HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Folyosó

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Folyosó
Vas. Márc. 13, 2016 11:08 am
 



 

First topic message reminder :



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:45 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Hétf. Jún. 06, 2016 6:59 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Ernesto Márquez
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Michael Malarkey
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Aug. 07, 2016 9:09 pm
 



 





[folyosó és kantin]


A leghalványabb lila gőzöm sincs arról, hogy az a barom Ramos mégis hol a fenében tekergett, amikor a dolgát kellett volna végeznie és megvédenie a rá bízott lányokat. Pontosabban csak egyet, azt, amelyiket félholtra verve találta meg végül, jóval azután, hogy a kuncsaftja ott hagyta, gyakorlatilag vérbe fagyva a légyott után. Legalább annyi esze volt, hogy bevigye a lányt az ügyeletre...
Pablo meg, ahogy meghallotta mi történt, Ramost eltakarította és a lányokat újra osztotta közöttünk, így most az említett leányzó is az én nyakamba szakadt, mostantól ő is az én felelősségem. Fasza.
Mindennek már két hete és Camillát ma engedik ki, ami annyit jelent, hogy nekem kell hazaszállítani és figyelni arra, hogy betartsa az orvos utasításait. Amíg nem múlnak el a kék-zöld foltjai, addig egészen biztosan nem állhat újra munkába és bár nem óhajtok óvóbácsit játszani – meg amúgy is van még hat másik lány, akikre vigyáznom kell – attól még az én dolgom lesz megértetni vele, hogy az ő érdeke is a csinos kis hátsóján nyugton maradni még egy ideig.
Amíg arra várok, hogy valamelyik orvos végre megírja a zárójelentést és elengedje a szóban forgó lányt, addig a kórház folyósólyán ténfergek egy darabig. Aztán elunom és befordulok a kantinba, némi kaja után nézni.
Két szendvics és egy kóla beszerzését követően pedig szabad asztal után kémlelek – meglepően baromi sokan vannak ma itt –, majd egyetlen helyet kipécézve magamnak, indulok el annak irányába. Egy mamóka még a cuccait szedegeti össze, de már távozóban van, én meg a tálcával a kezemben állok meg mögötte, várva arra, hogy arrébb vigye megasszonyosodott hátsófertályát és amint megteszi, leteszem magam az egyik szabad székre, hogy nekifogjak az ebédnek. Camilla tudja a számom, ha már végre mehetünk, úgyis szól, így emiatt nem aggódok és mivel nincs hová sietnem jelen pillanatban, ráérősen kezdek neki a kajálásnak. Elvégre hosszú nap elébe nézek és a franc se tudja mikor lesz időm és lehetőségem legközelebb élelmet vinni a szervezetembe. Bár igazság szerint egy whisky jobban rám férne, de ez most nem számít.
Vissza az elejére Go down
Lainey Whittard
avatar
Inaktív

Avataron : Kristina Pimenova
Kor : 11

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Kedd Aug. 09, 2016 12:10 am
 



 

Szeretem a kórházat. Ez egy furcsa dolog. Sokan nem teszik. Rossz emlékeik vannak a helyről. Sérülten jönnek be. Fájdalmas kezeléseket kapnak. Megműtik őket. Örökre megmaradnak a hegek a testükön. És nem biztos a gyógyulás sem. Soha senki nem tudja ezt mondani. Tudom. Sokan halnak meg. És nem csak idősek. Beteg gyerekek is. Vagy balesetet szenvedettek. Ezért nyomasztó a kórház hangulata. Még az orvosok sem mindig szeretik. Sok a rossz emlék. Az ijesztő helyzet. És a megbánás is. De mindenek felett ott van az a sok ember. Minden nap újak jönnek. Minden nap régiek mennek el. Így vagy úgy. Az eredmény ugyanaz attól még. Nincs idő emlékezni rájuk. Az orvosok nem emlékeznek a betegekre. A betegek nem tudják, ki mentette meg az életüket. Az egész olyan személytelen lesz. Általában legalábbis. Velem nem szokott. Ahhoz túl sokat jövök ide. Mióta kiderült a betegségem, minden hónapban találkoznom kell az agydoki nénivel ellenőrzés miatt. Néha megsérülök mint mindenki más. Vagy elkísérem anyut, aki polgármestereskedni jön. Vagy valamelyik derbis lányt. A többiek félnek ide jönni. De én már ismerem az egészet. A balesetit. A folyosókat. A gyerekek kórtermeit. És azokat a rejtekhelyeket is, ahol a doki nem talál meg. Mert néha elbújik előle. Nem jó mindig ugyanazt hallgatni. Ugyanazok a kérdések. Nem változnak. Már fejből tudom mindet. Szóval néha elmegyek máshova. Vannak trükkök. Meg néha a doki is hagy elmenni. Évek óta csináljuk ezt. Tudja, mikor unom meg. Ma a kantinban egyeztünk meg. Ott fogunk majd beszélni. De az utolsó pillanatban nem ért be. Az ajtó előtt elkapták a folyosón. Addig én bementem. Nem értem az orvosi beszédet. És nem is szabad hallanom. Akkor akár helyet is kereshetek. Ami nincs. Mindenfelé nézek, de nem látok. Még a mellettem elmenő magas bácsit is megkérdezem. De ő sem tud mutatni nekem. Így az egyik bácsit nézem ki. Ő egyedül ül. És nem néz fel. Valószínűleg nem vár senkit. Oda megyek hozzá. Elsőre ijesztőnek tűnik picit. Nem is akarom megszólítani. Észrevesz. Elkapom a tekintetét. Az nem ijesztő. Kedves. Halványan elmosolyodom.
- Bocsánat, szabad a szembe szék? Oda ülhetek? Meg kell várnom a doki nénit, aki a folyosón beszélget és innen látom, ha bejön az ajtón. Ígérem, csendben leszek! - teszem hozzá gyorsan. Nem tudom milyen. De vannak bácsik, akik nem szeretik a gyerekeket. Meg nénik is. Általában idősebbek. Ráncosak. De néha a fiatalabbakra is igaz. Szóval várok a válaszra. Most jó kislány vagyok. Anyu azt mondta illedelmes is. Igaz csak az idegenekkel. De ez így jó...
// a gyorsaságomon még csiszolni fogok, de remélem tetszik Smile
Vissza az elejére Go down
Ernesto Márquez
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Michael Malarkey
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Csüt. Aug. 11, 2016 3:57 pm
 



 

Az ember azt gondolná, hogy egy kórházban viszonylag nyugiban és esemény mentesen elkölthet egy ebédet a szendvicsei és a kólája társaságában, de nagyon hamar kiderül számomra, hogy ez is csupán hiú ábránd.
A közeledő gyerek – gondolom – tartozik valakihez, így először nem is nagyon izgatom magam miatta, biztos csak ténfereg vagy ilyesmi, de úgy tűnik, hogy nem úszom meg a dolgot ennyivel. Hát legalább nem olyasmi van épp történőben, ami mondjuk életeket követel vagy tesz tönkre és azt hiszem, már ezért is összetehetném a két kezem, ha épp nem arra vágynék, hogy nyugiban tolhassam le a kaját a torkomon.
- Ide akarsz ülni? – pillantok a helyre, amire rákérdezett és van egy olyan érzésem, hogy nem sok választásom lesz az ügyben. A szemöldökeim azért magasabbra szaladnak kis mértékben. Nem mondok nemet, de gyakorlatilag mást sem, már, ami a csatlakozását illeti.
- Beteg vagy? – rágás közben kérdezek, ha már itt van, akkor ne csak kukán üljön ott és amíg esetleg válaszol – már, ha válaszol egyáltalán –, addig újabb falatot harapok le az ebédemül szolgáló szendvicsből, hogy azt követően a kólámat vegyem a kezembe. Hátra dőlök a széken és letekerem az üveg kupakját, bízva abban, hogy azaz orvos hamar befejezi a trécselést, mert arról nagyon nem volt szó, hogy bébiszitteljek egy gyereket. Bőven elég nekem az a lány, aki a szobájában készülődbe vár a zárójelentésére, meg azok, akik otthon készülődnek az éjszakába és nekem kell vigyáznom rájuk.


//lesz majd hosszabb és jobb is ^^ //
Vissza az elejére Go down
Lainey Whittard
avatar
Inaktív

Avataron : Kristina Pimenova
Kor : 11

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Kedd Aug. 16, 2016 10:52 pm
 



 

Furcsa a bácsi. Kicsit mintha megijedne tőlem. Talán megleptem. Nem tudom. A lényeg, hogy érdekesen néz rám. Szóval csak bólogatok a kérdésére. Szóban nem felelek. Mert egyszer már kimondtam hangosan. Ez az egyetlen szabad hely. Már ha látni akarom az ajtót. Annak háttal sokkal több van. Mindenfelé a teremben. Sokan esznek egyedül. Vagy csak ketten egy nagy asztalnál. Van itt mindenféle ember. Sietős orvosok fehér köpenyben. Vagy abban a fura kék ruhában. Amit csak a fődokik és a sebészek hordanak. Vannak kezdő orvosok. Ők lassabban esznek. Azt mondta egyszer nekem az egyik, ez a szünetük. Ilyenkor tudnak pihenni. Így kiélvezik. Vannak nővérkék is. Őket könnyű észrevenni. Csoportosan esznek. Mindenkin ugyanolyan egyenruha van. Még a bácsikon is. És mindenki mosolyog. Meg nem válogat. Biztos már megszokták a kaját. És ott vannak a betegek. Meg a családtagok. Számukra furcsa a kórházi étel. Pedig nem is olyan rossz. A suliban is hasonlót főznek. Nem a legfinomabb. De mindig ehető. Nekem legalábbis az. Amikor nem utálom a zöldséget benne. Vagy a főzeléket. Azok nem finomak. De szerintem ma nem az van.  Mindegy. Még nincs ebéd idő. Nem rég reggeliztem. Doki nénivel beszélni kell most. Utána majd mehetek anyuval kínait enni. Azt is szeretem. Finom...
- Igen is meg nem is. Van valami fura fejemben, de nem okoz nagy zűrt. Csak színesnek látom miatta a hangokat. Néha ízük is van a szavaknak. Ez ritka. Így minden hónapban megnéznek miatta, hogy biztos rendben legyek és kutathassák. Azt mondják, a világon alig húsz ember látja azt, amit én... - válaszolok lassan. Közben leülök. Nem engedte meg ugyan a bácsi szóban. De kérdezett. És kedves volt. Nem küldött el. Akkor ez azt jelenti, maradhatok. Szerintem. Ha mégsem, biztosan szólni fog. Addig pedig akár ülhetek is. És figyelhetem az ajtót. Ami most nem akar kinyílni. Engem nem is zavar. Beszélnem kell a dokinénivel. De megvan az idő rá. Ha vége, mehetek. Akkor is, ha nem beszéltünk sokat. Tudok várni. Meg addig itt a bácsi. Ő is beszélgetni akar. Biztosan vár valakire. Talán vizsgálaton van. Nem műtéten. Akkor sokkal idegesebb lenne. Tudom. Voltam már a műtéti váróban is. Onnan nem jön el senki. És nem tud enni akkor. Akármilyen hosszú ideig is tart. Iszik esetleg. Meg vécére megy. De ez minden. Ott az emberek rémisztőek. Alig mozdulnak. Én mindig aggódom emiatt. De a dokik nem. Azt mondják, ez így megy. Meg kell szokni...
- A bácsi nem néz ki betegnek. Látogatni jött valakit, vagy vár valakire? - kérdezek vissza újra. Nem tudom megállni. Ő kezdte. Én nem szeretek csendben lenni. Akkor túl sok a szín egy zsúfolt teremben. Megzavar. Beszélnem kell. Azzal koncentrálok. Vagy hallgatni mást. Az is segít. Egy erős szín kell. Az elnyomja a többit. És talán telik az idő is. Mert ez így unalmas. Most a doki néninél maradt a telefonom. Vagyis az irodájában. Bezárva. Szóval nem tudom az időt. Nem tudom, meddig kell még várnom. De lassan telik. Anyu szerint is. De gyorsabban megy, ha csinál valamit az ember. És szerintem a beszélgetés ilyen. Kérdezek. Figyelek. Válaszolok. Elfoglalom magamat. Vagy nem. Akkor elkérhetem a szomszédoktól a sószórókat. Meg a bors tartókat. Mindegyik ugyanolyan alakú. Szép piramist lehetne belőle építeni. Vagy tornyot. Ha nem billeg az asztal...
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Feb. 05, 2017 2:49 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Avataron : Miranda Kerr
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Feb. 05, 2017 4:12 pm
 



 

Nadia & Charity & Cory

Pregnant trio




Az anyaság fura dolgokat képes kihozni az emberből, főleg akkor, ha még tudatában sincs, hogy ez az érzés kibontakozóban van benne.
- Dr. Jones milyen szép hasa van már… - mosolyodik el az egyik kollégám, és ma már ki tudja hányadik. Közeledik az esküvőm napja, a szüleim gőzerővel tüzelik a médiát a háttérből, hogy minden rólunk szóljon. A polgárpukkasztó menyegzőre fél Seattle hivatalos, miközben egy kezemen össze tudnám adni, hogy mennyi ebből az igazán fontos személy a számomra. A ruhám, a helyszín, és a vőlegény is készen állt, csak nekem akadtak ambivalens érzéseim ezzel kapcsolatban.
- Nem olyan nagy még. A felénél járok, ne higgye, hogy hamarabb lelécelek, minthogy beindulna a szülés, és higgye el… - váratlan dolog történik, az első olyan gyakornok, aki a hasamra merészeli tenni a tenyerét, és engedélyt sem kért rá.
- Mit csinál?! – hátrálok el meghökkenve, szinte megégetve érzem magamat.
- Csak megfogtam, olyan gömbölyű…és a süllyedése, az átfogása…szerintem kislánya lesz. – kajlaszemeket mereszt rám a zöld szemű bomba kisasszony, és ettől menten felmegy bennem a pumpa.
- Ki engedte meg, hogy hozzám érjen, sőt a gyerekem neméről jósolgasson? – én már egy ideje tudom, hogy nincs igaza, mert fiút várok. Egy újabb trónbitorló van úton, és kiszipolyoz rendesen.
- Bocsánat…de én… - kezd elegem lenni a mai napból, talán nem ártana egy kis áramszünet.
- Húzzon el, ne is lássam ma, és ha jóban akar velem lenni a jövőben, akkor most tesz egy kitérőt, és hoz nekem egy csomag ropit. Ég a gyomrom, és rengeteg a papírmunka. A helyében igyekeznék, mert ha öt percen belül nem lesz itt, akkor a rektális vizsgálatokat fogom magára bízni…mihaszna. – fújtatok, és a kartonra szignózom a nevemet. A szülészeten lenni terhesen, olyan mintha egy orvos magát gyógyítaná meg. A folyosó végén feltűnik egy ismerős szőkeség is. Charityvel néha összefutok, ha vizsgálatra jön ide, és akkor elbeszélgetünk. Nagyon megkedveltem őt, amolyan harcos alkat, és a történetének egy részletét ismerve, csodálatos anya lesz belőle. Velem ellentétben benne megvan az ősi anyaság, csak én vagyok ennyire elfuserált.
- Szia…jó híreket kaptál? – tűröm a hajamat a fülem mögé, amikor kicsapódik egy másik ajtó, és meglátom dr. Norton bébiszitterét. Nadiával csak egyszer, vagy kétszer találkoztam, mióta Jamie Woodward a mentorom lett. Egy tünemény nő, aki a legkevesebb hozzávalóból is olyan csokis muffint csinál, hogy a tíz ujjamat lenyalnám utána. Nem éppen fújtatva közelít felénk, de úgy tűnik, mint aki rossz hírt kapott, vagy szellemet látott. Nem tudom, mire van nagyobb esély, de lassan kezdek hinni a másvilágban is.
- Nadia…szia… - szólok utána, mielőtt elhaladna mellettünk a folyosón. Hogy mi vonz ehhez a két nőhöz? Fogalmam sincs, de úgy érzem, hogy Nadiának, és Charitynek is jól esne most valami nyugisabb hely, ami nem a szülészet-nőgyógyászat, és a boncterem közelében helyezkedik el.
- Időben maga tuskó… - kapom ki a gyakornok kezéből a ropit, és a mellkasához hajítom a kartonokat.
- Megvannak, vigye el dr. Rouxnak. Üzenem, hogy ég a gyomrom, így nem tudok bemosakodni…vagy mi. – sóhajtok egyet, és rá is játszok a szerepemre, és amint hármasban maradunk, a többiek felé fordulok.
- Charity ő itt Nadia Romanov, egy isteni bébiszitter, illetve a nefrológus főistenség menyasszonya. Nadia, ő itt Charity Coleman, egy bájos színésznő, aki okosabb, mint a szőkék többsége. – mutatom be őket egymásnak, miközben kibontom a ropimat, és körbekínálom.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 19, 2017 3:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Nadia S. Romanov
avatar
Inaktív

Avataron : Ksenia Solo
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Feb. 05, 2017 9:04 pm
 



 

Remegő kézzel kapkodom magamra a ruháimat, de a gombbal meggyűlik a bajom rendesen. . Sokkolva érzem magam, és idegennek érzem a saját testem. Élő inkubátor lettem. Még mindig nem tudom felfogni, amit Dr. Roux épp az imént mondott. Hogy a francba lehetséges? Alig egy órája még a belgyógyászaton voltam, most meg itt állok, és alig néhány perccel ez előtt a sármos doki a szemem láttára fedezte fel, hogy a testem többé nem csak az enyém. A szívem alatt ugyanis aprócska embriók növekednek immár tizenegyedik hete. Tizenegy hét. Milyen messze volt az? Mikor történt?
Azóta olyan sok minden vette kezdetét, hogy most fogalmam sincs mi legyen. A történtek fényében megfordul a fejemben, hogy abortuszra megyek, de...
- Ms. Romanov, ha szeretné felhívhatom Dr. Nortont, hogy idejöjjön. - szól a doki, de kilépek az öltözőből, immár felöltözve és megrázom a fejem.
- Köszönöm, Dr. Roux, de ha kérhetem, inkább ne tudja meg, hogy itt jártam. - mondom, és ahogy rám néz...Istenem, vajon hányszor hallotta ő már ezt más nőktől? Mindegy, nem tudok azzal foglalkozni, hogy mit gondolhat rólam. Nem számít. A lényeg, hogy John ne tudja meg.
Menekülni akarok. El akarok futni, mert este már dolgoznom kell, és addig le kell higgadnom, mert ez...
- Oké, nos, akkor amint megbeszéltük, a papírjaival keresse fel a védőnőt, ebben John biztosan segítségére lesz. Annyit mondhatok, hogy használja ki az időt, mert pillanatok alatt kritikussá válhat a helyzet és ne élje bele magát abba, hogy minden így marad. Ikreknél is nagyobb a kockázat, de a négyes ikrek...na, az aztán nem lesz sétagalopp. Jövő héten várom kontrollra és készüljön fel, hogy néhány héten belül előfordulhat, hogy bent kell tartanom huzamosabb ideig. Reméljük, hogy nem így lesz, de készüljön fel.
Kábán bólintok, és nem szólok semmit, bár a torkomban gombóc növekszik. Alig pár napja ért véget a kapcsolatunk. Még azt sem tudtam feldolgozni, hogy John úgy hajított ki az életéből, mint ahogy sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Túl magabiztossá váltam, ez lett a vesztem. Kínos szituációba kerültünk, és ezt elismerem, hogy nem így kellett volna rájöjjön, és mikor megtörtént, már megállíthatatlan volt a lavina. A jó szándék, a segíteni akarásom sodort bajba. Azt hittem van remény számomra, de az élet bebizonyította, hogy a magamfajtáknak a tündérmese mindig csak az, ami: tündérmese. Nem több.
- Köszönöm, doktor úr, nagyon hálás vagyok. Megtenné kérem, hogy...szóval...
- Nézze, engem köt a titoktartás, de biztos ezt akarja, Nadia? - kérdezi aggódva, és csak bólogatni tudok. Vállat von, biztosít arról, hogy hallgatni fog, kezembe nyomja a papírjaimat és a recepteket, és magamra hagy egy rövid búcsú után. Kilépek a vizsgálóból a folyosóra. Az agyam leállt. Szédülök. Fájok. A hasamra szorítom a kezem. Hányingerem van.
Egyszerű fehér ing van rajtam egy farmernadrággal és egy kötött, szürke pulóverrel, lábamon magassarkú fekete csizma, amiben most kétséges, hogy járni tudok, pedig ennél brutálisabb tűsarkúban szoktam táncolni. Este vissza kell mennem, és azzal a tudattal kell odamennem, hogy terhes vagyok? Kétségbeesetten próbálok tisztán gondolkozni, de a környezetemet alig fogom fel. Emberek haladnak el mellettem, és idegesítenek.
- Mit tegyek most? Mi lesz velem? Istenem, mihez kezdjek. Gyerekek...babák... - motyogom magam előtt és a padlót bámulom. A nevem hallva kapom fel a fejem és nézek körül riadtan, de szerencsére John nincs a közelben. Csak Cornelia, Jamie és John egyik kollégája. Párszor találkoztunk, és mióta Jamietől tudom, hogy babát vár, időnként küldök neki sütit. Bámulatosan szép nő és a terhessége...akaratlanul nézek a hasára, és ebből egyből a sajátomra gondolok. Élő inkubátor lettem. A gyomrom bucskázik egyet, elzöldülök.
- Uhm...szia Cornelia. Hogy vagytok? - kérdezem és próbálom tartani magam, mikor egy kórházi dolgozót rendez le Cory. Próbálok menekülni, de mire menni tudnék, a nő a mellette álló szőkeségnek bemutat. A szavai úgy vágnak a szívembe mit a vajba a forró kés. A ropit visszautasítom, és igyekszem kedvesen Charityre mosolyogni. Olyan kedves arca van.
- Örvendek, de hogy pontosítsak, a nefrológus főistenségnek már nem vagyok sem a menyasszonya, sem a lánya bébiszittere, szóval...- mondom, és bár rettentően fáj, de amit megtudtam, az rosszabb hír még ennél is, így hirtelen rám tör a pánik. Mélyeket kell lélegeznem, hogy ne ájuljak el. - Ha most megbocsátanak, nekem....nem kapok levegőt, én...ki kell mennem. Nekem ki kell jutnom innen. -pihegem falfehéren és elfordulok.
Terhes vagyok. Terhes vagyok Johntól. Tétován indulok el a bejárat felé. Muszáj kijutnom innen.
Vissza az elejére Go down
Charity Coleman
avatar
Média és művészet

Avataron : Candice Accola
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Szer. Feb. 08, 2017 2:42 pm
 



 

Az életem mostanság eléggé lelassult bizonyos értelemben. A forgatásokat befejeztük már nyolc hete, a film további munkálatai már nem rajtam múlnak. Végig bírta, csinálni, bár Annával megosztottam, hogy bármikor közbeszólhat az állapotom, de szerencsére az utolsó pillanatig sem látszott. Igazság szerint most sem mondaná meg rólam senki, hogy 18 hetes várandós kismama vagyok, ha nem kukucskálni ki a laza kardigán alól a baba kéznyomokkal és lábnyomokkal ellátott feszes pólóm. Én büszke vagyok rá, és nagyjából egy hónapja már a sajtó elől sem titkolok, a probléma általában ott figyel be, hogyha arról kérdeznek, ki az apa. Általában igyekszem annyival elütni, hogy szeretném, ha a magánéletem csak az enyém maradna, és mivel az illető civil, nem szándékozom kitenni ennek az egésznek. Szerencsére szokott működni.
- Szia! Igen, szerencsére minden rendben. Remélem, veled is! – Azt is tudom már, hogy kislány lesz a csemete, de ezt még nem közöltem igazság szerint senkivel Russellen kívül, mert úgy gondoltam, egyelőre senkinek semmi köze hozzá. Előbb szeretném én kiélvezni, hogy hamarosan lesz egy kishercegnő az életemben, akit szebbnél-szebb ruhákba öltöztethetek, fonhatom a haját, megtaníthatom, milyen nőnek lenni. Alig várom.
Diszkrét mosolyt folytok el, ahogy Cornelia letuskózza a kórház egy másik alkalmazottját, esélyesen kihúzta valamivel a gyufát, vagy éppen a várandós doktornő van ma kicsit feszültebb hangulatban. Akárhogyan is, de engem még ez is szórakoztat, kevés dolog tudja elvenni a kedvem olyankor, ha pár perce még a királylányt szemléltem az ultrahangon keresztül. Remélem, hogy komoly baja nincs, az égő gyomor nem a legkellemesebb érzés, az utóbbi időben túl sokat tapasztaltam én magam is. Közben rámosolygok a hölgyre, akit szintén leszólított Cornelia. Kevésbé tűnik jókedvűnek, ami itt a nőgyógyászaton szerintem két dolgot jelenthet. Elment a baba, vagy nem kívánt baba jött. Mindegyiket megéltem, de a kezdeti sokk óta én mindent megteszek, hogy ez a pici lány, aki növekszik bennem, megszülethessen.
Épp nyújtanám a kezem Nadianak, bár a bemutatásomon azért pislogok párat, de végső soron örülök, hogy nem ostoba szőke vagyok a szemében. Mindenesetre a bébiszitterként dolgozó lány szájából elhangozzak után leeresztem a kezem, nem csodálom, hogy nincs ismerkedős hangulatban. A hallottak alapján egészen félresiklott az élete, legalábbis ahhoz képest, mint amit Cory tudott róla. Nem igazán tudok mit mondani, én is megéltem hideget-meleget Russellel, de nem fogok senki előtt a kapcsolatokról okoskodni, mert igazán úgysem értek hozzájuk, az a két férfi, akihez közöm volt ilyen téren, igencsak gyér ahhoz, hogy véleményt formáljak. A ropiból ellenben veszek, mindig is szerettem, állapotomtól függetlenül, szóval nem mondok nemet rá.
- Hagy segítsek, Nadia! – Lépek mellé, és átkarolom, mert ahogy látom, elég rossz bőrben van, és amilyen fehér, félő, hogy elájul, szóval jobb, ha mielőbb friss levegőhöz jut, az meg segítséggel jobban fog menni. Én legalábbis nagyon igyekszem támogatni, ami, ha nem ellenkezik, bizonyára sikerülni fog, és hamarosan az épület előtt kapkodhatja a levegőt, remélhetőleg sikerül lenyugodnia is hamarosan.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Avataron : Miranda Kerr
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Feb. 19, 2017 3:56 pm
 



 

Nadia & Charity & Cory

Pregnant trio




Mostanában nem vagyok jól, érzelmi hullámvasút lettem, többször torkollom le a beosztottjaimat, mint kellene, és a szénhidrát bevitelre is allergiás vagyok. Adriannel nem alakultak jól a dolgok, iszonyúan közeledik az esküvőm, és Jamie is hogy is mondjam, de szépen mellkasba rúgott, amikor közölte, hogy itt hagyja a kórházat. Mi lett volna velem, ha elmegy? Nem készültem fel arra, hogy egyszerre több helyen omoljon össze az életem. Kontroll alatt szerettem volna tartani, hogy kibírjam még…meddig is? Már magam se tudom, de a mai nap a szülészet miatt még pluszban megvisel, de amint feltűnik a folyosón két ismerős nő számomra, egy kicsit oldódik bennem a feszültség, és nem gondolok arra, hogy mennyire elviselhetetlenül tudok viselkedni. Marion állapota is aggasztott, hiába engedték már ki, többen estek áldozatul karácsonykor, mint kellett volna. Charity mosolya sugárzó, azon nők keveséhez tartozik, akiknek jól áll a terhesség, és még örömmel tudnak az ilyen események elébe tekinteni. Az ismeretség még eléggé frissnek mondható, de ő volt az első olyan páciensem, aki érzéseket váltott ki belőlem. Igyekeztem a fiam számlájára írni ezt is, hogy az anyját egy sírós hárpiává változtatja.
- Ennek örülök, ha valóban minden a legnagyobb rendben. – a kórház legjobb nőgyógyászához jár ő is, ez így természetes. Nem tudom, hogy mi lenne ezzel az osztállyal is, ha eltűnne Dr. Roux. Nem elég Jamie szeleburdisága? A folyosón hirtelen Nadia tűnik fel, a belgyógyászat egyik sármőrének menyasszonya, és a legtermészetesebb módon mutatom be egymásnak a két nőt, de Nadia leforráz a hírrel, miszerint szakított Dr. Nortonnal. Erről miért nem tudtam? Nem is vettem észre…bár mostanában nem sokat láttam a nefrológust sem. A szám elé kapom a kezemet, és elvörösödöm szégyenemben.
- Én sajnálom, tényleg nem tudtam róla. – néha nem ártana Cornelia, ha visszafognád magadat, mert ennek nem lesz jó vége. Halálsápadt, és nem csak én veszem észre, hanem Char is. Körülnézek a folyosón, de talán valóban jobb ötlet lenne, ha elhagynánk az épületet.
- Ott a lift, mindjárt jövök. – szólok a két nő felé, és elsietek a legközelebbi automatához, hogy a maradék aprómból vegyek egy üveg ásványvizet. Biztosan utolérem őket, emiatt nem kell tartanom. Kissé remegnek az ujjaim, amint kétszer sem sikerül a lyukba beledobnom az érméket. Végül az egyik gyakornok téved erre.
- Segíthetek Dr. Jones.. – ráemelem kék lélektükreimet, és egy aprót bólintok. Odaáll mellém, és belehelyezi a pénzt, aztán kérdőn fordul felém.
- A szénsavmentes ásványvíz lesz. – mutatok a rózsaszín kupakosra, és már be is nyomja nekem a gombot. Idegesen tekintek a felvonó irányába, de a két nő már el is tűnt.
- Sietnem kell.. – aggódom, hogy valami komolyabb baja van Nadiának, és a bűntudat is felerősödik bennem. A kezemben lévő hűs palackkal lódulok neki, de azért még egy hálás mosollyal ajándékozom meg a segítőmet. A folyosón várni kell, nagy a tumultus, de aztán kinyílik az ajtó, és még beférek két beteg mellé. Vajon a bejárat elé mentek ki? Az lenne a legcélszerűbb, amint leérek, meg is szaporázom a lépteimet, és utat törve lépek ki a friss levegőre. Kellett volna a kabátom, de még mennyire…
- Hoztam neked vizet. – nyújtom át a fekete hajú nőszemélynek a vizet, és szavak helyett a szemeim árulják el, mennyire féltem. A hátára simítom a kezemet.
- Mi történt Nadia? – kérdezek rá most már végképp, a másik oldalról még mindig Char támasztja.


A hozzászólást Cornelia H. Waldorf-Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 10, 2017 11:22 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Nadia S. Romanov
avatar
Inaktív

Avataron : Ksenia Solo
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Feb. 19, 2017 7:55 pm
 



 

A hírek leforráznak. Hová jutottam? Mi a francot csináljak most? Sokkhatás alatt vagyok még akkor is, mikor a két nőhöz érek. Nem igazán tudom, mit kellene mondanom. Sosem voltam túl jó abban, hogy őszintén megosszam az érzéseimet, és ez a pánik amit érzek, ami egyre erőteljesebben kebelez be túlnő rajtam. Nincs otthonom, nincs családom. Elvesztettem mindent megint, és egyedül maradtam, hogy aztán a nyakamba zúduljon, hogy terhes vagyok. S ha ez önmagában véve nem lenne katasztrófa, ráadásul négyesikrekkel? Soha nem volt a családomban ikerterhesség, legalábbis nem tudok róla. Én kezdem meg a sort? Miféle átok ül rajtam? Miért ver az Isten engem mindennel, amivel csak egy embert ostorozni lehet? Amennyit ad, aztán többszörösen veszi vissza?
Corneliát kissé kiigazítom, hogy tudja, már nem tartozom többé Johnhoz, még akkor sem, ha a történtek fényében egy életen át kapcsolatban leszek vele - még akkor is, ha ő esetleg erről semmit nem fog tudni. Tanácstalan vagyok és zavarodott, nem tudok tisztán gondolkozni. A szőkeség igazán bájos jelenség, mellettük valahogy még szerencsétlenebbnek érzem magam, mint előtte bármikor. Mindketten szépek, Cory férjhez megy, és babát vár, a mellettem álló nőnek sem látszik túl nagy aggodalom az arcán, ezért elkönyvelem, hogy tutira nála is a legboldogabb időszak a babavárás. De én? Hisz jobb híján felvettek abba az átkozott bárba táncolni ahol...lényegtelen, ez is csak egy bár tele részeg hapsikkal akik rajtam köszörülhetik a nyelvüket, mit számít melyik az? A lényeg, hogy még egy gyerekkel sem tudom meddig bírnám a melót, hát még néggyel a hasamban? És ha kórházba kell jönnöm? Jesszusom, mégis mi a fenét fogok kezdeni akkor? Hisz a biztosításom fogalmam sincs meddig fog élni. Mi lesz azután?
Bepánikolok. Azt érzem, hogy azonnal ki kell jutnom, Cornelia meglepettségére már reagálni sem igazán tudok. Én elfogadtam ezt az egészet, tudtam, hogy úgyis túl szép lenne, hogy igaz legyen, még akkor is, ha az őrület határára sodort az újabb veszteség.
Charity kedves felajánlására hagyom, hogy átkaroljon és a lift felé vezessen. Hideg verejték veri ki a homlokom és tényleg közel állok az ájuláshoz, de tartom magam. Cornelia elszalad, nem is nagyon figyelem merre megy, csak levegőhöz akarok jutni. A liftajtó becsukódik és kétségbeesetten húzódok a sarokba, megkapaszkodok a korlátba, míg leérünk. Addig meg sem tudok nyikkanni, míg ki nem lépünk az épületből és el nem vánszorgok az első padig. Ott lerogyok, majd nem telik el öt másodperc és a mellettünk lévő kukához kell ugranom, hogy kiadjam magamból az idegesség által felkavarodott reggelimet. Gyomrom tartalmát könnyek közt hagyom hátra.
- Sajnálom, igazán sajnálom - pihegem és a táskámból előveszek egy zsebkendőt, azzal törlöm meg a számat. Charity igazán kedves, aggódó tekintetére igyekszem én is mosolyogni, de könnyek lepik el a szemem.
- Ne félj, nem vagyok ám fertőző beteg, csak nagyon ideges vagyok, azt hiszem... - mondom, épp amikor odaér Cornelia. Hálásan pillantok rá, és közöttük ülve egy kicsit mintha vigaszra találnék. Elfogadom a vizet, és letekerem a kupakját.
- Köszönöm. - rebegem hálásan, majd iszok egy kortyot, hogy kimossam a számból a keserű ízt. Kérdésére igyekszem összeszedni magam.
- Khm...hát...John és én...nos, a lényeg, hogy már nem vagyunk John és én. Már csak én vagyok. - mondom, és a hasamra fektetem a kezem - Én, és...a babák. Szám szerint...négy. - harapom be a szám szélét és Charityre nézek idegesen, aztán Coryra. - De nem tudom...fogalmam sincs, mihez kezdjek. Egyedül? Négy gyerekkel? Hogy csináljam? Még egy gyerekkel sem tudom mit kell csinálni, de néggyel? Johnnak pedig nem akarok szólni, mert...nem. Csak nem és kész. Ez így túl sok nekem.
Zavartan túrok a hajamba, és az ujjaim közt futó tincsek hirtelen idegennek hatnak. Másnak érzem magam. Lehetséges ez azonnal? Normális ez? Fogalmam sincs mit kellene éreznem. Rettenetesen félek.
- Öhm...nem akarok zavarni, és köszönöm, hogy segítettetek, de esetleg...nem tudtok egy fodrászt? Nekem azt hiszem most azonnal fodrászhoz kell mennem. - reszkető kézzel simítom végig hosszú, hollófekete tincseimet. Ésszerűtlen minden amit csinálok, de ez a nap már amúgy is az ördögé. És kell lennie valaminek amit csinálhatok, mielőtt még meghibbanok. Remélem Char és Cory nem veszi tolakodásnak. Charity színésznő, neki biztos tudnia kell valami jó helyet, Cornelia is hírességnek számít, csak tudnak egy fodrászt a városban!
Vissza az elejére Go down
Charity Coleman
avatar
Média és művészet

Avataron : Candice Accola
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Csüt. Márc. 09, 2017 2:12 pm
 



 

Mondhatjuk, hogy kész csődtömeg az életem, mert tulajdonképpen az is, de a bennem lévő kis csoda megérdemli, hogy friss, üde lendülettel menjek neki minden napnak, és ne azon keseregjek, amit talán már sosem fogok visszakapni. Az élet sokszor kegyetlen, velem talán indokolatlanul sokszor is, de megfogadtam már nagyon sokszor, hogy nem hagyom, hogy megtörjön. És nem lesz hatodik masnim, ez a baba a világra fog jönni, és tökéletes lesz, mert valami tiszta, egyszerű, ösztönös vonzalomból született, amiből ki tudja, mi lehetett volna, ha másként alakul. Viszont, ha másként alakult volna, a poronty nem lenne. Ez egy olyan választás, amit senkinek sem lenne szabad meghoznia az életében. Szerelem vagy az olyannyira vágyott gyerek? Talán telhetetlen vagyok, hogy mindkettőt szeretném, de ezt a kérdést Russel eldöntötte helyettem.
Csak mosolygok, minden a legnagyobb rendben – a babával, a többi nem számít. Öt vetélés után is tökéletesen megbízom a nőgyógyászomban, soha nem az ő hibája volt, mindent megpróbált, sokszor még pénzt sem kért egy-egy kontrollon, nem az a típus, aki mindenáron meg akar gazdagodni a betegeiből.
A kényelmetlen helyzetet igyekszem nem észrevenni, de nem olyan könnyű, főleg, hogy én olyan mindenkit pátyolgatós típus vagyok, viszont ezt közel sem igényli mindenki, sőt. Őt még annyira sem ismerem, hogy tudjam, esetleg a fizikai kontaktustól ódzkodik-e avagy sem, szóval egyelőre inkább meghagyom ezt a kört kettejüknek, úgy érezném, beletrappolok, akár egy elefánt, bármit is mondanék.
Amikor lesápad, azonban már képtelen vagyok csak úgy ott állni, és inkább belekarolok, nehogy itt essen össze szegény, biztosan jobb lesz a friss levegőn. Volt egy terhességem, ami alatt folyamatosan ájuldoztam, ez a mostani szerencsére közel sem olyan, szóval ezt a részét megúsztam, de még az sem biztos, hogy Nadia állapotos, csak annyit tudok, hogy a nőgyógyászaton futottunk egymásba. Szerencsére nem ellenkezik, szóval el tudom kísérni a liftig, és minden gond nélkül be tudunk szállni, és elindulni lefelé. Olyannak tűnik nekem, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit a vadászok fenyegetnek odakintről. Fogalmam sincs, mitől borulhatott ki ennyire, de kétségkívül szörnyen sajnálom, és aggódom is, ilyen típus vagyok, egy légyért is képes vagyok ilyesmire.
- Ugyan már, végig hánytam az első trimeszterem, semmi gondom a viszontlátott reggelivel. – Most már viccesnek tűnik ez az egész, akkoriban persze utáltam, de igazából tényleg csak megnyugtatni szeretném, hogy nincs ezzel semmi baj, akár állapotos, akár valamiféle rossz hírt kapott, mindkettő bőven elég indok rá, úgy hiszem. Leülök lassan mellé, és ha engedi, akkor féloldalasan át is ölelem, az sem érdekelne, ha fertőző beteg lenne – igen, talán egy kicsit lehetnék óvatosabb olykor -, egyszerűen túlságosan empatikus vagyok az esetek nagy részében.
- Biztosan minden okod megvan rá, nem is kell elfojtanod, annak nem lenne jó vége. – A bennünk ragadó feszültség kicsinál minket belülről, és arra szerintem senkinek nincs szüksége. Közben megérkezik Cornelia is, a víz kétségkívül jó ötlet volt, a friss levegővel egyetemben biztosan segíteni fog.
- Négy gyerek? Úristen, nem csodálkozom rajta, hogy majdnem elájultál. – Egy kicsit én magam is lesápadok a gondolatra, tényleg nem lep meg, hogy így csapódott le benne, én egyen is kiakadtam, meg Cory is, szóval ha valakik, hát mi tutira nem ítéljük el ezért, főleg egy már nem létező kapcsolatban. - Ennyire rosszul alakultak a dolgaitól? – Nem mondhatom meg senkinek, hogy mit kezdjen a születendő gyermekeivel, ehhez másnak nincs joga, csak neki. Néha úgy érzem, jobban jártam volna, ha nem mondom el a gyerek apjának, bár akkor meg hazudnom kellett volna, ami viszont határozottan nem az én stílusom.
- Az én fodrászom nagyon jó, bár nem tudom, mennyire lesz utólag jó döntés, ha hirtelen valami drasztikus beavatkozást végeztetsz el rajta. Egyébkén a várandósság kifejezetten jót tesz a hajnak, az enyém sosem volt ilyen egészséges. – Pedig voltam már terhes, de talán a sok szer, amit szedtem, megakadályozta, hogy minden előnyét és hátrányát élvezzem ennek az állapotnak. - Egyébként nem zavarsz egyáltalán, és szívesen segítek bármiben, amiben csak tudok. – Lehet, hogy fura ez a számból, hisz csak most ismertem meg, de attól még valóban így gondolom.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Avataron : Miranda Kerr
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Pént. Márc. 10, 2017 11:27 am
 



 

Nadia & Charity & Cory

Pregnant trio





Nem vagyok az empirikus királynő, az inkább Charityre lenne jellemző. Az első pillanattól kezdve vibrál benne valami jóság, mint egy Teréz anyában, de ebben Nadi se marad el tőle. Kissé feszengek is attól, hogy ennyire ráléptem a tyúkszemére. Nem tájékoztatnak engem semmiről, ez is kimaradt a képletből, hogy Nortonnal szakítottak. Nem gondoltam volna a Nagyágyúról, hogy faképnél hagyna egy olyan nőt, aki a saját gyerekével is úgy bánik, mintha a sajátja lenne, de lehet csak én ringatom magam álomvilágba a pasikat illetően. Vajon Adrian mit mondana, ha kiderülne, hogy az övé a gyerek? Ezt a beszélgetést még fejbe se akarom lejátszani, mert bármennyire is pikkeljek most a nefrológia istenére, attól tudom, hogy ő nem lenne olyan. Mindenben támogató, Megannal is úgy bánik, mint valami hercegnővel, holott annak a picsának már kijárt volna valami pofon. Agresszív vagyok, ha a vörös a közelembe kerül, így megtanulták már, hogy ne tegyenek vele össze. Nem hordom fenn az orromat, csak képtelenek vagyunk elviselni egymást. A magánéletemben sem szeretnék többet találkozni vele, nemhogy a kórház berkein belül. Végül megszerzem egy kis segítséggel az áhított ásványvizes palackot, és lesietek a kórház elé. A köpenyem véd valamennyire a hideg ellen, de jobban is felöltözhettem volna, de ma nem én vagyok pácban, hanem Nadi, és elkél a segítség mellé. Charity máris átöleli, olyan kis plüssmaciba is elmehetne, és ez a jelenet megmosolyogtatna, ha nem kerülne szóba, hogy mi is az igazi baja a fekete szépségnek.
- Ezt nem mondod komolyan? Négy, mármint ikrek? Nekem egy is sok. – lesápadok, ahogyan a mellette ülő szőkeség is. Feléled bennem az anyatigris, és el is határozom, ha a folyosón találkozom dr. Nortonnal, akkor a lábára fogok taposni. Faragatlan fráter. Nem hiszem el, hogy dr. Woodward képes vele együtt lakni! Az összes pasi meghülyült Seattle-ben?
- Szerintem igyál még egy kis vizet, a helyedben én…fogalmam sincs, mit tennék. – foglalok helyet mellettük, és egy pillanatra felnézek, amikor egy megszeppent gyakornok áll meg előttünk.
- Maga nem látott még három nőt? Na, húzzon befelé, mert nem állok jót magamért. Be is köphet a nőgyógyászaton, üzenem dr. Rouxnak, hogy nem érzem jól magam, és ma már nem megyek vissza. – nem tudom, hogy miért vagyok ilyen ellenséges, de nem szeretem, ha intim beszélgetés közben zavarnak. A fodrászra én is felkapom a fejemet, és lenne is ötletem, de ennyire csajos nem vagyok.
- A fodrász Char területe, de ha még szeretnél mást is, akkor van egy barátnőm, aki nagyon jó sminkes. Hidd el, feldobna egy kis arcpakolás. Átmehetnénk hozzánk is, Marion nem bánná szerintem, ha a délután folyamán társasága akadna. Jobban vagy már? – érdeklődöm őszinte aggodalommal, és pötyögök is egy sms-t a barátnőmnek, hogy S.O.S szépészeti beavatkozásra lesz szükségem délután. Azt mondta nyugodtan élhetek az ajánlattal, és nem fogom visszautasítani.
- Merre van a fodrászod Char? Én kocsival vagyok, ha gondoljátok..csak előtte még össze kellene szednem a táskámat, és szólnom is kell, de megoldható minden. – mutatok a bejárat felé, mert vannak bizonyos kötelezettségeim, de ha dr. Roux előtt eljátszom a hattyú halálát, akkor el fog engedni. Rám férne egy kis lazítás, a héten már úgyis van egy csomó túlórám.

Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Szomb. Május 27, 2017 10:50 pm
 



 




Játék vége



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Okt. 08, 2017 5:16 pm
 



 

Lehet, hogy alacsony vagyok még nőnek is és, hogy ránézésre még kevésbé alkalmas arra, bármiben is hasznára lehessek a történtek fényében a legtöbbeknek, de ez a legkevésbé sem tart vissza attól, hogy megkeressem jelenleg a legkompetensebb személyt a karanténon belül, azért, hogy felajánlhassam; segítek akármiben is legyen szüksége rá. Kicsi vagyok, ez tény, de ez korábban sem akadályozott meg abban, hogy előbb tűzoltó majd katasztrófavédő legyek, fizikailag mindkét esetben feszegetve a tűrőképesség határait, de megtettem, többet bizonyítva ezáltal, mint ami az elvárható lenne, így pedig igenis kompetens segítségnek tartom magam. Ha más nem, akkor a holttestekről való gondoskodásban vagy akármiben, ami várhat rám. Magamtól azonban – tudás és képzés hiányában – aligha tudhatom mi az, amiben nem láb alatt, hanem pont az ellenkezője kapcsán lehetek jelen. Ehhez kell dr. Norr szakértelme és bár a hírek szerint a nem legkedvesebb fickó, magasról teszek arra milyen ember, amíg ugyanazon dolgozunk; jelen esetben, hogy túl legyünk a jelenlegi helyzeten és mindazon, amit ez hozhat magával, mindegy miről is legyen szó.
Reggel óta émelygek, de nem különösebben foglalkozom vele, mert a körülményekhez képest szerintem nincs benne semmi extra, amiről igyekszem nem tudomást venni, amíg a keresett személy irodáját vagy tartózkodási helyét igyekszem felkutatni a kórházon belül. A szédülést a fáradtságnak, a rossz közérzetet pedig a kevés élelemnek és alvásnak, egyáltalán pedig a fennálló helyzetnek tulajdonítom be. Ez a természetes, nem?!
- Maga dr Norr? – fordulok be az egyik ajtón, tűzoltó egyenruhámban és bár igyekszem palástolni azt miként is érzem magam – mert egyáltalán nem gondolom, hogy valóban bármi baj lenne –, nem nagyon vagyok képes elrejteni, hogy kiver a víz és sápadt lettem, mint a fehérre meszelt falak.
- A nevem Jackie Collins, tűzoltó vagyok és szeretném megkérdezni, miben lehetek a segítségére? – végigmondom miért vagyok itt, de közben nem egyszer akar visszaköszönni az el sem fogyasztott reggelim, amit némán igyekszek lenyelni. ..mert nem vagyok beteg, ugye??!


Vissza az elejére Go down
Dr. Ira R. R. Walters
avatar
Egészségügy

Avataron : Justin Chambers
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Hétf. Okt. 09, 2017 9:17 pm
 



 

Szeretném azt mondani, hogy "én megmondtam", de ugyan, miért is sietném el ezt a drámaian kielégítő és mérhetetlenül igaz kijelentést, mikor épp egyedül állok az irodám közepén, és egy halom papírban kutakodom egy lista után? Nem lenne éppen okos és ténylegesen kielégítő cselekmény ez a részemről, pedig ez a két szempont igen jelentős a számomra. A listám ellenben szükséges. Eme apokaliptikusan élvezetes (Vagy épp fordítva?) időben főleg, mikor már-már majdnem azt érzem, eljött az én időm. A nap, mikor többet érek élve, mint holtan, és ezt talán néhány óra múlva már mások is alátámasztják majd. Vagy ha mégsem, hát, vírusa válogatja a vakcinát, avagy tán épp fordítva? Melyik is van melyik ellen? Vagy épp érte? Van vírus vakcina nélkül is, de nincs vakcina vírus nélkül. A vakcina előállításához kell a vírus. A vírus ellen kell a vakcina. Ha nincs vírus, nincs vakcina, de ha nincs vírus, nem is kell a vakcina? De. Kell. Mert az élet és a halál is utat tör magának, a fejlődésről nem is beszélve. És a világ fejlődéséhez nem elengedhetetlen az ember, de az ember fejlődéséhez elengedhetetlen a világ. A világban megannyi vírus van és egyéb halálos tényező, melyek ellen védelem kell, de ha nincs, mi kell? Hát az, amiből kifejleszthető.
És ehhez kell a listám. És én. Tehát a környezetemben élők úgy ahogy vannak, megszívták, ugyanis, ha én nem volnék, jobban megszívnák a jövőben, mint a jelenben. De így hogy itt vagyok, talán nem így lesz. - Hacsak be nem adom előbb a kulcsot. - Ismeretségünk során most először, jobban járnak, ha értem drukkolnak, nem pedig ellenem. Vicces. El ne feledjek a végén nevetni.
De épp amikor kezembe kaparintva kihúztam egy halomból a keresett lapot, léptek zaja ütötte meg a fülem a folyosóról, és egy hang... beszéd.
Összevont szemöldököm alól kémlelek fel a belépő egyenruhás nőre. Félrebillentett fejem és felvont fél szemöldököm talán már a megszólalásom előtt lefesti a véleményem, de én azért nem vagyok rest ezt hangosan is kimondani, biztos, ami biztos.
- Maga?
Azt nem is méltatom válaszra, hogy én vagyok-e én, hisz, ugyan, mégis hány ilyen lehet a kórházban, mint én? S, ha már engem keresett, nyilván megmondták neki, mit keressen. Bottal jár és bunkó, itt csak én vagyok ilyen könnyen azonosítható.
- Nos, én amondó vagyok, hogy attól függően, beteg-e, vagy csak sokkot készül kapni, keressen egy ágyat, vagy a zárt ajtókon kívül, vagy belül. Magára bízom, melyiket kéri, hivatásos lévén, gondolom fel tudja mérni maga is, hogy a halálán van-e már, vagy az majd csak holnap lesz-e esedékes - mondom epésen, miközben elindulok feléje, vagyis, az ajtó felé, egész pontosan, egyik kezemben a botom és az egészségügyi maszkom, másikban a kutakodásom eredményéül szolgáló papírlap. Tíz lépés van köztünk, mikor elindulok, öt, amikor megállok. Ő még mindig az ajtóban van.
Nem, nem attól tartok, hogy beteg és megfertőz. Hanem attól, hogy én is lehetek az, és ő is lehet egészséges, és a hivatásom megcsúfolása volna, ha csak úgy kockáztatnám, hogy megfertőzzek valakit, aki addig egészséges volt, pusztán azzal, hogy nem tartom be az előírásokat, amiknek nekem kell leginkább a tudatukban lennem, hisz szerves részem volt a felállításukban. Nem érdekel sem a neve, sem a szakmája, de van már elég betegem, ne miattam legyen még több.
Így közelebbről újra, s ezúttal alaposabban is megnézem őt. Fiatal, és kicsi, ezt azonnal látom. Sápadt, és láthatóan nem áll szilárd lábakon. Roppant humoros gondolat, akár magától jött, akár küldték, hogy épp ő segítsen. Ugyan, miben volna képes segíteni, mikor mindjárt idehány a lábam elé?
Egy biztos, ha ez megesik, én nem takarítom fel.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Dec. 24, 2017 8:14 pm
 



 





játék vége






Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Hans Wagner
avatar
Inaktív

Avataron : Darren Criss
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Hétf. Jan. 08, 2018 4:34 pm
 



 


Waldemar & Hans



Decemberben telefonáltam, hogy időpontot kérjek az orvostól, ki majd meg vizsgál és ha úgy van, akkor megműt. A baleset miatt döntöttünk így, hogy profit keresünk ehhez. Connie a baleset napján értesítette Lars bátyámat a történtekről, többet nem tudok, semmi részletet, hogy mit hagyott el az a beszélgetés. Az időpontra készültünk, pakoltunk, hiszen nem tudtuk meddig kell ott maradnunk. Igaz, hogy a tesókkal is össze akartam futni mindenképp, de aggódtam, hogy mit szólnak, ha csak úgy bejelentés nélkül toppanok be, amolyan meglepetés gyanánt. Hozom a formám. Szóval fogtuk a kutyát, a kis csomagjainkat és szilveszter után, ötödikén elindultunk. Mégis egy 27 órás repülő útról beszélünk…A kutya a csomagtérben nyugtatózva… mi meg a kényelemben jót aludtunk. Másodosztályon utaztunk. Nekem nem kellett a kényelem az első osztályról.

Egyfolytában kattog az agyam... tikk-takk... mint egy rohadt vekker! Iszonyatos...
Komolyan úgy érzem magam, mintha valami élőholt... egy egyszerű zombi lennék. Legalábbis ebben a két napban tökéletes példamutatással sikerült átavanzsálódnom zombivá. Szóval, csak tengődtem... fetrengtem, szenvedtem... Még a borotvát se vettem a kezembe, pedig már egészen tüskéssé vált a képem, amit a feleségem persze előszeretettel bombázott rám, kötözködés gyanánt.

A mai nap viszont kicsit késésbe ment át. A kutya hibája. Persze nem, de rá lehet fogni. Már borotválkoztam is, fürödtem is.
„Sietősen” rontottam be a kórház kapuján, a tenyerem fájdalmasan koccant össze a vaskos ajtóval, ahogy azt egyetlen mozdulattal löktem be. Aztán meg sem álltam a recepcióig. A lábam fájt. Alig két hónapja volt a balesetem, szerencsére az arcom megúszta, még mindig jóképű vagyok. A tüdőm tüzelt, majdnem belefulladtam a légvételbe is, ahogy rákönyökölve a pultra valami dadogásszerű hangot kezdtem adni.
- Üüühhh... üüü... én... Filh... Fillh... Ahööh... nahizé... - kapartam végre össze magam, miközben a recepciós csaj próbált nyugtatni, beszéljek lassabban, értelmesen... blabla... aztán jól van az! Na jó nem...
- Szóval, üdv! Keresek... én, keresek egy... - pillantottam oldalra, ujjaim közé kapva hirtelen néhány papírlapot, amit elkezdtem forgatni a levegőbe.
-Philippe -t keresem... Philippe doktort. Itt... itt van? Benn van? - már kevésbé intenzíven kapkodtam a levegőt, de még mindig szakadozottan beszéltem. Persze a nő csak bámult rám, nagy bociszemekkel, amik olyan sötétek és fényesek voltak, hogy egy pillanatra el is időztem rajta, hogy ilyen létezik-e...
- Dr. Montes-t keresi? - kérdezte vékonykás, finom hangon. Hirtelen lecsaptam az asztalra a papírt, majd kissé közelebb hajoltam az alacsony nőhöz.
- Pontosan! Hol találom?
- Nos... második emelet. Épp vizitet tart. Föl a lépcsőn, aztán... - de a végét már nem hallottam, ugyanis  ellöktem magam a pulttól, hogy már a lépcső második fokán jártam, mire ő valószínűleg befejezte a mondatát. Második emelet. Mivel főorvosról beszélünk, csak egy ajtót kell találnom az ő nevével. Dr Philippe Montes. Meg vagy!
Szóval bő másfél óra vizsgálat után engedett szabadon. Rendesen megvizsgált. Kérdezett a legutóbbi motor balesetemről is… hát igen, ez váltotta ki az elmozdulást. És hogy mégis hol a mankóm? Hát... az asszonynál maradt. Így gyorsabbnak tűnt az idejutás.
Nagy adag papírhalommal és beutalókkal léptem ki z irodából. Olvastam és olvastam, időpontot is kérnem kell... és fordultam be a folyosón, felemeltem a fejem, végül beleütköztem valakibe. A kezemből pedig az éppen aktuális, olvasásra fen tartott lap hullott ki.
- Hoppá hoppá elnézést kérek. - néztem a papír útját, majd lehajoltam érte, ám egy szisszenés is elhagyta a pofázmányom, végül felegyenesedtem és egy túlontúl ismerős arc nézett vissza rám. De csak tátott szájjal meredtem rá.
Én... én tudom, hogy hibáztam. Sőt, ez a kifejezés édes kevés ahhoz képest, amit tettem. Nem szóltam az ittlétemről.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Szomb. Jan. 13, 2018 1:27 pm
 



 



Az év elején megannyi hülye ember szaladgál a városban szerteszét - mondják. Szerintem egész évre ráhúzható ez az általános vélekedés. Mindenkinek vannak perverziói, hogy a munkájában mit szeret a legjobban, s mit tagadjam? Nekem a kórházi idióták a kedvenceim. És a helyszíni bírságokat utálom a legjobban. Mindig van abban valami mulatságos, hogyha randalírozik egy-két eszehagyott a kórház területén, akit épp bilincsbe kell verni és elhordani onnan. Bár tény, hogy a pszichiátrián levő esetek némelyike - nagy többsége - már nekem is súlyos. Azokkal nem tudok mit kezdeni, mert rendben van, hogy felérem ésszel, hogy az állapotukról nem tehetnek, de akkor sem vagyok képes emberszámba venni illetőleg annak nézni őket. Van ez így.
Ma egy rabot kísértem be vizsgálatra. Fül-orr-gégészet, semmi komoly, csak a szokásos rácsok mögötti verekedés és orrtörés. Az őrsön nincsen orvosi ellátó, így a legközelebbi kórházba szoktuk hozni az elfajult eseteket, melyekre nem elég egy kóbor nesze baszd meg ragtapasz. Úgy volt, hogy nekem is kell visszavinnem, de közben lejárt a műszakom, így leváltottak, szabaddá téve ezzel a kórházból való távozásomat. Ki is használom mindezt, már-már fütyörészve haladok a folyosókon egészen addig, amíg egy sarokfordulónál valaki le nem tarol.
Reflexből nyúlok felé, hogy erősen megragadjam a vállainál - vagy felkarjainál, attól függően hol érem - mert ezzel egyrészt én is megkapaszkodom, s nem zúgok el, másrészt szolgálunk és védünk ugye, hát óvom a testi épségét. Hátha be van gyógyulva a szeme. Egy kórházban mégse ordíthatok rá - még ha azt gondolom, akkor se - hogy vak-e, mert könnyen előfordulhat, hogy az. Könnyebben, mint odakint az utcákon azért.
- Nem tör - tént semmi jönne a folytatás, de a hangja olyan szinten ismerős, hogy össze nem tudnám keverni senkivel. Eszem ágában sincs elereszteni, csak kissé eltartom magamtól - ha szabadulni próbálna, akkor még erősebben fogom - mint Rafiki a kis Simbát (csak nem a hátával szemezve), hogy hadd lássam, nem csal-e meg a fülem.
A düh végigömlik rajtam, s ellepi a viszontlátás örömét. Mégis miért nem tudok én arról, hogy hazajött? Egy kóbor szóval sem említette senki, de ahogy ezt a kibaszott családot ismerem, mindenki tudta már rajtam kívül, hogy Hans hazaérkezett. Vagy ha nem is tudták, az se érdekel.
- Hallgatom a magyarázatot, tékozló fiú! - engedem el végül mégis, hogy mellkasom előtt keresztbe font karokkal álljak előtte, elállva az útját. Tisztára, mintha az apja lennék, ami azért kor szerint se lehetnék. Nem érdekel. Számonkérő hangnemem hadd hallja csak.
Vissza az elejére Go down
Hans Wagner
avatar
Inaktív

Avataron : Darren Criss
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Szomb. Jan. 13, 2018 2:42 pm
 



 

A baleset megtörtént, visszafordítani már nem lehet és hátra arcot sem igazán lehet már venni. Ha akarom, ha nem, hát szembe kell néznem Waldemar-al. Az idősebbel.
Ő is egyből felismer, ahogyan én is őt. Bár hogy ő előbb a hangomról, vagy az arcomról ismert-e fel hamarabb, nem tudom, de a testvérek bárhol bármikor felismerik egymást. Ő mégsem enged el, nem taszít el magától, csak szigorú tekintettel végig mér. Ismerem ezt a tekintetet, ismerem Wald-ot. Haragszik, vagy nem tudom. De ez tuti. Elenged, s a karjait is egybe pakolja… és magyarázatot követel. Elmosolyodom, majd bólogatok hosszasan.
- Téged is jó látni Wald. - hosszasan meredek a szemeibe, hiába mérges rám, én nem haragszom rá… mi miatt kéne haragudnom? Azért mert nem szóltam az érkezésem idejéről? Meglepetés…
- Meglepetés… - tárom szét a karjaimat könnyedén oldalra, majd köhintek egyet.
- ... lett volna. Annak szántam az érkezésemet… párdon, érkezésünket. - mert nem egyedül jöttem Seattle-be. És senki sem tudta ezidáig… legalábbis a pontos időt. Leeresztem a karomat, majd egy hirtelen mozdulattal ragadom meg vállánál fogva és magamhoz húzom egy ölelésre, ha hagyja… no meg lehet én épülök belé.  De megérte. Kicsit megpaskolom a hátát, néma maradok, majd ellépek az ölelésből.
Számonkért, úgy illik, hogy magyarázatot adjak neki…de csak később, majd ha a család összeül. Mert nem vonulunk egyből vissza a hotelünkbe. A papírjaimat lejjebb eresztem, nem kéne lobogtatnom Wald előtt, hogy mi is a helyzet, jobb lenne szóban.
De hát fogalmam sincs arról, hogy már tud az esetemről, de egyelőre ez így is van jól. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Amit látok, az kellően eltelít. Gondolatokat ébreszt és éleszt. De most már készen állok színt vallani. Vagy mégsem. Szuperül indult az itt tartózkodásom alatt az első nagy találkozásunk. Erre tényleg nem számítottam.
Én meg csak állok és várok, hogy letisztuljon, aminek le kell. Újabb lépés, újabb szint. Járjuk az élet táncát, hátha mégse romlik el minden. Hogy mondhatnám el? Fogalmam sincsen, egyelőre legyen elég ennyi, habár előbb-utóbb úgyis fény derül mindenre, akkor pedig már lehet, hogy jobb lenne, ha itt és most mindent elmondanék neki.. de valahogyan nem megy, most képtelen vagyok rá és ha nem kérdez, akkor én nem mondok többet.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Szomb. Jan. 27, 2018 8:49 am
 



 

Azért valakinek odafent nagyon beteg humora van, hogy ezt így képes volt összehozni nekünk. Nem is tudom, hogy kit sajnálok jobban. Magamat, mert nem tudtam hogy Hans itt van és most becsapottnak érzem magam, vagy őt, mert milyen kínos lehet már az, hogy nem szólt az érkezéséről erre belém botlik éppen egy kórházban. Apropó kórházban. Csak nem Lars is itt van és tudott mindenről, míg engem megint tudatlanságban tartottak?! Feltétlenül rá kell erre is térjek egy következő körrel, vagy ne legyen a nevem Voldemort (ugye drága, jó,  életemből eltűnt Joël? Waldemar.
- Na azt gondolom. - marok oda keserűen, mint a sarokba szorított vadállat, amelyiknek első dolga, hogy támadjon akkor is, hogyha nem érte valós sérelem. Jó látni? Igen, őt is jó látni, sokkal hamarabb is szerettem volna már, de nem így és nem ebben a formában. Most a dac és a megsértettségem erősebb a viszontlátás örömének kimutatási hajlandóságánál.
- Írország elfeledtette veled, hogy rühellem a meglepetéseket?
Nem emlékszel, amikor Lars hazaállított azzal a kicseszett nagy fenyőfával, holott megmondtam neki, hogy azt a karácsonyt a mini műfenyő mellett üljük,  mert nem vagyok hajlandó kaktusz tűpárnát csinálni magamból megint? Közölte, hogy meglepetés, igaz? És mi lett a jussa?
- felelevenítve a régi emléket azért röhögnöm kell, de csak magamban. Nem szép dolog azon szórakozni, vagy egyáltalán azt emlegetni, hogy bemostam a bátyámnak, de hát istenem. Szinte még kölykök voltunk - legalábbis lélekben - és tényleg nagyon nagy volt az a rohadt fenyő.
- Connie is itt van valahol? - már nem úgy értem, hogy Seattleben, hanem a kórházban, bár tény, hogy nem konkretizálom, tehát nem biztos, hogy száz százalékig érthető leszek.
- Meg az a nagy hogyishívják mamutotok? - utalok a kutyára, amelyiknek a nevét egyszerűen ignorálja az agyam. Elnyomja a mérete iránti döbbenetem. Láttam róla képeket és csak pislogtam. Minden alkalommal, amikor eszembe jutott, s ránéztem Lars kutyájára, áldottam az eget, amiért a fekete rettenet nem akkora, mint egy malamut.
- Egyébként mit kerestél éppen itt? Az egy dolog, hogy nekem dolgom volt a kórházban, munkaügy, na de neked? - közben mitegy hívogató mozdulatot teszek felé, jelezve ezzel, hogy húzzunk már el innen a vérbe egy normális helyre beszélgetni elálljuk a folyosót, s nem szép dolog útban lenni egy kórházban.
- Van időd egy kávéra a morgósabbik bátyáddal? Mondjuk most. Azonnal. - enyhül bele hangom az invitálásba, amolyan jól van na, annyira nem is haragszom, mintha még egyszer annyira azt tenném színezettel. Semmi különös, csak a szokásos.. én.
Vissza az elejére Go down
Hans Wagner
avatar
Inaktív

Avataron : Darren Criss
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Jan. 28, 2018 5:26 pm
 



 

Még mindig nem szereti. Már hozzá szokhatott volna. Már megkedvelhette volna. Mégis mi a jó frászt csináltak eddig a tesók, hogy ezt nem verték még belé. A meglepetések jók. Persze a hátba támadásost én sem csípem. De nem, nem Írország feledtette el velem, valami más akarta, hogy ne gondoljak rá. Nem akartam bajt. Arra a napra még mindig emlékszem magam is, nem lehet elfelejteni, annyi röhögtem a dolgon, hogy az hihetetlen. Fiatalság bolondság. Emlékszem rá és ezt észben is tartom, a mosoly attól még ott bujkál a képemen az emlék hatására.
A kérdéseire csak bólogatni tudok. Az a nagy mamut.
- Mindketten itt vannak. Connie és a malamutnak nevezett Galahad is. - az utolsó az egy jámbor jószág, csupán az ugatása és a méretei veszélyesek, de az, hogy bántson valakit, na azt megérném még ősz fejjel. Jó nem itt vannak a kórház területén, hanem csavarognak a városban, míg én elintéztem a problémásabb dolgokat itt.
- Sétálnak a kórház körül. - azért kiegészítem, mivel azt a behemótot nem igazán engednék be, szóval mielőtt még megjegyezné megszólaltam. Ám a kérdése megakaszt újra, felvont szemöldökkel realizálom a bajt. Mégis mit mondhatnék? A daganatot? A balesetemet? A műtétet? Vagy úgy ezt az egész hajcihőt egybe? Nem igazán tudok egyelőre mit mondani, de valamit mégis csak kéne. Mert megérdemli. De ahogy invitálni kezd, ahogy a kávét megejti, a vigyorom is előkerül.
- Van persze, akár kettőre is. - Connie tudja hol vagyok, addig meg fárassza le a zsebkutyát, mert hogy éjjel aludni szeretnék az is biztos. A bátyám mellé lépek, nem tudom hova akar menni egy kávéra, maradhatunk a kórház berkein belül is, állítólag jó a kávéjuk. De mondjuk mindegy.
- Hát mondhatom azt, hogy nem fog tetszeni, amit hallasz majd...-  pillantok rá megint, miközben mellett ballagok.
- Azonban van egy nagyobb dolog is, amit majd mindenki előtt akarok megejteni. Mert nem kis semmiségről van szó. - eltekintek róla, hogy a folyosót és a járókelőket figyeljem, a fehér köpenyeseket, meg a betegeket. A járásom még mindig nem tökéletes, de majd az lesz később, nem sietettem.
- De tényleg majd a család előtt akarom megejteni, addig meg beszéljünk másról, jó? - hátha eltudom terelni a témát. Úgyis el fogom mondani a dolgokat, hiszen nem marad titok, de nem vagyok papagáj, hogy kétszer háromszor elregéljem ugyanazt. Azt valahogy nem szeressem.
- Amúgy rendőr uram, miért is vagy erre felé? Ez nem a te körzeted! - bokszoltam bele játékosan a vállába, ahogyan régebben is tettem és reméltem, hogy nem ad vissza egy nagyobb jobbost.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Hétf. Feb. 12, 2018 8:34 pm
 



 

Nem hát. Nem szeretem és nem is akarok hozzászokni. A meglepetések alattomos kígyók, amik mindig arra késztetnek, hogy olyasmit tegyek, amit egyébként nem tennék. Vagyis hát ez ebben a formában nem teljesen igaz, inkább azt tudnám mondani, hogy elmossák a határaimat és áthágják, durván megszexuálják a tűrőképességemet, ami katasztrofális következményekkel jár. Mint az ominózus fenyőfa esete is.
- Galahad. Mégis honnan az ördögből szedtétek neki ezt a nevet? Sok minden elmondható róla, de Arthur király kerekasztalához nem ültettem volna le, az tuti. Maximum rá, mint elrettentő példát, vagy ajtóőrt.
Meg kell valljam, sose voltam jeles történelemből, de ez a Galahad sir volt, nem? Aki meg sir, az elfért a kerek asztalnál, vagy ha nem is, hát az is lényegtelen.
Egyébként félreértés ne essék, nincs bajom azzal az állattal, amíg nem nyálaz rám, vagy nem eszi meg a cipőimet, vagy nem döglik bele az ágyamba. Blacket is csak ezen esetekkor utálom, na meg akkor, amikor a konyhakőre tisztességtelenkedett én meg belesétáltam az álmosságtól vakoskodva, útban mezítlábas módon a kávém felé. Na, akkor az isten se irgalmazott neki!
- Szívesen találkoznék velük is. És biztos vagyok benne, hogy a többiek is. - teszek még egy lapáttal a nyomásra, a bűntudatkeltés mindig is asztalom volt. Nem direkt csinálom, most nem, mindannak ellenére, hogy azért nagy általánosságban képes vagyok rá, s előszeretettel alkalmazom is. Mert nem szeretem, hogyha nem úgy mennek a dolgok, ahogy az nekem kellemes és igen, néha kifejezett örömmel okozok fájdalmat másoknak, ez alól a családom azért kivétel, természetesen. Legtöbbször. Tényleg, igazán.
- Na, akkor irány a kantin. Tesztelve van, nem ihatatlan a kávéjuk. Talán azért, mert ha az lenne, akkor az orvosok se és a betegek se élnék túl a műtéteket. - jelenik meg vigyor a szám sarkában. Elindulok a mondott irányba, de csak akkor, ha Hans is jön velem. Egyéb esetben állhatunk itt a folyosón is, engem annyira nem érdekel, ha útban vagyok, s az se, hogyha morognak rám a hátam mögött. Sőt, ami azt illeti az se szokott meghatni, ha ugyanezt a képembe mondva teszik. Megválaszolom és kész, ilyen egyszerű.
- Mondhatod vagy mondod? - csapok le erre kissé élesebben a szántnál. Már most nem tetszik, s ez hallható a hangomon is.
- A jó ég áldjon meg, nem csinálhatod ezt! Előadod, hogy van valami, de aztán meg közlöd, hogy most nem mondod el. Lars bezzeg mindig tud mindent, hogy a rosseb egye meg! Ahhoz van köze, ami miatt Connie felhívta őt még tavaly?
Akkor, amikor véletlenül engem tárcsázott, de ezt most nem ecsetelem. Elég homályosak az arra az időre vonatkozó emlékeim, kissé sok volt a sokk.
- Őrizetest kísértem, nem volt más, aki kapható lett volna a feladatra és nekem úgyis a műszakom vége közeledett. A családból én vagyok az egyetlen, aki nem maga miatt jár kórházban az utóbbi időben. - hiszen Hans és ez a spermadolog - amiről ugye Lars hazudott nekem, de én készséggel elhittem - meg a zaklató hívás Connietól, ami szintén kórházat emlegetett.. Lars és London, Heidi és a szülés.. lassan a Wagnerek válthatnának egészségügyi bérletet is.
Jólesik, hogy itt van, hiányzott nagyon. Nem fejezem ki valami sziruposan, de ahogy a sor felé terelem a kantinban, szeretetteljesen meglapogatom a hátát.
- Válassz, meghívlak. - mert nem csak kávé fogyasztható itt, ugyebár.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
Vas. Ápr. 01, 2018 10:55 am
 



 





játék vége






Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Folyosó
 



 

Vissza az elejére Go down
Folyosó
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: