HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Recepció

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Recepció
Vas. Márc. 13, 2016 11:14 am
 



 

First topic message reminder :



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:52 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Kedd Okt. 03, 2017 9:05 pm
 



 

Eljutottam arra az elhatározásra, hogy akárhányszor egyikőnk kórházba kerül félreteszek húsz dollárt. Évek múlva elég tetemes összegű tartalékunk lesz, ha ebben az iramban folytatjuk.. A telefonban elmondtam neki is, miközben a zöldhasút persely, befőttes üveg híján egyelőre a farzsebembe gyűrtem be, majd bedobtam a pénztárcámat az anyósülésre, hogy nemsokára a kesztyűtartóban végezze. Kilenc órára volt leegyeztetve a kontrollvizsgálat, a kalkulálható késéssel együtt több is, mint kényelmes fél órával előtte elindulnom. A használatra adott mankót már bedobtam a hátsó ülésre, az utóbbi egy hétben nem vettem olyan sokszor hasznát, mint előtte és ugyan nem, egyáltalán nem jelenthetem ki, hogy meggyógyultam vagy orvosilag különösebben pártolt lenne a vezetés, a körülményeket, a kórházig tartó időt figyelembe véve nem tartom életveszélyesnek vagy állapotkárosítónak a rövid út bevállalását. Ha nem tudnak róla, nem fognak hegyi beszédet tartani arról mekkora felelőtlenséget követtem el az ő meglátásuk szerint, ami csak unott fapofát váltana ki belőlem így is, úgy is. Elhihetik nincs kedvem a kelleténél jobban elhúzni a gyógyulási időszakot és a négy fal között rohadni..
Pár napot mondtam, kértem Jackie-től három héttel ezelőtt, ami legjobb esetben is maximum három napot takar alapjáraton. A negyediken döntöttem amellett, hogy felhívom Liz-t és kikérem a tanácsát. Megs-zel rendben vannak a dolgaink, de hogy ezt vele vitassam meg.. Erősen kétlem kimondaná azokat a szavakat, amikre tudattalan nagyon is szükségem volt valahogy egyébként sem tudnám eléggé komolyan venni tőle és Liz a képembe vágott. Nem az volt a baj nem tudtam tökéletesen körülírni miért akarom megpróbálni, az volt a baj mik mögé bújtam, miért nem menne és ez volt az a pont, ahol megrekedtem a sehova se tartó dilemmámban.. Mindig utáltam ért emekkora érzékkel tudott egyenesen a vesénkbe döfni és emiatt húztam-vontam azt a bizonyos hívást az irányába, amit egyből levett a csevegő hangnemből. Jah, a telefon, meg én és a csevegő hangnem.. Ha belül éreztem is, tudatosan nem akartam tudomást venni a sokadjára ismételt módszeremről, mondván nem azt teszem, egyáltalán nem csapom be magam mögött az ajtókat, holott részben nagyon is erről volt szó. Megint. Minimalizálni a felelősséget, vele együtt a kockázatot, magamat menteni, menekíteni. Szimplán belém ivódott megszokásból, amit nem tudtam beismerni.. A beszélgetés többnyire egyoldalúan zajlott, amit nem viseltem könnyen, de mindenféle magyarázkodásnál éreztem a hangjának arcon törlő erejét. Az anyáskodó aggodalmát, féltését, de nem csak ezeket és kimondott olyan dolgokat is, amiket amióta az eszem tudom nem viseltem szívesen, szándéktól függetlenül, amik között szerepel a konyhában, zárásként elhangzott mondat is.. Ha ez a keményfejű, kíméletlenül őszinte nőszemélyt aki a lelkemre kötötte idén Karácsonykor már el kell mennünk, ha még egy pláza robban, akkor is.. nem hívom fel, akkor most nem azt várnánk mikor jeleznek vissza az intézetből az elbeszélgetési időpont egyeztetése céljából a beküldött papírok feldolgozását követően. A hívás napján, a délutáni órákban mondtam el neki mire jutottam, kisfiús zavaromban még azt is hadarva hozzátettem egy kínos vigyorkezdeménnyel egybekötött fújtatás mellett, hogy nem kevés félsz van bennem, de akarom. Ezúttal akarom sajnálom előbb nem.
A tegnap átküldött e-mailben csatolt fájlt kinyomtattam, azzal majd még be kell ugranom az őrsre a kontroll vizsgálat után, mert valamit nem megfelelően töltöttek ki az előző munkáltatói igazolásomnál a HR-osztályon dolgozók. Csodás. Röviden beköszöntem Jacks-hez, ellenőriztem rendben van-e a vizsgálóban, mielőtt továbbmentem a kontrollra és jeleztem a kitérőt, ha nem gond, hogy annyival később megyünk haza pihenni. (…)
Megkönnyebbülve hagytam a hátam mögött a vizsgáló részt és a dokit, aki alapjaiban kedvező információkkal látott el a lábam állapotát illetően. Továbbra is javasolja, hogy kerüljem a komolyabb megterhelést, de már elkezdhetek fokozatosan visszaszokni a jól ismert, nagyon vágyott kerékvágásba. Véleménye szerint ez volt egyébként is az utolsó kötözés, amit ő maga végzett, többre nem lesz szüksége általa. Küldök egy rövid üzenetet (9:30), hogy végeztem, a váróban leszek és meg is indulok azzal a lendülettel az említett, nyitott térhez, hogy ledobjam magam egy szabad helyre az egyik soron. Hogy nyugodtan, kényelmesen várjam meg, de a váratlan híradás felvillanása a tévén keresztül szinte képen röhögi a terveimet. A helyemről automatikusan felállok és próbálnék figyelni, ha az itt tartózkodók többsége nem nyüzsögne zavartalanul..
- Adjon rá hangot! – fordulok a nem messze lévő pult felé, mire a kevésbé barátságos felkérésre levélként rezzen össze az ott lévő nővér és egyből a távkapcsoló után kap. Ez nem az az idő, amikor megbocsájthatatlan lenne egy legyen szíves oda-nem-biggyesztése a mondat végére. A riporter által elmondottakat, pedig elhűlt képpel hallgatom.
- Ez most komoly..? – köpöm magam elé a levegővel együtt a költői kérdést, mire egy kisebb morajlás zaját hallom a terem másik feléből és ahelyett azt figyelném a mellettem álló mekkora távra van, gondolkodás nélkül kezdem Jacks-t keresni a tekintetemmel..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Okt. 05, 2017 10:34 pm
 



 

Csak megcsóválom a fejem, ahogy kinyomom a telefont az elköszönés után. Ha minden kórházba kerüléssel tartani akarja ezt a fajta pénzmentést, azt hiszem nagyon hamar fogja kisöpörni maga alól a félretett dollárjait. Pontosabban csak átcsoportosítja a pénzét, ha szigorúbban nézem. Másfelől viszont… ha ezt szeretné csinálni, szíve joga.
A doki éppen belép a vizsgálóba, a telefonom meg rezegni kezd. Kénytelen vagyok anélkül kinyomni, hogy megnézném, ki keres, amíg tart a vizsgálat. Csupán pár perc az egész mire megint magamra hagy az orvos. Neela akart elérni valamiért, ezért gondolkodás nélkül indítom meg a visszahívást. Igazság szerint meglepetésként ért, hogy végül elindítottuk a folyamatot Zach kapcsán.  Nem pont ezzel számoltam. Mégis valahogy természetessé vált a dolog és alig néhány hét alatt már ott tartok, hogy megrendeltem a teljes gyerekszoba bútort két nappal ezelőtt. Nem csupán szentimentális okokból, sokkal inkább azért, hogy mire megtörténik a környezettanulmány, addigra minden rendben legyen. Látsszon, hogy valóban akarjuk, várjuk őt.
A papírok rendben leadásra kerültek, vagyis csak majdnem, mert volt valami gubanc Ron munkáltatóijával, de szerencsére semmi áthidalhatatlan.
Amikor belevágtunk, én kértem, hogy egyelőre nevelőszülőknek jelentkezzünk és ne örökbefogadóknak. Nem azért, mert nem vagyok teljesen biztos abban, amibe belevágunk, hanem, mert a maga nehézsége ellenére ez még mindig a megléphetőbb út, ráadásul a szoros ellenőrzésen túl segítséget is jelent. Szakembereket, akik nap, mint nap olyan gyerekekkel foglalkoznak, akik a gyámhivatal látóterében vannak. Mi pedig még sosem voltunk ebben a szerepben, mint amire most fogunk vállalkozni, hiába tapasztaltam meg a rendszert a másik oldalról. Apró lépések, amik között már ez is hatalmasnak számít, de a lehetőségekhez mérten haladjunk mindenki számára feldolgozható mértékben. Plusz nem vagyok teljesen biztos abban sem, hogy Zach szívesen venné az örökbefogadást. Velünk akar élni, egyelőre odáig jussunk el.
Neela nem veszi fel, kénytelen vagyok a hangpostán üzenetet hagyni neki és csalódottan, zavaró idegeskedéssel nyomom ki a megkezdett hívást. Aggódom. Amiből a gyors köszöntés rángat ki. Nem akarom, hogy lekésse az időpontját, így megnyugtatom, hogy jól vagyok, később találkozunk, addigra végzek én is.
Még egy ellenőrzésen átesek mielőtt aláírná a doki a zárójelentésemet és elengedne. Fáj a fejem kicsit és van némi émelygés, de ez mind velejárója az enyhe füstmérgezésnek – igazából még olcsón meg is úsztam –, semmi olyasmi, ami miatt indokolt lenne az itt tartásom. Hála az égnek a légutaim továbbra is tiszták. Pittyen a telefonom, felvillan a képernyőn a rövid üzenet arról, hogy a váróban találkozunk. Kimegyek a nővérpultig, semmi sem marasztal tovább a vizsgálóban, kellhet az másnak, akinek jobban szüksége van rá, én meg nem szeretnék láb alatt lenni, a papírokat meg tudom várni ott is.
A hírekre, ami a pult mögé felszerelt televízióban jelenik meg, pár másodpercen belül felfigyelek. Ha rendkívüli műsormegszakítás történik, az mindig olyan helyzet miatt van, amiben így vagy úgy, de a tűzoltók is mindig érintettek és hiába vagyok éppen kórházban, azt nem tudom levetkőzni, aki vagyok, ezért automatikusan zárom ki a környezetem és figyelem a bemondót, a futósávban megjelenő címszavakat és a döbbentség a legenyhébb kifejezés, amivel fogadni tudom a történteket. Közben egyre többen kezdenek odafigyelni arra, amit leadnak, mielőtt azonban a hírek végére érnének, ott hagyom a baleseti nővérpultját. Lendületes, majd egyre gyorsuló léptekkel haladva a váróterem felé és a morajló tömeget pásztázva kezdem keresni Ront. Beletelik némi időbe, mire a telefonjukat a és a tévé képernyőket bámuló és egyre riadtabb embermasszában sikerül végre észrevenni. 2 méter távolság, ennyit kellene megtartani egymástól, de nagyon sokan vagy nem vesznek róla tudomást vagy nem tulajdonítanak neki jelentőséget. Igyekszem elkerülni őket amennyire lehet, ami komolyabb táncmutatványt igényel, mint azt valaha is gondolhattam volna alapból.
- Ron! – emelem a magasba a kezem – amire időközben visszahúztam a tűzoltókesztyűmet – és intek, abban reménykedve, hogy előbb utóbb, csak észrevesz. Ha kell, elismétlem még a nevét akár többször is és, ha meghallja, a terem egyik fal melletti pontjára bökök, ott találkozzunk, nem számít hány embert kell még ehhez megkerülni.
- Jól vagy? – automatikusan jön a kérdés, nagyjából mindenre értve, amint egymás közelébe érünk. A jelenlevők többsége nem mondhatni, hogy a legnyugottabb lenne, de egyelőre még túl nagy a sokk ahhoz, hogy bármi komolyabbal előálljanak pár percen belül, már amennyire ezt meg tudom ítélni. A kórház dolgozói is kapcsolnak, páran, az elhivatottabbak próbálják csillapítani a jelen lévőket, de van olyan is, aki éles hátraarcot véve dobja le magáról a kötelességet és inkább valamelyik kijárat felé indul meg.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Vas. Dec. 24, 2017 8:14 pm
 



 





játék vége






Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Aubree Mitchell
avatar
Egészségügy

Avataron : Leighton Meester
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Feb. 08, 2018 5:23 pm
 



 



to: Connie


Mielőtt hazaindulok, beugrom egy kávéért a kantinba, mert fel kell dobnom magamat egy újabb adag koffeinnel - ez ma már a negyedik, azt hiszem. Nem kellene ebből ennyit fogyasztanom, még a végén túladagolásom lesz belőle, viszont ma valahogy szükségem van erre a löketre teljesen. Alig aludtam három órát az éjszaka otthon, egyszerűen nem tudom mi történt. Olyan érzés kerülgetett folyamatosan, mintha valaki figyelne engem a szoba túlsó feléből, ami lehetetlen valójában, mert egyedül élek, és már magam sem tudom. Talán nincs paranoiám.
A sor rendkívül rövid most, így meg sem fordul a fejemben, hogy sarkon forduljak. Néhány ismerős orvosra mosolygok szépen köszönésképpen, majd pedig folyamatosan lépegetek előre, nem okozva kárt senkiben.
- Helló, kérnék egy kávét... két cukorral. Köszönöm - kicsit odébbállok, hogy a mögöttem álló személy is tudjon rendelni, míg enyém elkészül, a pénzt már letettem a pultra.
- Bree! Nem is láttalak már napok óta. Minden rendben veled? - kérdezte tőlem az egyik orvos, akivel azóta remek a kapcsolatunk, hogy ideérkeztem Seattle-be.
- Persze, minden rendben van. Kicsit belemerültem a munkába, tudod, hogy megy ez, te is ismered a szitut - pimaszkodtam picikét, bírja a strapát ez a férfi, szóval nem kell vele gyengéden bánni.
Miután megkaptam a kávémat, a folyosóra mentem ki, ahol belekortyoltam a forró italba, de utána csak kezemet melegítettem meg vele. Elkezdtem sétálni a recepció felé, a kijárat felé pontosabban. Újabb meg újabb kortyolgatás, kiélvezem az ízt. Daniel jut eszembe, lemondtam a találkozót vele, de annyira szarul érzem emiatt magam, a telefont bámulom, írnék neki, de ekkor ismerős arcot pillantok meg nem messze tőlem. Tényleg ő az? Mit keres itt? A régi szomszédom, egy barát, egy igazán szuper csaj.
- Connie? Azt hittem, délibábot látok a koffeinmennyiségtől, amit magamba öntöttem ma már - ezt már csak akkor mondtam, mikor a közelébe álltam.
Vissza az elejére Go down
Connie Wagner-Cavanaugh
avatar
Polgárság

Avataron : Jaimie Alexander
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Feb. 08, 2018 11:59 pm
 



 

Utáltam a kórházakat, minden túlzás nélkül. Szerintem azokon kívül, akik hipochonderek, vagy egyszerűen csak kellett egy hely, ahol foglalkoznak az emberrel, valahogy senki nem rajongott ezért a helyért. Én olyankor csak még nehezebben viseltem, amikor nem magam miatt kellett itt töltenem az időt, hanem valaki olyan miatt, aki fontos volt számomra és sokat jelentett nekem. Az első számú ilyen pedig Hans volt, akit jelenleg is valamiféle vizsgálatnak vetettek alá. Én meg majd’ megőrültem már, és legalább hatvanhatszor sétáltam végig ugyanazon a folyosószakaszon.
- Mrs. Wagner! Mrs. Wagner! – ijedten kaptam első blikkre a fejem a hang irányába, mert sajnos már pontosan tudtam, hogy kihez tartozott. A recepció mögött rostokoló vezető nővérhez. Tudtam ugyan bánni vele, de nem lett a szívem csücske az elmúlt pár napban. Talán a stílusa volt, ami kinyitotta a bicskát a zsebemben, talán a hangjában volt valami, ami nem tetszett. Mindenesetre jól végezte a munkáját, hála a határozott fellépésének. Már ezt is értékelni kell, ugye?
- Valami baj van? – kérdeztem vissza aggodalmasan, amint odaértem a pulthoz, és mind a két kezemmel rátámaszkodtam.
- Ezeket sürgősen ki kellene tölteni! – egy csomó papírt tolt elém, amiknek a nagyobbik részéről még csak fogalmam sem volt, hogy micsoda. Elkezdtem szép lassan átböngészni, és még egy tollat is sikerült halásznom magamnak, hála az egyik nővérke segítőkészségének. Azért így már sokkal egyszerűbb lesz kitöltögetni az adatokat.
Különböző hivatalos dokumentumok voltak. Beleegyező nyilatkozatok, ha baj lenne, meg olyanok is, amik a biztosítás miatt kellettek. Annyira koncentráltam, hogy néhány pillanatra még a világ is megszűnt körülöttem, én meg csak a homlokomat ráncolva, kissé összeszűkülő szemekkel olvastam a sorokat előttem. Addig legalábbis, amíg újra meg nem hallottam a nevemet, ám ezúttal már sokkal barátságosabban csengett.
- Igen? – automatikusan válaszoltam elsőre, ám amikor felnéztem, szemeim egyből elkerekedtek a felismerésnek hála. – Bree! – böktem ki a nevét meglepetten, holott tudhattam volna, hogy itt dolgozik. Mármint nem volt magától értetődő, hogy még mindig, de annak idején ez volt a munkahelye, na! – Bevallom őszintén, jobban örültem volna! – nevettem el magam kissé erőltetetten, hiszen az ember nem jókedvében teszi be a lábát egy ilyen intézménybe. Én sem szórakozásból érkeztem.
- Te jó ég, el sem hiszem, hogy itt vagy! – és, mivel mostanra odaért hozzám, hát automatikusan ölelésre tártam a két karomat, vigyázva a kávéjára. – Te vagy az első ismerős, akivel összefutottam a városban. – vallottam be őszintén, és ha semmi nem akadályozott benne, akkor bizony barátian magamhoz szorongattam. – Tudom, hogy szörnyen eltűntem, ne haragudj! – futólag lesütöttem a tekintetem, ám csakhamar újra visszakalandozott a bájos arcra. – És mondd csak, hogy vagy? – érdeklődtem máris teljes mértékben elfelejtkezve a rám váró feladatokról.
Vissza az elejére Go down
Aubree Mitchell
avatar
Egészségügy

Avataron : Leighton Meester
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Pént. Feb. 09, 2018 8:11 pm
 



 



to: Connie


Aligha hittem abban, hogy most bármi is fel tudna villanyozni engem... Egészen addig a másodpercig, míg nem láttam meg egy nagyon régi ismerős arcocskát, akit tényleg közel engedtem magamhoz, nem úgy, mint a legtöbb személyt az életemben. Ugyan, rég nem beszéltem Connie-val, mégis ugyanazt éreztem jelenleg, mint amikor napi szinten láttuk egymást. Most kicsit mindent elfelejthetek egy csöpp kis időre, talán ha úgy van, sikerül kimozdulnom ha ma este nem is, de akkor hamarosan igen. Jól esne egy igazi csajos este Connie-val.
- Először nem hittem a szememnek tényleg, de most már kezdek megbizonyosodni, hogy te vagy az! - szélesre sikerült a mosolyom jelen esetben, amit majdhogynem már kiakasztónak tarthatnék, hiszen isten tudja, miért van ő itt most, épp itt, ebben a kórházban.
Miután odaértem a közelébe, ölelésre készülődött, vigyázva a kávémra. Mily' figyelmes egy nő. Még szerencse, hogy a recepciós pult karnyújtásra volt tőlem, és így zavartalanul letudtam tenni oda a poharat anélkül, hogy bármelyikünk ruhájára ömlött volna a fekete színű forró ital. Viszont felmerült bennem némi aggódás, ugyan nem vagyok orvos vagy nővér, de fél pillanatra láttam, mekkora halom papírt töltöget ki ő, s nem tudom hirtelen hogyan kérdezzek arra rá, mit is keres itt ő.
- Legalább lesz miről kifaggassalak téged. Emlékszel, mennyit dumáltunk anno a teraszainkon? Remélem újra csacsogunk megint úgy, mint régen! - kacsintottam rá pimaszul, aztán pedig megkérdezte, hogy vagyok. Hazudhatnék is erről, nem nagyon szeretnék, épp ezért pici levegővétel után megszólaltam. - Voltam jobban is már, tudod - közeleg az a nap, amikor elveszítettem a babát, ezért is lehetek lehangolt állapotban. - Meg kissé fáradt vagyok, de utóbbi napokban több dolgom akadt. Ideje lesz kicsit lazítani. Mesélj, hogy vagy? Férjed? - egy gyors tájékoztatást adtam magamról, majd pedig forrt bennem a kíváncsiság. - Hogy-hogy itt vagy a kórházban? Nincs baj, ugye? - a kérdéses papírtömbre mutatok rá az ujjammal, várom a válaszát.
Vissza az elejére Go down
Connie Wagner-Cavanaugh
avatar
Polgárság

Avataron : Jaimie Alexander
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Hétf. Feb. 12, 2018 11:56 pm
 



 

Igazából csak úgy, mint Bree, én sem számítottam arra, hogy bármilyen ismerőssel össze fogok futni a kórházban. A város jóval nagyobb volt, mint amihez az utóbbi években szoktam, arra meg végképp nem számítottam, hogy majd éppen itt botlok bele egy ismerős arcba azok után, hogy évek óta nem jártam még csak a környéken sem. Sőt, mióta visszajöttünk, azóta sem nagyon kerestem fel senkit, kivéve természetesen a rokonokat. Egyszerűen még szoknom kellett ezt az új helyzetet, és kitalálni, hogyan tovább. Nekem pedig ehhez most kellett egy kis idő. Nem olyan sok, ahhoz túl pörgős vagyok, de tényleg át kellett gondolnom.
- Igen, tényleg én! – mosolyodtam el barátságosan, bár kicsit szolidabban, mint az tőlem megszokott. – Bár azért jobban örültem volna, ha nem éppen itt futunk össze ismét… - közben automatikusan körbe néztem a folyosón, magán a kórházi légkörön. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy itt töltsem az időmet, de Hansért bármit megtettem volna, hiába viszolyogtam ettől a szagtól is, ami terjengett itt. Betegség keveredett fertőtlenítővel, és valahogy szörnyű elegyet alkottak.
- Ne butáskodj, hogyan felejthetném el?! – kérdeztem vissza, és ezúttal már egy nevetés is kiszökött az ajkaim közül, miután jó erősen megszorongattam. – Ha ráérsz, akkor természetesen megbeszélhetjük a dolgot. Most úgyis túl sok a szabadidőm, és nem tudok mit kezdeni magammal… - vallottam be őszintén, egy halk kis sóhajt is megengedve magamnak. A gondterheltség olyan átok, amit alapesetben szerencsére nem ismertem eddig. – Bár azt nem tudom, hogy meddig maradunk itt, de addig belefér bármi. – erősítettem rá arra, amit már az előbb is mondtam ugyebár.
- Ez nem hangzott túl biztatóan… - ingattam a fejemet kissé szomorkásan. Pedig olyan kedves nő, nagyon szimpatizáltam is vele már kezdettől fogva, ahogy egymás mellé kevert minket az élet. – Azt hiszem, hogy rád férne egy finom süti. – állítottam fel a diagnózisom gyorsan, kicsit megszorítva a karját, afféle támogatásom jeleként. – Tudtad, hogy összeházasodtunk? – kérdeztem, ráncolva kicsit a homlokomat. Már odaát éltünk Európában, bár ez nem zárja ki, hogy neki is küldtem e-mailben képeket, meg hát ott van a Facebook is. Milyen ostoba is vagyok! – Nem mintha titok lenne! – túrtam bele újonnan rövidre vágatott tincseimbe.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy nincs, de az esetek többségében az ember sajnos nem jó kedvében jön a kórházba. Én meg nagyon utálom is őket. – egy pillanatra én is a papírokra pillantottam, aztán vissza a rég nem látott barátnőmre. – Hans miatt vagyunk itt. Volt egy motorbalesete odaát, és… - csak megráztam a fejemet, és nyeltem egy nagyot, hogy a könnyeim csak azért se buggyanjanak ki a szemeimből. Utáltam elgyengülni, az volt a legrosszabb dolog, amit csak tehettem. Hans előtt nem is nagyon mutattam ki, hogy félek és aggódom miatta, de most nem volt itt, igaz?
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Recepció
 



 

Vissza az elejére Go down
Recepció
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: