Mentőállomás

Ezen nem tudok szépíteni. Nincs mit.
Alig öt perce adtam ki a gyomortartalmam is a mosdóban, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn a húgom neve szerepelt, aminek más esetben, máskor kifejezetten örülnék, de most sajnos erőt kell vennem ugyanehhez. Valahol még mindig nem fogtam fel egészen a történteket, hiába tudom, hiába mondták el mi okozta a bátyám halálát, hiába jegyeztem meg. Nem volt meg az a glikk, amire a kiborulás jellemző. ..és ez valami nagyon-nagyon elcseszett módon megkönnyítette és meg is könnyíti a beszélgetést. A mosdókagylóról felemelő a támaszkodó kezem és fogadom a hívást, gyorsan letörölve a számról az arcmosás következtében odatolakodó vízmennyiséget.
- Persze, oké, máris megyek. – nem sok szünetet hagyok a szavak között, utánuk is csak egy rövidebb torokköszörülést ejtek meg, miután már letettem a telefont. Papírtörlővel sem vacakolok, a nadrágomba törlöm a kezemet, a telefont pedig menet közben súvasztom a zsebembe. Nem vagyok már a kórházi öltözetemben, nincs rajtam a fehér köpeny. Nem szeretném megváratni, akkor sem, ha ez a hír az, amit a legkevésbé szeretni hallani az ember nem sokkal a plázában történt tragédiát követően, mikor már megnyugodott, hogy nem történt helyrehozhatatlan baj. Egyik családtagjával se és.. Most mégis.
Rengetegszer álltam a betegek előtt és közöltem a rossz hírt. A javulásra kis esély van, nagy kockázatokkal jár a műtét, kis túlélési eséllyel, a kemoterápiával csak heteket nyernének, áttétessé vált a daganat, sokkal rosszabb a helyzet az új biopszia eredményei alapján, nem került be a kísérleti programba, a szervezet egyszerűen már nem bírja a kezelést.. A lift pittyegő jelzése ránt ki a merengésből, amiben azt sem vettem észre, hogy az egyik nővér még a másodikon beszállva udvarias mértékkel köszönt. Megdörzsölöm a szemeimet és mélyen beszívom a tüdőmbe a levegőt. Nem tudom megkímélni Angie-t se. A tények azok tények. Leérve jeleznek, hogy merre van a húgom és egyenesen hozzá indulok. Komor vagyok, nem az a fajta fáradtság ül rajtam, ami ellenére hosszú és borzalmas nap után még valamennyi könnyebbséget tudok csiholni a vonásaimra. Nem intek előre vagy köszönök hangosan és odaérve sem teszem.
Ha ül és meglátom a felállási szándékát maradásra kérem, ha pedig nem voltam elég gyors a visszaülésre fogom és csatlakozom a mellette lévő helyre. Ez nem az, amit állva kellene hallania. ..és noha elmaradt a rendes üdvözlése, nem, nem fogom megköszönni, hogy bejött, mert nincs miért, amit nemsokára ő maga is meg fog érteni.
- Azt beszéltük, hogy Étienne kiengedése után.. – egy másodpercre meg kell állnom és előre dőlök, könyökömmel a térdemre támaszkodva, az ujjaimat lazán összekulcsolva. A bátyám nem páciens volt. Rohadtul. Nem.
- ..amint végeztem a műszakommal intézem a bevásárlást neki. Nem sokkal azelőtt, hogy hívtalak értesítést kaptam. Vissza kellett hozzák a kórházba. – észre se veszem, tényleg nem veszem észre, ahogy a hozzá közelebb eső kezemet a térdére helyezem. Ahogy az se tudatosult eddig kerültem a tekintetét, amin korrigálok, kiegyenesedve felveszem vele a szemkontaktust. Annyira egyszerű lenne, ha nem kellene szólnom és kiolvasná az enyémből a folytatást, a részleteket..
- Aneurizma alakult ki az agyában, amit nem vettek észre időben és hirtelen jelentkez.. – nem fejezem be, makacsul megrázom a fejem. - Angie, nem jutott el a műtőig. – muszáj vagyok kibökni. Ebben a formában. Ezzel a vérszegény hangtónussal, ami csak azért nem akadt meg a gyorsan kinyögött mondat közben, mert a végét kicsit lecsaptam. Visszajött, nagyjából helyre állította az életét és.. Ez nem fair. Tudd meg odafent, hogy ez nem fair..

Türelmesen várom, hogy leérkezzen, s közben a Susana-fiaskó (beszélgetni lett volna kedvem, amíg várok, egy kis csitcset jól tud esni a női léleknek) utáni magamba szállásom azt hozza, hogy letelepszem, s csak akkor pattanok fel, hogy ölelésre tárjam karjaim, amikor Raoul megérkezik.
Pattannék, de leint én pedig mint megszidott, de értetlen gyerek csúsztatom kezeimet zsebembe, hogy visszazuttyanjak a helyre, ahol az előbb még ültem.
- Említette, azt hiszem. Igen? - értetlenül csendül hangom. Kutatón fürkészem vonásait, oldalvást dőlök hozzá közelebb-előre, hogy míg beszél a lehető legjobban ráláthassak arcvonásaira. Most, hogy hallgatom már nem vagyok abban biztos, hogy tényleg említett Étienne bármit, de hívott, csak.. fura volt. esküdni mernék, hogy az ő arca jelent meg a telefonom kijelzőjén, de amikor beleszóltam nem az ő hangját hallottam és a híváslistában sem találtam nyomát. Említettem is Trisnek, hogy megvadult a telefonom.
A nyál összegyűlik szájüregemben, nagyot kell nyeljek, hallva a felvezetést követő szösszenetet. Tekintetem Raoul arcáról - melybe nem sikerült annak ellenére sem belenézni, hogy mindent bevetettem.. tekintetem kerülésében igen jól működött eleddig a pontig - a térdemre tett kezére siklik. Testbeszédének súlyossága gyomormélyig remeg bennem. Kérdeznék, de nem merek. Minél többet hallok, annál mélyebbeket lélegzem, de végül szapora szuszogás lesz az egészből, sutba hajítva minden erőt és előzetes megfontolást.
- Hol van most? - a váltás franciára ösztönös és nem is lehet meglepő. Ha erős érzelmi hatások érnek, akkor mindig megteszem, bármi is legyen az, ami felfokoz ennyire.
Értem, de nem akarom érteni. A naiv tehát akkor nem kellett műteni és jól van? reménysugarú kérdést egy homályosabb váltja fel ugyan, de benne van minden hárítás, minden nem hiszem el, minden nem akarom hallani. Tenyerem alatt érzem Raoul kézfejét, megszorítom a kezét, ha még nem húzta el. Könyörögnék neki, hogy mondjon valami biztatót, de ismerem már annyira a családomat, hogy tudjam: itt már nincs mi szépet mondani.
- Látni szeretném. Kell. Látni akarom. - a kérlek csak megremegő szám szegélyén táncol, de nem zuhan alá. Éppúgy nem, ahogy egyelőre a könnyeim se találnak maguknak utat a sokkpáncélon át.
Nem teheted ezt velünk megint, hallod? Nem teheted, istenem!