Varsó (Lengyelország)

Michelle és Joël

Nem mondom, hogy olyan nagyon bizakodó voltam jelen helyzetemet tekintve, mert abszolút nem vagyok apafigura. Mármint, szerintem tök jó arc vagy, laza, fiatalos, lendületes, csak épp sosem vagyok otthon és nem vetem meg a női nemet. Nem olyan életstílust folytatok, amibe beilleszthető két kamaszlány, különösképp úgy, hogy ők sem akarják. Felajánlottam nekik, hogy visszahozom őket Varsóba, amíg nem érkezik meg az apasági teszt eredménye, és utána meglátjuk, merre tovább. Addig relatíve közel lehetnek elhunyt anyjukhoz, és talán nem kell minden percben úgy éreznem, hogy legszívesebben kikaparnák a szemem. Tudom, milyen közeli hozzátartozót temetni, és abszolút nem felejthető dolog, nekem majd három évtized után sem sikerült. Egymáson kívül az édesanyjuk volt a legfontosabb szereplője az életükbe, őszintén, nem lennék a helyükbe.
Kuba után ismét kénytelen voltam helyettesítést kérni, bizonyára rajonganak értem a kollégáim, de mentségemre legyen mondva, legalább két éve nem vettem ki még a kötelező szabadságaimat sem, mert nem volt apropója. Most meg van, és ez nem olyan horderejű dolog, amit tologatni lehet, már csak azért sem, mert most friss a gyászuk, és nem volt opció az sem, hogy csak később csináljuk meg azt a tesztet. Nagyjából tíz nap, míg elkészül, direkt nem gyorsíttattam fel a folyamatot, hogy legyen idejük egy kicsit emészteni, és igyekszem nem túl sokat zavarni őket.
Most épp reggelit igyekszem összehozni, van egy szuper meleg szendvics receptje a húgomnak, azért odavagyok, és ha a lányok nem lesznek hajlandóak enni belőle, maximum több marad nekem, elfér. Különösképpen nem fogom emiatt zavartatni magam, mert bár én magamhoz képest igencsak igyekszem, de őket most aligha vigasztalja egy elfuserált apa lehetősége, szóval erőszakoskodni nem fogok, az biztos. Én azért itt vagyok, ha éppen valamelyikük hajlandó lenne kicsit nyitottabbá válni, vagy csak szimplán éhesek, dolgom nincsen, maximum átnézem az anyagokat, amiket az asszisztensem átküld, és addig készülnek, míg itt vagyunk, de innen sokat tenni nem tudok, esetlegesen felveszem a kapcsolatot a pácienseimmel, ha megbeszélnivalónk akadna.
- Reggeli! – Tudom, hogy ébren vannak, hallottam már matatást, és nincs is hajnalok hajnala. Egyébként még az is húzós lesz a részükről, hogyan illeszkedjenek be egy amerikai suliba, de azt hiszem, érdemesebb lesz magántanárt fogadni hozzájuk, eleinte legalábbis, bár legalább tudnak angolul, így nincsenek annyira ellehetetlenítve. Annyira nem csodálkozom, hogy az édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy tudjanak az anyanyelvén a lányai is. Én mindenesetre ott ülök az asztalnál, és várok. Meglátjuk, hogy a dacos távolmaradás győz-e, vagy az éhség. A frissen facsart narancslé, tea, és még a melegszendvics is isteni, utóbbi mennyeien illatozik…

Hú, remélem, ez valami köszönés, nem a forduljak fel, mindenesetre nem fogok rákérdezni, elég ciki lenne szerintem. Egy mukkot sem tudok lengyelül, de azt hiszem, kénytelen leszek valamelyest felturbózni magam ilyen téren, legalább egy kicsit. Köszönés, elköszönés, legalább egy hogy vagy és hasonlók. Talán még értékelnék is, bár közel sem ismerem őket egyelőre, és ha nem akarják, úgysem fogok soha közel kerülni hozzájuk, de ha mégis, az nem két perc lesz. Nem is várok csodát, sosem voltam naiv. Talán gyermekként még, de Elroy halálával végleg felégett mögöttem az az út.
- Csinos a ruhád! – Őt egyelőre nem merem megdicsérni, ne nézzen pedofilnak senki, eszemben sincs megrontani senkit. Az viszont egész megnyugtató, hogy ízlése van, vagy az édesanyjuknak volt, ezt sem most fogom megkérdezni, az biztos. Nem igazán tudom még eldönteni, melyikkőjük melyik, de Michelle tűnt az enyhülni képesebb félnek, így gondolom ő az. Lydia szája már első alkalommal is akkor volt mint a bécsi kapu, és kötve hiszem, hogy egy falatot is enne abból, amit én csináltam.
- Köszönöm, jó étvágyat hozzá! – Én a magam részéről bele is kezdek, a kávémat már megittam, szóval most a narancslé a nyerő nálam is. A szendvics meg bármikor belefér, mert valljuk be, istenesen meg tudom tömni a bendőmet én is egy-egy alkalommal.
- De van melóm, csak most szabadságon vagyok. – Szép is lenne, ha ennyi idős fejjel nem dolgoznék, meg rendkívül szánalmas. Azt viszont nem biztos, hogy el szeretném árulni nekik, hogy miféle orvos vagyok, mert simán kinézem, hogy egyből jönnek majd a fintorok, meg a milyen undorító lehet szlogen, és egyebek. De ne legyen igazam…
- Örülök, hogy ízlik. A húgom receptje. – Angiet amúgy is gyakran emlegetem, mert sokszor találkozunk, főleg ugye azóta, hogy meglehetősen gyakran jár kórház közelbe. - Neki is van egy tizenhat éves lánya egyébként. – Nem szeretném szóba hozni a vizsgálatot, ráér majd akkor, ha meglesz az eredménye. Kénytelen leszek idepostáztatni, mert más nem bonthatja ki. Az ilyesmit nagyon szigorúan kezelik. Azt viszont nem értem, miért húzza be a nyakát. Talán bűn, hogy ízlik, amit én csináltam? Nem kifejezetten értem, de elkönyvelem annak, hogy mégis csak kamasz. - A testvéred nem éhes? – Inkább nem nevezem nevén, mert ha felsülök, az vérciki lenne, és csak még inkább elásnám magam. Mindenesetre addig eljutok, hogy egy tányérra kirakok két melegszendvicset, és elviszem a szobája elé, hogy miután leraktam, bekopogjak amolyan jelzésértékűen, aztán visszamentem az asztalhoz.

Csinos a ruhám, elmosolyodom. - Köszi… szeretem is. - vallom be őszintén őt figyelve. A kedvenc ruhám. Talán 5 hónapja vettük és nagyon megszerettem és tényleg nagyon, de nagyon imádom. A meleg szendvics tényleg szuperül néz ki, a terítés is se rossz, ahhoz képest, hogy férfi… - Viszont neked is. - felelem vissza, majd még egy valami kibukik belőlem. - Mit tettél bele? - pillantok rá érdeklődőn. Mi nem ilyet melegszenyót szoktunk csinálni. - Tudod mi is szoktunk ehhez hasonlót csinálni csak épp nem ilyet. Nagydarab félbevágott bagettekre gombát, sonkát és füstölt sajtot halmozunk, arra pedig majonéz és ketchup. Úh nagyon finom, majd olyat én készítek neked. - csacsogok jóleső könnyedséggel. Bár ha nem az apánk, akkor ez van, akkor is csinálok, ha már volt kedves és megosztotta velünk az ő tudományát. Kíváncsiságom még tovább halad. Szabin van. - Mi a foglalkozásod? Persze, csak ha megosztod velem. Tudod kíváncsi lélek vagyok… de befogom a szám ha zavar. - pislogok rá ártatlanul, csak úgy dőlnek belőlem a szavak, ha van valamiről beszélni. Utálok kussolni ez az igazság. A húgának is van egy 16 éves lánya, az szupi. A testvérének olyan szupi neve van…Angie. Angyal.  - Joel, te sose akartál gyereket? Vagy inkább, hogy is mondjam…szenvedélyvadász vagy? - csak úgy kibukik belőlem, nem sértésből, de jó tudni, hogy csak egy egy éjszakás kaland áldozatai vagyunk.
Látom értetlenségét a behúzott nyakamra, lenyelem a falaltot és megszólalok. - Anya sose díjazta, amikor teliszájal beszéltünk. Egyszerre és ugyanazt. Bocsánatot kértem. - fordítottam is közben, mert tuti hogy azt sem értette. Ezer százalék.    
Nem mondja ki a tesóm nevét, nem biztos még a nevünkben.. kedvesen rámosolygok mikor visszatér az asztalhoz. - Michell vagyok. Ránézésre te sem tudod megmondani, ugye?  - kacagom el magam jókedvűen. Nem csak ő az ismerőseink sem tudnak minket beazonosítani, ha csendben vagyunk. Különböző ruhák, de ha rajtam rocker cucc van és a nővéremen valami szolidabb, azt hiszik én vagyok ő. Csak meg kell szólalnunk és mindenki tud mindent. Most is ez a helyzet.      

Látszik is rajta, bár ezt már nem mondom, őszintén, ötletem sincs, hogy kell viselkedni a hozzájuk hasonló kamaszokkal. Mivel mászok a lelkükbe, mivel teszek jó, vagy épp rettenetesen rosszat. Mindenesetre az egyértelmű, hogy a ruhát szereti, amin csak mosolyogni lehet. Igazából nagyon bájosak – lennének többnyire, ha nem viselkednének úgy, ahogy, bár ezért nem hibáztatom őket. Én még ilyen idős fejjel is kiborulnék, ha anyának valami baja esne.
- Az igazi titka a besamel mártás, meg a valódi sonka, nem azok a műanyag izék, amiket a boltokban árusítanak. – Oké, igazából még van benne sok más is, de már ez is egy jó kis kiindulási alap, ha valaki nem tök süket a konyhához. - Állok elébe, olyat még úgysem ettem. A szülőhazámban kedvelik ezt a fajta meleg szendvicset egyébként. Csak Angie mindig mindent feldob valami extrával. – Azért bevallom, most úgy tűnik, nyitottabb kissé, ő legalábbis, sejtésem szerint a testvérével egyáltalán nem lesz könnyű dolgom, de idővel talán rájönnek, hogy ebben a képletben én sem vagyok rossz, egyszerűen csak kihagytak az egészből. Nem mondom, hogy hibáztatom az édesanyjukat, mert sosem voltam az a kifejezett kapcsolatpárti, de vállaltam volna a felelősséget.
- Nos, azért sikerült mindent olyan gyorsan elintézni a kórházban, mert ott dolgozom. Szülész-nőgyógyász szakorvos vagyok. – Ide a kést a nyakamra. Különösképpen nem fogom a szívemre venni, ha ettől csak egy perverz disznónak tűnik, vagy még perverzebbnek, mint aminek most gondolnak, mert én, és az összes páciensem tudja, hogy ez köszönőviszonyban sincs a valósággal.
- Bevallom, sosem gondoltam rá, hogy lehetne, egy tisztességes kapcsolathoz sem vagyok elég komoly. Már érzelmileg, mert orvosként meg tök komoly vagyok. Szenvedélyvadász… hát, most inkább az vagyok, mint amennyire 20 éves koromban voltam. – Akkoriban még talán az orromnál fogva tudott volna vezetni egy rátermett nő, most már erre igazából nincs esély, túl sokat tapasztaltam az életből.
- Áhh, értem. Nos, pasiból vagyok, nem tűnt fel. – Nem részletezném, van még ideje rájönni, hogy mi férfiak, fiúk, hímneműek nagyon undik tudunk lenni igencsak sokszor, mert nemes egyszerűséggel az ilyesmit szeretjük elfelejteni. Én azért társaságban kulturáltan étkezem, de azt inkább nem vázolnám fel, hogy nézek ki egy magányos hamburgerezés után otthon.
- Erre tippeltem volna, de tök hülyét nem akartam csinálni magamból, úgyhogy inkább nem mondtam semmit. Inkább abból, hogy nem haraptál még ketté. Lydia enyhén szólva is paprikásabb jellemnek tűnik az eddigiek alapján. – Nyilván a milyenségükkel ők is tökéletesen tisztában vannak, mindenesetre azt azért jó pontnak veszem szerénytelenségemre nézve, hogy felkacagott.
- Nekem van mi öten vagyunk testvérek, de ikrek nincsenek köztünk. Milyen egyébként? Erre mindig kíváncsi voltam. – És határozottan nem azért, mert valaha ki akartam volna próbálni ikrekkel…

Tényleg. A besamel. Érdeklődve figyelem szavait, hogy ő hogyan és mivel készíti a meleg szendvicset.
Annyi minden új és felfedezni való van 16 éves fejjel Joel „oldalán” hogy csak nah. Ez pedig lelkessé tesz. Az eddigieknél még jobban. Szeretek új dolgokkal megismerkedni és ez felpezsdíti a vérem. Nem értem a testvérem miért zárkózik el előle, de ami késik az nem múlik.  - Szűlész-nőgyógyász… - ismétlem el a szavait… - Várj egy kicsit, akkor ez azt jelenti, ha kiderül, hogy apa vagy, akkor hozzád kell járnunk ilyen olyan vizsgálatokra alkalmanként?  - húzódtak fel az egekbe a szemöldökeim és letettem a szendvicset is vissza a tányérba. Figyeltem őt és a vonásait, de nem minősítettem le a munkáját.
Sok nő az ilyen embereknek köszönhetik az életüket. A nővérem leköpné ha ezt megtudja… basszus. Visszavettem az ételt a kezembe és beleharaptam jó ízűen. A dolog nem vette el az étvágyamat. Nem vagyok finnyákolós. - Ha kiderül, hogy a gyerekeid vagyunk… mihez kezdesz Joel? – érdeklődöm, pusztán csak kíváncsi vagyok, de semmi se 100%. - A férfiak mind furcsák. - vontam vállat egyszerűen, majd eszegettem tovább, lehörpintettem innivalóval mindezt. - Anyunak sose voltak kapcsolatai, vagy legalábbis nem előttünk csinálta a dolgait… szóval nem tudom. Sose volt férfi az életünkben, akire úgymond apaként tekintettünk volna. - fújtam egyet, hiszen egyszerre elregélni mindezt nem piskóta. - Lydia is tud kedves lenni, ha nagyon de nagyon megerőlteti magát. - vigyorodok el. - Ő szeret minden ellen lázadni. - húztam el a szám. - Kinézetre senki nem mondja meg melyikünk melyik, de csak meg kell szólalnunk és abból máris leszűrhető minden. - folytattam egy újabb szendvicsér nyúlva. - Én meg…csak csacsogok itt összevissza neked és lehet hogy nem is érdekel… - pillantottam fel Joelre. De az ikres dologra meglepődök, aztán jön egy szelíd mosoly.
- Ikernek lenni bonyolult. Kilenc hónapig osztozkodni kell egy helyen, ahol aztán összenövünk érzelmileg. Ha bánatos egyikünk, megérezzük. Ösztönből, zsigerből jön az érzés. Van egy fénykép rólunk, alig 2 óráskén fogtuk egymás kezét... én szeretek a tesóm fele lenni. Ha távol vagyunk egymástól megérezzük ha valami történik a másikkal. Mintha egy kalapács csapódna a gyomrodnak teljes erővel... - magyarázok.... aztán hátradőlök a széken és figyelek Joelre. - A tesóiddal jól kijössz különben? Vagy sok belőlük olykor?

- Isten mentsen attól. Mármint, nem miattatok, de azzal még én is tisztában vagyok, hogy az ilyesmi mennyire bizarr. A húgom sem volt hajlandó sosem hozzám járni, igaz, nem is akartam… – Az már más kérdés, hogy az állapotára való tekintettel már más a helyzet. Ettől függetlenül etikailag nem helyes, és nem is szívlelik, ha a rokonokat mi operáljuk, műtjük, mert túlságosan is nagy szerepet kap az érzelmi érintettség. Ettől még belepusztulnék, ha valami baja lenne, és én nem menthetném meg… Azt viszont el sem akartam képzelni, milyen lenne, ha a lányaimat – eleve azt sem tudtam eddig elképzelni soha, hogy gyerekeim legyenek – kellene megvizsgálnom. Lydia holt biztos, hogy kitérne a hitéből az eddigi reakciói alapján.
- Ha a gyerekeim vagytok, akkor kénytelenek leszünk megszokni egymást, mivel messze még a nagykorúságotok ideje, és persze át kell majd némileg szerveznem az életem, mert… igencsak sokat dolgozom, és alig vagyok otthon. – Ami azt illeti, most jól is jött már ez a hosszabb pihenő, kezdtek lemerülni az elemeim, bár ehhez hozzájárult nagyban az idegőrlő kis barna is.
- Hát látod… szerintem meg a nők furcsák. – Megmosolyogtató volt számomra a helyzet, szóval nem is voltam rest ily módon kifejezni magam, azt viszont határozottan jó volt látnom, hogy jóízűen eszik.
- Szerintem mindhárman jobban járunk, ha nem apaként tekintetek rám, mert őszintén szólva, kételkedem abban, hogy valaha is hiteles lehetnék abban a szerepben. Inkább egy távoli nagybácsi, vagy idősebb haver, aki a szárnyai alá vett titeket. A bátyhoz túl öreg vagyok. – Nem mondom, hogy sosem gondolkodtam azon, milyen lenne, hogyha egy kis totyogó szájából hallanám az apát. Második, harmadik gyermeket vállaló nők körében gyakran előfordul, hogy kénytelenek elhozni a kisebbet a vizsgálatra. Készen kapni két tizenöt éves kamaszt azért már egészen más. Ijesztő, és ami azt illeti, mocskosul be is vagyok tojva a dologtól. Ők sosem fognak úgy ragaszkodni hozzám, mint normál esetben az apjukhoz a kicsik, sőt, inkább árgus szemekkel lesik majd a hibáimat, főleg Lydia. Michelle nagyon jó arcnak tűnik, olyan korrekt típus, aki inkább elemzi a helyzeteket, mielőtt ítéletet mondana bárki felett is.
- Hogy őszinte legyek, már azon is csodálkoznék, ha az elvisel állapotig eljutnánk. – Egyelőre még erre sem látok esélyt. - Csacsogj csak, nagyon is érdekel, ebben biztos lehetsz. – Ami azt illeti, életemben nem figyeltem még ilyen komolyan nőneműre, na jó, majdnem, mert Angie mindig is kiemelt figyelmet kapott az életemben, és Chloera is jóval többet figyeltem, mint valaha is terveztem. Ettől függetlenül még így is szép szűk a létszám, jaj… a drága anyukámat ki is hagytam, szegény, menten imádkozna ekkora hibára.
- Ez nagyon jó dolog szerintem, ennyire együtt létezni valakivel, vagy hogy mondjam. – Biztosan megvannak a maga árnyoldalai is, de ostoba lennék azokat hangoztatni, egyelőre jobb taktika plusz pontokat szerezni, mint még több mínuszt pusztán azzal, hogy létezem.
- Nagyon. Imádom mindet. Egyébként meg, néha mindenkiből sok szerintem, veszekedni ugyanúgy tudok bármelyikükkel épp úgy semmiségeken, mint komoly dolgokon. – Nem is olyan rég esett meg Angievel, de azóta már rég elsimult. - S ha már család. Szóval, nekem még élnek a szüleim is, szóval, hogyha én vagyok az apátok, akkor egy csapásra lesz egy rakás nagybátyátok, egy nagynénétek, és még nagyszüleitek is, meg persze a már említett unokatesó. – Azt eszemben sincs az orrára kötni, hogy Angie babát vár, ez nem az én tisztem.
- Miket szeretsz csinálni? – Nem faggatni szeretném, de tényleg érdekel a dolog, és ha már most éppen ilyen beszédes, jobb kihasználni a dolgot.

Nem tudom, hogy milyen az, ha egy fiatalnak orvos a családtagja és hogy annak mit kellene tennie, vagy mit nem. Elvállalhat e minket vagy sem…de erre most magyarázatot kapok. Szuper, valamilyen szinten megkönnyebbültem.
- Akkor jó…parázhatunk attól, hogy megerőszakolnak. - sok hírt leadtak ezzel kapcsán, szóval fintorra húztam a szám, de tömtem a majmot. Undorító az ilyen, nah de remélem Joel nem ilyen… hát fúj.
- Óh. Nem baj az… dolgozz csak… mi meg elleszünk. Jók vagyunk. – váltok izgatottra a következőket hallva. - Nekem nincs semmi bajom veled… én így is elvagyok veled. Ha meg kiderül aminek ki kell…hát nem tudom… - nem gondolkodom ezen, vonok a vállamon egyet és beletörődök a dolgokba, hogy férfi van az életünkben.
- Nem vagy még olyan vén…- nevetem el magam, majd újra iszok pár kortyot.  - A nagybácsi jól hangzik. - pillantok rá. Őszintén? Fogalmam sincs mi lenne a legjobb. - 5 évesen egy apát akartam, erre kapok egy „nagybácsit”. Szép…. – megvonom a vállam, nekem teljesen jó, ha neki is jó ez a helyzet, amit jelenleg feldobott. De majd alakulunk és inkább ez, mint egy vadidegen az utcáról… valami majom.
A nővérem majd nagybetűs MAJD és TALÁN enyhülni fog… őt ismerve…Joelnek nem lesznek unalmas napjai. Főleg ha követem a tesót a bajba és balhékba.
Összetartás.
Vigyorgok és iszok tovább, ettem és ittam, jól laktam. - Köszönöm a reggelit, ez igazán fincsi volt. - dőlök hátra jókedvűen.
Nagy a rokonság…tátott szájjal figyelek és hallgatok, a székről is majd lezúgok. - Tényleg?? - kérdem nagy szemekkel pislogva. - Az…fuhh…. szuper. - elkuncogom magam a jó hír hallatán… anyánk volt csak, erre jön egy apa és a népes kis családja, ez olyan klassz, meg atom király.
- „Stréber” vagyok. Imádok tanulni. A jó sosem elég. Annál mindig több kell. – vallom be őszintén a kis hibámat, aztán folytatom.  - Anyunak szoktam segíteni főzni, meg… szeretek tortákat csinálni. Anyunak összehoztuk Lydiával tavaly egyet a szülinapjára. - idén ezt már nem kell megcsinálni…. de majd másnak kedveskedek vele, ha a tesó nem akar segíteni.
- Meg gitározok… mondjuk a szomszéd nem szerette… - öltöm ki behunyt szemmel a nyelvem. - És te? A munkád ugye nem a hobbid is, meg az életed is? Van valami, amit csinálsz rajta kívül? - dobom vissza a labdát, közben felállok, hogy eltakarítsak magam után.
Elmossam a tányérom, amiből ettem. A pohár még maradhat, abból még iszok.
Ha Joel is végzett, az ő tányérját is elmosom szívesen. Megszoktam a házimunka ezen részét, csak a tesóval közösen szoktuk…de sebaj. Visszaülök Joellel szembe és újabb kortyokat nyelek.

- Hát attól biztos nem, mert az viszont biztos, hogy olyan orvosotok lesz, akiben megbízom. – Szögezem le, bár a falnak tudnék menni az erős sarkítástól, de nem teszem, tök higgadtan reagálok. Azért az milyen szívderítő, hogy egyes orvosok befeketítenek egy egész szakirányt a ténykedésükkel. Öröm és boldogság, de tényleg.
- Az én munkám nem olyasmi, amit távoltól el lehetne végezni. – Maximum felzárkózni tudnék valamelyest, de eszemben sincs jelenleg megtenni, mert még a végén megszöknének nekem. Azt eszemben sincs közölni, hogy jónak biztos nem tartom őket. Michellet egyedül még csak-csak, de ketten együtt… ne is ragozzuk. - Azt hiszem, mondhatjuk, hogy lesz, ami lesz. – Legalábbis én nem fogok idő előtt azon görcsölni, hogy mihez fogok kezdeni azzal a ténnyel, ha valóban a lányaim.
- Nem vígasztal nyilván senkit, de ha tudok rólatok, ott lettem volna. – Nem mintha ezt kötelező jelleggel el kellene hinnie bárkinek is, de ismerem magam, felelősségérzetem van. Azóta még csak esélyt sem adtam arra, hogy becsússzon egy gyerek, mert nem éreztem magam késznek rá. Egy ideje meg már tudom, hogy a magamfajtának egyszerűen nem való.
- Kedves egészségedre. Megtennéd, hogy összeütsz valamit a tesódnak? Az enyémet úgysem fogja elfogadni, de jó lenne, ha enne végre. – Remélem, legalább Michelletől elfogadná, ha mégsem, akkor azzal már tényleg nem tudok mit kezdeni.
- Igen, rengetegen vagyunk, szóval lesz kit megismerni, ha úgy alakul. – Azt is el tudom képzelni, hogy a tesóimmal jobban ki fognak majd jönni, mint velem. Ez engem nem zavar, mert egyelőre tényleg gőzöm sincs, hogy fogok ehhez az egészhez állni. Illetve, inkább megbirkózni velük. Nem vagyok túl optimista Lydia hozzáállása végett.
- Az egyáltalán nem baj, ha fontosnak tartod a sulit, neked gondolom akkor nem kell magyarázni, hogy a jövőd múlik rajta. – Én a magam részéről mindig hálás leszek kedves jótevőmnek azért, hogy mindezt lehetővé tette számomra, de róla nem beszélek senkinek, mert nem kell tudniuk, hogy nem ösztöndíjas voltam… - Ha gondolod, majd befűzöm Angiet, hogy olykor hívjon át sütni, vagy jöjjön át ő, biztos örömmel megtenné. – Nem mintha nem az lenne majd az első mozdulata, hogy tarkón csapkod, amiért eltűnök több mint két hétre, de hát tehetek én róla, hogy minden a feje tetejére állt? Tutira nem…
- Az enyémek sem fogják, de engem nem zavar. Szerintem a gitár nagyon menő. – Én dobolni akartam volna, ha akad ilyesmire keretünk, de értelemszerűen sosem volt, így zenei babérokra sosem törtem. - Tulajdonképpen majdnem. Egyébként imádom a sportokat, a teniszt és a futást leginkább, illetve Raoul bátyámmal mindig kijárunk a baseball meccsekre. Azonkívül szeretek főzni is, tudom, nem túl pasis dolog, de valahogy rám ragadt, nagyon anyás voltam mindig is. – Ecsetelem, én még eszem, kicsit lassabban haladok, annyira nem voltam éhes, én nem éhségsztrájkoltam eddig sem. Viszont amikor elveszi előlem, amint végeztem, elmosolyodom. - Köszönöm. Őszintén, nem tudom, mit csinálnék, ha te is úgy állnál a jelenlegi helyzethez, mint a testvéred. - Sejtem, hogy úgyis megbeszélik majd egymással az egészet, de nem érdekel, tegyék csak, tesók, ez mondhatni a dolguk.
- Tudom, ez elég lelombozó lesz… de voltatok azóta édesanyátok sírjánál? Lehet, hogy sokat segítene, ha többször kimennétek. az sem gáz, ha beszéltek hozzá, kiöntitek a szíveteket, ilyenek. – Én sokszor csináltam a bátyánkkal, már nyilván nem, Franciaország nem egy köpésre van, de ez szerintem tök normális.

Én magamtól nem szöknék meg… max a testvéremmel tartok, hogy neki ne essen baja. A kettő nem ugyanaz. Ő is megtenné értem ugyanezt. Tehát ha ő bajt kavar maga köré, akkor ott leszek én is, hogy ne csak az ő hátán csattanjon az a bizonyos büntetés.
- Persze. - vigyorodok el mint a tejbe tök, a tesó legalább az én összeütött reggelimet megeszi, kizárt hogy Joellal társalogjon vagy 3 percet…sőt. Inkább rendel pizzát, hogy ne kelljen azt ennie amihez a férfi már hozzáért…. Én elfogadtam hogy megváltoztak a dolgok körülütünk, ő nem fogja egyhamar.
Már alig várom, hogy Joel népes nagy családját megismerjem, de azt furcsálom, hogy csak…hm a húgának van egy szem lánya. És a többiek? Nem való nekik gyerek vagy mi? De mindegy, nem az én dolgom. Érdekel, de nem ütöm olyanba a bucim, ami nem is az én dolgom.
Csak serényen bólogatok a sulival kapcsolatos okoskodással, nekem nem kell mondani. Én feltörekvő vagyok, nem nekem való az utcaseprők élete. Ennél több kell…mondjuk vállalati igazgató asszony. Igen, ez még jól is hangzik. Vagy feltornászom magam…kórházigazgatónak. Óh te szent ég, oda tanulhatok ám!
- Áááá…- nyílik el mosolyra húzódott ajkaim, majd kicsit izgatottabban válaszolok. - Az jó lenne. - a húga meg én egy térben, egy konyhában? Óh annál jobb dolog nem is kell egy süti összedobásához. És remélem ezzel nem okozok senkinek sem problémát. Olyan jó egy kicsit kimeríteni a sütés minden szegletét. - Azért remélem, hogy ha sütök valamit, akkor azt nem az ablakon repteted meg, mert tuti cián pakoltam bele… - húzom el a szám kissé, közben óvatosan rápillantok, mivel nem mérgezném meg. Ugyan! Még a tesó se… Joel tök jó fej. - Esetleg ha a konyhádba is beengedsz.
- És finoman főzöl? – érdeklődöm, mivel a meleg szendvics az csak meleg szendvics. Megkóstolom amit elém rak, azt vagy ízlik, vagy nem. De legalább megkóstoltam és nem mondhatja azt, hogy hát….
- Akkor nem jutnánk előrébb… - vonom meg a vállam a tányérelszedés közben…én úgy mint a nővérem? Hát akkor mi tuti egymás torkának ugranánk folyton. Két kakas egy csárdában ugye bár. Nekem jó így… én ilyen vagyok, nem változnék meg még akkor sem, ha fegyvert fognának rám….
A következő szavai megállásra késztetnek minden nemű mozgásban. Szusszanok egyet és félve felteszem a kérdést. - Már kérdezni akartam… - pillantottam kissé rá, majd az emelet felé pillantottam, újra vissza a férfire. - Eljönnél velem? Ő most tuti nem jönne el se velem, se egyedül, veled meg tuti nem. De egyedül…. – csuklik el a hangom egy pillanatra, de folytatom hamar. - …nem szeretnék kimenni. - suttogom már a végére a szavakat. Vagy elküld a sunyiba, vagy kiröhög, megérteném mindkettő reakcióját.

- Biztosan nem lesz kifogása ellene, állandóan teletöm mindenféle sütivel úgyis, szóval szerintem egész nap süt, bár ő nem eszik belőle, szóval nem is értem. Biztos csak a sütés öröméért. – Vagy épp stresszoldás, de nem akarom idegroncsnak feltüntetni drága húgomat, hisz tudom jól, hogy egyáltalán nem az. Mindenesetre az határozottan pozitívum, hogy Michelle vevő az ötletre, ha tényleg a lányaim, akkor legalább az egyikőjükkel nem fogok mindig kudarcot vallani, ez a gondolat pedig határozottan jól esik. Elbízni persze nem fogom magam, mert ki tudja, talán tévedek, és jobb nem előre inni a medve bőrére. Egyébként sem szokásom.
- Nem, eszemben sem lenne ilyet tenni, bár, most hogy mondod… remélem kapható valahol méregkiszűrő készülék. – Csak ugratok, ezt jelzik derűsen csillanó kék szemeim is. - Persze, hogy beengedlek, sőt, szerintem tök szuper konyhám van, biztos tetszeni fog. Nyugodtan főzhetsz majd azt és amikor csak akarsz. Füvet azért ne termesszetek, azt nem támogatom. – Mondjuk az alkoholos vitrinemmel nem tudom, mit fogok kezdeni, nem zárható kulcsra, de kénytelen leszek nem azt feltételezni, hogy szabadidejükben iszogatnának dugiban.
- Panasz még nem volt rá, de őszintén, fogalmam sincs róla, hogy itt miként is főztök, vannak-e olyan fűszerek, amiket jobban szerettek használni, vagy éppenséggel kedvenc helyi ételkülönlegesség, amit illene megtanulnom elkészíteni, ilyenek. – Jól jönne a segítség, s mivel most ilyen kis közlékeny, addig ütöm a vasat, amíg meleg. Érdekes módon valahogy készpénznek veszem, hogy az a teszt pozitív lesz, és fogalmam sincs, miért, de jelen pillanatban annyira nem is tűnik lehetetlennek a dolog. Egyébként nagyon is jól főzök, de nem szeretném sztárolni magam, mert ez tényleg nagyrészt ízlés kérdése is.
A kérése meglep, és nem azért, mert zavarna, vagy ne akarnám teljesíteni, hanem mert… valamiféle bizalom sarjadásának érzem kettőnk közt, ami valljuk be, abszolút nem árthat, sőt. Jól esik, basszus, tök hihetetlen.
- Persze, elmegyek veled. – Bólintok rá azonnal, a szívesen szót csak azért nem mondom, mert morbidul hangzana temetőbe szívesen menni. Valahogy nem tűnik idevalónak. - Ha gondolod, indulhatunk is, csak szólj a tesódnak, hogy kicsit meglógunk, de szívesen látjuk, ha csatlakozna. – Az kéne még, hogy időközben meglógjon nekem, és kerestethessem egy tök idegen városban. Mindenesetre, Michellet mindenképpen elviszem, most először látom rajta, mennyire megviselte az édesanyjuk halála, és már csak ezért sem lenne szívem nem elkísérni. Na jó, egyébként sem, nem vagyok kőből én sem.

Furi testvére van Joelnak, süt, de nem eszik belőle. Akkor csak elosztogatja? Hát jó. Senki sem egyforma. Még én se a testvéremmel. Cukkolását mosollyal viszonzom. Ugyan már. Emberölés? Ugyanannyit kapnák érte, mint más emberért. Akkor meg minek? Amúgy sem bántanám.
- Óh! Köszönöm. – örömtáncot nem lejtek, de nagyon lelkessé tett, hogy beenged a konyhájába. Apró örömök az életben. Nekem ez elég és tök jó érzés. - Hát… szerintem mindenhol megvannak a sajátosságok. De ha olyat főzöl, amit csak te tudsz, akkor azt esszük. Nem kötelező meg tanulni más milyet főzni…. - nem kötelező. Michelle te hülye vagy. Remélem ezzel nem sértettem meg, nem szándékoztam. Isten ment.
A temetőbe valahogy nem szeretnék kimenni egyedül. Szavaira aprót bólintok, hálás vagyok ezért.
- Oké. - azzal öntök még egy kis italt a poharamba, egy szusszal lehúzom az egészet és felkeltem az asztaltól. - Mindjárt jövök. – azzal felmentem az emeletre, hogy nővéremet értesítsem pár dologról. Hova megyünk. Hogy tudja hol keressen. Nem akar jönni, vele nem hajlandó. Csak velem. Majd együtt is elmegyünk, hát persze.
Szeretnék hármasban lenni anyával és nővéremmel. Joelt kihagyjuk belőle holnap, úgy is sokáig itt leszünk még… sőt, ha kiderül a lányai vagyunk, akkor több időt töltünk együtt majd. Kabátban érkezem vissza Joelhez, elkészültem oda fent, egyedül jöttem, szóval kettesben megyünk anyuhoz.
Kulcsomat és a telefonomat elpakoltam, szóval a kocsi felé veszem az irányt, amit bérelt valamikor… gyalog hosszú lenne az út. Az anyósülésen telepszem le és be is kötöm magam.
- Tudod merre van? Vagy utat mutassak? – kérdezem kissé szomorkásan, de kis mosoly ül az arcomon.
- Mióta van jogsid? Majd én is szeretném letenni...csak előbb dolgoznom kellene, szerinted suli mellett menne a dolog? - érdeklődöm, miközben figyelemmel kísérem mit is csinál, hogyan indítja be és mit kell egyáltalán kezdeni....Csak eltereltem a figyelmem anyáról, ott majd lesz időm magamba szállni.

- Ha kötelező, ha nem, én szeretek kísérletezni. – nem gáz, ha nem mond semmit, kész szerencse, hogy ott az internet csodás világa, egész könnyedén kereshetek rá mindenre, ami felé csak hajt a kíváncsiságom, hát utánanézek majd a lengyel konyhának is. Nem célom a mindenáron bevágódás, inkább arról van szó, hogy szeretném, - ha kiderül majdan a vérségi kötelékünk – ha nem kellene még miattam is sokkal rosszabbul érezniük magukat. Nem vagyok az a típus, aki ilyesmire utazna, ellenben annak örülnék, ha nem lennék totális csalódás a számukra. Nem szeretem, ha valamiben mellényúlok, annak sem örülnék hát, ha velük felsülnék.
- Rendben! – Amíg elkészül, addig én magam iszok még egy pohár narancslevet is a kávém után, hú de nagy ötlet, remélem, a cifra azért elkerül, kínos lenne, aztán el is mosom, egyébként menetkész vagyok. Én mindig… nyilván aludni nem utcai ruhában szoktam, de a munkámból adódóan pillanatok alatt vagyok képes összekapni magam. Így nagyjából csak annyi van, hogy az előszobában belebújjak az utcai cipőmbe. Szép lakás egyébként, és kellemetlen, hogy szükséges lesz eladni, ha valóban én vagyok az apjuk, de erről majd máskor beszélek velük. Nem nekem kell a pénz, berakom majd nekik egy-egy számlára fele-fele arányban, lévén egyébként is ők az örökösök. Nekem van elég, nem erre utazom, ám olyan távolból rendben tartani egy házat nem lehet, és eszemben sincs rendszeresen elutazni ide. Igaz, talán arra még hajlanék is, hogy bérbe adjuk, de ahhoz is sok mindent ki kellene innen pakolni. Ez viszont egy hosszabb projekt lesz, talán nyáron megejthetünk majd még egy utat, aminek már a pakolás lesz a célja. Biztos sok minden maradt itt, amihez ragaszkodnának még.
- Megkerestem a térképen, szóval tudom, de azért kiabálj, ha valahol rosszfelé mennék. – Visszafordulni mindenhonnan lehet, emiatt nem aggódom, a dolgok lelki vetülete sokkal inkább kihatással van rám, mert nem vagyok benne biztos, hogy kellőképpen jól tudom majd kezelni. Ugyanakkor Michelle kellemesen felnőttes gondolkodásúnak tűnik nyomokban, így annyira nem feltételezem róla, hogy irreális elvárásai lennének felém a temetőlátogatás kapcsán.
- 22 voltam, mire sikerült összekuporgatnom rá a pénzt. – A szüleimnek nem futotta rá. Ugyanakkor jobbnak látom utólag, hisz a pénzkeresés már feltételez egyfajta felelősségérzetet, ha valaki összeszedi egy jogsira, annak már van elég önuralma és elképzelései az életével kapcsolatban. A jogsi is egy cél, ilyen korban tán pont a legegyértelműbb. Nem, isten őrizz, hogy valaha a szexről kelljen csacsognom velük, akkor még én magam is zavarban lennék. - Szerintem simán megoldható, diákoknak ott a részmunkaidő. – Olykor ki lehet fogni kellemesebb melókat is, mint mondjuk az egész nyáron át tartó pincérkedés, vagy valami tucatmeló valamelyik gyorskajáldában. A kocsival egyébként tök lazán indulunk, jól vezetek, sőt, motorom is van, de nem tartom lényeges infónak, meg aztán, még épp hogy eljutottunk az érdeklődés első lépcsőfokára, nem kell rázúdítanom mindent.
A temetőhöz is sikerül eljutni, kiszállok nyomban, s ha ő is megtettek, csak intek a kezemmel, menjen nyugodtan, nekem ebbe nem illene belekontárkodnom még a jelenlétemmel sem, mindenesetre, ha nem akaródzna neki egyedül odamenni, biztosan elkísérem, de csendben maradok, ez elsősorban az ő gyásza. Ironikus, mennyire futó ismeretség voltunk egymásnak az anyjukkal, mégis most úgy néz ki, két leányzó végig összekötött bennünket.

Én nem bánom, ha Joel főzni akar…csak ne égesse oda, akkor sajna, mint anyunál is, kinevetem, nem szándékos, de kijön. De ez van, kedvelem kicsit Joelt a maga módján, még ha hangot nem is adok ennek, de akkor is jó fej…
Aztán egy gyors felöltözés követi az ezt követőket, szóval Phoebe fent marad… majd vele is kimegyek anyuhoz… mondjuk nem utoljára szeretnék. Többször ellátogatnék hozzá, még ha kicsit drága mulatság is ez az egész. Ha Joel nem is, akkor mi magunk útra kelünk és jövünk… egy kis kirándulás. Szép lesz.
A kocsiban a tájékozódása tök jó, hiszen tényleg érdekelte, hogy hova kell jönnie, nem volt figyelmetlen és nem törődöm. Ez meg tök faja. - Oké. – vigyorodok el, majd az ablakon pillantok ki, mi lesz ha tényleg Seattleban maradunk végig…örökké?
Tök jó lehet autót vezetni, majd ha időm és energiám is engedi, akkor megkérek valakit, hogy tanítson meg már egy kis vezetésre. Utána meg elmegyek jogsit letenni. Már várom.  - Oh az nagyon jó. - csapom össze a tenyereimet, ahogy beszélünk a munkáról és arról, hogy majd legyen jogsim. Mondjuk érdekel a dolog tényleg, mert nem akarok senkit sem csesztetni azzal, hogy vigyen már el ide és oda. Arra ott a busz… de akkor inkább leteszem a cuccost, azt jól is van.
A temetőhöz élve kissé félve szállok ki, majd ahogy Joel int kissé ijedten pillantok a temető kapuja felé. Aztán kissé lassú és talán még óvatos mozdulatokkal lépdelek a férfi mellé.
Nem túl közel, de kellő ahhoz, hogy meghallja a suttogásom. Nem akarom feltüntetni magam félős pisisnek… nem tényleg nem. - Nem szeretek egyedül lenni…. - pillantok rá óvatosan, most mondjam azt, hogy egyedül sosem merészkedtem be? Mindig volt velem valaki, akivel be tudtam menni, aki nem hagyott magamra kettő perc után. - Kérlek. - suttogom már a temető bejáratára pillantva. Nem a szellemektől félek, igen hiszek bennük, meg az ufókban is, hanem mert olyan nyomasztó érzés ott lenni a sírok között. Mintha figyelnének. Főleg amikor üres a temető, na akkor aztán.
Szóval ha jön velem, akkor mellette lépdelve eljuthatunk anya sírjához, amin égnek a mécsesek, valaki volt már kint ma nála, meg a koszorúk virítanak rajta.
Ha nem jön, akkor én se nagyon teszem meg ezt….

Értékelem, hogy ilyen téren nem várja a sült galambot, van autóm, de inkább csak azért, mert nagy a család, és egyszerűbb így elmenni bárhová együtt, nem kell mindenkinek külön odavergődnie, egyébként meg sokkal jobban szeretem a motoromat, azon meg maximum egy főt vihetek, de nem szeretek másokat szállítani rajta, mert alapvetően sokkalta biztonságosabbnak ítélem az autót, már csak sérülések okán is. Nem volt ugyan még komolyabb motoros balesetem, de kisebbek igen, és csúnya tud lenni, míg egy autóval történő koccanás annyira nem viseli meg az embert. Városi körülmények között szerintem a nagyobb balesetekhez iszonyat nagy baromnak kell lenni.
A temetőbe autóval viszonylag egyszerű eljutni, bár az tény, hogy nincs közel. Kicsit aggódom Phoebe miatt, de bízom benne, hogy nem csinál semmi butaságot, és nem lép meg nekem a lengyel valóságba, mert kereshetném, az egyszer biztos… Arra már a kiszálláskor nagy tétben mernék fogadni, hogy Michelle nem egyedül fog bemenni. Azért azt sejtem, hogy bármelyik másik ismerőse is megfelelne neki erre a célra, de valahol örülök, hogy én vagyok itt, és ez is amolyan észrevétlen kis összekovácsoló erő lehet. Remélem, mert őszintén, fogalmam sincs, miként kell egy tizenöt éves kamaszlány bizalmáig eljutni, hát még kettő esetében mi a helyzet… Rettenetesen tartok az egésztől.
- Nyugi, mondanod sem kell. – Magamtól is elindultam volna utána, ha látom, hogy ez így neki nem kerek, és nyilván ki is szúrtam már épp, csak megelőzött a mondandójával. Nem csodálkozom egyébként, én sem szeretem a temetőket, és ha tehetem, messze kerülöm. Halott bátyánk egyébként sem Seattleben van eltemetve, így aligha látogathatnám mindennap.
Azért az meglehetősen pozitív, hogy még a kérlek szót is ismeri, bevallom, az első találkozásunkból még belőle sem néztem ki, hogy valaha fogunk váltani két normális mondatot egymással, de szerencsére ez már megcáfolódott. Azért azt sejtettem, hogy az itthoni környezet jót fog tenni, meg persze a tény, hogy tisztességesen elbúcsúzhatnak. Ettől még nyilván sokkal egyszerűbb nem lesz elszakadni az eddigi életüktől, de nekem sajnos abszolúte nem áll módomban feladni a karrierem, és otthagyni az egész családomat. Bármennyire is tűnjön igazságtalannak, jelen helyzetben nekik is szükséges alkalmazkodniuk, és ha még ide is kéne cuccolnom, még kevésbé menne ez az apa téma.
Végül kikötünk a sír előtt, és keresztet vetek előtte, mert bármennyire ne tűnjek annak, én magam attól még vallásos nevelésben részesültem, és olykor templomba is eljutok, bár gyónni nem szoktam, sosem szabadulna tőlem a tiszteletes.
- Szeretnél venni rá valamit? A temető előtt láttam virágost. – Kérdezek rá, mert bár látom, hogy így is tele van tömve a sír, de lehetséges, hogy attól még Michelle is hozzájárulna valami aprósággal, még akkor is, ha egy anyának ilyesmire sosincs igazán szüksége, bizonyára neki pont elég az is, hogy kijött hozzá…

Csak egy apró mosoly kúszik ajkaimra, amikor mellém érkezik, pedig alig mondtam el, mit is szeretnék és már jött. Nem mondok semmi, kevés lenne ide egy köszi…nem is illene a képbe.
- Szia anya…. - szólalok meg lengyelül, míg Joel keresztet vet, majd lehunyt szemmel fújok egyet. folytatom Joelre pillantva, ismét lengyelül. - Joelt már ismered… - elfordulok a sírtól, hátrébb lépek.
- Nem, nem szeretnék. Elég ha kijöttünk. Szerintem… majd máskor. - még mindig rengeteg koszorú, virág és mécses van rajta… ezeket még el is kell majd vinni… bár nem tudom ilyenkor mi szokás, még sosem vesztettem el senkimet sem.
Nem igen tudom ki rendezte el a temetés költségeit meg ilyen olyan dolgokat, hogy tisztességben legyen eltemetve. De hálás vagyok.
Szép temetése volt.
Csúnya dolog ezt mondani, de a pap szép szavakat szólt róla. Igazak voltak és nem olyanok, hogy visszatér hozzánk. Mert nem fog. Csak a szívünkben él tovább. Nem vagyunk már gyerekek, s felfogtuk, hogy édesanyánk meghalt…. még ha fáj is így beszélni róla.
- Mikor szeretnél visszavinni minket Seattlebe? – kérdezem Joelre pillantva, hosszan elidőzve arcán, majd a sir elé guggolok és megsimítom a fejtáblát. - Még visszajöhetnénk indulás előtt is? - szeretnénk elköszönni tőle, anyutól, mert fogalmam sincs mikor lesz érkezésünk hozzá. Lehet csak évente egyszer.
Mostantól meg kell szoknunk az új környezetünket. A tesónak meg kellene törnie, ami szinte lehetetlen, hiszen ki nem állhatja Joelt. Én elvagyok vele.
Ha az apánk akkor meg nem mindegy a dolog? Nekem is szoknom kell a dolgot… nem tudom miképp fogom kezelni, ha mégis…még mindig ezen kattogok, igen. Még ha külsőleg nem is érdekel. Pedig de….régóta tudni akartam már, ki is az édesapánk.
De mi van a testvérem nem akar visszatérni Seattle-be? Az új otthonunkba? Maradnom kellene vele…vagy  rábeszélni a dolgokra. Mióta az eszemet tudtam Ő volt a legjobb barátom. Nem csak a testvérem. Sokkal több volt annál. Már gyerekként is túlságosan ragaszkodtam hozzá. A jelenlétéhez az életembe, és ahhoz, hogy figyeljen rám. Nem szerettem egyedül lenni. Ő sokkal népszerűbb és kedveltebb személyiség volt nálam mindig, és mindenkor. Ellenben én a bezárkózottabb voltam mindig is. És talán én voltam az, akinek jobban kellett Ő, mint neki én. De nem foglalkoztam ezzel. Egyszerűen nagyon lefoglalt a szeretetem iránta. Phoebe a felem. És nekünk már nem maradt más, csak mi ketten. Tudom, hogy lesznek barátaink, de azért az nem ugyanaz. Egyikőjük sem közelítheti meg azt a szeretetet a szívemben, amit Phoebe iránt érzek. Ha anya után őt is elveszítem…
Tekintetembe a pillanat töredékei alatt könnyek szöknek, elfordulok a férfi figyelő tekintetétől… pont rosszkor.
Pont ő előtte nem akartam….

Nehezek ezek a pillanatok, és a mai napig nem értem, a sors miért kellett, hogy elvegye tőlük az édesanyjukat, igazságtalan. Azt sem mondhatjuk, hogy legalább itt vagyok én, mert az biztos, hogy a mi kapcsolatunkon még erőteljesen dolgozni kell, Michelle esetében talán kevesebbet, mint Pheobevel, de attól még szükséges, és azon leszek, hogy megtanuljuk, hogyan kell eztán együtt élnünk, lévén nincs más választásunk. Nem fogom hagyni, hogy bekerüljenek a rendszerbe, a kegyetlenség sosem volt jellemző rám. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy alapesetben egész kedvelhetőek a csajok.
Nem értem, mit mond, de nem zavar, ehhez nincs is közöm, hagy beszélgessen vele, én itt vagyok, ha kellek, egyébként igyekszem úgymond láthatatlanná válni, hogy megejthesse ezt az egészet úgy, ahogy ő szeretné. Koszorú és virág nem kell, talán tényleg bőven elég mindaz, ami most rajta van, úgyhogy nem is ragozom tovább ezt sem, csak egyet hátrébb lépek, hogy a látósugarába se zavarjak be.
- Nagyjából tíz nap, ha meglesz az eredmény, és az áll benne, amit állítanak, akkor. – Nem könnyű, ugyanakkor tudom, hogy volt közöm az anyjukhoz nagyjából akkor, amikor születtek, szép esély van rá. Jobb is, ugyanakkor, szerintem akkor sem lenne lelkem ellökni őket, ha nem én vagyok a vérszerinti apjuk. Igaz, akkor jó eséllyel ők mondanák azt, hogy köszi, nem kérnek belőlem. - Persze, addig annyiszor jövünk vissza, ahányszor csak akarjátok. – Ez lényeges, lévén a későbbiekben nem lesznek képesek akármikor ide menekülni, ami nagyon szomorú, de egyszerűen nem reptettethetem át a sírját kihantolás után Amerikába, bármennyire is igazságtalan, a két lánynak szükségeltetik hozzám jönnie. Tudom, nem szép tőlem, és komolyan szeretném, ha minden maradhatna a régiben, de nem költözhetek ide, itt nincs egzisztenciám, családom, senkim, nekem is szükségem van a támaszaimra, hogy megbirkózzak ezzel, és idővel számukra is ők lesznek a család, csak esélyt kell nekik adni, megérdemlik, sokkal inkább, mint én.
Igyekszem diszkréten kezelni a könnyeit, mivel elfordul, nyilván szeretné, hogy ne lássam őket, ellenben, hacsak nem húzódik el, vigasztalólag a vállára teszem a kezem, meg is ölelném, de így elég hülyén venné ki magát, szóval nem erőltetem, csak jeleztem felé, hogyha szeretné, itt vagyok, hozzám fordulhat. A bizalom ritka kincs, nem gondolnám, hogy már meg is kapom, mindenesetre egy próbát tettem. Nem tudom ugyan, hogy az anyukája, vagy más csalt könnyeket a szemébe, de nem is számít, csak az, hogy itt vagyok, és nem megyek sehová.

//Ha esetleg akarsz még valamit, akkor állok elébe, ha nem, akkor átemelhetjük magunkat a jelenbe Seattlebe, persze csak ha van kedved hozzá. :* Köszönöm szépen a játékot!//

Szóval tíz nap… hallod ezt anyu?
Tíz nap kell, hogy kiderüljön, hogy Joel az édesapánk. Kis kamaszkori együttléted forrása… Lehet hogy mi csak egy egy éjszakás gyors kaland gyümölcsei vagyunk, de nem eldobtak minket…anyu felnevelt. Ő akart minket. Azt akarta, hogy éljünk.
Ha Joel ezt tudta volna, valószínűleg nem apa nélkül növünk fel.
Hiszen anya nem tudott egyszerre anya és apa is lenni…talán nem is akart. De a lényeg, hogy itt vagyunk mindketten egészségesen és ez a legfontosabb.
Ha a francia tényleg az életünk részévé szeretne válni…meg fordítva is…mindenkinek alkalmazkodni kell.
Nekünk meg főleg, mert mi kerülünk Őhozzá… De érkezünk vissza hozzád hamarosan Anya, csak kicsit várj türelmesen, ahogy eddig is tetted, oké?
Igyekszünk vissza mindketten hozzád. Vagy hármasban, ha Joel is ejtene feléd egy látogatást. Figyelj anya. Légy jó, oké? Nem azt mondom, hogy elengedlek, de mi mást tudnék csinálni? Nem hiszek már a mesékben, hogy egyszer feltámadsz, vagy épp halhatatlan vagy és élve lettél elföldelve… Joel a vállamra tette a kezét, egy kissé meglepett a dolog, de ez zökkentett kis ebből az állapotból, a gondolataim kavargó hullámaiból. Lassan fordulok Joel felé és egy kissé nagyobb lendülettel ölelem magamhoz, mellkasán lévő kezem a ruháját ragadja meg…
Könnyes szemeim pedig a többi sírt bámulja, a neveket, a haláluk napját… Csend van. Az a nyomasztó, kihalt csend. Vajon a túlvilág is ilyen csendes? Nem szeretném ilyen fiatalon megtapasztalni, borsódzik ettől a hátam és feláll a szőr is rajta…
A csend nagyon veszélyes dolog. Szusszanva fordulok vissza anya felé, leguggolok a sírja elé és csókot lehellek rá. Lengyeli szokás…
- Vigyázz Magadra. - suttogom még lengyelül, majd felállva és Joelra pillantva jelzem, indulhatunk…haza.


//Én is köszönöm. *-* //