KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Megosztás

White Mansion

Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 174

TémanyitásTárgy: White Mansion
White Mansion EmptyCsüt. Okt. 13, 2016 8:23 pm
 



 

White Mansion Tumblr_othlr7Q6nU1svzm7do6_500
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:31 pm
 



 

Tartarosz

A napok hetekké múltak, mióta a városba érkeztünk. A hangulatom még mindig ingadozó néha, de a nehezén már túl vagyok. A napi ritmusom, melyben Lexivel keltem és feküdtem felborult, átadta helyét a féktelen ivászatnak és bulizásnak. A legtöbb éjszakát nem töltöttem otthon, általában egy bárban talált meg a lenyugvó hold ezüstös fénye, már ha épp a városi szmogon átfurakodta magát.
Lassan jöttem rá, hogy ez így nem mehet tovább. Kerültem vele minden beszélgetést, mégis el kellett jönnie annak az időnek, amikor le kellett vele ülni. A városba érkezésünk éjszakáján túl sok mindent mondtam el neki. Annyira, hogy utána magamba zárkóztam, belülről emésztett a bánat, a harag, a kín. Lassan, csak nagyon lassan enyhítette gyógyírjével.
A hatása azonban elkezdett látszódni, mi sem bizonyítja jobban, mint a jelenlegi helyzetem. Roberto Cavalli ruhába öltöztetett és meginvitált egy estélyre. Természetesen nem egyszerre jöttünk, túl könnyű is lenne úgy az életünk, ha úgy tennénk. Egy elintézni valója akadt, én pedig nem kérdeztem, hogy miféle.
Ugyanúgy megvannak az én titkaim is, ahogy neki is. Nem firtatjuk, ha akarjuk, úgyis elmondjuk egymásnak.
Ha eljön az ideje.
Ébenfekete, hátul kígyók tartotta ruhába állok a márványpadlóval ékesített terembe. A falakat is hasonló berakás ékesíti, a görög mintázatú oszlopok maguk a mennyei tökély. Ajkaimra halovány mosoly görbül. Megértem miért vonzza eme szépség Hannibalt. Engem is megkap a hangulata. A lámpák csalóka fénnyel árasztják el a helységet, olyan, mintha gyertyák lobognának körülöttünk, mint egy megtestesült elmúlt századi bálban.
Elmeséltem neki, hogy egyszer részt vennék egy hasonló eseményen, mindig is érdekelt, hogy milyen lehetett abban a korszakban.
Ő mindig jót akart nekem.
Fejem lehajtva sétálok pár lépést, göndör fürtjeim eltakarják az arcomat egy pillanatra. Vékonyka táska díszeleg a kezembe. Mégsem hiányozhat belőle a dohány: ám az alkalomhoz illő ezúttal: vékony, mentolos. Mellette a régen használt telefon, mely képernyőjéről Lexivel ketten mosolygunk vissza. Az órára nézve látom, hogy még van ideje ideérni.
Korán jöttem.
Halkan sóhajtva tekintek fel. Ekkor pillantom meg a bejáraton belépő férfit.
Szívverésem a százszorosára ugrik, arcomat egy pillanatra a harag fintora faragja át. Érzem, ahogy testem megremeg a magas, fiatal termet láttán. Az agyamat lassan kezdi el elönteni a harag...
Gyorsan fordulok meg és indulok el a helység másik felébe, fel a lépcsőn, egy eldugodtabb helyre. Táskámból hamar kiveszem a telefonomat.
Nem gondolkozok sokáig. A vörös köd lassan kezdi átvenni elmém felett az uralmat, addig kell elérnem.
Addig kell meghallanom a hangját.
Hallgatom, ahogy a vonal csak csöng és csöng.
- Gyerünk Hannibal vedd fel...
Kérlelem a túloldalról, de kérésem mintha süket fülekre találna. Nem nézek hátra, ha szerencsém van, nem vett észre.
Beiszkolok az első szembe jövő ajtón.
Ujjaim sebesen járnak, egy üzenetet küldök: "Spencer itt van." Remélem, hogy hamar megkapja és idesiet.
Ha találkozok vele...
Bezárom magam mögött a hatalmas aranyszegélyes ajtót.
Nekitámaszkodva veszem elő remegve a cigarretámat, miközben szétnézek a helységbe.
Egykor talán étkező lehetett, hosszú asztal mentén székek telepszenek meg. Boltíves ablakokon keresztül szúródik be az utca naracssárga fénye. Itt is él a csalóka gyertyahatású lámpa.
Újra szemeim előtt látom Lexit, ahogy a kórházi ágyon fekszik, hófehér arccal, magatehetetlenül, karján a tű nyomai.
Szabad kezem az ökölbe szorul és mélyen szívok a cigarettából. Hatalmas léptekkel szelem át a hosszú szobát. Cipőm sarka ütemesen kopog. A harag átjárja testemet, érzem. Ezen már a dohány kártékony hatása sem segíthet. Idegesen dobom a falnak a táskámat. Amaz halkan adja meg magát, a földre esve. Telefonom kigurul belőle, most meg sem hallom.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:37 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Spencer Turner. A megbízható. A jobb kéz. A jó barát. Az áruló. A menekülő. A gyilkos. Számtalan oldalam van, és ennek már jó néhány hónapja. Egyszer a távoli múltban volt egy nő, ó nem szerelmi történet ez. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a kalandos ismeretségünk után végre találtam valakit, akiben megbízhatok. Egy hasonló személyt, akinek a gondolkodása közel áll az enyémhez, de nem így lett. Leenát a bizalmamba fogadtam, talán ő volt az első, akinek megmutattam a másik oldalamat is. Megosztottam vele a maffia titkait, aztán rá kellett jönnöm, hogy ennél nagyobb hibát nem is véthettem volna. Elárult, vagy elárultak. Nem tudom, hogy hányan segíthettek neki, hogy én legyek a két család bűnbakja, de megtörtént, és el kellett hagynom a várost. Seattle-ig menekültem úgy, hogy se pénzem, se életem nem volt többé. A fejemre vérdíjat tűztek ki, és csak a szerencsének köszönhető, hogy még életben vagyok. Immár hosszú hónapok óta csak egy éltet…megtalálni őt, és megölni. Ha tudná valaki, hogy milyen nehéz egy olyan ember nyomára bukkanni, aki el akar tűnni a Föld színéről, akkor azt is megérti, hogy bármire képes vagyok érte. Kifordultam önmagamból, és valószínű az előző munkaadóm se ismerne rám. Egy illegális szervkereskedővel bonyolódtam kapcsolatba, megjártam a mexikói börtönt, adatokat gyűjtöttem, és szaglásztam, amíg rá nem akadtam Troy nevére. Nem volt könnyű, de Leenának is vannak gyenge pontjai, és én megtalálom őket. A húgát csak egyszer említette, és láttam is képen. Több volt a kezemben, mint kellett, és ha már ő visszaélt az én bizalmammal, akkor én is megtettem fordítva. Mennyi mindent hagyott a háta mögött a kislány. Menekült, és rejtőzködött, mint egy kaméleon. Aztán megcsillant a reménysugár. Bál? Nem szívesen vettem volna részt magamtól valami hasonló eseményen, de ha már így alakult, és az informátorom is túlélte a találkozásunkat, akkor ideje volt színre lépni, és megmutatni az elveszett báránynak, hogy mindvégig a nyakában lihegtem, csak nem vette észre. Mostanság nem az eszéről volt híres, igaz nem egy ember kellett, hogy a nyomára bukkanjak, de sikerült.
Egy bérelt kocsival érkeztem a helyszínre, így nem is keltettem feltűnést. A porondra lépés előtt megigazítom a csokornyakkendőmet, de borzasztóan zavar. A hajamat lenyaltam, talán egy szuperhősnek is elmennék ebben a borzalmas frakkban, de az eseményhez ez dukál, és én megadom a módját egy leszámolásnak. Lennének kérdéseim, szívesen hallanám a kis szájából, hogy mekkora hasznot remélt az én elárulásomból, de ahhoz már túlontúl elmérgesedett a helyzet, és csak végezni akartam vele….na jó, meg egy kicsit játszani.
A tekintetem végigfuttatom a most érkező vendégeken, amint beállok a sorba, és belépek a nagy előtérbe. Az akusztika tökéletes, és lám…egy fekete ruha. Ilyen ostobának néz? Dudorászva csúsztatom a kezemet a nadrágom zsebébe, és úgy teszek, mint aki érdeklődéssel szemlélődik, de követem a pillantásommal. Jaj, Leena…az emelet. Lassú, és kimért léptekkel közelítem meg a lépcsőfordulót, de leszólít egy nő.
- Mr. Turner..gyönyörű esténk van, nemde? Ugye fog velem táncolni? – legyezi meg az agyonvakolt arcát.
- Bizonyosan Mrs. White, ki nem hagynám. – kacsintok rá, és magára is hagyom őt, de előtte még gyengéden végigsimítok a vállán. Olyan buták ezek a lotyók. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, de a lentről felhallatszó zaj már elnyeli a többi hangforrást, így fogalmam sincs, hogy merre mehetett. Körbenézek, és a frakkomra simítom a tenyerem. A belső zsebben ott van a Magnumom. Céltalanul indulok meg, és a második ajtón nyitok be. Egy kisebb társalgó lehetett régebben, látszik a két díványon is, hogy értékes bútordarab. Semmi érdemleges nincs itt, de a szemem megakad egy másik ajtón. A kilincshez nyúlok, és amikor benyitok éppen háttal áll nekem a végzetem. A táskája a falra csattan, én meg óvatosan csukom be, és állok meg a közelében.
- Nem így képzeltem el a viszontlátást Leena. Így kell üdvözölni egy régi barátot? – kárörvendő mosoly ül ki az ajkaimra, ha megfordul, és belemélyed a szemembe. Ma megleszel.



Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:38 pm
 



 

Tartarosz

Érzések kavarognak bennem. Egyszerre érzek dühöt, ugyanakkor csalódást is. Nem ringattam magam egykor hiú ábrándokban, hogy Spencer a barátom. Nem vagyok széplelkű, de talán ezt soha nem is tagadtam előtte: kihasználtam. A közelébe férkőztem és ő volt olyan ostoba es naiv, hogy értékes információkat osztott meg velem. Egy különleges kapocs kötött minket össze: a kompromitaló képek a város nagyjairól.
Tudásunk Lexivel folyamatosan gyarapodott a város alvilágáról, mely a legtöbb része Spéncerrtől származott. Minden kötődés nélkül alakítottam ki vele kapcsolatot, azonban, mint oly sok minden, ez is gyökeresen változott meg.
A tulajdonos elkezdte sejteni, hogy kinél is vannak az elkopott képek. Tetőtéri házunkat fenekestől forgatták fel, de nem lelték. Ostobák, nem is sejtették, hogy milyen búvóhelyet találtunk Lexivel. A képeket nem találták meg, de engem gyorsan felleltek. Kettőt pislogtam és már egy raktárépületben voltam egy székhez kötözve. Bájosan mosolyogtam még akkor is, amikor egy szót sem szóltam. Tudtam, ha megteszem meghalok, de úgy is ha nem. Minek legyen akkor nekik jobb?
Meglepő fordulat volt számomra, hogy Spenc eljött. A képek nélkül. Nem sokba tellett volna elmenni Lexihez, ki készakarva odaadta volna a képeket, az életemért cserébe. Mert mi ilyen testvérek vagyunk, a biztonságunkért cserébe semmi sem túl drága vagy értékes. De ő eljött, hogy kivigyen onnan.
Talán akkor kezdett el minden megváltozni bennem. Hasonló dolgokat nem sokan tettek meg értem az alvilágban. Tudtam, hogy hol a helyem, milyen rangban helyezkedem el: az elsöpörni és eltaposni valók között. De azért ez a.kis bogár rengeteg borsot tudott törni üldözői orra alá. Sose találtak még meg.
Egészen eddig.
Próbálok higgadt maradni, de a gondolataim kavarognak. David küldte volna? Hannibalt is akarja, vagy csak engem? Antonioék tudják? Hannibal tudja, ő jól van, ő még él?
Dühösen vágom a falhoz a táskám, melyet rögtön meg is bánok. Lehajolva érte észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó.
Felegyenesedve látom csak meg az alakját.
Érzem, hogy ennyi volt. A táskát az asztalra teszem, a cigaretta kihullik ujjaim közül.
Szavai eljutnak tudatomig, de nem érdekelnek. Látom a vigyorát.
Lelki szemeim elé úszik Lexi kórházi képe, ahogy küzd az életéért. Ahogy minden nap órák hosszát ülök mellette, beszélek hozzá. Ahogy az orvosok lemondóan beszélnek róla és csak egy mocskos drogosnak tartják.
A düh felülkerekedik rajtam. A vörös köd ellepi az agyamat. Tétován lépek egyet. Majd még egyet. Kezem kinyúl oldalra, elveszem az asztalra helyezett régi, talán ezüst gyertyatartót. Nehéz, az jó.
Lépteim felgyorsulnak, ahogy a harag, szikrázó szemeimbe válik valóra.
- Te rohadék.
Sziszegem,  s ahogy közelebb érek hozzá, úgy emelem meg a gyertyatartót. Szándékom nem titkolt, igen egyértelmű.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:41 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Esik az eső, és ma egy csődtömeg voltam az irodában. Már nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna Chicago óta. Az éjszakáim rettegésben telnek, hogy megint végeznem kell valakivel, vagy engem tesznek el láb alól. Leenával fogadalmat tettünk, de még mindig nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mitévő legyek. A bizalom nagy ajándék, és ez a csaj a történtek ellenére sem szolgált még rá, hogy teljesen odaadjam neki ingyen. Az istenit, hát nem vagyok egy kuka, aki bólogat, és semmit sem tesz. A képek egy része nálam maradt, de nem mertem a házban hagyni, ezért az ő taktikáját folytatva, amit a nem létező papagájával tett, azt csináltam én is. Vettem egy szép dobozt, és elástam egy olyan helyre, melyre csak én találok vissza. Nem vagyok hülye, azért ügyeltem rá, de a lakásom nem éppen az a hely, ahol értékeket tartanék, mert sok nő fordul meg benne, és Chloe is szeret kutakodni nálam. A Hill család kezdi felemészteni az életemet, de nem merek fellépni David ellen, és a legjobb barátomnak se mondtam el, hogy az anyja életben van. Mindenki titkát nekem kellett őrizgetnem, és kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok. Ha leszakadt az ég, akkor egy ember jutott eszembe, és ha akartam, ha nem, akkor is ő volt az egyetlen, akivel most beszélgethettem. Kiderítettem, hogy melyik bárban pultos, így munka után mellőzve az esti kiruccanást egyenes odamentem. Dézsából öntötték, és nem volt megállás, így is szarrá áztam, mire elértem a kis kocsmához. Nem egy szokványos hely, de arra pont jó, hogy elrejtőzzek, és kieresszem a gőzt. A nyikorgó ajtón belépve a tekintetem az ismerős barna szempárt kutatja, de túlontúl lefoglalja az egyik vendég. Sietős léptekkel szelem át a közöttünk lévő távolságot, és csapom le a pult tetejére az aktatáskámat. A nedves fürjeimet hátrafésülöm az ujjaimmal, és összenézek Leenával.
- A legdrágább whiskey-ből adj, és ne fukarkodj… - mást már nem is mondok, csak helyet foglalok, ő meg szó nélkül, egy szál cigivel a szájában koppintja le elém az üveget.
- Duplán? – mosolya a szokásos, és benne van az a vadócos hanglejtés is. Bólintok, és kibújok a vizes öltönyömből is. A másik férfi, ha szemmel tudna ölni, akkor most megtenné, de leszarom, mert nekem se volt túl jó napom. Szótlanul hajtom le az első kupicát, és tolom elé, hogy töltsön még egyet.
- Ma a néma ivócimborám leszel, ha nem akarsz beszélgetni, és el kell viselned a pofámat is, mert zárásig nem megyek sehová. A tekintetünk összeakad, és tudom, hogy nem is dobna ki. Különös érzés így tekinteni egy nőre, de jobb, mint egy dugás.


Az emlék úgy rohamoz meg, ahogy nem akarom, sőt még rosszul is esik, mert Leena cseppet sem veszített a szépségéből. A ruha magában egy főnyeremény lenne, de ha nem ő viselné, akkor nem lenne meg a királynői méltósága. A legszarabb ruhában is fennhéjázó tud lenni. A tartása ideges, amíg észre nem vesz. A kérdésem magától értetődik, hiszen egykor barátok voltunk. Lassan bontakozott ki, mert mindketten a múltunkból kifolyólag bizalmatlanok voltunk, de most…a barna íriszek mélyén a gyűlölet éledezik. Szikrákat szór, és nem tehetek ellene semmit, mert az érzés kölcsönös. Elárult.
- A rohadék erős kifejezés drága… - okítom, de amint felkapja a gyertyatartót, már nekem is elborul az agyam. Hirtelen hajolok le, amikor le akar sújtani rám, és gurulok arrébb. Ó, nem most azonnal akarom lepuffantani, mert abban nem lenne semmi élvezet ennyi hónapnyi keresgélés után.
- Fogd vissza magad… - pattanok fel, és a közeli polcon lévő fáklyatartón akad meg a tekintetem.
- Nem erre számítottam tőled Leena… - körözök az asztal körül, és ha már elértem a fáklyás tartót, akkor kihúzom, és a kezembe fogom, de nem tévesztem szem elől őt sem.
- Tán mást vártál helyettem? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Tutira Hannibal az, akire fáj a foga. Ő most nem fog jönni, más foglalja le jelenleg, de ezt a kártyát se most fogom kijátszani.




A hozzászólást Spencer Turner összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 07, 2017 4:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:43 pm
 



 

Tartarosz

Ott áll ő. Teljes valójában. A régi barátsokra, az emlékekre legtöbben nosztalgiával gondolnak. De én? Számomra minden emlék meghazudtolja önmagát, gyűlöletté vált át az elmúlt időszak folyamán. Minden cselekdete átértékelődött bennem. A kedvesség, a bizalom, melyet megszavazott nekem, mind azért volt, hogy egy idő után viszonozzam.
Tisztán látok - vagyis azt hiszem - mióta Lexi a kórházba került. Ő David jobb keze, neki tudnia kellett, hogy mire készül. S hagyta, hogy megtörténjen, hogy ártsanak neki. Neki, ki a legfontosabb az életemben. Ártott volna nekem, ha engem akart, miért nem engem keresett meg?
A baráság, a bizalom, melyet iránta éreztem egy pillanat alatt vált át gyűlöletté. Tombolni akartam, szétverni előbb Hannibal lakását, majd az övét, aztán pedig lassan és fájdalmasan végezni velük.
Joel volt, ki lebeszélt a bosszúról. Arról, mely annyira éltetett azóta. Miatta nem toppantam be akkor eszelős őrültként Őhozzá. Mindig mindent jobban tud másoknál, tudta, hogy fontos nekem Hannibál és hogy ne őt hibáztassam a történtek miatt.
De Spencerről egy szót sem beszélt. Ezért is veszem biztosra, hogy ő volt az ötlet kiagyalója. Minden emlék, minden közös pillanat átértékelődött bennem. A bízalmát adta, hogy a bizalmamba férkőzzön, hogy aztán mocskosul kijátsszon. Mikor már elkezdtem hinni abban, hogy lehet egy barátom, hogy megbízhatok valakiben, akkor elárult. Úgy, ahogy Troy is.
Én voltam, ki ott állt mellette a nehéz időkben, amikor a nyakába szakadt a családjának minden gondja baja és túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Én voltam, aki beszélgetett vele, még ha néha le is itatta, de tanácsokkal látta el. Igaz szavaimat burkoltan fogalmaztam meg, de ha volt másnap egy csöpp esze, akkor rájöhetett.
Az Alibibe ha tehette betért. Lexi általában ott ült a zongoránál és gyakorolt rajta, a maga módján még hangzatos is volt. Látta őt, ismerte őt. Tudta, hogy egészségtelen viszonyunk miatt ő számomra a legfontosabb.
S elárult. Mindezt miért? Mert a húgom egy másik családhoz tartozott. Azt hiszik, hogy nekem könnyű volt? Félreértés ne essék, a húgomat választottam helyettük és ezt soha nem fogom megbánni. De a bizalmasom, a szeretőm, ki felé gyengéd érzelmeket táplálok a másik családhoz tartozott. Ha azt hiszik, hogy ezt én könnyen éltem meg tévednek. Mégis az egész akkor íródott felül, amikor a drága, egyetlen húgomat megláttam a kórházi ágyon.
Hiába kapom fel a gyertyatartót, és lendítem meg, ő könnyedén kitér előlem. A lendület engem mégis tovább visz, az ajtó állít meg. Szabad kezem tenyere és a tartó nehézkes fémje hangosan csattan az ódon deszkalapon. Azonnal megfordulok. A düh elveszi az eszemet. Hiába tudom, hogy hibát hibára fogok halmozni, ez a tudat nem jut el hozzám.
A mindig mosolygós, kedves, bájos arcom haragos fúriává változik.
- A rohadék igen kedves kifejezés.
Fröcsögöm sziszegve, továbbra is szikrákat hányó szememmel. Nem kerüli el figyelmem, hogy tekintete tovavándorol a fáklyatartóra. Gúnyosan kacagok fel.
- Te sem fogtad vissza magad, amikor azt kellett kiötlened, hogy miként tudnál a legjobban ártani, nem igaz?
Sziszegem, s a másik oldalról megkerülve hirtelen próbálom átugrani az asztalt a tartóval, tíz körmömmel próbálok nekiugrani. A harag, a gyilkos ösztön tombol bennem. Holtan akarom látni azt, ki egykoron a barátom volt. Az élet furcsa játéka ez.
- Téged esetleg egy sósavval teli kád mellett várnálak, bár még ez is túl szép halál lenne neked.
A szalonzene halkan kezd el beszivárogni a szobába. A zárt ajtók, a bútorok csúszásának tompa zaja mind halkítja a lágy dallamokat. Már csak remélhetem, hogy Ő ideér, amíg nem követek el nagyobb hibát. De akkor is mi történne? Tovább állok egy másik városba, feltehetőleg immár egyedül. Csak előbb végezni akarok vele.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:45 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


A barátság relatíve olyan fogalom, amivel az ember többször is találkozik az élete folyamán. Az első szárnypróbálgatások az óvodában, az iskola udvarán kezdődnek. Viszonyok szövődnek, melyeknek a fele nem válik tartóssá, sőt mondhatni az életünk egy bizonyos szakaszával le is zárul. Kevés, igaz barát marad melletted végig, és ha bennük is csalódsz, akkor már sokszor nincs is értelme belecsapni egy új kapcsolatba. A szerelem is elmúlik, megkopik egyszer. Nem is alapoztam sohasem egy nőre, de még a haverjaimat is megválogattam. A maffia világa nem nyújt ezüsttálcán lehetőséget az ismerkedésre, amiből bizalmi viszony alakulhat ki. Néha a szükség, és a kényszer is nagyúr, akad olyan, hogy a bosszú hozza össze az embereket. Leena barátsága a szükség órájában talált rám, de nem bántam meg jó ideig, hogy így alakult. Kiégtem…egy szépfiú voltam, akiért a lányok csorgatták a nyálukat, de nekik sem jelentettem többet. Jött ő, lerombolta az egómat, és ezáltal betekintést nyert egy másik részembe. Nem kímélt, keményen megmondta a véleményét, vagy éppen burkoltan, nem számított….mert végre volt egy nő, akinek nem a bugyija izgatott, hanem más. A kezdeti próbálkozásaim idővel elhaltak, és beláttam, hogy nem vagyok a zsánere. Eleinte még zavart, de aztán túllendültem ezen, és elérkeztünk egy másik szakaszba. Az idő szövetségesekké formált bennünket, és aztán egy reggel rájöttem, hogy van egy barátom.
A barna tekintet szikrákat szór, a formás ajkai méregként adják ki a szavakat. Ami egykor közel hozott minket, az is választott szét. Két család, két ellentétes érdek, és mivel az egyiknek a legbelső köreiben mozogtam, én nem szabadulhattam, de a mocsok őt is elnyelte, és a legrosszabbat hozta ki belőle. A túlélés már nem volt kérdés, csak az, hogy miképpen teszi ezt. Rajtam gázolt át, hogy megkapjon valamit, és elégedetten távozzon a helyszínről. Nem értettem, hogy miért tette ezt velem, miért kellett neki a másik, amikor én is ott voltam, és már azon voltam, hogy kiszállok. Megváltom magam Davidnél, és tisztára mosom az ő nevét is, hogy ne merüljön fel a jövőben, de…nem kaptam rá lehetőséget és időt sem. Kitaszított lettem, egy menekült. A bosszú, amitől irtóztam, lett az én mérgem. Elsorvaszt, belőlem táplálkozik. A viszontlátás nem örömteljes, és ő is érzi ezt. Nem értem a barna szempár mélyén ülő harag okát. Ő ment el, és döfött tőrt a hátamba, nem én!
- Rohadék? Ugyan már Leena…akkor te meg lotyó vagy. – tudja jól, hogy mire értem. Összejátszott Hannibállal, hogy engem feketítsenek be, és szolgáltassanak ki bűnbaknak. A gyertyatartó az ajtón koppan, én meg máris egy másik fegyver után nézek. A pisztolyt is előkaphatnám, de nem akarom, mert túl könnyedén vethetnék véget a kettőnk történetének. Még nem jött el az utolsó perc, előtte még a szájából akarom hallani, hogy miért árult el.
- Mégis mivel? – pillantok oldalra, de már fejben van egy ötlet, hogy lekapjam a falról a fáklyatartót. Nem tétlenkedek, mert jön utánam, sőt az asztalon próbál átgázolni, hogy halálos ütést mérjem rám, de azért én sem most jöttem le a falvédőről.
- A sósav nem éppen a te stílusod lenne Leena. – gúnyosan mosolyodom el, és végre a kezemben tudhatom a fáklyatartót. Már nem rettenek vissza attól, hogy megöljek valakit. Annyi vér tapad már a kezemhez, hogy nem is tudnám megmondani, hogy kié volt az utolsó. Leena árulása kihozta belőlem a legrosszabbat, és egy lelketlen vadállat lettem. A sötétség magába szippantott. Az asztal egyik sarka mellett állok meg, és nem tétovázva hajítom fel a tartót, amit ha sikerül kikerülnie, akkor mázlija van, de egyébként hatalmas robajjal ér neki a falnak. Az odalentről hallatszó lágy dallamok kissé groteszkké teszik a találkozásunkat.
- Csak azt árultad el, hogy valaha igazat mondtál? – tekintek a barna szempárba, aztán, ha elindul felém, akkor én se tétlenkedek, hanem bevárom, és a lesújtás előtt erőteljesen gyomrom vágom, így kiesik a kezéből a gyertyatartó, és térdre csuklik előttem. Eljött a pillanat, de megzavarnak minket.
- Mr. Turner… - Mrs. White nem adja fel, de nem nézek azonnal oda, hanem felrángatom Leenát, és közelebb vonom magamhoz.
- Csak kissé elszórakoztattam… - felméri a kettőnk helyzetét, de nem mond semmit.
- A férjem szeretne magával beszélgetni. – nyájas mosolyától elkap a hányinger. Választanom kellene, de nem fogok. Ha már megkaparintottam, akkor nem engedem el.
- Azonnal megyünk. – még a szemembe néz, aztán bezárul az ajtó, bár tudom, hogy aggasztja a berendezés rongálás.



Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:48 pm
 



 

Tartarosz

Gúnyos nevetésem csak folytatódik, ahogy szavai keményen koppannak a márvánnyal bélelt szobába.
- Mondj valami újat.
Húzódik ajkaim szeglete enyhe irónikus mosolyba, miközben dühös tekintetem mit sem változik. Ha ölni lehetne a tekintettel, akkor Spencer már régen a pokol legmélyebb bugykaiban szenvedve. Vagy a Tartaroson a lelkek folyójában senyvedne lelke, soha nem találva megváltásra és békére.
Ezt érdemelné.
Ezt érdemelné mindenki, aki hozzányúl Lexihez. S bár meglenne az erőm, hogy ezt a büntetést végre is hajtsam rajtuk.
Minden ember életében eljön a pillanat, amikor megtör a rájuk nehezedő súly alatt. Van aki unalmas hétköznapjaiban ezt észre sem veszi: állnak mellette olyan emberek, kikre számíthat.
De mi van azokkal, kik egyedül tengődnek a világba? Akik a bizalom halovány szikráját sem ismerik? Ők elvesznek.
Vagy lehetnek olyan szerencsések, mint én, kinek ott van Ő, hogy átsegítsen ezen a nehéz és vészterhes időszakon. Sose tagadtam, hogy lotyó lennék, sőt. Valahol még büszke is voltam rá, Spencerrel szemben pedig sokszor kérkedtem "áldozataimmal", hogy az idegeire menjek. Ő nem kaphatott meg, de más igen. Szerencséjére hamar leszokott arról, hogy megpróbáljon felszedni.
- Ne most játszd a hülyét, te szemét.
Sziszegem, ahogy az ütés nem sikeres. Nem érdekel, hogy hibát hibára halmozok. Csak rohamozok és ütök. Azt akarom, hogy fájjon, hogy szenvedjen, úgy ahogy én is szenvedek, szenvedtem. Habár ahhoz a legközelebbi hozzátartozóját kellene előszednem. Meg kellett volna ölnöm azt az álszent kurvát.
- Ahogy az élve vízbe temetés sem. Mondd csak nem hiányoljátok Brucet? Vagy a nehezék már levált a bokájáról?
Fordítom el a fejemet egy pillanatra. Örömmel töltött el, amikor a bekötött szájú fickót a folyóba hajíthattam. Még élt, amikor a habok elnyelték testét. Ott álltunk Joellel a hídon, s csak néztük, miként zuhan le. Akkor és ott nem érdekelt, hogy milyen balul sikerül a tervünk, hogy a ráaggatott nehezék bármikor elszakadhat. Sosem öltem, ő volt az első, a megváltó megnyugvást mégsem hozta el a halála. Lexi nem kelt fel. Pedig ő volt, aki bedrogozta. Mégis mit vártam? Naiv gondolat volt a filmek kliséiben hinnem.
Újabb támadásomra rögtön válaszol és már nem tudok kitérni előle. A tartó a hasamnál talál el, holnap még fájni fognak a bordáim, ahogy a falnak csapódom.
Halkan szisszenek fel, barna őztincseim az arcomba lógnak, azokon keresztül tekintek ki rá.
- És te a szándékaid valaha voltak őszinték?
Dobom vissza neki a kérdést, melyet nem értek, hogy miért Nekem tesz fel. Ő volt, aki segített kitervelni az egészet Daviddel. Halkan pihegek, majd elrugaszkodok a faltól. Ökle a gyomromba csapódik, térdeim megroggyannak. Kezeit megragadva fordítanám oldalra, hogy magam mögé "dobjam".
De az ajtó kinyílik. Így épp annyi időm marad, hogy fogaimat összeszorítva szedjem össze magamat. Egy gyomros nem épp a legkellemesebb érzés, hiába járt már ki nekem az évek során is pár...

A szürke beton olaj és rágófoltoktól pecsétes, egy-két helyen első látásra értelmezhetetlen foltok vannak. Nem kell sok, hogy rájöjjek, hogy nem más ez, mint az embert éltető vöröslő vér az. Minimális ésszel gyorsan rájön erre az alany, főleg, ha épp az arcberendezését rendezik át. Az ilyen folyamatok az esetek nagy többségében épp elég vérveszteséggel jár.
- Hol vannak a képek?
Hallom az egyre idegesebb mély, dörmögő hangot, melyet a nagydarab kövér fickó ad ki magából. Megmozgatom csuklóimat, a bilincs szorosan záródik körülötte. Mozgásomra azonnal reagálnak. A húsos újak csattanva találkozik orcámmal. Fejemet kelletlenül félrehajtom, a föld irányába. Fogaimat összezárva tartom, csak egy halk nyögést engedek meg magamnak. Érzem, ahogy a vas íze szétterjed számba. Összegyűjtöm a nagyját, hogy a betonmasszára fessek vele. Innen tudom, hogy a legtöbb tócsának kinéző folt, nem más, mint vér.
Ajkaim szegletét a vállamba törlöm, csak azután fordítom vissza a tekintetem az ideges manusra.
- Sose értettem az ilyen módszereket. Megfélemlítenek, hogy eláruljak valamit. Habár a legtöbb embernél bejön, de... Sokkal többre mentek volna, ha vaskos ajánlatot adnak a képekért cserébe. Akkor talán elgondolkoztam volna az ajánlaton. Azonban így sajnálom, de vissza kell utasítanom a szívélyes kérésüket.
Mosolyodok el, bájosan. Maszkom még ilyenkor sem tört el, fent tudtam tartani a látszatot valódi érzéseim elől. Még akkor is, ha érzem, hogy szívem hevesen dobog. Lassan félő, hogy ki is szakad mellkasomból és körbejárja a régi raktárépület belsejét. Mint egy rossz komédiában, ahol a szívet a martalócok kergetik, de amaz elbúj mindenhova, és a leglehetetlenebb helyen bukkan fel.
A virsliujjak belemarkolnak a hajamba.
- Nem kérem még egyszer.
Fröcsög nyála felpuffadt arcomba, mely ujjai - és gyűrűi nyomát - viselik.
- Eddig sem kérted.
Újabb csattanás, immár a másik oldalra, de fejemet nem tudom most félrefordítani, erősen tartja a hajamnál fogva.
Ekkor nyílik a raktárajtó.


Szokatlan érzés kerít hatalmában, ha van valaki az alvilágban, ki segítségre siet. Az emlék kegyetlenül hasít az elmémbe, amíg Spencer az idegennel beszélget. Rémlik, hogy láttam már valahol. Talán Hannibal egy ismerőse?
Nem bájcsevegni vagyunk itt. Ahogy bezáródik az ajtó, úgy fordulok ki tartásából, térdemet felemelve gyomorszájon rúgom, majd onnan egyenesen ágyékon. Hiába görnyed sokrét a fájdalomtól - mert biza nem kellemes ha az ember koronaékszereivel játszadoznak - kezemet emelem, hogy arcon üssem.
Amíg piheg, kihasználom az alkalmat, nem rohanok elvesztett gyertyatartómért. Mintha elvágtak volna mindent, figyelek fel telefonom ütemes rezgésére. SMS... Csak egy valaki lehet.
Kihasználva az alkalmat sétálok vissza az asztalhoz.
Feloldom a képernyőzárat.
Arcomból hirtelen fut ki a vér, magassarkúba bújtatott lábaim megremegnek. Szabad kezemmel az asztal lapján kapaszkodok meg.

A legszebb madárkám a leggyönyörűbb formájába tér vissza ketrecébe. XoXo, Troy.

- Mit akar még tőlünk David, hogy ilyen messzire menjen a keresésembe?
Teszem fel a kérdést Spencernek, amikor visszanyerem némileg önuralmamat. A félelem körbejár, ahogy a rettegett nevet olvasom a szöveg mélyén. Nem tétlenkedek tovább és a falhoz vágom a telefont. Tudja a számomat, tudja, hogy hol vagyok. Addig taposom szét cipőm sarkával, amíg az darabokra nem hull.
A düh újra úrrá lesz rajtam, mintha csak hergeltem volna magamat.
Ha kell a tíz körmömmel kaparom ki a rohadék szemét. Nem is váratom soká, hagytam neki pihenési időt, fájdalmai ellen.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:49 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Néha elég egyetlen pillanat, hogy megforduljon az életed, és a sorsod, vagy éppen a rossz karma uralkodjon el rajtad. Nem hittem volna, hogy egy nap én leszek a menekült, a kitaszított, aki már nem élvezheti pótapja védelmét. David Hill nekem a második, sőt ha éppen nem az első apám volt. A vér szerintinek nem kellettem, és anyám elég sokat szenvedett, amíg ki nem lehelte a lelkét. Úgy tekintettem fel rá, mint valami példaképre, de valahogyan ez sem mentett meg tőle. A tékozló fiú lett belőlem, csak éppen nem fogok élni a bibliai történet végével, mert nem térhetek haza. Ott csak meghalnék, a fejemet akarják. Képes lenne kitépni a nyelvemet Antonio miatt, akivel összesen egyszer találkoztam. A nő…két barát ellenséggé vált, mert egy lotyó mindkettőjüket szerette. Ha tudná a két Hill ivadék, hogy az anyjuk életben van, és még egy féltestvérük is van, akkor másképpen alakult volna ez a viszály. Nem mondhattam el, mert nem törhettem össze őket, mégis én lettem az áruló, aki egymás ellen fordította a két családot. David nem kérdezett aznap semmit, amikor bejött az irodámba, csak egyszerűen rám csapta az ajtót, és máris fegyvert tartott a fejemhez. Szavakat fröcsögött az arcomba, és megállás nélkül szidott. Nem értettem, hogy mi a baj, de aztán kitért egy étteremre is, amit azelőtti éjjel robbantottak fel. Nem voltam tisztában vele, hogy ez amolyan semleges terepnek számított az alvilágban is, de mivel valaki szándékosan kárt tett benne, ezért biztosan hadjáratot fog indítani a másik nemzedék is. A másik nagy gondot Hannibal eltűnése okozta, aki velem együtt mosta tisztára a Hill család pénzét, és intézte el a mocskos ügyeit. Hirtelen ért a felismerés, hogy komoly bajba kerülhetek, és hiába kerestem akkor már Leenát, csak a hűlt helyét leltem.
Egy igazi vipera áll velem szemben, és tudom, hogy mire képes. Láttam, ahogyan ellop egy autót, a mélybe löki, lemászik két emeletnyi magasból, és nem retten vissza semmitől…csak a villám. Az emlék még kedves is lehetne, de a barna szivárványhártyák mélyén már nincs kegyelem. A véremet akarja, ahogyan én is az övét, de előtte még akarom hallani, hogy miért árult el. Ki ajánlott neki többet, ki bérelte fel, hogy a bizalmamba férkőzzön. Talán már Chicagóban is megjátszotta magát? Fogalmam sincs, de nem vagyok boldog, és immár csak a leszámolás segíthet. A több hónapnyi bizonytalanság után pontot tehetünk a történetünk végére. Nem tudom, hogy mi ez a nagy támadási hév, de a kérdésemre olyan választ kapok, amit nem tudok hova tenni. Nem én voltam az elkövető, nem én hagytam cserben a másikat. Mindig is sejtettem, hogy egy önző liba, de soha nem feltételeztem volna róla, hogy az együtt átélt kalandok után képes megforgatni a hátamban a kést.

-Én nem játszom a hülyét. Mi a francról beszélsz? – most már én is köpöm a szavakat, és hasonlóan dühös vagyok, mint ő, ha nem éppen jobban. A gyertyatartós megmozdulása nem segíti el, hogy normális beszélgetést kezdeményezzünk, de engem se kell félteni, ezért, ha már ennyire benne van abban, hogy eltegyen láb alól, akkor nem fogom könnyen adni magam, és ha lehet elhúzom a végéig. Erőfölényem van, csak még nem tudja. Olyan egyszerű lenne a szmokingomból előkapni a Magnumot, és szétloccsantani a fejét, de még most is van bennem egy kis gyengeség, ha róla van szó. Az egyik felem még mindig bízik abban, hogy félreértések áldozatai vagyunk, de rá kell jönnöm arra, hogy ez csak az én ábrándképem.
- Bruce? David embere? – kérdőn húzom fel a tekintetem, és eszembe jut, hogy még mindig nem került elő a pali. Nem mintha nagyon izgatott volna az eltűnése, de David őrjöngött, és csapatokat is küldött utána, majd azzal állt elő, hogy biztosan Antonio hallgattatta el. Még az elején jól taktikáztam, és úgy látszott megúszhatom ép bőrrel, de nem így lett. A fáklyatartóval gyomron vágom, és végre elhallgat egy kis időre.
- Soha nem voltam senkivel sem olyan őszinte, mint veled. – sziszegem a fogaim között, és még egy ütést mérek rá, de aztán megzavarnak minket. Nem szeretem, ha meg kell játszanom magam, de odalent egy bál zajlik éppen, és nem kevés kárt tettünk már a berendezésben. Mrs. White kedvel, és szeretne az ágyamba bújni, de még nem adtam meg neki, amire vágyik, ezért körülzsong, és ajnároz. Szépen előadom, hogy hamarosan lemegyünk, de azért a tekintetében ott a bizonytalanság. Nem hisz nekem, de el kell oszlatnom a kételyeit. Egy sármos mosolyt is megejtek felé, de amint bezárul az ajtó mögötte, Leena aljas módon ágyékon térdel. A levegő is bent reked, és összecsuklom, majd ki is használja a kezdeti gyengeségemet, és arcon csap. Oldalra köpök, és a legérzékenyebb pontom előtt védekezően fonom össze a kezeimet. A telefon rezgése egy időre eltereli a figyelmét, de nem sokra. Mélyeket lélegzek, és a megváltozott testtartásából látom, hogy baj van. Nem kapott jó hírt.
- Miről beszélsz? A kurva életbe, te vagy… - kezdenék bele, de olyan hévvel indul meg felém, hogy nem hagy más választást. Előkapom a fegyvert, és nehezen felállva, felé irányítom a csövét.
- Maradj ott, mert nem fogok hezitálni, hogy lepuffantsalak. Van képed felhozni Davidet, pont neked? Büdös kurva. – az ajtóig hátrálok.
- Szedd össze magad, mert lemegyünk a terembe. Egyetlen rossz mozdulat, és véged van Leena. – nem remeg a kezem, egyenesen a mellkasára célzok.
- Lódulj meg. – mutatom a tekintetemmel, és megvárom, hogy előremenjen. Innen már nem menekülhet. Jöjjön hát a színdarab, még egy kis csevej a lenti vendéglátókkal.



Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:52 pm
 



 

Tartarosz

Hangosan horkantok fel már csak a feltételezésre is. Nem játssza a hülyét, mégis pont ezt teszi. Újra a régi tánc: ostobának néz. Számtalanszor bizonyítottam már be neki az ellenkezőjét - még akkor is ha most épp egy eszelősként viselkedek. De nem, továbbra is azt feltételezi, hogy beeszem a meséjét.
Túl sok fájdalom ért ahhoz, hogy elhiggyem. Egy ember ártatlanságával meg tudtak győzni: kettővel már nem. És furcsa módon, amikor beütött a baj, Hannibal és nem Spencer volt az, ki mellettem volt. Ez épp elegendő bizonyíték számomra.
A visszakérdezésére nem válaszolok. Mégis ki más embere lehetne, ha nem Davidé. Ő volt, aki elárult, neki kell pontosan tudnia, hogy mit tett az a féreg a húgommal. Fájdalmas halálát nem tette még fájdalmasabbá, hogy "csak" beadagolta a halálos mennyiséget a szervezetébe. Ha még meg is becsteleníti...
Számításaikat szerencsémre Lexi keresztülhúzta. Alapesetben az a mennyiség elég lett volna a halálához. Csakhogy édesded húgom napi szinten adagolta be magának a szert, így neki arra volt elég, hogy kómába essen.
A gyertyatartó fájdalmasan puffan a hasamon, gyomrom tartalma felfordul. Nagy nehézségek árán tartom bent magamban, de ajkaimba harapok a fájdalomtól. Érzem, hogy sós vérem elönti a számat.
- Őszinte, mi?
De nem folytathatom tovább a gúnyos hangvételű számonkérést, mert megzavarnak. És én pedig aljas revansot veszek rajta az előbbi gyomros miatt. Ha ő így, hát én is. Nem ismerem a lovagi-kódexet, ott támadok, ahol tudom, hogy fáj.
Talán itt és most végeznék is vele, ha a telefon nem szólalna meg. Hannibal gondolata józanít ki jelenlegi állapotomból. Azt hiszem, hogy ő az, emiatt nyugszom meg. Úton van már ide, én pedig nem fogok nagy őrültséget tenni.
Nem akarok újra menekülni.
Azonban nem ő az. Nagyot nyelek a név láttán. Szédülni kezdek, a világ elkezd körülöttem forogni. Arcom falfehérré válik, hangom elgyengül a remegéstől.
- Hogy miről?
Pillantok rá gyűlölettől ittasan. Nagy elánnal indulok meg felé, lábaim közé fonódik ruhám alja, de mit sem foglalkozok vele. Gyenge mozdulattal fogom meg a fekete Cavalli szegélyét és lépdelek tovább. Hajam ütemesen veri a hátamat, azon a pár lépésen, amíg felé tartok.
- Ismerted őt.
Kezdem előbb remegve, de ahogy tovább folytatom a beszédet, úgy leszek egyre hangosabb és idegesebb.
- Ismerted, találkoztál vele! Együtt hülyéskedtünk, együtt voltunk! Te mégis...
Ekkor veszi elő a fegyvert, de mit érdekel ez már engem, ebben az állapotban? Troy megtalált, így már mindennek vége. Talán már az estélyen is van. Ha nem, valahonnan figyeltet és ha Spencer nem végzi el a piszkos munkát, akkor majd más. A fejembe így is úgy is golyó fog repülni, ez már tudatosul bennem.
Nem érdekel már a fenyegetése. Lőjön ha akar.
Én nem állok meg. Egyenesen tartok fel.
- Elárultad! Ha azokat a rohadt képeket akartad volna, Neked csak kérnek kellett volna. Odaadtam volna.
Kiabálom, és ha nem lő le, amíg elé érek, a fegyvert csak félreütöm a kezéből, és két ököllel kezdem el verni a mellék, a vállát, a karját, a fejét, ahol érem, akár egy hisztérikus őrült.
Úgy is érzem magam.
- Mondd milyen érzés volt, amikor megtervezted a megölését? Hm? Milyen érzés volt, hogy a tervetek beteljesül és teljesen át tudtál verni? Elárultál! Ártottál neki!
Kiabálom, ha nem lő le...
Ha meg meghúzza a ravaszt... No hát, az majd mindjárt kiderül, hogy akkor is végigmondom-e a monológomat.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:54 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Nem tudom, hogy mi lesz ennek a találkozásnak a vége, de abban biztos vagyok, ha kell, akkor fejbe lövöm, szíven találom. Az elmúlt hónapokban arra edződtem, hogy megtaláljam őt, és a számonkérés után pontot tegyek a barátságunk végére. Voltunk egyáltalán azok? Nem akarok emlékezni, mert állandóan ebbe a csapdába esek bele, hogy engedek az érzéseimnek, és akkor megmenekül. Nem azért kutattam utána, hogy most szaladni hagyjam. David fenyegetése még mindig a fülemben cseng. A legjobb barátom, és a húga se álltak ki mellettem, pedig kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. Senki nem mondta, hogy Spencer nem te vagy a hibás, és kizárt, hogy elárultad volna a családunkat. Még a nevüket is komolyan vettem, és az életemet tettem fel rá, hogy a Hillek oldalán álljak. A sors érdekes fintora, hogy megismertem Leenát, és egy-két dolgot más világításba tett át, de ettől függetlenül még hűséges maradtam a nevemhez, és nem árultam el senkit…helyettem megtette más. Hannibal, és ő egy olyan párost alkottak, akiknek a létezéséről sem tudtam. Nem kis ideig emésztettem, hogy egy nála legalább húsz évvel idősebb (na jó, van az negyven is) választott. Nem értettem sohasem a gondolatmenetét. Úgy tűnik, hogy úgy befürödtem vele, mint New Yorkban, de akkor még nem tudtam a múltjáról, és nem ismertem Troyt sem, aki annyira halálra rémisztette, hogy egérutat keresve kontinensről kontinensre vándorolt volna. Nem úgy nőttem fel, mint ő, de a hűséget, mint fogalmat megtanultam…örökre. Senkiben nem bízhatok, még a tulajdon rokonaimban sem.
A földön heverek, kiszolgáltatottan a haragjának, és nem tetszik, hogy neki áll feljebb, ha ő árult el engem, és nem fordítva.
- Igen, én őszinte voltam, nem úgy, mint te… - sziszegem a fogaim között, és már keresem is a fegyvert, ha eljön az idő, akkor meghúzzam a ravaszt. Talán már a magyarázatot se akarom hallani, hogy miért tette, mert a lényegen nem fog változtatni.
- Kit ismertem Leena, ha? – szegezem neki a kérdést, de annyira fel van dúlva, hogy semmi nem fogja megállítani. Teljesen megőrült, csak tudnám, hogy mi a fenétől. David embere engem sohasem izgatott, és az sem érdekelt, ha kinyúlt. Eggyel kevesebb gond.
- Kivel találkoztam, és kivel hülyéskedtem? – egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ellenkező dolgokról beszélünk, de amennyire tökéletesen tudja eljátszani a hercegnőt, szerintem ez sem jelent gondot neki. Előkapom a pisztolyom, és elérkezik azaz idő, amikor eldönthetek mindent. Vakmerő, mert még ez sem állítja meg, és egyfajta tisztelet ébred bennem iránta, de az hamar el is múlik, amikor kiveri a kezemből, és hisztis lotyóként ütlegelni nem kezd.
- Megőrültél?! Te árultál el engem. – hangzik el a válaszom, de se nem lát, se nem hall. Erősen ragadom meg a derekát, és rántom magam alá. El is veszíti az egyensúlyát, és mindketten a földön kötünk ki. Elgurulok mellőle, de azt nem engedhetem, hogy megszerezze a fegyvert, így a nyakára szorítok az egyik kezemmel, és a másikkal nyúlok át a feje felett. Most egyenesen a homlokához nyomom.
- Te árultál el engem, és nem fordítva. Te léptél le, és hagytál ott a szarban. Ne magyarázd be nekem, hogy csak simán felszívódtál…bazd meg. – mielőtt lőhetnék, kinyílik az ajtó, és sortüzet nyitnak ránk. Nem is gondolkodom, hanem az asztal mögé húzom, és vele együtt vetődök. Miért mentem meg? Magam se tudom…az előbb még meg akartam ölni.


Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:57 pm
 



 

Tartarosz

Őszinteségére gúnyosan kacagok fel ösztönösen. Mennyiszer hallottam már ezeket a szavakat mások szájából, kiknek egykor nem hittem el. Mint az egykorvolt főnökömnek. Neki egykor mégis elhittem volna és lám hova kerültem. A magány végtelen, örvénylő tengerébe, ahonnan Hannibal próbál kihúzni, ki egy apró csónakban ül. Lelkem darabjaira hullt Lexi támadását követően. Sokan túlzónak találnák az okot, amiért magamba zuhantam. Ezen egyéneknek azonban fogalmuk sincs, hogy milyen kötelék van közöttünk. Tenyerünkön hordjuk a jelet, mi gyerekesnek tűnhet. De tudom, hogy Lexi is így élné meg, ha fordított helyzetben lennénk.
Így élte meg.
Aztán következik a dühkitörésem. Példányából a legszebb örjöngő fúriaként rontok neki, de ő nem hajlandó kizökkenni szerepéből. Könnyek gyűlnek a szemembe, hisz a számomra legfontosabb embernek ártott. Félreverem kezéből a fegyvert, nem lő. A gyilkos eszköz a földön végzi, nem éreztem, hogy ilyen erősen ütöttem volna. Az adrenalin tombol bennem, ilyenkor nem ismer az ember határokat.
- Lexit! Tudod jól, hogy odaadtam volna azokat a szennyeket, ha biztonságban tudhatom őt! Te aljas...
Végigmondani azonban még sincs időm. Közbevág, ajkaim pedig elnyílnak őszinte meglepettségemben. Elárultam? Én? Őt? Épp elég helyzetben hagyhattam volna ott meghalni. Mégsem tettem, mindig, Mindig visszamentem segíteni neki, úgy érzem, hogy Én elégszer bizonyítottam felé hűségem különös formáját.
Meglehet, hogy ezért is engedem, hogy derekamnál fogva rántson maga alá.
Végzetes hiba lehet. Akár nekem is. Kinyúlik oldalra a karom, a fegyver felé. De későn. Ujjak szorulnak a torkomra, érzem, ahogy egyre hevesebben kezd verni a szívem. Az ujjak megszorulnak vékony nyakam körül. A levegő épp, hogy csak beszivárog torkomon. Orrlyukaim kitágulnak, ahogy szemeim is. S nem csak a folyamatos oxigén hiány és a fegyver csöve miatt. Tudtam, hogy egy nap kapok egy csini golyót a csini pofimba.
A szavai azok, melyek megakasztják légzésemet.
- Mit gondoltál, hogy majd odaállok eléd, és megköszönöm szépen, hogy túladagoltad az egyetlen embert, akit a legjobban szerettem a világon?
Hangom folytott, akadozott a levegőhiány miatt. Szemeim szikrákat hánynak. Próbálok mozogni alatta, de nem megy. Kezeimre nehézkedik, s alig tudok mozogni.
Mindegy is már.
Ekkor eszembe jut újra Ő. S az élni akarás felerősödik bennem. Barna lélektükreimből végtelen dac tükröződik vissza leendő gyilkosom felé.
- Az egész szart te keverted, te mocsok!
Köpködöm szavaimat, amikor az ajtó nyílik s tüzet nyitnak ránk. Spencer felemelkedik felőlem s a hosszú asztal mögé vetődik, vele együtt pedig én is.
A zápor elhallgat egy pillanatra, s nehéz cipők léptei töri meg a pillanatnyi csendet.
Ezer közül is felismerem a cipőszárra szerelt láncok csörgését. A tágas szobát dohány füstjének illata töri meg.
- Helló cicám.
Hallatszik a mély, érces, hang. Remegve hunyom le pilláimat, miközben nagyot nyelek. Emlékképek élnek bennem újra.

- Elmondom, hogy mi fog történni. Most Tommal kimentek a hátsóajtón keresztül a sötét sikátorba a túlvilágra küld. Ezután a fejedet átadjuk a rendőrségnek. Ők megkapják a lány túladagolóját, én pedig moshatom kezemet. Sajnálom Leena, de a világunk kegyetlen. Mindig kell egy bűnbak, és hát nekem... - a kövér disznó kaján vigyorral az arcán tárja szét a karjait. Ujjain ott csillog a tömérdek gyűrű. Tokája már évekkel ezelőtt benyelte aranyláncát, melyet még apjától örökölt, valamikor fiatalon. Amikor megölte a hatalomért.
Most pedig ezért a hatalomért árult el engem.
Az én eszem sem ment el. Megfordulva viharoztam ki irodájából. Hallottam a sátáni kacagását, s ahogy léptek indultak meg utánam. Telefonomat elővéve gyorsan tárcsáztam Lexit. Ideje mégsem volt felvennie.
Hajamnál fogva rántottak vissza. Derekmnál emelt meg és vágott a falnak. Fekete nadrágba, fekete pólóba és a kopott fekete bőrkabátjába járt mindig. Lábán súlyos acélbetétes csizma, melyek szárairól láncok lógnak le. Mindig csörögtek, elmondása szerint, hogy az ellenségei tudják, hogy merre jár.
Hogy rettegjenek tőle.
A fal mellett lecsúszva ragadta meg újra a hajamat és húzott ki a sikátorba. S ha azt hittem, hogy ez csak a vég volt, tévedtem.
Előbb csak a hasamat rúgdalta meg. Számos bordám tört el, de nem kímélte a lábamat, karomat kitörte a szadista állat. Nem tudtam menekülni, bárhogy próbáltam. Mindig visszarántott. S amikor már azt hittem, hogy itt a vége, elővette régi fegyverét s a fejemnek tartotta.
Feldagadt szemeim alól már ki sem láttam. Ajkaim szegletéből szivárgott a vér, ahogy orromból is. Arcom több helyen is felduzzadt, képtelen voltam megmozdulni.
Egy lövést hallottam, s azt hittem már, hogy itt a vég...


- A szépfiú elmehet, a munkát nem fejezted be. A Főnök nem fog ennek örülni, de én még hogyan. Eléggé rádbasztam Leena.
Nem látom, de hangjából kitetszik, hogy kajánul vigyorog. A vér megfagy bennem, szinte leblokkolódok. Emlékek súlyos lánca tart fogva. Szavai mégis eljutnak hozzám. Szemeimet hirtelen nyitom ki, s megdöbbenve tekintek a mellettem ülő Spencerre.
- Te...
Hallatszik erőtlen hangom. Még csak most tudatosul bennem, hogy Spencert bérelte fel Troy... Az elkapásomra.
A csizmák egyre közelebb érnek hozzánk. Mégsem vagyok képes megmozdulni. Csimbókban álló válláig érő zsíros haja behullik közénk Tomnak. Vigyorogva fordul felém.
- Felkészültél a második felvonásra?
S választ sem várva ragadja meg erőteljesen a hajamat. Cipőmet levéve állítom alkarjába pengetű éles Louboutinomat. Adjunk a stílusnak. Hangos ordítás rázza meg a szobát, én pedig ahogy tudok, úgy állok fel és kezdek el hátrálni mindkettőjük elől az ablak irányába.  



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 9:59 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Emberek millió, testvérek, rokonok, barátok esnek egymásnak, mert elárulták egymást. Nem ismerem már a hűség fogalmát. Az ereimben száguldozó vér felfrissül, de az ujjaim hegye elfehéredik. Ez a kis ribanc nem menekülhet el. Már nem engedhetem, hogy ismét rajtam röhögjön egy másik balfasszal az oldalán. Túl sokat mutattam magamból, és ellenem fordította. Hónapokkal ezelőtt még az életemet is rábíztam volna, de akkor jött az arcon csapás…ő másik táborban játszik, és esze ágában sincs nekem segítenie. Hányan láthattál a képet, kinek szúrhatott szemet, hogy nem halt meg a két család egyetlen olyan női tagja, akire a mai napig várnak a gyerekei, de még a volt kedvese is? David megsínylette, amikor eltűnt Maria….de most már mindegy. Én lettem a bűnbak, aki tudott erről, és a képet Leena adta át az én főnökömnek. A fejemet akarja a fél alvilág, de addig nem megyek a Pokolra, amíg ez a nő nem előzött be.
- Büdös kurva vagy, te árultál el… ki más? – sziszegem a fogaim közül, de meg se hatja. Már látom, hogy alig kap levegőt, de ha nem golyót kap a fejébe, akkor megfojtom. Még mindig jobban jár, ha én lelek rá, és nem Troy. A kis éhes fasz annyira áhítozott utána, hogy még jómagam is meglepődtem ezen. Nem hittem volna, hogy másoknak is értékes lehet, nemcsak nekem. Engem a bosszú hajt, de vajon a másik pali mit akarhat tőle? A gyerekkoráról már nem dalolt annyit a kis szentem, de ez van. A fegyvert ellököm, hogy véletlenül se érje el, de aztán megint olyat mond, amivel nem tudok, mit kezdeni.
- Nem adagoltam túl senkit, te meg vagy hibbanva. – forgatom meg a szemeimet, de a másodpercek törtrésze alatt rontanak ránk, és egy egész golyózáport zúdítanak ránk. Nem tudom, hogy miért, de magammal rántom az asztal mögé. Az érkezők kilétéről még nem tudok semmit, de az is lehet, hogy David talált rám, és most már végképp a szemeimet akarja, meg a szép pofikámat, amiért leléptem. Nem szeretik, ha valami befejezetlenül marad, és én egyelőre ebben a kategóriában mozgok. A láncok bennem nem vernek fel semmilyen emléket, de elég egy pillantást vetnem a mellettem ülőre, és tudom jól, hogy fél. Leena nem az a nő, aki hamar megijed, sőt simán szétver engem is, de akadnak neki is sötét foltok a múltjában, és a megjelenő úriember éppen az.
- Én… - megszólalni se tudok, hiszen nem ez volt a forgatókönyv, és most minden felborult. Ki akartam nyírni a nőt, de lassan már nem értek semmit. Mindenáron Lexit hangoztatja, fogalmam sincs, hogy mi történt a húgával, de az ölési szándék nem huny ki a sötét szembogarakban. Látom az arcán, hogy jobban lesújtotta az előbb elhangzottak, mint kellett volna, de nem tudok semmit tenni ellene. Egy férfi zsíros haja ver éket közénk, és felrántja mellőlem a kis barnát. A fegyver nem messze fekszik tőlem, de túl nagy az ellenség hadereje. Kinek is kellene hinnem? Nem kell sok, hogy kezdetét vegye a leszámolás, de csak akkor döbbenek rá, hogy egy horrorfilmbe illő ordítás hangzik el, amikor a kedves úriember alkarjából egy tűsarok áll ki. A fegyveremért vetődöm, és nem gondolkodom, hanem lövök. Az első találatom nem is rossz, mert lábon találom el azt, aki előbb megtépte Leenát. Még ketten nyitnak ránk sortüzet, de ő már nincs a közelemben. Az ablaknál láttam utoljára. Az asztal mögé bukok le, és megszámolom, hogy mennyi esélyem maradt. Jobban is felkészülhettem volna erre a találkozóra.
- Fiúk én rohannék kifelé, tik-tak. – egy lehetőségem van, és a belső zsebemből előkapom a telefonomat, aztán elhajítom. Megijednek, és nekem ez elegendő figyelemelterelés. Felpattanok, és golyót eresztek a másik kettőbe is. Troy, Leena, és én maradunk. A fegyver csövét felé irányítom.
- Nem vagyok Szépfiú te…és a lány az enyém. – mielőtt még hülyeséget csinálna, meg is indulok felé.
- Nem csináltam a húgoddal semmit, ne legyél hülye… - pillantok rá, hogy vegye végre a lapot, de semmi…aztán eltalálnak. Az oldalamba mar a fájdalom. Troy lőtt rám. A fegyver kiesik majdnem a kezemből, de még időben hanyatlok le, mielőtt a következő a fejembe fúródna.
- LEENA. – kiáltom el magam.


Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 10:02 pm
 



 

Tartarosz

Spencer úgy dönt, hogy tovább tetteti a hülyét. Nem veszem be, nem fogok bedőlni a cselnek. Túl sokszor láttam hasonlót, hogy hagyjam neki. El akarja velem hitetni, hogy semmi köze nem volt az egészhez. Az ember képes addig állítani valamit, amíg a másik végül el nem hiszi neki. Bármennyire valótlannak is hangzódjon.
De nem én. Sokszor láttam már hasonlót és nem fogok bedőlni neki. Segítenie kellett Davidnek kitervelnie a gyilkosságot, mely balul sült el. Számukra.
Ujjai a torkomra tapadnak s ajkaim keserű fintorba fordulnak, ahogy hallom vádaskodását.
- Elárulni?
Hörgöm enyhén, hiszen a levegőt továbbra is hiányolja a szervezetem.
- Mégis mivel?
Habár azt is árulásnak lehet nevezni, hogy hívásaira nem válaszoltam, ha keresni akart én kerültem. Telefonomat egyéb iránt is kikapcsoltam, a Hanniballal való "szakításunk" után. Kikapcsoltam a gazt és odaadtam Lexinek, hogy dugja el előlem. Túl erős lett volna a kísértés, hogy felhívjam, megkeressem. S abban a helyzetben nem engedhettem meg ezt a hibát magamnak. A húgom túl boldog volt a családjával, hogy ezt tönkretegyem az afférom miatt.
Ennyit nem ért meg.
Ahogy a Spencerrel való kapcsolatom is. De hogy ezért az árulásért az életemet akarja? No, hát itt látszik meg naivitása világunkkal kapcsolatban: az emberek jönnek mennek, el kell őket engedni. Miként én tettem velük. Ha azt hiszik, hogy ez számomra könnyű volt nem. De egy pillanat erejéig sem bántam meg döntésemet, hogy helyettük Lexit és a Antonio családját választottam. Lexi mosolya mindennél többet jelentett nekem. Amilyen könnyen befogadták őt, nekem annál nehezebb dolgom volt, de ez érthető is volt. A Hillek tanácsadója a szeretőm volt, a jobb keze meg a barátom. Persze, hogy értékes információkat akartak kicsikarni belőlem. És ha a húgom nem a másodszámú trónörökös a családnak, talán mindenféle technikát bevetetettek volna ennek elérésébe.
Szokatlanul mégis hallgattam, mint a sír, s megjátszottam a hülyét, aki semmiről nem tud. Elvágtam magam tőlük és emlékeik is tabukká váltak számomra.
A levegő kiszorul a tüdőmből, mégsem most lelem halálomat itt. Nem csak a siralmas küzdésem miatt, hanem mert golyók záporoznak ránk.
Beránt az asztal mögé. Ösztönös cselekedet lehet, vagy csak magának akar.
De nincs sok időm ezen elmélkedni. A láncok csörgése vonják el figyelmemet.
Mozdulataim ösztönösek. Nem akarok meghalni. Nem itt és nem most. Majd húsz-harminc év múlva. Amikor Hannibal már lassan száz éves, de én hozzá képest még mindig üdének számító jelenség. Ahogy az öregek otthonában ralizzunk járokeretünket markolászva.
A cipőm sarka éket ver Tom karjában, én pedig felállva bukdácsolva hátrálok. Remegő kezekkel fogom meg ruhám szegletét, másik lábamról is leverem a cipőt. Mezítláb hátrálok az ablaknak.
Spencer egy trükköt vet be. Megfordulva kétségbeesetten nyitom ki az ablakot, de egy fény tör meg rajta. Vörös pötty. Megdermedek, ahogy az égen egy kéklő villám cikázik át. Az eső hirtelen zendít rá, a néma csendet dörgés rázza meg.
Most még sem kiáltok fel. látom a ki nem nyitott ablak visszatükröződésében egykori főnököm arcát. Nyugodtan fordulok meg. A régen félelmetes mennydörgést meg sem hallom. Nem is reagálok rá.
Hatalmasat nyelek a hájas férfit látva.
- Nocsak kísérő nélkül?
Próbálkozok egy silány mosollyal ajkaimon. Érzem, ahogy a ruhámat tartó aranyozott kígyó hidegen simul gerincemnek. A láncok lágyan tartják egybe, simogatják puha bőrömet.
- Tudod, hogy sose vagyok ennyire balga.
Vigyorog a szemét alvilági főnök. Olyan hatást tesz rám, mint a Star Warsből Jabba. Hátborzongató.
Tekintetemet nem veszem le Troyról, ördögi vigyoráról, még akkor sem, amikor Spencer hozzám beszél.
- És higgyem el, hogy David egyedül terveli ki a megölését, csak úgy, mi?
Vetem neki oda dühösen, miközben ujjaimmal az ablakpárkányt szorítom. Ujjaim elfehérednek. Szaporán veszem a levegőt, a vér csak úgy dübörög mellkasomban. Fájdalom hasít több porcikámba is. Mellkasomba éles fájdalom hatol, arcomon fájdalmasan lüktet vöröslő nedvem, ahogy egy-két duzzanatot érzek.
Feszülten figyelem mindkettőjüket. Csapdába estem. Tudom, hogy kint emberei várják Troyt. Itt bent is ketten akarnak megölni. Amennyire akartam, hogy itt legyen Ő, most annyira fohászkodom, hogy késsen még egy kicsit.
Egy lövés töri meg a csendet, s Spencer omlik térdre nem messze előttem. Ruhám szélét fogva lépek felé. Nem fogok itt meghalni. Nála van a fegyver, Troy pedig előttem.
Soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem.
De a következő lövésnél megdermedek.
Éles fájdalom hasít belém újra. Kikerekedett tekintettel nézek fel. Kezem akaratlanul is hasamra simul. Érzem, ahogy vér szivárog át ujjaim közül. Nem érem el a fegyvert.
Troy nyugodt léptekkel közelít felénk. Egy pillantást vetek Spencerre. Az iránta érzett gyűlöletem még a tekintetembe lohol. De nem veszem el a fegyverét. Pofon csattan az arcomon, s hátrahanyatlok. A fal fog meg, mely mentén végigcsúszok hasamat markolva. Dacosan tekintek fel, haragosan, akár egy kisgyerek.
- A legjobb ribancom voltál Leena. Olyan információkat szereztél meg nekem, amikre mások nem lettek volna képesek. Habár nem hittem volna, hogy az egykori kuncsaftomba fogsz belegabalyodni. Tudtak, hogy milyen fontos anyagot loptál el nekem egykor a Hillektől? Nem? Pedig elég jól az orruk alá törtük a borsot. Ezen is mennyit gazdagodtam.
Röhögi el magát, miközben leguggol mellém, vaskos ujjaival végigsimít arcomon. Elkapom a fejemet, de nem szólalok. Tapaszként tartom a sebemen a tenyeremet, de nem tarthatom így örökké. Lassan gyűlik körém tócsa.
- Lexit is meg akartam ölni, de látva haláltusádat, talán eltekintek efelől. Tudod, hogy miként tartják? Aki életet adott neked, az is vegye vissza. Én tettelek azzá, ami vagy. Minden gondoaltodat ismerem, mert én tápláltam feléd, kedvesem.
Mosolyog alamuszi módon.
- Te sem maradhatsz örökké a trónodon. Keservesen vissza fogsz mindent kapni.
Sziszegem neki dühösen, de csak kinevet és felállva fordul Spencer felé, ha esetleg ő eddig nem tett volna semmit.
- Azért téged sajnállak. Remekül megtaláltad nekem az elszökött madárkámat. De szolgálataidra eddig volt szükségem...
Mégsem lövi le. Nem, ennél ő alantasabb. Itt fog hagyni minket elvérezni. Ha csak megmozdulunk a kinti mesterlövészei rögtön leszednek minket. Gúnyosan kacagok fel.
- Mindig én nyerek Leena. De remekül megleptél, hogy eddig képes voltál elbújni előlem. De mindennek végeszakad...
S hacsak nem szólnak közbe, elhagyja a szobát. Ránk zárja az ajtót.
Szemeimet remegve hunyom le.
- Nem tudunk segítséget hívni.
Töröm meg a csendet. Fájdalom jár át, ajkaim remegnek, érzem, ahogy egyre jobban kezdek fázni. Lengének tűnik ez a ruha, most.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 10:04 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Az ember nem gondolkodik el azon, hogy halandó. Isteneknek képzeljük magunkat, akiket nem érhet baj, akiket egy különös erő véd. Nem foglalkozunk a minket körülölelő bajokkal, a külvilágból hozzánk szóló jelekkel. Nem élhetünk örökké. Egyszer mindenkinek letelik az ideje, és akkor itt a vége. A nagy társas végén átléped a célvonalat, és nem lesz több dobásod, hogy újrakezdd, mert nem ez a szabály. Az univerzum részei vagyunk, és ez soha nem fog megváltozni. A hármasunk felállásakor az ablaktól nem olyan messze állok, és a két másik illetőt figyelem. Leena retteg, megtorpan egy pillanat erejéig, amikor kinyitja, és meglátja az égen átcikázó villámot. Az az este jut eszembe, amikor vele együtt menekültem, és David hétvégi házában is a ránk törő emberek elől mellém menekült. Félt, és engem ez szórakoztatott. Olyan védtelen kislánynak tűnt akkor…szerettem azt a Leenát is, ahogyan azt is, akinek elmondhattam a bajaimat, aki minden percben piszkált, de közben figyelt rám. Értékes barátot nyertem vele egy olyan sötét világban, ahol a hűségen kívül a bizalom lenne a másik erény, de nem…a pénz sem boldogított már annyira. Felszínes mihaszna voltam, akinek a szájába adták az aranykanalat, és a tudta nélkül több ezer ember élete ragadt a kezéhez. Borzalmasan üres voltam, de végre egy kis fény gyúlt bennem…mert találtam egy barátot.
Nem tudom, hogy miről hadovál, és Lexit még mindig nem tudom hova tenni. Nem bántottam a húgát, soha nem tettem volna. Találkoztam vele, sőt elég sok időt töltöttünk együtt. A két lánnyal lenni olyan volt számomra, mintha kaptam volna egy második családot, éppen emiatt fájt annyira a tőlem nem messze álló Leena árulása.
- Hidd el, mert nem bántottam a húgodat. Milyen előnyöm származott volna belőle? – vetem oda neki a kérdést, de Troyt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A fegyverrel elkésem, mert kapok egy lövést. Fel se fogom, hogy ez mind velem történik. A hasamhoz kapok, és térdre ereszkedem. A következő szekundumok lelassulnak, és végig kell néznem, ahogy Leena elindul felém, de még egy hangos puffanás jelzi, hogy nemcsak én kaptam egy kis meglepetést. Semmilyen fájdalom nem ül ki az arcára, inkább a megdöbbenés. A hasához kap, akárcsak én, és tudom, hogy ez már nem gyerekjáték. Nem fog megvédeni senki, nem fogunk tudni elmenekülni innen. Eljött az időnk. A falnak támaszkodom, és erősen leszorítom a sebet, de a vér csak gyűlik. Rhys a legutóbb összefoltozott. Az emlék elhomályosul, mert egy olyan párbeszédnek leszek a fültanúja, ami még engem is rosszul érint. Rászabadítottam Leenára Troyt. Tőle rettegett a leginkább, nem mesélt közvetlenül róla, de megemlítette. A pasi egy hájas pacák, mégis van benne valami fölényes, valami ijesztő, ami a frászt hozza rám. Minek álltam le vele üzletelni? A válasz ott fekszik nem messze tőlem. A pasas nyájasból, köcsöggé alakul át, és azt fitogtatja, hogy nyert. A hallgatás a legjobb módszer egyelőre, amíg felém nem fordul, és nekem nem címezi a következő mondatát.
- Ha ezt tudom, akkor soha nem kereslek fel. Nem élhetsz örökké. – mosolyodom el én is, és várom már az utolsó golyót. A fejemre célozza…de nem történik semmi. Otthagy kettőnket, és a hatalmas rendetlenség tetején ott fekszünk mi.
- Tudom. – jegyzem meg a kijelentésére, és felköhögök egy adag vért.
- Tudod, legutóbb David emberei jöttek utánam, de akkor nagy mákom volt. – szaggatottan veszem a levegőt.
- Megmentett az egyik barátom. – hunyom le a szememet, majd az arcomat a barna szépség felé fordítom.
- Nem bántottam a húgodat. Elárultál Leena, de én nem bántottalak volna soha. Én lettem a bűnbak a két családnál. A fejemre vérdíjat tűztek ki a menekülésed után Hanniballal együtt. Engem vettek elő, és akartak kivégezni. Miért? Nem voltam elég jó neked? – tartom fogva a sötét szembogarakat. Tudnom kell, mielőtt még késő lenne. Választ akarok kapni a kérdéseimre.


Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 10:13 pm
 



 

Tartarosz

Dühösen meredek Spencerre kérdése nyomán. Hogy milyen előnye származhatott volna belőle? Ez még tényleg megkérdezi? Az őrült lángok barna íriszeimbe újra felgyúlnak. Megmakacsoltam magam a kórházi ágy szélénél. Ha kérte volna odaadtam volna a képeket. Átadtam volna, ha elmondja, hogy mit terveznek Lexivel. Tudta, hogy számomra mindennél fontosabb a húgom. De nem, ő inkább kihasználta a gyengeségemet, s ki tudja, hogy milyen jól szórakoztak Daviddel egész idő alatt. Gondolataim között az is átcikázott, hogy az egészet csak megjátszotta, hogy a közelembe kerüljön. Annyira akartam egy olyan barátot, amilyen Joel volt a húgomnak, hogy vakká váltam a rideg valóságra. Annyira akartam, hogy a húgomon kívül bárki más is szeressen, hogy bárki másnak is fontos legyek. S lám, hova jutottam.
Olyan érzések ezek, melyeket sose engedtem a felszínre törni. Az elmúlt hónapok eseményei azonban mindent megváltoztattak bennem. Játszhattam a magabiztos, erős nőt, ki vagyok, ki voltam. De fényem elhalványult, ha egyikőjük sem volt a közelemben szürke egérnek éreztem magam.
Mégis mikor váltam olyanná, aki másokra támaszkodik? Vagy mindig is ilyen voltam, csak eddig nem vettem észre, mert mindig ott volt nekem, akitől az erőt nyertem? Mert tudtam, hogyha bármi is történik velem lesz valaki, akinek elpanaszkodhatom érzéseimet, anélkül, hogy lenézne? Aki úgy fogad el, amilyen vagyok, anélkül, hogy megváltoztatna?
S ezt a biztonsági érzetet vette el tőlem. Ettől váltam semmivé.
Nem válaszolok neki, csak dühösen meredek rá, majd Troyra. Vele kell foglalkozni, mert ő nagyobb hatalommal bír a lelkem felett. Emlékek cikáznak gondolataimba. Arcom nem csak az erős vérveszteségtől lesz fehér. Bárhogy szeretném összeszedni magam, egykori főnököm tett arról, hogy tehetetlenként viselkedjek vele szemben.
Szemeimet csak egy pillanatra hunyom le. Magamba fohászkodom, hogy Hannibal ne érjen ide. Kerüljön dugóba, üssön el egy idős nénit, menjenek bele a kocsijába. Hogy feltartóztassák, hogy villám csapjon az autója elé, hogy lerobbanjon. Bármiért fohászkodom, csak ne érjen ide.
Ne tudjanak hozzá érni egy ujjal sem.
Könnyekkel teli szemmel tekintek fel, dühösen LA retteget urára.
- Oh, dehogynem kerestél volna fel. Gyűlölöd a nőt, s én ebből a gyűlöletből táplálkozok. Eltűnt, olyan jól, mint bárki más még előlem, s tálcán kínáltad nekem a fejét. Csalódtam benned, lányom – tekint rám vissza. – Több észt néztem ki belőled, minthogy egy ilyennel állj össze.
Vigyorog rám, de nincs erőm már, hogy szóljak. Mi értelme lenne?
- Nem, de tovább fogom élvezni az élet adta gyönyöröket, mint ti. Abban a hitben halhattok meg, hogy a hozzám hasonlók természetes úton fognak meghalni. Senki sem fog minket elkapni soha. Ilyen a világunk – vigyorog továbbra is gusztustalanul, hogy aztán magunkra zárja az ajtót.
Szemeimet újra lehunyom, s érzem, hogy egyre hidegülő arcomon végigfolyik forró könnyem. Spencer fecseg, s nem értem, hogy minek. Mit akar már most mondani?  Számomra felesleges információkat árul el. Oda sem figyelek rá. Lelki szemeim egy filmet vetítenek le, mely nem másról szól, mint az életemről.

- Remek választás, tökéletesen fog illeni a lazachoz – hallom mély, érces hangját, ahogy félráll előlem az ajtóból. Látom arcán, ahogy rámmosolyog, s valami meghittség lesz úrrá rajtam. Esztelen tettre vállalkozom, amikor elsétálok mellette. Ujjaim begyével simítok végig a bort tartó kézfején, ajkaimon csalfa mosoly kíséri tettemet. Eddig oly ritkán érzés kerített hatalmába. Mintha villámcsapott volna végig testemen, teljesen feltüzelt az érintése.
Annyi időm volt csak magamhoz térni, amíg vissza nem tértünk a konyhába, hogy előkészítsük a vacsora tálalásához szükséges dolgokat. Nehezen tudtam újra beszélgetésünkre koncentrálni, bárhogy is kívántam volna. Erőt kellett vennem magamon, hogy értelmesen és összeszedetten tudjak válaszolni kérdéseire s ne folyamatosan vékony ajkait nézegessem. Nem volt kétségem afelől, hogy a vágyakozás érzése kölcsönös lenne. Számtalan jelét adta ennek, mégsem tartottam valószínűleg, hogy a vacsorát félbehagyva huncutkodni támadna kedve. Csigalassan telt az idő, mégis minden percét élveztem. Kínzó várakozás, hogy a gyermek megkaphassa melyre oly sokáig vár. De én minden pillanatát kiélveztem. Kellemes társaság Hannibal, erre hamar rá kellett jönnöm. Édes semmiségeken órákat tudtunk beszélgetni, melyből igyekeztük megállapítani a másik jellemét. Kik vagyunk mi és honnan jöttünk, s mindezt anélkül, hogy a másik ne vehesse észre.
Természetesen mindketten tudtuk, hogy elmejátékot folytatunk egymással a kérdés inkább csak az volt, hogy ki fog nyerni. Harminc évnyi hátrányba voltam vele szembe, mégse adtam meg magam oly könnyen.
Még akkor sem, amikor a vacsora után behajtotta az ígért táncot. Mellém sétálva nyújt kacsómért, melyet puhány csúsztattam keze közé. A villámcsapás újra átjárta a testemet. Érzéki tangót jártunk, melyből nem sokra emlékszem. Illatok, ízek, pillanatképek maradtak meg bennem, halk sóhajok. Majd hogy ott állunk szorosan egymás előtt, magas topánjaim segítségével egy magasan. Csak egy pillanatig nézzük egymást, amíg közelebb nem hajolunk egymáshoz.
Oly érzés járt körbe, mintha tornádó kapott volna fel s repített volna végig az éjszakán. Elvesztett tér és idő, mégis észnél kellett lennem. A gyönyör óráit jártuk végig. Én naiv lélek. Amikor azt hiszem, hogy mindent tudok a testiségről, számomra újat már nem lehet mutatni, akkor sodorja elém az élet Őt.
Halkan lihegve, kipiruló arccal fekszem mellette, ajkaimon boldognak ható mosollyal. Pár percig pihenek csak, hogy felülve szedelőzködni kezdjek.
- Sajnálom, nem szokásom az éjszakát máshol tölteni. Vagyis de, csak az ott alvással vannak nehézségeim. Ugyanis nehezen tudok aludni jobbak társam nélkül – mosolygok, s miután minden ruhadarabomat magamra aggattam, indulok le, hogy megkeressem az útközben elhagyott értékes topánomat. Melyik egyik párja Athos fogai között lézeng.
Hirtelen torpanok meg, s válik az arcom falfehérré. A látvány lesokkol, nem is egy pillanatra. A Louboutinim… Athos szájába. Melyet rágcsál. Az éles fogaival. A mancsaival tartja a földön. S barna szemeivel ártatlanul tekint rám.
Csak hápogni tudok, nem is veszem észre, hogy Hannibal intézkedik az ügybe. Amikor lélekjelenlétemet sikerül visszanyernem csak egy lemondó sóhajt hallatok. Lehajolva veszem fel a már szétment cipellőmet.
- Magán fog elvérezni az összes Louboutinim -  s ezzel a mondattal búcsúztam el tőle azon az éjszakán.

A következő kép alig pár nappal későbbi emlék. Az Alibi díszes pultja mögött állok, s a poharakat törölgetem. Készülünk az estére, nem sokan vagyunk itt. Lexi, Papa Joe, meg valahol hátul Paul. Az egykori színház épületének ajtaja hirtelen nyílik ki, s egy elegáns, stílusos férfi lép be rajta, ajkain a már jól ismert hamis mosollyal. De az ajtó mégsem csukódik be, őt még pár másik verőlegény követi.
- Nocsak, kirabolta a testőr gyárat? Tényleg, ezt kérdezni akartam, őket futószalagon gyártják? – nézek rá tágra nyílt szemekkel, melyhez hatalmas mosolyom társul. Szó nélkül öntök neki egy pohár whiskyt apró gúnyom mellé. Gondoltam, hogy előbb utóbb el fog jönni az idő. De amíg könnyed társalgásunkba mélyedtünk volna, az ajtó újra nyílik és lám…
Az alig pár hete megismert helyi buzimaci toppan be. Spencer jelenléte szórakoztatott még akkor is ha az első találkozásunk… hát nem sikerült épp jól. Aljas játékba kezdtem bele, s megkértem Papa Joet, hogy tegyen be egy kis zenét. Kitipegtem új vendégemhez, s táncra kértem fel. Gyengém a latinó zene, nem tehetek róla, s úgy tűnik, hogy a pasas partnerem volt a táncba. Szemem sarkából mégis végig Hannibalt néztem. Hogy féltékennyé akartam volna-e tenni? Oh, dehogy. A Spencer félék sose fogtak meg, legfeljebb egy-egy estére. Csak látni akartam, hogy meddig képes megőrizni higgadtságát. Na, nem mintha egy nő miatt ezt eldobná, de lélektükrének apró rezdéseiből próbáltam belőle bármit kiolvasni. Hogy számára is hasonlót jelentett-e az az egy éjszaka. Hogy akar-e folytatást.
S mindeközben a táncunkra is figyeltem Spencerrel, s hamar megállapítottam: ő is remekül ropja a stílust.
A számnak azonban még vége sem volt, amikor hirtelen halkult el a zene. Kifulladva álltam meg, a mosoly az arcómról egy pillanat alatt tűnt el, amikor Paul hangját hallottam meg a hátam mögül.
- Mi lenne, ha egyszer nem lennél kurva a bárba? – nyerssége nem lepett meg. Tekintetemet átjárta mégis a gyűlölet. Ilyenek voltunk mi ketten.
- Oh, babám, ne aggódj, ebből a kurvából már nem eszel – biztosítom, miközben elsétálva mellette, paskolgatom meg a vállát. Hirtelen nyúl karom után, s hajol közel hozzám.
- Most én vagyok a főnök Leena, s azt csinálod, amit én mondok, megértetted?
- Legalább itt kiéled magad, ha máshol nem tudtad – sziszegem neki. Lexi torokköszörülése ránt vissza a valóságba minket. Mellénk lépdelve vágja tarkón Pault, emlékeztetve arra, hogy igazából nem ő a főnök, s biza a főnökkel ő van jó kapcsolatba. Nem kell rángatnia, melyek vele kifelé, a hátsó kijárat felé. Nyakát karolva át, nyomok egy csókot szeretett húgom homlokára.
Aztán a nyitásig lévő órákat a bár mögötti sikátorba töltöttük. Lexi, Papa Joe meg én. Szereztünk három bárszéket, rámásztunk. A másik kettő betépett a Lexi féle cigitől, én csak szimplán röhögtem velük, mindenen. Mint utólag kiderült, nem köttetett meg az üzlet. Joel ránk hagyta, hogy nem állhatunk be egyik oldalra sem, az Alibi független szórakozó hely lesz. Ha másra nem is volt jó Paul, de arra igen, hogy ezt el is érje.


A mozi folytatódna még, de Spencer szavai rángatnak immár engem vissza a valóságban. A szomorú és keserű valóságba. A fájdalom hirtelen járja át testemet. A sebre még jobban rátapasztom kezemet, de a vér tovább szivárog.
- Elárulni? – újra ezzel jön? – De hát mivel az istenidet? Mégis mi a fészkes fenét tettem, mh? Hogy Lexi boldogságát fontosabbnak tartottam, hogy vele együtt csatlakoztam a kibaszott olaszokhoz és hogy nem téged választottalak? Ha abba a hitben éltél, hogy valaha fontosabb leszel nála, akkor tévedtél.
Másra ugyanis nem tudok gondolni azzal, hogy árulásnak éli meg a Manoinikhez való csatlakozásomat. De tovább hadovál, melyet én nem értek.
- Mégis miről beszélsz? – sírok fel lassan, mert kezdem elveszteni a fonalat. Úgy érzem, hogy ujjaim között sem volt az a fonál az egész találkozásunk alatt. Hogy is lehetett volna? Miután kiderült, hogy kihez is tartozik a húgom, megszakítottam velük minden kapcsolatot. A telefonomat kikapcsoltam és átnyújtottam Lexinek azzal a feltétellel, hogy dugja el előlem.
Tudtam, hogy túl nagy lenne a kísértés, hogy felhívjam őket. Hogy tartsam velük a kapcsolatot. Túl fontossá váltak számomra. Helyzetemet nem könnyítette meg, hogy elég hamar kiderült a Hanniballal folytatott viszonyom. Antonio remek lehetőséget látott bennem. Minden értékes információt ki akart belőlem szedni az első napokban. Nehezen tudtam megjátszani magam, hogy semmi sem volt közöttünk, azon kívül, hogy én egy fiatal csibe vagyok ő meg egy gazdag pacák. Sok időbe telt, de elhitettem velük, hogy kapcsolatunk felszínes volt. Nem vagyok naiv, tudom, hogy csak azért nem vetettek kínoknak alá, mert a másodszámú örökös a családban éppenséggel a törvényes húgom – ha már a vérszerinti nem lehetett. Így egyelőre békén hagytak. De éreztem a kísérő szemeket a hátam közepén. Minden mozdulatomat szemmel tartották. Akartak, akár egy kis hibát is tőlem látni, amivel meg tudnak fogni.
De ez nem sikerült nekik.
Nem, egészen egy pontig.

Üres tekintettel ülök a tetőtéri fürdöszoba kövén. A város ezernyi fénye apró karácsonyi izzóként ragyog a lábam alatt. A padlótól-plafonig üvegből készült fürdő volt az egyik kedvenc helységem az egész lakásba. Most mégsem azért ülök a fürdő közepére állított kád mellett törökülésbe. Körmeim hegyéhez egy műanyag pálcika csapódik, folyamatosan. Az ég előbb rózsaszínbe fordult, majd egyre sötetebbé tette a várost, vele együtt lelkemet is. A percek órákká váltak, mégsem éreztem ebből semmit. Gondolataim teljesen máshol jártak. Csak a várost nézem, melyet magunknak akartunk megszerezni. Uralkodni vágytunk felette, azt akartuk, hogy mindenki a lábunk előtt heverjen. Néha pislogtam, hogy szemeim ne száradjanak ki, de testben nem voltam itt. Halkan nyílik a fürdő egyik oldali ajtaja. Narancssárga fény világít meg, majd árnyék vetül rám.
- Te mit csinálsz? – hallom húgom hangját. Abbahagyom a pálcika ütögetését. Csend telepszik a szobára, miközben lassan tekintek fel Lexire. Az ajtó becsukódik, s újra sötétségbe borul a szoba. Halkan ül le mellém s én szótlanul nyújtom át neki a teszt eredményét. Hallom meghökkenését.
- Kié? – kérdi ő, ajkaimra szomorú félmosoly költözik.
- Bárhogy számolok vissza, csak egy valaki jöhet szóba  - sóhajtom el magam, fejemet hátravetem a fürdőkád szélére.
- Mit akarsz csinálni? – faggatózik tovább, mire keserű kacaj tör fel belőlem.
- Nem ez a kérdés. Hanem, hogy szóljak-e neki egyáltalán – tekintek rá tanácstalanul. Hosszú percekig csak csendben ülünk. Tudom, hogy nem fogom megtartani a gyereket, nem vagyok anya típus. Nem tudnék egy gyereket felnevelni. Alapból ott bukott el a dolog, hogy nem tudnék semmit sem feladni az életembe egy gyerek miatt.
- Amiről nem tud az nem is fáj neki, nem így van? – mosolyog rám biztatóan Lexi. Ebben igaza van. Ezután csak órákon keresztül ültünk a földön, számtalan blázt szívtunk el. Nem bántam meg a döntésemet, hogy őt választottam, hogy fel kellett adnom a kapcsolatomat velük, érte. Ő az egész la-i életét adta fel miattam, mert bajba kerültem. S ő végre családra talált itt, s itt akartam mellette lenni. Nem akartam önző lenni, de nem bántam meg. Egy pillanatig sem, mert láthattam mosolyát, jó kedvét.
Másnap első dolgom volt, egy a Manoinik területén lévő abortuszklinikára bejelentkezni. Reggel mentem be, és felkészültem a legrosszabbra, viszont közölték, hogy még a várandósság elején járok, így a kezembe nyomtak pár pirulát. Szemöldökeimet először csak ráncoltam, de végül megadtam magam a győzködésnek, hogy ez is ugyanolyan hatásos s kevésbé fájdalommentes.
És én persze hittem nekik. Mert arról ügye nem volt szó, hogy erős alhasi görcsökkel fog járni és még a hányinger is rám fog törni. Szerencsémre injekció formájában kaptam a szenvedéseim ellen csillapítókat. S amikor már azt hittem, hogy ez a vége, tévedtem. Ugyanis négy óra elteltével kaptam még egy adag pirulát, melyet be kellett vennem.
S ekkor jött csak az igaz pokol. Órákon keresztül pokoli fájdalom járt át, a csillapítók semmit sem segítettek rajtam. Legvégül egy hasi ultrahang bebizonyította: a méhem kiürült. Megkaptam a zárójelentést és kész, már mehettem is haza.
Csak ennyi? Csodálkoztam, de az orvosom csak vonogatta a vállát, hogy igen. A fájdalom még az emlékeimbe égtek, amikor kiléptem az éjszakába. Egy fél napot töltöttem be. A tél miatt összébb húztam magam. Arcom enyhén meggyötörtnek hatott, amikor a tűz felé hajoltam, hogy meggyújtsam az éltető tüzet. Mikor felnéztem, ő állt ott, nem messze a bejárattól.
Nem akartam tudni, hogy honnan tudja, hogy itt vagyok, egyáltalán mit keres itt. Sóhajtva fújtam ki a füstöt, ahogy megindultam felé. Cipőm sarka halkan kopogott a csendes éjszakába.
Hosszadalmas beszélgetés vette kezdetét. Nem volt sose ostoba, de akkor azt kívántam legyen az. De nem volt. Tudta, hogy miért jártam itt. Nem volt ostoba, mert tudta, hogy abban az időszakban, csak vele voltam együtt. Próbáltam elmondani neki csendesen, türelmesen, hogy miért döntöttem így. Nem dédelgettem álmokat családról. Számomra nem jelent semmit a fehér kerítéses ház. Előbb dobnám ki az ablakon a gyereket az ablakon idegességembe, mielőtt megnyugtatnám. Nem tudok semmit sem feladni egy ilyenért. De még ha mégis megtenném, rávilágítottam a legnagyobb problémánkra: a városunk Rómeó és Júliásat játszik és én nem leszek Júlia, s tőle sem várom el, hogy Rómeó legyen.  
Meg akartam fogni a kezét, végigsimítani arcán. A fájdalmaim nem múltak még el teljesen beszélgetésünk alatt. Azt akartam, hogy átöleljen, csak hozzá akartam bújni. Tudtam, hogy figyelnek és hogy eme beszélgetés sorsdöntő lehet életünkben. Erősnek kellett maradnom. Tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látom őt.
- Viszlát Hannibal –suttogom szomorú mosollyal az ajkaimon. Mert az voltam, szomorú. Megtört és bánatos. Lassan indultam el az út felé, hogy egy taxit leintve beszállja a hátsó ülésre. Bemondva a címet még tartottam magam. De ahogy elindultunk a sírás feltört belőlem.


Hasonló érzés kerít újra hatalmába. A fájdalom átjárja a testemet, a sírás marcangolja a torkomat, mégis erősnek kell lennem. Nem adom meg Spencernek a kegyet, hogy megtörve lásson engem.
- Miért tetted? – kérdezem halkan, többet úgysem tudunk tenni. Lassan fogunk elvérezni, a hideg lassan átjárja a testünket, mégsem akarok meghalni.
Nem, mert vele akartam megöregedni. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy így akartam. Szabad kezem két ujjával saját vöröslő véremet érintem meg.
- Miért mentél el eddig a képekért? – kérdem továbbra, ahogy remegve rajzolok fel három betűt a karomra: sry… Remélem ebből tudni fogja, hogy nem akartam, hogy így alakuljon. Kényelmetlenül éreztem magam. A hátamat díszítő aranyozott kígyó a bőrömbe váj, ahogy hátradőlök a falnak.



Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 10:22 pm
 



 

Leena and Spencer – Last game


Az élet megtréfál, gúnyt űz belőlünk, de a legrosszabb, hogy mi magunk hiszünk abban, hogy mindig lesz egy újabb esély, méltóak vagyunk arra, hogy a bűneink alól feloldozást nyerjünk. Jómagam is hittem ebben a tézisben, és sokáig gondoltam úgy az életem történéseire, hogyha eljutok az utam végére, akkor a gazdagság, a jólét megváltják a lelkemet. Az utolsó kenet feladásakor boldogan mosolyoghatok a halál arcába, mert nem lesz olyan, amit Isten ne bocsájtana meg nekem. Lesz elég időm, hogy minden hibámat helyrehozzam, és bocsánatért esedezzem. Kényelmesen a párnák között jön el értem a vég, miközben szerető családom tagjai ölelnek körbe, és vesznek végső búcsút apától, testvértől, nagypapától, férjtől. Vágytam a családra, mint bárki más, sőt szomjaztam a szeretetet, amit édesapámtól nem kaphattam meg, de David Hilltől igen. A mentorom, a védelmezőm lett, és már kölyökoromban is kihúzta a seggemet a csávából, egyetlen dolgot kért cserébe…a hűséget. Éveken keresztül vakon követtem az utasításait, megtaláltam az utamat. Az eszem felfogta, hogy egy maffiózó jobb keze lettem, de mégsem nyíltan tapadt vér a nevemhez. A bábjátékos lettem a sakktáblán, és ha jól forgattak, és vetettek be, akkor ezrek felett győzedelmeskedtem. Okos vagyok, mindig is az voltam. Édesanyám szavai csengenek a fülemben:
„Spencer egyszer nagy játékos leszel, akárcsak apád volt. Okos vagy, lángész, de jól vigyázz, hogy kinek adod oda a tudásodat…mert az a vesztedet is okozhatja.”
Milyen igaza volt a megboldogult mamának, aki már nem láthatta a fia hanyatlását. Egy város felett uralkodtam, irányítottam a pénzügyi átutalásokat, és naponta több ezer dollár folyt át a kezeim között. Hannibal alattam dolgozott, de nem sok figyelmet tulajdonítottam neki. Semmi szükségem nem volt mások tanácsára. Ellubickoltam a luxusban, mindennap más nővel bújtam az ágyba. Igazi agglegény életet éltem, és úgy gondoltam, hogy ezzel be is fogom érni. A felszínes, és a látszatra adó ficsúr lett belőlem, egészen addig, amíg Chloeval nem találkoztam. Chris húga tiltott gyümölcs volt számomra, hiszen David nem tűrte volna meg, ha megkettyintem a lányát. A főnököm óvott, de keményen meg is leckéztetett, ha valami nem úgy sült el, ahogyan ő szerette volna, és mint említettem a család szent és sérthetetlen. Egyszerre voltam bennfentes, és kitaszított is. Kerestem a helyemet, és az átmulatott éjszakákkal kárpótoltam a barátságot, a megbecsülést. A testem, a kinézetem kellett mindenkinek, de nem Spencer. Anya tizenhárom éves koromban halt meg, és utána kerültem David gyámsága alá. Hamar megtanultam önállónak lenni, és nem is lettem olyan elkényeztetett, mint a tulajdon gyermekei, de nem is tett minket egy szintre. Christopher csak nagy vonalakban tudott az apja cégéről, a lánya meg voltaképpen abban a mesében hitt, hogy egy sikeres cégvezető az apja. Ez a világ már csak ilyen.

Pontosan tizenhat lehettem, amikor a kandalló előtt folytattunk egy komolyabb beszélgetést Daviddel.
- Te hiszel az igazságszolgáltatásban Spencer? – nem értettem eleinte a kérdést, sőt nem tudtam hova tenni.
- Igen. A rosszak megbűnhődnek, a jók elnyerik a jutalmukat. – válaszoltam a narancssárga lángnyelvekbe bámulva.
- Honnan tudod, hogy ki a jó, és ki a rossz? A te szemedben lehet, hogy egy gyilkos a sátán maga, de mi van akkor, ha az áldozat rászolgált arra, hogy megbűnhődjön? Nem lehet minden fekete és fehér. – ingatta a fejét, és belekortyolt a whiskey-be.
- A gyilkos nincs felhatalmazva, hogy elvegye más életét, még ha a másik bűnt is követett el ellene. – meggyőzően adtam elő a saját verziómat, de még akkor sem értettem, hogy mire megy ki a játék.
- Ó, szóval a gyilkos minden helyzetben csak egy gyilkos, és az áldozat, csak egy áldozat? – a tekintetünk összeforrt, és elbizonytalanodtam.
- Nem minden… - belém fojtotta a szót, amikor egy képet tolt elém. Édesapámat addig szinte csak fotókról ismertem, és mellbe vágott, hogy David is tudta, hogy ki ő.
- Mit tudsz az édesapádról Spencer? Egy derék, hős katona volt, aki küldetés közben halt meg? – irányította felém szenvtelen arcát.
- Igen, anya ezt mesélte. – meredtem még mindig az egykori hősömre, akit ugyan nem sokáig ismerhettem, már az emlékeim is megfakultak róla, de anya kitartóan a mesébe illő kalandjaival éltetett. Azt hiszem ő is nagyon hiányolta, és így akarta kárpótolni nekem.
- Az apád nem volt katona, de még hős sem. A legjobb barátom volt, de egy aljas áruló. Elvette a jussomat. Kirabolt Spencer…és emiatt halt meg. – jó néhány perc kellett, hogy felfogjam a szavai értelmét.
- De az apám… - dadogva nézegettem a képet, de hiába…az ideálom összedőlt, akár egy kártyavár.

Pislogva tekintek fel, miközben Troy és Leena beszélgetnek, kissé elkalandoztam a saját fejemben. A lövéstől alig bírok mozdulni, és a hasamra kell szorítanom a kezemet. Leena is a falnak veti a hátát, és dacolva beszélget egykori főnökével. Ő alkotta, ahogyan David engem. Néhány szál közös, a múltunk más, de mégis van, ami összeköt bennünket. Egyikünk se lehetett az, ami igazán kijárt volna neki. Vajon Leena ilyen lenne, ha boldog szülők nevelik fel? Hannibal lenne az ideál neki? Kár is azon rágódni, hogy mi lett volna, ha…az időt kerekét már nem lehet visszaforgatni.
A teremben kettesben maradunk, és az ajtó egyben a végzetünk egybefonódását is jelenti. Mit kellene mondanom…hogy arcon köp a valóság? Magabiztosan, határozott elképzeléssel érkeztem ide ma este. Meg fogom ölni Leenát. Nem ringattam magam tévhitekbe, nem kergettem fantazmagóriákat sem. A cél lebegett a szemem előtt, de amikor lehetőségem nyílt volna rá, egyszerűn képtelen voltam megtenni. Miért? Ez az egyetlen válasz, mely érdekelne, de ha jobban magamba nézzek, akkor ott lesz…
A mozi televan fiatalokkal, csak mi lógunk ki a sorból, vagyis reménykedem benne, hogy Leena elmúlt húsz, és már nem azon kicsik táborát erősíti, akiknek dugiban, vagy hamis kártyával kell kikérni a piát. A film előtt megannyi reklámot nyomnak be, és mi kissé unottan szemlélődünk, de aztán hirtelen kikapja a kezemből a popcornt, és az előttünk lévő kölykökre hajigálja, aztán amikor az egyikük hátranéz, akkor hozzám bújik.
- Ez mire volt jó? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, de csak a szája elé teszi a kezét, és ismét a kivetítőre mered. Sokszor nem értem az észjárását, és nem is ma fogok rájönni a nyitjára. Telnek a percek, és megint megdobálja őket, aztán előrehajol, és megkocogtatva az egyik srác vállát, a fülébe súg valamit, az meg kiakad, és a barátja felé fordul.
- Te komolyan lefeküdtél a… - mondanom se kell, hogy innentől kezdve saját műsort kreál nekünk, mert a tini baráti kör összes tagja egymásnak esik, én meg csak pillázok, de közben vigyorra görbült ajkakkal jegyzem meg, hogy ez nem lehet igaz.
- Mit súgtál neki? – kitör előttünk a bunyó is, de csak megvonja a vállát, és feldobja a lábát az előtte lévő székre.
- Az mindegy…a lényeg, hogy káosz lett. – az egyik biztonsági őr kíséri ki a gyerekeket, mi meg ketten maradunk hátul. Nem értem a női logikát, és valószínűleg magát Leenát sem, de jól érzem magam vele.


Eleinte csendben vagyunk, és megint zavaros képek jelennek meg a lelki szemeim előtt.

Életemben először fordul elő, hogy nő van a lakásomban, és nem szexelek vele. Őrület, hogy mit hoz ki belőlem a kis barna. Unatkozott, és beugrott, de már itt csövel két órája. Eleinte nem is akart észrevenni, aztán szóba elegyedtünk, végül a hálómban kötöttünk, és a szekrényem előtt állva szapulta az öltözködésemet.
- Ez kissé buzis, nem gondolod? A selyemfiú kategória nem a legjobb 2016-ban. Változtathatnál a stílusodon Spencer, nincs egyéniséged. – már úgy vagyok vele, hogy inkább nem szólok be, mert felesleges lenne. A kettőnk viszonya ilyen szempontból a kezdetek óta nem változott, és mindenben talál kivetnivalót. Jó móka, ha én kerülök a középpontba.
- Nekem tökéletesen megfelel ez is. – veszem el tőle, de megállíthatatlan, és a bagó megint ott van a szájában. Soha nem fogja betartani a szabályokat mi?
Van itthon vodka? Megszomjaztam. – csúsztatja a vállamra a kezét, és elindul, hogy kiszolgálja magát. Bennem ott munkál a kisördög.
- Nem vagyok buzi, okés? – mintha meg se hallaná, úgy követem…


A teremben néhány perc alatt sokat esik a hőmérséklet, és nehezen fordítom felé a fejemet. Elárult, az emlékek hiába szépülnek meg, a bizalom már tovaszállt.
- Mi meddig mentem el… - köhögök, és már vér bugyog fel a számból.
- Mi lenne, ha végre világosan beszélnél…a kurva életbe Leena. Miattad lettem száműzött, te és Hannibal jól szórakoztatok, miután vérdíjat tűztek ki a fejemre a kis afférotok meg a képek miatt? Hmm? Egy utolsó lotyó lett belőled…és én megbíztam benned. – vetem oda foghegyről a szavakat. Élni akarok, de az erő kezd elszállni belőlem…nincs időm.
- Annyival tartozol, hogy az igazat mondod. – fúrom a pillantásomat az egykori barna szempárba…


Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
Leena Furgitive
Új regisztrált

Avataron : Kate Beckinsale
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzer. Dec. 28, 2016 10:33 pm
 



 

Tartarosz

Emlékek tovább rohamozzák elmémet, kuszaságban, még véletlenül sem időrendi sorrendben. Nem is értem, hogy miként választja ki kusza agytekervényeim, hogy éppen mit vetít elém. Ujjaimat begörbítem a sebem fölött, ahogy tehetetlenül nézem, hogy Troy elhagyja a szobát. Fejemet hátra döntve könnyek szöknek a szemembe. A fájdalom az elevenembe hatol. Sikítani akarok, fogaimat mégis összeszorítom. Vöröslő bíbor lassan terjeng Körülöttem és innen már nincs kiút. Még mindig szebb halál, amit elképzeltem magamnak: egy koszos sikátorban a kukák közé dobva, fejembe egy golyóval. Ez  majdnem be is következett…

Lehajtott fejjel rúgom ki az Alibi hátsó, vasból készült bejáratát. A lendület a falnak repíti, s onnan gyorsan vissza is csukódik. Ahogy Aznap este is. Hiszen megint a cigarettám fölé hajolok, hogy tüzet gyújtsak. Lassan eresztem ki a szürke füstöt, s a falak újra árnyakat növesztettek. Kedvem lenne felsírni, mégsem teszem. Elindulok, mintha meg sem láttam volna őket… Ekkor hirtelen valaki hátulról öleli át a két karomat, s a nyakamat is. Lábamat felemelve rúgnék hátra, kockáztatva, hogy mindketten elesünk, ám ekkor valaki szemből kerül elém. Gyomorszájon öklöz, mire kétrét görnyednék, ha a béklyó engedné. A lámpák pislákoló sárgás fénye megtör egy vékony tű hegyén. Oh, ne higgyétek, hogy hagyom magam.
Torkomat megragadva kényszerítik a fejemet, hogy felnézzek. Érzem, ahogy a tű utat talál az ereimbe.
- Nyugi kislány, csak eljátszunk veled egy kicsit – vigyorog a verőgóré. Bármit is adtak be a szer gyorsan hat. Talán heroin, vagy kokain, esetleg valami más? Lassan kezd el zsibbadni a testem, elvesztem felette az irányítást. Ekkor engednek el és kerülök a földre. Hangok, fények csak késve avagy sehogy sem érkeznek meg hozzám. Semmit sem érzek, az elmém ködjébe menekültem. Valahonnan a távolból hallom saját sikolyomat, majd, mintha a lelkem kiszállt volna a testemből. Furcsa egy érzés, de kívülállóként tekintek végig azon, ahogy három fazon rúgja a hátamat, hasamat. Megpróbálok könyökömre támaszkodni. A távolból reccsenést hallok és egy újabb sikoltást. Ez tényleg én lennék?
A verőlegények azonban hamar észbe kapnak és elgyengült testemet felemelve vonszolnak el egy sötétített ablakos autóig. Nem finomkodnak  durván löknek a csomagtartóba. Az egyik dalia még a táskámat is utánam hozza, oh, hogy az meg fényképezett végig? Az ént elefonommal? Gyerünk Lee, kelj fel…
De semmi, a testem mozdulatlan, minden mozdulatom lassú, suta és esetlen. Reakcióim késve érkeznek meg minden ütéshez. Mert a csomagtartóba sem hagyják abba. Sokrét görnyedve fekszem ott, mire rám csukják a tetejét. Pár háztömbnyit mennek csak és egy kuka mellé dobnak ki. Topánkába bújtatott lábam épp hogy csak kilátszódnak. Még néhány képet lőnek rólam, pötyögnek is rajta valamit… Várjunk ezt biztos hogy látom? Nem csak álmodom?
Ledobják mellém a telefont és elveszek a sötétségbe. Körbeveszek a koromfeketeség, s csak zuhanok a mélybe, a semmibe. Nincs körülöttem semmi és senki csak a magány, mely oly nyomasztó. A percek órákká, napokká, majd hetekké válnak. Vagy csak én érzem így? Egyáltalán a valóságban vagyok még?
Hirtelen nyílnak ki szemeim és reflexből ülnék fel.
A fájdalom ránt vissza az ágyra, s újra meghallom saját sziszegésem. Bordáim sajogása hamar a valóságba ránt és ott tart. Bekötött karom képtelen vagyok megmozgatni. Lassan tisztul csak látásom, hogy felfogjam merre is vagyok.
- A folyamatos bajkeverés nem tesz jót az egészségének – hallom meg a mély és érces hangot. Mit keresek itt? Mióta vagyok itt? Legfőképpen mi történt velem?
Egy dologra emlékszem csak tisztán: „Add át üdvözletünk Hannibalnak.” Az elevenembe hat a felismerés mégsem teszem szóvá. Később sem tettem. Zavaros és fájdalmakkal teli tekintettel nézek fel rá.
- Úgy nagyon vágyakozok egy szál cigaretta után – próbálom félmosolyra húzni ajkaimat. Ekkor hallom a ágydörgésként ható lépteket. Arcom egy pillanatra elfehéredik. Kitört volna a harmadik világháború és már lángokban áll az egész világ?
Áh, dehogy csak Lexi az. Aggódva veti rám magát én pedig fájdalmasan nyögök fel alatta. Hallom, hogy valamit magyaráz, de nem értem szavait. Válla felett nézek rá, s némán tátogom neki, hogy köszönöm.


A hiányuk az élni akarásom csak még erősebbé válik számomra most már. Mégsem tudok mit tenni, csak itt ülni és vacogva várni a halált.
- Miről beszélsz? – nézek rá újra szerintem ezredjére feltéve neki a kérdést. Én árultam el…

- Ugye tudod, hogy a bárunk nem egy terapeuta szalon és napközben nem vagyunk nyitva? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, ahogy egy rekesz sört pakolok a pultra. A nyíló ajtóban álló alakra tekintek, ahogy megtört vállakkal ballag lassan közelebb. Mintha rászokott volna, hogy ide járjon, amikor még zárva vagyunk, saját munkámat lassítva. Persze, hiszen még így is él az aranyszabály: a pultos egy pszichológus. Ha érdekli ha nem, akkor is el lehet neki panaszolni a bajodat.
- Inkább adj egy whiskyt.
- Vaagy, hazamész és ott iszod le magad – adok neki egy jó tanácsot, ahogy kinyitom a hűtő ajtaját és lassan pakolom be a sörös üvegeket az estére. – Most mégis miért esz a fene?
Teszem fel a kérdést, hogy újra végighallgassam a gondjait… Chloe vagy a munka.
- Komolyan, csak dugd meg a nőt – forgatom meg a szemeimet.
- De nem érted, hogy nem lehet? A főnök lánya.
- És kit nem érdekel? – fintorodok rá, aztán csak legyintek és a továbbiakban csak némán hallgatom meséit. Valahonnan a raktárak mélyéről Lexi is előkeveredik vérben forgó szemekkel. A pultra ülve osztja az észt, hogy szerinte miket kellene csinálnia a nővel. Hangos nevetésbe török ki. No igen, sose voltunk könnyű esetek, s erre Spencer is hamar rájött közöttünk. Mégis újra és újra kereste a társaságunkat.

- Mégis mi hasznom vált volna abból, hogy Én áruljalak el? – próbálok felé rúgni, miközben visszarántom magam a valóságban. Az emlékek fájóak vele szemben. De tényleg, mégis mi értelme lett volna? Nekem, aki a száját tartotta végig és a hátamat velük szemben? Még akkor is ha nem beszélhettem velük, még akkor is mellettük álltam, ezzel árulva el az olaszokat. Vagyis nem, mert se nekik nem mondtam semmit, sem róluk soha nem beszéltem senkinek. Teljese semlegessé váltam, s ezáltal kezdtem el szürkülni is. Kezdeti fényem megkopni látszott, pedig miként csillogtam alig pár hónappal ezelőtt?

Mint azon az estén. Nem hittem volna, hogy valaha sok meglepetést fogok okozni Hannibalnak. Elég sokat jártunk össze és sose titkoltam előle, hogy könnyű vérű nő vagyok. Egy beszélgetés alkalmával ki is fejtettem neki, hogy mennyire nem hiszek a monogám kapcsolatokba, melyek gyilkosak számomra. Éjfél előtt tért be a bárba, mielőtt az éjszakai portyára indult volna. Szelíd mosollyal az arcomon fogadtam a gépi zene dübörgése közepette. Szó nélkül töltöttem neki a legjobb italunkból, neki az dukált.
A pulthoz ült hozzám, s kezdetét vette a megszokott könnyed beszélgetéseink, már amennyire ezt a zene engedte. Habár a pult magasabban volt mint a tánctér, s némileg messzebb is, így a környező területen kellemesen lehetett beszélgetni. Fel sem tűnt, hogy elrepült az idő, amikor egy másik pultos lány lépett mellém, hogy idő van.
Egy kacsintás kíséretében kértem a vendégemet, hogy maradjon még, s aztán eltűntem a személyzeti irodák felé.
Pár perc múlva a fények lekapcsolódtak és pár ember várakozó sikítása hallatszódott fel. A terem egyik végében lévő öt krómozott rúd hirtelen kapott vöröslő megvilágítást, előtte pedig öt, léha ruhába öltözött lány állt. Közöttük én is. Pimasz mosoly simult arcomra, ahogy elkaptam egy pillanatra Hannibál pillantását. Elégedettséggel tölt el ha elismerik vonzó látványomat. A gépi zene hirtelen kezdődött el – ismét, mint minden este. Egyik kezemmel megforgva a rudat, körbesétáltam hatvan centis magassarkúmba. Nem egy közönséges előadást adunk, ahol mindenki kedvére rászhatja a valagát. Nem, mi itt kemény munkával létrehozott össztáncot adunk elő, fajtájából a legjobbat.
Mikor először körbeérek a sétával, hirtelen elrugaszkodva ollózó mozgást teszek, hogy aztán a rúd mögé kerüljek. Lehajolva teszek csípőmozgást, hajamat meglobogtatva. Ahogy felemelkedek, a lendülettél pár szál az ajkaimra tapad. Macska mód dörgölőzök a hideg fémhez. Újra hirtelen veszek lendületet, s kapaszkodva teszek meg egy lendületet a króm körül, lábaim mégsem érnek a földre. Hirtelen fordul velem a világ, térdeimmel ölelem a fémet, azzal tartva meg magamat, amíg kihajolok. Derekam majdnem ketté törik, ahogy úgy hajolok a föld felé, hajam már-már simítja a padlót. Aztán hirtelen engednek a lábaim, s indulok meg zuhanásnak. Tenyereimmel érek földet. Talpaim egy íves híd kíséretében landolnak, tenyereimmel veszek lendületet az újabb felálláshoz. Lassan ereszkedek térdelésbe, újra csak lábaim közé véve a rúdat.
A zene ütemesen jár, csak a ritmusra figyelek, amikor újra felállva, most nem egy, nem is kettő, de rögtön három kör erejéig veszek lendületet, terpesztben tartva lábaimat. Még pár vonaglásnyi időre van időnk, aztán a zene hirtelen szakad meg.
Közönségünktől őrjöngő tapsot kapunk, mind az ötünk arcán pedig elégedett mosoly, s kifáradt mosoly terül szét.
Hajamat kisöpröm az arcomból s a vörös fény kíséretébe emelem fel mutatóujjamat, magamhoz csalogatva fekte hercegemet, miközben a bár egyik privátabb része felé sétálok. Beképzelem, vagy enyhén tényleg megnyalta volna ajkait? Megszűnik körülöttem tér és idő, s itt… Jön az első probléma. Lesétálva a pódiumról ütközök bele Paulba. Erősen ragadja meg karomat, s fejem fölött tekint rá prédámra.
- Az exkluzív szobába várnak –közli tárgyilagosan. Szemeimet összeszűkítve tekintek rá.
- Sajnálom már van vendégem – mosolygok rá negédesen. Szorítása erősödik karomon, némán tátom ki a számat, jelezve felé, hogy bizony ez fáj.
- Azt mondtam, hogy már várnak. Sikerült egy befektetőt szereznünk, s a legjobb kurvát kapja meg mára. Szóval tátsd nagyra ma a pici szádat és szedj nekem össze némi üzletet.
- Oh persze, mert te magadtól nem tudsz mi? Ezért kellek én? – fröcsögök neki, s egy pillanatra sandítok csak hátra. Látom, hogy Hannibal állni készül, s mögötte hirtelen ott terem Papa Joe a semmiből. Némán intek a fejemmel.
- A kis szerelmednek ma nem lesz ideje veled foglalkoznia - látom ahogy arcára kiül a kaján vigyor. Erre ment ki az egész mi? Nőiesen emelném fel térdeimet, hogy azok egyszerűen találkozzanak koronaékszereivel. De tudom, hogy a dolgozók felé az együttműködés látszatát kell nyújtanunk. Kitépem a kezemet a markából, s dühösen indulok meg az újabb vendégem felé. Még azért hátranézek, pár lépés erejéig, s úgy jelelem le Hannibalnak, hogy sajnálom, s hogy majd hívom. Mert ezt be kell pótolnunk.
Pár héttel később tűnt el Paul, röviddel azelőtt, hogy kiderült volna Lexi valódi kiléte. Addigra engem eltemetett a munka, hiszen mindent egyedül kellett csinálnom. A fájó szakításaim után ezt nem is bántam, legalább valami elterelte a figyelmemet ám a hétköznapjaim egysíkúakká váltak. Egész napos robotolás után az édes húgommal foglalkoztam, amíg…
Újabb emlékek rohamozzák meg az elmémet. Mindegyik alig tart csak pár másodpercig, szinte egyszerre látom őket, amikor a vérző Spencerrel beszélgetek. Beszélgetés… Lehet ezt annak nevezni?
Pár találkozás után nehezen, de beadtam a derekamat egy újabb vacsorának. Immár nálam. Nem azért ódzkodtam tőle, mert annyira félteném a helyet ahol élek. Tudtam, hogy milyen hatalommal rendelkezik egykori megmentőm és hogy bármikor kiderítheti, hogy merre lakok. Inkább lakótársaim és húgom személye miatt. Valljuk be, egyikünk sem könnyű eset, összezárva pedig kész őrültek vagyunk. No meg senkit sem tudok eltüntetni pár órára a lakásból és ha bejelenteném vendégemet, tuti, hogy direkt otthon dekkolna mindenki. Így csak Lexi tudott az egész afféromról, de ő sem könnyítette meg a dolgaimat. Otthon maradt és fejcsóválva nézte, ahogy körmeimet rágva lesem mit készít Hannibal. Húszadik szál cigarettámat szívom, hogy visszatartsam magam a kísértéstől, hogy beleszóljak, hogy azt nem úgy kellene elkészíteni, vagy hogy teljesen más fűszert kell hozzá használni. Agyamra megy, ha nem én főzök s ez az első percek után nyilvánvalóvá vált.
Mögöttem a nappali kanapéján drága húgom valami hangzatos előadást tartott beszívva a nevéről híres hadvezérről. Egy két mondata még hasonlít az enyémre. Ekkor felvont szemöldökkel nézett fel a szeletelésből Hannibal. Vállaimat megvonva, körmömet csak imitálva rágva szólaltam meg.
- Lexi valójában zseni, olyan lexikális tudása van, hogy néha csak én is pislogok. Amit egyszer elolvas az a fejében is marad és ki nem száll onnan, még a napi tíz joint után sem. De sose várja, hogy befejezzen egy történetet. Van hogy elkezdi s annyira elkalandozik saját mondandója közben, hogy csak hetekkel később fejezi be – mondom mosollyal az ajkaimon. Egy idő után már fel sem tűnt, hogy Lexi elhallgatott. Nem, mert tudom, hogy a sülő étel illata úgy vonzza ide, mint fény a molylepkéket. Összegörnyedve a konyhasziget körül ólálkodik s lopkod a pultról, akár egy macska tenné. Apró mozdulatok, melyek az évek alatt teljesen eggyé olvadt a főzésemmel. Nem úgy a jelenlegi szakácsnak. Az első lopás alkalmával csak megmerevedett és hitetlenkedve pislogott párat, hogy aztán folytassa a sütést. A második csenésnél már szemöldökét is halványan összeráncolta. A harmadiknál ez tovább fokozódott és csak itt esett le, hogy mi is történik.
- Drága, egyetlen, édes csöppnyi bogaram – buktatom le az egyik köre alkalmával – Nincs semmi sürgős elintézni valód ebben az óriási városban véletlenül?
- Nincs – vigyorog rám hatvan karátos  mosolyával, miközben Dennis is valahonnan elkerült… A vállára.
- Attól még húzz el itthonról – kérem kedvesen tőle.
- Elzavarasz? – mered rám tágra nyílt szemekkel.
- Szerinted minek hangzik?
- Elzavarásnak.
- Bingó. – kacsintok rá. – Menj el Zombihoz, aztán vitassátok meg beszívva az élet nagy kérdéseit. Bánom is én csak tűnj el. Legalább 10 órára. A liftet is üzemen kívülre helyezem ne is próbálkozzatok bejutni.
Nem sokáig bánkódik szemem fénye, hanem úgy, ahogy van – mezítláb és szakadt gönceibe, Denissel a vállán – indul meg az említett személy felé. Mélyet sóhajtva fordulok vissza az első találkozás utáni tuti sokkban lévő Hannibal felé.


- Nem árultalak el Spencer. Sose tettem. A poklok poklát éltem meg az olaszoknál, amikor mindent ki akartak belőlem szedni. Semmit sem mondtam. Főleg nem rólatok… - sziszegem, fogaim között, vacogva. Ajkaim ellilultak, érzem. Remegnek, ahogy az egész testem is, ez lenne a vég?
Így érne véget a végem? Nem akarom, nem akarok itt és így meghalni. Még annyi mindent kellene tennem. Még annyi mindent kellene helyrehoznom…

Újabb vacsorára invitált meg Hannibal. Nem az első alkalom már, de kapcsolatunkban mégis mérföldkő volt. Habár erről még mit sem tudtam, amikor lenge, mégis elegáns öltözetben áttipegtem hozzá. Immár nem irritált annyira Athos társasága, sőt. Ellenszenvem a dobbermanokkal szemben csillapult. Vagy csak felé, hiszen ő nem akart szétmarcangolni.
Hosszas beszélgetés után persze ez az este sem érhetett véget tetőre hágott szenvedélyünk nélkül. Sose értettem, hogyan lehet rám hatással minden érintése, minden csókja. Mintha áramütés érné a testemet, sose éreztem még így senki iránt. S ez nem csak színtiszta vágy volt, ez több annál. Hiába dacolok ellene, hiába próbálok fel rajta kívül is több férfit, valami mindig visszahúz hozzá. Van benne valami, ami másokból hiányzik. És nem tudom, hogy mi ez és idegesít. Néha dühös vagyok miatta, máskor csak kíváncsi. Ezen az estén az utóbbi érvényesült.
Azt gondoltam, hogy egy olyan nő mint én, ki elég tapasztalt lepedőakrobata nem tudnak már újat mutatni neki. Hannibal világított rá, hogy tévedek, nem csak a nyers, vad szenvedély létezik, hanem az érzéki, érzelmeket felkavaró ölelkezés.
Pihegve fekszek mellette az ágyon, szemeim mellett ajkaim is mosolyognak rá. Nem szólunk egymáshoz, felesleges lenne bármit is mondanunk. Érintéseink beszédesebbek.
Most jönne az a rész, hogy felállok, felöltözök, érzéki búcsút intek az ágyban fekvő férfinak és tovasurranok az éjszakába. Kellene jönnie.
Mégsem ez történik. Azelőtt nyom el az álom, karjaiban, mielőtt felocsúdnék erre.
Nem tudom, hogy ő ébred-e korábban, vagy én. Vagy talán egyszerre. Az első, amire feleszmélek, az az illata. Szemeim hirtelen pattannak ki, s miután őzike szemeimen keresztül is érzékelem a külvilágot rájövök, hogy rohadtul nem a saját szobámba vagyok.
Ijedten ülök fel az ágyon, akár egy rugó, kezeimmel magam előtt tartva a takarót. Látom, hogy éberen tekint rám. Nem tudom, hogy én vagy ő van jobban meglepve a helyzet miatt.
- Megyek reggelit készíteni – szólok gyorsan, mielőtt még bármit is mondhatnak.
Szinte kimenekülök a szobából, magammal húzva a vékony takarót, vagy csak a huzatot? Útközben felszedegetem az eldobált ruhadarabjaimat. A konyhapulton hagyott telefonom éktelen rezgése marad abba, mire mellé érek. Hatvan nem fogadott hívás.
- Baszki – sziszegem, s rögtön visszahívom édesded húgomat. Sűrű sajnálatok közepette kezdek valami reggelinek tűnő dolog felé nézni a hűtőbe.
- Tudom, sajnálom. Én sem így terveztem… De… Tudom, de… Lexi… - meg sem tudok szólalni mellette, hiszen teljesen igaza van. Aggodalmába félek, hogy még túllövi magát.
Megígérem neki, hogy igyekszem haza. Hallom hangjából a haragot, s hogy szívének bocsánatát sűrű bocsánatkérés közepette kell visszaszereznem.
Lassan hunyom le szemeimet, ahogy kinyomom a telefont.
S ebben a pillanatban támad egy merész ötletem. Fehérneműimet öltöm magamra, magassarkú topánomba bújok, s csak várok.
Várom, hogy a szalonnás rántotta illata levonzza hozzám a Férfit, hogy amikor leér…
Ott találhasson a pulton fekve. Meglehet, hogy ezzel írom alá a halálos ítéletemet. A konyhája szent és sérthetetlen. Én meg ijedt, ki nem akar arról beszélni, ami a múlt éjjel történt. Meglátva enyhén borzas haját mosolyodok el, s felhúzott lábaimat kinyújtva fordulok meg. Hajam arcomba lóg még akkor is, amikor felkönyökölök. Ajkaimba harapva mosolygok rá, s hajtom le szendén a fejemet egy pillanat erejéig. Feltekintve, csak reménykedni tudom, hogy hasonló huncut kedvében van.
Az emlék elhalványul, hogy átadja helyét egy másiknak. Ősz beköszöntével újra csak nem találtam a helyem az üres lakásba. Kósza ötlettől vezérelve, öltöttem fel térdig érő kabátomat, s leptem meg magammal Hannibalt.
Rosszkor. Épp egy vacsoraesetet tartott, s szabadkozva próbáltam elmenni, szorosan ölelve a kabátomat. Győzködtem róla, hogy ez most tényleg nem lenne a….
Miért nem tudok ellen állni nézésének? Mosolyának. Habár… Az elkövetkező perceket megérdemelte. Sznobok közé vitt vacsorázni egyszer, ahol enyhén szólva is kinéztek, Hannibal eszkortjának tartva.
Nyugodtan tudattam a hallgatsággal két falat között, hogy én legalább tisztában vagyok helyzetemmel, s oly juttatásokban részesítem a Férfit, melyet elvár tőlem. Őket, házas némbereket, a férjük pénzeli, mégis oly prűdek és ridegek. Továbbá orrukra kötöttem, hogy nem értem, mire ilyen fene nagy az arcuk, amikor az egész életüket úgy élték le, hogy egy percig sem dolgoztak meg semmiért. Még úgy sem. Néma csend uralkodott a terembe én pedig jóízűen falatoztam tovább, próbálva a kevésbé kikészítő alakokkal beszélgetést kezdeményezni. Már akkor megígértem Neki, hogy ezért bizony szörnyű bosszúm fogja várni.
Most érkezett el. Kibontom kabátom övét, s szétbontva, mindenki számára egyértelmű válhat, hogy miért is érkeztem ide. Victoria Secrects kiváló példánya díszeleg rajtam, felette semmi más. A tömegből ismerős nevetés ütötte meg a fülem.
Oda fordítva a fejemet Spencert veszem észre. Na igen, ő már látott engem hasonlóképpen.
Az emlék az ő arcával ér véget, hogy egy újba újra megjelenjen. A szél kellemesen kap a hajamba, hogy a másik oldalamra repítsen. A tenger sós illata kúszik orromba, s mélyen szívom le. Megfordulva dőlök a fémkorlátnak. A nyílt tengeren hajókázunk, csak mi ketten. Vagyis, majdnem. A hajón van még pár arc, no meg a húgom. A hangulat kifogástalan, egy pohár koktéllal közelít felém. El kellett jönnünk a város mindennapi nyűsgéséből, ha csak egy fél órára is.
- Miért nincs itt a szíved választottja?
Cukkolom női problémáival. Elfintorodik kérdésemre és csak legyint.
- Ha ilyen nyűg, hagyd a picsába – tanácsolom neki teljes baráti szeretettemmel.
Látom rossz kedvét, ahogy elfordul tőlem, a tenger irányába. Hirtelen fordulok meg és ugrok a hátára a telefonnal a kezembe. Előre hajolva grimaszt vágok a kamerába, úgy kapom le magunkat. És még párat, melyet persze később nem adok át neki.
Ahogy más képeket sem kap meg. Azok ugyanis teljes biztonságban vannak egy titkos helyen. De ezt sem ő, sem pedig üldözőink nem értik. Sem Hannibal, ki a kocsiba mellettem ül. Hallom a hátam mögül Spencer sipítozását.
- Nem értem, mi bajod.
- Az hogy, őrült mód vezetsz!
Vágja vissza. Csak a szokásos szócsatánk.
- Na, mert tényleg, annyira van időnk arra, hogy tököljünk az utakon, nem?
Nézek hátra rá hüledezve. Tényleg nem értem, hogy mi baja van, s még azt sem tudom, hogy a mellettem ülő Férfi később sose fog a volán mögé engedni. Nem is értem, hogy miért. Jó, nem vagyok gyakorlott vezető, bármikor ültem kocsiba azt a versenypályákon tettem meg.
Talán ez érződhet vezetési stílusomon? Ezen gondolkozok – no meg egy gyors menekülő úton – amikor az utolsó pillanatban veszem be a sokadik kanyart. Spencer mögöttem a kocsi egyik végéből a másikba csúszik. Hannibal feje is mintha egy kissé megkoccant volna az ablakon.
- Az Isten szerelmére Spencer, maradj már a seggeden! – pirítok rá, miközben üldözőinket rázom le. Fogalmam sincs, hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még egy park mentén sétáltunk Vele, amikor a semmiből, lihegve került elő Spencer…
Persze, hogy a képekért üldözik. Fárasztó már az egész helyzet.
- Csak adjuk át őket.
No persze ezt én sem gondolom komolyan.
Életem vetítése lassan véget ér. De honnan is tudhatnám, amikor a következő képen megint Ő van? Téli, hegyvidéki tájban áll, a ház előtt engem nézve, ahogy a befagyott tó jegén korcsolyázok. Elcsalt. Képes volt több napra elválasztani a húgomtól és elcsalni síelni. Igaza volt egykoron, amikor először jártam nála: tényleg tetszett ez a sport is.
Könnyedén feltaláltam magam a hegyoldalon is, ahogy a jégen is. Ahogy mellette is a csöndes vadászkunyhóba. Ahol megszűnt létezni a külvilág számunkra és csak mi ketten voltunk, senki más. No meg a telefonomnak köszönhetően bármikor elérhető voltam Lexinek is. Talán ezzel is az idegeire mentem.

- Újra visszatértem az életbe végre Spencer. Nem halhatok meg – vacogom reszketve. Mennyi idő telt el, mióta meglőttek? Pár perc? Pár másodperc? Szemeim megremegnek.
Nehezen dolgoztam fel a velem történt eseményeket. Lexi túladagolását.
- Miért kellett a húgomat bántanod? – kérdezem remegő hanggal. A poklok poklát éltem meg. De a Körülöttem élők is.
A városba érkezésünk sem volt könnyű futás, hát még, ami azután következett. Hannibal talált egy szállodát nekünk. Napközben alig láttam, de én is kerültem őt. Mire visszatérhetett volna, addigra tűntem el a szobából. Minden éjjel máshol ittam, hogy sokat, hol még többet. Legalább egy hét, vagy talán kettő? Úgy telt el, hogy józanul nem tértem haza. Mégis mindig mellé feküdtem be. Féltem egyedül aludni, egyszerűen képtelen voltam rá.
Nem egyszer úgy találta meg reggel, hogy egy kósza üveget ölelgetve fekszek mellette, fél csizmám még a lábamon. Máskor a szekrény előtt talált meg, összegubozva. Máskor el sem jutottam a szobáig, a kanapén szenderültem el, ülve.
Egyik éjszaka a kád szélén ülve ért az álomkor. Reggel – reggel? volt az délután is – amikor magamhoz tértem, takaró volt rajtam, s párna a fejem alatt. Én pedig a hatalmas sarokkádba feküdtem. Később megtudtam, hogy Alex éjszakai mosdólátogatáson járt, amikor meglepve észlelte jelenlétemet a kádba. Hannibálnak Nyilván nem mert szólni, így hát úgy döntött, hogy betakargat és még párnát is hozott. Reggel még Ő sem tudott felkelteni, úgy aludtam az igazak álmát.
A mélypont mégis ott lehetett, amikor Athos mellé feküdtem be, őt ölelve hittem, hogy Hannibált ölelem.
Ez volt az a pont, ahol leült velem beszélgetni, akár egy csecsemővel. A szívemet öntöttem ki neki, minden nyűgömről, bajomról. Féltve őrzött múltamról. Mindent elmondtam neki.
Nem akartam így élni tovább, nem akartam Lexire sem gondolni, de megöl a tudat, hogy bármi baja eshetett. Nem tudta velem megértetni, hogy ő nincs itt velem, nem élhetek mindig a múltban, neki.
De azt tudtam, hogy tovább kell lépni.
Tovább akartam. Át akartuk venni a vezetést a városba, s már oly jó felé haladtunk. Ezért is jöttünk ide. Az elmúlt napokat az utcán töltöttük, s meglehet, hogy párszor őrült módjára viselkedtem. Aki nem akart velünk dolgozni, megismertettem a kocsiba tárolt baseball ütővel. Vagy kirakatok üvegét törtem be vele. Máskor eladtam magam útmenti lotyónak, miközben a háttérbe Hannibál az árnyékba gyújt cigarettára. A város minden apró titkát felfedtük rövid idő alatt.
- Sose ártottam neked Spencer… A barátomnak tartottalak, mégis te voltál az, ki Davidnek azt mondta, hogy adagolják túl Lexit. A húgomat…
Nézek a szemeibe, majd egy könny gördül végig az arcomon. Az utolsó. Látásom lassan homályosul el, arcom hidegül el. Tekintetem üvegessé válik, s meredten nézem Spencert, a férfi, ki a halálomat okozta.
Az utolsó levegőt fújom ki. Ujjaim elengednek a sebem körül, vérem kibugyog közöttük, vörösre festve hófehér kacsómat. A földet. Fejem oldalra fordul, másik kezem a vérbe bicsaklik, rajta a bocsánatkérő üzenettel.
Vajon megkapja még? Fogja látni?




Vissza az elejére Go down
Spencer Turner
Spencer Turner
Új regisztrált

Avataron : Nicolas Simoes
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptySzomb. Jan. 07, 2017 4:19 pm
 



 

Leena and Spencer – Saying bye


Sötét van, baljóslatú képek villannak fel előttem, és nem tudom, hogy lassan melyik oldalon is állok. Az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén lépkedek, miközben az agyam nagyon is éber, csak nehezen szokik hozzá a testem, hogy már nem megtámadhatatlan. Borzalmas belegondolni, hogy ennyit ér egy emberi élet, és azt hisszük, hogy örökké élhetünk. A trójai hősök is arról álmodtak, hogy a nevük a végsőkig fennmarad, de a miénk, Leena és én sem fogunk mély nyomot hagyni a világban…hol is kezdhetném a saját történetem? Olyan közel a vég, érzem a zsigereimben, hogy nem sok van hátra, de még erősen küzdök, mert addig nem hunyhatom le a szemhéjaimat, amíg nem kaptam választ a feltett kérdéseimre. Elárultak, vagy nem…akadt-e egy olyan ember, akinek igazán számítottam az édesanyámon kívül? Anya…ne aggódj, nem voltam ám olyan rossz fiú, csak a tényezők tettek azzá, aki végül lettem. Nézd, bocsáss meg nekem, hogy nem regélek hosszú sorokat, de ez iszonyatosan groteszk…fáj, de piszkosul, és a vérem megállíthatatlanul folyik. Lassan pilledek el, és laposakat pislogva minden lelassul, az idő kereke elhomályosul, és egy erdőben találom magam…

Az égen villámok cikáznak át, meseszerűvé teszik a tájat, képtelenség, hogy futás közben azon zsörtölődöm, hogy hamarosan leszakad az ég, és nem vagyok biztonságos helyen. Az egyetlen szabadnapomat használtam fel arra, hogy futhassak. Az irodai munka megülte a gyomromat, és Daviddel is csak a zűrzavar jár. Chris elfordult tőlem, és Chloe se érti meg, hogy nem kezdhetek ki vele. Vonzódunk egymáshoz, nem tagadom, de az apja az én pótapám, nem árulhatom el a véremet…igen, úgy tekintek a Hill családra, mint a sajátomra. Anya korán ment el, apa meg…nos jó barátja volt Davidnek, így magától adódott, hogy magához vett, és a család részeként tartott számon. Nem dédelgetett úgy, mint a fiát, vagy a lányát, de kiállt mellettem, és soha nem szenvedtem hiányt semmiben. Az iskola után még munkát is kaptam a cégénél, amiről később kiderült, hogy egy maffiahálózat része. Bekerültem az ördögi körbe, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élveztem eleinte. A világ a lábaim előtt hevert, bárkit, és bármit megkaphattam. A nők sorban álltak, hogy az ágyamba bújhassanak, a legpuccosabb éttermekben, és bárokban fordultam meg. Chris belevitt a rosszba, de nem is kellett igazán rángatnia, mert mentem vele. Élveztem, hogy valakihez tartozom, és ennyire fontos személy lett belőlem. A jó egészen belepte a fejemet, és tompította az érzékeimet a nyilvánvalóra. Egyetlen aláírásommal feleltem mások életéért, megélhetéséért. Idővel már részt kellett vennem abban is, hogy kit kell elhallgattatni, és kinek kell idő előtt távoznia az élők sorából. Senki nem kérdezte meg, hogy akarom-e csinálni, mert muszáj volt, és ha ellenkeztem volna, akkor is meg kellett volna tennem, mert a család része voltam. David jobb kezeként felelősséggel tartoztam a barátom felé is, aki egyben a bizalmasommá is vált. Ki gondolta volna, hogy egy idő után már nem élveztem, csak felszínesen ezt az életformát? Sokszor, amikor hajnalban tértem haza egy kivégzés után, akkor arra vágytam, hogy legyen vége, de eljött a másnap, és minden kezdődött elölről. Szépen haladtam a lejtőn, de a luxus és a kirakat megmaradt. Nem bántam volna, ha legalább akad egy ember, aki átlát a szitán, és nemcsak a testem kell neki, hanem érdeklődést mutat felém is…

Fázom, már nem tudom, hogy mi történik, a falnak vetem a fejemet, és kinyitva a szememet, elidőzök Leenán, és a fekete ruháján. Most sem hazudtolta meg magát. Ha volt alkalom, akkor kicsípte magát, és méltóságteljesen vonult végig, akár egy díva. Olyan tűz égett ebben a nőben, hogy bármelyik társa megirigyelhette volna. Ki ne akarta volna meghódítani? Bárgyú félmosoly bukkan fel a szám szegletében, keserű az epe, de sohasem csináltam titkot belőle, hogy bejött, mint nő. Az első alkalommal, amikor New Yorkban jártunk, és kirabolt, nem tudom, miért, de megbabonázott. Hónapokat töltöttem azzal, hogy rátaláljak, de úgy nyelte el őt a fekete lyuk, mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. A barna szempár hívogatón köszönt vissza az álmaimban, és kezdtem a megszállottjává válni, mire sikerült egy apró hírmorzsára bukkanom, de ez sem volt elegendő. Sajnos bottal üthettem a nyomát, mert nem akart többé velem kapcsolatba lépni, egészen addig a viharos estéig a közeli parkban Blackhaven mellett. Ki ne emlékezne egy olyan nőre, aki elásni akarta a papagáját…még mindig mosolyogva tudok visszaemlékezni arra a végzetes estére. Nem hittem el, hogy őt látom, akkor még nem tudhatta, hogy én már felismertem. Soha nem ringattam magam abba az álomvilágba, hogy emlékezne rám, sőt kissé paranoid módon viselkedett. Nem is értem, hogyan volt képes életben maradni annyi cigivel…ilyen fiatalon. Huszonkét éves, és lám egy csónakban evezünk. A végtelen tengeren ragadtunk, és már nem lesz senki, aki megmentsen minket. Már nem lesz senki, aki azt mondja, hogy megoldhatjuk, mert belesétáltunk Troy csapdájába. Kiadtam őt, pedig csak én akartam meglelni a tartózkodási helyét. A múltjában vájkáltam, hogy megkaparintsam, és a szemébe üvöltsem, hogy elárult…erre mi történik? Elvérzek…egy rohadt teremben! Barna íriszei könnyel telnek meg, már nincs meg benne az a tűz, azaz életösztön, ami egykoron bármelyik férfit a földre kényszerítette volna.
- Szereted ugye, mindig is szeretted? – csúszik ki az ajkaim közül a kérdés, pedig magam is tudom, hogy mi erre a válasz. Sokáig titkolta előlem, hogy feléledt a kíváncsisága a Hill család könyvelője iránt, de megtörtént, és ennek a gyümölcsöző románcnak behódolva tett fel engem is. Mit értem Leenának? Fogalmam sincs, de én a barátomnak tartottam…mennyi őrültségen mentünk át együtt, szinte meg se lehetne mondani. Vér bugyog ki a számon, fel is kell köhögnöm egy adagot, amikor újabb mennydörgés csap le ránk, de az ablakhoz már nem érek fel.
- A félelem már nem játszik… - suttogom, és rászorítok az öltönyömre, vagy frakk, már nem számít? A halál nem válogat gazdag és szegény között, mert mindenkiért eljön, ha lejárt az ideje. Nem tudom megváltani magam, mert nem Disneyland felé tartunk, hanem a legrosszabb felé…nem élem meg a holnapot. Az utóbbi pár hónap sejlik fel előttem, mint az utam vége. Mekkorát változtam, már nem is érdekelt, hogy kit fojtok meg. Nem az életmentés lett a célom, hanem, hogy rátaláljak erre a némberre, ó miért is? A képek, és az a nyamvadt csata. Mások hibái miatt szívtunk, és nekem kellett volna elvinnem a balhét, nehogy mások feje hulljon a porba. A két család árgus ellensége lettem, nekem kellett volna vezekelnem, de nem akartam. Erősebben munkált bennem, hogy túléljem a menekülést, és a legrosszabb fickókba botoljak bele, így kerültem el Mexikóba, és lettem Rhys Higgs megmentője. Az élet fura meglepetéseket tartogat, de szegény pára nem érdemelte meg egy szuka miatt, hogy ott rohadjon el. Kimenekítettem, és a barátommá tettem meg. Az útjaink szétváltak, de néhány héttel ezelőtt megint egymásba botlottunk, és neki köszönhetem…hogy most itt vagyok? Nevetséges, hogy a szorult helyzetből is kikecmeregtem, összefoltozott a kocsijában, aztán meg elvitt egy állatorvosi rendelőbe. Seattle…nem az én városom, nem kellene itt lennem. A tenyeremet felemelem, de már átázott, és ott vöröslik a vérem. Hirtelen megmerevedik az arcom, és nem kapok levegőt, de csak néhány másodpercig tart, és újabb mennydörgés szakít ki a melankolikus álmodozásomból. Egy teremben ülök Leenával, és látom, hogy máshol jár.
- Hannibal, ő…meg a húgod, ti hárman… - szitkozódom, de részben tudom, hogy ez megint csak védekezés a részemről. Lexi nem tehet róla, hogy a nővére elárult. Bírtam a ki csajt, sokkal nagyobb arc volt, mint a testvére, és egy részről közvetlenebb is, de sokkal többet lebegett, minthogy a valósággal legyen elfoglalva.
- Bírtam a húgodat. – nyögöm ki, de hasztalan, mert lassan a beszéd is nehezen fog menni. Már nem igazán vagyok önmagam, és nála is percek kérdése, hogy beüssön a ménkű. A képek ki is mennek a fejemből, hiszen már nem ezen fog múlni. Ha megtalálják a testemet, akkor meggyalázhatják, csak már ne legyek itt, a tudatom már ne legyen éber. Nehezen megy az oxigén beszívása, a szám vékonnyá préselődik, és a közöttünk heverő pisztolyra siklik a tekintetem. Könnyítsem meg a dolgát, hagyjam elmenni még méltóságában? Nem tudom, hogy megéri-e így elengedni. A fájdalom már nem is olyan erős, az arcomra szoborszerű maszk kerül, és a bennem élő kisfiú jut el arra a pontra, hogy fohászkodni kezdjen egy magasabb erőhöz. Nem vagyok egyedül, mégis úgy érzem, hogy ez a hideg a csontomig fog hatolni, nem lesz, aki megvigasztaljon. Felkapom a fejemet, mert Leena rosszabbul fest, mint én.
- Nem.. – rázom meg a fejemet, de csak vért köpök. Oda akarok hajolni, de amint kimondja a szavakat, döbbenet ül ki az arcomra, és elszorítom a sebemet. A kezemet nyújtom felé, de késő, körülötte már minden elsötétül.
- Ne merd… - könny csillan a szemében, és tudom, hogy most nem hazudna.
- Leena…én nem mondtam… - eszeveszettül küzdök, hogy ne menjen el előbb, de amint a rekedtes hang félbeszakad, a tekintete üvegessé válik, és bennem most tudatosul, hogy mit mondott.
- Leena… - engedem el a sebemet, amiből még több vér távozik, de már késő. Meghalt. Nincs velem…mi a fene? Lexi…azt hitte, hogy én árultam el őt…soha nem bántottam volna a húgát.
- LEENA… - üvöltök fel, de belém hasít a kín, és köhögési roham tör rám. Nem emelkedik a mellkasa, már nem is hall engem. Eszeveszett üresség veszi át a helyét, és a bűntudat. A pokolba fogok jutni. Férfilétemre talán most először fakadok sírva…mert tudom, hogy már nem fog hallani.
- Nem én tettem… - suttogom magam elé, de ekkor kinyílik az ajtó, és megjelenik Ő. Felméri a helyzetet, és Leenához rohan. Nem szólok semmit, nem illenék bele a képbe.
- Te..mesd…el…tisz..te..sé..ge..sen. – az ujjaim rámarkolnak a pisztolyra, és a fejemhez emelve az utolsó lövést adom le. Az elmém tiszta abban a pillanatban. Lehunyom a szememet. Bocsáss meg Leena. Eldördül a pisztoly…

Érdekesek az emberi kapcsolatok. Az egyik pillanatban még úgy érezzük, hogy valaki közel áll hozzánk, a másikban pedig már rég távol jár. Az univerzum különleges ajándékban részesít minket, ha figyelünk a jelekre. Egy mosolyra, egy fogadalomra, egy segítő kézre. Nem értékeljük az aprócska gesztusokat, pedig ezekben rejlik az igazi boldogság. Az emberi lények attól, hogy megkapták a függetlenséget az Úrtól, csak bűnbe csábították magukat. A harctérre menekültek, szabályokkal ölelték körbe magukat, de az eszükbe se jutott, hogy feladják önnön érdekeiket, és megkapják az igazi értéket. A szeretet mindenhol ott van. Egy kutya tekintetében, egy hajléktalan tettében, és egy haldokló lány barna íriszeiben is. Leena és én barátok voltunk…de a külső tényezők, és saját gyarlóságunk miatt nem teljesedhetett ki. Azonban még egy ilyen kapcsolat nem fog adatni, mert ő meg én…belőlünk is egy volt. Megismételhetetlen, és pótolhatatlan.


Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 174

TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion EmptyKedd Jan. 31, 2017 2:17 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: White Mansion
White Mansion Empty
 



 

Vissza az elejére Go down
White Mansion
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Külterület
-
Ugrás: