. Nincs ellenkezés - nem teketóriáztam, hanem egyenes voltam. - Illetve közvetlenül nekem kell elküldenetek minden jelentést. Értve vagyok? - még mindig rajta a kezem a mappán, amit még nem engedek el, csak miután beleegyeztek.
- Még valami... - még mindig folytattam. - Amennyiben szeretnétek még valakit beszervezni, megtehetitek, de nekem mindenképp szóljatok - nem szoktam megakadályozni másokat abban, hogy jobban végezzék el munkájukat, és ha kell valaki még nekik, akit szeretnének a csapatban látni, csak tessék. - Kérdés-kérés, óhaj-sóhaj, egyéb? - most kiadhatják magukból a nemtetszést, vagy Norah bármilyen kérését is teljesítem, vagy éppenséggel Hudson mosolyoghatna egy keveset már.

Nem tudom, mennyire kell felviduljak annak hallatán, hogy Hudson láthatóan és hallhatóan is beletörődik abba, hogy a társa leszek. Egy pillanatra meg is lepődök, de ezt azért álcázom. Ugyanakkor valamicskét jól esik, hogy végre nem pattog és ellenkezik. Vagy, ez csak azért van, hogy a főnök azt lássa, minden rendben lesz, aztán amint kisétálunk innen ugyanúgy nyúzni fog tovább? Van egy olyan gyanúm, hogy csak azért csinálja, hogy elérje a célját.
-Majd meglátjuk.- bólintok és most semmi gúny nincs a mondandómban. Tényleg az a biztos, ha kitapasztaljuk, mennyire tudjuk elviselni egymást. Minden esetre, nem szeretnék menni a "levesbe". Látom rajta, hogy jó zsaru és nekem egy ilyen társ kell, akivel lehet együtt dolgozni. Ez sem jó kezdés ugyan, de azt sem szeretem, mikor valaki rögtön elkezd jó pofizni és rám mászni, hogy legyünk öribarik. A meló az első.
-Rendben.- bólintok ide is oda is a kiselőadásom után, amivel azt hiszem elégedettek voltak mindketten -bár különösebben nem láttam ennek nyomát de, ha nem így lenne, akkor morgás lett volna a reakció-, és egyben azzal is egyetértek, hogy mindent megosztunk majd egymással. Ez így megy társak között.
Mikor Hudson rákérdez végül is, hogy kapunk-e végül is engedélyt vagy sem, a főnök előszed a fiókjából egy dossziét és leültek minket. Én azonnal helyet is foglalok, mert nem akarom, hogy ilyen aprósággal húzzuk tovább az időt és figyelek a kapitány minden arcizmának rezdülésére. Tudta ő ezek szerint jó előre, hogy rendben lesz minden.
Innentől pedig átmegyek bólogatós kutyába. A taktikai csapat persze, gondolom főleg az én reszortom lesz, ha Gabriel lesz az, aki beépül. Onnantól kezdve nem hiszem, hogy sokat kommunikálhat akárkivel. Még velem is nehéz lesz megoldani, hogy szót válthasson. Bár erre lennének ötleteim, hogy hogyan is oldjuk majd meg, de a taktikai csapattal is el kell beszélgessünk azt hiszem, hogy pontosan tisztában legyenek azzal, mennyire veszélyes ez az egész és, hogy Gabriel élete a mi kezünkben lesz.
-Részemről, nincs több kérdés.- intek a fejemmel is, hogy még inkább nyomatékosítsam a válaszom és Hudsonra pillantok, nem-e akad neki még valami kifogásolnivalója. Azonban, ha ilyesmiről nincs szó és elvette a főnöktől a papírt is, már fel is állok, hogy amint lehet az ajtó felé vegyem az irányt. Tényleg remélem, hogy Hudson idővel rájön, hogy nem hátráltatni akarom, nem púp akarok lenni a hátán, hanem segíteni a munkáját, mert egy a célunk. Ha ő is akarja, szerintem igazán jó csapat lehetünk pár héten belül, amint kiaknáztuk egymás idegőrlő tulajdonságait. Kicsit összecsiszolódunk és tuti csapat leszünk.

Tényleg nehezen fogom fel, hogy új társ mellé dobtak, vagy őt nekem, mindegy. A lényeg hogy megint szívhatjuk egymás levegőjét. Hogy én hogy utálok közösködni… de a Főnöknek van mindig igaza…ez z egyes szabály. Ha mégsem? Akkor is az egyes szabály lép érvénybe. Hát hogyne.
Megosztani egymással minden tervet, ötletet, nemtetszést… úgy elszoktam már ettől, de legyen. Bólintok. Ha a Miss-nek sincs bármi ellenvetése, nekem miért legyen? Úgyis az lesz amit jómagam akarok…. részben. Szóval tök mindegy ez a fejmosás most történik meg, vagy később. Szerintem felesleges, de elég hatásos szónoklat. Meg különben is, innen már tényleg veszélyesebb lesz az ügy… a „drogbáró”… Harpernek ezer meg egy dolga van… a kis bébiszitter… igen, ezt is kinyomoztam…. hát sok sikert a srácnak Ron mellett. A Miss lehuppan az ismeretlen akta előszedése után, én viszont állva maradok. Úgy figyelek rezdületlenül.
Engedély. Óhh Főnök, imádom Önt.
- Nem lesz könnyed hegyi séta, de megoldjuk. - a taktikai csapatot oldja meg a reszortos, majd megoldja, ha még nem csinált ehhez hasonlót. Biztos vagyok benne, hogy meg tudja csinálni és nem kell a kezét fogni közben… és nem, jelenleg nem szívom a Miss nyomozónk vérét. Ugyan… annyira.
- Nincs semmi kérdésem. Minden meg van, ami szükséges mindehhez. – pillantok a Főnökről a másik hölgyre, majd vissza a Főnökre.
- Az engedély, egy társ és minden más… kell ennél több? - húzódik vigyor a képemre. A papír halmot elvettem a főnöktől, minden információ és az engedély ebben lapul. Egy hálás pillantással adózok mindezért, majd a nő után pillantok aki kifelé menetel.
- Majd érkezünk… - tárom szét a karom, majd menetirányba fordulok és kifelé megyek jómagam is, de visszapillantok.
- Kösz mindent Főnök. - ha mindent nem is, az engedélyt azt tuti! Az ajtót csukom magam mögött, majd a Miss-hez intézek egy: - A Bejáratnál találkozunk 20 perc múlva. – azzal az irodám felé vettem az irányt, kicsit összekapom magam és kell néhány cucc… meg úgy is menni akartam pizzázni…


//Nos, Köszöntem a játékot csajok *-* Miss nyomozó veled meg folyt Köv.  //

Valamivel kevesebb, mint fél órája érkeztem vissza az őrsre a Madison és a Tizenkettedik sugárút kereszteződésében lévő baleset lezárásáról. A kora reggeli időszakban, még a forgalom megnövekedése előtt történt. Leroy Graham, 37 éves fehér férfi a feleségével Kendra Graham-mel, 31 éves fehér nő veszekedés közben figyelmen kívül hagyták a sárgából már pirosra váltó lámpa jelzését és lassítás nélkül akartak áthajtani az útszakaszon, de az eközben meginduló olajszállító autó elülső részébe csapódtak. Az anyós ülés felőli oldalon jobban roncsolódott az autó, a hirtelen ütközés következtében felgyűrődő fém szinte azonnal a nő halálát okozta. A férfi súlyos fejsérüléssel fekszik jelenleg a kórházban, túl van egy életmentő műtéten és egy újra élesztésen. Az olajszállító vezetője minimális sérüléssel megúszta az esetet, de a tank jelentős mértékben megrepedt a bevágódó autó miatt és a tartalma az utcára folyt. Útzárlat, folyamatos gyalogos terelés, forgalomirányítás, amíg az olajat el nem takarítják a helyszínről. Szerencsével határos hogy a motor nem gyulladt be és nem lobbant lángra a kiömlött mennyiség, de ettől függetlenül a közvetlen közelben lévő lakóépületek kiürítéséről is gondoskodni kellett..
Elfoglaltak voltunk, jah, fogalmazhatunk így is. Valóságos megkönnyebbülés volt ledobni magam a székre, hogy neki kezdjek az összefoglaló jelentésemnek egy jókora adag kávé mellett. Jobb híján, ha már kajálni eddig sem volt időm és azután sem lesz, hogy megjelenik az asztalomnál az egyik titkárnő, aki a kapitány munkájához szokott a asszisztálni emlékeim szerint.. Az az biztosan, most adja át a hívó szót. A tollat csak bevágom a füzetbe, amit azzal a lendülettel össze is csukok ahogy felállok indulásra készen. Menet közben majd megiszom a kávém maradékát. Emlékszem miről beszéltünk két alkalommal ezelőtt Celiával, de folyton változnak az aktualitások és a hívatások indokai nem számolok semmi konkrétummal az ajtaja elé érve sem. Benyitni, előtte kopogni én is tudok, úgyhogy a lehetőséget elragadom az adminisztrációs kolléga elől – innentől mehet vissza a dolgára, a kísérgetésnek vége. Két határozott dobbantás az öklömmel az ajtón, aminek a kilincsét csak a beengedés jelzését követőn nyomok le.
- Kapitány. – röviden biccentve üdvözlöm és hajtom be magam mögött az ajtót, amennyiben nem jelzi, hogy hagyjam nyitva vagy résnyire behajtva azt. Tisztes, három lépésnyi távra állok meg az asztala előtt hátul összefont kezekkel. A hierarchia hierarchia. Sosem vontam kétségbe vagy vettem lazábban az előismeretségünkre való tekintettel.
- Hívatott. Miben lehetek a szolgálatára? – abszolút benne van a pakliban a mai eset is a Madison-nál. Nem kezdek el tippek osztásába, egyszerűbb, ha ő tisztázza az itt létem okát.

TO ALMA
egyelőre még csak az épület előtt

Tipikus hétfő. Esik az eső. Otthon elfogyott a kávé. A tej romlott volt. A liftben, pedig a két emelettel feljebb élő plasztikbaba shih-tzuja a sarokba hugyozott. „Ajj, Champagne! Miért csináltad? Anyu most nagyon mérges rád, rossz kislány.” Ebbe a sorba én meg a takarítónő is beállhatnánk, meg a köztes időszakban az épület többi lakója, akinek a kis szőrpamacs pisáját kell szagolgatnia. A forgalommal legalább nincsenek gondjaim, tíz perccel előbb érek be, amit maximálisan kihasználok és messziről elkerülöm az asszisztensemet, mielőtt az újabb papírmunkáról szóló beszámolóval kezdené a napot és tájékoztatást adna Ms. Northwood érkezéséről. A közös konyhába megyek, hogy nyugodtabb környezetben fogyaszthassam el a kávémat, akkor is, ha a jelenlevők nyüzsgésétől a folyosó falairól visszhang verődik egészen az emeleti lépcsőfordulóig. Egy egytől tízig terjedő skálán tizenkettesre értékelném a „Mennyire utálja a munkáját?” jackpot-kérdést. Régen nem kellett órákon át azzal foglalkoznom mit mondjak egy sajtótájékoztatón, mivel soha nem is voltam egyen se. Most meg rengeteg időmet teszik ki a nyilatkozattételek. A politikai, hatalmi szarokból olyan sokat látok, hogy néha elgondolkozok ledugjam-e az ujjamat a nyelőcsövemen a saját mosdómban. Éppen ezért szeretek visszajönni a régi helyekre, visszatérni a srácok közé, akikkel nem sokkal több, mint fél éve még együtt dolgoztunk és ez nem csak azt jelentette, hogy ugyanabban az istenverte hivatali szervnél. Az időm most se sok, Gretchen rövidesen úgyis rájön, hogy megint itt vagyok és kerülöm. Igazából megtehetem, szóval: Bos Gretchen, majd hozok abból az undorító zöld turmixból, amit a tisztítókúráid alkalmával iszol.
A kávémat kísérő beszélgetésnek eléggé örülök, rám fér a normális kommunikáció, mielőtt a karót nyeltek nyelvezetére kellene átváltanom és a garatmozgást gyakorolnom. A múlt héten szóltak a váltásról, ami teljesen hirtelen és nagyon is értelmetlen volt számomra. Doug jól végezte a dolgát, össze tudtunk dolgozni és sokszor segített kezelni a pozícióval járó faszságokat. Lehet nem volt ereje teljében és elúsztak már az aranyévek, de a korát nem kifogásolhatták a maga ötvenkettő évével. Ért a szakmájához, nagyon jó benne, amiért amióta ismertem tiszteltem és erre érkezik a hívás, hogy fokozzam le, mert valami fejes ide dugja a lányát a helyére. Hogy lelkes vagyok-e a találkozást illetően? Elképzelhető menyire nem, de nincs választásom, a parancsnak nem mondhattam ellen. Az asszisztensem megtalál végül és máris emlékeztet erre, pontosabban Ms. Northwood érkezésére, amire várhatóan… Nos, most van. Lesz. Felállok a helyemről és megnyugtatására elindulok a bejárat felé két vállpaskolást követően. Fogadom a nőt, nem büdös nekem a feladat és ne kezdje el, hogy csak az asztal mögül tehetem meg, ahová ő kíséri be. Cseréljenek le, ha annyira nem tetszik nekik ahogy a dolgokat intézem. (Könyörgöm, tegyék meg!)
Kifele menet kihalászom a kabátom zsebéből a cigarettás dobozt és előkotrok egy szálat. A koffein mellé vagy után kötelező. Meg az se utolsó szempont, hogy gondoskodik az idegrendszeremről. Az aktáját átolvastam, láttam róla képet, így nem sok esély van az elszalasztására. Akkor se, ha közben becsatlakozok két szintén idekint bagózó kollégához. Az a félelmet, távolságtartást keltő szigor sose fog menni nekem és őszintén: nem bánom.

A szürke nadrágkosztümnél rosszabbra nem is eshetne a választásom. Rossz üzenete van az első találkozáshoz, pedig az a legkényelmesebb cuccom. Nem feltételezem, hogy apám finoman csinálta volna ezt az egész cirkuszt, amit minden gond nélkül tolt le a torkomon. Az én hibám, kellett nekem tátott szájjal bevonulni a hímtagerdőbe önként és dalolva. Ha nem hívom fel, akkor nem önállósítja magát abban, amihez kicsit sem kértem a segítségét. Ez azonban már késő bánat, annyi értelme van, mint eső után venni esernyőt. Oh, igen, még valami, ami ebben a rohadt városban kelleni fog. Hogy én mennyire gyűlölöm az esőt…
Azt sem feltételezem, hogy nem tudják az új helyemen, hogyan is kerültem ide. Apuci pici lányát be kellett tolni valahová, ergo szinte biztosra veszem, hogy a leendő főnökömnek előre megvan a véleménye rólam, amiért az ő torkán is letolják ezt az egészet. Gyűlölni fog az elődöm is, mert sejtésem szerint éppen nem álltak annyira sarokra a dolgok, hogy pont akkor jövök, amikor ő már ment volna. Esélyesen inkább küldték, jobb esetben nyugdíjba, már ha egyáltalán olyan idős, rosszabb esetben lefokozták. A sort tovább folytatva pedig egészen biztosan nem aléltak és élveztek a gatyájukba azok, akiknek a nyakára sikerült ültetniük az áthelyezési parancs szerint. Nem ismernek, nem tudják, hogy mennyi melóm van abban, amit eddig elértem, csak azt fogják látni, a kisujjamat se kellett megmozdítani ahhoz, hogy a kis picsám magas székbe kerüljön. Úgyhogy nem vagyok boldog. Kicsit sem. Az pedig határozottan ront még az egész helyzeten, hogy a szürke kosztümben szürke egérnek is tűnnék. Még egy ok, amiért már kapásból lehet utálni. Meg a lófaszt.
A sötétkék mellett döntök. Kellően semleges és kellemetlenül kényelmetlen, de a célnak megfelel. Fekete inggel és cipőkkel. Ezzel pedig befejeztem azt az időt és energiát, amit az öltözködésre szánni akartam ezen a reggelen. A reggelit kihagyom otthon. Megfordul a fejemben, hogy békejobbként egy hatalmas doboz fánkkal próbálom lekenyerezni a leendő munkatársakat, de mivel szinte egészen biztosan rosszul venné ki magát a gesztus, így olyan gyorsan lemondok róla, mint amilyen gyorsan fejbe csapott az ötlet. A kávé azonban más eset, az kell. A kocsiban próbálom legyűrni vezetés közben. Jó lenne még egy szál cigi is, de az órámra pillantva megállapítom, hogy az már nem fog beleférni sehogyan sem, így kimarad.
Az épület nem különösebben nyűgöz le, de nem is az a dolga. Az információt elég hamar megkapom, mégis merre kell menjek, de a lift helyett jobban preferálom a lépcsőt, így inkább azt használom. Pontos vagyok, mint mindig, a késés számomra nem opció, soha nem is volt az. Olyasmiben viszont még nem volt részem, hogy egy előre megbeszélt és hivatalos találkozó a leendő főnökömmel, ne az irodájában zajlódjon le, hanem az épület előtt. A kedves asszisztens szerint legalábbis ott találom a fickót. Tényleg a világ végére kerültem.
Elvileg megvárhatom itt is, de igazság szerint nem nagyon szeretem az időpocsékolást. Sem generálni, sem pedig azt, mikor az enyém rovására teszi ezt más. Inkább amellett döntök, hogy megkeresem, hátha akkor haladunk is valamerre. Plusz az sem utolsó szempont, hogy az asszisztens szerint jobb, ha inkább lemegyek az épület elé. Hurrá.
Megint a lépcsőt használom, a lifteket továbbra is használja az, aki rá van szorulva. Képet azonban a fickóról nem láttam, nekem nem adták át az ő aktáját érthetően, de ez nem akadályoz meg abban, hogy kísérletet tegyek a megtalálására. Erre egy egysejtű is képes lenne.
A bagós társaság, főleg az egyenruhások, kifejezetten jó kiindulási alap, így az ajtón kilépve, célzottan hozzájuk megyek.
- Üdv! Bocs a zavarásért… helló! – bízom abban, hogy ennyivel már sikerül magamra vonnom a figyelmüket. Tényleg nem sokáig áll szándékomban belerondítani a bagószünetbe, én sem veszem jó néven, amikor az enyémet cseszik szét mások. - Roman Schwartz-ot keresem, állítólag itt lelem, az irodájában már jártam, onnan jövök igazából. – elébe megyek azon haszontalan válaszoknak, minthogy az információs pultnál legyek kedves érdeklődni és esetleg a nevével feldíszített ajtót megkeresni.

A liftből kiérve ellenőrzöm az órámat és nyugodtan haladok tovább a bejárat felé azzal a tudattal, hogy van időbeli előnyöm. Egyáltalán nem sok, bármelyik percben érkezhet, de nem igazán feltételezem, hogy előbb jelentkezne be a lebeszéltnél. Az ok nem valami nagy kunszt. Alapvetően a mai napom is kész szerencse volt a beérkezésem tekintetében, az, hogy egy gyors kávéra becsatlakozhattam a konyhába nem mindennapos, sőt. Újabb meglepetés, hogy a mobilomon nem kerestek még fontos ügyekben. Teljesen nem igaz, egy üzenetet már kaptam, hogy kettő óra magasságában meglesznek az eredmények, amiknek a fényében a további lépéseket kell megtervezni egy ügyben. A kivitelezésében? Nem. A sajtó kezeléséhez… A napjaim – ahogy a többi főnöknek is gondolom – be van táblázva, sokszor nem negyed-, fél- meg háromnegyedórás végződésű időpontokkal. Előbb fogadni valakit nem gyakran jön össze, később már inkább, ha a programterv megcsúszik. Rajtam vagy rajtam kívülálló okokból.
Most ennek elébe megyek. Azaz csak mennék, nem tudván a lépcsőt használta Ms. Northwood, így pont elkerültük egymást az egyébként megegyező útirányban. Figyelem az erre haladókat, ahogy a beszélgetést is és ugyan nem látom a nőt, de nem érzek feszült késztetést az idő ismételt csekkolására. Kevés lemaradással a tegnapi karambol szóba hozása után a négyes sugárúton érzékelem a közelebb lépőt. Pont a pernyét küldtem odébb, amikor kilépett az épületből és a tüdőzésnél szólalt meg hátulról. Hang alapján nem, de odafordulva felismerem, amitől függetlenül hagyom, hogy befejezze a mondani valóját. Nekem is van még lerendezésre váró füst a szervezetemben, mielőtt jelezhetném én vagyok az, akit keres. Oldalra fújom a fehér csíkot és kezet váltok a parázsló csikk tartására, hogy a jobbomat nyújtsam mindjárt. Gretchen mondjuk rámcsöröghetett volna, hogy már járt odafent az új kollegina, mindegy.
- Üdv! Alma Northwood, Brooklyn-ból. Jól mondom? – látszik költői a kérdést teszek fel. Tudom, hogy helyes volt rövid összefoglaló és emiatt kézfogásra adom a nyitott tenyeremet, megelőzve az esetleges válaszadási kényszert. - Roman Schwartz, pont elkerültük egymást, az imént jöttem le és nem láttam bemenni. Az asszisztensem, pedig néhány perccel ezelőtt még nem jelezte, hogy megérkezett. Remélem nem bánja, ha befejezem. – célzottan emelem feljebb a szálat, amiből az első hamuadagot távolítottam el nemrég. - Dohányzik? – választól függően automatikusan kotrok a kabátzsebembe, hogy elővegyem a sajátomat és megosztásra kínáljam, meg tüzet adjak igényhez mérten. Mindannyian szívunk, a szó minden értelmében és ez nem másabb akkor sem, ha első napról van szó. Persze, nem repesek örömömben elég érthető okoknál fogva, de eszemben sincs direkt szívatni vagy körön kívüliként kezelni. Épp elég, hogy az újoncokkal problémás beavatásokat végez az idiótábbik réteg. Kurva nagy bizalmat építenek ki maguk között, jó lesz így egymás seggét védeniük meg normálisan végig vinni a feladatot.
A fiúknak biccentek, röviden jelzem, hogy mi most odébb állunk. A közös slukkokat meg köszi eddig is.
Sokkal messzebb nem megyek, ha Almának nincs ellenére a cigaretta befejezése és esetleg egy saját magának. Odébb van egy másik kijelölt dohányzóhely. Most egyébként nincs ott senki.
- A magázódáshoz ugye nem ragaszkodik? – nem ismerem – csak reménykedek, hogy nem –, tippelgetni meg nem szeretek, így egyből rákérdezek, hogy stílusnak megfelelően folytathassam hasonlóan egyenes módon. - Belevágnék a közepébe. Olvastam az aktádat és a hirtelen intézkedés miatt gondolom nem fog meglepni, hogy érdekel, de miért helyeztek át Seattle-be? - láttam az utolsó, egyelőre még folyamatban lévő ügyét, de nem kezdek konspirálásba. Tőle akarom hallani, ami kimaradt a papírozásból és megosztható információ. Egyenesen tőle, ahogy egyenesen rá is kérdeztem arra, ami érdekel. Nem nézem hülyének, feltételezem számított rá valamikor előkerül a téma, főleg, hogy mostantól kezdve napjában többször fogunk nem csak kommunikálni, összedolgozni is. A legkevesebbnek tartom ennek a rendes működéséhez azt, hogy tudjak róla. Illem, protokoll és társai léteznek, nem arról van szó teszek rájuk, de nem érzem, hogy ez - a procedúra pofátlanságának fényében - szükségtelenül kényes lenne. Inkább szükségesen az és erre felkészülve máris szívok egyet a cigiből. A szemkontaktust tartom, csak az átsétálás ideje alatt hanyagoltam egy gyors tetőtől talpig szemlére.

Alsó hangon is általában tíz centi magas sarkakon állok. Nem vicc. Alacsony vagyok, így valamivel kénytelen ellensúlyozni. Bűnözők után már nem rohangálok – nem szó szerint – így a kényelmes lapos surranó már a múlté, a hivatali megjelenés viszont annál inkább lett a mindennapjaim része. Ahogyan a csalás is a magasságommal kapcsolatban. Az éppen elég, hogy nő vagyok, magas beosztásban, nem kell, hogy még az is szemet szúrjon azonnal, kissé alulméreteztek, amikor a magasságot osztották. Nyilván lemaradtam a VIP sorról, a genetika meg alapvetően cseszett ki velem. De legalább tudok járni a cipőimben és nem úgy nézek ki, mint egy anyátlan őzgida, akinek még össze-összecsuklanak a lábai járás közben. Plusz a magabiztosságomhoz is hozzátesz egy jó adagnyit, nagyjából azt a tíz centit, amivel megemelem. Így legalább nem a kollégák mellkasával vagyok szemmagasságban, hanem egészen az állukig felérek. Aki volt már a cipőmben helyemben, az pontosan tudja, hogy miről is vakerálok éppen… Szóval totális magabiztossággal és alig valami magasság hátránnyal állok meg a kisebb csoportosulás mellett, hogy a leendő, jelenlegi, számomra új főnököm után érdeklődjek. A felém szálló dohányfüst meg csak kihozza belőlem a ráfeszülést arra az elmaradt szálra, amire nem volt időm a reggeli készülődés alatt. Baszki.
- Teljes életnagyságban. – bólintok egyet határozottan és ekkor már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy megtaláltam akit keresek, különben elég para lenne, hogy tudja a nevem meg, hogy honnan helyeztek át. A következő mondatával pedig amúgy is eloszlat minden esetleges fennmaradó kétséget. A felkínált kézfogásba készségesen csúsztatom az enyémet és röviden, ámbár rendkívül határozottan viszonozom a szorítást és rázást. Ha már úgy sejtem teljes joggal, hogy megvan rólam a véleménye előre, akkor az ne kerüljön fel a listára, hogy anyámasszonykatonája vagyok, vagy töketlen kis picsa.
- Lift helyett a lépcsőkön közlekedem mindig, így előfordul az ilyesmi. – legyintek egyet, nem számít alapon. Nem ez az első eset, hogy azért sikerül elkerülnünk valakivel egymást, mert más-más módon közlekedünk egy-egy épületben, ahol a lift is opcionális lehetőség.
- Csak nyugodtan. Ha gondolja, megvárhatom ott. – bökök magam mögé valahová. Nem volna gond, ha szeretné még magának azt a pár percet, amíg leég a kezében tartott dohány. Én is utálom, mikor cigi közben zavarognak nálam, szóval abszolút megértem, ha esetleg kényelmetlen vagy kellemetlen a szituáció.
- Abszolút, uram. – a főnököm, úgyhogy helyénvaló a megszólítás és eszemben sincs nem igazat mondani, főleg nem olyasmivel kapcsolatban, aminél hamar kiderülne az igazság. A cigi pont úgy kell nekem is, mint a kávé vagy a fánk.
- Ó, nem, remélem nem haragszik meg, de hacsak nem békepipáról van szó.. nem fogadom el, soha. Semmilyen körülmények között. – egyértelműen emelem meg a kezemet, felé mutatva a tenyeremet, hogy gesztussal is elejét vegyem a megkezdett mozdulatának. Nem fogom elfogadni a dohányt tőle, mástól sem szoktam. Megvannak a magam szokásai és az is, hogy melyik márkát preferálom, így pedig nem szeretek és nem is szoktam rájárni mások készletére.
A kisebb csoportnak egy főbiccentéssel jelzem az elköszönést és a főnököm után eredek, tartva a megkövetelendő távolságot. Mégse kéne belemásszak a személyes terébe, nem volna illendő. Meg amúgy sincs rá ingerem, azt se szeretem, ha más mászik az enyémbe.
- Nem ragaszkodok. – rázom meg a fejem röviden.
- Viszont akkor ezt is jobb tisztázni az elején; a vezeték vagy a keresztneveden szólítsalak? – ha a közvetlenebb beszédforma mellett döntünk, akkor is belefér mind a kettő, azt viszont jobb szeretném most megbeszélni, hogy melyik lesz az elfogadott.
Egy pillanatra feljebb szalad mindkét szemöldököm, de más mimikával nem adom tudtára, hogy a kérdése habár teljesen jogos, nem lesz a kedvenc témaköröm.
- Gondolom nem a hivatalos verzió érdekel. – merthogy az is van, leginkább mondvacsinált sallang, amit nyilván ő is olvasott, miszerint a képességeim és tudásom alapján a legjobb szolgálatot ebben a körzetben tudnám végezni és így tovább.
- Tudom, hogy nem titok, az apám helyeztetett ide. Azt viszont szeretném leszögezni, hogy a képességeimnek és a teljesítményemnek pedig nincs köze ahhoz hová sikerült születnem. Megdolgoztam a beosztásomért, a munkát komolyan veszem és rendkívül kitartó vagyok. Mielőtt helyettes főnök lettem a gyilkosságiaknál dolgoztam, nyolcvannyolc százalékos megoldási aránnyal az ügyeimet illetően.. – csupán lélegzetvételnyi szünetet tartok.
- Az utolsó ügyem rendkívül kényes volt több szempontból is; a kollégák szabályos vagy éppen nem annyira szabályos eljárása és egy szenátor illegális ügyletekbe keveredett rokona kapcsán. Tanács helyett azonban áthelyezést kaptam, így kerültem ide. – akár ködösíthettem volna, vagy fényezhettem volna magam, hogy nálam keresve sem találhatna jobbat, de nem akarom a munkakapcsolatunkat hazugsággal indítani, meg ferdítésekkel. Ha tetszik neki, ha nem, vállalom, de ez az igazság.
- Nézd, van arról fogalmam, hogy mekkora „öröm” az ittlétem, viszont, mint ahogy mondtam; a munkát komolyan veszem. Nem ismersz, így nem kérem, hogy bízz bennem rögtön, csak az esélyt arra, hogy bizonyíthassam, alkalmas vagyok ellátni a munkámat. – mivel nagyjából öt perce ismerem, így nem toldom hozzá ha szarul teljesítek, akkor fokozzon le vagy tegyen belátása szerint – nem vagyok hülye, nem ásom meg a sírom előre –, de ott van a szavaim mögött, ahogyan a tekintetemben is. Nem akartam idejönni, de ez nem jelenti azt, hogy szájhúzva fogom tenni a dolgomat. Nem. A tudásom legjavát fogom adni, mert számomra ez a természetes.

A kaland miatt a helyszín felszabadításra került, a megkezdett játék a Margószéli jegyzeteknél folytatható. Megértéseteket köszönjük. (:

játék vége