King Street Vasútállomás - Várócsarnok

Hol is kezdjem a történetem, vagy éppen már benne is vagyok? Mókás lenne azt gondolni, hogy minden egyes nap egy új fejezet az életemben, mert akkor bizony ott lenne az a bizonyos újrakezdés is a maga csábító lehetőségével. A sors, vagy a végzet, ki minek nevezi már sok tréfás szituációba sodort, igazából, ha a mostani helyzetemet nézem, akkor ez is az. A King Street vasútállomás várócsarnokában ücsörgök, és élni kívánok az egyik adandó alkalommal, amit elém sodortak. Nem az árral akarok úszni, hanem aktív résztvevője szeretnék lenni a nagy társasnak, ahol nem feltétlenül én osztom a lapokat, de én döntöm el, hogy melyik ösvényt választom, melyik visz majd a helyes irányba. Lassan egy éve lakom már Seattle-ben, és élvezem az ittlétet. A legjobb dolgok, vagy éppen a legrosszabbak akkor történnek velem, ha esik az eső. Nem, ez most nem átverés, mert magam sem hittem el, hogy ez így lehet, de valóban így van. Az első időszakban, amikor tavaszodnia kellett volna, hát mi történt? Ránk szakadt az ég, és majdnem elkéstem a megbeszélésről, ahol az álmom volt a tét. Séfként tevékenykedek már egy ideje, de mégis a magam ura akartam lenni, de csak idén jutottam el odáig, hogy bele is merjek vágni. Egy saját vállalkozás beindítása, bármilyen üzleti érzék nélkül szinte kész öngyilkosság, de én megléptem. Az üzlethelyiséget kerestem az éttermemhez március környékén, de annyira szerencsétlen voltam, hogy otthon felejtettem az esernyőmet. Egy kék szemű idegen lett a megmentőm, akit azóta se láttam újra, de úgy hiszem, hogy még fogunk találkozni a jövőben. Addig nem hittem volna el, hogy vannak sorsszerű találkozások, de bíz az Égiekre, akadnak bőven. Ekkor történt velem az első jó. Elindultam egy kikövezett úton, aminek a végén az álmom várt, és hála istennek, ugyan döcögősen jutottam el a célba, de megérte, és immár a főnök én vagyok. Imádok főzni. Nálam ez olyan, mint másnál a beszélgetés, az ölelés. Képes vagyok az összes érzelmet beleölni egyetlen tálba. Helyettem a fűszerek, és az ételek beszélnek. A legjobb barátnőm, és az apukám már jól ismernek, de ha már a sorsszerű találkozásoknál tartottam, akkor Joelt is ennek köszönhettem. A kiszemelt nőgyógyász akkor nem ért rá, amikor felkerestem, de cserébe kaptam egy arrogáns, túlontúl jól kinéző pasit, aki felemésztette a mindennapjaimat. Jó, akkor nem esett az eső…de amikor megmentette az életemet, akkor igen. Hatalmas vihar tombolt odakint, de ő végig mellettem volt.

Ó még számtalan esetet tudnék felsorolni, de a legfontosabb, hogy amikor végre beneveznék az egyik legnívósabb főzőversenyre, akkor megint dézsából öntik. A kék, befelé görbített végű, már-már kampós esernyő most is nálam van. Szerencsét hozott, és azóta úgy tekintek erre az időjárási körülményre, mint valami isteni áldására. Nem kell feltétlenül a rosszakat kiemelni, de bizonyos, ha esik az eső, akkor valami történni fog velem. Mit tartogat a mai nap? Még nem tudom, de türelmesen várakozom. A Kentbe tartó vonat peronját még nem írták ki. Az egyik lábamat átlendítem a másikon, és a mellettem heverő táskámban kutatok, mint egy félőrült. Betettem a Kindle-t, nem? Arra tettem fel a receptjeimet, és szerettem volna memorizálni az út alatt, de ha így haladok még a fejem se marad egyben. A vörös rúzsom mit keres itt? Komolyan nem hiszem el, hogy ez velem történik.
- Megvan. – sikkantok fel, és örömmámorosan kapom ki az e-book olvasómat, hogy bekapcsoljam, de előtte még elrendezem a belső tartalmát a túlélő szatyromnak. A jegyemet már régen megvettem, de ahogyan elnézem a kígyózó sort, egyesek rosszul fognak járni. Hátradőlök, és kényelmesen elhelyezkedem, de ekkor a velem szemben lévő óriási kivetítőn a piros megjelölt késés felirat jelenik meg a vonatom mellett.
- Hatvan perc? – nem, nem….ez nagyon rossz. Biztosan egy vicc. A fél vasútállomás felbolydul, de nem akarok az erőszakos embertömegbe belecsöppeni, viszont ki kell derítenem a késés okát. Így végül elrakom a vágyott olvasmányt, és a vállamra kapva a táskát, az esernyőt a jobb markomba fogva elindulok az információs pult felé, de majdnem fellököm az egyik lányt, aki két könyvvel a kezében próbál egyensúlyozni. Az én balszerencsémnek hála nem sikerül neki, és kiesnek a kezéből. Azonnal lehajolok érte, és segíteni próbálok.
- Bocsáss meg, de annyira siettem, hogy nem néztem a szemem elé. Egyszerűen Isten csapása is lehetnék ezzel a csőlátásommal. Itt van, tessék. – átnyújtanám neki, de előtte megakad a szemem a pszichológia feliraton, és kisebb feszültséggombóc kezd kibontakozni a gyomromban. A héten már második alkalommal hagytam ki a találkozót az agyturkászommal, mert nem hozott eredményt a terápiája. Nem nekem való az ilyesmi. Oda is adom neki, aztán felállok, de az esernyő kihullik a kezemből. Olyan görcsösen kapaszkodtam pedig belé, és lám ez sem volt elegendő.
- Ügyetlen is vagyok. – mormogom az orrom, aztán felkapom, és jobban megnézzem a velem szemben állót. Szőke haj, filigrán testalkat. Semmi kirívó, átlagos lány, akárcsak én.
- Chloe. – nyújtom a karomat felé egy mosoly kíséretében.  

Chloe Ward and Juliet Braxton

„Míg túl sokat birtokolsz belőle, nem értékeled.
Amint megfogyatkozik, megtanulod becsülni.
Ez az idő.”


– Uram, a vasút társaság nevében szeretnék bocsánatot kérni Öntől és a családjától a kellemetlenség végett. Technikai gondok adódtak. Több felsővezeték is meghibásodott, így az induló járatokat nem tudjuk kiengedni. Igazán sajnálom, hogy hatvan percet kell rostokolniuk a váróteremben. Kérem, látogassák meg a kávézót, esetleg vásároljanak az ajándékboltban, de találhatnak újságárust és egy büfét is a sarkon. Nagyon sajnálom, de a probléma rajtam kívül esik, nem tudom orvosolni, viszont az ezen a szakterületen mozgó munkatársakat már értesítésre kerültek, és kezelésbe is vették a problémát. Higgye el, mind azon vannak, hogy akadálytalan és biztonságos útvonalat szolgáltassanak Önöknek az utazáshoz. Nagyon kérem, még egy kis türelemmel viseltessenek a helyzet iránt. Amint lesz új információ, a hangos bemondóban közölni fogjuk Önökkel.

S ez már töretlen húsz perce így ment folyamatában minden pultnál. A pénztáros és információs kollegák szája kiszáradt, türelmük megfogyatkozott, a zavarodottság, türelmetlenség a tetőfokára hágott, amint több utasnak és a várakozó közönség némely tagjának dühe hangos, obszcén szavakat ragadott magához, hogy úgy oktassa ki a nem megfelelő munkavégzésről a vasúttársaság dolgozóit.
Én magam is ott állt az embermassza közepén rendületlen. Egy hatalmas, több tonnát nyomó, aranyosra mázolt csillár lógott fejem felett, miközben hallgattam a betanult problémakezelés felsőfokán szóló munkatársakat. Valójában az volt a tervem, hogy vonatjegyet váltsak. Még valamikor két órával ezelőtt, a szakadó esőt megelőzően. Most viszont csak álltam egy helyben, nem haladtam sem előre, sem hátra, nem akartam sorra kerülni, engedtem, hogy a soron kívül essek. Üres tekintettel révedtem a távolba, mozdulatlan, könyveimet szorítva. Csupán akkor mutatkozott testemen, hogy még van mitől tartamon, mikor az eső szitáló hangját egy mindent megrengető dörgés váltotta fel. A másodperceket késő villámlás, s az újabb dörgés összehangolt munkájára válaszul a távolból néhány autó riasztójának felharsanó, éles hangját lehetett hallani. Újra vettem magamhoz levegőt. A szirénák magamhoz térítettek. Beleremegett a világ. Beleremegtem én is. Életben voltam. Még itt. Még talpon.
Míg gondolataimban eprésztem az elmúlt két óra eseményeit, konstatálnom kellett, hogy a helyszín mennyire megváltozott. Hogy a váróteremben felgyúlt lámpák fényénél már nem suhantak át könnyedén az emberek. Mindenki sátrat vert, s kinek nem jutott ülőalkalmatosság sem a kényelmesebb, sem a kényelmetlenebb fajtából, de még a falak tövéből is kiszorult, azok a legnagyobb közönnyel dobták le magukat a terem közepén, mindentől távol. Szívesen húzódtak be egyesek a nyílt utcákról, hogy itt várják meg a vihar végét, másoknak nem is lett volna „b” alternatíva, hová mehettek volna. A fűtött terem langymeleg levegője pihentető volt, altató a nyüzsgés, idillikus a jelenet, mi úgy jellemezte az embereket.  Töprengve azon kaptam magam, hogy valóban nekem sem lenne hová menni a történteket követően.
Nem a biztonságot kerestem. Fel akartam ölelni az érzületet, mi hullámként söpört végig a teremben tartózkodókon. Áhítoztam a türelmetlenségre. Én is kiabálni akartam, elégedetlenkedni. De a lélek nem vitt rá. Az esőcseppek vízesésként csorogtak végig az üvegablakon, min át eddig kényelmesen bámulhattam a zsúfolt, siető autók képét. Már nem maradt számomra más, mint az elsuhanó fényszóróknak vélt foltjai a fátyol mögött. A részletek elkorcsosodtak, a jelen megszűnt létezni, s a momentum valóságát a múlt képei rohamozták meg. Beleremegett testem az emlékek armadája által kifejtett terhes erőbe.

Élénken élt bennem a kép, ahogy elveszítettem a lelkileg sérült nőt a sínek között. Ahogy láttam meghalni egy gyönyörű, életerős embert, akinek volt lehetősége és esélye, úgy éreztem, hogy bennem is meghalt valami.
Minden hazug, emberi jogokat védő beszéd, mit kötelező jelleggel kellett a köz tudomására adnia a pultban ülőknek csillapíthatatlan tempóban, számomra csak üres, semmit mondó védekezés volt. A valódi ok nem egyezett a technikai meghibásodással. Ezen nem volt mit néhány hozzáértő segítségével megoldást eszközölni. Egy ember maradványai hevertek a síneken. Egy egészséges emberéi, ki élhetett volna még, ha eszét nem veszi el a huszonegyedik századi sátánizmus. Alig volt huszonhárom. Gyermeket várt. A hallucinogén drogok azonban olyannyira megbomlasztották ép eszét, hogy már nem látta a határt józanság és kábulat között. Nem ismerte fel a veszélyt, és nem érzett fájdalmat. Csak a lábát kellett volna levágatnia, hogy pénzt kapjon a társaságtól, kikkel fogadást kötött, s máris meglett volna a következő két hétre a napi adagja. De a vonat begyűrte testét, s szétroncsolta a sérülékeny, halandó emberi szövetet.
Egyetlen lelkileg összetört emberre sem lehetett azt mondani, hogy jobb, hogy elment, kevesebb lesz az elmebeteg a világon. A kihívott helyszínelők száját mégis elhagyta ez az embertelen megjegyzés, s úgy éreztem, hogy sosem látja majd meg a társadalom az értékét munkámnak. Hogy feleslegesen küzdök mindennap. Hogy bár ölném hedonistán megmaradt időmet a szórakozásba, s az utolsó hónapjaimban magamért harcolnék, ne másokért. Meginogtam.
Nem csak lélekben, de a nekem száguldó test fizikálisan is kizökkentett egyensúlyi állapotomból.
A mélyről felkapaszkodó, nyüszítő sóhajt vissza kellett küzdenem, hogy szólni bírjak, s legalább szavak átcsússzanak szívem tébolyodott kalapálása miatt elszoruló torkomon.
– Hé, nyugalom… nem haragszok – mosolygok rá a fiatal lányra, aki máris kapkodva igyekszik fölkaparni a földről a két vaskos tankönyvet, miknek tartalmából három órán belül kellene vizsgát tennem, én azonban még csak fel sem nyitottam kemény fedelüket. Ezernyi aprócska papír fecnire tűzdelt jegyzet hullik a földre, s a legtöbb el is ázik a latyakos talajon. Megrenget? Nem. Ez nem. – Köszönöm, de most már vegyél egy mély levegőt, mert úgy látom, hogy itt a nagy sietségedben még arról is elfeledkeztél.
A könyvek súlya elenyésző karomban, mégis inkább testemhez szorítom őket, nem törődve vele, hogy a sár beleeszi magát a világos kabát szövésébe. Mosolyom nem olvad le arcomról, s könnyedén nyújtom viszonzásul megfeszített ujjú kézfejemet felé, hogy megrázzam puha kezét. Valószínűleg megdermesztettem őt hideg ujjaimmal, így arcomra enyhe pír fut, miközben alsó ajkamnak harmadát gyöngysorhoz hasonlatos fogaim közé veszem.
– Én Juliet vagyok. Örvendek. Sietsz? Mert ha igen, nem tartalak fel. Gyere csak ide elém. Elég lassan halad ez a sor… vagy én táncolok egyre hátrébb. Talán… tudod, nem is állok a sorban – konstatálom megrökönyödve, hogy valójában a kígyózó utazók a másik irányba göndörödtek fel, engem jócskán elkerülve.
Nem tudom nem elnevetni magam, ahogy felismerem önön ügyetlenségemet, melyet az övéhez tartok, mintha az lenne a mérce.
– Mindenkivel megesik. Velem is éppen most esett meg. Ma már… másodszor. Ez Murphy törvénye, nem igaz? Ha megtörténhet, akkor meg is történik, huh? De valójában nem mi vagyunk rosszkor rossz helyen… minden okkal történik. Csak mi tekintjük rossznak. Ott kellett lennünk. S ennek így kellett lennie. Tehát, maga is azért száguldott nekem, mert… mondja meg maga, Chloe. Mit segíthetek én Önnek?
Talán csak állhatnék itt tovább csendben. Talán nem is kellene kommunikálnom. Talán. De a másik oldalon biztosnak kell lennem benne, hogy legalább azzal segíthetek neki, hogy elmondom, hogy még további hatvan percet kell várnia, ha valóban utazni akar. Biztosnak abban, hogy nem nekem van szükségem azonnal valakire, aki nem az antik írógépem.

A főzés a szenvedélyem, de mostanában valahogyan elveszítettem a lelkesedésemet, és ennek több oka is volt. Mások kommunikációval adták ki magukból a problémáikat, de nekem nem volt semmi, amivel a bennem tomboló káoszt le bírtam volna vezetni. Joellel egyik nap még jóban vagyunk, a másik nap egymás torkának esünk. David elvette az önbecsülésemet, és a testemet is megszentségtelenítette. Az erőszakról nem szeretek beszélni, és nyilatkozni sem. Nem jártam önsegítő csoportba, néhány alkalommal megfordultam egy doktornőnél, akinek egyetlen jó tanácsa akadt, és az nem más, mint egy kutya. Brutust nem bántam meg, és ha néha az agyamra is megy, attól még megszerettem, és az életem részévé vált. Melléktevékenységeket kerestem, hogy túléljek egy napot, de aztán az utolsó tőrdöfésnél már nem tudtam talpon maradni. Nem létezik, hogy ennyi minden történjen egy emberrel, és ne meneküljön a halálba. Nem láttam én se más utat, és majdnem eljutottam odáig, de valaki visszarántott, azonban a lenyomata megmaradt a lelkemben. Sérült vagyok, és ha tagadni is próbálom, akkor sem tudok szabadulni tőle. Ki kellene beszélnem, az mindegy, hogy miképpen, csak az nem, hogy kinek. A szeretteim nem érthetik meg, mert túl közel állnak hozzám, és a sajnálaton kívül csakis megértést tudnak tanúsítani. Nekem nem erre van szükségem, hanem egy objektív véleményre, egy kívülálló szemléletére. A főzés, mint egyedüli mentsváram megmaradt a rosszabb napokra is, és most arra készülök, hogy megmérettessek. Kentben ma lesz a válogatás, és ha bejutok, akkor nagynevű szakácsokkal főzhetek együtt. Apának nem is mertem elmondani, mert egyből bezsongott volna. Megeshet, hogy összekeverné egy tv műsorral, de nem áhítoztam a reflektorfénybe kerülni. Komolyabbnak tartottam az olyan versenyeket, ahol valóban a nagyok zsűriznek, és olyanok vesznek részt rajta, akik nem a hírnévre vágynak elsősorban, hanem a munkájuk elismerésére. Étteremtulajdonos vagyok, de még zöldfülű a vállalkozók világában, talán a nevemet se ismerik nagyobb körökben, de ezért vagyok itt…pontosabban a vasútállomáson, mert késik a vonatom. A jegyet már sokkal hamarabb megváltottam, mert a pontosság híve vagyok. Nem szeretek késni sehonnan sem, és elvárom a partneremről is, hogy ugyanolyan fontos legyen neki a megjelenés, de most mégsem orrolhatok meg a vasúttársaságra. A sorba állnék be, hogy frissebb információkat kapjak, de belemegyek egy fiatal lányba. Az én szerencsém pontosan olyan, ahogyan a helyzet is mutatja. Fellököm, a könyvei elrepülnek, és csak én tehetek róla, ha éppen siet, és feltartom benne. Elnézést is kértem nem egyszer, és szerencsére nem tűnik egy erőszakos típusnak. A mosolya még melegséggel is tölt el. A vaskos példány láttán azonban kicsit megijedek. A pszichológia…és én. Nem kellene boncolgatni a közelmúltban történt eseményeket, de a fejemen már gondolatok sokasága cikázik át, miközben a kis jegyzetek el nem áznak a sáros padlón.
- Aj, és még ki is jelölted magadnak. – kapok észhez, és átnyújtom neki, hogy több kárt ne okozzak benne. Felállva jobban megnézem magamnak a lányt, és hasonló a testfelépítésünk is. A bemutatkozás után egyből a franciák jutnak eszembe, és a Rómeó és Júlia, de talán nem kellene megosztanom vele, hogy milyen butaságok járnak az én kobakomban.
- Szép neved van, és nem sietek sehova. A jegyemet már megvettem, csak előbb a kivetítőn megjelent, hogy a vonatom késik hatvan percet, és fontos helyre igyekeznék, de úgy látszik, nem fogok eljutni oda. – tűröm a fülem mögé az egyik hajtincsemet, és tartom vele a szemkontaktust. Juliet monológja meglep a rossz helyen vagyunk klisével, de aztán átvált, és magázódik is. Meglepődök rajta, de nem akarok udvariatlan lenni, így lazább módon felelek neki.
- Nyugodtan tegezz, ahogyan az előbb is. Nem tudod, hogy miért késik a vonat? Nem férek oda, és attól tartok, ha beállok a sorba, akkor sem leszek okosabb, és ha nem veszed tolakodásnak, de én nekem nem fog nyugodni a lelkiismeretem, ha nem hívhatlak meg minimum egy kávéra, miután így fellöktelek. Nem hiszem, hogy hamar kijuthatnánk innen, és az a sarok egészen jónak tűnik a másik oldalon. – mutatok egy kicsit távolabb, aztán megint előjön azaz oldalam, aki túl kíváncsi, és nem képes befogni a száját.
- Pszichológus leszel…csak a jegyzetek és a könyv miatt feltételezem…de ha tolakodásnak veszed, akkor nem kell válaszolni, és amúgy is... – sóhajtok egyet, és lehunyom egy pillanatra a szemhéjamat is, hogy levegőhöz jussak.
- Az igazság az, hogy elég kesze-kusza napok állnak a hátam mögött, sőt hetek. Amit előbb mondtál, hogy minden okkal történik. Szeretnék ebben hinni, de akkor az élet igazságtalan. – megrándul a szám a történtekre való tekintettel, de visszatérek az elejéhez.
- Ha még mindig nem látsz túlbuzgónak, akkor egy kávé? – na és végre elhallgatok, amikor nekem jön egy másik férfi, és kiesik a kezemből az esernyő. Murphy ma különösen szeret engem.