Hegyi út

Lassú lépteim egy nyugodtabb helyre vezettek, ahol az egész környéket beláttam. Egyrészt kiváló kilátást nyújtott a hegyek és völgyek csipkézte tájra, másrészt a benzinkutat és környékét is szemmel tudtam tartani. Egy kendőt vettem elő zakóm belső zsebéből, majd műgonddal terítettem le az egyik padra. Nem volt kedvem tisztítóba küldeni az öltönyömet csak azért, mert valami salakanyagba ültem bele, így a kendő védelmében bízva helyezkedtem el a nyikorgó lécekre.
Cigarettára gyújtottam, s megpróbáltam élvezni a karcos ízét a visszafogottan kellemes kávéval, miközben az előttem kirajzolódni látszó eseményeket figyeltem. Talán hamarabb is közbeléphettem volna, de a cigarettám sokkalta fontosabb volt, és bár a folyékony takony élvezeti élménye minden másodperccel tovaillant, mégis ragaszkodtam hozzá, ha már kifizettem. Figyeltem a hármas taktikáját, ahogyan elzárták a menekülés útvonalait, ahogyan falkaként dolgoztak együtt, hogy becserkésszék a prédájukat. A lány pedig, mondhatjuk úgy, hogy semmi esélye nem volt, s ha a sakálok úgy akarták volna, akkor már régen leteperték volna. A vadak azonban játszottak a foglyukkal, mint unatkozó macskák az egérrel, amit nem étvágyuk csillapítása miatt félemlítenek halálra, hanem azért, mert élvezik a hatalmukat. S ezek hárman teljesen elemükben voltak, gyönyört kapva a helyzettől.
Megráztam a fejemet, majd a félig elszívott cigarettát eloltottam a felmosóvíz színű kávéban, s egy szemetesben szabadultam meg a felesleges terhemtől. A kendő természetesen jött velem, de még nem tettem a helyére, később talán még kelleni fog. Cipőim hangosan koppantak az aszfalton, mely nagyon sokáig az egyetlen hang volt, amit a három férfi és a nő hallhatott felőlem. Először a bal szélső vett észre, aki a legközelebb volt hozzám, majd megkocogtatta a középső vállát, aki erre továbbadta a figyelmeztetést, mire a hármassal nézhettem farkasszemet.
- Az iménti beszélgetésünk után abban reménykedtem, ügyelnek majd az autómra, most mégis azt kell tapasztalnom, hogy vigyázó szemük másra figyel.
- Ez nem a te dolgod, addig menj el, amíg megteheted! - a középső szólalt meg, az a fickó, aki az első kérdést intézte a lányhoz.
- Látom maga a főnök, vehetem úgy, hogy önnel kell megegyeznem?
- Ide figyelj nigger, nem tűröm el, hogy beleszólj a dolgunkba! Kopj le, vagy megbánod!
Hümmögéssel és egy sóhajjal válaszoltam a felvetésére, majd tekintetemet a lányra fordítottam. Megráztam a fejemet, majd széttártam a kezeimet. - Sajnálom hölgyem, én mindent megpróbáltam.
Vontam vállat, majd sarkon fordultam, mire a hármas hangos kacagását kellett meghallanom, majd valami érthetetlen akcentussal beszéltek spanyolul, melynek dallamát annak ellenére értettem, hogy évtizedek óta nem használtam a nyelvet.
- Legalább addig várjanak vele, hogy megbeszélik, mit csinálnak a lánnyal, amikor már nem hallom magukat. Nem vagyok kíváncsi arra, hogyan akarják seggbe kú... nos, inkább nem ismétlem meg a szavaikat. - fordulok vissza, immáron zsebre tett kézzel, majd látom, ahogyan a hármas egyre idegesebb lesz. Persze, hogy nem azt beszélgették, amit én mondtam, hanem gyáva féregnek neveztek és édesanyámat emlegették egy igen ősi, talán a legősibb foglalkozással egyetemben.

Színjátékot játszunk mindannyian, de a történet másik négy főszereplője nem tudja, hogy nemcsak szereplő vagyok az események lehetetlen láncolatában, de forgatókönyvíró, dramaturg és rendező is egyben. A zenéről a szerelő rádiója gondoskodik, messzire üvölti a klasszikus dalok jól ismert ritmusait. Talán egy Red Hot Chili Peppers számra húzza meg a racsnis csavarkulcsot, tulajdonképpen mindegy is a történet szempontjából, hiszen nem azon fognak múlni az elkövetkezendő másodpercek, hogy milyen aláfestő dallamokat hallhatunk.
- Ha kicsit közelebb lépnének uraim, akkor elmondanám önöknek, milyen üzleti ajánlatom van a probléma megoldását illetően.
- Hallod Bob, üzleti ajállata van! - röhögi el magát a legkisebb, jobb oldalon álló férfi, majd meg is bökdösi a középen álló rosszarcú oldalát, aki csak morgott az őt egyre csak idegesítő férfire, vagyis rám. Pár lépést közelítettem, majd a benzinkutat pásztázó kamerára tekintettem, s apró biccentéssel adtam a többiek tudatára, hogy kandi kamerás felvétel készül rólunk.
- Nincs is bekötve. - jelenti ki a marcona, jobb tenyerével letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról. Látszott rajta, hogy ideges, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő eltervezte a vörös nőt látva. Gondolataiban egy kis játék szerepelt, esetlegesen némi szexuális tartalommal, de ahogyan a másodpercek haladtak előre, úgy szállt el bizodalma a végkifejlet pozitív kimenetelét illetően.
- Most még elmehetnek. Nem történt semmi visszafordíthatatlan, de ha a hölgynek bármilyen bántódása esik, önök ellen hajtóvadászat fog indulni. Elég megemlítenem a hatóságoknak a kocsijuk rendszámát, hozzátennem a bőrük színét és elhintenem pár hazugságot, s garantálom önöknek, három-négy órán belül zárkában találják magukat. - újabb lépéseket teszek feléjük, három méterre csökkentve a távolságot közöttünk. A villódzó fényekben láthatják arcom elszánt vonásait, miközben egyetlen pillanatra sem szakítom el tekintetem a középső szemeitől.
- Menjünk már Bob, nem ér ez annyit! - a bal oldali vette volna menekülőre a figurát, de a falkavezér fogcsikorgatva akadályoztatta ezt meg.
- Maradsz a helyeden!
- Pedig hallgatnia kellene rá Bob. Nem tudom hogy van vele, de tényleg megéri ez a nő az idejét? Nézzen csak rá... - tekintetem a bajba jutottra váltom, majd végigmérem a feje búbjától a cipője sarkáig. Kicsit még félre is döntöm a fejemet, amint csodás és vonzó vonalait vizslatom, majd újra visszatérek a homlokát újra megtörlő férfire. - Satnya, vézna, se melle, se segge. Ha az arcát nézzük, jó indulattal kaphat egy négyes besorolást a tízből, de az összképet tekintve egy rozoga hármas. Valóban miatta akarnak börtönbe jutni?
Még két lépést teszek, így szinte belemászok Bob arcába. - Átgondolja a dolgot vagy az erőszakos megoldást kell választanunk?

Nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy a két here mennyire felbátorodik. Annyiban természetesen igazuk van, hogy egy materiális világban élünk, ahol a pénz, a javak és a gazdagság mindennek a mérőszáma, engem azonban sosem érdekelt ez túlzottan. Persze lehetne azt mondani, hogy a módosabbak sosem gondolkodnak így, de voltam én is a paletta másik oldalán, nevelőszüleim is éltek néha szűkösen, de akkor sem kriminalizáltuk magunkat. Mindig mindenre van megoldás, s a lopás, a megfélemlítés, a garázdaság nem lehet út!
Nem akartam elhamarkodottan cselekedni, amikor az egyik kivette a nő kezéből a tárcáját, míg a másik testközelbe kényszerítette vékonyka alakját. Az ő cselekedeteik mellékesek voltak, hiszen ameddig Bob figyelme az enyém, addig talán a másik kettő sem csinál meggondolatlanságot.
- Lehet, hogy nem az én dolgom, de a magamévá teszem. - jelentem ki tárgyilagosan, szinte már fásultan, majd Bob elkövette élete talán legnagyobb hibáját, s figyelmét elvette rólam.
Sosem tartottam magam túl jónak közelharcban, de a katonaságnál megtanultam, hogyan és miként lehet egy ember lefegyverezni. Gondolkodnom sem kellett a mozdulatokon, hiszen annyira része egész lényemnek a túlélés iránt ösztön, hogy senki és semmi nem állhat ilyenkor az utamba. Izmaim megfeszültek, s agyamnak parancsot sem kellett adnia a kezemnek, hogy villámgyors mozdulattal csavarjam ki kezéből a pengét. Kihasználtam a felkínálkozó lehetőséget, s viperaként csaptam le áldozatomra.
Nem gondolkodtam el rajta, hogy vajon sikerülhet e a manőver, arra nem volt sem időm, sem lehetőségem, s a szemvillantásnyi idő erre nem is adott volna intervallumot. Csak annyi történt, hogy ujjaim ereje kicsavarta gazdája szorításából az acélt, majd másik kezem markolt rá erővel a műanyag borítású nyélre. A következő szívdobbanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy Bob tokájának szegezzem a kés hegyesebb végét, s amikor újra magaménak tudhattam a férfi teljes figyelmét, újra megszólaltam.
- Kérem, engedjék el a hölgyet és adják vissza a táskáját és a tárcáját.
- Mi a fasz?
- Tedd, amit mondott! - Bob hangja megváltozott. Valahogy vékonyabbnak tűnt, mely lehetett az adrenalin műve, vagy egyszerűen túlteng benne az élni vágyás. Nem érdekelt túlzottan, csak kettőnk sajnálatosan erőszakba vezető utazása. - Csináld már az istenit!
- Kérem, ne káromolja Istent. - jelentem ki enerváltan, majd néztem, hogy a kettős miképp cselekszik. Csak ekkor figyeltek fel arra, hogy a kés gazdát váltott, mely elegendő volt ahhoz, hogy megtegyék, amire az előbb kértem őket. - Kérem, távolodjon el hölgyem, nem szeretném összevérezni.
Szavaimra pár milliméterrel feljebb toltam a pengét, ami belemart Bob bőrébe, de csak annyira, hogy felsértse az, komolyabb sérülést ne okozzon. Pontosan tisztában voltam vele, hogy meddig mehetek el, hiszen vallattam már ezeknél a férfiaknál keményebb embereket is, s eközben megtanultam pár praktikát. Például azt, hogy milyen mélyre szaladhat a tokában egy kicsorbult kés hegye anélkül, hogy kubai nyakkendőt szabjak az illető torkára.
- Felteszem, nincs szándéka meghalni. - kérdezem Bobtól, aki csak egy nyüszítésre volt attól, hogy összerondítsa a nadrágját. Bár kétségtelen, hogy erre az eshetőségre is felkészült, hiszen barna alsója remekül állná a sarat. Nem csak képletesen, de szó szerint értve. - Ebben az esetben kérem önöket, induljanak el a kocsijuk felé, menjenek haza, búcsúzzanak el a szeretteiktől és várják meg a rendőrséget. Az önök érdekében kérem, ne tanusítsanak ellenállást a letartóztatásukkor. Rendben?

Elégedett vagyok a megoldással. Bár vannak bennem apró megingásra okot adó kellemetlenségek, s némileg képtelen vagyok elfogadni, hogy miért kellett eddig fajulnia a dolognak, de az a lényeg, hogy komolyabb baja senkinek sem esett. Hallgatom a kettős hangját, de még mindig nem törődöm velük, nekem az alfahímmel van lerendeznivalóm, akit most sikerült visszavonulásra bírni. Kellett hozzá némi erőszak, s emiatt savanyú a szájízem, de majd lenyelem a békát és elfelejtem az egészet, amint beszállok a kocsimba és elhajtok Tahófalváról.
- Ugye egyetértünk abban, hogy a kést tartsam meg én.
- Igen, egyetértünk. - vicsorított Bob, majd elvettem álla alól a pengét, és ugyanazzal a mozdulattal tértem ki előle, hogy megindulhassanak. Csak most tekintettem rá a hű fegyverhordozókra, melyek közül az egyik egy karlendítéssel mutatott be. Csak nevettem a helyzeten, s szalutálásra emlékeztető kézmozdulattal mondtam búcsút a bagázsnak.
- Jegyezzék meg uraim, az erőszak nem megoldás! - kiáltottam még utánuk, majd csak annyit hallottam, hogy felpörögnek a kisteherautó hátsó kerekei és fájdalmas nyögések közepette sikít fel a motor, sarkallva őket, hogy minél gyorsabban elhagyják a helyszínt. A kendőt újra előveszem, majd belecsavarom a kést és a legközelebbi kukába hajítom a feleslegessé vált tárgyat.
- Rendben van hölgyem? - fordulok immáron a nő felé, aki valamiért a mobiljára van ragadva. Az előbbi felfordulásnál észrevettem, hogy valakit hívott miközben Bobbal vitáztam, majd most újra tárcsázott és telefonált. - Ha a rendőrséget hívta, kérem tegye le, nem szükséges tudniuk az eseményről.
Mosolyogtam a nőre, majd saját készülékemet halásztam elő nadrágom zsebéből, s a tizenegy számjegyet egyesével pötyögtem be a billentyűzet segítségével. Pontosan tudtam, hogy három csengés után nyitja a vonalat a "drót" másik végén ücsörgő, így nem idegeskedtem, amikor megvárakoztatott.
- Szia Drágám, végrehajtást kérnék egy rendszám tulajdonosa ellen.
- ...
- Egy régebbi Washington állami rendszám, 775-PQA. Kilencvenkettes, sötétzöld Ford Ranger pickup, a tulajdonos keresztneve Robert vagy Bob lehet.
- ...
- Csak beszélgessetek el vele, de ne essen komolyabb baja. Kérdezzétek a benzinkútnál történtekről és a két társáról.
- ...
- Minden rendben, csak szeretném elkerülni a további incidenseket.
- ...
- Köszönöm Egyetlenem, majd még jelentkezem!
Bontottam a vonalat, majd nagyot sóhajtva pillantottam a nőre. Talán még mindig zavaros volt előtte minden, így el kellett volna magyaráznom pár részletet, de kötött a titoktartás, így bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam neki semmit.
- Az előző kijelentéseimért elnézést kell kérnem. Próbáltam elértékteleníteni a férfiak szemében, hátha úgy kevésbe akarják megszerezni maguknak. Ha megengedi, visszavonom a hármas értékelésem és egy erős kilencesre változtatnám. - mosolyogtam el magam, majd pár lépést tettem a nő felé. Zakómtól megszabadítottam magam, majd meg sem kérdeztem a másikat, azonnal a vállaira terítettem a öltönyöm felső részét. Pár másodpercig még hagytam, hogy felocsúdjon ez előbb történtekből, majd kezeimet nadrágom zsebébe süllyesztettem és úgy álltam meg vele szemben.
- Még a nevét sem tudom, Thaddeus ... Thaddeus Gatwick. Önben kit tisztelhetek? - meggondoltam magam a kezemet illetően és jobbomat kitartva mutatkoztam be neki. Ha elfogadta a békés szándékomat, férfias kézfogásban részesítem, de nem összeroppantva vékonyka ujjait, hanem finomat szorítva meg a kacsóját. - Tehetek még önért bármit ezen az estén?

Határozottan tetszik a hangja, ahogy egyre inkább megnyugszik, s felejtődik benne az imént átélt kellemetlen helyzet. S valóban, ez az egész csak kellemetlenség volt, hiszen vannak ennél sokkalta erősebb fokozatok is. Pocséknak egy reggelt neveznék Boszniában, idegesítőnek pedig egy három napos kiképzés végére időzített hegymeneti masírozást. Ha valamit a rossz kategóriába kellene gyömöszölnöm, akkor az egy bombamerénylet lenne Londonban. Az tényleg el tudja rontani az ember napját, azonban egy ilyen apróság, mint ez a három bunkó erősködése még egy Twitter üzenetet sem ér meg. No nem mintha csicseregnék a mobilomat használva, de a modern kor vívmányai mellettem sem mehetnek el feltűnés nélkül.
- Chantal, milyen gyönyörű és különleges név. Franciának hangzik, talán onnan származik? - nem erősítek rá, hogy megmentettem, hiszen mindketten tudjuk, hogy milyen vitathatatlan erényekkel rendelkezem az iménti eseményeket illetően. Inkább terelem a szót, jelentéktelennek tűnő dolgokkat említek, hiszen annak ellenére, hogy most jól tűri az őt ért sokkot, ebből az állapotából nem szeretném kizökkenteni. - Pedig szívesen a rendelkezésére állok. A belső zsebemben talál cigarettát, ha esetleg szüksége lenne rá.
Mosollyal fűszerezem szavaimat, s kissé közelebb állok meg hozzá, hogy segítsem a kabátomban való tájékozódást, de Chantal már nagy lány, ha tényleg rá akarna gyújtani, biztosan boldogulna a feladattal. - Az autómentővel egyetértek, de ahhoz ragaszkodom, hogy elvigyem Seattle-be, már ha oda tart. És erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni.
Hangom egyáltalán nem volt parancsolónak nevezhető, inkább kértem tőle az elvárásaimat, s nem utasításba adtam neki a szavakat. Amikor a kávét emlegeti, megráztam a fejemet, s köszönetteljesen mondtam nemet a felajánlásra, majd a benzinkút belső terét vizslattam, ahol újra megjelent a kappan hangú fiatal férfi. Azonnal feltűnt, hogy nincs a helyén, amikor az egész mizéria elkezdődött, s valahol megnyugtató volt, hogy nem kell egy újabb változót kibontanom az amúgy is gondolkodtató egyenletben. Hiszen ki tudja, hogy milyen jellem? Vajon egy sörétes puska lapul a pénztár alatt csak arra várva, hogy valaki ellen végre bevesse? Vagy elbújdokolt volna életét féltve a pult mögött? Hálát adtam a fentieknek, hogy vele nem kellett számolnom!
- Talán a fiatalember a pénztár mögött a segítségére lehet egy telefonszámmal. Én addig veszek egy üdítőt, megszomjaztam ettől a sok beszédtől. Talán önt is megkínálhatom egy üveggel?

Természetesen segítek neki a cigarettával, a begyakorolt mozdulatok most azonban rettentően szokatlanok a kezeimnek. Átfordult a világ, s bár az agyam pontosan tudja, hogy ebben a tükörképben merre kellene indítani az ujjaimat, a reflexeim más parancsolnak, így egy véletlen folytán végigsimítom Chantal mellkasára feszülő kabátját. Apró kellemetlenség lehet a számára, ezért elnézést kérő tekintettel pillantok zöld szemeibe, s apró bocsánatkérés is elhagyja a számat. A korlátaimat azonban sikerült végül leküzdenem, előkerült mind a cigaretta és az öngyújtó is, mely még abból az időszakból származik, amikor még adtak a minőségre és nem az eldobhatóság volt a fő szempont.
Apámtól örököltem, egy vaskalapos melóstól, aki majd negyven évig őrizte nadrágjának zsebében az apró szerkezetet, s ennek a négy évtizednek kevesebb, mint a felében csak húzta a zsebét, hiszen miután hozzájuk kerültem, nem gyújtott rá újra. Pontosan ezért furcsállottam, amikor tizennyolc éves koromban megörököltem tőle a fémházas öngyújtót. Nem magyarázta meg, én pedig sosem kérdeztem tőle, s ez egy olyan pont az életemben, amit örökké bánni fogok, hogy nem tehettem meg. Sóhajtottam az emlékek hirtelen jött áradatára, majd bólintottam a nőnek.
- Nem túl kényelmes az autóm, de biztosíthatom, remek társasága lesz az út során. - feledtem az elmémbe tóduló képeket, megráztam bensőmet, majd elindultam a benzinkút belső terébe. Nem fejeztem ki örömömet azzal kapcsolatban, hogy nem kellett az eladóval is megküzdenem az iménti bonyodalom terhes pillanataiban, ezért inkább csak a kérésére reagáltam.
- Mentes vagy savas? Hűtött vagy szobahőmérsékletű? - válaszaimmal felszerelkezve vetettem bele magam újra az áruktól roskadozó sorok közé, hogy Chantal kérésének megfelelő palackozott vizet és egy kis üveges narancsos üdítőt nyaláboljak fel, majd fizetés közben érdeklődtem egy tréler után. Egy névjegyet nyújtott át, s azt mondta, hivatkozzak Larry-re, a nagybátyja pedig tíz perc múlva itt is lesz. Eképpen cselekedtem.
- Köszönöm szépen Mr. Furlong, várni fogjuk! - léptem ki az üzletrészből, majd átnyújtottam Chantalnak a vizet és a jó híreket. - Az eladó nagybátyja nem sokára itt lesz. Megvárjuk itt vagy van kedve addig felfedezni a környéket? Egy mesés kilátásra leltem alig harminc méterre innen.
Bármit mond, tiszteletben tartom a kérését, s vagy leülök az üzlethelyiség előtt kirakott padok egyikére vagy visszatérek oda, ahol az imént jómagam cigarettáztam.
- A művészetek melyik ágával foglalkozik?

A sokk számlájára írom, hogy Chantall nem kérdezett vissza a foglalkozását illetően. Mégis, honnan tudhattam volna, hogy a művészetekkel foglalkozik, ha erről még nem is beszélgettünk? A válasz azonban rettentő egyszerű és kézenfekvő! Amikor az egyik pernahajder kivette a kezéből a tárcáját és áttúrta, sikerült megfigyelnem pár apró részletet annak tartalmából, melyek között egy névjegyet is láttam. Az apró papírdarab nevének első négy betűjét mutatta, és részlegesen látható volt a város múzeumának logója. Persze az is lehetne kérdés, hogy néhány vonalkából hogyan tudtam azonosítani a Művészeti Múzeumot, de amikor megérkezel egy városba, nem az első dolgod, hogy felmérd annak neves helyeit? Hogy bármikor tudd, merre jársz Seattle zegzugos városában és pontosan be tudd lőni, hogy merre van a hazaút? Nekem tíz éve ezzel telt az első pár hetem, s azóta karbantartom ezt a tudásomat.
- Milyen változatos munka! - jelentem ki némi lelkesedéssel. - Sajnos az utóbbi években csillapítanom kellett magamban a művészetek iránti érdeklődést, de folyamatosan követem a város tárlatait, kiállításait, hátha visszatalálok a szobrászat gyönyöreire. Rettentően sajnáltam, amikor fél éve elmúlasztottam a Test és lélek tárlatot, élőben látni Boccioni Az izmok dinamizmusát felemelő élmény lett volna. Talán volt köze hozzá?
S valóban élményszámba ment volt leülni a bronzszobor elé és figyelni annak legapróbb részletét is. Ahogyan a mozgást próbálta érzékeltetni fémbe öntve, amint a kicsavart és átalakított formákban láthatjuk viszont az emberi test tökéletességét. Igazán sajnáltam, de egy küldetés miatt nem volt módomban személyesen jelen lenni.
- Kérdezni mindenképpen szabad, de az adott válasz bizonytalan lehet. - tereltem vissza figyelmemet a beszélgetésre, majd válaszoltam is a kérdésre. - Leginkább pszichológiával foglalkozom, katonákat készítek fel a bevetésük előtt és foglalkozom velük miután hazatértek. Szeretek úgy gondolni magamra, mint egy mankó, akire támaszkodhatnak.
Végül is nem hazudtam neki, de válaszom nem teljesen fedte az igazságot. Amit teszek valójában az egrészt titkos, másrészt viszont félre is érthetné, így maradjunk annyiban, amit az előbb mondtam a hivatásommal kapcsolatban. Ekkor érkeztünk meg a padhoz, én pedig a szakadék felett kihúzott korláthoz dőlve találtam nyugalmi pontot, míg őt hellyel kínáltam.
- Egy katonára emlékeztet. - révedek el a messzeségbe, majd újra Chantall lélektükreit fürkészem, s ha megtalálom, bele is fúrom tekintetemet. - Kicsit fiatalabb lehetett önnél, de ha a maga szemeibe nézek, az övét látom. Sosem láttam mosolyogni, mindig csak a katonás szigor és az eltökéltség tükröződött a tekintetében. Nehezen nyílt meg felém, többször is elbeszélgettem vele, firtattam az okait, miért választotta a katonaságot, miért nem maradt otthon a négy éves lányánál?
Belekortyoltam a narancsos üdítőbe. Kellett a felfrissítést, hiszen ajkaim lassan teljesen kiszáradtak a rengeteg beszédtől, valamint a pár másodperces pihenés is jól jött, amíg kitaláltam a történetem következő részét. Természetesen hazugság volt minden szó, amit neki mondtam az ismeretlen katonával kapcsolatban, de talán így jobban el tudja majd képzelni, hogy mit is jelent az a pár szó, amivel a munkámat jellemeztem. Általában egy ilyen történet elég szokott lenni ahhoz, hogy a további kérdéseket elfelejtsék a beszélgetőtársaim, s most is erre a végcélra törekedtem.
- Azt mondta, gondoskodni akar róla, ha lejár a szerződése a hadseregnél, akkor katonai ösztöndíjjal főiskolára menne, és azért ennyire zárkózott, mert meghasad a szíve, ha arra kell gondolnia, hogy két évig nem láthatja őt. - újra megálltam, apró hatásszünetet tartottam, majd folytattam. - Nem jött vissza Afganisztánból, egy repeszgránát kilyukasztotta a mellkasát, összeomlott a tüdeje és megfulladt.
Elhallgattam, majd elfordultam Chantall-tól. A korlátot markolásztam, mintha tényleg megrendítene a hazugságom, azonban semmi érzelem nem munkálkodott bennem. - Nem tudom miért pont az ő története maradt meg bennem, hiszen több száz katonát készítettem fel a kiküldetése előtt, de ő valamiért más volt. Elítélendő, de valamiért kötődtem hozzá, haza akartam volna küldeni, de abba sosem egyezett volna bele, nekem pedig nem volt jogom elvenni tőle a jövőjét. Talán meg kellett volna tennem.
A tájat figyeljem, a mély szakadék lábáig tekintettem le, majd újra fel az előttünk lévő hegység zord csúcsaira. - Sajnálom, nem kellene ilyen helyzetben az élettől is elvennem a kedvét.

- Akkor duplán irigykedem magára! - nevetem el magam, majd meg is magyarázom a hirtelen megjelenő sárga rém eljövetelét. - Egyrészt szemtelenül fiatal! Elnézését kell kérnem, de sokkalta érettebnek tűnik a koránál, szinte már meghazudtolja önmagát. Másrészt ott lenni azok között a szobrok és festmények között, mérhetetlenül nagy összeget fizettem volna bárkinek, ha jelen lehetek a megnyitón.
Szavaim igazságtartalma száz százalékos volt, hiszen ha nem egy alanyt hallgattam volna ki Guantanamo Bay-ben, akkor valószínűleg ott vagyok a megnyitón. Persze, lehet azt mondani, hogy egyetlen napon nem múlik semmi, megvárt volna a terrorista a válaszaival, de aki így gondolkodik, az még soha életében nem vett részt egy ilyen kihallgatáson. Hiszen ott nincsenek üresjáratok, mindennek a megfelelő pillanatban kell történnie, hozzá kell simítani az előre megírt forgatókönyvet az adott helyzethez és elég egy apró megingás, egy piciny kétely, a bizonytalanság kimutatása a szívdobbanás idejének hosszán és vége az egésznek. Ezt nem engedhettem meg, túl fontos volt megszereznem az információt.
- Ismeri Sherlock Holmest? - tűnődöm el egy pillanatra. - Nem olyan fejtettek a deduktív képességeim, mint Sir Arthur Conan Doyle főhősének, de vannak pillanataim. Amikor az a férfi elvette a tárcáját és átkutatta, egy pillanatra láttam egy névjegyen a múzeum logóját és egy keresztnév első pár betűjét. Amíg be nem mutatkozott, addig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a szerzett információnak, de utána összeállt a kép.
Mély levegőt vettem, majd kortyoltam italomból. - Túl gyönyörű ahhoz, hogy egy íróasztal mögött dolgozzon vagy aktákat tologasson, így maradtak a művészetek. Onnantól pedig adta magát a kérdés. Remélem, nem vette zokon.
A kérdése viszont elgondolkodtatott. Nem nyomasztó? Ha valóban az lennék, akinek mondom magam, akkor valószínűleg igennel felelnék neki, viszont olyan messze állok az imént felvázolt élethelyzettől, amennyire csak lehet. Emberéletek felett döntök, egyetlen mondatommal százakat menthetek meg vagy éppenséggel ezreket küldhetek a halálba, így inkább a felelősség az, ami óvatossá tesz, nem az érzések, amik mögötte vannak.
- Kevesekkel kerülök olyan viszonyba, mint amit az előbb elmondtam magának, és bármennyire is hatnak rám az emberi sorsok, megtanultam kezelni őket. Elfogadtam, hogy a halál az élet része, mindenkinek megszabott idő áll rendelkezésére, s a munkája, a hivatása miatt elszalasztani a nagy betűs szerelmet ostobaság. - majdnem elhányom magam ettől a csöpögős maszlagtól. Szerelem? Egy kémiai reackió egy másik ember társaságára, mely kábítószerként hat az emlére, melyhez egy idő után hozzászokik a szervezet, s ekkor az érzések is tovatűnnek. Felesleges! - Merjen kockáztatni, sosem tudhatja, hogy kit rejt a másik ember.

- Önnek lehet, hogy nem volt olyan nagy szám, ha élhetek a szavaival, de az élet apró örömei éppen azért olyan fontosak, mert kiszakítanak a mindennapokból, megfűszerezik ezt a szürke masszát, ami körülvesz minket. - mosolygok rá, amikor a fiatalos lendületét, a korából adódó komolytalanságot emlegeti. Meg kell valljam, nekem ez ritkán megy, s nem csak azért, mert így neveltek vagy azért, mert a hivatásom tett ilyenné, egyszerűen a bensőmből fakad a folyamatos komolyság. - Elkérhetem a telefonját?
Nyújtom felé a kezemet, majd ha megkapom a kicsiny eszközt, a számomat pötyögöm be a képernyőn megjelenő billentyűzeten. Csak pár másodperc telik el, s a saját készülékem halk zümmögéssel jelzi a bejövő hívást, amit természetesen nem vettem fel, hiszen miért is tettem volna. Majd később ellenőrzöm a számot, megjegyzem azt, s törlöm a memóriából a hívás tényét. Mindez azonban csak akkor történhet meg, ha bízik bennem. Ha nem, akkor névjegyemet nyújtom át, apró papírt a nevemmel és a nyilvános számommal. Több információ nem is szükséges egy ilyen kártyára.
- Nyitva hagynám a lehetőséget, hogy egyszer meghívom egy kávéra, esetleg többre. - egy nő másként viselkedik akkor, ha párkapcsolatban él és teljesen más a hozzáállása a világhoz, ha egyedül néz szembe annak összes kérdésével. - Nem vagyunk olyan szerencsés helyzetben, mint a viktoriánus kor Angliájának társadalma, ahol az asszonyok feltűzve hordták a hajukat, ezzel is jelezve, hogy férjnél vannak, de a testbeszédünk árulkodik. Ha végigmér engem, láthatja, hogy kihúzom magam, szélesebbnek mutatom a vállam, behúzom a hasam, ezzel is a klasszikus férfiideál benyomását akarom kelteni önben. Maga viszont hátrahúzza a vállát kidomborítva ezzel a melleit, olyan szögben áll előttem, hogy láthassam a csípőjét és a combjait. Ha ülne, akkor talán még a lábait is keresztbe tenné és kinyújtaná, hangsúlyozva ezzel a hosszát.
Közelebb lépek hozzá, majd megkerülöm hátulról, figyelve a benzinkút élettelen környékét. - Persze ez nem jelenti azt, hogy tényleg érdeklem, viszont testbeszédének fókusza kifelé irányul. Szembefordul velem, önkéntelen félmosolyok ülnek ki az arcára, s nem tudtam nem észrevenni, hogy tekintetével többször végigmért, mint ahogyan én is önt.
Sóhajtok. - Talált már meg a szerelem, de manapság inkább azokra a bizonyos egy éjszakákra szorítom a kapcsolataimat. Rengeteg példát tudnék mondani, hogy miért vagyok alkalmatlan a hosszú távú kapcsolatokra.
Megállok egy pillanatra és érzem a nikotin utáni sóvárgásom. Ha nálam lennének a dohányzás kellékei, már meggyújtottam volna a számba pattintott cigarettát, azonban minden eszköz Chantal-nál van, újabb közeledésre lenne szükség, hogy megtehessem, amire vágyom.
- Legtöbbször a manipulatív jelzőt kapom meg, de kérdem én, ha nem lenne meg a másikban a vágy írmagja, tehetek és mondhatok akármit, a partnerem akkor sem fog hajlandóságot mutatni vagy megváltoztatni a véleményét. Elkérhetem a cigarettám és az öngyújtóm?

- Pedig azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzák egymást, de látom, kényelmetlen velem beszélnie erről, nem erőszakoskodom tovább. - mosolygom el magam, majd átveszem a zakómat és előveszem a dohányzáshoz szükséges kellékeket. Felajánlom neki újra a kabátot, ha szüksége van rá, de akkor sincsen hatalmas nagy gond, ha már nem igényli, hiszen újra magamra tudom csavarni öltönyöm felső részét. Cigarettát pattintok a számba, öngyújtóm lángnyelvével parazsat marok annak végére, majd mélyen szippantok bele a keserű füstbe.
Az órámra pillantok, amikor a trélert emlegeti, s igaza volt, már itt kellene lennie, de nem aggódom, hiszen a benzinkúton dolgozó srác megígérte, hogy itt lesz a kocsi, és akkor az így is lesz. - Igen, valóban lenyűgöznek a művészetek, de sajnos semmi fantáziám nincsen!
Újra elnevetem magam, majd ismét csak mérek egy tüdőnyit a cigaretta füstjéből ajkaim közé. - Még gyerekkoromban próbálkoztam, és az egyetemi éveimben újra, de bármibe fogtam, sosem értem a végére. Mindig, mindent tökéletesre akartam csinálni, s ha becsúszott akár a legapróbb hiba is, akkor egyszerűen meggyűlöltem az addigi munkámat. Szóval csak félbemaradt művek maradtak utánam.
Újra elmosolygom magam, majd felkapom a fejemet, hiszen a tréler bekanyarodott a benzinkút elé, s Chantalnak is mutattam, hogy itt van a megmentő.
- Szerintem menjünk! - kacsintottam egyet, majd elindultam az érkező felé, bevárva a lányt is. - S maga? Miért lesz valakiből inkább kurátor, mint művész? Csak nem ugyanabban a cipőben járunk?
- 'stét! - kiáltott felénk a sofőr, én pedig intettem neki a cigarettát tartó kezemmel.
- Jó estét kívánok Mr Furlong!
- Akkó maguk rendetek?
- Igen Uram, a hölgy kocsija lerobbant, a helyi munkaerő pedig képtelen megbirkózni a feladattal.
- A Robby? Az vén má, mint a picsa. Nem ért az má semmihő! - nevette el magát. - Akkó visszatolatok a műhelyhő, aztán megógyuk okosba!
- Kérem, tegyen így! - érkeztünk meg a tréler mellé, ami abban a pillanatban röffent be, hatalmas nagy füstfelhőt nyomva ki a kipufogócsövéből. Elköhögtem magam, s el is dobtam a cigarettámat, mert már az autómentő megoldotta a tüdőm károsítását a ma estére. - Elnézést kérek, hogy átvettem a beszélgetés magától, mégiscsak a maga kocsijától van szó, de tudva a helyi viszonyokat, úgy gondolom, inkább egy férfivel beszélt volna. Kövessük Mr Furlong példáját, menjünk a műhelyhez, ha nem bánja.

- Ilyenek vagyunk mi maximalisták. - kapcsolódok még vissza pár pillanatra a beszélgetés elejtett fonalához, majd ahogyan a cselekmények alakulnak, úgy leszek része a történéseknek, s inkább hagyom, hogy a két furcsa szerzet lerendezze egymás között a lerobbant autó kérdését, minthogy beleártsam magam a dolgaikba. Mindenféle szakkifejezéseket használnak, meg kevésbé technikai szószerkezeteket, melyek inkább az indulat nyomatékosítói, s legtöbb esetben nyomdafestéket nem tűrő hangnemet ütnek meg. Azonban nem érdekelnek a mondataik, hiszen Chantal az, akivel foglalkoznom kellene, mégis úgy érzem, hogy valami megváltozott.
A kellemes beszélgetés, az önfeledt mosolyok eltűntek, s helyét valami hideg patthelyzet vette át, s mintha kettőnk közé egy demilitarizált zónát húzott volna ki a lány. Ennyire félreértettem volna, ennyire rosszul olvastam volna a jeleket? Természetes, most van túl egy traumán és nem úgy gondol a férfiakra, mint akikben valaha meg tudna bízni, de most rólam van szó! Megnyerő magabiztosság és fellépés, melyhez egy olyan arc és testalkat, amit az istenek teremtettek saját képükre.
- Ááá, tuttam én, hogy a Robby gyerek egy skarlatány! - vigyorgott fel a tréler gazdája, amikor kiszállt Chantal kocsijából és a motorháztető felé vette az irányt. A szavait hozzám intézte, mire én csak bólogatni tudtam és ajkaimat erőltetett mosolyra húztam. A következő pillanatban megszabadult baseball sapkájától és azzal kínálta meg a szerelőműhely tulajdonosának fejét. Amikor mindketten eltűntek a motortérben, újra a lány felé fordultam, azonban szó nem hagyta el ajkaimat. Érthetetlen, hogy miért hatott rám ennyire negatívan az előző felismerés.
Csak álltunk ott egymás mellett, pillantásokat csenve a másiktól, de valahogyan elmúlt a varázs, a másodperc heve, s bár szexuális értelemben még mindig vonzónak találom, már nem akarom jobban megismerni, csak kihasználni őt. Durván és érzelemmentesen.
- Na, üjjé' mán vissza, azt röffencsd be! - Mr Furlong utasítása kérlelhetetlen volt és egyértelmű, Robby pedig azonnal mozdult és cselekedett. - Röfögjé' kincsem, röfögjé'!
Vigyorgott a motortér fölé hajoló férfi, majd vad bólogatásba kezdett, amikor a jármű harmadik nekifutásra felmordult.
- Jó gyerek ez a Robby gyerek, de nem tehet rúlla, hogy a annya meg az apgya tesvérek vótak. - vállat vont, majd egy akkorát harákolt, hogy öröm volt nézni és hallgatni.
- Mennyivel tartozunk önnek?
- Egy ötvenes. - kicsit drágállottam az ellenszolgáltatást, de tárcámból azonnal villantottam a megnevezett bankót és Ulysses S. Grant arcképe az egyik kézből a másikba vándorolt. - Egy émény vót!
Vicsorogta el magát, majd újra adott sapkájával Robby fejére. Csak most tűnt fel, hogy a lány támadóját és a műhely tulajdonosát is ugyanúgy hívták, ami apró zavart okozott a gépezetben, de vidéken biztosan gyakori név a Robert és annak mindenféle formája.
- Megúszta, mégsem kell velem hazajönnie! Pedig már reménykedtem a kellemes társaságban visszafelé. Így marad a kormánykerék és a saját gondolataim. - nevetem el magam, majd megérintem a vállát és megsimogatom.

Thaddeus & Chantal

-How do you Do?-

Nem kifejezetten vagyok autószerelő típus. Örülök, ha tankolni, ablakmosó folyadékot cserélni meg olajszintet ellenőrizni tudok, aztán itt ki is fújt a tudományom. Ja nem. Kereket is tudok cserélni, igaz, nem olyan gyorsasággal, mint egy forma 1-es versenyen az erre szakosított melósok, de azért elég büszke vagyok így is magamra.
Szóval, ezen felül, mikor a férfiak neki állnak előttem mindenféle dolgokról beszélgetni a kocsimmal kapcsolatban, nem igazán tudok közbe szólni. Sőt. Gőzöm nincs még arról se, hogy pontosan miről lehet szó. De tényleg. Ha valaki azt mondaná, hogy itt a helyszínen agyon lő, ha nem mondom meg, miről folyik ennyire a diskurálás, akkor se tudnám megmondani, mi van.
Ezért is ácsorgok csak szépen csendben a megmentőm és a két érdekes fazon mellett. Mégis, mit szólhatnék közbe?
-Egy szót sem értek ebből.- suttogom Thaddeusnak, mikor a két pasi eltűnik a motorháztető alatt, ő pedig rám pillant. Nem tudom, hogy a tájszólás avagy a téma az oka, hogy még mindig nem értem, mivel lehet gond, de tény, hogy úgy érzem magam, mint szőke nő az országos matematikai versenyen.
Ennél többet viszont nem is nagyon tudok hozzáfűzni a témához. Inkább, csak érdeklődve hallgatom a furcsa zajokat, amiket azok ketten csapnak, néha-néha pedig Thaddeus felé pillantok,végül, mikor az egyik lökött -nem tudom megjegyezni, melyiket hogy hívják- megjelenik, elmosolyodok. Csak remélni tudom, hogy végre elhúzhatok innen a francba, akár egyedül, akár Thaddeus társaságában. Fáradt vagyok, stresszes és amúgy is utálom ezt az egészet már, ahogy van. Soha többé nem akarok látni külvárosi benzinkutat, se tájszólással beszélő foghíjas fazonokat. Elég volt ennyi ma estére.
-Ne...- bukik ki a számon, mikor Thaddeus megkérdezi, mi is a költsége annak, hogy emezek ketten megjavították a kocsimat. Legalábbis, gondolom csináltak vele valamit, mert igazából, én azt se vettem volna észre, ha csak fél órán át kalapálták volna a kocsi motorját azt színlelve, hogy ők nagyon bütykölnek valamit, de őszintén szólva, nem is érdekel.
-Nem kellett volna helyettem kifizetnie! Épp elég, hogy segített nekem ma este.- sóhajtom rosszallóan, miután Thaddeus kiperkálja az összeget és, már nyúlok is a pénztárcámba, de ekkor jövök rá, hogy ugyebár nincs nálam sok készpénz. Ennek ellenére tekintetemmel már az atm-et keresem, hogy levehessek a kártyámról pár dolcsit. Pontosabban, ötvenet.
-Azért a számát elmentettem és még lógok ötven dolcsival, szóval azt minimum le fogjuk kávézni.- pislogok fel a férfira, miközben amazok lecsukják a motorháztetőt és vidáman beszélgetve eltűnnek a szerelőműhely ajtaja mögött.
-Szerintem, amíg élek, nem fogom tudni megköszönni, amit ma este értem tett.- csóválom a fejem, hiszen tény, hogy nem sok ember állt volna ki egy idegenért Thaddeus helyében, még akkor sem, ha egy nőről volt szó. Manapság az ilyesmi nem divat. Inkább nézték volna végig sokan, hogy agyonvernek, mint, hogy közbe lépjenek.
-Útközben azért még gondolom, találkozni fogunk.- mosolyodok el, hiszen elvileg Thad is Seattle felé megy majd, ennél fogva pedig remélem, hogy nem egyedül fogok haladni a sötét utakon. Persze, nem várhatom el, hogy hazáig vigyázzon rám, hiszen épp eleget tett értem ma este.
-Ha nem bánja, én el is indulok haza. Sok volt ez mára. Alig várom, hogy végre otthon legyek.- vakarom meg zavaromban a fejemet, mert igazából nem tudom, mit várna el tőlem fizetségül, így végül, csak kinyitom a kocsim ajtaját és szándékát mutatom annak, hogy be szeretnék ülni, ha csak nincs még valami mondanivalója.

//Azt hiszem, lassan zárható is a játék, ha végül a kocsim megjavult. Nem tudom, írsz-e még rá zárót, minden esetre, nagyon köszönöm a játékot és, hogy megmentettél *-*

- Ne is törődjön vele! - nevetem el magam a rosszalló sóhajtás miatt, majd meg is rázom a fejemet, hiszen tényleg nem tesz semmit ez az ötven dollár. Nem tartom magam túlzottan materilálisnak, szóval ez a félszáz dollár nem fog hiányozni sehonnan és holnap is meglesz majd a betevőre való. Figyelmemet nem kerüli el, ahogyan az automatára pillant, s úgy változtatom meg a helyemet, hogy éppen tekintete és a gép közé kerüljek, elfeledtetve vele a gondolatot, hogy pénzt vegyen fel. Inkább csak bólogatok, amikor a kávézásra tereli a szót, újra csak mosolyogni tudok.
- Ha így gondolja, rengeteg kávét fogunk együtt meginni, készüljön fel rá, hogy az idegeire fogok menni. - nevetem el magam, majd újra megkomolyodom, hiszen újra a hála kifejező szavait hallom ajkai közül. - Elég annyit tennie, hogy az első gyermekét Thaddeusnak nevezi, akkor is, ha lány lesz.
Újra mosoly ül ki a számra, majd figyelem, ahogyan elindul a kocsija felé. Lépéseimmel követem az övét, majd megállok, amikor kinyitotta az ajtót. Előrenyújtom jobb kezemet, de nem kézfogásra, hanem olyan módon mutatva neki kézfejemet, hogy abba csakis kézcsókra illeszhesse sajátját. Ha sikerül értelmeznie a szándékomat, kissé meghajolok, apró puszit nyomok végtagjára, miközben magamba szívom ellenállhatatlan illatát. Kedvem lett volna továbbmenni, elvarázsolni holt költőktől csent idézetekkel, metaforák és hasonlatok garmadájával, de látszódott rajta és szavai is arról tanúskodtak, hogy sok volt neki az izgalom erre az éjszakára, s már csak haza akar jutni, belevetni magát az ágyába és átaludni a problémáit.
- Nem bánom Chantal, dehogy bánom. - töltöm ki szavakkal a közöttünk lévő pár másodperces csendet, majd amikor beszáll, becsukom utána az ajtót, s útjára engedem. Még aprót intek is neki, ha ő is megteszi, ellenkező esetben hanyagolom a gesztust.
Újra cigarettára gyújtok, majd pár másodperc alatt eljutok a saját autómhoz, aminek vezető oldali visszapillantóját sérelem érte, s a krómmal ötvözött fémburok az út porában talált magának új helyet. Elmosolyogtam magam újra, majd telefonomat vettem elő.
- Szia Drágám! Annyit még, szúrjátok ki a Ford Ranger mindegyik kerekét. - bontottam a vonalat, majd Chantal után vetettem magam, miután elmajszoltam a citromkrémmel töltött keksz nagyobbik felét. Isteni!

// Én is köszönöm a játékot, záratom is! ^^

A hétvégére felmentünk Madox-al a Rainerre. A síelés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de az emberekből elegem van, vágytam a csendre és nyugalomra, ezért a telefonomat is kikapcsoltam és a havat a legutolsó ismereteim szerint a kutyám is egészen kedveli. Bíztam abban, hogy hátha kizökkenti majd a mélabúból és nem csak önmaga árnyékaként fog viselkedni. Valamivel jobb lett a helyzet az állatklinikán tett látogatásunk óta, most már legalább hajlandó enni úgy-ahogy rendesen és naponta kétszer a sétára is rávehető, ha nem is túltengő lelkesedéssel, de azt még most is túlzás lenne kijelenteni, hogy megint önmaga volna, mert nem az. Nagyon nem.
A számításaim pedig bejöttek, pedig csak nagyon kicsit sanszot adtam nekik. Először volt némi idegenkedés a régen látott-tapasztalt hó miatt, aztán pedig nagy szaladgálás benne és ugrálás, meg befalás. A végén az egészet pedig megkoronázva azzal, hogy a kandallóban ropogó tűz előtt lustálkodott a szórakozás után. A kaját egy ideje – amióta Shay azt javasolta, hogy főzzek rá –, melegen elkészítve kapja, kevés fűszerrel – szintén a tanácsát követve –, és kisebb darabokra szétcsapkodott csontokkal. A tippek, ha nem is sebesvonatként, de úgy tűnik, hogy működnek és napról napra adják vissza az életet ebbe borzalmas kutyába.
A két rövid nap azonban gyorsan elszáll és nekem vissza kell mennem dolgozni a hétköznapok közeledtével, ezért a vadászházat magunk mögött hagyva ülök be a kocsimba, még a délután folyamán, hogy ne a hegyen érjen a teljes sötétség, Madox meg a hátsó ülésen kényelmesedik el. Persze a szakadó hó a hegyről lefelé vezető úton ér bennünket és gondolatban vállon veregetem magam, amiért időben kezdtünk legurulni. Az időjárás alapján lehet később már esélytelen lett volna hazajutni egy ideig. A biztonság kedvéért lassabb sebességre váltok, nem akarom, hogy megcsússzunk és fejre állva végezzük az egyik árokban vagy szakadékban.
- Mit szólnál némi zenéhez? – morgom el a bajszom alatt, mintha választ is várnék négylábú utastársamtól, ami természetesen nem érkezik meg. A rádiót kapcsolom be és kezdem tekergetni, hogy valamelyik adót sikerüljön elcsípni. Idefent ez nem is annyira egyszerű. A tekintetem azért végig az úton tartom, mert bár hirtelen elém ugró meglepetéseket nem tartok nagyon valószínűnek, jobb felkészültnek lenni rá. Ez mondjuk az élet minden területén a zsigereimbe ivódott, amióta megjártam a poklot odaát.