Biztos vagyok abban, hogy kész röhej, ahogyan itt kóválygok. Úgy festhetek, mint valami idióta, de ezer éve nem jártam erre felé. Túl nagy a tömeg és túl sok a zaj is. Egy katonának ez a hely kész rémálom, hiszen minden apró neszre és váratlan helyzetre figyelünk, mivel meg akarunk akadályozni minden rosszat és megmenteni az embereket és a világot. Most se magam miatt voltam itt... Azt hallottam, hogy a gyorséttermek között megbújik egy remek cukrászda. Az ára baromira nem érdekelt, hiszen hiába voltam katona azért nem panaszkodtam túlzottan a „zsoldra”, amit kaptunk. Meg eleve a legjobbat akartam vinni Callie-nak, ha már elhatároztam, hogy most én lepem meg a váratlan betoppanásommal. Reménykedtem, hogy nem fogok rosszkor beállítani, de kölcsön kenyér visszajár. Sietve vágok át a tömegen, rosszabb, mint amikor minket éheztetnek, ennyire még mi se akarunk lecsapni az ételre, mint ezek az emberek. Az egyiknek sikerül is majdnem fellöknie egy apró kisfiút, de időben észreveszem és sietve kapom el, hogy utána talpra állítsam. Nem lehetett több szerintem 3 évesnél, majd a kezemet újra zsebre vágom, s úgy folytatom a keresést, hamarosan meg is pillantom a kívánt célpontot. Kerülgetem az össze-visszahaladókat, majd pedig hosszas gondolkodás után kérek jó pár sütiből egyet-egyet. Szerintem az egész bandát jól tudnám lakatni ennyivel, de amúgy is ráfér Szundira az evés. Ártatni nem árthat, csak segíthet neki, mert lassan már teljesen elfogy… Eme gondolatra egy bosszús sóhaj törik fel mélyről, majd amikor meglátom az eladó tekintetét, akkor csak sietve fizetek és máris készen állok arra, hogy távozzam. Semmi kedvem magyarázkodni, meg semmi köze hozzá. A dögcédula most is ott virít a nyakamban, hiszen nélküle egyikünk se menne sehova. Már hozzánk nőtt és pontosan tudjuk, hogy miért fontos viselnünk. A zsebembe visszarakom a tárcámat, majd fordulásból neki is megyek valakinek, amikor indulni akarok. Elkapom a hölgyet, ha esetleg valamit elejtett, akkor azt is igyekszem elkapni, miközben a sütivel is egyensúlyozom, majd talpra állítom és mielőtt bármit is mondhatnék megpillantom az arcát, én pedig egyből lefagyok. Amióta visszatértem azóta kerültem őt, se hívásaira, se üzeneteire nem válaszoltam. Mondhatni tiszta tuskó lettem, de okkal tettem. Hiába voltunk egykoron legjobb barátok... - Selena? – bököm ki végre a nevét, miközben a tarkómat megvakargatom, hiszen ha tudom, hogy ő az, akkor tuti inkább elsétálok, mert amit kapni fogok az minden lesz, csak kellemesnek mondható nem.
A mai napom kész katasztrófa volt a korházban. Azt a felfordulást.. nem is tudom, mikor volt utoljára ennyi időpontom lebeszélve. Négy hét éves után, végighallgatni három tinédzsert, majd utána ismét eljátszadozni egy két évessel. Ez minden, csak egyszerű nem. Főleg a kamaszokkal soha nincs könnyű dolga egy hozzám hasonlónak. Mire elérném, hogy megnyíljanak előttem és őszintén el tudnánk beszélgetni, már majdnem lejárt az az egy óra. Ha nincsenek sokan, hajlandó vagyok másfélre, vagy többre is kitolni, de ha hosszú a "sor", kénytelen vagyok másnapra visszahívni a célszemélyt. A kamaszok esetében ez meg körülbelül egyenlő egy öngyilkossággal, mármint a saját szemszögemből, mivelhogy másnap kezdhetem majdnem teljesen elölről az egészet.. Ám, mint minden napnak, természetesen a mainak is megvolt a fénypontja. Az elmúlt 48 órával ellentétben, ma ismét viszont láthattam Mateo-t és az apukáját. Esküszöm, minél többször látom azt a kissrácot, annál közelebb kerül a szívemhez. Egyszerüen ennivaló teremtés.. és Mr. Solano-ról akkor még nem is ejtettem egy szót sem. Az a férfi, amilyen összetört és kétségbeesett volt egy hónappal ezelőtt a legelső találkozásunk alatt, most pont olyan édesen és vonzóan tud mosolyogni valahányszor átlépi az irodám küszöbét. Alig tudok összeszedett maradni a közelében. És miközben a fejemben ilyen, s ehhez hasonló gondolatok keringtek fel-alá, észre sem vettem, hogy én időközben már egy ideje elértem ahhoz a cukrázdához, ahová jönni akartam. Sőt, hogy jobb legyen, sikeresen neki is ütköztem egy nálam minimum két fejjel magasabb férfinak.. Nem győztem elnézést kérni, miközben ő elkapott engem a kezeivel, hogy lehetőleg ne taknyoljak el a padlón. Aztán, ahogy a tekintetünk is találkozott, az arcvonásaim egy pillanat alatt hatalmas változásokon estek át. Ő. Jason. Itt. Most. - Jason..? - nézek olyan érthetetlenül rá, mintha nem hinném el, hogy tényleg ő áll előttem. - Te.. itt? Hogyan? És miért.. nem válaszoltál a hívásaimra? - kérdések százai buktak ki belőlem, meg sem várva az ő reakcióját. Olyan rég nem láttam, s nem is hallottam róla semmit sem. Pont ezért sem értettem, miért nem keresett rögtön, ahogy visszajött a városba. Netalán elkövethettem valamit ellene? Kétlem, arról csak tudnék. Végül, pedig inkább csak jó szorosan magamhoz öleltem őt, ahelyett, hogy tovább folytatnám a faggatózását. - Annyira hiányoztál! - mondtam a felsőjébe, mert még nem akartam őt elengedni.
Ha tudom, hogy a tömeg lesz a legkisebb bajom, akkor tuti, hogy nem jövök ide. Biztos találtam volna másik remek cukrászdát a városban, hiszen lassan minden utcasarkon lesz, vagy minden harmadikon. Meg a felkapottabb helyeken, illetve az elit negyedben biztosan találtam volna valami remek cukrászdát, de nem… Nekem ide kellett jönnöm, hogy pontosan abba a személybe ütközzek bele, akit több, mint két éve kerülök. Okkal tettem, amit ő valószínűleg nem fogadott volna el, de nem akartam, hogy aggódjon értem. Arra ott volt a húgom és a családom, de legfőképpen a cserfes kislány, aki a nyakamra járt, amikor csak tudott. Néha még suliból is beugrott a bázisra, vagyis megpróbált, de szerencsére nem mindig jutott be, inkább én mentem ki a húgom elé. Az is biztos, ha valamelyik fiú kiszúrta volna magának, akkor az a személy gazdagabb lett volna egy kék monoklival is. A reflexeimmel nincs bajom, így érthető, hogy könnyedén kapom el a Törpillát is, de az se kizárt, hogy én nőttem túl magasra, de hát férfiból vagyok és a családunkban a hímek egyáltalán nem minik. Néha hamarabb kellene foglalkoznom a megérzéseimmel, mintsem önzetlenül cselekedjek és mentsek másokat. Nem én mentem neki, hanem ő jött nekem, pedig jobb lett volna inkább hagyni, hogy fenékre üljön és elillanni a tömegben. Úgy éreztem, hogy hamarosan jönni fog az özönvíz és nem lesz most már menekvés. Két és fél év eleve baromi hosszú idő, s akkor még a küldetést bele se számoltam. Ő se túlzottan rajongott azért, hogy a harcmezőre megyek, de éltem és itt voltam, kinek örömére, kinek bánatára. Megmentettük egymás életét a társaimmal, de szerintem most nincs olyan hatalom, ami képes lenne ebből a helyzetből kimenekíteni. ~ Bakker! Mekkora egy idióta majom vagyok, hogy nem tűnt fel a tömegben! ~ ostoroztam magam, miközben a fejemet vakargattam, mint aki azt se tudja, hogy mit kezdjem ezzel az egész helyzettel. - Valójában nem vagyok itt, csak egy szellemet látsz, Haverina! – szólaltam meg hozzám illően poénkodva, de még mielőtt folytathattam volna a dolgot egyszerűen közelebb lépett és körém fonta a karját. Nem volt szívem eltolni, így inkább csak megöleltem én is. Elég furán festhettünk lévén, hogy majdnem két fejjel nagyobb vagyok nála, de nem érdekelt. Ő volt a legjobb barátom, túl régóta ismertük egymást. Mindig is szekáltak azzal, hogy férfi és nő között nem lehet barátság, de aki ezt komolyan gondolja az egy nagy marha! - Te is nekem, Sel. – jegyzem meg barátságosan, majd ha picit enyhül az ölelése, akkor baráti puszit kap az arcára. - Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de eléggé elfoglalt voltam… - füllentem a dolgot, vagyis részben igazat mondtam, de sokkal inkább más miatt nem kerestem a társaságát. Végrendelet meg még nem írtam, így jobb ha azt meg se említem, hogy mennyi ideje evett vissza a fene. Majd idegesen a hajamba túrok, amit lassan le kellene vágatnom, vagyis ha újra kiküldenek harcmezőre, akkor tuti, hogy nem úszom már meg a birka nyírást. - De most már itt vagyok, így akár meg is ölhetsz, ha már az ellenségnek nem sikerült. – kacsintok rá, majd kicsit összekócolom a haját is. Idősebb nálam, de ez sose zavart. Imádtam az ő agyát is húzni, ahogyan a többségét. – Még mindig pszichomókus vagy? – tettem fel a nagykérdést, mivel talán így megúszom a lefejezést is, ha nem én vagyok a középpontban.
Ha tudtam volna előre, hogy pont itt, ebben a kis bevásárlóközponti kis cukrászdában fogok, majd végre valahára belébotlani Jason-ba, akkor azt hiszem, jobban vártam volna ezt a mai délutánt. A nap eddigi fénypontja kezdett háttérbe szorulni és egyben át is értelmeződni a fejemben. Bármennyire is imádom a kicsi Mateo-t, ez a találkozás mindent felűlmúlott. Eszemet nem tudom már mióta próbálom őt elérni.. hol telefonon, hol sms-ezéssel, hol pedig emailek formájában keresve a társaságát, eddig mindvégig sikertelenül. Egy időben az is megfordult a fejemben, hogy esetleg szánt szándékkal kerül engem.. de miért tenné? Nem eszem meg vacsorára. Én csak aggódom érte. A barátja próbálok lenni. Olyan nagy bűnt követnék el mindezzel? - Ahha.. szeretnéd, ha ennek bedőlnék mi, Katonka?- Égnek emelt szemöldökkel és egy kissé oldalra is biccentett fejjel pillantok fel Mr. Grawp-ra. Komolyan, mintha a külön töltött idő alatt is nőtt volna még pár métert.. kezdem Törpillának érezni magamat mellette. Na, de elég a viccelődésből, komolynak kell maradnom. Muszáj megtudnom, hogy mi miatt is hallgatott olyan hosszú ideig és miért nem kereste a társaságomat. Kicsit az önérzetemet is sérti a dolog. Aztán úgy éreztem, kis időre félre kell tennem a bosszúságomat, legalábbis addig, míg jól kiszorongathatom a mellkasából a szúszt, ha már a nyaka túl magasan van. Jól esett, hogy visszaölelt és nem tolt el azonnal magától. Tehát, nem utál.. vagyis nem taszítja a személyem annyira. Majd még egy kicsit szorítok az ölelésemen, mikor meghallom a szavait, miszerint én is hiányoztam neki, de pár röpke másodpercen belül engedek a szorításomon, minek következtében egy puszit is kapok az arcomra. Akaratlanul is elmosolyodom, miközben újból belenézek azokba a nagy szemeibe. Szavakba nem tudnám foglalni, mennyire nagyon hiányzott. Annyi mindent akartam elmesélni neki. De ő nem hagyta. Ezt nem feledhetem el. - Legalább sajnálod. Viszont ennyivel nem úszod meg. Remélem tudod. - Teszem keresztbe a karjaimat magam előtt. - Komoly magyarázatot követelek. És egy kiengesztelést is, amiért halálra aggódtam magam a Grawp-os fejedért. - Csak elhúzom a fejem, mikor váratlanul a hajamba túrt, közben egy igazi Selenás, szigorú pillantással is kitüntetve őt. - Egyébként igen, még mindig ugyanaz a szakmám. De térjük is inkább szépen vissza hozzád. Még mindig nem értem miért nem tudtad felvenni egyszer sem azt az átkozott telefont. - Adtam ki egy lélegzetvétellel minden aggasztót magamból. Muszáj volt egy szusszal kimondanom, mert így legalább komolyan vesz. Immár az sem érdekelt, ha nem jutok el a sütispulthoz, kisebb bajom is nagyobbá vált, mint az édességeken törni a buksimat.
Jason Blake
Avataron : Liam Hemsworth ▼ ▲ Kor : 34
Tárgy: Re: Gyorséttermek Csüt. Márc. 31, 2016 12:08 am
Selena & Jason
Megtanulhattam volna már, hogy mindig ott és akkor csap be a villám, ahol a legkevésbé számítunk rá. Ez így volt háborúban is, hiszen ha arra vártunk, hogy támadnak, akkor biztosan nem támadtak, ha pedig nem vártuk, akkor meg mintha dézsából öntötték volna őket. Magam sem tudtam azt, hogy vissza akarok-e még menni a frontra, oda, ahol már jártam. Mert egy részem még mindig visszavágyott és teljesíteni akarta a kötelességét, amire évekkel ezelőtt esküt tettem, a másik felem meg maradt volna, hiszen itt volt Callie, a családom és Selena is. Most már őt se kerülhetem el, de remélem, hogy nem fogja rajtam alkalmazni a vuduját, mert akkor tuti azon nyomban elszublimálok. Nem akarok senkinek se beszélni a rémálmaimról. Megvagyok így is, így kár erőltetni a témát. - Katonka? Csak nem tanulod a szlenget a betegeidtől? Jobbat nem tanultál Pindurka? – kérdezem tőle mosolyogva és nevetve, miközben őt figyelem. Szinte semmit se változott. Mintha nem fogna rajta az idő. Sose gondolnám róla azt, hogy már mennyi idős, hiszen annyira fiatalos és remek barát is. Én pedig pocsék lettem az évek alatt, vagyis vele szemben, de hát ez van. Tuskó egy személy tudok lenni. Látom rajta, hogy bosszús és kíváncsi, ugyanakkor igyekszik higgadt is maradni, mintha le akarná tépni a fejem, de közben nem is, mert a viszontlátás öröme nyer… Azt hiszem ez az én mázlim. Mindig is szerettem a társaságában lenni, hiszen amíg nem ismertem Callie-t, addig ő volt az egyetlen olyan nő, aki ismert és tudott majdnem mindent rólam. Nem úgy, mint egy agyturkász, hanem mint egy barát. S ezt sose fogom elfelejteni, de búcsú óta, amikor a másik kontinensre mentem… Nos, túl sok minden történt ott és a hazatértem után is, én pedig jobbnak láttam elkerülni őt messzire. Nem kell neki még egy gond a nyakába. - Pedig már kezdtem örülni, hogy sikerült megúsznom a lefejezést. – szólalok meg egy grimasz keretében, miközben tovább egyensúlyozom a sütis dobozzal. – Grawp-os fejemmel? Kóstolgatsz, haverina? – vonom fel a szemöldökömet, majd arrébb lépek az útból, amikor arra akar valaki elhaladni. – Amúgy meg ne mond, hogy nem beszéltél a húgommal. Biztos vagyok abban, hogy sok mindent elcsiripelt neked. Ő is megtanulhatna már lakatot tenni a szájára. – fújtatok egyet, hiszen ez a tulajdonsága mindig is bosszantott, hogy mindent képes kikotyogni, de még fiatal, még változhat, hiszen még a 20 éves sincs. - A gyerekek megijednek ettől a nézéstől? Lehet legközelebb a fogjon is bevetem. Majd felhívlak és kérem ezt a nézést, van rá lehetőség? - szegezem neki a kérdést pimaszul, hiszen biztos voltam abban, hogy nem fog neki tetszeni az, amit mondok. - Katona vagyok, nem tudok állandóan telefonálni! – válaszoltam rá kissé ingerültebben, mint kellett volna. Nem értem, hogy mit várt, végül lassan kifújom a levegőt. – Sajnálom, nem akartam. Csak túl sok minden történt és nem akartam a tökéletes kis életedbe visszatrappolni. – teszem hozzá sietve és már higgadtabban, mert nem akarok arról beszélni, ami történt. – Esetleg van kedved leülni? Mégis csak könnyebben fejeznél le, ha úgy hozza sors. – s egy pimasz mosoly újra megjelenik a fejemen. Fura, hogy az életemben fontos szerepet játszó nők vagy megkínozni, vagy lefejezni szeretnének. Valamit piszkosul jól csinálhatok.
Egyszerüen képtelen vagyok felfogni, miért nem tudta egyszer sem felvenni a telefonját Nekem azalatt az idő alatt, míg távol volt.. Vagy miután visszatért, mert természetesen utána sem keresett. Semmi. Mintha ki akart volna teljesen törölni a fejéből. Pedig, szerintem nem szolgáltam rá erre a viselkedésmódjára.. hiszen amennyire én tudom, nem követtem el semmit sem ellene. Kívéve, ha azért próbált távol maradni a társaságomtól, mert attól tartott, esetleg lebukhatna előttem. Háborúban járt, nem nyaralni utazott át egy másik kontinensre, érthető tehát, ha nem ugyanaz a személyiség tért benne haza, mint aki annak idején elhagyta a hazáját. Ki tudja, mi mindent kellett átvészelnie.. mennyi szörnyűséget. Lehet, hogy pontosan attól félt, hogy ha meglátnám, esetleg rögtön elemezni is kezdeném a viselkedését.. Ebben az esetben, pedig muszáj a végére járnom az ügynek. Tudnom kell, mi történt vele. Bármennyire is legyen az fájdalmas a számára, valaki előtt meg kell nyílnia, ahhoz hogy később el tudja fogadni, majd lezárni a történteket magában. Tehát, nem hagyhatom annyiban a történteket. Még azért sem. Az ő érdekében kell folytatnom. Ám, mindezt úgy, hogy az neki ne tűnhessen fel. - Hidd el, aki napi 8 órát kiskorúak társaságában tölt el, egy idő után felveszi a beszédstílusukat is. Örülj, amíg még nem gügyögök - jegyzem meg viccesen, közben el is mosolyodva. Persze, ez a gügyögés enyhéz szólva is túlzás volt, de úgy összességében volt igazság a kijelentésemben. Ha közel akarok kerülni a pácienseimhez, legtöbbször muszáj felvennem az ők beszédstílusát is. Két Ben 10 epizód kivesézése után könnyebben mesélnek az aznapi traumájukról is. Miközben beszéltem, az arcvonásait is alaposan megfigyeltem. Látszott rajta, hogy az átélt események mennyire megszilárdították a személyiségét. Mintha már nem sugároznának annyi vidámságot a szemei. Persze, mindezt próbálja elrejteni, talán időre volt szüksége, hogy kifejlessze magán a tökéletes páncélt, amin még én sem láthatok majd át. - Nem, nem fogod megúszni, ne is álmodj róla. - szűkítem össze a szemeimet szigorúan, mikor grimaszolni kezdett. - Máskülönben meg, tényleg olyan a fejed, mint Grawp-nak a Harry Potterből. Viccet félretéve. Na jó, ő talán egy kicsit aranyosabb nálad - húzom az agyát, közben két újjammal is illusztrálva, hogy mennyire aranyosabb, persze közben alig tudtam kibírni, hogy ne is nevessem el magamat. - Miért is baj az, hogy beszélek vele? Ha arra kellett volna várjak, hogy te keress fel engem, az idegeim már kb olyan állapotban lennének, mint Mrs. Bennet-nek a Büszkeségből. - Álltam elő a tökéletes hasonlattal, amiről biztosra tudtam, hogy meg fogja érteni. Velem együtt gyűrte át magát a filmen, tehát hacsak nem sérült azóta a memóriája, tudni fogja, mire értettem, amit mondtam. Így is aggódtam érte, hogy nem válaszolt sem a hívásaimra, sem az sms-eimre. Nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Ha valakinek egyszer sikerült közel kerülni a szívemhez, az illetőről nem is fogok egyhamar lemondani. Csak ha ő maga kér meg rá. Vagy kiábrándulok belőle valami miatt. - Nem vagy vicces! - Boxolok jó erősen a vállába, remélvén, hogy legalább megérzi, mert fájdalmat aligha fogok okozni neki ezzel. Nagy behemót, pont mint Grawp. Aztán hirtelen úgy éreztem, muszáj két lépést hátrálnom, mikor jóval ingerültebben reagált a kirohanásomra. - Bocsánat. - Mondtam ki, miközben védekezően magam elé is tettem a kezeimet. Majd mikor észrevettem, hogy viszonylag lehiggadt és nem akarja már a fejemet sem megenni vacsira, úgy gondoltam, ismét megszólalhatok. - Te meg miről beszélsz? Milyen tökéletes élet? Kinek van tökéletes élete, mert nekem biztos nincs! Sparky, te hallod magad, amiket mondasz? Nekem bármit elmondhatsz, a legjobb barátod vagyok! És nem az agyturkászod. Vagy már nem bízol meg bennem..? - Kezdem el ekkor a padlót kitüntetni figyelmemmel, hiszen lehet már nem tekint engem annak, akinek egykoron. Ebben az esetben pedig nem is tehetek sok mindent. - Rendben, üljünk le. - Vonok vállat lazán, majd megperdülök a tengelyem körül és követem őt egy asztalhoz.
Nem értettem, hogy miként történhet meg velem ez, de sose szerettem nyavalyogni. Inkább csak lenyeltem a dolgokat és úgy tettem, mintha semmi jelentőségük nem lenne. Tény, hogy most legszívesebben eltűntem volna a tömegben, de mivel erre esélyem se volt, így inkább csak kihúztam magam és vártam arra, hogy az özönvíz ellepjen. A harctéren se futhatunk el, s most úgy vettem, hogy most is azon vagyok, így akkora gond nem lehet, vagyis lehet, mert Selena akár le is fejezhet, akkor se bántanám őt. - Pedig biztosan cuki lennél úgyis. Meg akkor könnyebb lenne ajándékot is venni neked születésnapodra. – hülyültem el a dolgot és még imitáltam is hozzá egy hülye fejet. Csodálom azért, hogy képes olyan pici gyerekkel foglalkozni, mert tudom, hogy remek szakember és ő pontosan annyira komolyan veszi őket, amennyire a felnőtteket szoktál. Így nem aggódtam sose a betegei iránt, inkább csak miatta, hogy egyszer nehogy túl sok legyen számára az, amit hall a gyerektől. Tudom jól, hogy megváltoztam a háború után, de azt is tudom, hogy még mindig tudok pontosan olyan ökör és idióta lenni, mint előtte. Viszont azt is jól tudtam, hogy őt nem fogom tudni átverni, legfeljebb akkor, ha már tökélyre fejlesztettem mindent, de arra szerintem nem elég két év. - Pedig már kezdtem azt hinni, hogy felém is megenyhül a szíved, ahogyan a picik felé. – vágtam cuki fejet, amilyet talán egy 8 éves vágna. Ebben mindig is jó voltam, hogy különféle arckifejezéseket utánozzak. Majd az újabb kijelentésén elnevetem magamat és megrázom még a fejemet. – Még a végén azt fogom hinni, hogy direkt cukkolsz. S ő miért is aranyosabb? – kérdeztem kíváncsian, de persze komolytalanul, hiszen nem vettem magamra. Tudtam jól, hogy csak az idegeimen akar táncolni és a kedvességeimet visszaadni. - Mert két csacsogós lányt összeeresztesz, abból nem sok jó születhet. – pillantok rá egy sokat mondó nézés keretében, majd megrázom a fejemet. – Jaj, ne. Elég volt azt egyszer végignézni. Akkor se értettem, hogy mivel vettél rá, Pindurka, hogy megnézzem azt a filmet. De többet tuti nem csikarsz ki belőlem ilyeneket. – néztem rá mosolyogva, hiszen nincs az a pénz. Akkor inkább egyen meg reggelire. A barátom, de azért nem kívánhatja a halálomat se ilyen értelemben. Újra kicsit megvakargatom a tarkómat, hiszen fogalmam nincs arról, hogy miként másszak ki ebből a helyzetből. A harc másabb, ahogyan a haverokkal is másabb lenne ez a helyzet, de vele… Ezt tényleg eléggé elszúrtam és hihető indokom nincs is, csak akkor lenne, ha bevallanám neki a dolgot. Azt pedig nem akarom. - Ouch! – játszom rá a dologra és még a poén kedvéért oda is kapok, de a szám fülig ér, miközben mosolygok, így rájöhet arra, hogy nem igazán éreztem meg az ütését. Sokkal nagyobb ütéseket kapunk naponta, amikor edzünk a többiekkel. Amikor meghallom a régi becenevemet, akkor egy apró mosoly kúszik az arcomra, s a vonásaim is megenyhülnek. – Ne beszélj csacskaságokat! Bízok benned és ez sose fog változni, de vannak olyan pillanatok, amikor jobb távol maradni a számunkra fontosaktól. – pillantok rá komolyan és ebben már semmi tréfa nincs. Biztos vagyok abban, hogy sejt valamit, de nem akarok róla többet beszélni, legalábbis nem most. Hamarosan pedig helyet is foglalunk a cukrászda egyik asztalánál. – Milyen sütit kérsz? – ha megmondja, akkor hozok neki is egyet, meg innivalót, majd leülök vele szemben. – S mik történtek veled? Bekötötték már a fejedet, amíg távol voltam vagy még mindig túl sok a hódoló és nem tudsz dönteni? - emlékszem, amikor évekkel korábban eljátszottam poénból a pasiját, hogy lerázzuk a hiénákat. Sokáig nevettünk még rajta.
Annyira hiányzott már ennek a nagy behemótnak a társasága. Bármennyire is utáltam őt per pillanat azért, amiért megpróbált kilépni az életemből, mégsem tudnék huzamosabb ideig haragni rá. Ahhoz túlságosan is jól ismer, és én inkább konfliktuskerülőnek vallom magam, mint okozójának. Kivéve, persze, mikor érthetetlenül állok előtte és lila gőzöm, miért nem keresett olyan hosszú ideig. Vagyis de, immár tudom. Minden bizonnyal tarthatott a pszihomókus oldalamtól és attól, ha valamit le tudnék olvasni az arcáról. Bár, ennek igazából semmi értelme.. hiszen, inkább én buktassam le őt, mint egy ezer idegen, nem? Én nem ítélkeznék felette, más azonban simán megtenné, mert nem ismeri őt. Mindegy, nem rejtheti el örökre azt az oldalát sem előlem, előbb utóbb rájövök, mi is nyomhatja annyira a lelkét. - Hé! Ez nem vicces! - Próbálok komoly maradni, de sikeresen elnevetem magamat helyette. - Miért, mit akarnál nekem venni? Cumisüveget? - bukik ki belőlem a következő kérdésem is, két nevetés között. Annyira nem szeretem, mikor mindenből viccet kreál, ugyanis olyankor én sem tudok komoly maradni.. tökéletesen értett ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat az olyan dolgokról, amikről ő egyébként nem akart beszélni. - Ez nálam nem jön be.- Öltöm ki rá a nyelvemet gyerekesen a cuki feje láttán. - A kicsik még ártatlanok, te meg egy nagy kajla vagy - magyarázom egy vállvonás keretein belül, persze egyáltalán nem gondolva komolyan a szavaimat, mindössze a szívatásának kedvéért ejtve ki a szavakat a számon. Aztán azon kezdtem el morfondírozni, hogy mit is hozhatnék fel Grawp mellett, amiért ő aranyosabb lehetne Jason-nál, mert természetesen bármennyire is imádtam a karakterét, egyáltalán nem tartottam őt cukinak. - Hát, mert Neki olyan ártatlan szemei vannak.. és bármennyire is veszélyesnek néz ki, szánt szándékkal a légynek sem tudna ártani. No, meg ő egy óriás..- Bár, ez utóbbi rossz példa volt, már csak azért is, mert kétlem, hogy Sparky szánt szándékkal ártana bárkinek is. Maximum az ellenségnek és neki is, csak ha nagyon muszáj. Hacsak eszembe jut, hogy miken kelhetett neki átvergődnie magát a túlélésének érdekében, elszomorodom. Olyan szívesen elbeszélgetnék vele minderről.. de nem erőltethetem. Neki kell hozzám fordulnia. Be kell látnia, hogy másként nem tudja elfogadni, majd meg is barátkozni a vele történttekkel. - Úristen, mennyi mindenben is hasonlítotok egymásra! Te is egy óriás vagy! - Nézek rá kb olyan szemekkel, mint akinek valóban meglepetést okozott a saját ténymegállapítása. - Már tudom is, mivel tudsz kiengesztelni azért, mert olyan hosszú ideig kerültél engem - jelenik meg egy sunyi, huncut vigyor az arcomon, a tiltakozásait hallva. Igen, szenvedni fogsz! Megérdemled! Aztán, szavakba is foglaltam neki, hogy mit kell megtennie ha azt akarja, hogy enyhűljön a haragom iránta. - Végig kell nézned velem az Alkonyat sorozat összes részét. - Mondom ki az ítéletét, egy gunyoros vigyorral, ugyanis tisztában voltam azzal, hogy ennél rosszabbat akarva sem tudtam volna kitalálni neki. Mondjuk, azokat a filmeket már én magam is untam egy kicsit.. de még egyszer kibírom, az Ő kedvéért. A megjátszott jajgatása hallatán összeszűkölt szemekkel kezdem el méregetni őt. Ah, bárcsak fele annyira erős lehetnék, mint ő. Komolyan, minden sokkal egyszerübb lehetne abban az esetben.. mondjuk, nem éreztem magamat különösebben gyengének, vagy épp tehetetlennek sem, de egy hozzá hasonló behemóttal szemben holmi kevésre jutnék az erőmmel. - Pillanatok..? - Értetlenkedek, hiszen fogalmam nem volt, mire gondolhatott. Vagyis fogalmam az volt róla, de nem lehettem biztos abban, hogy valóban pont az is futott át a fején. - Na jó, befejeztem, nem próbálom kiszedni belőled az információkat. Ha akarod, majd elmondod magadtól.. - emelem megadóan magam elé a kezeimet, hogy láthassa, komolyan is beszélek.. már amennyire. Ha majd belássa, hogy szüksége van rám, segítek neki, addig amúgy se tudnék. Majd, miután helyet foglaltunk az egyik asztalnál, rögtön érdeklődni is kezdett azt illetően, hogy milyen sütit szeretnék enni. - Hm, a legfinomabbat. Lepj meg. - Kacsintok végül rá, hiszen itt nagyjából mindegyik ínyencség finom szokott lenni. Nem hiába szeretek erre járni. Kár, hogy az ami finom, legtöbbször hízlal is.. Aztán a következő kérdéssorozata hallatán ismét szakadni kezdtem a nevetéstől. - Annyira sokáig azért nem voltál távol. És nem, nem kötötték be a fejem. Illetve, a hódolókkal kapcsolatban meg.. hát, Michael-el még mindig meggyűlik néha a bajom. Viszont, az egyik miniatűr kis páciensem apukája elég cuki.. - mesélem el neki, hogy nagyjából mi is a helyzet velem és a "pasijaimmal" mostanság. Michael-t már csak azért is említettem neki, mert annak idején párszor megkértem őt arra, hogy játsza el előtte a pasimat. Mai napig kínosan él bennem az a pillanat, mikor ennek reakciójaként az exem egy elég gázos féltékenységi jelenetet produkált.
Felvonom a szemöldökömet, de mielőtt bármit is mondhatnék elneveti magát. – Majd akkor leszek komoly, ha te is az vagy Miss Nevetgélő. – s még a nyelvemet is kinyújtom rá, hiszen ő beszél nekem a komolyságról és a többi dologról, s saját szavain elneveti magát. Akkor mégis miként várja el azt, hogy komolyan vegyem? - Hmm, nem is rossz ötlet, de én másra gondoltam. – pillantok rá hamiskás mosollyal az arcomon. Imádtam mindig is húzni az agyát és ez mára se változott. Pedig sok volt már a rovásomon, de akkor se akartam semmihez se normális fejet vágni. Inkább megpróbálom elütni poénokkal a dolgokat. - Hééé, nem szép dolog sértegetni másokat. Még a végén tényleg bedurcizom és elmondom mindenkinek, hogy milyen gonosz néni tetszik lenni. – s hozzá még gyerekhangot is imitálok. Ha ezért se csap meg, akkor már semmiért se fog. Lehet kicsit túl lőttem a célon, de nem érdekel. Imádok hülyülni és sokkal jobb ilyennek lenni, mint esetleg az élet és a múlt hülyeségein agyalni. Arra ott vannak az éjszakáim. A nappalaimat nem akarom nekik adni, ennyire egyszerű. Láttam azt is, hogy egy-két társunk minként ment tökre, vagy vetett véget az életének. Vajon lesz olyan, amikor rendesen foglakoznak a veteránokkal, vagy a kormányunk számára ők már nem is számítanak? Jobb nem is erre gondolni, mert tuti megint felhúzom magam. – Nem lehet, hogy inkább te szöktél meg a koboldok vagy a törpék földjéről? Tudod, az sokkal inkább valószínűbb, mint az, hogy én vagyok óriás. – s azzal körbepillantok. Tény, hogy magas vagyok, de azért nem is vagyok óratorony se. Szerencsére, már csak az kellene. – Amúgy meg tudod a magas sarkú csodákra képes. – kacsintok rá játékosan, hogy tovább húzzam őt, mintha meg se hallottam volna a korábbi gonoszkodásait, de én eléggé könnyedén át tudok siklani az ilyen megjegyzéseken. Ha nem így lenne, akkor rémálom lenne a katonaság, mert ott is állandóan ugratjuk a másikat. - Hallgatlak boszi. – s várom azt, hogy most mivel fog sújtani, amikor pedig meghallom, akkor majdnem félre is nyelek. – Te most ugye csak szívatsz? Biztosan nem fogom veled megnézni azt az ízét. Nincs az a pénz, akkor inkább sújtson le a haragod ezerszer, de azt nem! – hőkölök meg és sietve még iszom is kicsit, mielőtt tényleg megfulladok. Ez még viccnek is rossz, de tényleg. Minek néz engem? Valami drága plüss mackó barátnak? Lehet régebben belementem volna, de most már nem. Megváltoztam, talán túlzottan is. - Kössz. – csak ennyit nyögök neki válaszul. Lehet, hogy most emiatt bunkó és tapló vagyok, de nem érdekel. Nem akarok arról beszélni, ami a harcmezőn történt. Semmi értelme nem lenne. S neki sincs szüksége hallani a sok borzalmat, azt ahogyan ártatlanok, társaink vesznek oda, ahogy a kezeid között vérzik el valaki, vagy éppen látod azt, ahogyan lelövik vagy egy bomba darabokra szaggatja. Nem, ezt senkinek se kellene átélnie, de a hazánkért és a szeretteinkért megtesszük és ez sose fog változni. - Szeretnéd, hogy beszéljek vele? Ugye, nem bántott? – pillantok fel rá dühösen és idegesen. Nem fogom hagyni, hogy valamelyik szemétláda még egy női ismerősömet bántson. Elég Callie-t látni, ahogyan szép lassan elpusztítja önmagát. Lelassítottam eddig talán ezt a folyamatot, de megállítani még mindig nem tudtam, pedig meg akarom tenni. Talán a kiruccanás jót fog tenni neki. Nagyon remélem.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Gyorséttermek Szomb. Szept. 24, 2016 11:37 am
Jackie & Gabriel
A kis csaj a korházban, nem kommentálom a tettét, de utána kell néznem valaminek… hajt a kíváncsiság. A meló helyen a kartelles ügyön dolgoztam, ismerős ismeretlenekbe botlottam bele az arckeresőn és a személyes akták is megnyíltak előttem. Az előző ügyekbe is bele bele nézegettem, mindegyik majdnem ugyanarról szól, de a bűnös még sem került elő…. a Gyilkosságiak sem sok mindent találtak, a szokásos gyilkosságok történtek. Egyet kivéve, de az más volt és én azt az egy esetet keresem. Ehhez kapcsolódik a mostani ügyem is. Még jó hogy a Főnök mellém rakta Miss-t, igy nem vették el az ügyemet és nem adták át másnak. Nagy szerencse. De miért vezethető minden szál ugyanarra a múltbéli cselekmény szállra? Hiába kattog az agyam, nem jutok előrébb, mire észbe kapok a Főnök kopogtat be, húzzak haza, holnap meg menjek és füleljek le Miss-el egy „kotyogót”. Állat. Hazaérve se tudok nyugton ülni, illetve feküdni a babérjaimon, a laptop szól, az üdítőket iszom és monitoron az áldozatok képe pereg. Mindegyik ott halt meg, ugyanazon módszerrel. De hirtelen támadt gondolatmenetem másfelé kígyózott el és a Tűzoltóság képei és ügyei között matattam. A melósaik, a takarítóik és úgy minden között. Ki kapok, ha ezt bárki megtudja, de rátudok kapcsolódni a hálózatukra és betudok jutni a Gépükre pár pillanat alatt. Collins Jackie…. megy vagy kislány. Született… szülei… újabb szülők… újabb otthon… bazmeg. Nos… tovább. Tanulmányok, testvérek vagy bármi? Igen, itt van minden. Turkáljunk még mélyebbre, valami kórházi orvosi akta felé… De a telefonnál maradok, haverom elég jó ebben. - Te figyelj, néz már utána egy Jackie Collins tűzoltónak, 1988. Marcius 16- os születésű, vagy 4 családnál volt ilyen örökbefogadásos cucc… minden kell róla. - azzal szakítom is meg a vonalat és várakoznom kell. A TV-ben is a hírek mennek, ezt a balesetet közvetítik meg még pár gyilkosságot. Civilek ölnek civilt, anya a gyerekét, vagy épp az apa erőszakolja meg a saját gyerekét. Hová fajul ez a világ? Közben megérkezik a faxom is, amit a csávó kiderített…. Oké, az anyám nevét eddig is tudtam, kis fiatal fruska volt, amikor megszült, az apám meg egy barom, de hogy ennek a nőnek…. SMS-t firkantottam neki.
„Küld az én orvosi aktámat is.”
Csak két kerek percbe telt, már azt is átfaxolta. Egyezik minden apróság A-tól Z-ig. De őt minek passzolta vissza a kórházba? Miért hagyta ott? Mert nem a fatertól van… igen, nem attól a seggfejtől van, a név se stimmel… meg az otthona sem. Ha egy teljes hétig tudtam halasztani ezt a személyes ügyet, akkor sokat mondtam. Állandóan rajta kattogott az agyam, szóval nem sokáig bírtam. Egy SMS-el bombáztam.
„Tudnánk találkozni valahol? Fontos az ügy, nem tűr halasztást. Hudson.”
A postával a kezemben haladok a lépcsőkön felfelé. Legtöbbje számlakivonat vagy reklám, egy azonban a nevemre szól és a katasztrófavédelmi központból jött. Megugrik a szívverésem, ugyanis már négyszer bontottam borítékot tőlük és mindegyikben ugyanaz állt; idén sem fértem bele a keretlétszámba, próbálkozzak legközelebb. Megtettem, minden évben, idén is valamikor az év legelején. Jesszusom, mintha egy élet telt volna el azóta... Előkapom a kulcsomat, nyitom a zárat, belépek az ajtón – csak hanyagul belököm a csípőmmel, de hallani, ahogy a zárnyelv a helyére ugrik – és minden egyebet leteszek a kezemből, csak azt a levelet fogom továbbra is, amelyikben benne áll, vagy próbálkozzak legközelebb megint vagy végre zöld utat kapok. Akármelyik is, elkezdem feltépni a leragasztott részt, amikor a telefonom jelez, valaki üzenetet küldött. A mobil után nyúlok, félbehagyva a boríték kinyitását és magasba szaladnak a szemöldökeim a rövid üzenetet olvasva. Hudson Ron társa volt, ismerem én is, de csak nagyon felszínesen és a legutóbbi eset óta, amikor az a csecsemő meghalt az épülettűzben, ahová berohantam érte, nem is hallottam felőle. Gőzöm sincs, hogy mit akarhat és miért pont tőlem. Igazság szerint még az is megfordul a fejemben, hogy talán félrenyomott valamit és nem is nekem szánta a rövid, de annál velősebb üzenetet. Kis hezitálást követően pötyögök neki vissza. Persze. A bevásárló központ jó lesz? 20 percen belül ott tudok lenni. Jackie. Azt nem tudom, hogy ő merre van jelenleg, de azt igen, hogy a pláza a város közepén van, így logikusnak tűnik odaszervezni. Hozzánk baromi közel van, hozzá meg passz, de gondolom majd módosít, ha másik helyszínt preferálna inkább. Megvárom, hogy mit válaszol és, ha neki is megfelelő, akkor magamhoz veszem a bukósisakom és felmarom a kulcsaimat. A levelet, amit az imént még ki akartam bontani, megvár később is feltépni, így azt a többi borítékkal együtt a konyhaasztalon hagyom és lemegyek a motoromhoz. (…) A megbeszélt időre és helyre sikerül pontosan érkeznem. Mikor meglátom Hudsont, intek neki egyet röviden, minden cifra nélkül. - Hello. – teszem le magam egy szabad helyre, mielőtt azonban bármibe belefognánk, a legutóbb adósa maradtam valamivel. - Figyelj, legutóbb nem volt alkalmam, hogy ezt elmondjam, de köszönöm, hogy bejöttél utánam az égő épületbe. – az, hogy kiborultam akkor, nem az ő dolga, nem tartozik rá, így nem zavartatom magam amiatt, hogy meg sem említem. - Szóval milyen ügy nem tűr halasztást, miért akartál mindenképpen találkozni? – nem szeretem kerülgetni azt a bizonyos kását, részemről csaphatunk a közepébe, amúgy is baromi kíváncsi vagyok, hogy mi is ez az egész.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Egész nap a házban ültem és a könyveket bújtam, így végre eljött az ideje annak, hogy kimozduljak. Mindenféle konkért cél nélkül vágok neki a városnak kutyáim kíséretében. A friss levegő mindhármunknak jót tesz. Egyszerű visletem van, egy fekete farmer, barna és fehércsíkos kötött pulcsi, kabát és persze az elmaradhatalan sapka, sál és kesztyű trió. Kezdem nagyon unni ezeket a hideg napokat. Bár a hőmérséklet szinte soha nem zuhan nulla fok alá nekem mégis minden porcikámat rázza a hideg. Fogalmam sincs hogy a fenébe bírtam én ki mínusz -15 fokban gyerekként. Pedig egész jó kis teleket éltem át, néha térdig érő hó is volt, amiben örömmel ugrándoztunk és dobáltuk egymást a barátaimmal. A hatalmas szánkózásokrol meg korcsolyázásokról nem is beszélve. A szüleimnek sokszor már könyörögnie kellett, hogy bemenjek a házba. Most meg, kikészülök a nulla fokban. Normális léptekben szelem át a város utcáit, a kirakatoknál meg-megállva. Mindig van valami, amire csorgatom a nyálam, de nem élek nagy lábon. Még mindig van abból a pénzből amit William után kaptam, befektettem a bankba, ott pedig szépen kamatozgat. Nem élek fényűző életet, úgyhogy amire szükségem meg tudom engedni magamnak, nem kell nélkülöznöm. A közös házunkat, amit egykori apósomtól kaptam hamar eladtam, és az árából vettem a mostani egyszobás kis otthonkámat. Egész kellemes kis életet alakítottam ki, jól érzem magam. Rágyújtok egy cigarettára, miközben a bevásárlóközpont fele veszemaz utat. Ha már itt vagyok elintézem a szükséges bevásárlást, fogytán van az élelem és az általános szükségleteket kielégító cuccok is. Hideg szél fúj, és az égen sötét felhők gyülekeznek, remélem nem lesz eső, annak most nagyon nem örülnék. Lassú lépésekkel haladok az üzletek között, és befordulok az első élelmiszerboltba. Sosem írok listát amkor elindulok otthonról, ezért legtöbbször a szükséges dolgokat kifelejtem, még szerencse, hogy van nekem ez a két rosszcsont így naponta megtehetem ezt a sétát. A polcok között sétálva kosaram lassan megtelik mindeféle élelmiszerrel a kenyertől elkezdve a paradicsomig szinte mindenből pakolok és természetesen a kutyakaja sem maradhat el. Szerencsémre a sorban alig áll néhány ember előttem, így gyorsan intézem a fizetést és már cammogok is tovább a lányaim társaságában. A sapka, kesztyű és sál hamarosan a táskában landol, itt bent nincs szükségem rájuk. Igazából szeretnék már hazamenni, a szatyroknak elég jó súlya van és a lányok is türelmetlenek. Egyik ebbe a másik meg a másik irányba húz, de valami mennyiei illat csapja meg az orrom az egyik gyorskajáldából. Ezer éve nem ettem hamburgert, szerintem most pont erre van szükségem. Általában kerülöm az ilyenfajta táplálkozási módszereket, de ennek valami isteni illata van,úgyhogy muszáj megennem egyet. Besétálok az eléggé hangolatos kis éttermecskébe, ahol Rihanna legújabb dala szól a rádióból, a pult mögül pedig egy kedves fiatal srác mosolyog rám. - Jó napot. Mit adhatok? visszamosolygok rá majd egy gyors menüsor átnézés után már válaszolok is. - Egy csirke burgert, dupla sajttal, krumplit és egy kólát kérek. majd még mielőtt válaszolhatna átnyújtom neki azösszeget és leülök ez agyik szabad asztalhoz, a pórázakat pedig az asztal lábához bogozom. - Legyetek jó kislányok! Bírjatok ki még egy kevés időt símogatom meg a biuksijukat, majd a telefonom képernyőjét bámulom. Néhány perc múlva a rendelés már előttem hever az asztalon és alig várom, hogy megízlelhessem a burger ízét. Észre sem vettem, hogy ennyire éhes vagyok.
Hosszú percek óta ültem a kocsiban. Egy bérelt autó, semmi különleges. A céljaimnak pontosan megfelel, hiszen a GPS segítségével eljuttat a kívánt célállomásra. Most is ott vagyok, ahol akartam lenni. Nadiya lakása előtt. Gondolataimba merültem, latolgattam a lehetőségeimet. Hogyan, miként kellene megtennem az első lépésemet? Azonban kérdéseimet azonnal megválaszolta a gyűlölt nő, amikor kilépett lakásának ajtaján. Kiszálltam a kocsiból, s távolról, nagyon messziről követtem. Amint sietősebbre vette, úgy szaporáztam lépéseimet. Amikor megállt a kirakatokat átvizsgálni, egy sikátorba húzódtam be. Kiképzést kaptam arról, hogyan legyek észrevétlen egy idegen környezetben, s most ennek jó hasznát veszem. A betondzsungel nem különbözik sokban az erdők mélyétől, csak a tereptárgyak mások. Sokkalta szögletesebbek. Cigarettára gyújtok, amíg bemegy a boltba. Úgy vélem, egyetlen bejárata lehet az üzletnek, azt figyelem untalan. A csípős szél kabátom alá fúj, próbálom még jobban összehúzni, de hasztalan. Los Angeles után dermesztő váltás Seattle időjárása. Nem akarom megszokni, s életemben először vágyom vissza a gyűlölt városba. Most azonban még nem mehetek haza, a célra kell fókuszálnom és végrehajtanom a terveimet. Újra meglátom alakját, amint hatalmas táskákkal lép elő az üzletből. Gyűlölöm a kutyákat, ez alól a két huskey sem kivétel, amivel Nadiya megjelent. Bolhás teremtmények, amiknek semmi hasznuk vagy céljuk. Kínában legalább rendeltetés szerűen dolgozzák fel a húsukat. Magaslati pontot keresek a gyorsétterem felett, az első emelet korlátai megteszik. Tökéletes pont lenne egy célzott lövéshez, így képzeletem szárnyra kap. Kezemet húzza a fegyver súlya, így megtámasztom. Érzem tenyerem izzadságát, nem képes elpárologni a nedvesség a fém tapintása alól. Szívem hevesen verdesne, de megfékezem, megfogom vad zakatolását. Bal szemem csukva, jobb vállamhoz szorítom a puska tusát, orromban érzem az olaj utánozhatatlan illatát. Kivárom a pillanatot, megfontolom minden mozdulatomat, majd elsütöm a szerkezetet, s a távcsőben végignézem, ahogy Nadiya koponyája vértől fröcsögve nyílik szét. Csak sóhajtok. Körbenézek magam körül. Egy gyerek kíváncsiságát keltem fel, morcos tekintetemmel hajtom el. Valamiért sírni kezd. Nem törődöm vele többet. Ehelyett telefonomat halászom elő a zsebemből. Három napja vettem, eldobható kártyás telefon. Megkeresem Nadiya telefonszámát és vonalat nyitok felé. Türelmesen várok, s figyelem, mikor veszi fel a készülékét. Éppen egy hasábburgonyát tart ujjai között. - Milyen a krumpli? - nem köszönök, nem mutatkozom be. Talán nem felejtette el tíz év után a hangom, talán már nem emlékszik rám. A fontos az, hogy nekem még élénken él az elmémben.
Az ilyen jellegű gyorséttermek általában dugig vannak, az emberek nagyon nagy százaléka szereti itt elfogyasztani az ebédet vagy vacsorát. Előszeretettel fogyasztják minden nap ugyanazt a menüt, ugyanott és ugyanúgy. Ez számomra elég fura, sosem értettem meg, hogy hogyan tudnak ennyire unalmasan és persze egészségtelenül táplálkozni. Most én is itt ülök ugyan, de nálam ez nagyon ritka, szeretek főzni magamra, de ha mondjuk éppen nincs időm akkor is szívesebben fogyasztok valami normálisabb ételt mondjuk egy elegáns étteremben. De igazából erre is csak ritkán kerítek alkalmat, egyedül nem szívsen járok ilyen helyekre. Ma viszont, ahogy elsétáltam a kajálda előtt nagy kéztetést éreztem arra, hogy beüljek ide és engedjek a kísértésnek. A csirkeburgerük valami fantasztikus, szerintem itt az egyik legjobb amit a környéken lehet kapni. Enyhén csípős a hús, nincs telenyomva majonézzel, a salátán kívül paradicsomot is pakolnak bele, és a zsömléje nem túl édes. Én valahogy így szeretem a burgert és szerintem sokkal ízletesebb is, mint azok amelyikekben a majonéz elvesz minden ízt és zamatot. De persze ízlések és pofonok ahogy mondani szokták, minden ember másképp szeret táplálkozni. A két kutyám lustán heverészik az asztal alatt, miközben a pultos srác kihozza a kért eleséget és mosolyogva teszi le az asztalra. Eddig fel sem tűnt, hogy az éhség kaparja a hasafalam, de most, ahogy megpillantottam a krumplit ízlelőbimbóim igencsak beindították a nyál termelési folymatot. Szórok a hasábburgonya tetejére egy kis sót, meglocsolom ketchuppal és már neki is fogok a falatozásnak. A lányaim nagyon jólneveletek ezért nem vernek le a lábamról ahogy megérzik a finom étek illatát, csak vidám farokcsóválásba kezdenek és le sem veszik a szemüket rólam. Mosolyogva adok egy-egy krumplit nekik is, de többet ezután nem kapnak, mert a négylábúaknak sem ez a legjobb eledel. Ismét egy burgonyával szemezgetek, amikor hirtelen a semmiből megszólal a telefonom. Ez elég fura, hiszen nem igazán szokott telefonon hívni senki. Leszámítva persze Étienne-t, de ha jól tudom ő most szolgálatban van, ergo Ő nem lehet. Visszaejtem a krumplit a tányérba, hogy előkotorásszam a táskám legmélyéről a mobilomat. Imseretlen szám. Összeráncolom a szemöldököm, néhány másodpercig még bámulom a kijelzőt, majd fogadom a hívást. - Igen? szólok bele a készülékbe. Egy erős fárfihangot hallok a vonal tulsó végén, ami annyira idegen számomra de mégis ismerőseng cseng a fülembe. - Ki a faszom? kérdezem elég udvariatlanul és körbenézek a teremben, de nem látok senkit aki engem figyelne. Pedig valószínüleg erről van szó, ha az illető tudja, hogy éppen burgonyát eszem. Hirtelen végigfut a hideg a hátamon ahogy tudatosul bennem, hogy valaki figyel, sőt lehet az is, hogy követ. Agyam lázasan zakatol, próbálja beazonosítani a hangot...aztán beugrik. Automatikusan összehúzom magam ültömben ahogy tudatosul bennem, hogy kivel beszélek. Theodor. A valamikori férjem Will testvére, egy megszállott, egy pszichopata, aki ráadásul mindig is utált engem. Az étterem ablakán figyelek ki az utcára, de sehol nem látom. - Theodor. halkítom le a hangom...- Mi a francot akarsz tőlem? Honnan van meg egyáltalán a számom? Te követsz engem Theo? direkt rövidítem le a nevét, tudom, hogy azt ki nem állja. Szemem sarkából a termet és az utcát pásztázom, bármikor felkészülve arra, hogy egy teherautóval ront be az ablakon. Mondjuk arra igazán kíváncsi vagyok, hogy mi a francot akarhat tőlem tíz év után. - Hiányoztam Theo? kérdezem, nem kevés ironiával a hangomban.
Gyűlöltem a hangját. Sosem értettem, hogy William miért pont ebbe a csitribe lett szerelmes. Tehetségtelen senki, aki csak az öcsém pénzét akarta megszerezni, s miután megölte őt, meg is kapta. Ezt azonban senki nem hitte el nekem, mert állítólag verte őt. Mennyire gyűlöletes vád és hazugság egy szajha szájából. - Nadiya. - vágok közbe a kérdések sora előtt. Azt meg sem említem, hogy mennyire felvágták a nyelvét, hiszen mindig is tudtam mennyire mocskos a szája. Csak nekünk játszotta meg magát, nekünk mutatta szelíd arcát. Engem azonban sosem tudott átverni, mindig is láttam rajta a szándékait. Ó William, miért nem tudtalak megvédeni tőle? Ellöktem magam a korláttól, ahol eddig pihentem, majd a mozgólépcsőhöz lépdeltem. Kimért, lassú tempót választottam, nem siettem úgy, mint ő a kérdéseivel. Hallhatta, amint egyenletes szuszogásomat mosoly szeli ketté. A válaszon azonban még gondolkodtam. Nem kellett semmit sem elsietni. Tekintetemet akkor vetettem rá, amikor a mozgólépcső egyik fokára álltam, s a zümmögés egyre mélyebbre vitt a két emelet között. Előttem egy srác kapta be egy másik srác fejét, ők talán csóknak hívták volna, nekem csak a fertő jutott eszembe. Undorítóak ketten, s ahogy egymás nadrágjában túrtak, úgy hánytam el majdnem magam. Ismét Nadiyara néztem, amikor újabb kérdést tett fel. Képtelen voltam választani, kit gyűlöltem jobban: öcsém gyilkosát vagy ezt a két buzit. - Pontosan tudod, hogy mit akarok tőled. Miért teszel fel olyan kérdéseket, amikre tudod a választ? - szenvtelen volt a hangom, majd bólintottam egyet. A gesztus azonban nem a nőnek szólt, hanem egy eladónak. Megráztam a fejemet és szabad kezemmel ötöt mutattam. - A számodat egy magánnyomozótól kaptam, de tényleg olyan fontos ez? Beszélni akartam veled, ítélj el érte... Egy tíz dollárossal fizettem, visszajárót nem kértem. Átvettem a papírzacskót, majd pár lépéssel egy korláthoz léptem. "Karácsonyi csemegék - egészségesen" olvasom a tasak feliratát, majd kiveszek egy diós csemegét. A papírkapszlitól megszabadulok és két részletben eszem meg a kellemesen édeskés pralinét. - Igen, hiányzotál. Tíz éve egyetlen Hálaadáson sem jelentél meg, már kezdtünk aggódni maittad. Újabb mosoly, aminek a hangját is hallhatja, majd kezembe veszem a barna zacskót és elindulok az étterem felé. Az ablakban állok meg, hogy észrevegyen. Szenvtelen arccal strázsálok le előtte, majd bontom a vonalat és elteszem a készüléket. Pár lépés múlva már előtte állok meg, kabátom gombjait már kioldottam, csomagomat pedig felemelve mutattam neki. - Apró csemege a kutyáknak, hogy ne harapjanak meg, amikor leülök. Megengeded? Nem vártam meg a válaszát és már le is ültem vele szemben, a kutyák pedig kaptak egy-egy diós pralinét. Természetesen papír nélkül, hiszen ártana az emésztésüknek a cellulóz. - Hol is kezdjem? - dőlök hátra a székben, majd kiveszek még egy csemegét a zacskóból. Nem tehetek róla, mindig nassolnom kell valamit. Talán nem felejtette el ez a hibámat, de nem törődöm vele, ha mégis. - Gyilkos vagy. Sosem hittem el a mesédet, hogy miért halt meg William és nem tettem le róla, hogy rácsok mögött lássalak. Az utolsó desszertet is kivettem a zacskóból, majd két harapással nyeltem le a finomságot. A tasakot Nadiya tálcája mellé tettem, felirattal lefelé. - Reményeim szerint megtaláltam a módját, hogy céljaimat elérjem. Szerettem volna látni, hogyan reagálsz erre a hírre. Nem gyakran hagyom el Los Angelest, de ebben az esetben kivételt tettem. Rosszul gondoltam?
Szívem vadul zakatol a mellkasomban, még szerencse, hogy ezt a vonal másik végén nem lehet hallani. Izzad a tenyerem amelyikben a telefont tartom, és hirtelen az étvágyam is tovaszállt. Látom magam előtt Theodor gyűlölködő pillantásait az esküvőnk napján. Fogalmam sincs miért, de az első pillanattól fogva utált engem, minden egyes alkalommal megpróbált keresztbe tenni nekem, hol szavakkal hol peddig tettel. Ex sógoromról azt hiszem bátran ki lehet jelenteni, hogy egy őrült. Nem tudom Will halála óta mennyit változhatott, de arra nem fogadok, hogy jobb ember lett belőle. Miután felmentettek eladtam a közös házunkat és az árából vettem meg a kis kuckómat, ahol most élek. Tíz éve már, hogy nem láttam, igencsak fura és nemvárt a felbukkanása. Idegesen pillantgatok körbe, a gyűlölt arcot keresve. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy menekülőre fogjam, de ha egészen idáig követett akkor nyilván azt is tudja, hogy hol lakom. Vagy csak kezdek paranoiás lenni? Higgadtságot erőltetve magamra, válaszolok neki. Próbálok nyugodtan tűnni, nem engedhetem, hogy egy újabb árnyék a múltból felzaklasson és tönkretegye az életem. Annál én erősebb nő vagyok. - Miért nem adod fel? Fogadd el a William halálát. erőltetek mosolyt az arcomra. Feláll a szőr a kezemen a hangját hallva, szinte már látom magam előtt azt az önelégült mosolyát. Tíz év telt el, és ő még most sem képes elfogadni a testvére elvesztését... - Képes voltál magánynomozót küldeni rám? Neked teljesen elment az eszed Theo? Képes vagy belemászni az életembe? A legintimebb dolgaimba? fölösleges kérdésfelvetések csupán, hiszen a választ tudom rá, ha valaki, akkor ez a férfi képes gátlástalanul belerondítani mások életébe. Nem szívesen gondolok bele abba, hogy napokig, vagy talán hónapokig a nyomomban volt egy ember, észrevétlenül az árnyékomban. Én pedig észre sem vettem. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Theo ismét része lesz az életemnek, ráadásul ilyen mocskos módon.Azt mindig is tudtam, hogy elmebeteg, de legvadabb elképzeléseimben sem gondoltam arra, hogy képes lesz felkutatni, tíz év után. Gúnyos mosoly jelenik meg a szám sarkán... - Nos, ha csak a kihagyott hálaadások miatt aggódsz, akkor nyugodj meg, talán majd jövőre ott leszek. Tudom mennyire hiányzom neked Theo, de nem gondolod, hogy egy nyomozó akkor is túlzás? hallom ahogy mosolyra húzza a száját és ez teljesen feldühít. Mikor már végre minden kezd normálisan működni az életemben, akkor beálít ő és egy mondatával képes mindent a fejére álítani. Tekintetemet még mindig le-fel jártatom a tömegben, az ismert de gyűlölt arcot keresve, mígnem megpillantom az ablakon keresztül. Az elmúlt időszak vele sem volt kegyes, mintha öregebbnek és még mogorvábbnak tűnne. Ökölbe szorítom a kezem ahogy felém közeledik, majd az elnémult telefont visszasüllyesztem a táskámba. Reméltem, hogy soha többé nem kell őt látnom. - Miért kérsz engedéjt, ha nem várod meg a válaszom? idegesen pillantok a kutyák felé, akik jóízűen majszolják a férfitól kapott édességet, majd a lábszárát szagolgatják. Megfogom a pórázt és közelebb vonom magamhoz őket, amilyen őrült ez a férfi még kárt tesz bennük. - És ha megkérhetlek ne etesd mindenféle szarral a lányokat. Azt meghagyjuk neked. küldök felé egy gúnyos mosolyt. Feszülten figyel minden mozdulatát, arcom nem tükröz érzelmeket. Volt időm kifejleszteni a póker arcot, így nem nehéz úgy tennem, mintha nem érdekelne a jelenléte. Megvárom amíg befejezi a mondatát majd hangos nevetés tör elő belőlem. - Theo...Theo...édes drága Theodor... próbálom cukkolni és nagyon nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne símogassam meg az arcát mint egy kisgyereknek. - Miért nem adod fel? Tíz év telt el...William pedig egy mocskos kis féreg volt. Egy erőszaktevő. A rendőrség is ezt mondta...vége...fogadd el, hogy nincs többé... küldök felé szúrós pillantásokat. - A világ jobb lett nélküle... szeretném felidegesíteni, kegyetlen lenni vele...
- Kikérem magamnak! Ezek ízletes, diós pralinék, hidd el jobban járnál te is, ha ilyeneket nassolnál és nem mindenféle gyorséttermi vackot. - aggodalmam természetesen hamis volt, mint ahogyan a hanglejtésem is. Nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen szennyel tömi magát. Talán még meg is könnyítni a dolgomat, ha az ilyen mosléktól hal meg, s nem a kezeim által. S valóban, elfelejtettem neki mondani, nem rácsok mögé akarom dugatni. Jobban szeretném, ha én lennék az, akit életében utoljára lát. Ha az én pisztolyomnak a csövéhez imádkozna, mielőtt kileheli a lelkét. Mocskos féreg? A világ jobb hely nélküle? A halántékomat masszíroznám, ha nem lenne a gyengeség jele, így csak lecsukom egy pillanatra a szememet. Le kell higgadnom, s ebben nem segít az sem, hogy nem a nevemen szólít. - Valóban, tíz év hosszú idő. Túlléphetnék, de nem tudok és nem akarok. Mintha egy gyűlöletes fekély lenne a testemen, amitől nem tudok megszadulni. S ennek a fekélynek neve is van... Kitalálod? Kicsit feljebb ülök a széken, egyenes derék és hát. Tenyereimet a papírzacskóra teszem, magamhoz húzom és lomha pillantásokkal nézek hol Nadiyara, hol a tasakra. Arcomon mosoly jelenik meg, de azonnal megfogom, elüldözöm messzire és nagyon távolra. - Nem hagytál semmi elérhetőséget, az egyetlen esélyem egy nyomozó volt. S neki sem könnyítetted meg a dolgát, pedig azt mondják, az egyik legjobb a szakmában. - megköszörülöm a torkomat. - Étienne, így hívják azt a férfit? Neki már elmondtad, hogy öltél? Hogy gyilkos vagy? Esetleg még a megfelelő alkalmat várod? Elképzelek egy romantikus vacsorát, gyertyafény, kellemes zene, finom bor. Aztán bevallod neki, milyen vérfürdőt rendeztél, csak azért, hogy az öcsém örökségét megkaphasd. Így tervezted? Vagy már tud róla? Milyen szomorú lenne, ha véletlenül megtudná, hogy a szerelmének milyen gonosz múltja van, nem? A papírtasakkal kezdek játszani. Nem tudom miért, de engem szórakoztat a tudat, hogy többet tudok nála. Hogy ő semmit sem ért, semmit sem tud, csak a sötétben tapogatózik, én pedig minden kapuk őre vagyok és a kulcsok is nálam vannak. - Csak egy dologra válaszolj. - előredőlök, derekam és hátam még mindig egyenes. Mélyen a szemeibe nézek, hosszan vizslatom zöld lélektükreit. A legapróbb rezdüléseket is próbálom kiolvasni íriszeiből, amikor folytatom. - Meddig tervezted a gyilkosságot? Minden lépésről előre gondoskodtál vagy az ölés mámora felülírt mindent? Valld be, hogy előre eltervezted és soha nem látsz újra.
- Akkor edd meg te és ne tömködd vele a kutyáimat. nem érdekel mi a franc, hogy mit adott nekik, de senkinek nem engedem meg, hogy csak úgy etessék az állatkáimat. Theodor meg még a végén megmérgezi őket, ebből az emberből minden kitelik. Soha ezelőtt nem találkoztam még senkivel akibe ennyi gonoszság és gyűlölet van. Még akkor utált, amikor megismerkedtem az öccsével, pedig semmi oka nem volt rá. Soha nem viselkedtem úgy, hogy gyűlölnie kellet, próbáltam megfelelni a családi elvárásaiknak. Szándékosan sértegetem, kíváncsi vagyok mekkora a tűrőképessége, hogyan reagál ilyen helyzetekben. Látni akarom az arcán ahogy szenved szavaim miatt, én is eleget szenvedtem az ő öccse miatt. És most, oly sok év után úgy tűnik, hogy ismét felbukkan egy sötét árny az életemben, és nem hagy nyugodni. Megrögzötten próbálta bebizonyítani, hogy szándékosan végeztem a testvérével pusztán a vagyona miatt. De ez nem igaz, én nagyon szerettem Willt, addig a pillanatig, amíg nem kellet mindennap elviselnem az erőszakot. Az igaz ugyan, hogy megterveztem a gyilkoságot, de soha nem bántottam volna ha szeret, a vagyonának meg pláne semmi köze az egészhez. Az, hogy megörököltem az életbiztosításást pusztán a véletlen műve, azt sem tudtam, hogy van neki. Kissé feszülten ülök a székemen, az előttem heverő krumplira és hamburgerre már rá sem bírok nézni csak a férfi arcát fürkészem, készen arra, hogy bármikor a torkomnak eshet. Szavai ólomként nehezednek a vállamra. Szóval nem viccel, tényleg nyomoztatott utánam és még Étienne-ről is tud. Ökölbe szorítom szabad kezem az asztal tetején és szúrós pillantásokat küldök felé. A világ forog velem, ha arra gondolok, hogy mekkora veszélynek van kitéve Étienne. Theodor egy igazi őrült, mindenre képes, hogy beteljesítse a bosszúját, akár még Őt is bántaná. Mélyeket lélegzem és megpróbálom lecsillapítani magam. - Őt hagyd ki ebből Theodor. Semmi köze nincs hozzád, ahogy Williamhez sem volt. Tűnj el az életemből! nem tudom, hogy vannak-e még szavak amik hatással lehetnek rá. - Ő nem tud semmiről, és nem tehet semmiről. Hagyd ki Étiennet ebből. Ez a mi ügyünk- próbálok hatni rá. Inkább rám vetítse ki az összes dühét, de a férfit aki új reményt adott nekem ne keverje bele a dolgokba. Az túl nagy csapás lenne neki és nekem is. - Nem az örökségért vagy a pénzért csináltam...bántott engem.Tudom, nehéz lehet elfogadni, hogy nem te vagy a család legnagyobb patkánya...de Will...nem volt jó ember. nem tudom moderálni magam, ha az említett két férfiról van szó. Az egyiktől bár már megszabadultam, de a fájdalom amit okozott végigkíséri az egész életem. Automatikusan hátrább húzódok, ahogy ő felém közeledik. Szavainak hatalmas súlya van és egy pillanatra tényleg elgondolkodom azon, hogy bevalljam az igazat. Semmit nem szeretnék jobban ebben a percben mint a távolodó hátát látni. Tudni, hogy kisétál az életemből és soha többé nem látom. De nem bízom benne, a gyűlölete annál hatalmasabb. - Nem tudom mire akarsz kilyukadni Theo... megcsóválom a fejem. - Tudtad, hogy miatta vetéltem el? Hogy terhes lettem tőle, ő pedig a szart is kiverte belőlem örömében? Tudod, hogy hányszor erőszakolt meg, hányszor csattant a nadrágöve a hátamon? a keserű emlékektől kissé elhamályosul a tekintetem, de könnycseppet nem ejtek érte. - Megöltem. Nem terveztem, de ahogy először lecsapott a késem, felszabadultam. Es a többi szúrás már öröm volt. Tudod mit? Megtenném még egyszer. Még ezerszer. Ha feltámadna én újra a pokolba küldeném. nézek bele sötét, gyűlölölettől izzó íriszeibe. - Boldog vagy? Ezt akartad hallani? Miért téped fel mindig a sebet? tényleg nem értem, hogy miért okoz fájdalmat magának, miért nem képes elengedni, ezen már nem változtathat.
Theodor Gallows
Avataron : Clive Oven Kor : 50
Tárgy: Re: Gyorséttermek Hétf. Jan. 16, 2017 7:42 am
- Szóval semmi köze hozzá? - tűnődtem egy pillanatra. Pillantásom rajta tartottam, egy másodpercre sem néztem el. - Talán ő is gazdag? Sebezhető? Ő is kígyót melenget majd a mellkasán, mint egykor William? Hagytam volna neki időt a válaszra, ha nem tudtam volna, hogy mit felelne. Ő más, Étienne szereti, sosem bántana, bla-bla... Egy évtizeddel ezelőtt sem gondolta volna másként, de tíz évvel ezelőtt William itta meg féktelen számításának és vérszomjának a levét. Tehát nem engedtem válaszolni, miért is hallgattam volna tovább a szavait? - Erőszak... Erőszak? ERŐSZAK?! A felesége voltál te ribanc! Azt mondod, hogy erőszak? - elpattant bennem valami. Pár másik vendég furcsa pillantásokkal ajándékozott meg, s egy izgága mókus is felém tartott, akit egy legyintéssel intéztem el. Ha most idejön hozzám és felszólít, hogy csendesebben töltsem ki a dühömet, akkor letépem a fejét és beleszarok a nyakába. Szerencsére nem kellett eddig fajulnia a helyzetnek. - Az erőszak az, amikor a nő nemet mond utána, nem igaz? Visszadőltem a székben. Hatalmasat sóhajtottam, majd ezzel el is szállt belőlem az előző kifakadás. Szavai nem igazán érdekelnek már, a lényeget már úgyis tudja. Visszatértem az életébe és ezen semmi nem fog változtatni. - Nem vagyok boldog, nagyon messze vagyok a boldogság állapotától. Annyit viszont ért ez az egész komédia, hogy lássalak szenvedni. Mint ahogyan a családom szenvedett miattad. Hátrasimítom a hajamat, mert úgy érzem, az előbbi kitörés miatt összekócolódott. Lehet, hogy csak pótcselekvés, talán tényleg szükség van rá, nem tudom. Még egy pillantást vetek Nadiyara, arra a gyűlölt vonásaira, s felé nyúlok, mintha meg akarnám érinteni az arcát. Nem számítok sikerrel, szinte biztos vagyok benne, hogy elhúzódik tőlem, amit meg is értek. Azon lepődnék meg jobban, ha hagyná érinteni orcáját. - Sajnálom, hogy elvetéltél. A szüleim nagyon örültek volna egy unokának. - arcomon halvány mosoly jelenik meg, nem túl széles és talán alig látható. Viszont őszinte, mint a szavaim. A szüleim tényleg örültek volna egy unokának az életükben, amit én sosem akartam nekik megadni. Persze, én a gondoskodó szülő! Micsoda abszurd feltételezés! Felálltam, már nem volt több dolgom itt, csak egy utolsó. A papírtasakot, amiben a csemegéket vettem, eddig gondosan őriztem, de most megfordítottam, hogy ő is lássa a feliratot. "Karácsonyi csemegék - egészségesen" olvasom újra a zacskóra nyomtatott betűket, majd lejjebb megyek pár milliméterrel és folytatom magamban: xilittel és más édesítőszerekkel. A felismerés újra mosolyt csal az arcomra. - Még találkozunk. - biccentek neki, majd elindulok kifelé az étteremből. Kabátomat összegombolom, s eltűnök a tömegben.
// Köszönöm a játékot. Szólj, ha esedékes a következő.
Nem akarom hogy itt legyen. Bárcsak ez az egész egy álom lenne és felébrednék belőle. Tíz éve már annak, hogy nem gondoltam rá, elfelejtettem őt és az egész családot, akik valamikor annyi fájdalmat okoztak nekem. A legjobb dolog amit tehettem az Will meggyilkolása volt, ezt a mai napig nem bánom. Viszont ami utána lett belőlem azt bánom. Hiába segítettem megannyi nőn, nyertem vissza a szabadságukat azt a sok vért ami a kezemhez tapad nem tudom már lemosni. Ők is emberek voltak, még akkor is ha éppen a szemétládák csoportjába tartoztak. Talán elég lett volna csak a megfélemlítés, nem kellett volna a végsőkig elmennem. De most már kés bánat, ahogy mondani szokták, őket nem hozza vissza már semmilyen bűntudat és én sem leszek többé szabad. Lélekben. Szavai, kérdései eljutnak az agyamig, de valahogy nem tudom felfogni őket. Válaszolhatnék neki, de úgy érzem nincs semmi értelme, annyira berögződött nála, hogy minden a pénz miatt történt. Sosem szeretett, az hogy elvettem tőle az egyetlen testvérét pedig nem segített a dolgon. Talán, ha akkor megkapom a bűntetést és bezárnak ő is jobban érezné magát, de így csak a gyűlölet lett egyre hatalmasabb benne. Nem mintha érdekelne az ő lelkivilága, jelen pillanatban amiatt aggódom, hogy tudomása van Étiennről. Theodor egy őrült, aki képes mindenre azért, hogy nekem fájdalmat okozzon. Nem tudom mit csinálok, ha valami bántódása esik Jules-nak. Mindehhez neki semmi köze, ez a kettőnk harca, de nem hiszem, hogy képes leszek szép szavakkal meggyőzni erről a velem szemben ülő férfit. Az aggodalom és félelem kettős érzése dolgozik bennem. Én nem félek tőle, de Étiennet szeretném megóvni, a múltam sötét árnyaitól. Hazudtam neki és azt sem akarom, hogy Theo bántsa. Egyre görcsösebben szorítom ökölbe kezeimet az asztal teteén, és már egyáltalán nem akarom leplezni a dühömet. - Erőszak. A felesége voltam, de azt hiszem ez nem jogosította fel arra, hogy akaratom ellenére olyan dolgokat tegyem velem...nos...amiket tett. nincs joga, egyáltalán semmi ahhoz, hogy ribancnak tituláljon, de ezt mos nem teszem szóvá neki, felírom a dühkitörése számlájára. -Én éltem vele együtt, engem bántalmazott nap mint nap...szóval...ezt a témát le is zárhatjuk. elhiszem, hogy nem könnyű elfogadni ami történt, de azt egy kicsit túlzásnak tartom, hogy indokolatlanul is így viszonyul hozzám. - Az érzés kölcsönös. Én vagyok a ti családotoknak az áldozata. Ha tudtam volna milyen beteg helyre kerülök, akkor elmenekülök még mielőtt baj történt volna. De nem tudhattam.vonom felé a vállaiamt, egyáltalán nem szándékozom kímélni szavaimmal. - A sajnálatodból pedig nem kérek. tömény undorral az arcomon húzódom el érintése elől. Engem ő csak ne sajnáljon, abból egyáltalán nem kérek. Némán ülök a helyemen, arcát tanulmányozva és mozdulatait figyelve. Remélem, hogy ismét eltűnik az életemből és nyugtom lesz, hogy elfelejthetem ezt a mostani abszurd helyzetet. Figyelem ahogy feláll ültéből, megpillantom a papirtasakot is. Lepillantok az asztal alatt heverésző kutyákra, akiknek látszólag semmi baja. Esküszöm, ha betegek lesznek az idióta karácsonyi csemegéje miatt én fogom felkeresni és könyörtelenül a testvére után küldöm. - Nagyon remélem, hogy nem kell látnom többé mondom, miközben a távolodó alakját figyelem. Nem lesz olyan szerencsém, hogy ennyivel beérje a zaklatásomat. Némán meredek magam elé még néhány hosszú percig, majd gyors léptekkel indulok hagyom el a kajáldát. Minél előbb haza akarok érni és tudnom kell, hogy Étienne jól van.
// köszi, nagyon imádtam *.* alig várom a következőt
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Gyorséttermek
