AMC mozi

+18


Úgy látszik Tara esetében tényleg a "tabula rasa" két, nagy hatalmú szava fog érvényesülni. Először a kávézóban a csókkal, a kórházban az őszinte beszéddel s most végül Tara vallomásával. Viszonzom azt, hiszen, be kell látnom, hogy jó ideje senki nem mozgatott meg bennem annyi mindent, mint ő. Képes magával ragadni az egyedi stílusával, az is tetszik, hogy kissé tűz és víz a kettősünk. A maga módján igenis rabul ejtett s most, hogy nála elpattant a tartószelep, én is színt vallottam. S ölelése is elvarázsol, akárcsak a mosolya, a szoros érintés, a gesztusokba öltözött szavak és érzések, melyeket szintén viszonzok, olyannyira, hogy új, minden eddiginél szenvedélyesebb csókot kezdeményezek. A szenvedély minden eddiginél jobban elharapódzik rajtam, csodás tűzként jár át s ez csak arra ösztönöz, hogy Tarának csak még több örömet okozzak, még hevesebben dolgozzanak izmaim, még több élvezettel csordultig telt hangot halljak ajkairól legördülni, amit én és csak én váltok ki. Rég nem volt igazán részem érzelmekkel teljes mértékben fűtött együttlétben, mely nem csak kéjvágyról, hanem sokkal többről szól. Már nem elég ez a pozíció sem, többet akarok s épp ezért változtatok helyzetünkön, újfent kihasználva a berendezést s igénybe véve az ágyat. Ugyanakkor nem húzódik túl sokáig ez az eufóriával átitatott pillanat, Tara fájdalmas hangja belém is elevenen vág. Azonnal leállok, kihúzódok belőle, de el nem. Gondoskodóan fordulok hozzá, mint korábban a kórházban. Az együttlét tüzét a fájdalom és a rettenet porral oltója végezte ki. - Ne sajnáld... mi a baj? - homlokát simogatom, hátha könnyít görcsös állapotán. - Nem szeretném, hogy bajod essen, fontos vagy nekem. Szóval ha valamivel segíthetek... -próbálok kékségeibe tekinteni s már tényleg nyoma sincs a korábbi szenvedélynek, azzal sem törődök, hogy Ádám s Éva kosztümeiben vagyunk. Megrémültem én is, de nem mutatom. Ilyen még nem nagyon esett meg velem, legfeljebb az első alkalmam sült el eléggé balul, de az sem ilyen volt. Tara homlokát, fürtjeit simogatom. - Hideg víz, vagy valami segítene?

- Csak legyél itt mellettem, már az is segít. - elnyúlok az ágyon, mert az ilyen esetekben azt vettem észre, hogy a görnyedés az ellenségem. Próbálok minél hosszabbnak tűnni, ami segít is átmenetileg, de minden másodperc más játékot játszik velem. Hol erősebben szorít a görcs, hol lazít markán a fájdalom. S a következő pillanatban csak arra tudok koncentrálni, hogy mennyire béna vagyok és milyen hülye.
- Már régen el kellett volna mennem orvoshoz... - színt vallok neki, hiszen komoly aggódást hallok tőle, s csak őszintén válaszolhatok neki. - Pár hete ... de lehet, hogy inkább pár hónapja fáj a hasam.
Okés, mindjárt annyira le leszek szúrva, hogy abban nem lesz köszönet. Olyan apás típusnak saccolom, a rossz viccei miatt mindenképpen, de jobban tetszik az a gondolat, hogy törődő énje most rám figyel és mindentől meg akar óvni. Talán még magamtól is...
- Jaj, ne vágj már ilyen képet! Már van időpontom... - próbálom elviccelni a dolgot, pedig nem szabadna. Valamiért nagyanyám jut eszembe és az óvaintése a rendszeres szűrővizsgálatokról. Gyorsan megrázom a fejem, és elhajtom mamó gondolatát a lehető legmesszebbre, s újra Maxra koncentrálok. Sokkalta több kedvem is van hozzá. - Segítenél?
Nyújtom felé a kezemet, majd ha felhúz, megcsókolom. Kicsit még fáj a hasam az üléstől, de a világ összes kincse sem lenne elég ahhoz, hogy ezt a csókot megvonjam magamtól. Kell nekem, alanyi jogon jár és felírta az orvos. Bár az utóbbit csak akkor tudom meg, ha pár nap múlva elmegyek hozzá. Átölelem, átkarolom, magamhoz húzom, nyelvét pajkos kalandba hajtom, ajkait fogam játékával kényeztetem. Bárcsak tudnánk folytatni azt, amit az előbb elkezdtünk és akkor talán nem érezném magam ennyire szarul. Egy idióta vagyok!
- Kérsz egy kávét? - ajánlom fel neki szerény irodám legszuperebb eszközének terményét, mely egy kapszulából és némi magas nyomású vízből csodálatos koffein költeményeket képes kotyvasztani. A szemeibe nézek, várom válaszát, miközben ujjaim játékosan táncolnak mellkasán, s nem tudom megállni, hogy ne harapjam be alsó ajkamat egy orbitális méretű sóhajjal egyetemben. - Tényleg sajnálom, ami történt...

- Jó, azzal nem lesz gond. - bólintok. Ha neki ennyi elég, akkor nem vitázom. Nem vagyok orvos, maximum harctéri szinten értek az egészségügyi kérdésekhez és nem hinném, hogy őt egy repesz találta hasba s azt kellene ellátnom. Szóval marad a támogató közelség. Simogatom arcát, hátha az segít. - Ha ez nem az első ilyen, akkor valóban. - komorodok el. - Felelőtlenség ilyesmivel játszani, könnyen nagyobb lehet a baj a halogatással. - szavai messze nem nyugtatnak meg, azért tényleg nem játék az ilyen, kezem egy pillanatra meg is áll az arcán. Bár nem is tudom miért lep meg az egész, Tara eddigi viselkedése nem kifejezetten a felelős gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Könnyed felületessége első találkozásunkról ebben az esetben már-már rémítő méretet ejthet. - Ennek nagyon örülök. - bólintok komolyan megjegyzésére. Viccelődhet, nem is teszem szóvá, könnyebb lehet így elviselni a dolgot, de a túlzott komolytalanság vezet ide, ahol most vagyunk. Már nem a meztelenségbe, hanem oda, hogy egy hónapja panaszai vannak és nem foglalkozik vele érdemben. Kezét megfogom kérésére és felhúzom gyengéden ülő helyzetbe, majd ahogy érzem karjait, én is ölelem őt, bár most sokkalta gyengédebben, gondoskodóbban, a szenvedély háttérbe szorult, a gyengédségé a főszerep, ahogy a csókunkban is. Persze játékosságára játékossággal felek, adósa nem maradok, jól esik az egész s meztelen hátát cirógatom közben. - Nem, köszönöm, nem kifejezetten vagyok álmos. - nem mondanám, hogy nem fárasztottak az eddigiek, de kávénak szükségét nem érzem, vagy nem hatna sehogy, vagy túlpörgetne és akkor ma esete tuti már semennyit sem aludnék. Tarára mosolygok. - Ugyan, ez egészségügyi kérdés, nem olyan, mintha mondjuk más nevét mondtad volna közben és azért álltunk volna le. - vonom meg a vállam, a szükség most törvényt bontott. Bármennyire is fantasztikus volt az egész, jelen körülmények között ennyire futotta önhibánkon kívül. Lehet Tarának olyan problémája van, ami miatt mindenképpen itt lyukadunk ki, függetlenül attól, hogy vizsgálták már, avagy sem. Legfeljebb tudta volna és nem ment volna bele. - Ömmm... felöltözzünk?

Megértését mosollyal fogadom, ajánlatom visszautasítását tudomásul veszem. - Szerintem az lenne a legjobb...
Mondom neki szelíden, amikor a felöltözést említi, majd fel is állok mellőle és az egyik szekrényhez lépek. Tapasztalt munkábajáró vagyok, így mindig van egy-két váltásruha a tarsolyomba, biztos, ami biztos alapon. Laza ruhákat választok magamnak, melegító alsót és pólót, de mindenek előtt egy bugyika kerül rám. Nem a legszexisebb darab, de kényelmes és most a kényelemre vágyom. - Adnék övet, de nem hiszem, hogy egyezik a méretünk.
Hamiskásan nevetek rá, majd a melegító felsőjét is magamra dobom, így leginkább egy anyukára hasonlítok, aki a gyerekeit szedi fel először a kosárlabda edzésről, az uszodából és végül a sakkszakkörről. Bizony, bizony, kicsi Timmy nem a legjobb a sportokban, de penge esze van, az már biztos.
- Én azért lefőzök magamnak egy duplát. - ha nem kér, az ő baja, de nekem még egy műszakot le kell húznom a rádióban és bár nem értünk a végére, eléggé kikészített a ... khmm ... kitartása. Két kapszulát markolok fel a dobozból, majd előbb az egyiket, aztán a másikat is használom. Talán mire felöltözött, addigra fordulok ismét felé, immáron gőzölgő itallal a kezemben.
- Lenne okod más nevét mondani? - teszem fel ártatlanul a kérdés, de biztos vagyok benne, hogy a válasz nemleges lesz, szóval nem készülök meglepetésre. Leteszem a kávét, újra közelebb megyek hozzá, majd amilyen szorosan csak tudom, átölelem. Fülemet a dobogó szívére szorítom, s hosszú másodpercekig meg sem szólalok. Csak hallgatom Max mellkasából a dobogó zörejt, figyelem nyugodt lélegzetvételét, ujjaim pedig feljebb kalandoznak gerince mentén, hogy lapockáját érintsem.
- Szeretlek. - nem kellett többet mondanom és nem is akartam, hiszen pontosan tudtam, hogy ennyi is éppen elég. Csak álltam ott, öleltem és a világ annyira csendes, annyira megnyugtató, annyira tökéletes volt, hogy nem is várhattam volna tőle szebbet. Fejemet elfordítottam, állammal nyomtam szegycsontját, majd olyan széles vigyorral figyeltem arcát, hogy szinte szétszakadt az arcom.
- Á, Tara, tök jó, hogy itt vagy már ... besz...
- Willy, az Isten áldjon meg, kopogásról hallottál már? - fakadok ki, majd intek neki, hogy túl sokan kezdünk lenni ebben az irodában, szóval kívül tágasabb. Megértette és hátrált is, becsukva maga mögött az ajtót. Újra Max felé fordulok, elnézéstkérően pillantok rá. - Azt hiszem, hív a kötelesség...
Csókra invitálom ajkait, majd hosszan, nagyon hosszan élvezem ki testünk egybeolvadását. Delejezett sóhajjal szakadok el tőle, alsó ajkamat kissé beharapom, majd amikor elszakítom magam tőle, kissé pattogni kezdek. Jobb, ha hozzászokik ehhez a látványhoz, mert bizony rengetegszer fogja még látni.

Vanessa & David

Tegnap éjfél előtt fejeztem be a bejegyzésemet, amit egy alapos átnézés után posztoltam is. De elég fárasztó napom volt, így amint ezt megtettem, már húztam is a lóbőrt. Gondolkoztam, hogy elküldjem ezt Vanessának, viszont mikor erre rájöttem, hogy meg kellett volna tennem, már az ágyamban feküdtem és néhány pillanattal később már úgy aludtam, mint akit kiütöttek.
Magamhoz szokatlan módon elég sokat aludtam, és olyan délelőtt 10 körül keltem fel. Ami elég gáz volt, hiszen a film, amire jegyet foglaltam, az 11-kor kezdődött, tőlem meg a mozi vagy fél órára van. Hm… nem is olyan vészes így. Még egy gyors tusolást beiktattam magamnak, amit követően felkaptam az időjáráshoz illő ruháimat, majd már a kocsimban is ültem, és a mozi felé hajtottam.
Nem volt egy könnyű dolgom parkolót találni, ami kicsit felidegesített, de végül 10 perc ide-oda mászkálás után ez is sikeres volt. Beszálltam a liftbe, onnan kiszállva pedig folytattam a sétámat a mozi felé. De mikor megláttam, mekkora sor van… na fasza, ezzel nem számoltam. Sóhajtottam egyet és beálltam a sorba. Még van 12 perc a kezdésig, ha hozzáadom a reklámokat, olyan 22-27 perc körül lehetek. Sima ügy. Időközben a tegnap elalvás előtti gondolatom is eszembe jutott, tehát előkaptam a telefonomat, és küldtem a szőkeségnek egy üzenetet. Mivel haladt a sor, ezért nem nagyon írtam semmit, csupán csatoltam a linket a blogomhoz. Általában így szoktam csinálni, ha másokról is kritikát formálok, legyen az dicsérő, semleges, vagy pedig lehúzó. Elküldöm neki, majd zsebre vágtam a telefonomat.
Közel másfél perce nem haladt már a sor, én meg előre néztem, hogy mi a fene van már. És kicsit hallgatóztam. Hát ilyen nincs, pont itt van ő is? Neki sem lehetett valami jó éjszakája, ha otthon hagyta a tárcáját. Kiléptem a sorból és odalépdeltem a pénztárhoz. Láttam, ahogy éppen összekapná magát a lány és indulna el. Megkocogtattam a felkarját, de nem néztem rá, a pénztároshoz hajoltam csupán. – Kettőt kérek, amire ő foglalt jegyet – mondom neki kedvesen, miközben Vanessa felé biccentek a fejemmel, aztán pedig amint elmondja az árat, kifizetem, és kisvártatva a jegyeket is megkapom. Felmutatom mindkettőt a szőkeségnek, majd amint kiértünk a tömegből – ami kicsit fel volt háborodva a mutatványomon -, odaadtam neki. – Na és mit nézünk? Azaz szia – mosolygok rá. Az Űrvihart akartam megnézni, majd arról írni valami kritikát is, de ez is jó. Legalább van társaságom. Aki közben lehet a hátára sem kíván.

Általában nem szeretem a meglepetéseket, de ez most egész kellemes. Bár valószínűleg amiatt, amire készülök, legszívesebben elásná magát Vanessa, de megesik az ilyen. Viszont ha már itt vagyok, miért ne segíteném ki? Esett már meg hasonló velem, mondjuk nem moziban, de hasonlóan kínos volt. Nem a legjobb, mikor feleslegesen mászik ki otthonról az ember és utazik akármennyit a semmiért. Egyedül jöttem a moziba, pénz az van nálam, annyira nem érdekel az Űrvihar sem, hogy mindenképp azt akarjam megnézni. Ennyi erővel lehet társaságom, filmet ugyanúgy nézhetek, és ki is segítettem valakit. Nyert ügy.
Aranyos, hogy próbál ellenkezni, de ha én egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt végig is viszem. Ritka az olyan, mikor sikerül eltéríteni az eredeti célomtól valakinek, de megeshet. Ennél viszont lássuk be, jóval több kell. Nem nézem meg, hogy mire foglalt jegyet, először az van a gondolataim közt, hogy majd ott bent kiderül, de hamar meggondolom magam, és inkább rákérdezek. Legalább lelkileg fel tudok készülni, ha valami romantikus filmre vettem most jegyet.
Csak legyintek arra, amit mond. – Ugyan, nem ebbe a néhány dollárba fogok belerokkanni, ne is aggódj miatta. Komolyan mondom, Vanessa – mielőtt bármit is rávághatna, azért mondom ezt az utolsó mondatot, és a hangszínem is kicsit megváltozik, hogy tudja, valóban nem kell emiatt aggodalmaskodnia vagy rosszul éreznie magát. – Mi több, még én tartozok neked köszönettel. Legalább van egy kis társaságom – vonok vállat egyszerűen, majd pedig megvárom, míg elveszi tőlem a jegyet. És beigazodik az is, amitől egy kicsit féltem. Romantikus film. Na mindegy. Ki tudja, még lehet élvezni is fogom. Kevés esélyt látok rá, de nincs kizárva. Aprót sóhajtok és megvonom a vállamat. – Lényegtelen. Azt is ugyanúgy lehet kritizálni – mondok csak ennyit, aztán pedig megnézem, mikor kezdődik maga a film. – 11.15. Még sok időnk van. Sétáljunk egyet addig, vagy üljünk le valahova? – kérdezem tőle kedvesen, majd amelyiket választja – már ha választ -, akkor bele is kezdhetünk. – Na és mi a helyzet, Vanessa? Hogy telnek a napjaid? Rég találkoztunk már – viszonylag régen igazából, egy-két hete szerintem, hogy utoljára beszéltünk. De inkább előbbihez van közelebb szerintem.

Mosolyogva bólintok, mikor nem erőlködik, és beletörődik a sorsába. Na jó, ez hülyén hangzott, hisz csak egy jegyről, azaz annak az áráról beszélünk, semmi többről. Van pénzem, hisz szeretek félrerakni, ez a néhány dollár pedig aztán tényleg semmiség. Hm, belegondolva… lehet csak azt nem akarja, hogy én erősködjek, azért engedett és megpróbálja majd mégiscsak visszaadni az összeget. Mindegy is igazából, végső soron úgysem fogom elfogadni, erre mérget vehet. Persze, ha ez a hülye ötletem beigazolódik, hogy csak tetteti a belenyugvást.
Kicsit hátrahőkölök, de mosolygok, mikor rám förmed hirtelen. Ez mondjuk enyhén túlzás, mert csak kicsit morcosan nézett rám, de attól még meglepődök az egész hirtelenségén. – Oké, anyu – mondom neki nevetve, aztán végül komoly pofára váltok. – Ne aggódj, kussban leszek végig. Nem szokásom egyébként sem a film közben beszélni. Volt egy eset… Már ha érdekel? – kezdenék bele egy nagyon rövid kis sztoriba, de ha nagyon untatom, már most abbahagyom. Ha viszont engedi a folytatást, akkor úgy is teszek. – Szóval volt egy eset, mikor még újságíróként dolgoztam, megbíztak… fú, meg nem mondom már melyik filmnek a megnézésével, és hogy írjak róla kritikát. Elmentem egynéhány ismerősömmel, egy maréknyi emberrel igazából. Beültünk, de a film valami borzalmasan unalmas volt, egyszer-kétszer oda is szóltam az egyik mellettem ülő emberkének… valamit, a filmet nem figyeltem közben, és bumm… lemaradtam az egyik csavarról, aztán csak néztem jobbra-balra, hogy mi a nagy hüledezés. Nyilván a körülöttem ülőkből senki sem tudta, mi volt ez az egész, szóval… majdnem buktam a cikket. Mert elég sok minden épült utána arra. Hm… túl sok a valami ebben a sztoriban. Mindegy, a lényeg hogy azóta inkább csendben végigülöm a filmet, és figyelek a történésekre. A Transformers Kihalás Koránál viszont csoda, hogy nem aludtam el… - a „rövid kis sztoriból” eléggé szép kereket sikerült végül kihoznom, jó néhány zavaros részlettel karöltve. Rég volt már ez, és nem is hagyott olyan vészesen nagy nyomot bennem.
Mikor előveszi a telefont és megnézi az emailt, amit küldtem, csak vállat vonok a kérdésére. – Derítsd ki – mondom neki kedvesen mosolyogva. Szerintem ebből is leszűrheti, hogy nem a földig szapultam őt, és hogy teljesen nyugodtan elolvashatja. A hírneve nem emiatt fog megcsappanni, az fix.
Felajánlására bólintok, majd el is indulunk keresni valami helyet. – Remekül. Kicsit szétszórtan, de ettől függetlenül remekül, köszönöm kérdésed – válaszolom őszintén, kicsit elhúzva az elején a számat. – Na, ez tök jó hír. Melyik számra esett a választásod? Már ha nem titok – nem fogok erősködni, csupán kíváncsiságból kérdeztem rá. – Ó, nekem? Nos… a szokásos. Írom a posztjaimat, és a maradék időben pedig gondolkozom, mit írhatnék. Közben zenélgetek, hátha megjön az ihlet. Nézd, ott egy üres pad! – mutatok az egyik irányába, aztán pedig nemsokára már el is foglalhatjuk a helyünket rajta.

- Elismerem, ez valamilyen szinten fair. Ugyanakkor gonosz is, rettentő gonosz. Emiatt lehet mégiscsak belerondítok, hogy lemaradj róla te is – nevetek fel ördögien, de természetesen csak szórakozok. – Nyugi, ahogy mondtam, csendben leszek. Maximum a popcornodból kérek, ha az enyém elfogyott – mosolyodom el féloldalasan, miután biztosítom őt erről. Nem kell aggódnia, ha valaki, hát én olyan vagyok, aki betartja a szavát. Nem ismerjük olyan végtelenül jól egymást, de ezt szerintem már kitalálhatta, hogy én bizony kimondom, amit gondolok. Hogy ez mennyire jó? Nos, legtöbb esetben nem különösebben érdekel más emberek véleménye. Meghallgatom, elfogadom, de attól még hidegen hagy.
- Running home to you... – ízlelgetem a címet, gondolkozva, hogy vajon ismerem-e. Hümmögök egy fél sort is, de nem jutok eredményre. Megrázom a fejem, és enyhén a számat is elhúzom. – Sajnos nem ismerem. De biztos vagyok benne, hogy csodás lesz. Ahogy minden eddigi zenélős videód – vegye ezt nyugodtan bóknak. Úgy is fog még erről olvasni a cikkemben, ha végre megnyitja. Addig meg be kell érnie ezzel. Egyébként felesleges lenne azt is tagadnom, hogy nem tetszik a lány, mert lássuk be, rettentően vonzó személyről beszélünk. Nem csak kívülről, hanem belülről is. Talán pont ez fogott meg benne annyira – mármint az utóbbi.
Miután leülünk, ránézek a telefonomra, egy-két üzenetet gyors elolvasok, majd zsebre vágom és figyelem Vanessát, ahogy olvas. Látom, hogy lényegében lefagy azt látva, ami a cikkbe van írva, ezen pedig elmosolyodom. Na igen, nem nagyon szokásom valakit ennyire az égig dicsérni, de nála egész egyszerűen nem tudtam semmit sem kritizálni. Mielőtt valaki is azt gondolná, hogy a gondolataimat befolyásolja az, hogy vonzónak találom – egyáltalán nincs így. Nem ő az első attraktív nő, akiről írtam egy-egy bejegyzést, és valószínűleg nem is az utolsó.
Mikor végre megszólal, akkor játékosan megdöbbenek. – Basszus, jó cikket küldtem el, biztos ez? – nézek gyorsan rá a telefonjára, ahol még mindig megvan nyitva. Persze csak szórakozok, de nem akarom ezt a teljes döbbentséget megtartani, és próbálom oldani kicsit a hangulatot. Következő szavain csak mosolygok, de nem válaszolok semmit. Nem hiszem, hogy nagyon akarom tudni, hogy eddig milyennek gondolhatott, ha ez egy kellemes csalódás számára.
Kérdésén elmosolyodok, kicsit fel is nevetek. Bólintok, és közben karjára is rásimítok. – Igen, komolyan ezt gondolom. Tudod jól, hogy nem szokásom hazudni vagy terelni. Kimondom amit gondolok, és akinek nem tetszik, akkor keressen mást. Őszinte leszek, próbáltam benned hibát találni… az már másik kérdés, hogy nem tudtam, mert túl tökéletes vagy – felelem neki teljesen komolyan egy halvány mosollyal az arcomon.

Akármennyire is hihetően adja el a mondandóját, engem nem etet be vele. – Peeeersze… - ennyit mondok csak neki, arcomon viszont a mosoly ott pihen. Kevés embert tudnék mondani, akik ha már vesznek popcornt, az ki is tart a film végéig. Ha kettőért fizetnek, na akkor már talán van rá esély, de máskülönben? Ugyan… Nem laktak annyira ez a kaja sem – engem legalábbis -, épp ezért tömöm magamba annyira. A kóla is ilyen, az sem oltja a szomjat hosszútávra, csak még szomjasabbá tesz. Jó, mondjuk kólát tényleg nem szokásom inni, bár popcornt sem csak úgy magában eszegetni. De ha már egyszer moziba ülök, meg kell a kockázatot vállalnom, hogy ha a film nem lesz jó, legalább ott lesz nekem a popcornom, ami kárpótol érte. Szép lassan elmosolyodom a kérdésén, és csak kacsintok egyet. Majd kiderül ez még.
Sóhajtok egyet a szavain, és megrázom a fejemet. – Tudod mit? Kérdezz rá holnap is! Meglátjuk, mit mondok! – felelem neki vigyorogva, játékos hangnemben. Értem én a szerénységét – ismerem is már valamennyire -, szóval nem különösebben lep meg, de azért egy bókot jobban is fogadhatna. Főleg tőlem, akinek aztán tényleg nem egy nagy szokása a különféle dicséretek osztogatása.
Bólintok arra, amit mond, és követem őt a mozi előterébe. Beállunk a sorba, hogy vehessünk popcornt és kólát, rákérdezek nála is, hogy mit kér. Erősködök, hogy én fizessem, mégiscsak ő az, akinél nincs pénztárca. Ha nem mond semmit, és az erőlködésemre hatására sem sikerül változtatni az álláspontján, akkor kikérem ugyanazt, amit magamnak. Nagy popcorn, nagy üdítővel. Esetemben Fanta, övében Sprite. Persze, ahogy említettem, csak ha nem választ semmit.
Leülve a helyünkre még semmi mozgolódás nincsen a kivetítőn. Mikor viszont bejön az első reklám, akkor felé fordulok. – Akkor ez az a pont, mikor lakatot teszek a számra és a kulcsot neked adom? – ha pozitív a válasza, akkor még el is játszom a jelenetet, és a kezébe ejtem a „kulcsot”.

Szokás szerint lenne hozzáfűznivalóm a filmhez, de ha nem zártam volna lakatra a számat, még akkor sem vágtam volna közbe. Nem nagyon nyeri el a tetszésemet a film, de ez csupán azért van, mert a romantikus filmek nem az erősségeim. Végül egyhamar vége szakad, így miután kicsit kinyújtóztattam a tagjaimat és elkezdünk kivonulni, Vanessa felé fordulok, és úgy teszek, mintha kérnék valamit tőle. A kulcsot, nyilván arra gondolok.