HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

303-as kórterem

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: 303-as kórterem
Vas. Márc. 13, 2016 11:08 am
 



 

First topic message reminder :



A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:55 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Hétf. Okt. 31, 2016 11:56 pm
 



 

Rezzenéstelen vonásokkal, ugyanolyan haraggal sötétbarna íriszeim mélyén hallgatom és nem kerüli el a figyelmem az előbb ökölbe szoruló, majd kiengedő mozdulata sem, bár utóbbit nem kifejezetten figyelem, csupán a látóterembe esik és annak következtében tudom nyomon követni.
Megint csak nem érkezik válasz azonnal. Nem menne. Nem megy.
Kell idő ahhoz, hogy magamhoz mérten tudjak megszólalni, anélkül, hogy a hangom megtörne, akár egyetlen momentumra is.
Látnia kellett, tudnia kellett, hogy nem vagyok olyan, mint máskor, hogy igenis összetörtem valahol és nem, nem vágytam arra, hogy fizikailag megmutassa; pontosan ez történt, ez a helyzet. Mert azzal, hogy valami olyasmit tett, rám kényszerítve a maga akaratát, csak ezt támasztotta alá. Talán tudattalanul, talán szándékosan, ebben a pillanatban nem tudnám megmondani.
- Nem olyankor, amikor... – levegőt veszek és muszáj vagyok elszakítani tőle, róla a tekintetem és közben megrázom a fejem. Nem könnyű bevallani azt, hogy szétzuhantam – akkor sem, ha egyértelműen látszik – és gőzöm sincs, hogyan tegyem meg. Elvégre… megkértem, hogy megöleljen, látta a könnyeimet végigcsordulni az arcomon... azt, hogy nem vagyok önmagam. - ...most nem kellett volna. – fejezem végül be ennyivel és sután, ki nem mondva sok mindent, ami számomra evidens és úgy veszem számára is az kellene, hogy legyen. Akkor is, ha esetleg a valóságban nem így van.
Maradok, ahol vagyok és továbbra sem akarok ránézni vagy közelebb húzódni, sem pedig egyértelműbbé tenni mi áll a haragom mögött. Legalábbis addig nem, amíg újra meg nem szólal és ezzel magára nem vonja a pillantásom ismét.
- Vagy nem akarsz... – a válaszhoz most nekem sincs szükségem időre ahhoz, hogy a tudtára adhassam. Kicsit olyan érzésem van, hogy valahol ragaszkodik ahhoz a dühhöz és haraghoz, ami benne van. Szüksége van rá és az, hogy ezt rám vetíti – jogosan vagy sem – valamilyen szinten nem feltétlen jelent számára negatív érzést… És bár ez a gondolat nem igazán tudatosan születik meg bennem, valahol egyfajta kellemetlen érzést szül a lelkem mélyén, mint egy leállíthatatlan háttérzaj. Bogár a fülbe ültetve. Talán ehhez tudnám hasonlítani.
Kiszalad a számon, amit nem konkrétan neki célzok, mégis hallhatóvá teszek, akaratlanul. Tudom, hogy hallotta, értette és ennek okán válik sürgetően hiányzóvá a kávé.
- Nem. – és bár röviden és velősen szándékozom reagálni a szavaira, végül békülékenyen teszem hozzá:
- Köszönöm. – próbálkozom. Nehezebben, mint máskor, mint általában, amiről kevésbé tehet ő, hiszen én vagyok az, aki a megszokottól eltérően reagál. Akinél túlcsordult az a bizonyos pohár… tisztában vagyok vele én is.
Ha ki akar menni, hát menjen, nem tartóztatom, csak az oxigén maszkot teszem vissza a helyére és erre következően libben be a doktornő, aki felvett az osztályra és félóránként ellenőriz.
A maszkot levéve újra kinyitom a szám a kérésének megfelelően, hogy ellenőrizhesse a légutaimat.
- A jó hír az, hogy nincs nyoma duzzanatnak vagy gyulladásnak, úgyhogy elmehet Ms Collins, a rossz pedig az, a szédülés, hányinger, fejfájás, torokkaparás még pár napig kísérő mellékhatásként jelentkezhet. Van, aki hazavigye? – pillant rám, miközben jegyzetel saját magának és ha Ron még bent időzik a szobában, akkor választ megelőzi, hogy rá pillantok. (Ha nincs, akkor értelemszerűen ez kimarad.)
Bólintok egyet határozottan, mire a doktornő még figyelmeztet pár dologra – egyik sem olyan, amit ne hallottam volna már korábban többször is, ahányszor füstmérgezést kaptam eddig a munkám során – és ígéretet tesz arra, hogy beküldet az általuk bent hordott orvosi gúnyákból, hogy legyen miben hazamennem. A saját gönceimből árad a füstszag és tekintve, hogy elkerülendőnek tartja a léghólyagok további ingerlését a tüdőmben, nem szeretné, hogy azokat vegyem vissza.
Beleegyezem.
- Hazaviszel? – abszolút kérésként hangzik el a kérdés, miközben Ron felé fordulok, akár bent maradt, akár kiment és visszaérkezett közben.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Kedd Nov. 01, 2016 8:57 am
 



 

Kifejezetten türelmesen állok hozzá a kérdéskörhöz. Ekként érdeklődtem, ekként adtam a tudtára, hogy nem értem, nagyon nem értem mi volt a problémája, amit nem kérdőjeleztem meg, hogy volt-e egyáltalán és ugyanilyen türelemmel várom a választ. Mert nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom és mert érdekel. Viszont a kapott információval változatlanul hülyének érzem magam az esetet illetően és ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Oké.. Bocsánat. - ezzel tudok szolgálni, ennyivel a tudottak fényében, ami kimerül annyiban, hogy most nem kellett volna, de legközelebb sem lesz. Inkább odafigyelek rá és megakasztom az öntudatlanul megkezdett mozdulatot, mert még mindig nem tudom mi volt a baj gyökere, ami miatt megint hiába keresem az eltartott tekintetét.
..egészen az utolsó másodpercig.
Nem akarok..? Cseszd meg, úgy nézek ki, mint aki élvezi? Persze, kurva boldog vagyok, marhára hiányzott, hogy újabb okom legyen haragudni a világra és a benne élőkre. Napi két adag minimum, huh? Pipa. Tökéletesen kiolvasható a tekintetemből, hogy ezt nagyon nem kellett volna kimondania és ha az előbb ő húzódott el az ágy egyik távolabbi pontjára, most úgy fogok én felegyenesedni, hátrébb dőlni közben egy apró fújtatás kíséretében. Gratulálok, elérte a célját a megjegyzéssel, amit szó nélkül hagyok. A következővel úgyis rádob egy lapáttal és még nagyobb nyomatékot ad a menekülő helyiségből kiűző érzésnek, amivel egyenes arányosan érzem, hogy megnő egy másik, minek következtében a poharat is szilánkjaira törtem a rendőrségen. Összeszorítom egy pillanatra az állkapcsom, mielőtt megszólalnék és józanságomat összeszedve közölném vele hova megyek, akar-e vizet. Az első választ rajtszóként veszem, a később érkező toldását hallom, csak épp már szemtől szembe érkezik. Jah, nincs mit.
Pont az ajtóhoz érek, amikor belépni akar a doktornő és oldalra húzódok, hogy ne tartsam fel a szándékai között szereplő ellenőrzést megtartásában. Az enyémek közt változatlanul az áll, hogy kávét szerzek. A szemem sarkából vetek oda egy gyors pillantást, mielőtt az ajtófélfa kitakarná a benti látványt, a végre magához vett oxigénmaszkot. Nem fogom zavarni a vizsgálatot a rohadtul vágyott mérgemmel, kézhez kapom a koffeint. Mindenki boldog, nem? Megállok egy másodpercre az automata előtt és mély levegővel próbálom kontrollálni magam, mielőtt apró után kutakodnék a zsebemben, hogy aztán bedobjam. Zéró cukor, maximum erősség - mehet. Feszülten várom, amíg ledarálja a kávét és végre kiadja a félig teli, gőzölgő poharat, ami ugyan erőteljesen sejteti mennyire lehet forró a benne lévő ital, nem különösebben hat meg. Annyira nem, hogy ne igyam meg még idekint. Az első kortynál elhúzom a szám, mert éget, de a többinél már mindegy..
A doki előttem lép ki a kórteremből. Kap egy biccentést, majd beljebb lépek, de csak annyira, hogy keresztbe tett karokkal dőlhessek neki az ajtófélfának. A kérdés-kérés is így érkezik.
- Nem, itt hagylak. - olyan komolysággal válaszolok rá, mintha csak az aktuális idő után érdeklődött volna. Igen, nem lett jobb kedvem, de nem hallatszódik ki a hangomból, hogy haragszom, ami egyébként változatlanul fent áll, sőt.. Ha nem érkezik rá az a csuklóból visszahajított válasz, mint a kivonulásomat megelőzőn, akkor hozzáteszem még mielőtt egy átgondoltabbat megfogalmazhatna.
- Van még valami teendő előtte? - ..s jut eszembe, ahogy végignézek a kórházi öltözéken. - Így fogsz jönni? - mármint ebben..? Evidens, hogy nem adják rá a füsttől bűzölgő ruháit, de csak van valami, amit ilyen helyzetekben adnak. A hátulja mégis kivágott.. Fél lépést teszek csak felé a szavaim után és várakozón állok meg azon a ponton. Nem rajtam múlik az indulás időpontja, én örülnék a legjobban, hogy ha már a kórházi látogatást nem lehetett elkerülni, legalább mostanra már a lakásban lennénk..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Kedd Nov. 01, 2016 3:37 pm
 



 

Hangtalanul fújtatok egyet, kieresztve a bent ragadt levegőt a tüdőmben, aminek a következtében kaparni kezdi a torkom a köhögési inger és bár próbálom visszafogni, csak összerántja a mellkasomat és a rekeszizmomat. Nem tart soká az egész és igen, hallom a közben érkező bocsánatkérést. Értékelem, tényleg, ez azonban még nem mossa el az egészet vagy teszi meg nem történtté. És valamit azzal is kezdenem kell még, hogy van bennem némi félsz. Nem attól, hogy újra elő fog fordulni, hanem attól, hogy hagyni fogom, megint.
Egyelőre csak egy rövid bólintással adom tudtára, hogy hallottam a dolgot.
Csípőből érkezik a válaszom, tudom én is. Azt is, hogy esélyesen csak jobban felbosszantom vele, de tekintve, hogy én magam is zabos vagyok még, végig sem gondolom az egészet. Haragszom azért, amit nem sokkal ezelőtt tett, haragszom azért is, mert azt akarja, hagyjam, hogy dühös legyen rám.
Legyen.
Látom a szemén, hogy pipa és az is beszédes, hogy szavak nélkül hagyja a megjegyzést, arról nem is beszélve, amit a testbeszédével lekommunikál. Elhúzódik, mi több, fel is áll, hogy kifelé induljon és én nem tartóztatom.
A doktornő váltja, szinten tartva ezzel a helyiségben tartózkodók számát. Nem sokat vacakol az ellenőrzéssel és amíg felsorolja mire számíthatok az elkövetkezendő napokban, némán hallgatom, olykor bólintva egyet-egyet a szavaira. Az elhangzottak egyike sem ismeretlen számomra, nem ez az első eset, hogy füstmérgezésem van, ráadásul csak enyhe. Volt már rosszabb is és még így is szerencsésnek mondhatom magam, tekintve, hogy én még sosem égtem meg. Mondjuk nem is akarok…
Mire végez és magamra hagy, akkor látom meg az időközben visszatérőt, a kérés-kérdést pedig neki címezve teszem fel.
Nem vagyok humoromnál és így nem kifejezetten értékelem a válaszát, de lenyelem a rögtön kibukni akaró kontrázást. Persze, haragszom még én is, de mivel így az életben nem fogunk egyről a kettőre jutni, békülékenyebbé válok. Legalábbis szeretnék. Igyekszem.
Csendben maradok, egyelőre tovább nem fűzve az adok-kapok játék kellemetlen verzióját, így megint ő az aki végül megtöri a beálló, röpke csendet.
A válaszomat egy rövid fejrázás előzi meg.
- Csak a zárójelentés és az aláírásom, más nincs. – előbbinek azonban még el kell készülnie, de a doki azt ígérte nem fog sok időt igénybe venni a dolog.
- Aha. Új kórházi szolgáltatás a topless-élmény, csak ez az alsó hiányára korlátozódik, kifejezetten a popsi mutogatásra, de már dolgoznak a kórházi hálóingek újra dizájnolásán. – pont olyan komolysággal sikerül előadjam ezt, ahogyan ő azt közölte; itt hagy. Még egy félmosolyt is sikerül felé küldjek és mintegy végszóra belép az egyik nővér, a kezében sötétkék színű, összehajtogatott textíliákkal, amiket az ágyamra pakol, illetve egy zacsiban összekészítve a saját holmim is.
- Köszönöm. – pillantok a nővérre, mire egy rövid bólintást kapok és már ki is vonul.
Kezembe veszem a felülre tett darabot és széthajtogatva egy alaktalan nadrág formáját veszi fel. Az orvosok – a nővérek is, csak más színben – hordják ezeket idebent.
Felállok az ágyról és belebújok, a csípőmön megkötve a nadrágot a helyén tartó madzagot. Aztán megkerülöm az ágyat és belekapaszkodok az elválasztó függönybe.
- Maradsz ott? Csak, mert nem feltétlen tartanék vetkőző showt, szóval... – tekintve, hogy az ajtónál áll, ami nyitva van, szándékomban áll annyira elhúzni a függönyt, hogy normálisan át tudjam venni a felsőt is. Nem miatta, mármint nem előle óhajtok az anyag mögé húzódni, de nem is akartam csakúgy minden szó nélkül elrántani a textíliát. A nadrággal nem volt ilyen gondom, takart a rajtam lévő kórházi ing.
Gyakorlatilag mindegy, hogy marad ott vagy közelebb jön – az ő döntése –, a függönyt elhúzom, de nem körbe, tényleg csak annyira, hogy mögé tudjak húzódni és átcserélem a sokat megmutatni kívánó inget a sima, szintén kék, póló szabású, az orvosok számára rendszeresített felsőre. Mikor ezzel megvagyok, a függöny visszakerül eredeti állapotába és visszaülök az ágyra.
- Sajnálom... – újabb halk szusszanás és egy szemforgatás – ami nem flegmaságból születik, hanem a mondandóm átgondolása okán – után nézek rá újra, kísérletet téve a szemkontaktus felvételére. - ...amint mondtam. – a csípőből jövőre célozva, meg arra is, amit nem is neki szántam igazán, mégis hangosan csúszott ki. Azt – a tettet – viszont egyáltalán nem, ami a kórházba juttatott. Mert abban biztos vagyok, újra megtenném, ha arról lenne szó.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Pént. Nov. 04, 2016 12:27 am
 



 

Nem, nem azért mondtam itt hagyom, mert humorizálni támadt kedvem, sokkal inkább azért, hogy rávilágítsak mennyire volt hülyeség maga a kérdés feltétele: azért jöttem ide egyenesen, hogy miután benéztem intézhessen magának egy fuvart a lakásig..? Marhára nem. Pontosan emiatt nem értékelem a második kérdésemre kapott választ, ami után majdnem egy kényszer-nagyonviccesvolt-vigyor bevágását kell végig néznie, miközben ellököm magam az ajtófélfától. Hajszálon múlik és ezt a hajszálat jelenti, hogy nem egy revans utáni diadalittas mosoly kerül az arcára. Rövid szemforgatás közepette ingatom meg a fejemet, végül sóhajtok. Nem mondok inkább semmit, csak felejtsük el a beszélgetésnek ezt a részét. Pontosabban a tájékoztatásét. Ez aligha nem távol áll az előbbitől. A kórházi dolgozó betoppanása kapóra jön ahhoz, hogy ne is kelljen válaszolnom. Oldalra húzódok, hogy ne legyek útban, amikor lerakja a váltásruhát Jacks-nek.
Ez idő alatt valamivel ismét beljebb megyek, de szinte semmit, csak annyira, hogy az üres ágyvégnek dönthessem a csípőm és előveszem a mobilomat a nővér fordultakor. Rövid biccentést kap és visszafordítom a tekintetem a képernyőre. Utálom, de jelenleg jobb idegnyugtatóbb ezzel babrálni, mint a falat bámulni. Mivel az öltözködést nem követem figyelemmel, sőt, el se jut az agyamig annyira egy irányba fókuszálok. Szeretnék. A maradásom említésénél kapom fel a fejem és esik le a tantusz, amikor már az elválasztónál áll.
- Ha előbb szólsz behajtottam volna az ajtót..mindegy. Intéssel jelzem, hogy maradok. Húzza. Egyébként sem fordult meg a fejemben máshova menni, inkább böngészem a híreket, remélve végre lejjebb mennek a bérleti díjak, de az oldalon görgetve nem találok erről hírközleményt.. Változatlan a helyzet. Nagyszerű. Lassan fújom ki a levegőt a tüdőmből és egy hosszabb pillanatra megfeszítem az állkapcsomat. A súrlódó függöny zajára zökkenek ki az olvasásból, rövid időre, míg gyorsan szemrevételezem a kapott öltözéket. A szokásos, amit az itt dolgozók is hordanak. Oké. Nem nézem a leülést, visszakanyarodok a mobilom felé és random rábökök valami politikai baromságra. Nem, mert annyira érdekelne..
Sajnálom..
Automatikusan szakítom el a tekintetem a sorokról, de a szemforgatását látva elgondolkodom rajta minek is csináltam. Kérdőn moccan a szemöldököm: most komolyan? Dacból igazán ne sajnálja már. A szembogaraiba ütközöm, de a végszóra másfelé nézek. Kell néhány másodperc, amíg egy hangos és el nem sietett levegővétellel összekaparok némi gondolkodási időt magamnak, mert most.. Mit kéne mondanom? Nem vagyok kevésbé zabos. Kurva meglepő, főleg, mert rólam van szó..
- Nem emlékszem rá mit mondtál. - fordulok vissza és visszakapcsolom a képernyőzárat, hogy utána eltegyem a készüléket. A kezeimet meg a zsebeimben hagyjam. Méghogy nem, nagyon is emlékszem, de elmondta, hogy sajnálja.. Újabb fújtatással eresztek ki egy keveset a felgyülemlett méregből, hátha könnyebben megy el, de nem igazán. Ez lenne az, amit állítólag nem akarok elengedni? Hogyne. Mindegy, majd elmúlik ez is, addig meg úgy teszek, mintha ez gyorsabban menne.
..s annál is gyorsabban menne, ha a doki ne írna annyit a kórlapra, amit innen is látok az ajtó felé tekintve. Még, akkor is, ha jól látom az utolsó lapnál jár.
- Csak felejtsük el, oké? - ajánlom fel az alkut, ahogyan az előző megszólalásomnál is: ezt is valamivel nyugodtabbnak tűnő hangon. Most ennyit tudok csinálni.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Pént. Nov. 04, 2016 10:31 pm
 



 

Abszolút nem esik le, hogy nem humorizálni támadt kedve. Az igen, hogy nyilván nem kitörő jókedvében, viszont inkább érzékelem gunyoros viccnek, mint bármi másnak. Mert hiába diktálja a logika, hogy természetes a hazavitel, én nem tudom ezt teljesen természetesen magától értetődőnek venni. Nem a jelen helyzet okán, máskor is ugyanígy vagyok/lennék vele. Az évek alatt, ha kellett valami, akkor vagy megoldottam magamnak, vagy kinyitottam érte a számat, de az, hogy meg se kelljen kérjem, de elvárjam... – akár egy annyira banális dolgot is, mint egy fuvar hazáig, főleg, hogy együtt élünk – egyszerűen nem megy. Nem pár hét vagy hónap alatt.
Ráhagyom, hogy szavak nélkül csak egy szemforgatást celebrál némi fej ingatással.
Érzékelem, hogy beljebb jön, noh meg a telefon matatást, de konkrétan nem figyelem, jobban leköt az öltözködés és annak a tudata, hogy hamarosan elmehetek innen.
- Jó így is. – vonom meg a vállam. Ha nagyon zavart volna az ajtó kérdése, akkor amúgy is esélyesen magam megyek oda és csukom be, de nem tettem. Elég a függöny takarása, amit részben elhúzok, hogy befejezhessem a ruhacserét. Nem tart sokáig, gyorsan megvagyok az egésszel.
Én próbálkozom, vele ellentétben.
Az pedig, hogy annyira értékeli, hogy rám se néz végül… lenyelem, ami hirtelen kikívánkozva.
- Jó. – konstatálom azt, hogy nem emlékszik egy fenéket nem, ha így akarja kezelni, akkor legyen.
Lehuppanok az ágyról és azt, illetve Őt is megkerülve indulok el kifelé a helyiségből, miközben újra megszólal.
- Oké. – a hangom nyugodt marad és beleegyező, de valójában az eredeti békülékeny szándékomat eltiporta és sikerül fortyognom belül.
Nem állok meg, a nővérpult a cél, de előtte még felnyalábolom a holmimat rejtő pakkot is, hogy aztán azzal együtt vonuljak a doktornőhöz, abban bízva, hogy elkészült azzal a zárójelentéssel. És mázlim van.
Alig pár percet sem vesz igénybe, amíg minden egyes papírra rákerül az aláírásom, amire kell és megkapom a saját példányomat is. Ha Ron közben nem maradt a szobában, ahogy megvan az elbocsátás, a kijárat és parkoló felé indulok meg, szótlanul. Nem is áll szándékomban megtörni a csendet – magamtól legalábbis –, nem amíg az autóhoz nem érünk, aztán útközben sem és végül a lakás küszöbét átlépve sem érzek túl sok kedvet ahhoz, hogy bárminemű gondolatomat megosszam vele. (Ha kérdezett vagy volt hozzászólása közben, akkor természetesen nem maradt válasz nélkül.)
Hazaérve, az első utam a fürdőbe vezet. Szükségem van egy zuhanyra, amit szándékozok megtenni és bár eredeti terveim szerint gyors lett volna, végül inkább úgy döntök, elég időt szentelek neki ahhoz, hogy közben kellőképpen lehiggadjak.
A zuhany alól kilépve, átdörgölöm a vizes tincseimet, felitatva róluk a lecsöpögő vizet, majd pedig törölközőbe csavarom magam, hogy aztán a hálót célozzam meg első gondolattól vezérelve. Ám, ahogy a fürdő ajtaját becsukom, meggondolom magam. Csak annyiból, hogy a háló helyett inkább Ron megkeresése lesz a cél, tartózkodjon a lakásban akármerre.
Továbbra sincs kedvem folytatni – vagy megkezdeni – a beszélgetést főleg, hogy nem is emlékszik arra, amit mondtam, helyette, akárhol is találjam meg, se szó, se beszéd, megcsókolom és egyetlen mozdulattal hagyom el a törölközőmet is.
Elvégre az elejétől fogva remekül működött ez feszültséglevezetőként… Dühös. Én is. Na és akkor…?


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Szer. Dec. 14, 2016 10:46 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Angelique B. Mallors
avatar
Polgárság

Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Csüt. Dec. 22, 2016 8:58 pm
 



 

Étienne & Angie

Imádom az évnek ezt az időszakát. Hiába, hogy ebben a városban soha nincsen "elég hideg" - ahogy más tájakon mondják - ahhoz, hogy mézeskalácsot süssünk, én már november közepén elkezdem készíteni ezeket az édességeket, szinte menetrend szerint. Rose is segít, legalábbis eddig mindig segített, de idén nem arra kértem, hogy szaggasson formákat velem, hanem arra, hogy figyeljen oda a kishúgára, amíg én sütök.
Nem arról van szó, hogy "le akarnám passzolni" Daisyt. Attól, hogy nem tervezett gyermek, még nagyon vártuk az érkezését és imádok minden vele együtt eltöltött percet. Egyszerűen csak nehéz úgy megteremteni a szokásos hangulatot, hogy közben egy pár hónapos babára is vetnem kell szemem. Rose szívesen őrzi - kivételesen a fiúja sem ér rá, szóval el se kell rohanjon sehová - és én pedig megbízom benne. Nyugalomban sütök hát, miközben azért rájuk is figyelek. Szóval tartom a lányaimat, hála a lakásunk kellemes légtéreloszlásának.
Ebbe az idillbe épp egy frissen kivett tepsi mézes hűlésideje alatt zavar bele a telefon csörgése.
- Rosie! Ott van a kanapén a telefon. Megnézed, hogy ki keres?
- Sigmund bácsi. Felvegyem?
Egy kurta igennel felelek, s már készülök rá, hogy betegyem a következő adag süteményt a sütőbe, amikor megüti a fülemet a beszélgetésben beállt csend. Véleményem szerint igen hamar végeztek ezzel a társalgással, pedig ha a lányom elkezd a bácsikáival - akár anyai, akár apai ágról - trécselni, annak általában se vége, se hossza nincs.
- Mit szeretett volna?
- Nem mondta meg. Azt kérte, hogy menj be a kórházba hozzá. Nagyon fura volt.. Arra kért, hogy amennyire tudsz, siess. Veled mehetek?
Szívesen vágnám rá, hogy nem, de Daisyt nem akarom csak így itt hagyni Rosezal, s egyébként is megígértem, hogy elmegyünk vásárolni. A Sigmundnál tett látogatás után akár meg is ejthetjük. Arról pedig, hogy mekkora bukfencet vet a gyomrom inkább nem beszélek a lányaimnak. Ha Tristan testvére "fura" az szinte megszokott. Nem akarom túlgondolni a dolgokat.
Kikapcsolom a sütőt, felöltöztetem Daisyt és én magam is átveszek a lisztes ruhám helyett valami normálisat, s nem sokkal később - még a forgalom sincs ellenem - már a kórházban is vagyok. Roset megkérem, hogy vigye fel a bölcsibe Daisyt, én pedig reflexből indulnék az irodák felé, hogy az idősebbik Dr. Mallorst keressem, amikor arcul csap - igen váratlanul - az információ.
- Mi az, hogy nyugodjak meg?! Nem tudok megnyugodni! Azonnal vigyél oda hozzá, hallod?
Elszégyellem magam, amikor felhívja a figyelmemet arra, hogy nem ért franciául. Ha érzelmileg túlcsordulok, akkor mindig nyelvet szoktam váltani, megszoktam, hogy mindenki érti körülöttem, még Tristan is.
- Bocsánat. Szólj, ha már bemehetek hozzá, oké?
Jelen lelkiállapotomban arra futja csak, hogy írjak egy üzenetet a szintén a kórházban dolgozó kedvesemnek - akiről el is felejtettem megkérdezni, hogy esetnél van-e, műt-e, netalán épp Étiennet látja-e el - hogy hol vagyunk. Nem akarom, hogy halálra aggódja magát. Bár az, hogy miképpen fog ez hatni a testvérkapcsolatukra - mert sejtésem szerint a bátyja nem szólt neki, hogy idehívott engem - nem jut eszembe momentán.
Elvesztem az időérzékemet, de nem is érdekel mennyi idő telik el. Csak az érdekel, hogy Étienne hogy van, éppen ezért amint a közelébe eresztenek, ábrázatomra erőltetett nyugalommal kerülök a színe elé.
- Hogy vagy? - a kérdés törődő és azonnal francia. A mibe keveredtél, te nagy gyerek? - most még - elmarad a végéről. Nem akarom tetőzni a bajt.






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Avataron : Nick Wechsler
Kor : 41

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Csüt. Dec. 22, 2016 10:14 pm
 



 

Angie/Étienne


Az ébredés utáni első pillanatok máris egyenruhára tekintéssel jártak, amibe nem csak a rutin kihallgatás tartozott a késsel okozott seb miatt. A parkolói incidens során, na és a telefonhívásom során könnyen beazonosítottak, hogy én voltam az eltűnt alak, aki hívás közben megszűnt létezni, a helyszínen legalábbis.
Nem nagyon bírtam felfogni a kérdéseiket, követni még inkább, a gondolataim elsőként a körül jártak, hogy húztam egy újrakezdés lapot. Mielőtt eltűnt volna a világ körülöttem, mindent elengedtem, benne a keserűségeimet, a haragomat, a félelmeimet, a gyűlöletemet, mindent, s magát a fogadalmat is bátyámnak, hogy életben maradok. Nem nem élni akartam, pusztán ami értelmet láttam az életemnek, az egyenlő volt a semmivel, ugyan kinek kellett volna egy olyan, mint én, még én sem kellettem magamnak.
Most mégis itt vagyok, élek, s hiába a vérveszteség, még időben kerültem szakértő kezek közé, s ahogy elnézem a kórházat, nem csak ismerősök, de rokonok (majdnem) kezei közé kerülhettem. Mintha újra érkeztem volna a családba. Az életem annyira üres lett, hogy felismertem, csakis én vagyok az, aki értelemmel töltheti meg, s minden összes felelőssége az enyém, ám korántsem úgy, ahogy eddig vállaltam fel.
A felismerés, megkönnyebbülés könnyekben tört elő belőlem, éreztem, ahogy a szemem sarkából elindul a folyam, ami évtizedek óta nem esett meg velem, érdekeltek is a zsaruk kérdései, így időbe telt, mire visszaérkeztem a gondolataimból a szavakhoz is, zavartan megtörölve mindkét szemem, annyira szokatlan volt az is.
A zsaruknak azt hazudtam, hogy nem emlékszem a napra, onnantól kezdve, hogy kilépek az ajtón. Nem volt kedvem bármibe belefolyni, magam mögött akartam tudni mindezt, lezárni és olyan messzire eldobni a kulcsot, amennyire csak lehet. Nem voltam mérges senkire, hálás sem voltam, egyszerűen tudomásul vettem, hogy ez történt, és tovább akartam lépni. Mintha a bátyám halála és a mostani eset hasonlósága közbezárta volta azt a múltat, amely megfojtott. Amilyenné én tettem az életem. Most már nem lesz ilyen.
Az utánuk következő orvosi közlésre sem komorodtam el. Sok vért vesztettem, rengeteget, hajszálon függtem már, mire hozzájuk kerültem. A másik hír utána érkezett, igaz, azt már az ébredés utáni első percben tudtam, mint ahogy ájulás előtt is. Lebénult a karom, mozgatni nem tudom, csak érezni. Vár rám pár műtét, és az esély is megvan, hogy nem fogom tudni teljesen mozgatni a karom. Én azonban valahol mélyen éreztem, hogy újra a régi leszek ebben, így kétségeim sem voltak ezt illetően. Csövek lógtak ki a vállamból, a tisztulás még nem fejeződött be, és a kötés is elég szorosra sikerült, ahogy a törzsemhez rögzítették egyenlőre a karom, hogy ne mozgassam.
Aztán érkezett a kérdés, amire nem tudtam visszatartani a mosolyom. Angie. Az én angyalom, mindenki angyala, máris itt van. Bólintani nem ment, a fejen ütés is puklisra sikerült a tarkómon, rossz is rajta feküdni, máshogy viszont nem megy. Tudom, hogy elmondták neki is a mostani helyzetemet, mint ahogy azt is, mit tettek össze a zsaruk. De már nagyon vágyom látni őt, éppen annyira, mint ahogy azon az első esős napon történő érkezésem után elrohanni akartam, annyira fájt még mindig a veszteség érzése, s nem akartam megkeseríteni a hangulatot.
Olyan várakozó mosollyal nézek az ajtó felé, várva a belépését, amivel évtizedek óta senki sem találkozhatott. Megváltoztam, s ez a változás csak később fog látszani igazán, tudom, most még szavakba sem tudom foglalni.
- Angie – nyújtom a kezem felé, hogy megfogjam, anyanyelvünkön szólva hozzá. – Sosem voltam még ennyire jól – aminek ellentmond a siralmas látványom, a tekintetem és a mosolyom szinte ordítóan ellentéte ennek, furcsa egyveleget adva az egésznek, mint aki most kezd élni.
- Te hogy vagy? – keresem a tekintetét, nem úgy, mint a múltkor. Nem érdekel már, kinek mit hazudik a tekintete. Szeretem Angiet és vágyom arra, hogy lássam a tekintetét is.
- Ne kérdezd, mi történt, azután, hogy kiléptem az ajtón reggel, minden sötétség – hallgatok egy rövidet. – Már nem számít. Itt vagyok, Angie és nem megyek el.
Sokszoros jelentése van az utolsó mondatomnak is, tudom, hogy érteni fogja Angie.
- Sajnálom, hogy a múltkor úgy elrohantam – suttogom. Nem érzek bágyadtságot, kimerültséget, sokkal inkább türelmetlenül várom, hogy végre felkelhessek és tehessek valamit.
Vissza az elejére Go down
Angelique B. Mallors
avatar
Polgárság

Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Jan. 15, 2017 9:30 pm
 



 

Elképesztő ez a család. Túlzás lenne azt gondolni, hogy az egész világ arra van, hogy minket minden téren tönkre tegyen illetve próbatételek elé állítson, de ez a 2016 elég erősre sikerült ilyen kapásból és fordulásból. Nem csodálkozom azon sem így utólag, hogy Daisy koraszülött lett, azóta utánaolvastam a témának és a családot ért sok stressz meghozhatta ezt a gyümölcsöt. Szerencsére jól van, nem történt tragédia, bár tény, hogy számomra az is felér egy rettenettel, ha csak valamelyik szerettem elesik és lehorzsolja a tenyerét. Mást ne mondjak.
Nem akarok sírni. A kétségbeesésem szinte harapható, de felülírja az öröm, hogy látom, hogy hallom a hangját.
- Sigmund beköpött. - simogatom meg a kézfejét átszelve a kettőnk közötti távolságot. Könnyedséggel nyitok, így a legegyszerűbb, mindkettőnknek az.
Eleget szenvedett. Mindig azon voltam, hogy valahogy elfeledtessem vele azt, amire hivatott, amire kényszerítették anyáék. Kicsi voltam, kölyök még, de valahogy ösztönösen éreztem, hogy mire van szüksége. Aztán megrendült a hitem, amikor eltűnt se szó, se beszéd, de a visszatérése eltörölt mindent, ami fájt. Annyiszor törölhetné belém a lábát, amennyiszer csak akarja - nem teszi, egyik testvérem se teszi, csak hipotézis ez a gondolkodás - akkor se veszítené el a szeretetemet. Mert egy húg ilyen. Ily módon tudja viszonozni az évtizedes gondoskodást.
- Illik-e a kórházi ágyon hazugsággal gyanúsítani valakit? - billentem félre a fejemet. Lábammal kanalatom fenekem alá a hokedli-szerű ülőkét, hogy az ágya mellé telepedhessek úgy, hogy közben el ne kelljen engedjem a kezét.
- Megijedtem, de már jól vagyok. Jól, mert te jól vagy. - ennyit arról, hogy hazugnak hiszem-e. Cseppet sem. Épp csak próbálom szórakoztatni egy kicsit.
Megelőzi a vélt kérdésemet, s bár ráznám fejemet, nem teszem. Tudhatja jól, nem nyitok a mi történt-tel, ahogy a mi újság sem kenyerem, mint első feltett kérdés. Ezek olyasmik, amik idővel úgyis kiderülnek. Ha pedig nem? Nem voltam arra érdemes, hogy tudomásomra jussanak.
- Nincs semmi baj. Örülök, hogy visszajöttél! Van kedved elárulni, mit csináltam rosszul?
A múltkor, azelőtt.. bármikor. Hiszen valamiért elmenekült legutóbb, valamiért nem volt elég neki a családi kötelék még korábban. És hiszem, hogy mind hibáztunk. szeretném hát tudni mit ne kövessek el legközelebb. Mert szeretem a családomat. Nagyon-nagyon.






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Avataron : Nick Wechsler
Kor : 41

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Hétf. Jan. 16, 2017 12:17 pm
 



 

Aggódik, látom rajta. Pedig nem akartam senkire sem ráhozni a frászt. S ha úgy veszem, nagyon jó kijózanító pofont kaptam a sorstól.
- Nem is vártam mást – mosolyodom el, s keze alá helyezem a sajátom, jól esik az érintése, közelsége. Kedvelem Siget, én is felhívtam volna a húgát a leendő sógoromnak, dolgok ide vagy oda. Hálás vagyok neki érte. Mély levegőt veszek, lassan, ahogy megnyugszom, azért az aggódása kicsit felül ütötte a keletkező könnyebbséget és ráeszmélést, mennyire is tenyerén hordoz a sors.
Szélesen elmosolyodom a válaszára, derűs arccal.
- Igaz-igaz, a látvány mást mond. De jól vagyok Angie. Már régen nem voltam ennyire jól – csillognak a szemeim, bár mások ezt a fájdalomcsillapítónak tudnák be. Megfogom a kezét, ahogy mocorog, még képes, és beesik az ágy alá. S mert nem engedném most el a világ minden kincséért sem.
- Szeretlek, Angie – felelem halkan. Sok mindenen kellett keresztülmennie, s egyetlen lányak a sok báty között, nem lehet könnyű. De most már van saját élete, saját családja, és jó boldognak látni.
Nekem nem lesz családom. Ha akarnám sem lehetne már lassan. Ahogy Nadiya mellettem feküdt az erdei házikóban, folyton az járt a fejemben, hogy nem tehetem meg vele, mert neki élnie kell. Valahol megkönnyebbültem, amikor eltűnt reggelre, valahol pedig megértettem, hogy mennyire is jól gondoltam, hagyjam abba az egészet.
Először nem jutnak el a szavai értelme hozzám, aztán megdöbbenve nézek rá.
- Nem, dehogyis Angie, nem csináltál semmit rosszul. Úristen! – a kezem feljebb kúszik a vállán és akármennyire is nehezen megy, felé emelem magam, át akarom ölelni, a fájdalom csak tompán szűrődik át a gyógyszereken keresztül. Megnyugtatni akarom, kiverni a fejéből azt, amin rágja magát. Úristen, mit tettem!
- Sosem tettél semmit rosszul Angie, sosem! Nem-nem, soha! – ha elérem a hátát, megsimítom.
Aztán visszahullok, még nem megy felülni sem. Utálok gyengének mutatkozni. Ha pont magammal rántom Angiet, akkor kuncogni kezdek.
- Innen már nem menekülsz, a karomban tartalak.
Nem akarom, hogy az én hülyeségem neki fájjon, s azt sem, hogy a gyengeségem.
- Salmah... – suttogom. – Salmah meghalt.
Ki kellett mondanom, neki kellett volna kimondanom még aznap este, de minduntalan előttem volt a kép, ahogy meglátom a gyerekruhákat a nappaliban, s a csillogó boldogságot az arcán, az anyaság olyan örömét, amit láttam Salmah arcán is csillogni. Hogy aztán áttorzuljon a fájdalom, a veszteség és a vádolás arcvonásaiba. Nem akarom azt soha, sosem látni Angién, senkién.
- Azt mondják, van esélyem, hogy tudjam mozgatni a karom – kerülöm a Salmah témát, bár meglepve érzem, annyira talán már nem is fájdalmas. Egy hajszálnyival.
Vissza az elejére Go down
Angelique B. Mallors
avatar
Polgárság

Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Jan. 22, 2017 11:19 am
 



 

Röpke mosollyal nyugtázom és egyben engedem is el mindazt, amit Tristan bátyjáról beszéltünk az imént. Nem, mintha ne lennék hálás neki, vagy ne tartanám családtagnak, egyszerűen csak így is épp eléggé kiveséztük tettét és annak mások által követendő vagy nem követendő példáját. Örülök, hogy felhívott, de én nem valószínű, hogy ezt megtettem volna, hogyha fordított a szituáció. Addig nem, amíg nem tudok mindent az esetről. Rossz szokás, hogy szeretek mindent a kezemben – fejemben – tartani. Ha már rossz hírt kell közölnöm, legalább közöljek olyat, ami pontos, száz százalékosan.
- Örülök, hogy jól vagy. – szusszanok megnyugodva, de hiába akarnám ennyiben hagyni, csak nem tudom elereszteni a további, kikívánkozó kérdéseimet.
- Elárulod, hogy mi az oka? Mi változott azóta, hogy visszajöttél?
Nem feltételezek semmit, nem tippelek semmire. Azért kérdezem, mert egyrészt nem tudom a választ, másrészt – nagyobbik részt – pedig érdekel, hogy mi van vele és szeretném tőle hallani. Az addig rendben van, hogy én a kérdezgetéssel mindig óvatosan bánok, de a saját testvéremmel már csak van olyan viszonyom, hogy ne vegye sértésnek a kérdéseimet, avagy tolakodásnak. Sosem annak szánok se egy egyszerűnek tűnő „hogy vagy?”-ot, „mi újság?”-ot, csak van, aki nem tudja kezelni azt, ha mások érdeklődnek utána. Aztán persze jöhet a morgás, hogy ő szegény szerencsétlen nem érdekelte a másik felet. Nem egy ilyen barátom volt a leélt évek során. De a testvéreim mások. Velük kivétel nélkül merek az lenni, aki vagyok.
- Én is szeretlek! – felkelek a székből, közelebb hajolok hozzá, hogy egy csókot nyomhassak a homlokára, mielőtt visszaülök. Nem akarom hagyni neki, hogy ő moccanjon, így hogyha látom rajta mire készül, inkább én mozdulok hozzá közelebb, amennyire csak tudok. Kímélni kívánom őt.
Beleközeledek az ölelésbe, nehogy megerőltesse magát. Szégyellem, hogy megkérdeztem, ahogy azt is szégyellem, hogy emiatt még én vagyok, akit vigasztalna, holott azért szerettem volna tudni, mert úgy éreztem, hogy én nem voltam eléggé a támasza neki.
Hagyok időt rá, hogy elmondjon mindent, amit szeretne, hosszabb beszédre számítok, de a monológ helyett röviden, de annál súlyosabban telepszik kettőnk közé a való.
- Mon dieu! Nagyon sajnálom. – a részvétemnél a sajnálomot sokkal kifejezőbbnek tartom. Sokkolt azzal, amit mond nekem, el sem tudom képzelni min mehet keresztül. Vesztettünk már el együtt valakit, de minden halál más.
- Mi történt vele? – szökik még ki a kérdés, de amint a karjáról kezd beszélni, zavartan harapom be alsó ajkamat. Nem volt tisztességes tőlem, hogy megkérdeztem. Hagyom hát, hogyha nem akar, akkor ne válaszoljon, s inkább én is az ő testének tragédiájával folytatom.
- Esélyed? Mégis mennyi? Milyen a roncsolódás mértéke? – nálunk egy családi összejövetel felér egy orvoskonferenciával. Nem vagyok doktor, nem végeztem egészségügyet, de hallok róla eleget, így a kérdésegyüttesem meglehetősen szakszerűre sikerül jelen esetben. Esély.. anyánknak tán elég lenne, mert „imádkozna érte”, de nekem már rég nem elég. Én tudni szeretném a százalékokat is. Ha vannak egyáltalán.






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Avataron : Nick Wechsler
Kor : 41

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Jan. 22, 2017 5:03 pm
 



 

Finoman szorítom meg a kezét, s közben ránézek, aztán muszáj vagyok elmosolyodni. Nagyon pontos kifejezés a visszajöttem szó. A plafont bámulom, egyedül a mosolyom árulkodik, hogy pusztán a gondolataim rendezgetem.
- Megértettem, mennyire fontosak is vagytok nekem – azt nem mondom ki, hogy mennyire ostoba is voltam, hogy sok olyan dologért magamat okoltam. Én változtam meg, szerencsére.
Szinte belebújok az ölelésébe, nagyon hiányzott már ez. Nem akarom, hogy rossz emléke legyen az egész eltűnésemnek, nagy szükségem volt rá, s nem azért nem szóltam, beszéltem nekik, mert nem bíztam volna egyik testvéremben sem. Őket akartam megkímélni attól a látványtól, amin keresztülmentem. És amit ki kell mondanom, megteszem.
Megsimítom a hátát, egyelőre nem szeretném, ha látná az arcom és a tekintetem. Salmaht nagyon szerettem, és rettenetes, hogy miken ment keresztül. De már nem okolok semmilyen magasságokat érte. Megértettem, hogy mindenki magának csinálja a saját hülyeségeit, mint ahogy én is magammal tettem rosszat, hogy felvettem mások gondjait.
Visszafordulok fekvő helyzetbe, tudom, hogy el szeretném mondani, Angienek mindenképpen.
- Várandós lett, ezúttal a férjétől. A magzat elhalt, és későn vették észre. Salmah életébe került.
Pislogok, nem akarok sírni, pedig meglep, hogy egyáltalán könny készül kifelé, mivel még mindig szokatlan, hogy megy a sírás. Ez új számomra. Végül mégis legördül egy könny az arcomon, amit a családból még sosem látott senki.
- Jelenlegi állapotában hatvan. A műtétek után ezzel növekedhet – újfent megszorítom a kezét a ép kezemmel. – Elég nagy, de csak egy területen, így a kockázat is kisebb.
Mintha teljességgel elengednék mindent, ami eddig nyomasztott, megkönnyebbülök.
- Alighanem sűrűn fogok hozzád repetázni járni – mosolyodom el. – Lesz időm vigyázni Daisyre is, nagyon szeretném. Ha engeded – terelem a szót, s bár nem tudom, egy karral mennyire leszek ügyes, mások is meg tudják oldani.
Vissza az elejére Go down
Angelique B. Mallors
avatar
Polgárság

Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Jan. 29, 2017 9:39 pm
 



 

- Ahogy te is fontos vagy nekünk. - a kedvességem irányába körülöleli őt szavaimban. Nem mondom neki, hogy örülök annak, hogy erre ráébredt, egyetlen kóbor végre sincs a szavaim mögött elrejtve, nincsen élük. Tényleg örülök, de nem annak, hogy megértett bármit is, mert hitem szerint mindig is értette. Én attól vagyok boldog, hogy úgy látom kezd helyrejönni, legyen ez bármilyen groteszk is a kórházi ágya mellett állva épp.
- Teremtő isten. Ez borzasztó! - mindkét kezemet a szám és orrom elé kapom, csak elkerekedett szemeim maradnak azok, amiket Étienne láthat belőlem egy pillanatig.
- És az is borzasztó, hogy kimondom, de örülök, hogy nem tőled esett teherbe ezúttal.
Azt nem teszem hozzá, hogy így legalább nem tudja okolni magát a nő haláláért, de benne van a leeresztett kezek takarásától megfosztott szavak kiejtésében. És tényleg örülök neki, legyek ettől bármilyen rettenetes ember is. Nincs arra szüksége a bátyámnak, hogy még vádolhassa is magát olyan miatt, ami akkor sem volna az ő hibája, ha az ő magja szökkent volna szárba a nő méhében.
Mutatóujjammal nyúlok a könnycsepp alá, letörlöm nedvességét Étienne arcáról nagyon finoman. Miattam - és előttem - nem kell szégyellje magát, s bár a szívem szakad meg attól, hogy így látom őt, mégis hiszem, hogy így kell lennie. Van abban valami jó is, hogy úgy észlelem: kinyílik valamennyire. Jobban, mint Elroy halála óta valaha.
- Hatvan. Az egész jó. És biztos vagyok benne, hogy az innovatív technikákkal ezt tudják növelni is. Megannyi olyan eset van, amikor.. - elharapom a végét, bocsánatkérő pillantást vetek rá. Francba! Hisz jobban tudja, több köze van az orvosláshoz, mint nekem, erre én okoskodom. Elszégyellem magamat.
- Hát hogyne engedném? Akkor jössz, amikor csak akarsz! Nagyon szeretném, ha gyakran láthatnálak, s Daisy is, ebben biztos vagyok. Imádja az akcentusos férfiakat, szóval előtte nem kell a tökéletes angolt produkáld.
Nem, mintha ne menne neki. Épp csak tényleg, a lányom imádja az "idegen" dallamot a szavak mögött, legyen az skót, francia, vagy lengyel. Joël lányainak beszéde is teljességgel leköti.
- Meddig kell kórházban maradj?






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Avataron : Nick Wechsler
Kor : 41

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Szomb. Feb. 04, 2017 6:42 pm
 



 

Szerencse, hogy nem látja az arcom, miközben ölelem. Megrándul a szám széle, keserű mosolyba torzul, hogy másodpercekkel később elengedő bánattá olvadjon. Angienek igaza van, jól ért engem. Nem tudom, miként végződött volna mindez, ha valóban tőlem várt volna gyermeket. Még így is nehéz volt feldolgoznom, s tudom, még nincs vége, éppen ez az egyetlen kapaszkodóm az egészben. Nem én voltam az apa.
- Ó – zavartan nyúlok a keze után, ahogy megsimítja, lesimítja arcom. Nem tudok ebben többet mondani, mindketten tudjuk, mennyire is új mindez.
Elnevetem magam, ahogy zavartan félbeharapja a mondatot, finoman megszorítom a kezét, mert újra birtokba vettem.
- Félbe ne hagyd, annyira élvezem tőled hallani – amennyit beszélgetünk mindenről a testvéreimmel, s sosem hagytuk félbe, vagy hagytuk a témát, ha Angie is ott volt, annyira tudjuk, Angie sem volt rest utána nézni dolgoknak. Néha némi segítséggel, egy-egy otthagyott könyv, vagy cikk formájában, részemről legalábbis.
- Szerencsére – mosolyodom el, némi csillogással a tekintetemben. Szeretném helyrehozni a kimaradásom okozta zűrt és űrt. – Néha még most is képes vagyok franciául megszólalni, ha elfeledkezem magamról – megsimítom kézfejét. – És vágyom már gyereket tartani a karjaimban.
Mennyi várakozás, hányszor történt már meg, aztán pedig a fájdalom követte, hogy nincs, nem lesz kit a karjaimban ringatnom.
- Holnapután kiengednek – nem mondom, hogy lesz még egy műtétem, s utána 24 órával már mehetek is. Régebben mindez sokkal több időbe telt.
- Csak nehogy üdvözlő partit csapjatok, jó? – nem feddem meg, inkább kérlelő a tekintetem. – Inkább átmegyek hozzád estére, legalább Daisyvel újfent találkozhatom – inkább Angievel szeretnék lenni. – Persze, ha dolgotok van, megértem – teszem hozzá sietve. Van élete, sajátja, nem akarok belerondítani olyanba, amit már eltervezett.
Vissza az elejére Go down
Angelique B. Mallors
avatar
Polgárság

Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Feb. 05, 2017 7:28 pm
 



 

Kegyetlen vagy sem, de tényleg a bátyám üdve az első, s hogyha az ő gyereke lett volna, akinek elvesztésébe Salmah belehal, akkor Étienne egy része is meghalt volna, s Elroy után nem igazán van túl sok ép, feláldozható szelete a lelkének. Egyikünkének sem, de neki.. neki pláne nem. Ő mindannyiunknál nagyobb dózisban és közelebbről részesült a drámában, a szép lassan ellopott és segítséggel meg nem menthető élet hanyatlásából.
- De sült hal vagyok hozzátok képest ebben. Ennyi orvosi közelében létező személlyel a családban néha tényleg feljogosítva érzem magam arra, hogy beszálljak a társalgásba. Bár valljuk be ez legalább annyira hiteles, mintha a takarítószerekről beszélnétek ti, fiúk. - mosolygok rá cinkosan. Tudom én, hogy nem rendetlenek, de azért mégsem olyan tühtig egyikük sem, mint amennyire patyolattá kell varázsoljak egy-egy szállodai szobát.
Így, hogy beszélek róla, rádöbbenek mennyire hiányzik a munkám, de nem konkrétan annak milyensége, hanem az, hogy valamit csináljak egyáltalán. Anyának lenni is nagy feladat és el is viszi minden szabadidőm, de mégis.. egy más színtere az életnek. S szeretem mindenütt hasznosnak érezni magam, olyanok között is, akik nem vérrokonaim.
- Talán nekem is el kéne végeznem az orvosit. - dobom be azt, amit valahol viccnek szánok, de másrészt pedig egyáltalán nem. Sokszor gondolkodtam már ezen, de végül semmi sem lett belőle és valószínűleg már nem is lesz. Elég ennyi orvos és kórházi dolgozó, komolyan. Én legfeljebb műtőt takaríthatok.
- Jó is az! Nem szeretem azokat, akik megtagadják az anyanyelvüket csak azért, mert más országba költöznek. - az, hogy mi még kontinenst is ugrottunk, nem jelentette - szerencsére - azt, hogy bármelyikünk elfeledte volna francia nyelvi gyökereit. És ezt szeretem a családunkban. Ezt is, hogy pontosabb legyek.
- Tristan is megtartotta a maga akcentusát, ami mondjuk nagyon vicces, ha franciául beszél. - skót akcentus és francia nyelv.. röhejes egy kombináció, de imádom, ahogy csinálja. Pláne azért, mert csak miattam tanult meg franciául, hogy értse azt a nyelvet, amit anno Rosenak babakorától kezdve tanítani szerettem volna.
- Megérdemled, hogy saját gyermeked is legyen. - szalad ki a számon. Nem akarom én mélyebbre taszítani a lelki rossz érzések mocsarába, nem azért mondom, hogy bántsam ezzel. Egyszerűen csak így gondolom, őszinte szívből kívánom neki, hogy találjon valakit, aki hajlandó volna kihordani a gyermekét. Salmah vetéléseit annak ellenére isten büntetéseként élem meg, hogy én magam sem vagyok már annyira hívő, mint amilyennek szeretne látni anyám. Hiszek abban, hogy Étienne egyszer jó apa lesz, akárhogy is.
- Miért ne? Szerintem mindenki kapva kapna az alkalmon. - kacsintok rá. Természetesen eszemben sincs akarata ellenére bulit rendezni neki, de attól még viccnek elment.
- Van, aki hazavigyen, vagy eljöjjünk érted a lányokkal? - előzöm meg a kérdéssel, annak ellenére, hogy jelzi, átjönne hozzánk.
- Természetesen semmi dolgunk, szóval gyere nyugodtan. Hét körül van fürdetési idő, ha megérkezel addigra, akkor még végigélheted azt is, milyen hisztis a kisasszony. - egy fintorral jelzem: a fürdés nem a kedvence. Mondhatnám, hogy anya szerint nekem sem volt annak idején, de.. anyával nem beszéltem már nagyon rég. Nem tudja megemészteni Daisyt, azt hiszem.

//Ha benne vagy, akkor vehetjük ezt zárónak akár, s nyithatunk egy újat a Pláza után. Kórházas game ez is, az is. És legalább talán Nadiyáról is szó eshetne végre Akárhogy is, az eddigieket köszönöm, imádom még mindig //






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Avataron : Nick Wechsler
Kor : 41

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Feb. 05, 2017 9:22 pm
 



 

Szélesen elmosolyodom, nevetni most nehéz, a szavaival egyetértek, még ha inkább az ételek odakozmálásában vagyok professzionális.
- Miért ne? – nézek rá komolyan. – Minden segítséget megkapsz tőlünk – szorítom meg ismét finoman a kezét. Akármit is tesz, támogatást mindig is fog kapni tőlünk. Egy szem lánytestvér, ráadásul a legkisebb testvér, szinte tolakszunk azért, hogy a tenyerünkön hordozhassuk. Tristannak is fel kellett kötnie a nadrágot, sok szem kereszttüzében kellett megfelelnie. Nem irigylem érte.
Megerősítő mosolyt küldök felé. Ebben mindegyik testvér egyezne vele.
- De legalább próbálkozik. Inkább ő, mint mi a skótot francia akcentussal – ott lenne aztán nagy vigalom.
Fájdalom és szomorúság villan a tekintetemben, kénytelen vagyok elfordítani a fejem.
- Nagyon szeretném...
Annyiban és nyitva hagyom ezt a témát, nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas lesz. Talán éppen ezért űztem el magam Angietől is aznap. Fájt, hogy mennyi lehetőség után sem lehetek apa.
Elkomolyodom, meglepetten.
- Nem akarom elvenni a kedveteket, ha azt szeretnétek, igazán – meg is hat, még ha már nem is kötöm semmilyen feltételekhez a dolgokat.
- Majd taxival megyek – hogy miként, még nem tudom. Újdonság, hogy nem tudom a karom használni és nem nagyon akarom előttük az ügyetlenkedésem mutatni, előbb hozzá akarok szokni az új helyzethez.
- Előbb jövök, ki nem hagynám – azért megbicsaklik a hangom. Meg kell erősödnöm ebben, mert szeretném, ha tevékenyen része lehetnék majd Angie életében ebben. És a kiscsajéban is.

// nagyon imádtam, köszönöm! *.* s folyt. köv. lentebb :3 //


Pláza események után

A kórházba érés után nem sokkal már aludtam, ahogy kiütött a nyugtató-fájdalomcsillapító együttesen. Talán jobb is, hiszen ha nem lennék útban, akármit is, de segítettem volna. Ismertek már benn, így gondosan nagyobb adagot kaptam az infúzióba is a gyógyszerekből.
Féloldalasan fekszem, hogy a hátamhoz is hozzá férjenek, s hogy ne fázzak, másféle felsőt kaptam és úgy lettem betakarva, erről mit sem tudok.
Azt érzem először, hogy valaki fogja a kezem. Pici, apró kéz. Nehezen térek magamhoz, de ahogy kinyitom a szemeim, a kiskrapek néz rám. Először fel sem fogom, azt hiszem, hogy még a plázában vagyunk, önkéntelenül nyúlnék a bal kezemmel felé, ami nem megy, mert most az lett rögzítve, hogy az izmok és az inak ne mozduljanak be a sebnél.
- Szia! – halk a hangom, a beszéd meg alig megy, a bal arcom feszül, nincs rajta kötés, csak egy-két helyen öltés, ahol nagyobbat harapott a padló a képemből.
- Most már minden rendben lesz – simítom meg a fejét a másik kezemmel, de aztán újra a kezem felé nyúl, megfogva azt.
- Azt hiszem, pihenned kéne. Mit szólsz ahhoz, ha pihensz eleget, és felébredsz, ott leszek az ágyad mellett? Áll az alku? – mutatom a kisujjamat begörbítve, akárhogy is fáj minden mozdulat.
A nővér kikíséri, amit én már nem látok, mert az ablak felé nézek, nem az ajtó felé, ez most egyáltalán nem érdekel, szinte azonnal visszaalszok, mire a doki jönne, hogy megvizsgáljon ébren.

A plázában vagyok újra és tehetetlenül nézem, ahogy nem tudok segíteni. Újfent előttem van a kép, ahogy az emelet előttem lezuhan, rajta az emberekkel, akiken nem tudok segíteni. Aztán meg a ránk, felénk zuhanó emelet, ahogy kis híján minket is összenyom.
Hirtelen rándulok meg, a bokámba és a hátamba nyilalló fájdalomtól önkéntelenül nyögök egyet, aztán köhögni kezdek. A töménytelen por a tüdőmben nem éppen kellemes érzés, eddig nem is érzékeltem. Szakad is fel, istenesen, s még fog is. Verítékes homlokom nem tudom megtörölni, s kis pihenés után kinyitom a szemem. Az illatokból és a viszonylagos csendből is éreztem, hogy kórházban vagyok, ez már nem a pláza. Vajon mennyi ideig fog kísérteni az egész esemény?
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Csüt. Feb. 09, 2017 10:09 am
 



 

Januar kozepe - korhazi hirek //inaktivsag kerese miatt a fenti jatek zarasara rendhagyo modon az alabbiak szerint kerul sor//

A katasztrofa aldozatainak gyogyulasa sajnos nem folyik szaz szazalekosan zavartalanul. Mr. Roux hiaba uszta meg a plazaban tortenteket konnyebben, nem lett volna szabad felvallrol vegye az allapotat. A belso serulesek csendes es lassu gyilkosa alattomosan indult felfedezoutra benne, mignem az lett a vege a dolognak, hogy bar visszakerult a korhazba, megsem tudtak rajta az orvosok segiteni. Mire a mutobe kerult, az aneurizma megrepedese miatt eletet vesztette. Szemelyeben mentoset az egesz korhaz gyaszolja. A csaladnak oszinte reszvetet kivan a vezerkar is.


Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Feb. 12, 2017 12:32 am
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Vas. Feb. 12, 2017 12:34 am
 



 


Bradley & Marion


[Egy reagos cameo Bradleynek]

Voltam benn nála, meglehetősen sokszor, elvégre engem szinte azonnal kiengedtek, mindösszesen egy napot voltam benn. Cathez mindennap bejöttem, és nyilván akkor benéztem Bradleyhez is, nem volt mindig ébren, sőt, eleinte sokszor nem, meg állítólag igencsak rosszul viselte ezt az egészet, amin valljuk be, nem csodálkoztam. Sosem akartam az ildomosnál tovább zavarni, ezért nem tébláboltam sokat nála, nem szerettem volna, hogy azt higgye, zaklatom, egyszerűen csak… majdnem meghalt ott a plázában, fogtam a kezét, próbáltam reményt önteni belé, mert nem volt másom. Pánikban voltam, Cat és Bradley látványa minden pillanatban sokkolt, aztán mikor lezuhantunk, a saját fájdalmam majdnem mindent kiölt belőlem.
Egy jó pár dolog átértékelődött bennem, és van valami, amit mindenképpen szeretnék megtenni, bármi is legyen a következménye. Nem fogok magyarázkodni miatta, igyekszem úgy összehozni, hogy ne tudjon semmit arról, ki és miért csinálta. Példának okáért nem a szokásos parfümömet fújtam magamra. Az olykor viselt gyűrűimet levettem az ujjaimról, egyszerűen nem szerettem volna, ha rájön, mert… azzal nem igazán tudnék szembenézni. Talán haragudna, talán azt mondaná, átléptem a határt. Erre ugyan reflektálhatnék, hogy csak idő kérdése volt egyébként is, ellenben nem azért teszem, mert vágyom rá, azért teszem, mert rájöttem, hogy bármelyik napunk lehet az utolsó, hogy ki tudja, mikor nem lesz már holnapunk. Ma kell megtennünk, amire vágyunk, mert ki tudja, lesz-e még rá valaha esélyünk.
Három hét telt el a baleset óta, Cattől kijöttem, és elindultam Bradley kórterme felé, most, vagy soha, nem bírtam tovább várni, és jelen pillanatban nem éreztem kellő lelkierőt magamban ahhoz, hogy sokadszor kíséreljem meg meggyőzni arról, hogy biztosan vissza fog térni a látása, ezt mondják az orvosok is. A nővérke megsúgta, hogy épp ébredezik. Több sem kellett, a félálomban lévő Brad még jobb nekem, talán emlékezni sem fog rá, lehet az lenne a legjobb, én viszont tudnám, hogy megtettem, amit már hónapokkal ezelőtt szerettem volna, amiért elepedtem már halloween éjjelén is.
Nem köszöntem, csak halkan, puha léptekkel besétáltam, talán kezdetben a frászt fogom rá hozni, de reményeim szerint idővel átlendül majd a röpke sokkon, és inkább a kellemes benyomások maradnak meg. Megmosolyogtam, ahogy félálomban mocorgott az ágyban, biztosra vehető, hogy pár perc múlva tökéletesen ébren lesz, de mindezt én nem fogom kivárni.
Megálltam az ágya mellett, és csak egy röpke sóhaj szökött ki ajkaimból, miközben előre hajoltam, és szájára tapasztottam őket. Meg kellett tennem, akartam, rettenetesen, szinte zsigereimben motoszkáló örökös fájdalommal, mert már nem bírtam, legalább ennyit kérek, és lenyugszom. Mit számít, hogy megszegem a saját szabályomat. Nem érdekelnek a szabályok. 24-e óta nem. Az első pár pillanatban csak finoman kóstolgatom, talán ösztönös a részéről, fogalmam sincs, de egy könnyed rezzenés után ajkaim után kapnak az övéi, ami pillanatok alatt ránt be mindkettőnket a szenvedély egy szeletnyi örvényébe, és kúszik be nyelvem is, hogy felfedezze Bradleyét, mélyebbé varázsolva mind a csókot, mint a pillanatot. A lelkem egy része szeretné, ha tudná, én vagyok az, ha rájönne magától, de egy másik épp ennyire fél ettől, és jobbnak látná, ha sosem tudná meg, mire vetemedtem. Nem múlt el hatás nélkül az a nap, nyomot hagyott bennem, és olykor nem találom a helyem a saját életemben. Gipsztelen karom ujjai az arcélére futnak, borostái végigkarcolják a tenyeremet, talán holnap megkérdezem, hogy leborotváljam-e, fél kézzel vicces lenne. Ma viszont csak ennyire jöttem, ma ezt kapja tőlem, vagy veszem el magamnak, értelmezés kérdése. Csak egy csók és más semmi, mert más nem juthat, hiába próbáltam. Ezt azonban magamnak szerettem volna, elraktározom hát ínségesebb időkre.
Azonban még azelőtt húzódom el, hogy tökéletesen magához térne, ráeszmélve, mit tesz éppen, mert nem szeretném érezni, hogy visszakozna, látni rajta a megbánás árnyát, kellemes emlékként vágyom őrizni. Épp ezért miként jöttem, oly csendesen lépek hátrébb, és sétálok ki a kórteremből, magára hagyva az álomból ébredőt…

//<3333//
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 32

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Kedd Feb. 21, 2017 10:59 pm
 



 



Három hét kényszerű kórházi kezelés alatt van időd gondolkodni. Ami azt illeti, túlságosan sok is. A kórteremben ugyan van tévé, de mindig is nyomatékosan kértem, hogy legyen kikapcsolva. Hallgathatnám legalább, ez igaz, többen is próbálkoztak vele, hogy rábeszéljenek, de valahogy jobban idegesítene a tudat, hogy néznem „kellene”, egész életemben vizuális művészettel foglalkoztam.
A jelenlegi helyzet pedig jócskán ijesztő... úgy érzem, fel kell készülnöm mindenfajta eshetőségre. Sosem bíztam az orvosokban, most sem tudnak megnyugtatni az ígéreteik, de azért minden idegszálammal reménykedek benne, hogy csakugyan visszatér a szemem világa. Enélkül én halott ember vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy megszoknám, és aki egy kicsit is ismer...
Mikor már borzasztóan elegem volt abból, hogy ezen töprengjek, a gondolataim rendszerint átfolytak a plázában történtekre, egy-egy részletet kiragadva, újraélve, főleg álmomban jön elő gyakran, de elvileg ez is el fog múlni. Ahogy minden. Emlékeszem, amikor én mondtam ezt Ennek, nem hiába a testvérem, ő is meglehetőst szkeptikusan fogadta, amit akkoriban meg én nehezményeztem. De az álmok még ezzel együtt is értékesek: legyen az rémálom, vagy valami zavaros, semmitmondó katyvasz, egyvalami közös bennük, ez pedig a szempár, amivel látom a világot. Igaz, nem azt, amit én szeretnék, de látok, és ez jelenleg felbecsülhetetlen.
A mai álmom is a közelmúlthoz kanyarodott, de ezúttal szerencsére nem zuhantam le, és nem is szakadt rám a fél épület, nem vesztettem el a látásomat, Ent, sem Marionékat... így nem is ébredek zaklatottan, épp csak mozdulok, de a légzésem még az álom nyugalmához szokott, a mellkasom alig emelkedik-süllyed. Nincs kedvem magamhoz térni.
A tudatom még félúton jár, bőven telve van a nemrég megélt képekkel, érzésekkel, így nem is igazán rezzenek meg, amikor az álom és a valóság néhány lopott pillanatra összeérni látszik. Olyan puhán, óvatosan olvadnak egymásba, hogy már-már természetes folytatásnak tűnik, hogy megcsókolom az álmomban szereplő nőt, aki az előbb már tünedezni látszott, és úgy éreztem, áthatolhatatlan távolság rágja magát közénk. Az ébredés valósága.
De ajkai mégis az enyémet érik, és nem is tiltakozom, annyira jól esik egy kis gyengédség. Előbb csak ösztönösen nyúlok utána, majd kissé megkésve érkezik az akarat is, ahogy az ágyon pihenő kezem könyöktől felfelé felemelkedik, és a vállát megtalálva puhán végigsimít a karján, mígnem tenyerem megállapodik az arcélemre futtatott kézfején. Talán egy pillanatra azt hiheti, hogy le akarom venni, el akarom tolni, de nem teszek ilyet, csak érinteni szeretném.
Úgy kezdek a csókba, hogy azt hiszem, még álmodom, de mire eltávolodik tőlem, már csaknem ébren vagyok. A keze könnyedén kisiklik az enyém alól, a reakcióidőm azért még késésben van. Ujjaim bizonytalanul elindulnak utána, de félúton elsiklik a mozdulat.
- Maradj még... – lehelem, bár magam sem tudom, hogy még az álombeli alakhoz beszélek, vagy inkább a valóság ez ismeretlen, kellemes szeletének címzem a marasztalást. Hogy eldöntsem a kérdést, a véglegesség drasztikusságával felnyitom a szemem – mint az örök utolsó eszköz, amivel megpróbálunk különbséget tenni álom és ébrenlét között –, felkészülve rá, hogy ha álom volt, az első, szemembe hasító napsugár fényével úgyis szétpukkad az egész, épp csak halvány érzéslenyomatot hagyva maga után.
De hiába nyitom fel, tüntető sötétség fogad.

//<3333//
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Kedd Feb. 21, 2017 11:12 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Pént. Aug. 24, 2018 9:40 pm
 



 

2018. 08. 24. Péntek. 21:40.

A nap egésze nem telik el másképpen, mint egyébként is szokott. Már 4 hete, hogy nem dolgozom kötelezően elküldtek szülési szabadságra mondván most már akármikor jöhet a legényke és, ha lehet ne a melóhelyemen jöjjön rám a dolog, amivel az időm nagy részében nem tudtam mit kezdeni. Az a tény, hogy kábé bálnaméretűre nőttem, már túl van a kiakadási kategórián, ahogyan az is, hogy immáron bármi, amit elérhetetlen helyre akar előlem rejteni bárki is, bőven elég letennie a padlóra. A lábaimat ki tudja mikor láttam utoljára és újabban vadidegen nők – akiknek ez a szakmája nyilván – segítségére kellett hagyatkoznom olyan dolgokban, amik eddig magamtól is mentek és szoros kapcsolatban állnak a szépségipar mindennemű -telenítés névre hallgató ügyeit tekintve. Aludni hetek óta kényelmetlen minden létező testhelyzetben. Igazából továbbmegyek; létezni is kényelmetlen. Mindenem fáj, nyom, nagyobbra duzzad a kelleténél, kellemetlen, rossz, elegem van! Nagyon a végét járom és a trónörökös természetesen jelét sem adta önkilakoltatási szándékának a kiírt dátumon. Miért is tette volna?!? Rezignált beletörődéssel vettem tudomásul, hogy időre már egészen biztosan nem akar kijönni, pedig mostanra a fél házat vagy inkább az egészet is odaadtam volna egy-két kar és láb kíséretében is, ha arról lett volna szó, csak legyen inkább kint, mint bent. Nem jött be az alku alap..
A reggel és a nap további része is így eltelt, ahogyan gondolom máskor is történt volna; hol a kanapén, hol az ágyban, hol a konyhában, hol egyéb, hirtelen más szimpatikus helyiségben szenvedtem szótlanul, százszor is elátkozva a saját hülyeségemet – igen, mostanra totál elegem van mindenből –, az egyetlen, ami segít, hogy legalább hőség nincs, ez pedig némiképpen javít a közérzetemen. Mondjuk nem annyit, hogy ne vegyek napjában többször is gyors zuhanyt, attól remélve a megváltást. Az viszont meglepetésként ért, hogy a víz elzárása után a törölközési fázis késői szakaszában a lábaim belső felén olyan érzés és látvány fogad, mintha medencéből szaladtam volna ki az imént és nem önmagam szárogatásával töltöttem volna az elmúlt percek legjelentősebb hányadát. Érzésre persze semmi változás, az miért is lenne, viszont a zuhanyban állva egyértelműen és villámcsapásszerűen jött a felismerés; idő van. Végre!
- RON! – nagyon nem gondolkozom a folytatáson meg a hogyan továbbon, inkább megkönnyebbüléssel tölt el a felismerés ténye. Az meg automatikusan jön, hogy a másik érintett félért kiáltsak. Tök nyugodtan egyébként. Attól függően, hogy meghallott-e vagy sem, ismétlem meg a nevét addig, amíg be nem jön vagy nyit.
- Hívd fel légyszi Gemmát, hogy jöjjön át, aztán menjünk be a kórházba. Itt az idő. – hogy minek az ideje azt gondolom nem kell részletezzem, a gyereksintérünk pedig megbeszélés alapján készenlétben áll, számít arra, hogy bármikor zaklathatjuk és vállalta, hogy vigyáz Zachre, amikor a kicsi úgy dönt, hogy elég volt az odabent létből. Hát ez éppen most érkezett el.
Nem teszem hozzá, hogy ne kapkodjon, mert nem úgy fog történni, ahogy a filmekben az emberek elé tárják ezt az egészet; magyarán koránt sem két perc alatt fog kirepülni a kiskorú. Innen még órák kérdése a buli, ami fokozatosan válik egyre inkább szívássá, de erre felkészítették, hála az égnek a szakmájából kifolyólag és nem az aktuális helyzet miatt.
Amíg – felteszem – intézi a háztartáson belül lévő kiskorú felügyeletét, addig rendbe- meg összeszedem magam a bevonuláshoz. Ami kellhet, azt már napokkal ezelőtt bekészítettem egy kisebb bőröndbe. Csak felkapni kell és amint Gemma is megérkezik, nekünk csak indulni szükséges. Az úton nem mondhatni, hogy nagyon beszédes lennék, azt meg nehéz leírni, hogy éppen milyen lelkiállapotban is vagyok. Leginkább csak túl szeretnék lenni az egészen.
(…)
A kórházi szoba tökre olyan, mint bármelyik másik és az apró pöttyös gúnya sem változott semmit, mióta legutóbb itt jártam. A betegfelvétel – vicc, mert beteg nem vagyok –, könnyen és zökkenőmentesen zajlott. Csak akkor derültem kínomban igen jót, mikor Rontól megkérdezte az adatokat felvevő nővér, hogy Ő-e az apuka. Mégis mi a tököm más lenne?!? Gyors vizsgálat és egyetértő marasztalás pedig magamra/magunkra hagytak Hála az égnek. Gondolom a szenvedéshez nem kell asszisztencia.
- Soha nem kérdeztem, de most eléggé észszerűnek tűnik: bent akarsz lenni? – mit tudom én, van, aki szívrohamot és sikítófrászt kap egyszerre vagy egymás után, van, aki meg hősiesen marad, úgyhogy passz melyiket is választja majd és értelemszerűen a kiskorú világrajövetelére gondolok. A fájások most még nem vészesek, úgy öt percenként torzítják a vonásaimat, egyelőre diszkrét mértékben.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Hétf. Aug. 27, 2018 12:23 am
 



 

A műszakokkal nem szeretek variálni. Háromból kettő vagy hajnalban kezdődik vagy végződik. Az az egy, ami nappali munkavégzést jelent, pedig egyedüli a kora délelőtti órákban ad lehetőséget a ház körüli vagy háztartáshoz kapcsolódó teendők elvégzéséhez. A kölyök lefektetésében okozott nehézségről nem beszélve: nagyon jól tudja ezeken a napokon nem sokkal a fejének párnára tétele után érek haza. Meg akar várni? Meg. Hagyjuk? Változó. A HR-nél, a közvetlen felettesem részére is időben benyújtottam a kérelmet, mi szerint éjszakára frekventálják az augusztus havi beosztásomat. Három nap kivételével megkaptam, amit kértem.
Épp egy ásítást nyomok el a vállamon az ágynemű huzatának lecserélése közben, amikor az értem szólás eljut a dobhártyámig. Egy mozdulattal fejezem be a mosásba szánt anyag lerántását, amit gombócba gyűrve hajítok az ágy másik sarkába. A szám ismételt nyúlását a hálóból kilépve már visszafogom. Hiába a szabadnap, a kaotikus időben és ideig tartó alvásokat, pihenést csak most kezdené el megszokni a szervezetem. Egy kopogtatással jelzem a fürdő ajtaján, hogy itt vagyok. Közvetlenül a nevem második elhangzásának pillanatában. A hangja nem árulkodott feszültségről, nem adott okot a nyújtottabb léptekre. A küszöb elé érve fogant meg az egész furcsállása, vont kisebb ráncot a homlokomra annak okán a hangosabb szólításra elég nagy eséllyel ébredhet vagy ébredhetett volna fel a kevesebb, mint egy órája szunyára ítélt.
- Igen? – az ajtón belépve feltett kérdésemre a kábább állapot miatt laposabb pillantással vártam a választ. A megkapott, pedig egyből kiűzi az álomra való hajlandóságot, kedvet az őt ellenőrzőleg végigmérő tekintetemből. A helyére éberség kerül.
- Rendben. Most segítsek? – igényli-e vagy se, szemmel láthatóan jól és a könnyebben kezelhető, kezdeti időszakban van, de a biztonság kedvéért felajánlom a segédkezést. Nehezen eldönthető arány kinek a nyugalmát szolgálná jobban, ha azt mondaná igen.. A feleletétől függően fogok cselekedni, a ’szitter hívását követően magamra kapok egy farmert meg egy pólót és csendben csekkolom hol tart, hogy van, mielőtt annyi időre felkelteném Zach-et, hogy felvázoljam az aktuális helyzetet, mi fog történni és mire kell számítania a másnapot illetően. […]
Az autóút alatt nem erőltettem a beszédet, csak időről időre oldalra tekintettem megnézni jól van-e vagy gyorsabban kéne menni az ellenkezője miatt. Az orvosa lehet többször elmondta a terhesség ideje alatt ugyanazokkal a kockázatokkal szembe nézni, mint bármelyik másik egészséges anyukának, de ez nem teljesen kergette el a rossz érzést a szüléssel kapcsolatban. A kezemben lévő cuccot gondolati szinten hezitálás nélkül vágtam volna hozzá a nővérhez: nem baszdmeg, a londiner. Helyette sokat mondó tekintettel maradtam csendben konkrét válaszadás helyett, amit a tőlünk látható reakciók alapján vagy levett vagy utóbb megadtam számára, ha a szekundumnyi derűt nem tudta le egyhamar Jacks.
Az ágyszélen felé forduló helyezkedek el. A bólintásomra nem kell várni, automatikusan, határozottan jön.
- Ragaszkodok hozzá. – ..és vitathatatlanul komolyan gondolom. Ráfogok a közelebb eső kezére, finoman a tenyerem alá gyűröm. Idegesség jelenleg nem kerülget, de nem árulok zsákbamacskát az előbbi kijelentésemmel: egyik előző alkalommal sem szerettem itt lenni, mindegy melyikőnk okán. Különösen nem szeretnék máshol várakozni, miközben ott lehetnék és saját szememmel követhetném nyomon a történéseket, győződhetnék meg az állapotáról ahelyett áltürelmes valómban feszengenék mindezek ismeretének hiányától. Látni akarom hogy megy majd a szülés és rendben akarom látni. Egészséges aggodalommal a gyomromban mindkettejükért, ami az egyikőjük irányába óhatatlanul is nagyobb marad. Nem tehetek róla.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Kedd Aug. 28, 2018 9:22 am
 



 

A félfát érő kopogtatáskor szólítom újra vagyis a kettő egybemosódik, nem vettem észre, hogy már ideért közben. Épp a törölközőbe csavarom magam, hogy aztán a zuhanyfülke oldalába kapaszkodva lépjek ki a tálcából. Viccesen fest, tudom én is, de egy ideje az egyensúlypontom egészen máshol van, mint egész életemben megszoktam és egy esetleges elcsúszástól inkább szeretném megkímélni magam. Mielőtt azonban ténylegesen lépnék, megállok, hogy felvázoljam mi a helyzet. A felajánlott segítséget egy bólintással elfogadom. - Aha, kijönni innen. – a mondat befejeztével érte nyújtom a kezem. Könnyebb és kényelmesebb is így a vizes kabinból kiszállni, mint egyedül megoldani, hiába nem lehetetlen. - Köszi. – fordulok felé és egy rövidebb csókot is az ajkaira nyomok, nem csak a hálám jelenként.
Amíg intézi a hívást, beszél Zachel és elkészül, addig magamra veszek egy nyári ruhát – könnyebb belebújni, na meg ki- belőle és ez jelenleg fontos szempont –, aztán elteszem az összes nyavalyás papírt, ami kelleni fog. A gyerektől egy gyors puszival és hajsimogatással azért még elköszönök, utána Gemma ékezését követően már tényleg nincs más, mint elindulni.
Feltűnik az autóút alatt, hogy többször is oldalra tekint, ezért úgy harmadik vagy negyedik diszkrét ellenőrző pillantást követően a tenyeremet a combjára simítom. Nincs semmi baj, jól vagyok, talán kicsit izgulok, ami azt hiszem normális, meg igazából próbálok arra is figyelni, hogy milyen időközöket lőtt be a testem, mégis hány perceseknél járok.
Nem akartam én undok lenni a nővérrel, csak a dolgát végzi a faggatózással, de a derülés önkéntelenül jött a kérdését követően, ami csupán alig pár másodpercig tartott és végén megkapta a megerősítést is, miszerint nem csak dísznek jött velem lévő plusz egy fő.
Mikor végre magunk maradunk, felülök az ágyon, fekve a lehető legkényelmetlenebb jelen pillanatban, így mire a kezem után nyúl és a tenyerébe zárja, addigra törökülésbe helyezkedem.
- Oké. – szusszanok egy aprót, tudomásul véve a válaszát. Nem arról van szó, örülök, hogy maradni akar, szívesebben csinálom végig vele, semmint nélküle, de azért van pár dolog, amihez meg én ragaszkodnék vagy inkább szeretnék, így alig szünet után, szinte rögtön folytatom; - ..de, ha lehet, ne nézd meg totálplánban és ugye nem akarsz a végén köldökzsinórt vagdalni?! – lehet, hogy van, akinek ez élmény vagy tudom is én mi, de számomra egyáltalán nem az és azt hiszem ez elég jól olvashatóan ott is van a vonásaimon. Egyiknek sem örülnék. Bár gyanítom, mire odaérünk, hogy mindez valóban aktuális legyen, már nagyjából minden tök mindegy lesz a számomra, csak legyünk már túl rajta, de most még nem tartok ott.
A válaszát követően, egy újabb, most még viselhető fájdalomhullám közepén, mintegy végszóra megjelenik az orvosom is. A kötelezőkörös üdvözlés, érdeklődés és engedélykérés a vizsgálathoz megtétele után amíg végzi a dolgát, a mellettem lévő kezét szorítom meg, észre sem véve a dolgot, hogy így vezetem le a következő hullámot. A doki gondterhelt pillantása azonban még így sem kerüli el a figyelmemet, amit nem tudok szó nélkül hagyni.
- Baj van? – még szép, hogy tudni akarom, mégiscsak a bennem lévő életről meg az enyémről van szó.
- Nem, baj nincs. A lőtt sérülésekből csak az egyiket látom, a másikat kitakarja a baba és nincs olyan szög, amiből kivehető lenne, ezért elővigyázatosságból azt javaslom, hogy gyorsítsuk fel az eseményeket. Adnék valamit, ami megsürgeti a természetes folyamatot, hogy a lehető legrövidebb ideig terhelődjön a méh és ne nyíljanak szét a hegek belül. Megfelel ez így? - előbb rám, majd a kéz-a-kézben csatlakoztatottra emeli a tekintetét. Nekem nagyon is megfelel, amit több bólintással is jelzek. Ha nincs más ellenvetés, akkor hamarosan meg is kapom, a hatása pedig bő egy órával később már érezhető is; az addig még viselhetőnek titulált fájdalom nem csak sokkal sűrűbb lesz, de jócskán erősebb is.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
Szer. Szept. 05, 2018 10:36 pm
 



 

Párszor már cukkoltam a bent fogadó látványért, a kiszállást takaró, pingvinszerű dülöngéléséért azokon a napokon, amikor a káromra különös intenzitással dúltak benne a hormonok. Az önszórakoztatásra és a revansvételre ezúttal nincs okom, csendben lépek beljebb, némán előrevetítve a segítési szándékomat, amennyiben igényli, miközben hallgatom a szólításom okát. Ha lett volna öt lehetőségem megtippelni a válaszát, a komolyan gondoltak között sem szerepelt volna a magzatvíz elfolyása, hiába vált időszerűvé naptár alapján.. A bólintásra odalépek a fülke elé és tartom az alkaromat további támasztékként, míg a másik kezemmel deréktájékon biztosítom a stabilabb testtartását a boruláshárítással.
- Másban ne segítsek? – a lábának átemelésekor csúsztatom oda az érdeklődést. Jelezte hívjam a `szittert, amit meg fogok tenni; jegyezve. Kényelmi szempontok miatt ajánlkozok első sorban, hogy jelenleg minél kevesebbet kelljen elviselnie, mert elképzelésem sem lehet róla azon túl valószínűleg nem olyan kellemesen húzódnak az izmok, mint amelyek az utóbbi időszakban egyre gyakrabban facsarták grimaszba az arcát. Ruhát kaparni a szekrényből, fix pontra segíteni, amíg összekapom a cuccokat és megérkezik Gemma – ennyi könnyítéssel hozzá tudok járulni, mással: nem igazán és ez sokáig így lesz. A felfelé nyújtózkodó nyak láttán, szándékát felismerve hajolok, fogadom a futócsókot. A köszönetre reflektálva egyszerűen rásimítok a lapockájára, tudja jól mit mondanék. A továbbiakat az előzőleg adott iránymutatásnak megfelelően intézem, az ajtón kilépve, végezetül a hamar ideérő lány, előre történő kifizetésével, ahogy a kezébe nyomok egy ötvenest.
Az idegeskedést igyekszem kerülni. Tényleg. Fel sem tűnik alattomosan, kis teret nyert magának, amíg a kezének érintésével nem int nyugalomra, biztosít a jóllétéről a kórházba tartó úton. Szusszanva, bólintva veszem tudomásul a csendes közleményt és emlékeztetem magam: tulajdonképp most minden rendben van. A szám röviden mosolyra rándul, aminek a meg nem ismétlődéséről gondoskodnak a betegfelvétel során. Ha nem lappangana bennem egy adag feszültség a kórelőzményre való tekintettel meg tudnám érteni a szakmai részről fontos kérdést.. Ha. Külső szemszögbe most nem tudom helyezni magamat. Külön öröm, mikor lerázzuk a társaságot a kinevezett kórteremben az orvos megérkeztéig.
A maradási szándékomat határozott kijelentés keretein belül jeleztem számára, de azért.. Most komolyan..? Ráolvad az arcomra. A sandító pillantásomba. A kiszökő sóhajommal együtt nem kell sokat totóznia a ki-nem-mondott véleményem megállapításáról. Komolyan megkérdezte?
- Úgy nézek ki, mint aki le akarja vezetni a doki helyett a szülést…? – a könyökömmel a közeleső térdét célzom be, mielőtt megfordulna a fejében bármilyen egyéb, Nem.-től eltérő válasz megfogalmazása és a biztonság kedvért az üstökömmel is nemet intek. Lökött. A téma továbbgöngyölését az azt konszolidáltan belérekesztő fájdalommal együtt a befutó orvos is kurtára zárja, akit biccentéssel üdvözlök a gyors bemutatkozó rész letudása előtt.
Kénye s kedve, igénye szerint nyomorgathatja a kezemet. A kifejtett nyomást figyelem a későbbiekben is, de a reflektor a dokira irányul, a vizsgálat eredményének összefoglalóját várva tőle. A rákérdezéssel kisajtoltak nem győznek meg túlságosan a kezdeti kijelentéséről. Nincs baj, de potenciálisan fennáll az én értelmezésemben. A vázolt módszerre ettől függetlenül az áldásomat adom, nem vitatom jobb lenne minél kevesebb ideig feszegetni vajon meddig tartanak ki a hegesedett területek.. Sejtem feszültséget szítana, ha feltételes esetként tájékoztatást kérnék a szétnyílásuk következményéről mindamellett tisztában vagyok vele, műtétet jelentene a helyretételük. Megkímélem tőle Jacks-t, idejében elfojtom a túlaggódást, helyette, míg a beadott szer hatására várunk és akkor is, amikor az elérkezik, némileg fesztelenebbül piszkálom figyelemelterelés gyanánt. Kivéve, ha egyértelműen megállapítható az a pont, amikor fejemet szegné a következő, hasonló élűnél vagy több komolyságot igényel.
- ..amennyi megmarad a bálnakorszakodból, legalább egy darabig még nem az én cuccaim hordod el. – az egyre erősödő szorításokon felül nem egy vagy kettő testi reakcióból vagyok képes megállapítani, hogy fájdalom a tűréshatára felé kényszeríti. Nővér vagy az orvos után kutatva nézek a folyosó felé: rohadtul ideje van itt sertepertéljenek.. A helyemről azonban mindaddig nem fogok felkelni, eléjük menni, amíg Jacks nem hozza egyértelműen tudtomra szüksége van mostanra a közbenjárásukra.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: 303-as kórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
303-as kórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: