Intenzív Osztály

Ujjaim görcsösen markolásszák a tiszta fehérre mosott, fertőtlenített ágyneműt, lábujjaim a takaró leple alatt feszülten táncolnak. Ideges vagyok? Nem, nem ez a jó kifejezés. Azt hiszem inkább úgy érzem magam, mint akit megütött a sújtólég. Vagy mint aki dinamitos hordón ül, és kezében a detonátor. Türelmetlen pillantással kapcsolgatom a tévét. Unom. Unok itt lenni, unom a folyton elsuhanó embereket, akik mindig csak egy pillanatra jönnek be. Unom, hogy mindenkitől azt hallgatom, pihenjek. Hogy még nyugalom. Még legyek türelemmel. De nem voltam türelmes két évig? Nem pihentem eleget, míg gépek mozgatták a szívem izmait és a tüdőmet? Nem pihentem eleget? Nekem tennem kell végre valamit! Bármit! Orvos vagyok, az istenért, nem várhatják el, hogy majd nekiállok makramézni, mikor semmi bajom, nem? Hirtelen ötlettől vezérelve felrántom a takarót, majd óvatosan kicsúszok a széles ágy szélére. A lábaim még nem úgy engedelmeskednek ahogy akarnám, de pár nap alatt sikerült annyira felfejlődnöm a fizikoterapeuta segítségével, hogy kis segítséggel, de képes vagyok önállóan mozogni. És most ezt is fogom tenni. Nem érdekel engem senki intelme, nekem látnom kell az osztályomat, a gyerekeimet. A gyakornokokat, a rezidenseket, akiket itt hagytam. Látni akarom a főorvosi irodát, ahol elvileg nekem kellene ülnöm, nem másnak. Dühös vagyok és kétségbeesett. Legbelül pedig mélységesen szomorú vagyok, még akkor is, ha ezt nem ismerem be magam előtt. Hiszen elvesztettem az életemből jónéhány hónapot, amit sosem kaphatok vissza, és elvesztettem azt is, amiért megdolgoztam annak idején. Haragszom. Haragszom a világra, magamra, a sofőrre, aki ittasan vezetett...És ez a düh erőt ad ahhoz, hogy némi ügyeskedéssel leszedjem magamról a szívmonitor drótjait, amely elnémítva sikoltja a világba azt, hogy érzékelői szerint átléptem az árnyékbirodalomba, vagy legalábbis nagyon spurizok arrafelé, aztán kihunynak a villogók, mikor kikapcsolom azt. Lábam lassan bújtatom az ágyam mellé tett papucsba, majd köntösömbe bújva az infúziós állványba kapaszkodva lassan, kimért léptekkel indulok el az ajtó felé. Tekintetem az ajtókeretre függesztem, miközben harmatgyenge testem kínozva vonszolom előrébb magam minden lépéssel. Fájnak a lépések, izmaim égnek, de nem számít, megyek előre, kitartóan. Ha nem jutok ma munkához, én esküszöm meghalok. Ahogy az ajtóhoz érek, ujjaim ráfonódnak a kilincsre, majd miután lenyomtam azt, kinyitom az ajtót, és az infúzióadagolóba kapaszkodva szépen kicsoszogok a szabadság felé, magam mögött hagyva életem két évének börtönét. Körbenézek, a hosszú folyosón senki nincs. Tőlem balra a személyzeti lift vár, jobbra az intenzív előtti váróterem. Balra indulok el, eltökélt szándékom vágyát kielégíteni, hogy eljussak a gyerekosztályig. Igaz, ha így haladok, két hétig is eltart, de nekem már nem tök mindegy? A csiga is elér A pontból a B-be, nem? Alig csoszogok lassan, öregesen néhány perce, mikor a hátam mögött feszült kiáltás hallatszik.
- Na de Dr. Storm! Mit keres idekint? Azonnal menjen vissza a szobájába és feküdjön le! - lép mellém egy vékony, csinos, barna hajú nővér. Zöld műtősruháján megcsillan ezüstszín nyaklánca, rosszalló pillantásától tudom, minden átlagos beteg megrémülne. Persze nem vagyok átlagos, így én figyelmen kívül hagyva őt csak kitartóan menetelek tovább.
- Nekem nem parancsolgat egy nővér, ha nem tudná én szakorvos vagyok, kedvesem. És ha nem akarok, nem megyek vissza, márpedig ha megfeszül, ha kerékbe törik, ha halomra öli is magát itt helyben, nincs az az Isten, hogy engem bárki megakadályozzon abban, hogy elmenjek a gyerekeimhez, a rezidenseimhez, és általában véve az osztályomra. Világos?
Határozott hangvételemre felháborodottan teszi csípőre a kezét, a hangneme viszont megmarad kérlelőnek.
- Doktor úr, kérem, ha nem megy vissza, nagyon meg fogom ütni a bokámat. Kérem! - kérlel, de hajthatatlanul csak menetelek előre. Már elhagytam egy teljes szobányi távolságot, azt hiszem kezdek belejönni. Homlokomon izzadtság gyöngyözik, kezem elfehéredve markolja a hideg fém állványt, a kerekek nyikordulva adják tudtomra, nem súlyom támasztására lettek kitalálva.
- Vállalom a felelősséget, nyugodjon meg. - mondom, majd felé fordulok. - Én kedves ember vagyok. Komolyan, jó tanár, remek barát, kíváló sebész. Türelmes vagyok és segítőkész. De ha nem hagy végre békén, hogy végezzem a munkámat, és megmentsem az apróságokat, akik a gyerekosztályon várnak, esküszöm, bebizonyítom, hogy nem véletlenül aggatták rám annak idején azt, hogy én vagyok a Kivégző, maga átkozott bestia. Ha tovább bosszant, megszegem az eskümet, hogy nem ártok senkinek, felemelem ezt az állványt, és lecsapom vele, mint a taxiórát. Na, hess, menjen a dolgára, mielőtt még magára uszítom a nagyapámat. Kicsi az öreg, de veszélyes, mint egy veszett csivava! Na, menjen már, nincs más akinek az idegeire mehet?
Türelmetlenül hessegetem el a felháborodott, kétségbeesett nővért, aki tehetetlenül toporog mellettem, míg én újra nekiindulok a nagy útnak. Alig pár lépésnyire vagyok a személyzeti lifttől. Hallom, hogy éppen elindul, talán pont ide jön. Az égiek is azt akarják, hogy a babáimnál legyek! Kaján vigyorral a képemen nyomom meg a hívógombot, hogy biztos legyek benne, nem téved el a masina, amelyik elszállít végre erről az átkozott emeletről. Még egy perc abban a szobában, és felrobbanok!
- Dr. Storm, legyen szíves, jöjjön vissza a szobájába, mielőtt baj lesz, nem mászkálhat fel-alá, míg az orvosai...
Felé fordulva elkapom kék köntösöm puha derékkötőjét, majd felé fordulva elkezdem csapkodni vele a döbbent nővért. Persze fájdalmat nem okozok neki, de ettől függetlenül még igencsak meglepem a viselkedésemmel. De honnan is tudhatná mit jelent egy orvosnak, ha betegként van a másik oldalon? Honnan tudhatná mit élek át minden percben? A francba is, én csak végre érezni akarom, hogy volt értelme annak, hogy magamhoz tértem.
- Menjen már innen, sátáni nőszemély! Nem érti, hogy én innen akkor is elmegyek? Megyek az osztályomra, és megkeresem Dr. Mallorst is, és ha végeztem, majd visszajövök, de ha hozzám mer érni...Na, engedjen már! Minden szikék urára mondom, hagyjon engem békében eltávozni, vagy megkeserüli azt is, hogy a világra jött!- csapkodom a védekező nővért hevesen a puha anyaggal, mikor nyílik a liftajtó. Hát igen, jelenleg úgy viselkedek mint egy házsártos öregember, de talán érthető ez, az ember nem mindennap ébred kómából.

Lendületes léptekkel indulok el az emelet felé – használhatnám a liftet is, de van két jó lábam, ami megfelel a célnak, hogy a lépcsőn haladjak –, egészen pontosan Oliver szobája felé.
Mióta magához tért, mindennap benézek hozzá, és az elmúlt két évben is gyakran megfordultam nála. Nem csak azért, mert a balesete éjszakáján, amikor behozták, az én betegem lett – ma már nem, a kóma alatt nem volt többé traumás eset –, hanem mert rezidens korunk óta a jó barátom. Vagy a legjobb, ha úgy tetszik, szóval a lényeg, hogy fontos nekem.
A hangok már a lépcsőházból kilépve megütik a füleimet, senki máséval nem lehet összetéveszteni Jenna hangját – a nővérkéét – és természetesen Oliverét. Nagyjából a nagyapjával való fenyegetőzést csípem el, amikor a sarkon befordulva totál plánban van szerencsém megpillantani az osztály kedvenc betegének csupasz hátsóját, ami ha nem is egészben, de részleteiben azért kikandikál a kórházi hálóruha hátul megkötős darabjából.
- Ennél szebb látványt is el tudnék viselni fogadtatásként. És Dr. Mallorst is sikerült megtalálnod, szóval akár vissza is tolhatod a kerek holdvilágod a szobádba. – szólalok meg egy széles és pofátlan vigyorral a képemen Oliver mögött és a nővér nagy megkönnyebbülésére.
- Úgy tűnik tényleg sokkal jobban vagy. – odalépek hozzá és meglapogatom a vállát – azért arra ügyelve, hogy ne lökjem fel vagy hasonló – üdvözlésképpen.
- Az orvos a legrosszabb beteg, látom nem szeretsz rácáfolni az efféle álokosságokra. Na jössz, mielőtt még megrontásnak ítélné valaki a hátsód látványát? – elkapok a folyosón lévő szabad tolókocsikból egyet és célirányosan odatolom neki, egyértelműen jelezve, hogy azt szeretném, ha beleülne.
- Ne nézz így rám, kórházi szabály és amíg nem virít egy vörös S a mellkasodon és nem hordod kívül a színben egyező alsóneműdet, addig ez a helyzet, te itt beteg vagy és rád is érvényes mindaz, ami a többiekre is. – véleményem szerint marha leleményesen írom körül Supermant és bár parancsolgatás nincs a hangomban, de azért szelíd határozottság igen. Majd, ha megkapja a zárójelentését és az elbocsátó papírokat, akkor nem lesz tovább a kórház ápoltja.
- Benne voltál a reggeli The Seattle Timesban. – mellékes információként említem meg, gondolom még nem hallotta, de ha igen, akkor most újra fültanúja lehetett a dolognak.

//bocs a hossza miatt, majd lesz még terjengősebb is ^^//

- Cöh-cö. Majd, ha a terheléses vizsgálaton átmész, akkor hiszek is neked, de addig nem. – azért én sem most jöttem a falvédőről. Ismeri a protokollt és ő is orvos, pontosan tudja – illene tudnia –, hogy a lelkesedése és tenni akarása ellenére sem bírja még a teste a fel-alá jövés menést, hát még a munkát. Attól még – szomorú vagy sem –, de nagyon messze áll.
- Hagyd már szegényt, csak a dolgát végzi! Fordított esetben te lennél a legsértettebb, ha a nővér nem azt tenné, amit az orvos meghagyott neki. A te orvosod neki hagyta meg, hogy mit is kell tennie és engednie vagy tiltania veled kapcsolatban. – nem sokkal idősebb nálam, de most pont úgy viselkedik, mint egy gyerek, akinek elvették a nyalókáját. Oliver a legjobb barátom, de olykor esküszöm falnak tudnék menni a dolgaitól, akkor is, ha a legjobb szándék vezérli. Most beteg, akinek épülnie és pihennie kell még, bőven lesz lehetősége arra, hogy nővérkéket egzecíroztasson, amikor azok nem végzik jól a munkájukat. Bár ez a nővér épp remekül végezte, de az már egy másik dolog.
- Oké, a seggszepségvesenyt nem vitatom el tőled. – nevetek fel jó ízűen mielőtt a kórházi előírásokkal jönnék – bízva abban, hogyha más nem is, de az legalább hatással lesz rá – és közben nem átallom Supermant is felemlegetni.
- Jó-jó, a szerelmi vallomással később is ráérsz barátom, de most tedd le a díjnyertes sejhajod, mielőtt én kaplak fel. – ha kell, komolyan megteszem, tudja ő is. Felkapom a vállamra és úgy viszem a szobájába, kizárólag a saját érdekében. Mert fontos nekem, mert törődöm vele, mert aggódom érte, akkor is, ha ezt ilyen módon mutatom csak ki.
- Úgy tűnik, nem tudom. És jól van, elviszlek sétálni, de akkor aztán nincs méltatlankodás. – belekapaszkodok a tolókocsi fogantyúiba, amikor már benne ül – remélhetőleg – és biztonságos elindulnunk, kényelmes tempóban haladva.
- Nem, Siggel minden rendben van és Rose is remek egészségnek örvend, csak éppen kamaszodik. Nagyobb léptekkel, mint azt az őszüléssel követni tudnám. És megint együtt vagyunk Angievel. – jegyzem meg úgy, mintha ez hétköznapi dolog lenne a gyereke(i)m anyját illetően. A kicsiről pedig még csak azért nem szólok, mert egyelőre Rose sem tudja még. Korai. Majd idővel persze erről is beszámolok.
- Grace látogat még? – teszem fel a kérdést a semmiből. Mindenkit sokkolt, hogy nem emlékszik rá, főleg, mert engem is nyaggatott annak idején eleget azzal, hogy mennyire tökéletes nő. Láttam, ahogy belé szeret és aztán puff, jött a baleset… most pedig… magam sem tudom, hogy mi a helyzet velük.

- Nagyon helyes, ez a beszéd. Akkor csüccs, ne kelljen belepakoljalak a székbe. – fejcsóválás közepette rázom meg a fejem és kap egy baráti szemforgatást is mellé, csak, hogy érezze a törődést.
A lift felé irányítom a tolószéket, nem sietve, elvégre sétáról volt szó és nem gyorsulási versenyről. A kényelmes tempó neki javasolt, nekem meg tökéletesen megteszi.
- Sajnos már nem… sokkal gyorsabban felnő, mint szerettem volna. De tudod, hogy van ez a lányos apákkal… mindig is a kis hercegnőnk marad a lányunk. – legszívesebben maximum húsz év múlva engedném el – jó, oké, akkor sem szívesen –, hiába tudom jól, hogy lassan tényleg kész, felnőtt nő lesz belőle. Túl hamar, ha engem kérdez bárki is, hiszen most volt még csak kislány.
- Néha attól félek, hiába vagyok fiatalabb apa, mint a korabeli barátainak a szülei. Amit tíz éve még simán bevállaltam volna, ma már nem biztos. Asszem sikerült felnőni nekem is.- horkanok fel elviccelődve a dolgot. Nem azt mondom, hogy nincs bennem megértés a lányom iránt, mert több, mint elég van, de tény, ami tény, én sem lettem fiatalabb az évek múlásával, pontosan ahogy Oliver barátom mondta. Az idő mindenki felett eljár, ez már csak így megy.
- Kösz haver. – a kézfejpaskolás jól esik, nem ágálok ellene egy percig sem.
- A levegő izzással azt hiszem sosem volt gondunk. – kábé' mint a tejbetök, úgy sikerül vigyorogjak, de innen elvileg úgyse látja, kivéve, ha éppen erre forgatja a fejét. Mindegy igazából, nem szégyellem a dolgot.
Megnyomom a lift hívógombját és amíg a felvonóra várunk, addig megállok Oliver mellett, hogy lássam is a képét, miközbne beszélgetünk.
- Nem vitás. Az ő hátsója a tiédet is simán kenterbe veri, szóval... – nyilvánvalóan a korábbi komolytalankodást fűzöm tovább, de a hülyeséget félretéve azért még megjegyzem;
- ...és majd jelzem neki, hogy nézzen be, ha erre jár. És persze, Rosenak is átadom az üdvözleted. Őt nem ígérem, hogy be tudom ide rángatni, hozzám se jön be. – kamasz, van más dolga is, mint az apját meglátogatni munka közben, amit egyfelől megértek, másfelől… nyilván nem könnyen élem túl, hogy a lányom felnő. Ezt azonban már kiveséztük kellőképpen az előbb.
Ahogy megérkezik a lift, begurítom Olivert és megnyomom a gyerekosztály szintjét. Odamegyünk sétálni, mert van egy olyan érzésem, hogy neki is ez lenne a úti célja.
- Rose még csak két éves volt, amikor szétköltöztünk. – mi meg még nagykorúak sem, de ez most nem lényeg.
- Aztán az évek alatt a jó viszony megvolt, de más nem nagyon. Az pedig, hogy miként alakult… Csak megtörtént. – vonok vállat. Nincs ezen mit nagyon mesélni. Meg különben is, felnőtt férfi, van fantáziája rá, azt hiszem.
Ahogy megérkezünk a gyerekosztály szintjére és nyílik a liftajtó, úgy tolom ki Olivert és kanyarodunk a megfelelő folyosóra.
- Elhiszem, hogy nem emlékszel rá, de emiatt ne emészd magad, nem tehetsz róla. És, ha engem kérdezel, akkor szerintem nem kínzod, de igazából gőzöm sincs, hogy mit mondjak vagy ne mondjak igazából, mert nem vagyok a helyedben. Te fontos vagy neki, ez tény. Ő fontos volt neked, ez is tény. Hogy most mit kezdtek egymással? Ez barátom, csak rajtatok múlik, senki máson. – túl sok okossággal nem tudtam szolgálni, ezt magam is tudom, de nem mondhatom meg neki, hogy miként is cselekedjen, hiszen még csak a közelében sem voltam soha az ő cipőjének, nem voltam a helyében és a leghalványabb lila gőzöm sincs arról, hogy mi is volna a legjobb neki.
- De, ha úgy érzed, hogy ez neked nem jó, akkor lehet érdemesebb volna elengedni, mindkettőtök érdekében. Nem? – tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egyszerű és talán nem a legvidámabb, amiről a lepénylesőm jártatóm, viszont, ha ennyire nem lát esélyt kettejük számára, akkor tényleg nem sok értelme van még tovább nyúzniuk egymást. Ezt azonban tényleg ők érzik és nem én.
- Igen, szeretted őt és ő is téged. – határozottan kijelentem ezt, mert tudom, hogy így volt.
- És – szerintem – Grace volt a valaha veled történt legjobb dolog az életedben, de ha ezt már nem érzed, akkor... – megvonom a vállam és nyitva hagyom a kérdést. Mondom, ebben nem én vagyok az illetékes, nem tudom megmondani neki, hogy mit kellene tennie vagy mi volna a helyes. Gőzöm sincs.


//bocsánat, hogy kiscsillió évet kellett rá várnod, ha gondolod (nincs kedved folytatni, mert régi) zárhatunk és bármikor kezdhetünk újat, ha benne vagy és legközelebb már gyorsabb leszek, cserkészbecsszó //