Pszichiátria

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Okt. 23, 2016 10:06 pm

Douglas and Chloe

„A női lélek sok mindent kibír, de ha elbecstelenítik a szentélyt, melybe ez a törékeny szellemiség lakozik, akkor a repedést, és a törést nem biztos, hogy helyre lehet tenni. „

Texas óta megerősödtem, és átértékeltem sok mindent. Nem mondanám, hogy meggyógyultam, hiszen erre vajmi kevés esélyt látok, de beláttam Oliver unszolására, hogy fel kell keresnem egy másik terapeutát, aki segít túllendülni a gátlásokon, és feloldja bennem a sérelmeket. Nem szabadna, hogy hibáztassam magam, amiért David megerőszakolt, mégis a lelkemen szárad egy ártatlan nő élete. Nem állt meg, és a birtoklási vágya olyan méreteket öltött, hogy más fizetett meg érte, helyettem. A két éves együttlétünk alatt nem bírtam belelátni egy jól működő kapcsolatba, ahol a felek egymásra építenek, a bizalom ad nekik erőt ahhoz, hogy túllendüljenek a bajokon. Nem volt szavam, mert ütést kaptam cserébe. A legvégsőkig jutott el, és már nemcsak a testemet bántotta, hanem a lelkemet is. Elveszítettem az önbizalmamat, kevesebbnek éreztem magam mellette. Az édesanyám halála egy újabb sorscsapás volt, amivel nehezen küzdöttem meg. Itt állok huszonnégy évesen az önálló élet küszöbén, de annyira meg vagyok törve, hogy még mindig a helyes utat keresem. Megvalósítottam az álmomat, és megnyitottam az éttermemet, de a csőd szélére juttattam. Beleugrottam egy kapcsolatba, amikor nem tudom, hogy ki vagyok, hogyan éljem túl a napot. Egy olyan férfiba lettem szerelmes, akinek megnyíltam, mégis félek, hogy ez a kapocs, ami hozzáköt, már nem sokáig tart ki. Magamat okolom elsősorban, mert bizonytalan vagyok…nincsen kellő magabiztosságom, hogy egy nálam tíz évvel idősebb férfit kezelni tudjak. Féltékeny vagyok-e minden elhaladó nőre, akire szemet vet? Naná! Nem bízom magamban, nem tudom elhinni, hogy én kellek neki. A megtört szárnyú kismadár vagyok, aki védelemre szorul. Nem kérhetem, hogy legyen mellettem mindig, de akkor őszintén, mi az, ami közöttünk elindult? A szex, és a gátlásosság nem oldja fel bennem a kételyeket, ha nem beszélhetek róla. Márpedig mi nem beszélgetünk. Nem mond el nekem semmit, nem avat be a magánéletébe, de az enyémet már kívülről ismeri, és a részese is. Hol van hát az a határ, ahol követelnem kellene, és egyezséget kötnöm? Zsong a fejem az eltelt napok miatt, és megint úgy érzem, hogy megfulladok ebben a városban. Seattle-t nem tekintem az otthonomnak, de itt van az éttermem, és az életem is egy ideje már. Nem menekülhetek el örökké a dédszüleimhez, vagy a nagyszüleimhez, ha túl forró a hangulat, és nem akarok kommunikálni a külvilággal. Sokat segített a távolság, de szembe kell néznem a démonjaimmal. David, az első szerelem, az erőszak, a bizonytalanság, a bántalmazás, a bűntudat.

Senki tanácsát nem fogadtam el, kivéve a nagybátyámét, aki egy férfi telefonszámát adta meg. Agyturkász. Ismét egy esély arra, hogy a régi Chloe Ward lehessek. Félve egyeztettem időpontot, de azt mondták róla, hogy penge, és hamar elérhető a megfelelő javulást. Én csak végre olyannal is szeretnék beszélgetni, akinek nem teher, ha meg kell hallgatnia, és rá tud vezetni arra, hogy mi lenne a jó nekem. Kell a mentőöv, mert jelenleg fuldoklok, és nem segíthet rajtam senki, csak én saját magamon. A meggyűrt papír fecnit hajtom szét, és elolvasom a címet. A kórház pszichiátriájára kell mennem…de nem vagyok bolond. A recepción már érzem, hogy izzad a tarkóm, és a kis verítékcseppek a hátamon folynak végig. Mégis mit csinálok? A fekete hajú, kellemes megjelenésű nővérke igazít útba, és a doktor úr helyett a Mr. Holloway megnevezést használja. Halkan, szinte cincogó hangon köszönöm meg, és elindulok a helyes irányba. Mellettem különböző számok jelzik a kórtermeket, és lúdbőrözöm, ha arra gondolok, hogy az édesanyám egy hasonlóban lehelte ki a lelkét, és a nagybátyám két évig öntudatlanul feküdt egy ugyanilyenben. Mit számít, hogy melyik osztályon vagyunk? A halál mindenhova elér, és nem válogat. Kíméletlenül csap le. Megállok az egyik terem előtt, és a kis réztáblán szereplő betűket teszem sorrendbe. Douglas. Nem egy kiemelkedő keresztnév, de ettől még nem kellene leírnom, hogy milyen. Óvatosan kopogok az ajtón, egymásután kétszer, aztán, ha meghallom a reszelős hangot, akkor belépek. Az elképzeléseimtől messzemenőkig eltér a doktor megjelenése, és azt hiszem, ha most nem ebben a felállásban kellene találkoznom vele, akkor meg se mondanám róla, hogy elmegyógyász.
- Jó napot kívánok. Chloe Ward vagyok, és négyre van időpontom. Túl korán érkeztem? – kissé összehúzom magam, és a táskám pántját birizgálom. Feszengek a jelenlétében, holott tudom, hogy segíteni tudna. Képes leszek megnyílni neki? Egy időre el is hallgatok, és kék szivárványhártyáimat az övébe fúrom.

Tárgy: Re: Pszichiátria Csüt. Okt. 27, 2016 4:30 pm

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Okt. 30, 2016 5:16 pm

Douglas and Chloe

„A női lélek sok mindent kibír, de ha elbecstelenítik a szentélyt, melybe ez a törékeny szellemiség lakozik, akkor a repedést, és a törést nem biztos, hogy helyre lehet tenni. „

Az elhatározás is megszületett bennem, hogy a tettek mezejére lépjek, és felkeressem a nagybátyám által ajánlott pszichológust, vagy pszichiátert, bár ebben már nem voltam biztos, hogy milyen végzettséggel bír. Az előző csúnyán felsült, és a kifizetett órák száma is a kukában landolt. A kutyám lett az egyedüli jó ötlete, de ezzel nem jutottunk előrébb, és még inkább magamba zárkóztam, és a sebeimet nyalogattam. Az elmúlt három hét rádöbbentett arra, hogy az idő folyik tovább a medrében, és kénytelen vagyok lépést tartani vele. Nem ragadhatok a múltban, és ehhez szakmai segítség kell a családi támogatáson kívül. Adok egy esélyt az ajtó túloldalán álló férfinak, hogy bebizonyítsa nekem…érdemes volt segélykiáltást intéznem a környezetem felé. Külsőre aligha mondható el rólam, hogy bajom lenne, de aki ismer, az tudja, hogy mostanában árnyéka vagyok a régi Chloenak. A megtévesztés nem a kenyerem, így félőn kopogok be a nyílászárón, és a reményeim ellenére, hogy odabent nem tartózkodik senki, hát abban a minutumban szertefoszlik, hogy átlépem a küszöböt, és meglátom Douglas Hollowayt. A meglepődés lenne a kisebb rizikó, de úgy letaglóz a hétköznapi jelenet, miszerint egy kávéfőzővel harcol, hogy azonnal mosoly kúszik az ajkaimra.
- Örvendek a szerencsének, és rendben. – apró bólintás dukál a kézrázás mellé. A férfi szerencsétlen próbálkozása a modernkor vívmányával már most szimpatikussá teszi, és ha már tőlem kér segítséget, akkor sietek is. A kis kotyogó nem a legújabb modell, de szerintem ebben jobban készíthető el az igazi fekete.
- Talán beragadt, de várjon…várj. – javítom ki magam, és átveszem tőle, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem a masinát.
- Jobb is ez a kávé, mint az automatás, mondjuk én ritkábban iszom, inkább teás vagyok. – halványan görbülnek felfelé az ajkaim, és elemelve a karomat már éppen azon morfondírozok, hogy milyen megoldást lehetne találni erre a problémára, amikor egy erősebb rántással a férfi egy nagyobb adagot küld a szoknyámra.
- Semmi gond, én általában megégetem magam a konyhában, vagy elvágom az ujjamat. A folt kiszedhető. – a csap mellé sandítok, és el is indulok felé, hogy a papírtörlővel felitassam azt a néhány cseppet, de az ő inge rosszabb állapotban van, mint az én alsó ruházatom.
- Ha langyos meleg vízbe mártja, egy kis sóval meghintve, akkor ki fog jönni. – el is pirulok, hogy én magam látom az orvost házi praktikákkal, és amikor beáll közöttünk a csend, akkor érzem meg a valódi súlyát az ittlétemnek. Nem ok nélkül kerestem fel, és az elkövetkező hatvan percnek arról kellene szólnia, hogy elmesélem az érkezésem okát. Mégis hogyan kezdhetnék bele? Nem akarok ennyire sebezhető lenni egy idegen előtt. A legjobb megoldás gyanánt leülök az egyik közeli ülőalkalmatosságra, és megigazítom a szoknyámat. A kezemben maradt papírtörlőt összegyűröm, és csak utána merek feltekinteni újra Dr. Halloway szemébe.
- A nagybátyám adta meg a telefonszámát, biztosan ismeri. A gyereksebészet feje volt, de két év kóma után nemrég ébredt fel, és hát… - elharapom a mondat közepét, mert megint értelmetlen dolgokat hordok itt össze.
- Nem alszom túl jól. Visszatérő rémálmaim vannak…egy alagútról. – a kezeimet tördelve emelem rá kék íriszeimet, és nyelek egy nagyot.
- Menekülök, de a nyomomban liheg. Bárhol elkaphat, a bőröm alá itta bele magát. – a tenyerem izzad, és hirtelen melegem lesz. Nem mutatkoztak még hasonló tünetek, de ha fel kell elevenítenem a nyár elején történt eseményeket, akkor elkap a rosszullét. David megbecstelenített, késsel billogozott meg.
- Sajnálom… - hajtom le a fejemet, és könnyes lesz a szemem. Hol van az elmúlt három hétben szerzett nyugalom, és bátorság? Seattle…ismét itt. Megfulladok. Ki fog megmenteni?

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Dec. 16, 2016 12:06 pm

játék vége

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Dec. 16, 2016 1:54 pm

Joel and Chloe

A halványsárga tapéta, és a mahagónifából készült asztal első ránézésre nem azt a benyomást keltené, hogy egy pszichiáter rendelőjében vagyok, pedig bizony ott fekszem, és önszántamból érkeztem…órákkal ezelőtt. A nővérke, aki felvette az adataimat enyhén meglepődött, sőt szerintem őrültnek tartott, hogy hajnali egykor szabadultam be a kórházba. A szükség nagyúr, és ha az ember nem tud aludni, akkor kár lenne elvesztegetnie még több időt, mégis mióta Russel Morgan ül velem szemben, kissé elhamarkodott döntést hoztam. A számát vészesetére tettem el, és miután megtámadtam dr. Cullent a rendelőjében, úgy gondoltam, hogy elérkezett az idő, hogy felkeressek egy komolyabb szakembert. Nem hiába éreztem már korábban is, hogy az életem szétesőben van, most már realizálódott is, hogy ez nem félelem, hanem egy bekövetkező folyamat, ami ellen tenni kell valamit. Joel szavait aligha bírtam volna kiverni a fejemből, mert felért egy szerelmi vallomással. Belátom, hogy nem adtam neki esélyt arra, hogy bizonyítson, de túlontúl elharapódzott a helyzet, és lépnem kellett. Senki nem vett komolyan eddig, pedig hányszor elmondtam, hogy nem érzem jól magam. A végén már átfordult minden, és én kezdtem el mondogatni magamnak, hogy jobban vagyok, a mélyről jövő kételyeket pedig el kell nyomni. Nem gond, ha éjszakánként sírva ébredek, mert az exem üldöz, vagy éppen az ismerős alagútban szenvedek, és több órás sírógörcs tör rám. Joel a munkája mellett nem láthatott bele a lelki válságomba, és valamilyen szinten már nem is engedtem neki. A lényeg, hogy menjen az éttermem, és mellette álljak, Amy esküvő előtti feladatait ellássam, miközben belül összeomlottam. A szeptemberi tárgyalás nekem a vég helyett a kezdetet jelentette. A lakásomba küldött üzenetek, a David általi érzelmi zsarolások megtették a hatásukat. Nem mertem jóformán egyedül lenni, a kutyámmal együtt bújtam ágyba, és ez mindaddig működött is, amíg nem érkezett el az éj, és az álom nem terítette be a szememet. Fuldokoltam a saját viharomban, és senki nem vette észre, hogy ismét a depresszió felé sodródtam. A mázat megalkottam, és megszületett az új Chloe Ward. A háromhetes intenzív kurzus a családommal sem hozta meg a várt eredményt.
- Chloe figyeljen rám. Nemsokára megérkezik Joel, és Amy is. Nem baj, ha gyengének tűnik, és beismeri, hogy nincs jól. Meg kell tanulnia kimondania azt, ami lejátszódik magában. Ettől még nem őrült, vagy beteg. Nagy bátorságra vall, hogy eljött ide, és önként beszélt az érzéseiről. A döntések nem időhöz kötöttek. Joel, és Amy is segíteni szeretne, de ha nem mondja el, hogy mire van szüksége, akkor nem is fogják megérteni. Ha több figyelmet követel, akkor mondja ki, ha biztonságra vágyik, akkor arról kellene tárgyalnia. Nyugodjon meg, és fújja ki a levegőt. Nincsen semmi baj. – lehunyva tartom a szemhéjamat, és Dr. Morgant hallgatom. Képes voltam felzaklatni a személyzetet, de egy biztos pont kellett, aki nem ismer, aki kívülről lát. Nem vagyok őrült, ez csak a reakcióm volt David erőszaktevésére. Bántott, nem én vagyok a hibás a történtekért. A szempilláim tövében megpihen a két kövér könnycsepp, de nem hullik le. A szemhéjam ott tartja, és amikor felnyílnak, és ismét körülnézhetek a rendelőben, egy fokkal tisztábban látok.
- Mennyi az idő? – köszörülöm meg a torkomat, hogy figyeljen rám, de biztosan tudom, hogy el sem mozdult a fotelból. Amint kimondtam, hogy mit szeretnék a pultnál egy kisebb pánikroham tört rám. Gyűlölöm a kórházakat, a halált juttatják eszembe, és édesanyám tusáját a legyőzhetetlen kórral szemben. A megmaradt emlékbe kapaszkodom, de magam előtt látom a hamuszürke bőrt, a beesett szemeket, és az elvékonyodott, fájdalomtól eltorzult ajkakat. Mi van, ha én is erre a sorsra jutok?
- Hajnali fél három múlt. – suttogja bele a rendelő csendjébe, így felülök, és szembenézek vele.
- Kezdhetném Joellel? – nyelek egy nagyot, mert tudom, hogy a nála hagyott levél, és az eltűnésem nagyobb csorbát ejthettek benne, mint Amy-ben, hogy hajnalban zaklatták fel az álmából.
- Természetesen. Ne nyugtalankodjon Chloe. – állok fel, és a kezét nyújtja nekem. Átmenetileg megszorítom, és kisírt, kék lélektükreimmel az ajtó felé indulok meg, de rá se kell fognom a kilincsre, mert Joel beront. A mellkasának ütközöm, és a kezemmel támasztom ki a testem, hogy felnézzek a kissé sem nyugodt mélykék szempárba. Miért olyan elviselhetetlen, hogy megbántottam?

Tárgy: Re: Pszichiátria Hétf. Dec. 19, 2016 3:16 pm

Felkelni az éjszaka közepén a telefonom csörgésére nem szokatlan önmagában, az már inkább, hogy nem a várt valamelyik kismama szül strófát hallom, hanem Dr. Morgan jelentkezik be, én meg csak valahol a harmadik mondata közepén jövök rá, hogy Chloe nincs mellettem. A szemöldökömet ráncolva kelek fel, és sétálok körbe a lakásban, de mindösszesen egy levelet találok, amit végigfutva őszintén hirtelen nem is tudom hová tenni. Abban eddig is biztos voltam, hogy nincsen jól, de úgy tűnt, próbálkozik, és olykor sikerrel jár. Ezek szerint tévedtem, vagy fogalmam sincs, minek tudhatnám be a dolgot. Azt hiszem, igencsak komoly segítség kellene ahhoz, hogy túltegye magát Daviden, és ne gondolja, felelős valaki haláláért, akinek az életét az a pöcs oltotta ki. Ehhez nyilvánvalóan nem vagyok elég, mégis, némi tüske megragad bennem, nem vagyok hozzászokva, hogy nem vagyok az, és pont annak vagyok képtelen segíteni, akinek szeretnék. Mondhatjuk, hogy ilyen az élet, de kurvára igazságtalan ez az egész. Észre sem veszem, hogy tehetetlen dühömben összegyűröm a lapot. Ha nem lennék vonalban még mindig Dr. Morgannel, szerintem már a rendőrséget hívnám, hogy eltűnt.
- Hagyott egy levelet. Ez kellhet? – Kérdezem tompán, röpke két perces csönd után. Mocskos mód üresnek érzem magam. Azt mondja, vigyem el, szóval zsebre dugom. Magyaráz még valamit arról, hogy amennyiben bemegyek most – mi a retkes francért ne mennék? -, akkor próbáljak meg uralkodni magamon, mert a cél az lenne, hogy javítsunk a helyzeten, de rontsunk. Ezt azt hiszem, be tudom tartani, főként, hogy szabályosan érzem, milyen szinten veszi át a dühöm felett az uralmat a csalódottság. Ahogy újra meg újra végiggondolom a sorait, még abba is belelovallom magam, hogy ez valami nagyon pocsék szakítós duma. Viszont, ha valóban az, mert nyilván nem öngyilkosságot kísérelt meg, amit először feltételeztem, akkor a szemembe mondja, de bakker, a tegnapi nap után azt hittem, legalább az egy kicsit jót fog tenni, hogy mellettem alszik el. S már megint csak tévedtem.
Ahogy közel háromnegyed óra múlva már felöltözve várok a pszichiátrián, lerí rólam, hogy feszült vagyok, Amy bőrömet átdöfő tekintetével ellenben nem óhajtok mit kezdeni, egyszerűen hidegen hagy az egész, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy mégis mi történt tegnap. Baszki, hát még én sem tudom. Azt hittem, hogy arra van szüksége, hogy őszintén megbeszéljük a dolgokat, de most már kételkedem benne. Semmi értelme nem volt, ha idejutott végül a helyzet.
Egy idő után már nem bírok várni, és megpróbálom kinyitni az összes ajtót, ami csak innen nyílik, de majdhogynem egyiken sem járok sikerrel. Végül a negyedik próbálkozásra, figyelmen kívül hagyva Amy intését, hogy nyugodjak meg és üljek már le, kinyílik az egyik, és kis híján beleszaladok Chloeba. Tipikus, mondhatom. Lepillantok ugyan, de elég hamar elszakítom tőle a pillantásom, mert… a rohadt életbe is, nem számítottam rá, hogy ilyen nyilvánvalóan a képembe fogja tolni valaha, hogy nem tudok segíteni, bármennyire is szakadjak meg, bármennyire próbálkozzak, bármennyire ne legyek önmagam. Csak annyit engedek meg magamnak, hogy az arcára futtassam jobb tenyeremet, és a hüvelykujjammal megcirógassam egy kicsit, közben a hajába csókolva egyet röpkén, utána eleresztem, nyilván az sem tesz jót neki, ha fizikai közelségben van velem, vagy éppenséggel bárkivel.
- Örvendek, Dr. Morgan, Joël Émeric Roux vagyok. Rendelkezésre állok, amiben csak tudok. – Előhalászom a zsebemből a levelet is, hogy átnyújtsam, jelen pillanatban nem hiszem, hogy levéltitkot sértenék vele, elvégre itt van Chloe már talán órák óta, a doktor úr valószínűleg nagyon is tisztában van vele, hogy mi a helyzet körülötte. Talán csak azért jön jól, hogy közelebb kerüljön ahhoz, ami kiváltotta igazán ezt a menekülést Chloeból. Bármennyire is gondolkodom az ügyön, túlzottan egyértelműnek hat, hogy az én szavaim lökték erre a szintre, ennélfogva nem igazán értem, miért én vagyok most itt, nyilván csal rontok a helyzeten, bármennyire az ellenkezője lenne a célom.

Tárgy: Re: Pszichiátria Hétf. Dec. 19, 2016 7:53 pm

Joel and Chloe

"Mondd mit tegyek hogy érezd
Hogy rég több vagy mint az élet?
Mondd mit tegyek ha félek
Hogy így elveszítlek téged?"

A belsőmet a kétségbeesés, és a veszteség keserű egyvelege járja át, és nem tudok szabadulni tőle. Jól tettem, hogy otthagytam Joelt, és eljöttem Dr. Morganhez? A belső hang egyértelműen azt kiáltja, hogy muszáj megtennem ezt a fájó lépést, ha jobban akarok lenni. Lúdbőrözve karolom át magam, és a könnycseppekkel küszködöm, amikor odalépek az ajtóhoz, de az feltárulva előttem azt az embert engedi be, aki jelenleg a világot jelenti nekem, mégis féltem magamtól. A szavak helyett többet mondanak a mélykék íriszek. Nem sokáig, talán egy másodpercig simulok hozzá, megérzem a testéből áramló hőt. A tekintetemet kerülve a keze az arcomra siklik, és érdes kezével cirógat. A mellkasom fogságában dobogó szív hirtelen fájón dobban egy nagyot, aztán nekilohol, és kiélvezem a kettőnknek jutó intimitást. Félig lehunyt szemhéjakkal ölelem körbe magunkat, és alkotok egy védőburkot a rossz dolgok ellen. A hajamba csókol, ismételten jelezve, hogy fatális hibát követtem el. A mozdulatsor nem tart tovább, mint tíz másodperc, de a testem összes sejtje beleremeg, és a folytatásért kiált. Joel kérlek, ne hagyj el. Elfordítom a fejemet, mert újabb, még el nem sírt igazgyöngyök csillognak a szememben. A bemutatkozást nem is hallom, csak becsukom az ajtót, és nekidőlve a hátammal hallgatom a két férfi közötti párbeszédet.
- Jó reggelt kívánok dr. Roux, én Russel Morgan vagyok, a pszichiátria egyik vezetőmunkatársa. Én telefonáltam Önnek körülbelül egy órája. Sajnálom a megvárakoztatást, de Chloeval beszélgettem. Tudtommal Mrs. Wilkes is jelen van a váróban, ugye? – csak bólintok a háttérből, és keresem a szavakat, de a vállamon óriási súly pihen, és lefelé húz.
- Köszönöm, hogy elhozta. Kérem, foglaljanak helyet. – mutat a kanapé felé. Előbb még ott feküdtem, és a lelki válságom mélyére süppedtünk, most meg itt van az a férfi, akinek írtam egy búcsúlevelet. Titkot sértenek-e? Vegyes érzésekkel fogadom, hogy mások előtt feltárja a gondolataimat, de talán nem is érti, hogy miért hagytam neki a levelet. Szipogva torpanok meg az ajtónál, és nem mozdulok onnan. A doki, és Joel is leültek már, csak én kapaszkodom a menekülési lehetőségből. A hátam mögött a kilincsre fonódnak az ujjaim, és hezitálok, hogy bent maradjak-e. Szeret-e, elég erős lesz ahhoz, hogy hallja? Fel vagyok készülve arra, hogy elhagyjon újra, mint a veszekedésünk után? Görcsösen rángatom, amikor a két szempár rám vetül, és dr. Morgan megszólít.
- Chloe…nem fogjuk bántani. Amit megbeszéltünk, most hárman is átbeszéljük. Nincsenek következményei. – a tekintetemet keresi, de lehorgasztom a fejemet, és az ajkamat harapdálom. Nincs mit veszítenem? Chloe…éppen most veszíted el a másik feled, el fog hagyni, mert nem az a nő vagy, nem az a boldog barátnő, akire várt. Csak a baj van velem.
- Chloe kér egy kis vizet? – szóval tart a doki, de csak megrázom a fejemet, és ekkor fel is áll. A levelet a fotel mellett hagyja, és odasétál mellém.
- Chloe nem mindenki olyan, mint David. Joel a jót akarja magának, ezért is jött el. – nyúl a hátam mögé, és a nyirkos tenyeremet az övébe fűzi. Nem hagy időt a menekülésre, szépen odakísér, és leültet a Joellel szemközti fotelba, így egy háromszöget alkotva kezdődik meg a beszélgetés közöttünk.
- Ha kell egy kis idő, akkor kimehetek, de ki kell mondania, hogy miért írta a levelet. Joel valószínűleg nem értette az eltűnését. Nem szabad elfojtania az érzéseit. – biztat, és leül a helyére. A két kezem remeg, és szüntelenül csöpögnek a könnyeim, mire erőt merítek magamból, és felpillantok a velem szemben ülőre.
- Most… - noszogat, én meg úgy érzem, mintha megszidtak volna, mintha a büntetésre kellene várnom. A csalódottság, és az üresség keveréke mellbe vág, és ha eddig csak sírtam, akkor zokogni kezdek. El fog hagyni. Nem fogok kelleni neki.
- Attól…att…ól.. – kezdek el dadogni, és remegve fordítom kifelé a kezemet.
- Nincsen semmi baj. – nyugtat a háttérből dr. Morgan, de ezen nem segíthet.
- Attól félek, hogy bántani foglak. – nyögöm ki végül. Legszívesebben elharapnám a számat, de csak enyhén eresztem az ínyembe a fogamat, és végre kiserken a vérem.
- Megtámadtam a kollégádat. Éjszaka, ha felriadok, és azt hiszem, hogy David van ott….akkor bánthatlak. – emelem fel a fejemet, és most hosszan fúrom a sajátomat az övébe.
- Már meghaltak….meghalt miattam. – szipogok, de nem segít. Megrázom a fejemet, és oldalra pillantok.
- Nem az a nő vagyok Joel, akire vágysz. Hónapokig próbáltam, de nem tudok csinos, szép, és kiegyensúlyozott lenni. Féltékeny vagyok, ha mással beszélgetsz, ha nem láthatlak. Annyit mondogattad, hogy nem lehetünk együtt… - már homályosan látok, de még mindig felé nézek, és szüntelenül folynak a könnyeim.
- Ott van a félelmem, hogy elhagysz, mert jön egy szebb, egy okosabb, egy érettebb nő. Nem akarlak összehasonlítani Daviddel, nem tudom, hogy működik a jó. Én csak meg akartam felelni neked, de elbuktam. – már nem bírom tovább a tenyerembe temetem az arcomat. Ráz a sírás. El fog hagyni. Most már tudja, hogy mennyire gyenge vagyok.

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Dec. 23, 2016 1:06 pm

- Igen, kinn vár, bár az állapotára való tekintettel lehetséges, hogy vele kellene kezdeni, ne hívjam be inkább őt? – Akármennyire is dobott ki, mint orvosát, nem szeretném, hogy kockára tegye a gyerek biztonságát, mert valljuk be, közel sem okos dolog stresszelni az éjszaka közepén egy kismamát. Most már mindegy, nyilván ez az infó elsikkadt valahol, egyértelmű, hogy most nem ez a legfontosabb. Már Chloe szemszögéből, és nem is szabad, lévén az utóbbi időben szinte minden Amyről és Markról szólt, épp elég már belőlük, ideje magával foglalkoznia, és meggyógyulnia.
Várakozóan pillantok Chloera, nem értem, miért kíván menekülni, túl gyakran pislog a kilincs felé, bár őszintén, ha engem kérdez, kinn sem lenne jobb, sőt, hisz ott Amy várná. Egyébként láthatóan képtelen egyelőre fejben összerakni azt, mennyit jelent részemről az, hogy egyáltalán itt vagyok. A családom nőtagjain kívül senkiért nem tenném ezt meg. Hajnalban bevánszorogni a pszichiátriára, és lelkifurkászósat játszani… nem, mindenki más esetében halál biztos, hogy nem jönnék be, vagy mondjuk ha Nyssáról van szó, megtenném, de reggel, délelőtt, nem bele a vakvilágba ilyenkor.
A doki szavaira csak bólintani tudok, nyilván jót akarok, különben tényleg nem jöttem volna el, és istenemre mondom, próbálok türelmes lenni, de egy részem nagyon is dühös, nem mellesleg csalódott, és nem igazán tudok ezzel mit kezdeni. Az, hogy pár órája még írt egy levelet, amiben tulajdonképpen közölte, hogy nem tudok segíteni, egyelőre megemészthetetlen, rosszul esik, borzalmasan, de el kell fogadnom, ugyanakkor nem értem, mit keresek most itt. Valamiért mégiscsak jönnöm kellett, ez egyértelmű. Olykor úgy érzem, Chloe egyre érthetetlenebbé válik számomra, ezzel együtt mintha fokozatosan zárkózna be.
Nem értettem, jah, még most sem értem, de lenyelem minden epés megjegyzésemet, mert úgy vélem, az mindenen csak rontana.
Az első szavaira mit mondhatnék? Esélyes, hogy fog, de közel sem úgy, ahogyan gondolja, mert hát, ha mondjuk szétkarmolja a képemet, azzal együtt tudok élni, de a többi… nos fogalma sincs róla, hogy én magam pont attól félek, hogy el fog hagyni azért, mert az vagyok aki, mert hoztam korábban esélyesen visszavonhatatlan döntést, és mert egyelőre vagy talán soha nem fogok akarni olyan dolgokat, amiket ő viszont igen.
- Nem szeretném elbagatellizálni, de olyan dolog miatt, ami nem történt meg, kár előre aggódni. Ha én vállalom ennek a kockázatát, az úgy gondolom, az én döntésem, mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy ha esetleg ilyesmi történne, nem neheztelnék. Valószínűleg az elfojtott dolgok törnek így felszínre, és ha beszélsz róla, akkor nem fog ilyesmi történni. – Kissé tanácstalanul pillantok a dokira, bízva abban, hogy nem mondtam orbitális baromságot, de ha igen, úgyis kijavít majd.
Legszívesebben közölném, hogy hülyeség, amit beszél, de tisztában vagyok vele, hogy illik most komolyan venni, még ha szerintem abszurd is az egész.
- Minden tiszteletem, Chloe, de harminchat évesen azért már szeretem én eldönteni, hogy kire vágyom. Ha nem rád vágynék, akkor nem lennék veled, ellenben most is itt vagyok, és tegnap este is biztosítottalak afelől, hogy segítek, amiben csak tudok. Az meg, hogy mit mondtam több mint fél éve, élve az örök agglegények életét, teljességgel nem releváns már a jelenlegi helyzetben. Az igen gyakran előfordul, hogy valakinek változik a véleménye. – Már csak azért is abszurd, mert ha még fennállna az, amit akkor mondtam, akkor egyszerűen nem lennénk együtt. Ő is sok durva dolgot kiabált a képembe már, mégsem cipelem az összeset a nyakamba, hisz annak semmi értelme sem lenne, csak elmérgesítene mindent, miképp a mellékelt ábra is mutatja. Az más, hogy bizonyos dolgokról én is félek, ettől függetlenül azt nem hagyom, hogy rátelepedjen a mindennapjainkra.
- Nem, Chloe. Te nem abban buktál el, hogy nekem megfelelj, lévén számomra tökéletes vagy. Te abban buktál el, hogy önmagadnak felelj meg, mert irreálisan magas elvárásaid vannak. Ami meg a nőket illeti, igen, nagyon sok nőhöz volt közöm, még az is lehet, hogy az ismeretségi körödből is akadnak, nem egy nálad sokkal érettebb nő volt közöttük, szebb… nos, nem hiszem, hogy valaha el fogod hinni, hogy mennyire gyönyörűnek látlak, úgyhogy ezt nem ragoznám. És tudod, elég nagy barom lennék, ha elhagynám az egyetlen nőt, aki képes volt elérni, hogy ne rohangáljak a többi szoknya után. – Fújom ki végül a levegőt, és azért egy Joëles mosolyt megengedek magamnak a végére, mindazonáltal olykor úgy gondolom, minden, amit mondok, falrahányt borsó, és meg kell kissé erőszakolnom magam, hogy ne összekulcsolt karokkal üljek itt, sértve a nagy férfiegómmal, hanem azt nézzem, mi az, ami most Chloenak használhat. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült úgy megnyilatkoznom, de próbálkozom…

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Dec. 25, 2016 5:40 am

Joel and Chloe

"Mondd mit tegyek hogy érezd
Hogy rég több vagy mint az élet?
Mondd mit tegyek ha félek
Hogy így elveszítlek téged?"

A rettegés első hulláma akkor kap el, amikor dr. Morgan arra kér, hogy foglaljak helyet, de immár nem ketten, hanem hárman vagyunk a rendelőben, és Joel is jelen van. A szívem a torkomból próbál kiszökni, és kellemetlenül nyirkos lesz a tenyerem. Nem igazán készültem fel, hogy ilyen hamar szembesítsenek vele. A levéltől elszorul a garatom, és aprókat nyelek a levegőből. A menekülés lenne az ideális megoldás, de sajnos nem engednek el, és perceken belül el kell mesélnem, hogy mi játszódik le a személyes világomban. A bántalmazás az első ok, amiért otthagytam órákkal ezelőtt Joelt, a másik pedig a párkapcsolati összeférhetetlenség. Nem felelek meg egy olyan férfi igényeinek, akinek több, mint egy tucat nővel volt dolga, és ott van a Nyssa téma is, melyről mélyen hallgatok. Meddig bírom csinálni ezt?
A szavak önálló életre kelnek, és bármilyen külső behatás nélkül, de kitörnek belőlem. A sírás ráz, előre-hátra dőlök a széken, és végül a tenyerembe temetem az arcomat, mire a párom, a mindenséget jelentő férfi megszólal.
- Joel arra szeretne kitérni Chloe, hogy nem hibáztatható azért, mert rátámadt dr. Cullenre. Gyakran előforduló tünetegyüttes a hirtelen fellépő agresszió. A félelem, ami a hatalmába kerítette újra felelevenítette a Daviddel való történteket. – szipogok, és a sós könnycseppek tengerén tekintek fel a két férfira, de aztán a csend beszél helyettem is, és Joel folytatja a megkezdett monológját. Nagy pislogások közepette elveszek egy zsebkendőt az asztalról, de a párom védelmi, és meggyőzési párbeszéde alatt csak az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha én halok meg Alice helyett. Mennyivel könnyebben alakult volna a többiek élete. Az éttermemet Santos vitte volna tovább, Joel beleszeret másba, talán még a lányai is elfogadják…mondjuk Nyssával. Erősen harapdálom a szám szélét, és rám tör a kényszer, hogy a tenyerembe vájjam a körmeimet. Dr. Morgan szuggerálóan figyel engem, de nem szól bele a beszélgetésbe egyelőre.
- Joel kérem, nyugodtabban beszéljen… - kéri meg Russel a munkatársát, aki a végére a kék lélektükreim mélyén keresi a válaszokat, egyetlen apró jelet a reflektálásra.
- Joel… - ismételten zokogás rázza meg a vállaimat, az egereket itatom, de az érzés nem múlik, csak inkább erősödik, ezért dr. Morgan feláll a székből, és az asztalán heverő kis fekete dobozhoz lép, és lenyomva az egyik gombot, megszólal.
- Maggie kérem, fáradjon le az irodámba most… - nem erőszakos, nyugodtan, és kimérten kéri meg az egyik nővért, hogy jöjjön le, de már tudom, hogy mi következik. Órákkal ezelőtt pontosan azért léptem át a pszichiátria kapuját, hogy megkapjam a megfelelő segítséget, de nem gondoltam volna, hogy az itteni kényszerpihenőt fog jelenteni majd. A vörös hajú nővérke szelíd mosollyal kopogtat egyet, és nyit be a helyiségbe.
- Maggie kísérje fel Chloet az első emeleti konyhába. Csináljanak egy teát, és ha készen áll, akkor jöjjenek vissza, addig elbeszélgetek dr. Roux-szal. – remegve pillantok az érkező nő felé, de szerencsére nem barna tekintettel találkozom. Egy plédet terít a vállamra, és a kezét nyújtva, állít fel a kanapéról. Össze- összeakad a pillantásom Joellél, de nem bírok megszólalni. A sírás egyfajta védelmi mechanizmusba megy át. Lassú lépésekben hagyjuk el a szobát, és indulunk meg a liftek irányába. Amy aggodalmas arckifejezéssel pattanna fel, de Maggie hajthatatlan, és finoman húz magával…

A rendelőben eközben

- Sajnálom, hogy meg kellett szakítanom a szembesítést, de meg szerettem volna akadályozni, hogy a pánikroham súlyosabb formában törjön ki Ms. Wardból. A pár órás elbeszélgetésből, és a mostani párbeszédből sok minden leszűrhető, de mindenképpen szeretnék feltenni pár kérdést, amennyiben tud rá válaszolni. Előfordult, hogy megtagadta magától az ételt Chloe, vagy furcsán viselkedett? – az asztala szélének dőlve várja a reakciót, és ha igenlő válasszal áll elő az irodájában ülő orvosi kollégája, akkor egy mély sóhaj hagyja el az ajkait, és belekezd a kezdetleges állapotfelmérésbe.
- A bántalmazott nők esetében ezeket a tünetegyütteseket pszichotraumának nevezzük. Chloenál a lelki bajok közül kiemelhető az önértékelési probléma, az üresség és a személytelenség érzete, a bűntudat felerősödése. Az alvászavarok egyértelműek a visszatérő rémálmok miatt, a biztonságérzet hiánya, az állandó megfelelési kényszere a környezetének, és magának is. Ezek a poszt-traumás stressz-betegség jelei, és eme formában sajnos előrehaladott állapotról beszélhetünk. A nőgyógyászati rendelőben fellépő eseménnyel kapcsolatban az idegrendszere úgynevezett védelmi mechanizmusba lépett, hogy ne történjen meg a szétkapcsolás, ne kelljen átélnie az erőszakot újból. – fűzi össze a kezeit a mellkasa előtt, és a kanapén ülőt figyeli továbbra is.
- Az extrém stresszhelyzet miatt fizikai problémák is felléphetnek, mint az szív-és érrendszeri megbetegedések, az Ön szakterületén fellépő bajok, de erről úgy gondolom, hogy nem kell részletesen beszélnem, mert nem egy beteget látott már el nemi erőszak után. Az anorexia, és a bulimia gyakori velejárói, de a végleges, és egyben a legrosszabb a mentális leépülés. Nem szívesen ijesztgetek hozzátartozókat ilyesmivel, de a szervezet egy idő után feladja a harcot, és disszociáció következhet be. A tudathasadás, a memóriazavarok kezelése pedig…szinte lehetetlen, és visszafordíthatatlan folyamat. A most látottak alapján Chloe már jócskán túl van az elején, és így sokkal nehezebben fog menni a gyógyulása is. A pszichoanalízis eleinte megoldhatja a szorongást, de az elhanyagolt lelki állapot, és az elfojtott érzelmek miatt gyógyszeres kezelést is alkalmaznunk kell. Általában gyengébb feszültségoldókat írok fel, de Chloe esetében egy közepesen erős nyugtató, és altató keverékével fogunk indítani. Kezdetben bágyadt, és kedvetlen lehet tőle, olykor ingerült. A hangulatingadozások teljesen normálisak. A gyógyszeres kezelés miatt bent kell tartanom, hogy beállítsuk a megfelelő adagot, és elkerülhetetlen a heti 2-3 terápiás jellegű beszélgetés. Ezt vegyesen szokták alkalmazni. Nem gond, ha jelen vannak néha résztvevők is, mert így úgy érezheti, hogy nincs egyedül, és támogatják. – nyel egy nagyot, és benedvesíti az alsó ajkát, mert volt felesége jut eszébe, és a kudarc, amit átélt vele. Rajta már nem tudott segíteni.
- Iszonyú önfegyelemre, és türelemre van szükség a bántalmazott nők esetében. A javulás hónapokba, évekbe telhet. Mindenképpen szeretnék a szüleivel, és Amyvel is külön beszélgetni erről, de érdemes lenne néhány alapvető viselkedést betartani vele kapcsolatban. Chloe iszonyúan ragaszkodik Önhöz Joel, és ez kétélű fegyver. Ha elbizonytalanítja, akkor ronthat a magatartásán, a kiabálás, és a megfélemlítés nem vezet jóra. A párkapcsolatnál meg végképp kényes terep. Nem fogom áltatni, hogy sok páciensem mellett nem tartottak ki a partnereik, mert túl nagy falatnak találták. Az állandó féltékenységi rohamok, a hangulatváltozások. A férfiak többsége nem képes megbirkózni velük. Türelmes, és nyugodt viselkedéssel hozzá lehet segíteni a gyógyuláshoz. Az emlékek örökre megmaradnak, de enyhíteni lehet a fájdalmán. A gyógyszerek miatt néhány hónapig semmiképpen nem dolgozhat, az újabb stresszforrás kikészítheti. Néhány hétig pedig nem ártana, ha egyáltalán nem lenne egyedül. A családtagoknak is el fogom mondani. Felmérem, hogy kikhez, hogyan fűződik, de ma semmiképpen nem hagyhatja el az osztályt. – fejezi be dr. Morgan, és a kórház egyik legjobb nőgyógyászát vizslatja.
- Mindjárt visszajönnek, kapott egy kis nyugtatót, így könnyebben fogunk tudni beszélgetni vele. – teszi hozzá, és az esetleges felmerülő kérdéseket várja, ha akad.

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Dec. 30, 2016 11:06 pm

játék vége

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Jan. 22, 2017 6:00 pm

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

„Január 13. Tessa kelj fel, elérkezett az év fekete napja. Túl kell esni rajta, emlékszel? Kakukk, hahó, ébresztő” – igazából sohasem szívleltem az évkezdéseket, különösen azért nem, mert nem kedveltem, ha a középpontba kerültem, de éppen ma, és éppen pénteken iktatták be az első munkanapomat a Virginia Mason Kórházban. A két hetes átíratás, az előző pszichológus nyugdíjba vonulása, az irodájának felszabadítása zajlott a hónap első felében, így annyi szabadidő szakadt a nyakamba, hogy nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. Természetesen látogattam a könyvtárat, Mollyval elmentem vásárolni, hogy felfrissítsem a ruhatáramat, ha már hivatalosan is doktor leszek. Nem rendelkeztem szakmai tapasztalattal, de az elődöm túlságosan ragaszkodott az „eltűnéséhez”, így szinte rám tukmálták az állást. Hiába bizonygattam, hogy nem állok készen rá, éppen most kezdtem meg a mesterképzést a helyi egyetemen, hogy képezzem magam…a kutyát se érdekelte. A híresztelések alapján több hely is felszabadult, nagy lett az előző félévhez képest a fluktuáció, bár isten a tudója, hogy ez miért alakult így. Nem bántam, hogy a fizető állampolgárok táborába léptem, így nem kellett sokáig a nővéremnél maradnom, mert lassan saját lakás után nézhettem, bárcsak tisztában lettem volna a mostani albérlet árakkal, mert sajátról még egy jó darabig nem álmodhattam.
- Abby…gyere enni….légyszi… - az ajtóm előli kislányos nyöszörgés bizonyosan a három éves unokahúgom szájából hangzott el, de hamarosan egy erősebb kopogás, dörömbölésbe áthajló próbálkozás tette fel az i-re a pontot.
- Mindjárt megyek Sophie…rendben? – a párnát a fejemre húztam, és azért imádkoztam, hogy Molly közbelépjen, de valahogyan a testvérem sohasem akkor jelent meg, amikor szükség lett volna rá.
- Ne…most! Anya mosolygós palacsintát készített a kedvedért…nekem meg Jégvarázsost. Légyszi… - nem mondhattam nemet, nem voltam képes rá. Nagy nehezen lerúgtam a takarót a derekamról, és kikászálódtam a meleget jelentő odúmból. A térdig érő, Tom és Jerrys pólóban, némi frappáns illusztrációval nem éppen egy kezdő pszichológus megjelenését erősítettem volna, ha így látnak a leendő kollégáim.
- Itt vagyok, menjünk. – adtam meg magam, és az unokahúgom kezét megfogva baktattam lefelé a konyhába.
- Mennyi is az idő Soph? – érdeklődtem meg tőle, de erre Molly felelt már legnagyobb szerencsétlenségemre.
- Háromnegyed hét, nem fogsz elkésni? Úgy készültél a mai napra… - az ijedt, kék őzike szemek elárultak helyettem mindent.

A fehér, fölül három gombos ingben, fekete ceruzaszoknyában, és a sötétkék, bársony magassarkúmban senki nem gyanakodott volna arra, hogy hiányosságaim vannak az öltözködés terén, de a főnököm külön figyelemfelhívására, miszerint idézem „Ms. Wilson az egy lila és rózsaszín hajfonat a kontyába erősítve? Kérem, nem a gyerekosztályra szerződtettük, orvosokat, egészségügyi dolgozókat fog kiértékelni, ha lehet akkor vegye ki…” Na ilyen bakik csúsztak be a mai reggelembe, de a lelkesedésem töretlennek bizonyult, egészen addig, amíg meg nem láttam az átmeneti irodámat. A munkálatok nem fejeződtek be, a karácsonyi merénylet óta kész káosz lett a kórházi lét, ezért elnézést kértek, és arra utaltak, hogy legyek türelemmel a hónap végéig, mert akkor átvehetem a valódi helyemet, addig marad ez az egérlyuk, a rövid kanapéval, a két székkel, meg az íróasztalommal. Nem akartam olyan pszichológus lenni, aki a diplomájával kérkedik, nem is a Harvardon végeztem, hanem a Stanfordon, de sokan nem ismernék el a tudásomat, ezért muszáj volt a falra akasztanom az oklevelet, de mindig kibillent oldalra. Az első betegemet, (AZ ELSŐT) délre vártam. A rendezkedéssel elillant a délelőtt, a rengeteg papírmunka miatt ki se láttam a teendőkből, de majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor halkan kopogott valaki az ajtómon, és a kikiáltásom után egy kopaszodó, a negyvenes évei elején járó férfi érkezett meg.
- Jó napot Mr. Washington. Elnézést a rendetlenség miatt, de ez az átmeneti irodám a renoválás végéig. Dr. Tessa Wilson, de szólítson csak Ms. Wilsonnak. Foglaljon helyet. – meleg mosollyal, lassan, és artikuláltan mutatkoztam be, hogy elnyerjem a szimpátiáját, de a kézfogás momentumában visszarántotta a kézfejét, és gyanúsan mért végig.
- Maga…túl fiatal, hogy pszichológus legyen. Mi lett Dr. Howarddal? – ma már nem az első kérdés volt, mert a gazdasági osztályon is egy pletykaövezet közepén találtam magam, ahol kifaggattak az előző szakmabeliről. Honnan tudhattam volna róla bármit is?!
- Dr. Howard nyugdíjba vonult, én veszem át a helyét. Milyen panasszal érkezett? – tudakoltam meg, hogy elinduljon közöttünk egyfajta könnyed csevej, de a szorongása nem múlt.
- Erről engem senki nem értesített. Szomorú, hogy nem figyelnek a protokollszabályokra. – a hanyag testtartás, és a sűrű pislogások máris több betegségre utaltak, de nem a tanulmányaim alapján kellett volna levonom az előzetes konzekvenciákat.
- Elnézését kérem, a jövőben ügyelni fogunk rá, hogy a többi beteg időben értesítve legyen a változásról. Úgy hiszem én is képes leszek segíteni magának. – direkt nem foglaltam még helyet, nehogy elijesszem, de kezdett már nyomni elől a magassarkú, így az asztal alatt kibújtattam belőle a lábfejemet, és fellélegezve, egy finomkodó mosollyal lélegeztem fel.
- Jól érzi magát? – érkezett a következő, rám irányuló kérdés.
- Igen, csak…de nem miattam vagyunk jelen Mr. Washington. Milyen probléma miatt keresett fel? Sajnos az aktákat még nem volt időm átnézni, de igyekezni fogok, addig mesélne valamit? – mutattam a szék felé, de a kanapét választotta, így nekem is ki kellett másznom az íróasztal mögül, de ekkor törte ránk az ajtót az egyik…orvos? A fehér köpenyből erre következtettem volna, de a megjelenése alapján…nos egészen más jutott az eszembe.
- Elnézést, de itt éppen rendelés zajlik. Kérem, fáradjon ki. – féloldalasan másztam ki az asztalom mögül, a fenekem a falnak passzírozva, mire rájöttem, hogy csak az egyik cipő van rajtam.
- Öhm…kérem, távozzon. – húztam ki magam, és a másik úriember elé siettem, de nagy igyekezetemben a bögre vizemet is hoztam magammal, aminek a tartalma szerencsésen kilöttyent, és egyenesen a fehér ingemen landolt.
- Mr. Washington egy pillanatra. – elkezdtem vörössé válni, de a másik férfi nem úgy tűnt, hogy távozni készül, én meg azonnal a blúzomról próbáltam felitatni a színtelen folyadékot. Péntek 13., fehér blúz, káosz.

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Jan. 27, 2017 9:20 pm

Tessa & Jamie

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket.
Az asztalon.
Felvágva.

- Nem. Nem, nem, és nem! - rázom meg a fejem, a kezemben tartott papírt olvasva, majd a tőlem menekülő nővér után kiáltok - Nincs az az Isten, hallja? Nincs az az Isten!
Dühödten pillantok az utolsó eredményre, mintha az olvasással bármi megváltozhatna.
- Az a rohadék...- sziszegem, majd a főnök irodája felé véve az irányt, szélsebesen elszáguldok, általános döbbenetet hagyva magam után. Velem ezt biztos nem fogják megtenni. Fölényes győzelemre számítva irányítom lépteimet a megfelelő irányba, utamból menekülnek az emberek. Jobban is teszik.

- Sajnálom, Dr. Woodward, a döntés végleges. - sóhajt türelmetlenül a sebészet vezetője, majd rám függeszti tekintetét - Ezt sosem fogom megszokni - morogja az orra alatt, és tudom, hogy mire érti. Az ember nem mindennap tudja meg túl a harmincon, hogy van egy ikertestvére, aki ráadásul éppúgy gyereksebész, mint ő maga és keveredik épp ugyanannak a kórháznak ugyanazon osztályára a helyére.
- De nekem nincs semmi bajom, értse meg. Nincs szükségem egy magát orvosnak valló sarlatánra, aki a lelkemben és a múltamban turkálva próbálja meg kitölteni az üres, szánalmas kis életét, ezzel tuningolva a saját önbizalmát. - fonom össze magam előtt a kezemet dacosan ráncolva a homlokomat - Nincs az az ég, hogy elmenjek a kezeléseire.
A főnök feláll az asztaltól. Őszbe hajló üstökén végigszánt hosszú ujjaival, majd az ablakhoz lép.
- Jamie, mondja, miért is volt bent két napja az irodámban? - kérdezi halkan, mire megmerevedek.
- Öhm...csak azért ütöttem meg azt a pasast, mert megütötte azt a gyereket. Nem akartam, hogy agyrázkódást kapjon, esküszöm. Azért tört el a kisfiú karja, mert ő...
- És előtte hányszor figyelmeztettem, hogy menjen haza pihenni? Még csak a hónap elején járunk, de magának már túlórái vannak. Túl sok időt tölt a kórházban, ez már kóros.
- Jó, de...
- És egy hete, mikor a gyakornokok panaszt tettek a túl durva tanítási módszerei ellen?
- De én nem azért...
- És amikor a neurológiáról egyszerűen kihajított egy hozzátartozót? Súlyos pénzébe került a kórháznak az, hogy ne tegyenek feljelentést maga ellen.
- De nem hagyott dolgozni. Én csak...
Elnémulok attól, ahogy rám néz.
- Nem érdekel, hogy maga mit akart elérni, vagy milyen okok vezettek ide. Mindenki retteg magától, akit nem kedvel, azt képes az őrületbe kergetni, és többet üvöltözik, mint egy katonai kiképzőtiszt és már nem csak a gyakornokokkal, vagy a nővérekkel, hanem bárkivel. Dühkezelési problémái vannak. Ha így folytatja, el fogja veszíteni az engedélyét, Jamie - lép mellém és a vállamra teszi a kezét. Jóságos tekintetében meglágyul, látva zavarodottságomat és dacos ellenállásomat - Értse meg, csak jót akarok. Csak a hírnevének és az anyjának köszönheti így is, hogy ennyivel megússza. Menjen el a beszélgetésekre, ha végeztek, a pszichológus aláírja az papírjait és minden megy tovább a maga útján. Ismerje el, doktor, hogy magának gondjai vannak, amik nem oldódnak meg maguktól. Ez a terápia segíteni fog. Ha nem megy, megtagadom az engedélyét, és nem engedem műteni.
Felháborodottan pillantok rá.
- Azt nem teheti. Szakorvos vagyok, méghozzá a legjobb. Nem megyek. Vár rám egy tízéves veseelégtelenséggel, egy bélrezekció és egy pulmonális...
- Mindig lesz, aki várni fog. - vág a szavamba, majd szigorúan rám néz - Hallgasson el végre. De megtehetem, hogy eltiltom. Ne higgye, hogy maga az egyetlen, aki képes műteni vagy kezelni a betegeket. Mielőtt idejött, azelőtt is volt gyerekosztályunk. Ne kelljen még egyszer mondanom. Menjen le a pszichiátriára, és kezeltesse magát, mielőtt nagyobb bajt okoz ennél is. És ne sunyiskodjon, mert akkor Istenemre mondom, felnőtt férfi létére felhívom az édesanyját. Biztos örülne, ha néhány hétre Dr. Virginia Woodward az ortopédia vendége lehetne...

Magamban fortyogva indulok lefelé. A telefonom csörgése sem érdekel. Lázongok. Haragvó lelkem kitörni készülő vulkánként forrong bensőmben. Kinek képzeli magát? Nyugdíjba vonult. Hogy merte utolsó intézkedései közt megengedni magának azt, hogy a hátam mögött ilyen eredménnyel zárja le az értékelésemet?
A papír végleges rongálásnak köszönhetően felismerhetetlenségig gyűrődik dühtől ökölbe szoruló kezemben. Hogy merészelik? Ezek a magukat orvosnak valló sámánok, akik azt hiszik mindenkinél többet tudnak? A világért el nem ismerném, hogy igazuk van. Nem bírok magammal. Valami megtört bennem, és nem találom a kiutat az örvényből mely egyre lejjebb húz. Két embert vagyok képes elviselni, Nortont és Corneliát. De amint magamra hagynak, elviselhetetlenné frusztrálódok. Még magam is utálom. Tudom én is, hogy nem vagyok jól, de képtelen vagyok elismerni és szembenézni vele, hogy ehhez már kevés vagyok. Victoria és a gyerekem elvesztése több volt, mint amit el tudtam viselni, de abból még valahogy fel tudtam állni. Segítséggel, hazug, álnok unszolásra, de felálltam. Mert voltak, akik küzdöttek értem, akik nem hagytak magamra. Maya és Shane. Olivia. Az öcsém, Peter. Munkatársak, akiknek számítottam, akik akarták, hogy ott legyek. Most? Senkim nincs igazán. Norton csak szánalomból lóg velem, és megértem. Ő most boldog. Ráadásul bármennyire is teszek úgy, mintha túlléptem volna rajta, nem tudtam beszélni arról, mennyire belém rúgott, mekkora fájdalmat okozott akkor, mikor lelépett Mayával. Sosem kérdeztem róla, egyáltalán tudott-e arról Maya miként is intézte velem a kapcsolatát. Talán tudat alatt félek egyedül Cairnst hibáztatni. Akkor talán sosem tudnék neki megbocsátani. Már nem akarok hazugságokat keresni, mentségek után kutatni, de szabadulni sem tudok tőle. Jones pedig rezidens. Lecsaptam rá, mint egy éhes bagoly a mezei egérre. Nem kérdeztem kíván-e a társaságom lenni, egyszerűen kinéztem magamnak, és most ha akarna sem tudna szabadulni tőlem. Mert ha mellette vagyok egy kicsit kevésbé érzem magam nyomorultnak. Idebent én vagyok a műtők császára, enyém a legdicsőbb trófea mind közül. De a szociális kapcsolataim rendre zátonyra futottak. Nincs senki, akihez tartoznék, a munkatársaim fele gyűlöl, a másik fele meg szimplán szarik rám, csak tiszteli a szakmai tudásom annyira, hogy ezt ne verje nagy dobra. Élmény mostanában Woodwardnak lenni. Az egyetlen pozitívum az életemben jelenleg az a lány akivel beszélgetni kezdtem a csetszobából ahová egy unalmas szabad estémen tévedtem. Véletlen volt, de örülök neki. Igaz, hogy a fele amit magamról állítottam nem igaz, de nem baj, egyelőre úgysem szándékozom felfedni, ki is vagyok valójában. Ráadásul csak abban nem mondtam igazat, hogy egy elismert kórház főorvosa vagyok. Az meg nem igazán számít szerintem nagy cuccnak.
Szélsebesen közeledek a pszichiátriai szárny felé. Már előre rühellem a rám váró perceket. Feldúlt lelkem ingerültsége mögött azonban ott lapul a rettegés is. Nem akarok beszélni a bennem zajló dolgokról. A pszichiátriai osztály kétszárnyú ajtaján belépve egyenesen a nővérpulthoz sietek.
- Segíthetek? - kérdezi egy vörös hajú nővér, kezében szorongatott kórlappal. Mosolyog. Arcom torz vicsorba fordul, ahogy igyekszem kedves arcot vágni, de nem igazán sikerül. Mintha épp érzéstelenítés nélkül végeznének rajtam gerinc-csapolást.
- Dr. Howard helyettesét keresem. Merre van a rendelője?
- A szárnyat épp felújítják...
Mélyet sóhajtok, halántékom masszírozva könyökölök a fehér pultra, majd élesen a nő szemébe nézek. Arcom vonásain látszik mennyire nem akarok itt lenni.
- Ne haragudjon, elhiszem, hogy maguk itt nagyon ráérnek, de én nem. Tudja ki vagyok én? A gyereksebészet kibaszott atyaúristene. Bizony, Dr. Woodward, a híres, hírhedt, aki elől menekül az is, akinek oka sincs rá. Ne akarjon magára haragítani. Míg maga elmeséli Krisztus születésétől ami maga szerint fontos, addig odafent pici gyerekek kínban fetrengenek arra várva, hogy visszatérjek. Nem a kicsi lelkük, nem a kis elméjük vár megmentésre, tutujgatásra, hanem a fizikai valójuk. Nem képeket mutatok nekik pacákról, és nem rajzokat készíttetek velük, hanem felvágom őket, hogy megmentsem az életüket. Szóval az ég áldja meg, nyissa már ki azt a folyamatosan kereplő csőrét, és mondja meg hol találom, aztán máris lophatja tovább a napot.
Ridegen, érzéketlenül meredek az elképedt nőre, de a folyosón is megáll az élet, úgy bámulnak rám. Hangosabb voltam a kelleténél? Meglehet. A nővér arca felfúvódik, mint egy varangyosbékáé, vérvörössé válik, majd felismerve, hogy felettese vagyok és nem teheti, hát inkább lenyeri a mérgét és előre mutat.
- A folyosó végén balra a harmadik ajtó a jelenlegi rendelője. De várnia kell, most van nála beteg! - kiált utánam, mert szó nélkül faképnél hagyom. Még hallom, hogy azt mondja a kolléganőjének: "Mekkora tuskó!" de nem érdekel.
A megfelelő ajtóhoz megyek, majd gondolkodás nélkül nyitok be. Egy nő és egy férfi van bent a szobában, amely nagyjából egy takarítószertárnak megfelelő nagysággal bír, ie zsúfoltak be egy íróasztalt, egy kanapét és még ki tudja mit. A helyiség sötét és szürke. Máris utálom. Kettejük közül a pasasra voksolok, ha a dokit kell megtippelnem, így először felé fordulok. De amikor megszólalnék, a nő feláll és hirtelen megzavar. Először csak nézek rá tágra nyílt szemekkel.
- Hogy mi? - kérdezem, és értetlenül bámulok rá. Elindul felém s én végigmérem. Vékony, sötét haj, keskeny, mandulavágású, világos szemek. Csak kis késéssel fogom fel, hogy ki akar rakni a rendelőből. Dühödten mérem újra végig.
- Maga lenne Dr. Howard helyettese? - kérdezem elképedve - de hát maga még...jesszus, egyáltalán érettségizett már? - nyögöm felháborodottan, mikor szerencsésen magára borít egy pohár vizet. A látvány nem mondom, igencsak vágykeltő...fehér blúz és ilyen mellek? Kész vizes pólós mellszépségverseny. Mondanom sem kell, hogy aranyérmes lehetne, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé, sőt, igazából még irritál is, főleg, mikor elkezdi még nyomkodni is a felsőjét, amitől a dús halmok minden nyomásnál ki akarnak ugrani a helyükről. Gyorsan körbenézek és lekapok a fogasról egy kapucnis felsőt, és egyszerűen a kezébe nyomom.
- Jesszus, ne taperolja már magát a szemem láttára, vagy itt fogom a magamévá tenni az asztalon. Ez kész kínzás. Takarja el magát a pokolba is. - morgom, mert közben észreveszem a kitűzőjét is. Tehát igaz. Nem elég, hogy magukat orvosoknak valló sarlatánokhoz küldenek, ráadásul egy gyakornokot kapok ki? Ilyen a mesékben sincs. Elfordulok, mikor a szemem összeakad a szoba másik jelenlévő tagjáéval.
- Jó napot, a nevem Washington. Daniel Washington. - néz rám mogorván, mégis félve, miközben feláll és kezet nyújt. Nem fogadom el a felém nyújtott kezet, szenvtelenül meredek rá továbbra is - Tudja, hogy ez az én terápiás időm? Minden pénteken délben eljövök Dr. Howardhoz. Igaz, hogy ő tájékoztatott arról, hogy nyugdíjba vonul, de nem mutatott be az új terapeutámnak, ami szerintem elfogadhatatlan. Az első benyomás pedig nagyon fontos, Dr. Howard és én...- kezdi, de én a szavába vágok.
- Aha, értem. Mivel foglalkozik, Mr. Washington? - kérdezem megszakítva a monológját, mire dadogni és pislogni kezd.
- Ho...hogy én? Én...öhm...rendszergazda vagyok egy bankban. - nyögi, és kétségbeesetten pislog a doktornőre. Nem hagyom őket szóhoz jutni.
- Szóval rendszergazda. Én tudja mi vagyok? Mámint, hogy pontosan milyen orvos is vagyok? Mert az gondolom leesett, hogy a kórházban dolgozom. - kérdezem, mire megrázza ijedten a fejét - Sejtettem. Orvos. Nem nagy dolog, tényleg. Orvosokkal van tele a kórház. De tudja kik a betegeim? Gyerekek. Bizony, Mr. Jefferson.
- Washington. - szúrja közbe a javítást, de csak leintem.
- Tök mindegy. Az én betegeim gyerekek. - mondom és elmélyítem a hangom - Nagyobbacskák, tinik. Ovisok. Ici-pici totyogós kisbabák, újszülöttek, koraszülöttek, akik elférnének egyetlen apró női tenyérben. Sőt, tovább megyek. Kismamák hasában még fejlődő, ici-pici kezdődő életek függnek attól, hogy én és a gyémántot érő kezeim mikor térnek vissza a saját osztályomra, hogy tegyem végre azt, amire hivatott vagyok, amiért kegyetlen és ádáz harcot vívtam az egyetemi éveim alatt, amiért a belem kidolgoztam, hogy a legjobb legyek. Én életeket mentek. Kicsi, alig megszületett babákét és reményekkel teli iskolásokét, családoknak adom vissza az életüket minden percében a létezésemnek. Miből gondolja, hogy a maga ideje fontosabb, mint az enyém, hmm? Szóval, nem, drága uram. Nem. Ez akkor lesz a maga ideje amikor én azt mondom. - dörrenek rá ingerülten, mire szegény rémülten bólogatva huppan vissza a székre. Visszafordulok a nőhöz.
- Na, most, hogy ezt megbeszéltük, én nem rabolom sokáig az idejét, tegyen csak továbbra is úgy, mintha igazi orvos lenne. Csak írja alá a papírokat hogy megjelentem, minden rendben van, és mehetek vissza a dolgomra, aztán a következő évértékelőig nem is kell látnunk egymást. - nyújtom át a nőnek a papírjaimat, aztán még mindig elképedve nézek körbe.
- Mondja csak, maga biztos, hogy egyetemet végzett? Mármint nem azért, mert bármilyen jelentősége is lenne, de azért szeretném ha megnyugtatna, hogy nem csak a gimiből lógott meg és játszik doktorosdit unalmában. Az orvosnak kiadó civilekre akár börtönbüntetés is várhat, tudja? - fűzöm össze a hátam mögött az ujjaimat, és várakozón pillantok a nőre. Azt hiszem egészen jól sikerült a bemutatkozás, remélem nem rabolja sokáig az időmet. De az biztos, hogy ezt nem fogom csatolni a portfóliómhoz. Micsoda felháborító badarság. Nincs nekem semmi bajom. Méghogy terápia. Az a bolondoknak való meg azoknak akik hisznek benne. Mint a jósnőkben. És én egyikben sem hiszek.

✗ Szószám:2028. Megszámoltam. ✗ Dal: Wildest Moments- erre írtam ✗ Egyéb: Pszichiátria 400823619

Tárgy: Re: Pszichiátria Szomb. Feb. 04, 2017 10:24 am

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

Nem hittem volna, hogy a kéthetes tervezgetés után egy egérlyukat kapok, és itt kell fogadnom az első páciensemet is. Nem rám vall a kicsinyesség, és az állandó panaszkodás, de az ígéretek messze alulmúlták az elvártakat. A papírhalom csak gyűlt és gyűlt, hiába igyekeztem utolérni magam, és a fejembe vésni a betegek nevét, bajait, egyszerűen képtelenségnek tűnt egyetlen nap alatt. A nyakamba sóztak még egy plusz feladatot is, miszerint nekem kell egy belső felmérést készítenem az itt dolgozó kollégákról. Nem viccelek, de megfordult a fejemben, hogy sátrat verek az irodában, és ha akadnak éjjeli bagoly orvosok, akiknek akkor felel meg az időpont, akkor még ezt is bevállalom. A kusza gondolatok, és elképzelések ideje lejárt, mert megérkezett Mr. Washington, és át kellett vedlenem doki bőrbe. A távolságtartást még gyakorolnom kell, izgultam is, hogy mit fognak szólni rám, elvégre nő vagyok, és ráadásul fiatal. Az emberek fejében egészen másfajta téveszme ütötte fel a fejét a pszichológusokról általában. A szemüveg intellektuálissá tesz, de a kinézetem? Molly jobban preferálta volna, ha egy garbóban szökök el reggel otthonról, de én szeretek öltözködni, hát mentem a saját fejem után. Kék lélektükreim ráemelem a belépőre, aki azonnal viszolyogni kezd, és visszavonulót fúj. Jön a szokásos kör.
- Mr. Washington biztosíthatom róla, hogy vagyok annyira jó, mint az elődöm. A diplomámat a Stanfordról szereztem, és itt kezdtem meg Seattle-ben a mesterképzést. Dr. Howard nyugdíjba vonulása nem jelenti azt, hogy el lenne hanyagolva. Szívesen fogadom bármikor… - nyújtanám a kezemet felé, és még egy mosollyal is megtoldom a bemutatkozásomat, de süket fülekre találok, és viszonzatlan marad a gesztusom. Nem hátrálok meg, tudom, hogy milyen nehéz megnyílni egy idegennek, valakinek több idő, és tér kell ehhez. A megpuhítása lenne a célom, hogy eljussunk arra a szintre, hogy ne feszengjen a jelenlétemben, de ma ez még normális, sőt nem is vártam nagyobb előrehaladást. Nem túl feltűnően húzom odébb a dokumentumhalmazt, ahol a neve is szerepel a fejlécen, de időm sincs kinyitni, mert valaki, mint a derült égből becsapó villám, úgy sújt le ránk. Összerezzenek, kissé gyorsabb lesz a szívverésem is, de én vagyok a szakmabeli, hát lépnem kell. Felállok a bögrével a kezemben, hogy kitessékeljem a betolakodót, aki eléggé, hogy is mondjam…de jól néz ki. A sebészeti vezető értesített róla, hogy a délután folyamán el kell majd beszélgetnem a gyereksebészet atyjával, de addig még két órám akadt, és elsőbbséget élvezett a középkorú úriember.
- Én lennék Dr. Tessa Wilson, és elhiheti már az egyetemet is elvégeztem. – kerülöm ki az asztalomat, és odaállok, hogy megakadályozzam a bejövetelét, de nagyon sokat képzel magáról, és azonnal szapulni kezd, mi több félreérthető helyzetbe hoz. A szituáció ironikus mivoltát még egy fokkal feljebb emelem azzal, hogy kiöntöm a vizet a blúzomra, és az első kezembe akadó ronggyal felitatnám, elvégre a professzionális megjelenés kulcsfontosságú tényezője a mai napomnak. Az első, és nem kívánok még egyszer beégni, mert a színes hajtincsek már megtették a hatásukat.
- Mit merészelt mondani nekem? – vonom fel kérdőn az egyik szépen ívelt szemöldökömet a közönséges megszólítás után.
- Feljelenthetném szexuális zaklatás miatt. – a nyakamig elvörösödve fordulok el, és maradok ki a következő percekben lezajló párbeszédből, de a hallásom még nem romlott el, ezért a némaság ellenére is tisztában vagyok vele, hogy mennyire felháborítóan viselkedik a magát istennek képzelő férfi. A betegem komfortérzete a nullára csökken, szó szerint belé fojtják a szót, és nem tetszik, hogy a saját irodámban más dirigál. Szavakba aligha önthető, ami bennem dúl, és elképedve veszem tudomásul, hogy azt hiszi, bármit megtehet, mert számára nincs más. Az önképe ronda, és el van szállva a tulajdon személyétől. A bögrét az asztal sarkára tolom, és a nekem szánt pulcsit visszaakasztom a helyére, majd a törzsemmel, a zöld íriszekkel megáldott hímnemű felé fordulok, hogy véget vessek ennek a közjátéknak. A papír láttán elgondolkodom, hogy elfogadjam-e, de végül megteszem, és a mellkasomhoz szorítom.
- Úgy gondolja…várjon… - nézek le a dokumentumra, és minden világossá válik számomra. A vezető erre ugyan nem figyelmeztetett, de egy kurta megjegyzést azért tett. „Dr. Woodward nem ismeri a kórházunk szabályzatát, ezért készüljön fel, hogy váratlan időpontban törheti magára az ajtót.” Még reggel nem hittem volna el, hogy komolyan kell vennem az óva intést, de megtörtént. Megköszörülve a torkomat sétálok vissza az íróasztalhoz, és az egyik golyóstoll tetejét benyomva a mutatóujjam alatt rászignálom az aláírásomat, de nem a kedvező feltételekkel. A pecsétet is megkeresem, hogy hivatalossá avanzsáljam a beképzelt gyereksebész alkalmassági papírját.
- Tessék? – visszafogottan kezeltem eddig a kitörését, nem emeltem fel a hangomat se, de úgy tűnik, hogy valakinek abból áll az egész napja, hogy mások önbizalmát a sárba tiporja.
- Dr. Woodward…bár ebben a helyiségben különösen nem is számít, hogy mi a titulusa, mert nem fogok különbséget tenni egy orvos, és egy rendszergazda ideje között. Túlontúl arrogáns, és lekezelő. – egy gúnyos mosollyal pillantok végig rajta, és a fenekemmel nekitámaszkodom az írásra alkalmas bútordarabnak.
- A diplomámat a Stanfordon szereztem, ahogyan már Mr. Washingtonnak is megmutattam, tessék meg is nézheti, hogy nem hamisítvány, esetleg telefonszámot is adjak mellé, hogy biztos legyen a sikerben, és lenyomozhasson? A feltételeket ebben a szobában én szabom, és nem maga. A gyerekek élete nem egy orvoson fog múlni, hanem egy egész osztályon, de akkor kanyarodjunk el oda, hogy milyen jogon formál véleményt élet és élet között? Egy harminc éves nő, akinek petefészekrákja van, vagy egy öreg férfi, aki már nem is emlékszik a szeretteire nem élvezhet prioritást, csakis az ártatlan életek számítanak Dr. Woodward, hmm? A munkája fontos, de ebben az épületben több kollégája is azon munkálkodik, hogy más emberek életét megmentse. Maga sem emelkedik ki közülük. A kemény szellemi termék eléréséhez nyújtott sikere figyelemreméltó, de senkit sem érdekel. A kórházban elért eredményei kimagaslóak, de akadnak más orvosok is, akik csendesebben is elérhetik ugyanazt a tiszteletet, mint maga. Dicshimnuszra vágyik? Akkor váltson munkahelyet, és nem engedélyezem a további gyógyítási szándékát. Alkalmatlannak titulálom a gyereksebészet vezetésére, ha nem tetszik a végítéletem, akkor keresse fel a főnökét, vagy fogadja meg a tanácsomat. Egyeztessen le egy új időpontot a kinti nővérrel, ha vissza szeretne jönni, és beszélgetni. Az ajtóm nyitva fog állni, de… - közelebb lépek hozzá, lerúgom a másik magassarkúmat is, hogy érzékeltessem nem ijedtem meg tőle, még akkor sem, ha nem kerülünk egy szemmagasságba. A szívem így is szokatlanul gyorsan ver. Ideges vagyok, és nagyon mérges.
- …tanuljon meg viselkedni, mert nem minden magáról szól. A következő egy óra Mr. Washingtoné. Dönthet. Itt van a papírja. – nyújtom át neki, de nem szakítom meg a szemkontaktust. Nem tudom, hogy mi zavarja, és mitől képzeli azt, hogy egy isten, mert az én szememben nem az.

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Feb. 05, 2017 6:16 am

Tessa & Jamie

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket.
Az asztalon.
Felvágva.

A nő teljes mértékben kiábrándító az első pillanattól kezdve. Már eleve az, hogy alig néz ki többnek tizenhatnál. A másik fele meg az, hogy éppencsak nem nyomja az arcomba a melleit, erre még neki áll feljebb?
- Szerintem nekem több okom lenne erre - célzok a két méretes dinnyére a mellkasa előtt, amelyek kivágott pulcsiban és vizesen mindennek mondhatók csak épp hanyagolhatónak nem. Szexuális zaklatás? Hát ez meg van bolondulva. Tényleg igaz, hogy a pszichiáterek néha nem tudják az asztal melyik oldalán van a fiók. A már bent lévő első körben orvosnak nézett beteget úgy hajítom vissza a startvonalra, mintha soha el sem indult volna sehová. Nem tűröm, hogy bárki az időmet rabolja, mikor ez a nap megint egy olyan, amitől megint a sírba tudnék ugrani. Milliónyi dolgom lenne, vizsgálatok várnak és a betegeim, irányítanom kell az embereket, a rezidenseim nagy része nem is értem hogy ment át a vizsgáján, Jones meg merészelt a nőgyógyászatra menni a mai napra, amitől a fejem fel tudna robbanni. Az egyetlen használható emberem és képes lelépni. Féltékeny vagyok Rouxra, és a szimpátiát nem növeli az sem, hogy megtudtam időközben, hogy az unokahúgomat döngeti. Kiváló orvosnak tartom, tényleg az, de legszívesebben addig ütném a fejét, míg az arcán úgy át tudok nézni, mintha csak frissen mosott ablaküveg lenne. De kollégák vagyunk, és bár az öcsémhez mérten sokkal vadabb és kezelhetetlenebb vagyok (mondják ezt azok, akik segghülyék és helyreteszem őket) ettől még kénytelen vagyok visszafogni magam. Marad hát a csúnya nézés meg a dühös fújtatás a folyosó végéről. Remélem azért tisztában van vele, hogy bár nem ismerem jól Chloét, mivel a bácsikája vagyok, az olyan, mintha az apja lennék, és ez nálam...komoly. Mármint, nem véresen, de ha szórakozik vele, akkor az lesz. Nem, nem tesz jót a lelkemnek ha ilyen dolgokkal kell szembesülnöm. Mert ez emlékeztet arra, hogy - bármennyire is szeretek Woodwardnak lenni, és szeretem a családom - valójában egész életemben árva voltam, és ezért nem találtam soha a helyem. Mert volt egy ikertesóm, aki mindig hiányzott, és egy család, amelyből kiragadtak. Emlékeztet arra, hogy úgy járok-kelek itt, mint egy maximálisan magabiztos férfi, de legbelül elvesztettem önmagam. Már nem tudom ki vagyok. Nincs életem, nincs családom, nincsenek barátaim. Nincs másom, csak a munkám.
Dühösen rendezem le a pasast, aki szegény megszólalni sem mer, s örömmel látom, hogy jól begyakorolt határozottságom tökéletes munkát végez helyettem is, de aztán, amint átadom a papírjaimat, a nő beszélni kezd, és én megkövülten hallgatom. Arcom egyetlen vonása sem rándul, csak mereven nézem. Nézek rá, a világos szemeibe, nézem, ahogy fölényesen az asztalához sétál. Csak nézem, és hallgatom. Érzékelem, hogy valaki más is a tanúja ennek, és valamiért az a pillanat jut eszembe...az, amikor megtudtam, hogy meghalt Victoria és a gyerekünk. Hirtelen ott érzem magam. Nem a padlón, ahol feküdtem míg az általam gyűlölt gyereksebész beszélt hozzám. Hanem odakint. Odakint, ahol mindenki engem nézett. Ahol sajnáltak, vagy épp csak kíváncsiskodtak, de mind engem bámult és megpróbált érteni. Pedig semmit nem tudtak. Sajnálták Victoriát, pedig egyáltalán nem ismerték. Könnyeztek. Pedig elhagyták, mikor abbahagyta a programot a gyerek miatt. És én gyűlöltem őket. Mert annyira okosnak hitték magukat, pedig semmit nem értettek. Nem tudták, mit veszítettek el azzal, hogy ő elment. Nem tudták, hogy én mit veszítettem.
Ott érzem magam most is, ahogy beszél. Tükröt tart, amibe nem akarok belenézni. Tükröt, amit kedvére formálhat anélkül, hogy észrevenné, a tükör nagy része homályos. Sötét.
Szívemben olyan erejű harag gyullad, amelyre nem volt már nagyon régen példa. Minden fájdalom amit átéltem összpontosul. Szemeim világos zöld színe viharossá válik, veszélyessé. Félelmetessé. Érzem magamban az erőt. Legszívesebben megütném. Nem vagyok az a fajta aki veri a nőket, de őt megütném. Hogy merészeli? Kezem ökölbe szorul és remegni kezd, állkapcsomat összeszorítom, s miután befejezte és elém áll az aláírt papírjaimmal melyen megtagadja az egyetlent,a miért érdemes még élnem teljes némaságban mélyedek el a szemei tükrében, majd lassan a pasashoz fordulok.
- Menjen ki egy percre. Kérem. - mondom halkan, és mikor nem mozdul, újra rászólok - Menjen már!
Hatásos, a pasi feláll és bár látszik rajta hogy nem tetszik neki, de kimegy. Nekem több sem kell, ahogy az ajtó becsukódik, visszanézek a nőre, s aztán lassan, nagyon halkan kezdek el beszélni. De a szavak amelyek elhagyják a számat méregtől átitatottak és sötétek, mint a csillagtalan éjszaka. Rázúdítom minden haragomat. Mindent, amit érzek Victoria miatt. Olivia miatt. Maya miatt. Mindenki miatt. Az életem miatt. Kár, hogy ezt képtelen vagyok belátni.
- Hogy van képe azt állítani, hogy nekem nem számítanak a betegek? -Azt hiszi az én helyemben lenni csupa móka és kacagás? - sziszegem, és végignézek rajta, de olyan mérhetetlen gyűlölettel, amilyen nagyon rég éreztem bárki iránt is. Már amúgy sincs mit veszítenem, nem mindegy már? - Szóval maga szerint mindenki egyenlő? Kérdezze meg azt az hatévest aki másfél éves kora óta nem hagyta el a kórház falait csak karácsonykor. Kérdezze meg magától, ha Isten azt mondaná, eldöntheti ki éljen: egy petefészekrákos harmincéves, aki már élt, lélegzett, szeretett, vagy egy másféléves, akinek a kedvenc színe a szivárvány és a kedvenc étele a csokipuding...akinek a szülei a folyosó végén várnak, hogy kividd a hírt: él vagy meghal életük értelme...kérdezze meg magától: egyenlőek? Tényleg nem tudna dönteni? Mert tudja mit? Én tudnék. És ha ezért rossz ember, rossz orvos vagyok, akkor legyen. Az vagyok. De míg maga meghallgatja mások vágyálmait, félelmeit, felnőtt, döntésképes emberekét, én minden percben síró gyerekeket látok magam előtt. Akik sikoltoznak, míg levágom a testükről a ruhát, hogy a sérüléseiket ellássam. Akik sírnak, vergődnek míg kiszedem a varratokat. Akik újra és újra reménykedve néznek rám, hogy majd szuperhősük leszek és megmentem őket. Nem mindig sikerül, de minden erőmmel erre törekszem. Kisgyerekek. Ovisok, iskolások. Alig létező kis magzatok, hallja? Olyanokból mint én tudja mennyi van a világon? Talán ha hat. Ennyi és nem több. Csak ennyien vagyunk a világon. - mondom, és hirtelen megfordulva hátat fordítok neki, és lekapom a köpenyemet és a földre hajítom. Aztán egy villámgyors mozdulattal felhúzom a kék pólót magamon, hogy így láthatóvá váljon a tetoválás, amely az egész hátamat beborítja. Amelynek tollai közé csak nagyon közel olvasható nevek és dátumok vannak vésve. Ha kicsit is figyel, észrevehet a derekamnál két frissebbnek látszó tollat amely kicsit erősebb, mint a többi vonalazás. - Itt vannak. Mind velem vannak, akiket nem menthettem meg. Minden nap, minden percében. - mondom, majd leeresztem a pólót és visszafordulok - Nem a dicsőségért csinálom. És nem. Nem egyenlőek. Az én szememben egy gyerek mindig, mindig, örökké és kivétel nélkül elsőbbséget élvez mindenkivel szemben. Mert neki kell, hogy legyen idejük még! Mert nekik nincs választási lehetőségük. Velük azt teszünk, amit mi akarunk. Nem kérdezzük akarják-e, csak eldöntjük. A szüleik eldöntik. A nevelőszüleik eldöntik. A gyámosok eldöntik. Nem ők. Mások. És nekik nincs szavuk. De a kurva életbe, nekik fáj, őket vágjuk, őket varrjuk, nekik okozunk fájdalmat, ők félnek az ismeretlentől. Az ő életüket kockáztatjuk, és nem is fogják fel. Nekik kell, hogy legyen idejük, amikor maguk dönthetnek. Egyszerűen muszáj. Szóval őszintén mondom, hogy leszarom, ha az atya úristen is ül itt bent. És maga...maga a legrosszabb mind közül akik lélekgyógyászoknak hiszik magukat, ha azt hiszi, egyformán kell kezelnie minden beteget és nincs aki előrébb való. Tényleg? Fordítsuk meg. Van egy kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűnözője, aki tételezzük fel, még nem lépett a bűn útjára, de már fantáziál óvodás korú gyerekekről. És van egy másik, aki megcsalja a nejét és emiatt bűntudata van, mert prostikhoz jár, de nem tudja abbahagyni. Mindkettő egyszerre érkezik egy időpontra, mindkettőnek égetően fontos lenne, hogy meghallgassa. Na, kedves Stanfordon végzett diplomás szuperdoki...maga hogy döntene? - kérdezem, és jeges gyűlölettel nézek végig rajta.
- Nem egy vagyok a sok közül. Tudja hányszor kaptam már meg ezt? Hogy a munkámat bárki el tudná végezni? Elképzelése sincs. Mind visszajöttek. Mindegyik. Egoista vagyok és lekezelő? Kérdezze meg azt a rezidenst, akit én tanítottam. Én, az egoista, a lekezelő. Kérdezze meg milyen volt, mikor kínkeserves órákon át görnyedt a tankönyvek fölött, de amikor a műtőben állt, mindent tudott. Kérdezze meg az ittenieket mennyit javult a hozzáállásuk, a statisztikájuk mióta én tanítom őket. Rajta, Stanford, járjon körbe. Arrogáns vagyok? Egoista? Ha a maga gyerekét kellene visszahoznom a halál széléről mit szeretne? Hogy egy remegő kezű bizonytalan orvos vegye kezelésbe, vagy én? Aki nem reménykedik abban, hogy meg tudja csinálni, hanem szentül hiszi is azt? Szóval tudja mit? Dugja fel a seggébe a papírjait, engem nem érdekel. Ha azt hiszi, hogy egyetlen alkalommal is vissza fogok jönni maga beképzelt, erkölcstelen, ítélkező, tudatlan picsa, hát kurvára téved. Semmit nem tud rólam. Semmit az ég egy adta világon. Váltsak szakmát? Maga mondta, úgysincs engedélyem...hát legyen. Azt hiszi velem baszott ki? Most keménynek hiszi magát? Élvezze ki. Nem tart sokáig. Ja, és a Stanford szar. - mondom, aztán lehajolok, és még egyszer végigmérem rideg, kegyetlen, átható sötét pillantással, összeszorítom az állkapcsomat, s aztán feltépem az ajtót és úgy vágom be magam után, hogy félő még a képek is leesnek a falról. Olyan düh tombol bennem, hogy ordítani tudnék. Fel sem tűnik, hogy a köpenyem ott maradt az irodájában.
Hiányzik Maya. És Vicky. És Olivia. És a rohadt életbe...a gyerekem. Talán fiú lett volna? Vagy kislány? Nem akartuk tudni. Vagyis én igen, de ő nem, hát nem néztem meg,s aztán...aztán késő volt. Már ovis lehetne. Talán szőke lehetne, mint az anyja, és ragyogó kék szemű. De neki sem volt választása és ez a nő...ez azt mondja, hogy nem vagyok elég jó. Hogy mondhatja, hogy nem műthetek? Kirohanok az ajtón, át a folyosón, fel az emeletre, feljebb és feljebb, míg fel nem érek a tetőre. Hideg szél kap a hajamba. Esik az eső. Seattleben mindig esik. Vizes az arcom.
Ordítok. Ordítok, ahogy kifér a tüdőmből. Beletépek a hajamba ahogy vergődve a saját gyötrődésemben lassan realizálom, hogy mit is tettem tulajdonképpen.
- Hogy az Isten verje meg, Wilson! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek titeket! Annyira gyűlöllek! Hogy tehettétek? Hogy tehettétek ezt velem? - ordítom, mintha hallaná bárki is a kiborulásomat. - Gyűlöllek! Gyűlöllek Montgomery! Gyűlöllek Victoria Rogers! Gyűlöllek Harrington! Gyűlöllek Cairns! Megbíztam benned. De elhagytál. Elhagytatok. És nekem nem maradt más csak az a kurva, kibaszott munka, de miattatok már az sincs! Ha nem engednek gyógyítani akkor mégis mihez kezdjek? Ha nem gyógyíthatok és taníthatok, akkor ki vagyok én? Kivé fogok válni? Mindent elvettetek! Mindent! Mindent magatokkal vittetek!
Térdre rogyok. Szívem összetörten verdes mellkasomban, és rajtam a kétségbeesés orkánként fut végig. Mi a jó ég történik velem? Lélegzetem kapkodó, forróság van pedig hideg szél fúj. Felnézek az égre és várom a hűsítő esőcseppeket, de nem jönnek.
Aztán felfogom, hogy nem az esőtől nedves az arcom. Hanem mert zokogok. Nem maradt már másom, csak a gyűlöletem. Valaki mondja meg, mit kezdjek vele. Mert úgy érzem, hogy ehhez már kevés vagyok. A szívem tele van sebekkel. A lelkem sivár és kihalt. De nem tudok a műtő nélkül élni. Kell, hogy legyen valami, ami miatt felkelhetek reggel.
Pár percnyi gondolkozás után felállok, és miután megnyugodtam a főnök irodájába megyek. Kopogok és benyitok.
- Dr. Woodward, épp egy műtétet egyeztetek magának...- kezdi mosolyogva, de félbeszakítom.
- Csak szólni akartam, hogy a beszélgetés nagyon jó volt.
- Na, ennek igazán örül...
- Bevonták az engedélyem. Nem műthetek. Ennek fényében pedig nem vállalom tovább a gyerekosztály vezetését. Kilépek. Az áthelyezési kérelmem elküldöm levélben.
A kórházigazgató úgy ugrik fel a székből, mintha áramütés érte volna - De Jamie, mégis mi a fene történt?
Megrázom a fejem.
- Nem számít. Hisz maga is azt mondta, nélkülem is ment a világ, nem számítok. Nem kell tovább győzködnie.
- Meg lett sértve az egója, de ettől még...
- Nem, főnök. Nem ez a lényeg. Mindegy. Én kilépek. Azonnal. Megyek a HR-esekhez. Minden jót.
Még hallom, hogy valamit mond, de sebes léptekkel elindulok lefelé. Hát ilyen érzés az, mikor az ember tényleg egyedül marad. Mikor nincs már semmi mása, csak önmaga.

✗ Szószám:1930 ✗ Dal: Wildest Moments- erre írtam ✗ Egyéb: Pszichiátria 400823619

Tárgy: Re: Pszichiátria Szer. Feb. 08, 2017 10:34 pm

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

Az első napom másképpen élt a fejemben. Szépen bejöttem volna, egy tágas iroda vár, egy asszisztens dolgozik a kezem alá, akinek napnyugtával megköszönhetem, hogy mennyire kedves volt velem. A betegek sorrendben érkeznek, szimpátiával, bizalmat megelőlegezően kezelnek, mintha a barátjuk lennék, és nem a terapeutájuk. Az orvosokkal a jövőbeli terveikről, a sikereikről beszélgetek. Új embereket ismerek meg, aztán ha véget ér ez a procedúra, akkor bezárom a kis kuckóm ajtaját, és elégedetten konstatálom, hogy a diplomám megszerzése nem felesleges időpazarlás volt. Így kellett volna történnie, a nagykönyvben az volt megírva, hogy Abigail Wilson egy sikeres doktornő lesz, boldog családanya, és szerelmes asszony. Ebből mi jött össze? Konkrétan semmi, az életem felborult, a férjem halott volt, és én öltem meg. A sebek nem gyógyulnak, a hegek csak még inkább felsértik a szívemet, és mélyen belül már egy egész sor tüskés növény mélyeszti bele végeit a hússzövetekbe. A késésemmel kezdődött a rémálom, szépen lassan beláttam, hogy csakis a fantáziám kreálhat olyan világot, ahol minden a tervek szerint halad, mert a valóságban az élet felülírja azt. Mr. Washington felháborodva, magába sopánkodva talált rám, nem tetszett neki, hogy a nyugdíjba vonult elődöm cserbenhagyta. Most már az összes betegem az elődömet fogja visszasírni? Soha senkinek nem leszek elég? Félek…sőt rettegek attól, hogy kudarcot vallok, és a próbaidőm végét sem várják meg. Csendben adják a tudtomra, hogy alkalmatlan vagyok lélekgyógyásznak, és szedhetem a sátorfámat, mert jön a helyemre, egy szebb, egy újabb, egy jobb. A magabiztosság álcáját öltöm magamra, és rámosolygok a bizonytalan férfira, biztosítom, hogy ugyanolyan jó vagyok, mint Dr. Howard, és bármit elmondhat nekem, csak tegye meg. A türelem a legnagyobb erény, ezt kellene alkalmaznom, és meg is tenném, ha nem szakítanának félbe. „Mr. Én vagyok a világ közepe doktor úr” se szó, se beszéd ront ránk, mintha jobb dolga nem is lenne. Összerezzenek, és némán tátogok, de végül összeszedem magam, és bemutatkoznék, de szerintem fél perc sem telik el, és máris pellengérre állít. A koromat kérdőjelezi meg elsődlegesen, aztán sértő megjegyzéseket tesz a megjelenésemre. Másodpercek alatt szökik fel a vérnyomásom, és nehezen kontrollálom, hogy ne üvöltsek vele, de eltereli a figyelmemet egy rövid időre a blúzom. A betegemmel folytatott kommunikációjára viszont reagálnom kell. Honnan vette a bátorságot, hogy másokat megalázzon? A legszívesebben ebben a minutumban kivágnám az irodámból…szóval egérlyukamból, de az etikett mást diktál. A papírjait kapom kézhez, de a számára kedvező felállás helyet megtagadom az engedélyét, és új időpontot javaslok, némi útravalóval egyetemben. A hallgatása félsiker is lehetne, talán picit naivan állok a dolgokhoz, és bízom benne, hogy vette a lapot. A pillantásom tovasiklik a rendszergazdára, de ő megkövülten áll, és a szája szegletében ott bujkál a mosoly. Valakinél legalább elértem egy jó pontot. A válasza először nem felém irányul, sőt inkább felszólítás, hogy távozzon a másik páciens. Mire készül? Az asztalom mellett maradok, nehogy még a végén rám támadjon. Nem vagyok hülye, tisztán látszik, hogy átléptem a doktor úrnál egy határt. Nem tűri el, ha nem az történik, amit ő eltervezett.
- Mr. Washington… - szólok még utána, de késő, mert úgy iszkol kifelé, mintha piszkavassal égettem volna meg.
- Nincs joga dirigálni, nem fogok másképpen dönteni.. – hangsúlyozom ki, és direkt a melleim előtt keresztezem a két karomat, hogy arra már ne legyen panasza. Bárcsak hallgattam volna a nővéremre, és garbóban jöttem volna dolgozni. Az atrocitásokat elkerülhettem volna, de így esélytelen. A folytatásról nemcsak mi ketten fogunk beszélni, hanem a négy fal is.
- Nem állítottam azt, hogy nem számítanak a betegek… - már a szikrázó zöld íriszekből olvasva is látom, hogy a távolságtartás kötelezőérvényűvé lépett elő. Az asztallap aljába görbítem be az ujjaimat, és kapaszkodok meg az aljában. Letaglóz, hogyan képes valaki ilyen erős unszimpátiát kiváltani belőlem, és egyben tiszteletet is, bár most inkább az első érzés áll nyerésre. A térdeim megremegnek, amint belekezd a monológjába. Nem lesz esélyem védekezni, mert porrá zúz. A gyerekéletekről mesél, szinte magába szippant, és fogalma sincs, hogy mennyire a velőmbe talál. Én is beteg voltam, én is harcoltam gyerekként. Nem másfél évesen, de hat éves múltam, mikor kiderült, hogy szívelégtelenségem van.
- Fejezze be… - esdeklően kérem fel, de nem állunk meg. Számon kér, becsmérel, és végül belém fojtja a szót, amikor az iroda közepére hajítja a köpenyét, és hátat fordítva nekem szinte arra sarkall, hogy a fenekemet az íróasztalnak nyomjam, és felüljek rá. A szám elé kapom a kezemet, a gyomrom borsó méretűre zsugorodik össze. A friss szárnyak és a rengeteg betű, meg szám láttán.
- Te úristen… - mit kellene mondanom, hogy fanatikus, vagy egy olyan ember, akire fel kellene néznem? A szívem facsarodik bele a tetoválás látványába. Egyetlen orvost sem láttam, aki a tulajdon bőrén viselte volna az elveszített betegek emlékeztetőjét. Túl sokan vannak, egy-kettő nevet ki tudok olvasni, de a többi egy egész masszává olvad össze.
- Nincs joga ehhez… - a tekintete a földbe tipor, menekülni akarok. Megásni a saját síromat. Meddig leszek képes türtőztetni magam? Könnyek égetik a szememet, és kisebb sokkhatás alatt állok. Képtelenség, hogy ez velem történik meg. Az első napomon. Ki fognak rúgni, elcsesztem. Kapok még egy útravaló finomságot, az obszcén szavakra már nem is mondok semmit. Megkövülten huppanok rá egy nagyobb papírhalmazra, amikor végigmér. Beleremegek…a saját férjem jut eszembe. Nem sodródhatok visszafelé az árral. A levegőt kapkodva csúsztatom a kezemet a blúzom alá, és érintem meg a mellkasom közepén elhelyezkedő heget. A szívátültetésre emlékeztet. Egy másik nő szíve dobog odabent. Vajon most megérdemlem, hogy az ő szívével maradtam életben? Már magam se tudom, de lehunyom a szemhéjamat, és sírva fakadok. A helyzet már korántsem rózsás. Az előbbi párbeszéd jócskán a padló alá küldött, és ma még több beteget is fogadnom kellene. Nem foghat ki rajtam. Nem az első, és nem is az utolsó lesz, aki nekem ront, mert nem úgy döntöttem, ahogyan elképzelte volna. A fájdalmat elzárom egy kis fekete dobozba, aztán néhány percnyi csend után erőt veszek magamon, és letörlöm a könnyeket, majd kisétálok a folyosóra.
- Mr. Washington sajnálom, ha az idejét raboltam. Egyeztethetünk másik időpontot, esetleg bejöhetne….ha még szeretne. – mosolyt erőltetek az ajkaimra, hiszen még akadnak olyan lelkek, akiken tudok segíteni. Erre esküdtem fel, nem adhatom fel az első akadály után.
- Arcátlan, amit egyes orvosok megengednek maguknak. – fakad ki, de a kieresztő gőznek hála, perceken belül a kanapémon foglal helyet, és az életéről, és a fóbiájáról kezd el mesélni. A noteszommal a kezemben ülök le vele szemben, és merülök el a történetei útvesztőjében.

Egy órával később

- Sajnálom, én nem így terveztem dr. Woodwarddal az első találkozást. Egyszerűen rám rontott, beteggel voltam, és onnantól kezdve felborult a beszélgetés… - magyarázkodok a sebészeti vezető előtt. Tisztában voltam vele, hogy következményei lesznek ennek a kirohanásnak, de hogy felmond?!
- Ezt rendbe kell hoznia dr. Wilson. A gyerekosztályon dolgozó rezidensek bepánikoltak, a nővérek sztrájkon gondolkodnak, ha valóban elhagyja az osztályukat dr. Woodward. Nehezen kezelhető, dühkitörései vannak, de az egyik legjobb szakemberünk, nem beszélve arról, hogy hány beteget vonz csak a neve… - érinti össze az ujjbegyeit az őszülő férfi.
- Én megértem dr. Stenson, de nem erőltethetem rá a terápiára. Anélkül pedig nem műthet. Másokkal is üvöltene? Nem maga mondta nekem, hogy beperelték a kórházat, sőt néhány gyakornok panaszt emelt ellene? Nem hunyhat szemet a történtek felett. A… - nem fejezhetem be, mert elém tol egy papírt, aztán meg egy tollat is.
- Mi ez? – tekintek rá értetlenül, majd felkapom, és a sorok között kezdek el olvasni. A betűket falom, még nem értem, de a végére már szinte elfelejtek levegőt venni is.
- Micsoda?? – fakadok ki, és felpattannék, ha nem egy magasabb rangú ember irodájában ülnék, de jobban járok, ha visszafogom magam.
- Megállapodás? Ez zsarolás. Hogyan lennék képes megbirkózni vele? Itt az áll, ha sikerrel járok, akkor a pszichiátria vezető helyettese lehetek egy éven belül? Még a mesterdiplomám sincs meg… - sápadok le. Az ember egyszer fog ki hasonló ajánlatot…vagy éppen soha.
- Pontosan, ha nem sikerül, akkor búcsút mondunk egymásnak. Fogja fel úgy, mint egy lehetőséget. Jamie Woodward a biztosíték rá, hogy hírnevet szerezzen a szakmában. – összeráncolom a homlokomat, hezitálok. Tisztességtelen, nem fogadhatom el. Terápiát tartani egy olyan férfinak, aki képes lenne megölni? Eggyel már végeztem…
- Ezt át kell gondolnom. – sóhaj szökik fel az ajkaim közül, végül felállok, és búcsút intek a sebészet vezetőjének. Szédelegve hagyom el az irodáját.

Jamie Woodward irodája, délután két óra, harminc perc

Félek-e? Szerintem a belső szerveim elmozdultak, a szívem kétszer akkorára növekedett, miközben a végzetem felé tartottam. A kopogás nem segít, A HR osztályról jövök, ahol elkérte a papírjait, és távozni készül. Az engedély megtagadásával állok meg az ajtaja előtt, majd két határozott koppintás után nyitok be.
- A köpenye dr. Woodward. – mutatom fel a fehér öltözéket, és behajtva magam mögött az ajtót, tisztes távolságban állok meg tőle.
- A nálam tett megjegyzései hazugságra alapultak? A betegei a legfontosabbak? Cecily Baumgarten szobájából jövök. Öt éves, májrák gyanújával. Őt nem hagyja cserben éppen? Cornelia Jones-t, aki maga keresett fel egy fél órája, és tajtékzott az irodámban, hogy vonjam vissza az eltiltását, különben rám uszítja a médiát. Egy terhes rezidens? Máris kíváncsivá tett…mégiscsak akadnak olyan személyek, akik rajonganak magáért, sőt egészen aprócska, bájos kislányok várják vissza a doktor urat. Elfutamodik, mert letiltattam a műtétekről? Csalódott vagyok én is, amolyan hülye picsa, ahogyan nevezett. – rezzenéstelenül mérem végig.
- Sőt kaptam egy még jobb nevet…Virginia Woodwardét. Nagyon bájos a mamája, kedvesen tájékoztattam róla, hogy fel akarja adni a gyerekosztály vezetését, és gondjai adódtak a hozzáállásával. Mit gondol, mit mondott? Nem egy büszke anyuka hangján nyilatkozott… - hallgatok el, és a zöld szivárványhártyákba fúrom a sajátomat.
- Várom az irodámban egy óra múlva…hacsak nem szándékozik a mamájával beszélni…igen. – tekintek a csuklómon lévő karórára.
- Egy óra múlva indul itt is lesz estére. – mosolyodom el kárörvendően, és a köpenyét nyújtom ki felé.

Tárgy: Re: Pszichiátria Csüt. Feb. 09, 2017 5:00 am

Tessa & Jamie

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket.
Az asztalon.
Felvágva.

Úgy hagyom magam mögött a pszichiátriát, hogy az emberek, a dolgozók akár a szöcskék egy nyári délutánon a réten, úgy ugrálnak félre az utamból. A dühöm, a bennem tomboló érzelmek túl erősnek bizonyulnak nálam. Valami elpattan. Valami végleg elpattan bennem és ezzel már nem tudok megbirkózni. Fájdalom, veszteség, szégyen és magány vegyül a keserű könnyek közé amelyeket hullajtok míg kiordítom magamból a gondolataimat. Nem marad más csak a hideg gyűlölet és a megvetés. Ez pedig láncreakciót indít be nálam. A főnök irodájában már nyoma sincs rajtam a sírásnak. Hideg vagyok és határozott. Megyek. Nem maradok ott, ahol nem kellek. Nem maradok ha korlátok közé szorítanak. Nem bírom, nem vagyok hajlandó mások irányításának engedelmeskedni. Én vagyok Jamie Dylan Kibaszott Woodward, nem egy jött-ment kis senkiházi. Túl sokat tettem már azért, hogy gyógyíthassak, hogy a legjobb legyek ahhoz, hogy egy senki kis pszichológus meghatározza azt, mit tehetek és mit nem kedve szerint.
A főnök kérlelését épp annyira hagyom figyelmen kívül, mint amennyire figyelmen kívül hagytam Stanford reakcióját a kiakadásomra. A HR-esekhez csak letelefonáltam, hogy készítsék össze a kilépőpapírjaimat, és már mentem is az osztályra.
Vicceltem? Nem. Csak próbára tettem őket? Szó sem volt ilyesmiről. Az elhatározásom végleges volt és határozott. Nem vagyok hajlandó egyetlen percet sem arra áldozni, hogy ilyen körülmények között dolgozzak. Az egyik beteg ágyánál kapom el akit keresek.
- Dr Jones, beszélhetnénk egy percre? - kérdezem feszülten a nőt, aki bólint, utasítást ad a nővérnek és már jön is. Az egyetlen ember akiben mostanáig megbíztam, mert ő maximálisan bizonyított felém, hogy érdemes rá. Ahogy kiérünk az egyik vizsgálóba vezetem a doktornőt, becsukom az ajtót majd komolyan a kék szemekbe mélyedek. Értetlenül néz rám.
- Baj van, Dr. Woodward? Valamit rosszul csináltam? - kérdezi azonnal, és látom, hogy a fogaskerekek a fejében máris beindultak. Elmosolyodok.
- Nem, semmi baj, Dr. Jones, nyugodj meg. Csak azért hívtalak ide, hogy elsőként tőlem tudd meg, hogy még ma elhagyom a kórházat. Nem kell megrémülnöd, biztosan megfelelő oktatást fog biztosítani a számodra az utódom, de én visszamegyek Sydneybe. Azonnal.
A nő elképedt arckifejezése láttán lelkifurdalásom támad, de kitartok. Reakciója azonban meglep, ugyanis a kezdeti döbbenet után szinte kétségbeesik.
- H...hogy...hogy mi? Maga...elmegy? De miért? Mármint...elnézést, de...mi van? Semmit nem értek.
- Egyszerű, Cornelia. Bevonták az engedélyem. Nem műthetek. És ha nem műthetek, semmi értelme annak, hogy itt legyek. Na, ne idegesítsd fel magad, azzal árthatsz a babának. Tartani fogom a kapcsolatot veled, ha bármi kell...
A szavamba vág, a hangja felugrik egy oktávot, a zsebében M&M's-es zacskó csörren, majd kivesz belőle egy marékkal és a szájába tömi, majd rágás közben idegesen szegezi nekem a kérdést - Nem érdekel. Ki vonta be az engedélyét?
- Az új pszichológus, de nem ez a lényeg, Cornelia, alkalmatl....most meg hová rohansz? Cornelia? Cornelia!
Az ajtó becsapódik az orrom előtt. "Tűnjön az utamból!" Hallom odakintről tajtékzó hangját, és sóhajtok.
- Ezt megcsináltad, Woodward.
Aztán vállat vonok és elindulok az irodám felé. Odakint egy rögtönzött gyors intézkedést rendelek el a mai napra, kinevezem az ideiglenes helyettesem Dr. Mills személyében, meghagyom neki a mai napi tervezetet, átírom a műtőbeosztást, és már megyek is az irodámba. Útközben folyton odaszalad valaki, ki a rezidensi programról kérdez, ki a nehéz, súlyos esetekről...nem válaszolok csak amelyikre muszáj. Túl sok ez nekem. Túlságosan fájok. És mert ennyire fáj, ezért szinte érzéketlennek érzem magam mindenre.
"Ne legyél barom, Jamie. Told vissza a luvnyához a segged, vágd az íróasztalára és döngesd addig, míg a halálos ítéletét is vidáman csicseregve nem írná alá, Az a baja, hidd el, szexuális frusztráltság. Pörkölj alá és hidd el, már szabdalhatsz is újra, ahogy a nagy könyvben sincs megálmodva. Na, ne legyél pöcs, indíts!" - mondaná Maya nagy valószínűséggel. De ő nincs itt, hogy megmondja mit tegyek. Régen számíthattam rá. Most...talán ha kérném...de nem. Nem adok neki esélyt. Szenvedjen még. Úgy, ahogy én szenvedtem. Azt akarom. Nem jó érzés, de kielégítő.
Az irodámba megyek. A telefonom csörög. Nem veszem fel. Nem érek rá. Előkapok egy dobozt, és az emléktárgyakat pakolni kezdem. Minél gyorsabban, annál jobb.

Dr. Virginia Woodward

Lustán nyújtózik el egy kávéház teraszán. Gyémánt kezeiben megcsillan a teáscsésze, ahogy a vízen táncoló fényeket nézi. Viszonylagos csend veszi körül. San Francisco egyébként mindig zajos életében ez egy kivételesen nyugodt pillanat. Épp az imént folytatott le egy kellemes csevejt a leendő menyével, Angelicával. Még mindig nem békélt meg a nő hivatásával, de idővel be kellett látnia, tehet bármit, a fia, Peter és a félelmet nem ismerő Nő bizony nagyon jól megértik egymást. Hovatovább, a félelme, hogy esetleg a keménység és a szakmája iránti szenvedély miatt majd nem akar gyermekeket a világra hozni, teljesen alaptalannak bizonyult. Félreismerte a nőt, be kell látnia. Még nem most, de hamarosan biztosan unokákat kap majd.
Elégedetten kortyol a forró italba, majd sóhajt. Eszébe jutnak azok az idők, mikor még nem az unokák miatt kellett aggódnia, hanem a tulajdon gyermekeiért. Igaz, hogy Jamiet nem ő hordta a szíve alatt - és ezt sajnos sosem volt képes megosztani vele - de épp úgy szerette, mintha ő hozta volna a világra. Hiszen olyan régen szeretett volna már gyermeket! De sehogy nem akart összejönni. Így ő, és a drága megboldogult férje az örökbefogadás mellett döntöttek. Az ügynökség garanciát vállalt. Zárt körű örökbefogadás, senki nem keresheti fel a másikat semmilyen helyzetben. Jó volt így. Jamiet egy napos korától vették magukhoz, és ő fáradhatatlanul imádta egyetlen gyermekét. Éveken át egységesen megosztotta az életét a férje, a gyermeke és a munkája között. Tökéletes volt. Tökéletes volt minden tekintetben. És nem lehetett ennél boldogabb. Mikor Peter megfogant, már lemondtak a saját gyerekről, így boldogságukat a meglepetés ereje fokozta. S ha bárki azzal vádolná, hogy kevésbé szerette azután Jamiet mint Petert, tévedésben él. Ha lehet, még jobban szerette adoptált gyermekét. Mert tudta, hogy köztük a köteléket csak ő határozhatja meg, a vérnek nincs beleszólása. És soha nem is volt. Mert szentül hitte: Jamie az ő fia. Jamie, az ő imádott, édes, bájos elsőszülöttje, a csupa szívjóság kisfiú csakis az övé. Csak azt nem értette: hogy hagyhatta el bárki ezt a tökéletes, csodálatos gyereket a születésekor? Ahogy azt sem, hogy képes még elviselni, hogy elsőszülöttje kegyetlenül ignorálja őt. Őt, aki mindig csak a legjobbat akarta a számára.
Megcsörren a telefonja. Fáradtan tudatosítja magában, hogy Gianni Schicchi - O mio babbino caro-ja ismét nem csak a szíve melegségét kívánja felszítani. Gyengéi az operák, egykor ő is megpróbálta az éneklést, s bár ma is szívesen dalolgat magában, már messze áll attól, hogy ezen csodás dalokat a saját torkának fogságából szabadítsa ki. Így csak hallgatja őket, de azt olyan gyakran ahányszor csak teheti. Nem, neki más lett a hivatása, és tudja jól, hogy nem választhatott volna jobban. Felveszi a készüléket és a füléhez emeli. Apró hang jelzi, hogy a készülék kapcsolt.
- Tessék?
- Dr. Woodward, az utánozhatatlan? - duruzsol egy bársonyos, mély bariton a hallójárataiba, amit felismerve azonnal mosolyra húzódik ajka, körülötte mély barázdák jelzik az idő kegyetlen múlását. Okos barna szeme felcsillan.
- Michael...milyen rég hallottam a hangod! - nevet bele, és leteszi a kezéből a csészét, élére vasalt nadrágján automatikusan végigsimít, gyűrődéseket keresve a tökéletesre vasalt anyagon.
- Hogy vagy, Virginia kedvesem? Mintha ezer éve beszéltünk volna utoljára. Azon a torontói...
- A torontói konferencián, igen. - veti hátra a fejét a férfi szavába vágva és boldog elégedettséggel emlékszik vissza arra a hétvégére. Vett egy csodás kristályvázát és egy nagyon kellemes vacsorát is megejtettek Michaelel. Nem történt köztük semmi, már rég kinőttek az ifjonti lázongásokból. De mégis jól esett erre az estére gondolnia olykor. Olyan ritkán van alkalma ma már, hogy olyan emberekkel vegye körül magát akik nem érdekből közelednek hozzá. Michael nem ilyen volt. Bármikor kérhette a segítségét, bármikor számíthatott rá, és sosem kért semmit cserébe, igaz ő magától is adott viszonzásul. Ezért is tartotta őt igaz barátnak, nem csak haszonlesőnek. - Jól vagyok, köszönöm a kérdésed. Volt ma egy csodálatosan sikerült Malleolus prozézis cserém, most pedig a teámat fogyasztom épp. De feltételezem nem csak a hogylétem miatt kerestél meg. Nos, miben segíthetek? - kérdezi és kíváncsian hallgat el. Valami van. Talán egy speciális eset? Nem véletlenül hívják a világ egyik vezető ortopéd sebészének. Peter fia ezt az irányvonalat választotta hivatásul, amire hallatlanul büszke. Jamie...Jamienek nem lehetett parancsolni. Eleinte a szív és mellkassebészet vonzotta, de a baleset után...felfogta az indokait, de nem értett egyet. Szerinte hibát követett el mikor a gyerekgyógyászatot választotta és ez azon sem változtatott, hogy idő közben a világ vezető sebészei közé nőtte ki magát. Nem a szakmaiságában kételkedett. Tudta, hogy a fia kivételes tehetség. Hanem azért, mert túlságosan közel engedte a betegeit magához. Mindegyikben az elhunyt unokáját akarta megmenteni. Ez pedig szerinte nem volt helyénvaló. De nem tehetett semmit, bíznia kellett benne, hogy megtalálja az útját, és ő a részese lehet ennek. Jobban félt attól, hogy elveszíti a fiát, semmint attól, milyen károkat okoz neki a kudarc amit majd átél.
- Nem akartalak ezzel zavarni, Virginia, de...igen, a segítségedre van szükségem. De nem mint orvosnak. Hanem mint anyának.
Megmerevedik a székben, gerince határozottan kiegyenesedik, kezében megremeg a készülék. Már nem látja a vizet, sem a kávézó teraszát, sem a San Francisco-i tengerpart aranyló homokját.
- Mi történt Jamievel? - remeg meg a hangja, Michael nyugtatólag sóhajt bele.
- Egészséges, mármint testileg semmi baja, minden rendben. Csak...
Mázsás kő esik le a szívéről, gyémánt köves gyűrűjét idegesen kezdi forgatni kecses ujján.
- Csak mi, Michael? Nyögd már ki mert megfojtlak! Mi a baj?
- Jamie nincs jól. Az utóbbi időben az állapota jelentősen romlott. Beszéltem a kórházzal ahol azelőtt dolgozott, és beszéltem a St. Clairrel is. Az elmondások alapján rosszabb állapotban van mint valaha. Féltem őt és féltem a betegeket is. A segítséget elutasítja, kiszámíthatatlan és rémisztő lett.
- Mindig is makacs gyerek volt. Hagyjátok, majd rendbe jön. - mondja legyintve, de tudja jól, hogy valami nagyobb baj van itt.
- Ez más. Ez most...valami nagyon nagy dolog. Én...nem szabadna, de azt hiszem tudnod kell róla....Elvették az engedélyét, Virginia. Nem gyógyíthat, amíg végig nem csinál egy terápiát. Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod, de úgy éreztem jogod van tudni. Az imént rohant ki az irodámból és azt mondta felmond. Idő kérdése, hogy mindent felégessen maga körül....
Döbbenten hallgat, és már csak fehér zaj a beszéde. A szívéhez kap. Kisfiam! Mi történhetett? Persze, sejti, hogy köze van a megkerült ikertestvérhez, de ez Jamien nem foghat ki. Ez semmiség ahhoz képest amiket már túlélt, az lehetetlen, hogy ez legyen a gyökere a problémának. Vagy mégis? Nem, ennél ő erősebbnek nevelte. De a gondolat fészket rak a fejében és nem moccan. Anyai szíve fellázad a távolságtartás ellen.
- ...így arra gondoltam, megadnám a számod a pszichológusának. Nagyon ígéretes, kiváló referenciái vannak. Ha valaki képes rá, hogy rendbe tegye, ő az, de...most te kellesz. Beszélj vele, találjatok ki valamit együtt. Segítenünk kell neki, mert túl jó ahhoz, hogy elvesszen. Sydneyben már rezgett a léc, de most nem tudom meddig tudom még megtartani, Vir.
- Rá tudod venni a pszichiátert, hogy még egyszer megpróbálja?
- Nem tudom. Talán. Kezdő de ambiciózus. Jókat hallottam róla és kitartó. Gondolod, hogy nem törik bele a bicskája?
- Én tudjam? Reméljük a legjobbakat. Ajánlj fel neki valamit jutalmul. Hogy ösztönözd egy kicsit.
- Virginia, az ég szerelmére, mit adhatnék én...
- Nem tudom, Michael, találd ki! Új kocsi? Ház? Magasabb fizetés? Nagyobb rendelő? Nem érdekel mibe kerül, de ha ő a legjobb a fiamnak, szerezd meg!
A férfi sóhajt. Gondolkozik. Ő is.
- Nos...ha ezt megoldja és még a többi beteget is rendben ellátja...azt hiszem megoldható számára egy helyettesi szék. Rellis jövőre úgy tudom átveszi a központi szárnyat.
- Ahogy gondolod. Ha bármi kell, szólj, és biztosítalak a támogatásomról.
- Rendben. Akkor...beszélsz vele? Mármint...mindkettőjükkel. Megpróbálod megbékíteni őket? Ismerve Jamiet nem csendesen vette tudomásul az eltiltást.
- Ne aggódj. Megoldom. - mondja határozottan és máris gondolkodni kezd. - Arra kérlek ne szólj a pszichiáternek, hogy beszéltél velem. Csak add meg a számom. Rendben? Nem kell tudnia a miértekről és a hogyanokról.
A férfi köszönetet mond és biztosítja róla, hogy mire odaér a műtéti engedélyei kész lesznek a kártyájával egyetemben. Lerakja a telefont, egy percig az ajkához emelve mered a semmibe. Aztán felhajtja a maradék hideg teát és felkapja a táskáját. A számlát kéri, fizet majd elhagyja a teraszt. Homlokáról lehúzza a napszemüvegét, barna haja lágy loknikban hullik a vállára. A sofőr amint meglátja kinyitja a fekete Lexus sedan hátsó ajtaját.
- Madame - nyitja az ajtót, és megvárja míg a nő beszáll.
- Kérem hívja fel Melaniet, készítsék elő a helikoptert. Azonnal Seattlebe kell repülnöm. - mondja, mire a sofőr bólint, becsukja az ajtót és már indul is az autó elejéhez. Ebben a pillanatban újra felhangzik az ária. Nos, ez gyors volt. Most nem vár, azonnal felveszi a telefont.
- Igen?
- Dr. Virginia Woodward? Üdvözlöm, Dr. Tessa Wilson pszichológus vagyok a Virginia Mason kórházból, Seattleből. Bocsásson meg, csak azért zavarom, mert....
Hallgatja a nő kellemes, fiatalos hangját. Érzi a benne lévő hektikusságot. A helyében ő is az lenne. Míg beszélgetnek, nem árulja el neki, hogy már úton van. Nagyon csalódott attól, amit hall, és egyben valahol dühöt is érez, mert nem erre tanította a fiát. Eszébe jut, hogy meghatározza a nőnek mit mondjon pontosan, de ennél okosabb. Nem. Ha valóban segíteni akar, találja ki a megoldást ő maga.
Néhány percnyi beszélgetés után leteszi a telefont. Estére ígérte magát. Ismeri a fiát, tudja jól, ha nincs oka rá, nem fog kapkodni. De az ellenállása szinte garantált. Neki pedig egyszerűen tudnia kell, mi folyik körülötte mert ezt már nem nézheti tétlenül. Röpke húsz perc múlva már a levegőből nézi San Francisco gyönyörű városát. Két óra múlva a kórház tetején fog landolni. Egy percet sem fog vesztegetni arra, hogy kezeletlenül hagyja a helyzetet. Kíváncsi erre a pszichológusra, akire állítólag a fiának szüksége van. Meglátja majd, valóban olyan ígéretes-e mint mondják.

Az iroda asztala üresen áll. Dobozban hevernek a díjak, a díszoklevelek, a diploma és megannyi fénykép. Gyerekek, kicsik, nagyok, iskolások, babakocsisok vegyesen. Mind a gyermekeim. Mind az enyémek akkor is, ha vérkötelék sosem kötött hozzájuk.
Mélyet sóhajtok. Még mindig dühös vagyok, de már kicsit mintha jobb lenne. Valahogy így érezhetik magukat az öngyilkosok, nem? Mikor már végleg feladták. Mikor már nincs mit veszíteni. Már nem érdekel. Elvették az egyetlent, ami miatt érdemes volt élnem. Nem vagyok hajlandó tűrni, hogy mások döntsenek arról, mit és hogyan tegyek. Tudom, hogy hibáztam és tudom, hogy nem szabadott volna a betegek hozzátartozóit bántanom, de...
Megrázom a fejem. Makacsul ragaszkodok az igazamhoz. Én innen elmegyek még ma és senki nem akadályozhat meg ebben. Kopogás hallatszik, de nem válaszolok. Nem akarok több könyörgést hallani és magyarázkodni sem szándékozom. Mindenki csinálja a dolgát ahogy eddig tette. Nélkülem is volt élet, nem? Hát akkor most is működjön tovább úgy, ahogy nekik tetszik. Engem nem érdekel. Ha itt nem kellek, majd kellek máshol. Azonban az ajtó nyílik és sértett magányomat megszentségtelenítik. Felháborodottan kapom fel a fejem, ám aki szembe áll velem, az merőben más mint akire számítottam. A köpenyem nyújtja felém.
- Kösz. - mondom kényszeredetten. - Ha csak ezért jött...- kezdek bele, de belém fojtja a szót. Méghozzá nem is akárhogyan. Karom összefonom magam előtt, az asztalomra ülök fél lábammal megtámaszkodva a padlón. Bátran szembeszáll velem, és ez felettébb érdekes. Miért jött vissza? Hisz egyértelműen tudomására adtam, hogynem vagyok hajlandó vele együtt dolgozni, akkor miért erősködik? Nincs szükségem segítségre! Már épp visszakézből leordítanám a fejét, és zavarnám ki, mikor azonban kiejt egy olyan nevet, akitől az államat a padló fogja meg. Elmerülök a világoszöld macskaszemekben. Hát ez a nő! Magabiztosan közli a foglalkozás idejét és azt, hogy anyám estére megérkezik, mire totálisan elborul az agyam. Én ezt a nőt megölöm az tuti.
- Maga...maga felhívta az anyámat? - emelkedik meg a hangom és vele együtt az adrenalin szintem is. Hát ezért hívott akkor? - Stanford, maga teljesen megbolondult? Hogy merészelte? Azt hiszi ezzel megfenyegethet? Takarodjon az irodámból azonnal, maga megátalkodott....- mutatok az ajtóra, de ebben a pillanatban a nyílászáró kinyílik. S az ajtóban ott áll, fölényesen, magabiztosan és könyörtelenül az arcomba vágva a valóságot: az anyám. Dr. Virginia Woodward. Mögötte rezidensek és ápolók lélegzetvisszafojtva sutyorognak. A szám is tátva marad.
- Anya? - nyögöm erőtlenül és képtelen vagyok magamhoz térni - Te meg hogy kerülsz ide?
Anyám légiesen könnyed léptekkel indul be majd becsukja az ajtót. észreveszi a doktornőt, ezért elé megy és kezét nyújtja.
- Dr. Virginia Woodward, ha jól sejtem, Ön lesz Dr. Wilson, ugye? - kérdezi majd ismét felém fordul. Krémszínű nadrágja és sötétbordó selyemblúza egy párizsi utazásunkra emlékeztet. Gyönyörű asszony, még akkor is, ha tudom, hogy sajnos hasonlatos vonásaim csak a fejemben léteztek.
- Milyen jól jön, ha az anyádnak saját helikoptere van, igaz, kisfiam? - kérdezi majd ölelésre tárja a karját - Meg sem ölelsz már? - kérdezi én pedig bármennyire is nehezteljek, köré fonom a karjaimat és gyöngéd csókot lehelet az arcára. Amikor eltávolodik azonban szigorú tekintete elárulja, hogy nem teára érkezett. Vajon mit mondhattak neki? - Édes fiam, most pedig kérj azonnal bocsánatot a hölgytől, amiért ilyen gorombán bántál vele.
- De anya, én...
- Azt mondtam, kérj bocsánatot. Úriember nem viselkedik így egy hölggyel. Na, mi lesz?
Dacosan meredek anyámra.
- Nem kérek bocsánatot! Ő volt az, aki nem bírt magával, elvette az engedélyem és mégis én...
Mereven nézek anyámra, de ő felveszi azt a testtartást, azt a pillantást amitől már gyerekként is megrémültem.
- James Dylan Woodward! Azt mondtam kérj elnézést, amiért gorombáskodtál! Nem mondom még egyszer!
Duzzogva meredek rá, de sajnos bármennyire is vagyok kemény és határozott, anyám mellett ugyanazzá a kisfiúvá vedlek, mint aki nyolc évesen voltam. Lehajtott fejjel szállok le az asztalról és lépek a doktornő elé.
- Elnézést a viselkedésemért - mormogom halkan, lehajtott fejjel, mire anyám a háttérben megköszörüli a torkát. Elégedetlen. Lehunyom a szemem, és sóhajtok, majd a nő szemébe nézek és hangosabban mondom - Elnézést a viselkedésemért, nem volt illendő Önnel szemben. Nem volt férfihoz méltó. Sajnálom, ígérem többé nem fordul elő.
- Miért nem? - kérdi anyám. Hallgatok. - Miért nem? - kérdi erélyesebben.
Megforgatom a szemeimet. Igaza van, és erre most döbbenek rá.
- Mert férfi vagyok és nincs jogom megfélemlíteni vagy bántani senkit. Nem kelthetek félelmet csak mert nagyobb vagyok, és nem bánthatok nőt még virággal sem.
Eszembe jut milyen arcot vágott a rendelőjében. Alig egy méterre álltam tőle és torkom szakadtából üvöltöttem. Én, a száznyolcvanöt centi magas, kilencvenhárom kilós férfi így bántam vele, és nem hagytam abba akkor sem, mikor láttam, hogy fél tőlem. De a dühöm annyira elvakított, hogy nem voltam hajlandó észrevenni. - Sajnálom, hogy magára ordibáltam. Kérem, bocsásson meg. - mondom, és ez egyszer tényleg őszintén pillantok rá. Nem kedvelem. Sőt, kifejezetten utálom a nőt. De tényleg belátom, hogy igaza van anyámnak. Még akkor is, ha ez nem akadályoz meg abban, hogy elhagyjam a kórházat.
Anyám elégedetten lép mellém.
- Nos, remek. Akkor tehát megbeszéltétek mikorra kell a terápiára érned? - kérdezi és én megrázom a fejem. A választ azonban nem tőlem várja, hanem a doktornőtől. Én meg csak riadtan nézek rájuk. Mikor lettek ők ketten ennyire jóban? És mikor szövetkeztek ellenem? Az anyám és a terapeutám? Várjunk csak. Nekem nincs is terapeutám!
- Nem megyek. Felmondtam. Kilépek, anya, és...
Anyám mérgesen toppant egyet.
- Kilépsz te az eszed tokját, édes fiam! Visszapakolod a cuccaidat, kidobod a kilépőpapírokat, aztán elmész arra a foglalkozásra, ha a fülednél fogva kell is, hogy odaráncigáljalak! Most pedig hagyjuk a doktornőt a dolgát végezni, te pedig elkíséred anyádat és megmutatod a gyerekosztályt.
A doktornő felé fordul és mosolyogva félrefordítja a fejét.
- Dr. Wilson, öröm volt Önt megismerni. Az elkövetkezendő hetekben elég sokat fogok itt tartózkodni, örömmel venném, ha egyszer együtt ebédelhetnénk. Dr. Woodward természetesen ott lesz a megadott időpontban és készségesen együtt fog működni Önnel. Elnézését kérjük a kellemetlenségért. További szép napot kívánok.
Kilibben az ajtón, épp, mikor az főnök mosolyogva hozza a fehér köpenyt, a névkártyát és a műtéti engedélyeket aláírni. Lefagyva bámulok a tünemény után aki az anyám volt. Parfümje még belengi a szobát és én megnyikkanni is alig merek. Nem azért mert valaha is bántott volna vagy kegyetlenül bánt volna velem. Nagyon szeretett és féltett és sok időt töltött velünk. Hanem mert olyan erő sugárzik belőle amitől...egyszerre iszonyodok és függök. Talán ha egy csöppet figyelnék, észrevenném, hogy miért vonzanak a határozott, de gondoskodó, szeretetteljes nők. Tessára nézek és tekintetemben őszinte döbbenet ül.
- Van fogalma róla, mit tett velem? - kérdezem halkan, majd meg sem várva a választ felkapom a köpenyem és kimegyek az irodámból. Anyámmal nem lehet vitába szállni, így rövid időn belül minden visszaáll a régi kerékvágásba. Cornelia fölényes vigyorral suhan mellém, és nincs mese, azonnal vissza kell vedlenem oktatóba, mert kérdések ezreivel áraszt el és persze lelkifurdalást is okoz mert azt mondja megfájdult a hasa az idegességtől amit okoztam. S egy óra múlva - a gondtalanul mosolygó anyámmal karöltve meg is jelenek a megadott időpontban a nő rendelőjében. Megadom magam. A csatát megnyerték. De a háborút nem fogják, az biztos. Még fogalmam sincs, hogy ha azt hiszem, hogy csak anyám tud rám hatással lenni, óriásit tévedek. Fogalmam sincs róla, milyen nagyot!

✗ Szószám:3456 ✗ Dal: Wildest Moments- erre írtam ✗ Egyéb: Pszichiátria 400823619

Tárgy: Re: Pszichiátria Hétf. Feb. 13, 2017 8:42 pm

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

Nem tartozom azon személyek közé, akik testi fölényükkel, vagy nem ismert felsőbbrendűségükkel szállnak mások fölébe, hogy aztán leigázzák őket. Hiányzik belőlem a vérre menő megalázás, de amit ma átéltem egy bizonyos férfi mellett…valahogyan átértékeltette velem a saját ítélőképességemet. Erőszakossá, elviselhetetlenné kell válnom, hogy meghallják, amit mondok? Nem tetszik a világnak, legfőképpen Jamie Woodwardnak, hogy véleményt alkottam róla, és nem engedtem a kedvenc műtője közelébe? Többek között arra is rájöttem, hogy kitűnően megy neki a megfélemlítés, a sárba tiprás. A lelkem mélyén szunnyadó kislány sírva is fakadt abban a minutumban, amikor rám támadt. A férjemet juttatta az eszembe. Hónapokig tartó lelki terror, sorozatos bántalmazások. Fogalma sincs ennek a pökhendi alaknak arról, hogy miket éltem át. Nem fog elmosni, nem a paraszt vagyok a sakktáblán, hanem a királynő. Rosszabbakkal is elbántam már, nem fog ki rajtam egy arrogáns seggfej, akinek a kórházon kívül nincs élete…előzetesen ennyit tudtam a megjelenéséből, és a kifakadásából. A saját igazát védi, nem érdekli, hogy mások, esetleg máshogyan látják őt, nem istenítik, nem pihennek meg a lábai előtt, hogy még egyet beléjük rúgjon. Egy röpke percre elgyengültem, de cselekednem kellett. A sírás nem oldja meg a gondjaimat, és más betegek is arra várnak, hogy segítsek rajtuk. Az összeszedettség jellemzett, szerettem megtervezni a napomat, de ma minden lépésemet keresztülhúzták. Végül a nagyfőnök irodájában kötöttem ki, és egy olyan egyezség részese lettem, melyet el sem akartam vállalni. A próbaidőm ahhoz fűződik, aki látni sem akar? Jamie Dylan Woodward diktálja a feltételeket még a négy fal között is? Vissza szerettem volna utasítani az ajánlatot, mert tiszta lappal akartam indítani az új életemet, de óriásit tévedtem. A gondolkodási idő szóba se jöhetett, alá kellett szignóznom, hogy a kezelőorvosa leszek, nem hagyom cserben, és ezért jutalmul egy éven belül megtesznek osztályvezető helyettesnek. Nem érettem meg ekkora feladatra, mások tíz éveket dolgoznak hasonló ajánlatért, mire egyáltalán felvetődik mindez. Szerencsés vagyok-e? Nem tekintem annak magam, de láttam benne a kihívást. A perceim meg voltak számlálva, hát a tettek mezejére léptem.

Megannyi kartonnal jutottam be Dr. Morgan irodájába, hogy megejtsem az első konzultációmat. A híres pszichiáter egyfajta példakép a diákok körében, a legújabb könyvének a megjelenésén dolgozik, és emellett még vezeti a kórház pszichiátriai részlegét is. Szükségem volt a jó tanácsára, hogy ne tegyek még egy meggondolatlan lépést. A leendő páciensem kartotéka sok érdekességet rejtett, számtalan hozzáfűződő névvel, meg családtaggal.
- Van egy ikertestvére…ez komoly? – tátottam el a számat, és nem jutottam szóhoz. Oliver Storm a kiköpött mása a Woodward istenségnek, és eközben a szöges ellentéte is. A rövid történetből kiderült, hogy Oliver a kedvesebb, a megértőbb, de egy csúnya balesetnek köszönhetően két évre kómába került. A gemellus jelenség mindkét félnél megfigyelhető, mondjuk sok időt még nem töltöttek el egymás társaságában. Az információkat úgy ette magába az agyam, mintha a tízórait, és a vacsorát egyszerre fogyasztottam volna el.
- Dr. Wilson..fogadjon egy jó tanácsot tőlem. Soha, semmilyen körülmények között se veszítse el többet a fejét. A beteggel szemben sohasem reagálunk negatívan. A segítség kulcsa vagyunk, de nem a megmentőé. Saját maguknak kell rájönniük a bajukra, hogy valóban akarják a kezelést is. Bármennyire is kényszeríti Woodwardot, nem fog megnyílni. A türelem a legnagyobb erénye, amivel élhet, és az idő. – bólintani bírtam csak ennyi bölcsesség hallatán. A legjobb kezekben készülhettem fel a visszacsapásra, mert bőven tartogattam még meglepetést a gyerekosztály vezetőjének. A HR-ről is gazdagon távoztam, a kezemben volt a telefon, hogy életbe léptessem a tervem első felét. Rám nem hallgat, találnom kell egy olyan kapcsot a külvilágból, akire hallgat, és felnéz. Ki más lenne ez egy fiúgyermek életében, ha nem az édesanyja? Dr. Virginia Woodward egy határozott, és céltudatos nőszemély. Lényegre törően vázoltam a jelenlegi helyzetet, és azonnal biztosított róla, hogy hamarosan elindul Seattle-be. Nem éppen ekkora horderejű cselekedetre gondoltam, de ha a helyébe képzeltem magam, akkor hasonlóan csináltam volna én is. A gyerekem. Szüksége van rám, akkor mennem kell.

Fél háromkor abban a biztos tudatban léptem át a küszöböt, hogy meg fogok halni, vagy nekem ront, mielőtt a lényegre térnék. A felajzott vad is kedvesebb, mint ő, de nem számítanak a viselkedési normái. A meggyőzés erejével kell hatnom rá, így csak lassan kezdek bele a mondókámba, és nyújtom át neki a köpenyét. Az asztalon ül, fél lábbal a padlón. Még most is letaglózó, és azok a gyönyörű zöld íriszek. Hogyan költözhet ennyi fájdalom, egyetlen szempárba? Nem ismerem a múltját még, de azon leszek, hogy kiderítsem, mitől vált ilyenné, vagy kiknek a jóvoltából jutott el oda, hogy segítségre szoruljon. Erőteljesen, impulzív módon veszem át a feje felett az irányítást, és már számítok a dühkitörésre is, amikor az édesanyját hozom szóba.
- Igen, felhívtam az édesanyját. Jobbnak láttam, ha tud az állapotáról, és a fejleményekről a lelépési szándékát illetően. – fűzöm össze a kezeimet, és a ruhám előtt keresztezem. Farkasszemet nézünk, háromig számolok a kiborulásig, de annyi se kell.
- Megátalkodott micsoda… - a mondatot egyikünk sem fejezi be, mert az ajtó kitárul, és az emlegetett harmadik fél személyesen teszi tiszteletét a helyiségben. A nő eleganciája, és fellépése egyfajta magabiztosságot kölcsönöz. A háttérben emberek tömkelege tolong. A renomémát nem vitatom, egyszerűen lenyűgöző nő, mégsem töröm meg anya és fia viszontlátásának pillanatát, csak akkor, ha engem is belevonnak.
- Dr. Tessa Wilson, én lennék hölgyem. – erősen szorítok rá a felém tartott kézre, és egy mosolyt is elfojtok. Nem vagyok kárörvendő, de videóra kellett volna venni, ahogyan Dr. Woodward szembesült a halandóságával a tahók földjén, mert megérkezett a mamája. Lehorgasztom a fejemet, hogy ne lássa rajtam a mosolygást. A végén ezért is kapok, ha ismételten kettesben maradunk. A helikopternél kissé meglepődöm. Nem olyan közegben mozgok, ahol az emberek saját repülőt tartanak, a szüleim egyszerű munkások, nem élnek nagy lábon, a nővérem is átlagos. Nem ismertem a luxus fogalmát. Beértem az egyszerű dolgokkal is, egyedül csak egy valami hiányzott…a kutyám, aki fél évvel ezelőtt ügetett el az örök állatmezőkre. A gyerekkoromat kísérte végig, imádtam vele lenni, de sajnos a szíve már nem bírta, és feladta a küzdelmet. Nyugodj békében Millie, drága kiskutyám! A fülembe hallatszó párbeszéd csak később jut el az értelmezéshez, hogy éppen rólam folyik a szó, meg végképp meglep. Virginia Woodward keménykezű anya, és ismételten lenyűgöz, ahogyan a fiával bánik. Könnyedén lép el az asztaltól, és áll meg előttem, hogy bocsánatot kérjen a tékozló ifjú. Az elejét nem is hallom, mert az orra alatt motyogja el, de a mögöttünk álló nő hatalmat gyakorol a gyermeke felett, és végre újra találkozik a tekintetem a zöld szivárványhártyákkal.
- Nem történt semmi Dr. Woodward, elfogadom a bocsánatkérését. – illedelmesen, egy halovány mosollyal teszem, bár tudom, hogy nem szívből mondja. A végén talán kissé elbizonytalanodom, de biztosan tudom, hogyha kettesben lennénk, már régen elfajultak volna a dolgok közöttünk.
- Négy órakor fogadom a fiát, Mrs. Woodward. – a beszélgetés akár közte, és köztem is folytatódhatna, de az már ne az én gondom legyen, hogyan fog megjelenni. Ha nem teszi meg, akkor már tényleg nincs ötletem, hogy mivel puhítsam meg.
- Részemről az öröm. Elfogadom a meghívását, és egyeztetünk majd. Viszlát. – intek felé, de arra már nem vagyok felkészülve, hogy ilyen hamar egyedül hagyjon a méregzsákkal.
- Igen, megmentem az életét, ha úgy tetszik. – vetem hátra a hajamat, és mielőtt elegánsan távozhatnék, ő robban ki az irodából. Tipikusan az a jelenet, amikor elképzelek valamit, és biztosan nem úgy alakul. A méltóságomat el is hagyhatom mára. Molly ki fog nevetni, ha elmesélem neki, hogy mibe keveredtem, de addig is éljem túl az első foglalkozást Mr. Fenevaddal.

Négy óra, Dr. Morgan irodája

Nem szerettem volna cserélni, de maga a főnököm ajánlotta fel, hogy itt fogadjam az utolsó betegemet mára. Szellemileg leszívott, az érzelmeimet kiforgatta, de még mindig talpon voltam, és arra vártam, hogy a hurrikán ismételten végigsöpörjön rajtam, de immár felkészültem a fogadására. A megfejtendő talány a doktor úr volt, és nekem abból kellett építkeznem, amit tudtam róla. Jó emberismerő vagyok-e? Valamennyire igen, de minden tanulható. Idegesen mászkálok a helyiség egyik végéből a másikba, és a tenyerembe fújok bele. Nem tudom, hogy ez mire jó, de elterelni a gyenge idegzetemet a témáról, hogy újra összemérettessem magam Jamie Woodwarddal. A gyerekosztály vezetőjéhez máris találtam egy kulcsot, Cornelia Hannah Jones személyében. A fiatal rezidenst be kellett avatnom, hogy mi vár a felette állóra, hiszen a depresszió, az elmagányosodás hosszú távon rosszat tesz egy sikeres embernek, főleg egy olyannak, akiért ennyien küzdenek. A kezdeti feszültség elillant, és amikor egy kis csokival kínáltam, szinte már dalolt a madárka. Mennyire könnyű terhes nő fejében olvasni. Az ismereteim tárházát bővítettem ezzel-azzal, mire elütötte a nagymutató a tizenkettőt, és kopogásra fordultam meg az irodában.
- Jó leszel Tessa..egyszerűen mennie kell. – ütöm össze a két tenyeremet, miközben az ajtóhoz sietek, és kitárom a két érkező előtt.
- Mrs. Woodward…örülök, hogy még mindig itt van. Szeretném, amíg a fiával vagyok, egy kicsit jobban megismerkedne…igen már itt is van. – a sarkon befut Cornelia, és bűbájos mosollyal az arcán karol bele az idősebb Woodwardba, hogy elterelje a figyelmét rólunk.
- Annyira örülök, hogy megismerhetem. Ugye nem venné zaklatásnak, ha feltennék néhány kérdést… - több szó se kell, mert végre sikerül megdöbbenteni Virginiát is, és kettesben maradhatok a páciensemmel.
- Nem kell mondania semmit sem. Fáradjon beljebb. Átmenetileg itt kezdjük meg a beszélgetést… - nem utalok a jövőbeli kezelésekre, mert kiborulna a bili. Megvárom, hogy belépjen a kellemesen meleg árnyalatú szobába, és becsukhassam mögötte az ajtót. A kanapé melletti dohányasztalon egy tálca pihen két, piros gyümölcsös zselével. Nem a szívem vágya, de az informátorom szerint kedveli az úriember.
- Foglaljon helyet. – mutatok az ülőalkalmatosság felé, és ha nem lép, akkor megteszem helyette én, és leülök a szemközti krémszínű fotelba. A lábaimat keresztezve veszem el az egyik édességet és a fehér műanyagkanállal választom le a tetejét, és kapom be.
- Gondoltam megéhezett, ha már nem ebédelt.. – utalok az utóételre, és a tekintetem követi minden mozdulatát. Nem sürgetem, képes lenne megfojtani. Nem szívleljük egymást, de ez nem azt jelenti, hogy nem maradhatok professzionális.
- Miért éppen gyereksebész? Ilyen kiváló felmenővel, mint a mamája...egészen nagy sikert futott volna be az ortopédián is. Mondjuk magam is lehettem volna kutyakiképző, vagy mesekönyvíró…jó kérdés. Talán egy következő életben. – tűnődöm el a felvezetett kérdésen, aztán hátradőlök, és az édességet majszolom. Rajta áll, hogy él-e a lehetőséggel, vagy sem.

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Feb. 17, 2017 12:32 am

Tessa & Jamie

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket.
Az asztalon.
Felvágva.

A nő elképesztő tettet hajtott végre és ezzel lenyugodott, megmakacsolt lelkem tengerének hullámait sikerül újfent felkorbácsolnia. Kínomban őszintén szólva nem tudom hogy most lenyűgöz a kreativitása és a bátorsága vagy épp felháborít a pofátlansága. Talán valahol mindkettő és ez erőteljes érzelmeket vált ki belőlem. Nem tudom miért tette amit tett, de abban biztos vagyok, hogy ezt nem fogja megúszni egykönnyen. Sok szemszögből nézve sem. Egyfelől, mert míg itt mindenki a szuper ortopédsebészként könyveli el az anyámat: én vele éltem. És Virginia Woodward amennyire lelkes és határozott, aranyszívű és lojális, fantasztikus orvos és lenyűgöző sebész, annyira az egyik legveszedelmesebb ellenfél is, akivel jó nagyon vigyázni. Mert kedves és segítőkész, de ha megsérted vagy keresztbe teszel neki, vagy csak arról fúj a szél amerről épp neki nem tetszik...az ég óvja az illetőt. Manipulatív, ravasz, okos és ritka kegyetlen tud lenni és nem ismer lehetetlent. Nem véletlenül kerültem én is ezidáig. Nem akartam megbántani, de amíg nem tisztázom magamban a hozzá fűződő viszonyomat, addig nem tudok őszintén a szemébe nézni, még akkor sem, ha sokszor bizony nagyon rám fért volna egy anyai jó tanács vagy egy kis szeretet - abból mostanában igen keveset kapok. Wilsonnak fogalma sincs róla, mennyire elevenemre talált, mikor idehívta az anyámat. Hisz egy gyereknek mindig az anyja jelenti a vigaszt, még akkor is, ha jelenleg a legtávolabb érzem magam attól az embertől, aki egykor a fiának tartotta magát. Persze nem tudnának annyit fizetni, hogy ezt bevalljam, de ettől még igaz. Nem ő szült meg, és fogalmam sincs, hogy a családom miért mondott le rólam és miért tartották meg Olivert, de egyelőre nem is tudok szembenézni ezzel. Egyszerűen túl sok. Másfelől pedig amennyire nem szeretem a korlátokat, még kevésbé bírom azt, ha úgy kezelnek mint egy ötéves óvodást aki nem akarja megenni az ebédet. A nő ha büszke magára a teljesítménye miatt, hamarosan a fejét fogja a falba verni erre garanciát vállalok.
Mindettől függetlenül már most biztos vagyok benne, hogy ha én szenvedni fogok az anyám nyomásától és akaratosságától, azt garantálom, hogy a két frontról érkező Woodward támadásba ő egyenesen belepusztul majd. Csak remélni merem, hogy ha anyám este megérkezik, egy kellemes vacsora és egy kis csevej után megnyugszik, látja hogy élek és virulok s aztán újra hagy élni. A lakást amit a számomra rendezett be még meg sem néztem, pedig a kulcs ott hever a táskám alján egy borítékban. Nem érdekel. Tök jól elvagyok és John vendégszobájának a padlóján is. Nadi jól főz, kimossa a szennyesem és beleszállok a költségekbe is, panasz nincs rám(vagy csak nem érdekel). Sosem piszkálnak, Lucy pedig igazi felüdülés a lelkemnek. Igaz, talán el kéne távolodnom Mayától, hogy mindketten gyógyulhassunk, de erre képtelen vagyok. Látnom kell, mert kell a tudat, hogy úgy kínozhatom a hallgatásommal, a levegőnek nézésemmel, mint ő engem kínzott. És kell, hogy ha gyűlölöm is, ha gyűlöl is, ha fojtón fonom néha lelkem ujjait szíve köré, de a közelében legyek. Beteges dolog. De mikor voltam én utoljára normális? Meg amúgy is: ugyan hová mehetnék? A távolság talán megjavítja azt, ami egyszer már eltörött?
A bejelentését természetesen a magam diktálta vehemenciával kezelem. A pár órája történt dühkitörésem okozta stressz már elmúlt, de most újult erővel tör utat magának. Már épp elzavarnám, amikor az események úgy csúsznak ki a kezemből, hogy csak kapkodom a fejem. Az ajtón ugyanis az estére várt anyám ront be, és mint mindig, átveszi az irányítást. Mintha vérszagot szimatolt cápa lenne, körözni kezd körülöttem, és mire észbe kapok, már olyan dolgokat kényszert rám, amikre gondolni sem akartam az elkövetkezendő harminc évemben. Döbbenten nézem ahogy a két nő megismerkedik, majd a felettem lógatott bárd anyám nyomására nemes egyszerűséggel levágja a tökömet. Ismét kiskölyöknek érzem magam, aki legyen bármennyire felnőtt is, mégsem képes arra, hogy az anyjának ellent mondjon.
A kezdeti felháborodásom meghunyászkodásba torkollik, még bocsánatot is kérek. A foglalkozásra ugyan nemet mondok, természetesen nem megyek el, hisz nem is fogok itt lenni már, de persze anyám megint keresztbe tesz nekem. És ez ellen én megint tehetetlen vagyok. A két nő ebédet beszél meg az orrom előtt én pedig legszívesebben ordítanék, hogy hagyják abba. Érvénytelen a játék. Nem beszélhetnek össze a hátam mögött, azt nem hagyom. Gyűlöletem elrejtem a tekintetemben, rémületem úgyszintén, csak döbbenetet mutatok, bár az érzelmeim jelentősen vegyesebbek: mikor történt ez? Hogy lehet, hogy alig pár órája találkoztam össze először ezzel a nővel, de máris el tudta hívni az anyámat és a maga oldalára tudta állítani? Tervet kell kovácsolnom ellenük, ez már bizonyos.
Anyám magabiztosan libben ki az ajtón és én nem tudok mást mondani, mint ami a fejemben jár. Nem válaszra várok, de amit kapok, az még engem is megdöbbent, és ez csak az ajtón kívül esik le.
"...megmentem az életét..."
Egy pillanatra megtorpanok és visszanézek az irodám ajtajára. A névtáblám mikor került vissza a helyére? És ez a nő... Hitetlenkedve rázom meg a fejem. Mi a jó franc folyik itt? Ez a nő mégis mi a fenét akart ezzel mondani? Sosem voltam életveszélyben. Nem akarom felvágni az ereimet, és a betegeimre sem vagyok veszélyes. Akkor meg hogy értette azt, hogy meg kell menteni az életem? Rejtély. De mennem kell. Anyám várakozón tekint rám, és a főnököm magabiztos mosollyal csatlakozik hozzá.
Vesztettem. Maradok. Nem önszántamból, de maradnom kell és játszanom a szabályaik szerint. Legalábbis még hagyom, hogy ebbe a hitbe ringassák magukat. De nem fogom megadni magam. Nem én. Oliver talán könnyű célpont volt, könnyedén hagyta magát leigázni, félreállítani. De én nem fogom hagyni. Nem hagyhatom. Már elegem van abból, hogy manipuláljanak és kihasználjanak. Többé nem hagyom magam.
Felveszem a köpenyem és hagyom, hogy először Cornelia támadjon meg, majd miután útjára bocsájtottam, anya a gyereksebészetre kísérjen. Közben általános semmiségekről csevegünk, ami a kórházat illeti. A mai délelőtt pedig mintha meg sem történt volna.

*Négy előtt*

- Mit csinál? - kérdezem indulatosan a reszkető kezű gyakornoktól rámordulva és a szemeimmel ha ölni lehetne, már rég halott lenne. Kezében megáll a csipesz, az asztalon fekvő tizenhat éves lány eltorzult arccal markolja az ágy szélét. Náluk már ciki kimutatni, ha fáj valami, persze attól, hogy nem ordibál még nagyon is jól tudom, hogy fájdalmai vannak. És naná, hogy vannak, de a kelleténél nagyobbak, ha az a mafla gyógyegér elfelejti kioldani az alsó lábszáránál a varratot lezáró csomót.
- Én...én csak...
Sóhajtok. Kétségbeesetten keresem Corneliát tekintetemmel, de persze az átkozott nőszemély sehol nincs. Mióta bejelentettem a távozásom, az anyám meg a maradásom, csupán egyszer kért eligazítást, aztán úgy eltűnt mintha a föld nyelte volna el, persze rám hagyva a gyakornokokat.
- Ne rángassa már az ég szerelmére, az a varrat nem fog kijönni, ha a túloldalon a csomót nem oldja ki. - rázom meg a fejem és a fém tálcáról egy kis gézre fertőtlenítő oldatot veszek, majd a sebet elkezdem átitatni vele. A gyakornok értetlenül néz rám.
- Most mit bámul? Csak nem fogom megkínozni szegény lányt egy alig tíz napja elvégzett operáció után! - mondom, majd lehunyom a szemem és sóhajtok - Jöjjön ide. Látja - mutatok a hegre - itt a varok alatt vannak a csomók. Ebben az esetben a biztonság kedvéért az öltéseket egyenként kellett megkötnöm, számítva arra, hogy a leányzó nem fog az intelmek ellenére sem nyugton maradni. Igazam van? - sandítok a páciensre mosolyogva, aki vérvörös arccal fordítja a plafon felé a tekintetét, majd visszafordulok a sebhez. - Na, akkor most hogy feloldódott kissé a seb, könnyebben sikerül leszedni....igen, az nagyon jó. Nem, ahhoz ne nyúljon, az felszívódó varrat, de azt...igen, ollót kérek és egy csipeszt...jó, segítek, várjon, az egy kicsit...igen, lehetőleg odafigyelve, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozzunk a betegnek, végtére is, nem mindegyikük tinédzser és egy kétéves biztos nem fog ilyen nyugodtan maradni, ha fájdalmat okozunk neki...
Magyarázok fáradhatatlanul és amennyire telik tőlem, türelmesen magyarázok. A gyakornokot igyekszem segíteni a varratszedésnél és a végére egész szépen bele is jön.
- Köszönöm Dr. Woodward, igazán fantasztikus öntől tanulni - lelkendezik, én pedig örömmel mosolyodok el a hallottakra. - Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy mégsem hagyja el a kórházat...
Arcomról a kellemes mosoly eltűnik. Már majdnem rápirítanék, mikor kinyílik az ajtó. Az anyám lép be rajta.
- Doktor úr, mindjárt négy óra. - villantja rám barna szemeit, amitől én elhúzom a számat és az órámra nézek. Valóban annyi az idő. A sátán kopogtat az ajtómon.
- Nem tudlak lebeszélni róla, ugye? - kérdezem, mire csak félrebillenti a fejét és mosolyog - Odakint várlak.
Mereven nézek a becsukódó ajtóra, aztán folytatom az oktatást. A srác egész szépen belejön a végére.
- Ki a rezidense? - kérdezem tőle, miután útjára bocsájtottuk a kedves pácienst a megfelelő instrukciókkal.
- Öhm...Dale. Jonathan Dale. - mondja és várakozón tekint rám.
- Értem.
Nem mondok mást, a papírokra fókuszálok és mikor felfedezem, hogy még mindig engem néz, felhúzott szemöldökkel pillantok felé.
- Nincs valahol dolga? A rezidense talán papírcsákókat hajtogat valahol? Gyerünk, tűnjön innen. Tegye hasznossá magát! - utasítom, mire elpucol. Beszélnem kell a rezidensekkel, mert ez így nem jó. Nagyon nem.

- Megvárattál - néz az órájára anya, majd mosolyogni kezd. Ismerem ezt az arckifejezést, fölényes győzelmet szimatol. Hát abból nem eszik.
- Nem a körmöm políroztattam - vonok vállat, mire elkomorodva néz rám. Tiszteletlenség? Nem létező fogalom nála. - Bocsánat. - morgom majd megállok a folyosón - Értsd meg, nem kell a beavatkozásod sem ez a hülye terápia. Jól vagyok, rendben vagyok, nincs szükség arra, hogy irányíts, oké?
- Nem akarlak irányítani, kisfiam. De te meg azt értsd meg, hogy nem nézhetem tétlenül, hogy így viselkedj, mert ez nem te vagy.
- Nem tudod ki vagyok.
- Akkor mutasd meg.
- Nem akarom.
- Akkor megtudom más módon.
Metsző ellentét feszül közénk.
- Anya, nem vagyok már kisgyerek, akinek felügyelet kell. - duzzogok, mire elmosolyogja magát.
- Édesem...ha hatvan éves leszel, nekem akkor is mindig a kisbabám maradsz. - simítja meg az arcom, és látom rajta a szeretetet, az én szívembe viszont mintha egy tőrt vágtak volna. Kisbabája? Hogy lehetnék az, mikor nem is ő szült meg...az egész életem egy hazugságra alapszik. Némán indulok el mellette a pszichológus felé. Nem vágyom oda, de tudom, hogy nem úszom meg.
- Kedves nőnek tűnik a terap...szóval Dr. Wilson. Igazán segítőkésznek mutatkozik és barátságos. Nem gondolod?
Mereven nézek magam elé - Nem. Nekem nem szimpatikus. - morgom, de persze anya töretlenül mosolyog. Nem érdekli. Megállíthatatlanul vonszol tovább a nő felé, aki négyre vár, arra számítva, hogy majd kezes bárány leszek. Idegen iroda előtt torpanunk meg. Dr. Russ...
Anya bekopog.
- De ez Dr. Morgan irodája, nekem meg...- mutatok a hátam mögé, de az ajtó nyílik, és a macskaszemű fenevad már az ajtóban áll. Már épp szóra nyitnám a számat, amikor hirtelen Cornelia tűnik fel, és elrabolja anyámat. És itt veszítem el végleg a helyzet feletti uralmamat. Megrökönyödve nézek Jones után, aki ügyet sem vet rám. RÁM! Hát hol élünk, hogy a legjobb rezidensem is ellenem fordul? Ez az elvetemült kezdő kölyökkutya képes volt ellenem fordítani az összes létező mentsváramat? Szavaira csak némán meredek rá, és egy percig elgondolkozok azon, hogy nem megyek be, és inkább elszaladok, de be kell látnom, hogy az első alkalomnál sem működött.
Besétálok az ajtón. Odabent kellemes színek fogadnak, elegáns berendezés. Fény. A hatalmas kanapé szinte ordít: Gyere, heveredj el rajtam. Aludj egy kicsit! De nem teszem. Csak kimérten megállok az asztal előtt és összekulcsolom a mellkasom előtt a karjaimat. Nézem, ahogy leül és amikor a zseléért nyúl, megannyi emlék jut eszembe. Sydney és Maya, meg Shane. Olivia. Emma. A fájdalom és a veszteség. A gyomrom görcsbe rándul, és hiába nem ettem...azt sem tudom mióta, nem érdekel. Meg sem mozdulok. Csak nézek rá és hallgatok, mint aki némasági fogadalmat tett. A szakmai előmenetelemre tett kérdésére egy fél percig némán nézem, aztán sóhajtok.
- Most nagyon okosnak képzeli magát, ugye? - kérdezem csendesen, és mint egy jó pszichopata, sétálok pár lépést. - Idehívja az anyámat, felkutatja a körülöttem lévő embereket és információkat szerez rólam. Beszélt a volt csajommal is? Esetleg az öcsémmel Sydneyben? Oliverről gondolom tud, bár ő igen keveset mondhatott rólam. Az előző munkahelyem megküldte már az érzékelésemet? Vagy visszanézte az aktáimat? - kérdezem és aljas, gonosz mosolyra húzódik az ajkam, miközben leülök.
- Azt képzeli, hogy csak azért, mert az anyám megjelenik itt, majd minden úgy fog alakulni, ahogy akarja? Megnyílok, mint egy jó kis könyv, és önként dalolva adom ki az életem minden részletét, csak mert anyám itt őgyeleg? Hát mondok én magának valamit. Lehet, hogy tud rám hatni anyámon keresztül. De fogalma sincs, milyen tudok lenni, ha megpróbálnak erőszakkal rávenni valamire. Szóval csessze meg a zseléjét meg a baromságait. Ha olyan okos, találja ki miért lettem gyereksebész. Majd az biztos sokat fog segíteni a kapcsolatunk épülésén. Ha már a teljes megalázásom, a műtétektől való eltiltásom és a környezetem ellenem hangolása nem tett még eleget.
Elfordítom a fejem, és az elmémben újra meg újra a kérdése zakatol. Miért a gyereksebészet? De nem akarok válaszolni. Semmi köze hozzá. A francba is, semmi köze hozzá.
Lehunyom a szemem. Olyan rettenetesen fáradt vagyok. Nem műthetek. Kiléptem, erre megszégyenítettek a saját osztályomon és nemes egyszerűséggel majdnem egy komplett kórház tartott vissza. Nem tudom, hogy ezt bóknak vegyem-e vagy sértésnek. De valahogy a sértés jobban tetszik. Az igazság viszont az, hogy nem vagyok hajlandó észrevenni azt, ami az orrom előtt van: hogy többen szeretnek, mint amennyit én el merek hinni.
Percekig hallgatok teljes némaságban, de aztán...talán a hosszú csend, vagy a magamba fordulás...ki tudja mi végre, de halkan, nyugodt és kissé talán elgyötört hangon beszélni kezdek, miközben egy képet bámulok a falon.
- Nekem nem megy. Érti? Hiába akar segíteni. Rajtam nem lehet. Nem ismer. Nem tudja ki vagyok és azt sem, milyen vagyok. Nem tudok és nem is akarok róla beszélni miért borulok ki olyan könnyen, vagy úgy általánosságban arról mi folyik az életemben. Irritál a szakmai pontatlanság, az, ha nem tudom normálisan végezni a munkámat. Ha beleszólnak abba amit csinálok és ahogyan csinálom. Nem bírom ha korlátozni akarnak, mert tudom, hogy úgyis jobban tudom. Ne mondja meg senki, mennyi ideig lehetek a kórházban, ha egyszer én tudom, mennyit bírok. És kell a műtő. Nekem ott a helyem. Segítenem kell, mert más nem tudja megtenni azt, amit én, úgy ahogy én, és leszarom, ha azt gondolja, hogy vannak még olyan jók mások is. Mert nincsenek. Vannak jók. Vannak elfogadhatóak. Vannak talán kiválóak is. De én brilliáns vagyok. Amit más meg sem mer kezdeni, én rekordidő alatt megcsinálom és tanítok. Lehet, hogy kemény vagyok és kegyetlen, sőt, talán túlzásokba is esem, de ennek is megvan az oka, és eddig működött. Nem pazarlom az időmet feleslegesen érdemtelenekre. A sebészet ilyen ágazat, oda nem elég elfogadhatónak lenni. Kell a műtő. Vissza kell engednie. Én életeket mentek. Ha ez nincs...
Elhallgatok. Nem akarom folytatni. Nem akarok arról beszélni, hogy semmi másom nincs. Nem akarok beszélni Oliverről, az anyámhoz és a családomhoz fűződő viszonyomról, Mayáról, vagy arról, miért jöttem Sydneybe, és Olivia miért hagyott el. Fáradt vagyok. Annyira fáradt, hogy már a gondolkozás is nehezen megy. Idejét sem tudom mikor voltam a kórház falain kívül, vagy, hogy mikor aludtam, de nem számít. Mert most itt kell észnél lennem. Fáradtan dörgölöm meg a szemem és a nőre emelem a pillantásom. Zöld tekintetemben ugyanaz az utálat lángol, mint legutóbb.
- Utálom magát. Hallja? Utálom. Nem fogok részt venni a maga kreálta kis színjátékban. Szóval eljövök minden alkalommal mikor kéri, de a büdös életben soha de soha nem fog kiszedni belőlem semmit. Na, erre mit lép?
Szorítom össze az állkapcsomat és mereven nézek a nőre. Segíteni akar? Ugyan. Rajtam már rég nem lehet, bár azt is tudom, hogy ezek után ő sem fogja feladni. Kérdés: melyikünk lesz az erősebb?

✗ Szószám: 2560✗ Dal: Wildest Moments- erre írtam ✗ Egyéb: Pszichiátria 400823619

Tárgy: Re: Pszichiátria Pént. Feb. 17, 2017 6:32 pm

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

Az első napom nem is lehetne ennél elcseszettebb. Mit gondoltam, hogy majd simán besétálok a Virginia Mason Kórház bejáratán, és kedves nővérek, és orvosok fognak előre köszönni, meleg fogadtatásban lesz részem? Már az első pillanatban megkérdőjelezték a munkámhoz fűződő viszonyomat a megjelenésem miatt. Sophie kicsi még, nem tudom elmagyarázni neki, hogy miért nem szabad a nagynénje hajába aggatni színes tincseket, ha éppen munkába megy. A komolyság szinte alapkövetelmény, és ezen máris megbuktam. Hogyan fognak elismerni a betegeim, ha a főnököm is kételkedik már bennem? A két héttel ezelőtti előzetes szerződés aláírása közben még azon járt az agyam, hogy mekkora kihívás, és lehetőség rejlik abban, hogy élesben is kipróbálhatom magam. Talán pályát tévesztettem, és mondjuk állatokkal kellene foglalkoznom? Istenem, valaki segítsen megérteni az itteni hierarchiát, és rendszert, mert bele fogok bukni! A pszichiátria kapuit átlépve csak az nyugtat, hogy lesz egy menedékem, egy saját irodám, amit az ízlésemnek megfelelően rendezhetek be…de ez is balul sül el. A kórház itteni szárnyát átépítik a renoválás még két hétig eltart, és addig egy régi raktárhelyiségben kell praktizálnom. Őrület, hogy be lettem tuszkolva egy akkora helyre. Sebaj, mert a munka számít, és amiért meg kell küzdeni, azt jobban fogom becsülni is. Az első páciensem egy rendszergazda, igazán nagy hitetlenkedő, és ráadásul belém is köt, de nem adom fel. A nap még nem ért véget, és lehet egy kis sikerélményem is…egészen addig hiszem ezt, amíg meg nem ismerem dr. Woodwardot a gyereksebészet fejét. A homlokán lüktető ér, a kiabálás, a megfélemlítés azt a korszakot juttatja eszembe, amikor Scott felesége lettem. Megijedek, érzelmi labirintusba csöppenek, és úgy tűnik, hogy itt húzhatom le a rolót. Végül a sebészeti vezető visz egy kis színt az életembe, pontosabban egy olyan ajánlattal áll elő, ami engem is meghökkent, de feltölt adrenalinnal is. El kellene vállalnom? Sok választási lehetőségem nem marad, és ismételten visszakanyarodunk a kibaszott idegesítő, arrogáns seggfejhez, aki pokollá tette a mai napomat. Konzultálok, harcolok, hogy itt tartsam, mert menni akar. Nem hajlandó belátni, hogy nem tenne jót neki, ha beengedném a műtőbe. A panaszáradatot elolvasni is rém fárasztó, de a tetejébe még élőben szembesülni egy igazi fenevaddal. A hullámvasút igazi kaland, de nem akkor, ha az érzelmeiddel játszanak. Az egyik percben még feladnám, de utána jönnek az ötletek, a menekülők. Adatgyűjtést végzek, emberekkel beszélgetek, hogy megismerjem a megfejthetetlen talányt, de rá kell jönnöm, hogy a legtöbbet a felettesem segít. Vérprofi, már abból is látszik, ahogyan a betegeivel bánik. Remekül oktat, és egyszer sem szól le, ha javaslok valamit, inkább rávezet, hogy nem az lenne a jó megoldás, hanem más. Négy órára még az irodáját is átengedi, mert neki haza kell mennie. Nem várok több beteget, mára ez is sok lesz, utána csak annyi vágyam van, hogy hazamenjek, és belapátoljam Molly lasagnekockáját. Az idegesség miatt remeg a kezem, egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam azon a tényen, hogy a férfi az első pillanattól kezdve lenyűgözött, a félelem másodlagos, de olyan spiritusz van benne, ami kevés embernek adatik meg. A falon lógó órát figyelem, ó mi lesz, ha az anyukája nem tudja meggyőzni? Cornelia elmesélte, hogy mindenképpen hatással lesz rá…alapjáraton kedves lány, csak mindenkihez meg kell találni az utat. Rokonszenves, és milyen életerős még terhesen is. Nem hiszem, hogy képes lennék ekkora pocakkal dolgozni, bár nekem korántsem olyan intenzív a munkám, mint neki. Az események sorozata elindul, amint megérkeznek, nem tudok észhez térni, de kívülre azt mutatom, hogy mennyire összeszedett vagyok, pedig, ha valaki belelátna a fejembe…ó mekkora káosz uralkodik ott. Jamie Woodward kiszámíthatatlan, az egyik pillanatban letépné a fejemet, utána meg mégis megoszt valamit. Ingázunk a két énje között, és rohadtul megterhelő, hogy követni bírjam. Az édesanyja, és Cory hamar lelépnek, kettesben maradunk, és most dől el, hogy mennyire vagyok rafinált, és szemfüles. A gyümölcszselé egy kis ajándék, amolyan békülési szándék a részemről, de korántsem biztos, hogy képes lesz értékelni az erőfeszítéseimet. A magánszférájába tolakodtam, Russell szerint nem ártana, ha türelemmel fordulnék felé, mert azzal nem érek el semmit, ha neki támadok, vagy erőszakkal szedem ki belőle az információkat. Sündisznó effekt indul be nála, amint keresztbe teszem a lábam, és a pályaválasztása felől érdeklődöm. A semlegestől haladunk a személyes felé. Nekem már az is értékes mondanivaló, ha megértem, hogy miért a gyerekek mellett tette le a voksát. A hátán lévő tetoválás egyértelműsíti, hogy él-hal a munkájáért, de vajon azért, mert nincs más, ami kitöltse az űrt, vagy egyszerűen maximalista jellem, esetleg mindkettő?
- Nem képzelem magam okosnak Dr. Woodward, sőt még fölényesnek sem. – szólok bele a vádlistába, de mintha ott sem lennék. Russell íróasztala körül kezd el mászkálni, és megint ott tartunk, ahol a part szakad. Nem fogok elérni javulást, ha nem maradok higgadt.
- Nem kértem az előző munkahelyéről értékelést, nem beszéltem a volt partnerével, mert nem tudom ki ő, az öccse létezéséről tudok, és Oliverről is, de csakis az édesanyjával léptem kapcsolatba. – jobbnak látom, ha nem erőltetem ezt az édesség dolgot, így én is leteszem az előttem álló dohányzóasztalra, és veszek egy mély levegőt. Remek felvezetés, még mindig én vagyok az elsőszámú ellenség, és ez nem is fog változni, amíg nem látja be, hogy segítségre van szüksége. Lenyelem a békát, csak figyelmesen hallgatom, még a noteszem se veszem elő, nehogy felidegesítsem a kelleténél jobban.
- Tényleg így látja? Nem írtam volna alá, ha nem ront rám… - beharapom az alsó ajkamat, mert megint belesétáltam a csapdájába, és vitát folytattam. Nem szabad Tessa, hogy elveszítsd a fejedet, mert csak provokálni akar! Ki akar törni, kell neki egy bűnbak, mert az könnyebb, mintha beismerné, hogy a szavaimnak volt igazságalapjuk. A közelemben foglal helyet, észreveszem, hogy a tüskéit hamarosan behúzza, és eluralkodik rajta a fáradtság. Mennyire hosszú ez a nap mindkettőnk számára. A zselére pillantok, nem is ízlik, csak miatta kóstoltam meg. Mit szerethet abban? A végén megtöri a csendet, és rám zúdítja a legnagyobb félelmét. Miért is olyan fontos neki az a műtő? Meg is kapom a választ.
- Dr. Woodward, én nem vettem el az engedélyét. – függesztem rá a tekintetem, és kezdem megsajnálni, elakad egy olyan ponton, amit nagyon is tud, hogy mit jelent, de nem meri bevallani még magának se.
- Elgondolkodott már azon, hogy mit jelent a műtő magának? Miért olyan fontos, hogy ott legyen? Az a hely, ahol képes uralni az életét, minden összetalálkozik. Nincs kételynek helye, egy másik szerepbe bújhat. Sebész lehet, és nem az férfi, akinek összetörték a szívét, akinek elvették a boldogulás jogát, akit cserbenhagytak. Képtelenség, hogy az ember mindenhol helyt álljon. A munkájába menekül a problémái elől, de már ott sem képes egyben tartani magát. Ordibál, megbánt olyan embereket, akiket nem is ismer. Nem ilyen orvos szeretne lenni. A gyerekekkel foglalkozik, mert bennük még nincs olyan bűn, olyan elkorcsosult világszemlélet, min a felnőttekben. A hősük akar lenni, a szócsövük, hiszen, ahogy mondta délelőtt, ők nem képesek megvédeni magukat. A gyengébbek védőszentje, de néha az erőseknek is meg kell mutatni, hogy nem bírják a vállukat nyomó terhet. Nem lesz attól kevesebb, még a kollégái szemében se, ha néha szünetet tart. Merjen gyenge lenni. Nem hordhatja magával mások problémáit, az olyan bűnöket, melyekért nem is magának kellene felelnie. Ha fáj, mondja ki. – suttogom a végén már, de aztán megint ott tartunk, hogy utál, de most egyáltalán nem bánt meg vele. Mosolyogva fogadom az érzelemkitörést.
- Az utálat jó, ez azt jelenti, hogy ma valamit jól csináltam, hogy felkeltettem az érdeklődését. Nem lépek semmit, a csend is beszédes. Tőlem az időjárásról is diskurálhatunk, csak jöjjön el… - biccentem oldalra a fejemet, de ekkor hirtelen kinyílik az ajtó, és megszeppenve kapom oda a pillantásomat.
- Abby néni…anya itt van. – sikkantva vetődik felém a hároméves unokahúgom, akit hamarosan a nővérem is követ. Lehajolok érte, de máris apró eszkimó puszit kapok, és összedörzsölöm az orrunkat.
- Mit kerestek itt? – nézek az ismerős kék szempárba, és mosolyra fakadok. Egyszerűen képtelenség, hogy nemet mondjak neki, de tudom, hogy mennyire kellemetlen lehet a páciensemnek.
- Bocsánat…nem tudtuk, hogy beteg van még nálad. A vacsorához indultunk bevásárolni, de ragaszkodott hozzá, hogy benézzünk hozzád, ha már ez az első napod. Jó napot! – int dr. Woodward felé, és ekkor megfogva a kezemet, felfedezi Sophie is, hogy nem vagyok egyedül.
- Ő ki? – bök a férfi felé, én meg a kacsóját szorítom meg.
- Ő itt dr. Woodward a gyerekosztály doktor bácsija. Olyan kislányokon, meg kisfiúkon segít, mint te…csak ők nagyon betegek, tudod. – a pillantásom találkozik a férfiéval, és megpróbálok így is üzenni, hogy nagyon sajnálom. Biztosan meg fogom kapni a letolásomat, de mire észbe kapok, már rohan is oda Sophie, és erősen rácsap a térdkalácsára.
- A bácsinak is van olyan fülhallgatója, az ott….júj.. – élénkül fel, és máris megállíthatatlanul magyaráz neki, Molly hiába szólongatja, így felállok, de ekkor meg is torpanok.
- Olyannal szokták meghallgatni a szívet is. Meghallgat engem is? – belepacsiz a doktor tenyerébe, én meg elsüllyedek. Mollyval ezért még számolok, de az unokahúgomra nem haragudhatok.
- Sophie kincsem, gyere még vásárolnunk is kell. – nyújtja ki felé az anyja a kezét, és rámosolyog, de hatástalan, mert megmakacsolja magát.
- A doktor bácsi segít, mint Abbynek is. – mutat rám, aztán folytatna. Édesem, csak azt ne… - Abby néninek új szíve van. A régi elromlott, és az angyaloktól kapott újat. Tudja? – pillant fel a zöld szempárba, én meg totál elvörösödöm. Ez magánügy. Istenem…

Tárgy: Re: Pszichiátria Szomb. Feb. 18, 2017 2:49 am

Tessa & Jamie

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket.
Az asztalon.
Felvágva.

Kitörtem. A bennem lakozó vadállat vicsorogva tépázta egész reggel a higgadtságom falait, addig, míg az egyszerre és dübörögve omlott le.
Támadtam.
Haraptam.
Karmoltam.
Harcoltam.
Nem számított a veszély, sem az, milyen következményekkel jár a döntéseim. Visszadobtam minden esélyét annak, hogy helyre lehessen hozni azt, amit én magam okoztam, és makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy másra hárítsam a felelősséget. Hisz ártatlan áldozata voltam csak az események sodrásának. Mindenki hibás volt. Mindenki bajt hozott. Mindenki bántott. Csak én nem. Létezhet-e nagyobb baj okozója az emberben lakozó elképesztő egónál? Táplálhatjuk-e jobban annál, ha alávetjük magunkat a legnagyobb nyomásnak, aminek csak kitehet bennünket: az önmagunkról alkotott eltúlzott, kicsinosított, makulátlanra festett önképnek?
Szerénységnek nyoma sem volt bennem, büszkén véstem fel a láthatatlan kőtáblára megannyi erényem, s a legrosszabbakat is dicső himnuszban zengtem el. Hisz én voltam a zseniális sebész, a lenyűgöző az egyetlen...Szóljanak a harangok, fanfárok! Hisz mivé válna nélkülem a világ. Hittem benne, hogy ha én nem vagyok, mindennek vége. S a legelső alkalommal, mikor valaki szembesített azzal, hogy nem én vagyok a legjobb, és nélkülem is megy az élet tovább s ezzel kiszakította a kezemből az egyetlen esélyt arra, hogy irányítani tudjam az életem, azonnal megfutamodtam. És azt akartam.
Elfutni.

A pszichológus kedves invitálása mögött látom rajta a feszült idegességet, ahogy a rendelőbe lépek. Nem a megszokott környezet, nem az, amit én rendelőnek hívok. Itt nincsenek a megszokott eszközeim. Finom illat van, hiányzik a fertőtlenítő szúrós szaga, és túl nagy a csend. A színek barátságosak és a bútorok hívogatóak. Provokálja az amúgy is felspannolt idegeimet. A nő kedves, puha hangon beszél, irányít. Már nem néz úgy, olyan lekicsinylően, mint délelőtt. Rémülnek sem rémült és szánakozást sem látok a szemeiben. Gúny ez? Nem. Gúnyos akkor volt, mikor anya becsörtetett az irodámba. Akkor mi ez? Talán inkább...kíváncsiságot látok?
Ellenállok.
Nem könnyű, de megteszem. Nem hagyhatom, hogy leigázzanak. Ez a nap egyszerűen túl sok nekem. Képtelenség elfogadnom azt, hogy félreállítsanak, és hogy valaki beleszóljon abba, mit, mikor és hogyan teszek. A kérdésére tehát nem válaszolok. Nem akarok, mert az ok nem olyan kellemes és kegyes, mint amire az ember számíthatna. Kikből lesz gyerekorvos? Az indokok általában egyszerűek: gyakornokként/rezidensként jó oktatót kaptak, volt pár fantasztikus esetük, ahol megérintette őket a klassz érzés, milyen jó egy gyereket átsegíteni a nehéz perceken. Milyen fenomenális érzés kiadni a zárójelentést, a kissrác vagy kislány mosolygós arcára nézni ahogy szülei szerető ölelésében hálát rebegve megköszöni az áldozatos munkát. Ezért szokták a gyereksebészetet választani. Én nem ezért vagyok itt. Olyan messziről akartam elkerülni a gyereksebészetet, sőt, úgy általában a kölyköket, mint mókus az erdőtüzet. Gyűlöltem a gyakornoki éveim alatt a gyereksebészetet, az akkori főnök egy arrogánst, beképzelt, irritáló, folyton kiakadó és üvöltöző pöcs volt. Mellkassebész akartam lenni, leginkább a szív és a tüdő foglalkoztatott. Az egyetlen kellemes emlékemet, az első és egyetlen jó érzést, amit egy autóbalesetes kisfiú kilenc órás műtétje után érezhettem azonnal feketévé varázsolta a hír, hogy a menyasszonyom nyolc hónapos terhesen, három héttel az esküvő előtt ugyanabban az autóbalesetben meghalt a születendő gyerekemmel együtt. A gyereksebészet nekem tehát nem a jó érzések gyűjtőhelye. Hanem az esélyteleneknek egy esély. Az utolsó. Mint annak a kisfiúnak. Akiről mindenki lemondott már, akiről az egész team, még én is azt mondtuk, menthetetlen. De a gyűlölt, kegyetlennek és szadistának bélyegzett főorvos nem engedett el, és tovább hajszolt. Minden összeomlás után, minden bukkanónál tovább rugdosott. Hogy a végén érezzem a diadalt - és ez adjon erőt a veszteség túléléséhez.
Nem akarok beszélni arról, miért lettem gyereksebész. Ahogy azt sem akarom kitárgyalni, miért annyira fontos számomra a műtő. A gyógyítás. Mert az az egyetlen hely, ahová menekülhetek a fájdalom és a veszteségek elől. Ha a műtőben vagyok, ha taníthatok és én lehetek az erős és a vezér, akkor ott nem érhet hagyhatnak cserben. Nem hagyhatnak el, és ha segíthetek lehet valaki, aki szeretni fog emiatt. Mert engem semmi másért nem lehet szeretni, csak ezért, még akkor is, ha ezeket a fontos tényeket én magam még nem látom és nem ismerem fel. Nekem a műtő egyszerűen csak egy olyan hely, ahol jól érzem magam és biztonságban. Így csak fel-le kezdek sétálni mint egy ketrecbe zárt vadállat és szépen kifejtem a nőnek a véleményemet. Nem kiabálok. El kell ismernem, hogy egy csatát megnyertek maguknak. Nem akarom, hogy felfüggesszenek de azt sem, hogy végleg elterjedjenek rólam olyan pletykák, amiknek a fele sem igaz. Már így is elég lesz megküzdenem azzal, hogy a tekintélyem visszaszerezzem, miután az anyámnak kellett helyre tennie a kórházban és kiléptem aztán meg együttes erővel taszítottak vissza a székbe, amiből egyszer már felálltam. Hallom, hogy beszél, de nem izgat. Nem érdekel a magyarázkodása, sem az, miről hogy vélekedik. Moshatja magát amennyire csak akarja. Ebből a szememben már nem fog jól kiszállni. Szavaim vádak, melyek ellen nincs fellebbezés.
Aztán mégis leülök. A zselé amely az asztalon pihen és csak arra vár, hogy rávessem magam, érintetlen marad. Lehet, hogy megtudta, hogy szeretem. De azt nem, hogy mit jelent nekem. Semmiről nem tud és nem is akarom, hogy tudjon. Nem érdekel, milyen taktikákat vet be ellenem a pszichomókus, rajtam nem fog ki. Csak élesen pillantok rá, mikor rám tolja a felelősséget, de nem szólok vissza semmit. Méghogy én támadtam rá? Ki volt aki egyből eltiltott a műtőtől? Hát biztos nem én tapsoltam érte...Persze a miérteket megint hárítom és nem érdekel, mennyire van igazság abban, amit mond. Azonban van egy pillanat, amikor egyszerűen túl fáradt vagyok már gondolkozni. Harminc, vagy negyven órája vagyok talpon? Már lövésem sincs. Az a negyven perc amit a pihenőben aludtam semmiség volt, és az sem mostanában történt. Kimerült vagyok. Tekintetem a falra függesztett képre szegezem és a szavak aztán csak úgy előbuknak belőlem, magam sem értem miért. Valahol talán mégis próbálom elmondani neki, hogy mi a problémám? De nem érzem, hogy el akarnám mondani. Akkor most miért jár mégis a szám. Elhallgatok. A válaszát csak csendesen emésztem, nem vágok közbe, sőt még csak rá sem nézek.
- Ha maga mondja...- vetem csak oda, bár egyáltalán nem értek egyet vele, és ez is csak azt bizonyítja, hogy szart sem tud rólam, én pedig élvezettel fogom jó alaposan félrevezetni. Aztán csak az utálatom fejezem ki felé. Mert hiába okoskodik, ettől még igazán mélyről jövő gyűlöletet táplálok irányába. Sosem fogom megkedvelni és főként sosem fogom megadni magam a kedve szerint. Ha azt akarja, jobbra menjek, én balra fordulok, ha előre hajt, garantált a hátramenetelem. Kérjen bármit, ellenkezni fogok, ezt már most garantálni tudom. Mégis, ahogy mosolyogva, elégedetten biztosít róla, hogy neki a gyűlöletem épp annyira kedvező, mint az, ha imádatommal üldözném, a lényeg csupán annyi, hogy megjelenjek a beszélgetéseken...ledöbbent. Nem tudom, hogy most tényleg ennyire rafinált-e, vagy csupán ostoba, ha épp velem akar kekeckedni?
Már éppen letorkollnám, hogy ne érezze már ennyire nyeregben magát, mikor hirtelen kivágódik az ajtó és egy kisgyerek ront be rajta. Elsőként megfeszülök, arcom aggodalmasan tekint a csöppségre: hogy szökhetett meg a gyerekosztályról? Emlékeim közt kutatok, hátha az én betegem, de ekkor Tessa felé száguld és már meg is kezdik a köszönési rituáléjukat. Ki ez a gyerek? Értetlenül nézek a nőre és a kicsire, és eszembe jut, hogy talán a sajátja, de aztán leesik, hogy az imént említette az anyját. Bár az nem világos, ki az az Abby? Hasonlítanak, ismerős kék szemek villannak rám a bájos gyermekarcból. Némán figyelem a jelenetet, és annyira sokkol az egész, hogy csak mereven ülök és bámulok. Amint megérkezik a gyerek anyja és int felém, visszaintek.
- Üdvözlöm.
A kislány cserfes és Dr. Wilson kedvesen világosítja fel a kilétem felől és akaratlanul is barátságos mosolyt villantok a csöppségre. Igazán élénk gyerek, a szeme okosan csillog. Ahogy közelebb lép és a fonendoszkópomra már kíváncsian rá is kérdez. Hiába hívja az anyja, hiába próbálja elterelni a doktornő a figyelmét, csak jön és megállíthatatlanul beszél és beszél. Csak bólogatok és mosolygok, és mikor rákérdez meghallgatom-e, kérdőn nézek az anyjára. A bájos nő bólint egyet, és így én is bátrabban bólintok a kislányra és engedem, hogy pacsit adjon a sikeres engedélykérésre. Úgy látszik nagyon érdekli a téma.
- Persze, de akkor kicsit nyugton kell maradnod, rendben? - kérdezem, és leveszem a nyakamból a fonendoszkópot. Ám amikor a nagynénjéről kezd beszélni és elcsacsogja, hogy Tessának, akit valamiért folyton Abbynek szólít új szíve van, elkerekedett szemmel pillantok a nőre. Szívtranszplantációja volt? Megdöbbent a tény, és az emlékeim közt kutatva keresem, hátha valahol említették valaha. Ha ezt tudom, sosem ordibáltam volna vele olyan nagyon. Ki tudja mióta van meg az a szív, a stressz nem tesz jót egy beültetett szívnek. Még jó, hogy nem lett baja miattam, már csak az hiányzott volna, hogy szívrohamot kapjon.
- Tudod, régen, mielőtt még gyerekeket kezdtem volna gyógyítani, szíveket és tüdőket akartam rendbe hozni. Sőt, évekig készítettem egy kutatást is, amiben mindenféle korú embernek a szívét vizsgálta volna. Úgyhogy nagyon szívesen meghallgatom a tiédet is, csak, hogy biztosak lehessünk benne, hogy minden a legnagyobb rendben van. - mosolygok rá, és magam mellé paskolok.
- Na, gyere ide, hadd hallgassalak meg, te Barbie hercegnő - mosolygok a csöppségre, aki lelkesen huppan mellém a kanapéra. Az ellenkező, dacos, hulla fáradt és dühös páciensnek nyoma sincs többé. A kislány elfeledteti velem minden bajomat, és míg szemben leül velem, hagyom, hogy bátran vizsgálgassa a zsebemből előkotorászott érdekességeket. Néhány nyalókát szed elő, pár tollat, egy üres steril fecskendőt még bontatlan csomagolásban és egy pár centis kiscica figurát, meg néhány papírlapot. Ha le akarják állítani, leintem a kedves hölgyeményeket. A fonendoszkópot a kislány mellkasára helyezem, és hallgatózni kezdek. A fonendoszkópot a megfelelő helyekre illesztem és szinte azonnal észreveszem, hogy baj van. Arcomon aggodalmas ráncok sorakoznak fel, és perceken át vizsgálom újra és újra...de sajnos nem tévedek. Pericardialis folyadékgyülemre gyanakszok.
- Édesem, elárulsz nekem egy titkot? - kérdezem, miután kiveszem a fülemből az eszközt. A kislány bólint - Ha fekszel, vagy esetleg köhögsz, nem szokott fájni a szíved környékén?
- Nem, mert sosem köhögök és anya adott még egy párnát, hogy ne fájjon a hátam ha alszok. - ugráltatja a játék cicát a térdemen, mire bólintok.
- Rendben, nagyon ügyes voltál. Tessék, az ügyes kislánynak jár egy nyalóka. De csak akkor eheted meg, ha anya odaadja, rendben? - nyújtok felé egy becsomagolt édességet, amit egyből ki is vesz a kezemből.
- Oké. Most én is meghallgathatlak? - kérdezi miért elnevetem magam.
- Te aztán nagy kópé vagy, ugye tudod? - kérdezem, és bólintok. - Legyen, gyere és hallgass meg. - Mosolygok rá, majd óvatosan a fülébe helyezem a fonendoszkópot és kissé lehúzva a mellkasomról a pólót, épp annyira, hogy egy kicsit a mellemet díszítő tetoválás megjelenjen hagyom, hogy ide-oda tegye rajtam a kis lapocskát és élvezettel hallgassa az én életerős ám darabokra tört szívem hangjait. Amint végzett, visszaveszem tőle és megsimogatom a fejét.
Már épp felállnék, hogy megnyugtassam az aggódva pislogó anyukát, és elmondjam neki, hogy jó lenne, ha kivizsgáltatná a gyerekét mielőbb, mikor a csöppség megrángatja a kezem.
- Hé, most Abby néninek is hallgasd meg a szívét. Tudod, hogy biztos legyél benne, hogy ő is jól van! - figyelmeztet dacosan, én pedig döbbenten nézek a doktornőre. Zavarba jövök, és el is vörösödök kissé, kínosan felnevetek - Drágám, én gyerekeket gyógyítok, nem felnőtteket...
- De azt mondtad szíveket is tudsz hallgatni. Akkor hallgasd meg, hogy neki is jó-e a szíve - pirít rám, és látom rajta, hogy aggódik. Hogy mondhatnék nemet neki, főleg tudván, hogy ő viszont nem tudom milyen mértékben, de biztosan nincs jól? Így bocsánatkérően a doktornőre nézek, és sóhajtok.
- Rendben. Meghallgatom.
Kissé kínosan érzem magam, ahogy felállok a kanapéról, hogy ő leülhessen, mivel Sophie nem hajlandó persze leszállni róla. Így ha a nő leül, jobb híján elé guggolok és az eszközt újra a fülembe helyezem. A térdem a lábszárához ér és ha csak nem akarja, hogy a felsője alatt nyúlkáljak, kénytelen felhúzni a felsőjét. A látványra mondanom sem kell, hogy a szemem kissé kikerekedik. Két formás domborulatot rejt az igazán ízléses melltartó, és bár már amikor nyakon öntötte magát, akkor is felfedeztem, hogy a méretei nem épp elhanyagolhatóak, de a látvánnyal így szembesülni igencsak ingerlő. Zavarba jövök és felpillantok a macskaszemekbe.
- Bocsánat. - suttogom és megvonom a vállam. Lehet, hogy a terapeutám vagy mifene, és lehet, hogy én megy gyerekorvos vagyok, de egyben férfi is, ezt igazán nem vetheti a szememre. Hát igen, meg kell hagyni, utálat ide vagy oda, ettől én még nem voltam nővel hónapok óta és ő egy igazán gyönyörű egyede a női nemnek. De aztán a munkára kezdek koncentrálni. Óvatosan a mellkasára helyezem a kissé hűvös eszközt, és akaratlanul érek hozzá finoman a bőréhez. Nem szándékos, igazán nem tehetek róla, hogy a fonendoszkópot tartanom kell neki meg nagyok a mellei. Próbálom professzionálisan kezelni a dolgot. Szemem megakad a mellkasa közepén éktelenkedő hatalmas hegre, amely vörösen szeli ketté a két ingerlő domborulat közti mély völgyet. Gondolkodás nélkül érek hozzá, csak, hogy érezzem, ez nem friss heg, de nem is túl régi. Talán másfél- két éves lehet, esetleg talán három, de ez a maximum. Aztán észbe kapok és elkapom a kezem. Ilyet nem csinálhatok.
- Oké, most forduljon meg. - kérem, és kissé fellélegzek, hogy végre nem kísért meg az ördögi nőszemély, de aztán meg a franc se tudja miért, de attól kezdek begerjedni, ahogy látom a hátát, a szoknyája szélét, ami alatt felsejlik a fehérneműje...Édes Istenem, ments meg!
Torkom köszörülve veszem ki ismét a fülemből az eszközt, majd próbálok rátalálni a hangomra.
- Khm...felöltözhet. Nem hallok semmi kirívót, Sophie, úgyhogy megnyugodhatsz, minden renden a nénikéddel. - nézek rá, majd összeakad a pillantásom a doktornőével. Hát nem sokszor van ennél zavarba ejtőbb jelenetben részem, és most épp én vagyok az, akinek fülig kell vörösödnie. A kínos csendet Sophie anyukája töri meg.
- Na, de most már aztán tényleg mennünk kell, drágám. A vacsorához még nem vettünk semmit és mindjárt vacsora idő. - nyújtja felé a kezét az anyukája, mire a kislány hirtelen megfogja a kezem.
- Eljössz te is hozzánk vacsorára? Anya nagyon jól csinál vacsorát! Ha jó leszel és mindent megeszel, még akár egy kis desszertet is kaphatsz! Megmutatom neked a szobámat. Van csillámpónim és Elzás kastélyom ami világítós. Na, ugye eljössz?
Döbbenten pislogok a kislányra, majd Dr. Wilsonra és onnan a lány anyjára. Csak tátogok és megszólalni sem tudok.
- Hát persze, hogy eljön, ha épp ráér, drágám. Ha ennyire megdolgoztattad és ilyen illetlenül félbeszakítottuk a beszélgetésüket, a minimum, ha kiengeszteljük a doktor bácsit egy vacsorával. Ugye nem sértem meg Dr. Woodward, és a lányom után én is meghívhatom önt ma estére hozzánk. Kérem, ne bántson meg azzal, hogy elutasít. Abbytől...vagyis..Tessától megkapja a címet. Hétre várjuk. Gyere kicsim, indulnunk kell. - nyújtja a kezét a kislánya felé.
- Öhm...a meghívást ez esetben elfogadom, köszönöm, de ha sietnie kell, és nem haragszik, én szívesen vigyázok Sophiera, míg bevásárolnak. Már úgyis csak papírmunkám van, és talán érdekli a kisasszonyt a gyerekosztályon a játszószoba. Ígérem nagyon fogok rá vigyázni. - vetem közbe zavartan, mire a csöppség lelkesen tapsikolni kezd és közli az anyjával, hogy ő bizony nem megy sehová, az új barátjával marad, ő pedig menjen vásárolni Abby nénivel. Azt hiszem a témát lezárhatjuk. Totálisan megzavarodva pislogok a két felnőttre, és igyekszem nem észrevenni Tessa reakcióját. Mi a fenét művelek? Egy ilyen csöpp gyerek hogy képes máris így manipulálni? Mégis...mi a fene történt az imént? Nem szokásom nekem csak úgy vacsorameghívásokat elfogadni idegenektől. Bele sem merek gondolni, Tessa mit gondolhat. De mit tegyek: gyerekbolond vagyok, képtelen vagyok ellenállni nekik. És azt hiszem ez így marad amíg világ a világ.
Így mikor az anyja meglepetten de végül beleegyezik, kézen fogom a csöppséget, és elindulok vele a gyerekosztály felé. A folyosón lelkesen csacsogva meséli el a számára fontos dolgokat, és én türelmesen válaszolok a kérdéseire. Szemernyi idegesség vagy eddig látott feszültségnek nincs nyoma rajtam. Csak örömmel és mosolyogva hallgatom a csöppséget, és közben azon gondolkozok, hogy újra meg kéne vizsgálnom a kislányt, mert ha azt hallottam amire gyanakszok...akkor ebből még hatalmas baj is lehet és csak az ég tudja, hogy mikor.

✗ Szószám: 2615✗ Dal: Wildest Moments- erre írtam ✗ Egyéb: Pszichiátria 400823619

Tárgy: Re: Pszichiátria Szomb. Feb. 18, 2017 8:54 pm

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

A gyűlölet daliás érzelem, talán többen is ebből merítünk erőt, hogy elfedjük önnön hibáinkat. Mi sem egyszerűbb, mint rávágni, hogy valakit nem kedvelünk, és csakis az ő vétke ez, nekünk semmi közünk hozzá. Az önámítás rombolja az emberi személyiséget, olyan illúziókba ringat, ami csak a mi fejünkben létezik. Beszélgetés nélkül megmondjuk, hogy mit gondol rólunk a másik, sőt továbbmegyek, meghatározzuk, hogy mások, mit feltételeznek rólunk, még akkor is, ha annak nem sok köze van a valósághoz. Jamie Woodward eldöntötte, hogy utálni fog, mert ez az utolsó mentőszára, ami kapaszkodhat. A bűnbak, az önkéntes jelölt lettem egy bikaviadalon. Nem számított, hogy a segítőszándék munkált a belsőmben, mert az eltiltással megfosztottam valami fontostól, az élete mozgatórugójától. Néha attól kapjuk a legnagyobb pofont, akitől nem várnánk. Nem fennhéjázó, nem ítélethozó szerepében tetszelegtem előtte, mégis ebbe lettem belehajszolva. A piros gyümölcszselé sem hozott megváltást, egy kis áttörést sem értem el, holott igenis próbálkoztam. Hallgattam, türelmi játékot űztem vele, szerettem volna, ha nem az ellenséget látja bennem, de erre nem sok esélyt láttam, hogy változni fog. Az első nap, az első beszélgetésünk, nem kellene lemondanom róla, nem is vagyok egy könnyen feladós típus, de ami a szívén, az a száján, és bizony elbizonytalanodom. Megpróbálom meggyőzni, hogy rám nincs hatással, ha vetekszik, ha levegőnek tart, mégis bánt, hogy így kell zárnom az első munkanapomat, és semmi jóval nem rukkolhatok el a vacsoránál. Molly ki fog faggatni, mindig ezt teszi, mióta közelebb kerültünk egymáshoz, és legyőztük a testvéri viszálykodást. Sophie lendületéből fogok erőt meríteni, de minden elképzelésemet felülmúlja az irodámban…pontosabban a főnököm irodájában való megjelenésük.

Sophie a születése óta egy különleges kislány. Úgy kapaszkodott az életéhez, mint senki más. A magzati kor, a méhben való növekedés alatt is számtalan alkalommal bizonyította, hogy meg kell születnie. Scott kegyetlenül cserbenhagyta a nővéremet, féltettem őt, ezért cselekedtem. A saját testi épségemet nem tartottam fontosnak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy kimenekítsem innen a testvéremet, és a benne növekvő életet. A késszúrás pillanatában a kislányos naivságom is vele halt. Kioltottam egy életet, és bármennyire is szörnyűen, galád módon viselkedett velem a volt férjem, attól még húsvér ember volt, és én vetettem véget a történetének. Sokan gyászolták, nagy port kavart a halála, akadtak olyanok is, akik engem okoltak, hogy ilyenné vált. Miért éppen én tehettem róla, hogy agresszív vadállatként tengődött, és mindenért engem hibáztatott? Erre születtem volna, ezt érdemeltem volna a sorstól, ez volt az a bizonyos második esély a műtétem után? Az unokahúgom megszületése ragyogta be az életem felhős egét, és adott értelmet az újrakezdésnek. Hihetetlenül eleven, és közvetlen, úgy tekint az őt körülölelő világra, mint egy mesebeli helyszínre. Megleli a hétköznapok monotonitásában a szépséget, a rosszban az egyetlen jót, és reményt ad a reménytelennek. Képtelen vagyok orvos maradni a közelében, kikel belőlem a gondoskodó nagynéni szerepe, átölelem, és eszkimó puszival üdvözlöm. Régi szokás közöttünk, kár lenne megtörni a hagyományt, és egy olyan férfi miatt sem fogok kivételt tenni, mint Jamie Woodward. Hamarosan a testvérem is feltűnik a küszöbön, és sűrű elnézések közepette tájékoztat az érkezésükről. A lasagne a mindenem, nagyon vártam már, hogy az otthon melege öleljen körbe. Kis ideig kontaktban maradok a testvéremmel, de utána minden figyelmemet leköti a belém csimpaszkodó két kis kacsó. A mérhetetlen kíváncsiság, a felfedezés öröme csillog Sophie kék szivárványhártyáiban. Elmesélem neki, hogy ki a betegem, és mi a szakmája, ami azonnal érdeklődést vált ki belőle, és félelem nélkül lép kapcsolatba a közelemben ülő mufurc alakkal. Milyen kezes báránnyá változik egy gyermek közelében. Lefagyok a köztük történő interakció láttán, megmondani se tudnám, hogy mi döbbent le jobban, az hogy az unokahúgom megtöri a jeges szívet, vagy az, hogy ilyen természetességgel kezeli a doktor úr a terápiánk megzavarását.

A játékos incselkedés, a munkája iránti valódi érdeklődés megolvasztaná a legkeményebb férfiszívet is, ha két olyan gyönyörű kék írisz tekintene rá, mint Sophie. Molly és én is tudjuk, ha felnő, akkor férfiak ezrei fogják körbezsongani, mert olyan különleges aurája van, ami gyógyító erejű még a legcsökönyösebb emberi lény számára is. Megmerevedek, amikor az igenlő válasz hagyja el a férfi ajkait. Ki gondolta volna, hogy a gyereksebészet atyja nem fog ellenkezni, ha egy hároméves kéri valamire. A vizsgálat szórakoztató, a kis tündérke bármi belemenne, csak, hogy csillapítani tudja a tudásszomját. A kanapén foglal helyet mellette, nem is értem a nővéremet, hogyan volt képes igent mondani neki, de nem az én gyerekem, nem dönthetek felőle, ha Molly is mellettem van. A másodhegedűs bőrébe bújok, csak passzív szemlélődője leszek a jelenetnek. Dr. Woodward nyugodtan lélegezve hagyja, hogy Sophie kipakolja a zsebe tartalmát, és előkerüljenek a kis kincsek, mint a cicás matrica, vagy figura, innen nem látom olyan jól. Időközben Molly is behajtja az ajtót, hogy senki ne rontson ránk, már elég a betolakodó, már egészen úgy tűnik, hogy nem zavartatja magát. Nekem ez órabérben lesz elszámolva, már látom is magam előtt, ahogyan Virginia Woodward megrovóan tekint rám, hogy nem bírtam ki egy órát a fiával kettesben, és biztos már üzentem a testvéremnek, hogy mentsen ki, ha úgy alakulna a helyzet, hogy elmérgesedik a viszonyunk. Ostobaság, de sok minden megfordul a fejemben, de aztán elkapom a férfi pillantását, és jobban zavar, hogy aggodalom suhan át rajta. Hallott valamit, beteg lenne? Elhessegetem a rossz feltételezéseket, nem szeretem bevonzani, ha nem muszáj. A szív transzplantációm nyilvánosságra hozása csak egy újabb hab a képzeletbeli tortám tetején, de nem firtatom. Sophie nem tudhatta, hogy ez nem beszédtéma, neki természetes, hogy beszélünk ilyesmiről otthon. Nem tud különbséget tenni még fontos, és nem fontos információk között. Nem haragudhatok rá, de jobban örültem volna, ha ez nem derül ki. Az életem azon szakasza lezárult, olyan nehezen emésztettem meg, hogy valaki jóvoltából élhetek. Nem akartam elfogadni nagyon sokáig, hogy egy nő fizetett az életével, az enyémért cserébe. Mély depresszióba taszított a puszta tudata annak, hogy a donorom már nem fog gyereket szülni, talán férjhez sem ment. A szerettei összeomlottak, és eltemették őt. Miért, hogy én kapjak egy új esélyt? Zavarosak a gondolataim, és alig vagyok tudatában annak, hogy lemaradtam egy sorról, és most már én vagyok a meghallgatnivaló beteg. Hmm?
- Tessék? – fél szavak, információk eljutottak hozzám, hogy valami kísérletről mesélt a velem szemben ülő férfi, de aztán a nővéremtől kérdezett, és belesüppedtem a saját kis világomba, ahol megint az a fiatal lány voltam, aki komoly betegséggel nézett szembe.
- Igen ő olyan gyerekeket gyógyít, mint te. – mosolyodom el, bízom benne, hogy nem makacsolja meg magát a kis hercegnő, de merőben tévedek, és hamarabb hangzik el a másik oldalról a beleegyezés, minthogy én rábólintsak Jó ötlet ez, muszáj ezt a huzavonát játszanunk? Kiszáradnak az ajkaim, amikor felkel, és ezzel felajánlja az unokahúgom melletti helyet a kanapén. Kissé izzadó tenyérrel emelkedek fel, és igazgatom meg a szoknyámat, mielőtt leülnék. A hajam hosszan omlik a vállamra, a férfi leguggol elém, és észrevétlenül löki meg a térdkalácsomat. Megmagyarázhatatlan bizsergés fut végig a gerincoszlopom tájékán, és minden csigolyám sorba rendeződve alkotja meg a testem vázát, amikor kihúzom magam, és nekilátok a felső gombok kioldásának. A fehér blúzom megszáradt ugyan, de élénken sejlik fel az emlékezetembe vésődött jelenetet, miszerint a délelőtt folyamán megszólta a kebleimet. Könnyedén húzom ki a szoknya takarásából, és nyitom szét, hogy meg tudjon hallgatni. Belevörösödöm a jelenetbe, elvégre nem mindennap vetkőzök le egy idegen férfi előtt, főleg nem akkor, ha ráadásul a páciensem lesz. Hát a bocsánatkérésével kitörölhetem a popomat, amikor hozzáérinti az orvosi eszközt a mellkasomnak. A hidegtől megrázkódom, de nem túl feltűnően, és a hátamat kiveri a veríték. Nem hiszem, hogy képes vagyok kontrollálni a szívverésemet, nekilódul, és megdolgoztatja a négy üreget, hogy minél több vért tudjon pumpálni bele. A legnagyobb arcon ütés a legváratlanabb módon ér, mikor önkéntelen reflexből, de megérinti a mellkasom közepén húzódó heget. Nincsen arra szabály, hogy mennyire etikátlan ez? Könnyel telik meg a szemcsatornám, és a szegélyén gyűlnek össze az apró cseppek, de a vasakaratomnak hála nem gördülnek le az arcélemre. Nem teheti ezt velem. Hirtelen nyúlnék a keze után, hogy eltaszítsam, de csak az ölembe ejtem, és végre áttérünk a tüdőmre. Egyre kellemetlenebb, é a hallójáratom belsejében egy mondat zakatol. „Utálom magát.” Két mozdulattal letudja a végét, és szinte hallani, ahogyan leesik a kőszikla a szívemről. Nem kell kétszer mondani, hogy gomboljam össze a blúzomat, megtenném magamtól is. Szégyenkezve öltöm magamra, nem nyújthatok szép látványt, elcsúfítja a bőrömet a vágás nyoma, és ez örök emlékeztető lesz arra, hogy soha többet ne kezdjek ki egyetlen férfival sem. A férjem volt az utolsó, akivel ágyba bújtam. Nem találom szépnek a műtétem billogját, mert a tudatom felszínét karistolva hozza elő azokat az érzelmeket, melyeket három éve elzártam.
- Ó, a vacsora. Mennyi az idő? – tekint fel figyelemelterelésként az órára, de csak fél öt múlt tíz perccel. Ötig akartam vele maradni, de így könnyebb lesz. Holnap bemegyek a főnökömhöz, és beadom a felmondásomat. Sophie természetesen megint messzire megy, és meginvitálja a doktor urat vacsorára, és hogy ne legyen elég, még a nővérem is szítja a tüzet.
- Biztosan más elfoglaltsága van Dr. Woodwardnak. – illedelmesen kimentem, nem szeretném, ha jelen lenni az otthonunkban, de leforráz. Igent mond? Eltátom a számat, és majdnem rosszul leszek, úgy kikerekednek a szemeim.
- Abby néni, csukd be a szádat, mert nem fog belerepülni a sült galamb. – vigyorodik el az unokahúgom, de nehéz rendezni az arcvonásaimat ezek után.
- Öhm..nem…hogy micsoda? Én adjam meg a címet, és maga itt maradna Sophieval? Molly… - csattanok fel, de hatástalan a kiborulásom, mert a fejem felett döntenek. A nővérem húz fel a kanapéról, miközben az újdonsült baráti páros már ott is hagy minket.
- Te komolyan meghívtad a betegemet, meg vagy te húzatva?! – nyelek egy nagyot, és a kulcsokért sietek az asztalhoz.
- Most miért? Kedves volt Sophieval, és ha már szóba került a vacsora. Megbántott, nagyon elfehéredtél, amikor megérintette a heged? – szalad fel kérdőn a nővérem szépen ívelt szemöldöke.
- Nem volt joga hozzá…tudod jól. – nyikorgatom meg a fogaimat, szépen egymásnak feszítve. Forr bennem a düh, úgy érzem, hogy kiadtam magam neki, és pont fordítva kellene lennie.
- Abby… - simítja a vállamra a kezét, és közelebb lép hozzám.
- Nem mindenki olyan, mint Scott… - szólal meg halkan, de ezzel csak olajat önt a tűzre.
- Nem, valóban, csak ez a férfi is hasonlóan kedvesen indított, hagyjuk is rendben? Meghívtad, gondolom már késő visszaszívni. – sóhajtok beletörődően, és kilépek a felettesem irodájában, a nővéremet magammal vonva.
- Abby…tényleg sajnálom, nem tudtam. Sophie miatt bírd ki az estét. – pillant rám. Igaza van, nem fogok jelenetet rendezni, de egyértelmű, hogy ezután nem vállalhatom el.

***

A vásárlás alatt végig be voltam feszülve. Ott hagytuk vele az unokahúgomat, és nem nyugtatott meg a tény sem, hogy megígérte nagyon vigyázni fog rá. A kórház aljában vártam meg őket, szívtelen voltam, de megkértem Mollyt, hogy ő mondja meg a címet neki, nagyon feldúlt a vizsgálat. Érzelmileg felkavaró nap állt a hátam mögött, és még nem ért véget. A konyhapultnak dőlve dúdolgatom a rádióból felcsendülő dalocskát, és a fejemet jobbra, aztán balra ingatom. Sophie az Elzás ruhájában pörög körbe, aztán a hátsó ajtó nyitódását hallva kirohan.
- Szia James. – kiáltok ki, hiszen tudom, az édesapja érkezett haza. A kislány örömittas ujjongása, és az apukája fogadtatása mindig megmelengeti a szívemet. A lábára állítja rá, és úgy jönnek be, mintha a Hotel Transylvániából a múmiák. Nevethetnékem támad, gargalizáló kuncogásba hajlik át a hangom, és a szám elé tartva a kezemet élvezem a családom körét. Molly csak rosszallóan megrázza a fejét, és a sütőt nyitogatja.
- Attól nem lesz hamarabb készen, mert öt percenként megnézed, sőt..talán három is van. – fordulok a csap felé, de megszólal az ajtócsengő, és mindenki egyszerre kapja oda a fejét.
- Megjött a doktor bácsi. – visong Sophie, és elvárja, hogy az apja felemelje, miközben a nővérem meglöki a vállamat, hogy nyissam ki az ajtót.
- Én? – nézek rá menekülést kérlelve, de nem engedi, és elindulok a nyílászáróhoz. A blúzomat egy egyszerű kék topra cseréltem le, egy szürke mackó alsóval ötvözve. A hajamat lófarokba kötöttem, most nem tudok az orvosa lenni, és ez idegesít. Kicsúszik alólam az irányítás, az este végén lemondom, mint beteget. Szélesre tárom előtte az ajtót, és végigmérem.
- Jó estét, időben jött. – egy mosolyt erőltetek az arcomra, aztán elállok az útból, hogy bejöhessen. Ha valaki azt mondta volna reggel, hogy átlépem a határt, és a magánéletemet összekeverem a munkámmal, akkor fel se keltem volna. Az üzenet tiszta, melyet a kék szivárványhártyáim üzennek. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, és ezt nagyon jól tudja a zöld szempár tulajdonosa.

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Feb. 19, 2017 6:47 pm

Tessa & Jamie

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket.
Az asztalon.
Felvágva.

Mosolyogva integetek a lelkesen ugrándozó Sophie után, aki anyukája kezét fogva sétál el a játszószobából. Nagyon élveztem a kislány társaságát, és bár nagy volt a kísértés, úgy döntöttem, bármennyire is szeretném áthágni a szabályt, nem vizsgálom meg az édesanyja beleegyezése nélkül. Mégsem volt alkalmam felhívni a figyelmét arra, hogy a lányának valószínűleg műtétre lesz szüksége, de legalábbis nagyon ajánlatos lenne kivizsgáltatniuk a bájos, cserfes kislányt, mielőtt még tényleg valami nagyobb baja nem lesz. Csak tippelni tudok, hogy mi lehet a problémája, de előzetesben is meg tudom állapítani egy fonendoszkópos hallgatás után, hogy a szíve nincs rendben. A légzése túl szapora, és felületes, és mintha folyadékgyülemet hallottam volna a szívénél ami erre utal, de ennek annyiféle változata lehetséges, hogy teljes kivizsgálás nélkül pontos diagnózist nem tudok mondani. Miért nem szóltam most róla? Nem tudom. Az igazság az, hogy a tény, hogy a pszichológus unokahúga megnehezítette a dolgomat. Ráadásul nem kérték a véleményem, valójában csak mókából hallgattam meg a kislányt, nem hivatalos keretek közt, ami azt jelenti, hogy a vizsgálat tulajdonképpen meg sem történt.
Fáradtan sóhajtok, és elindulok a pihenő felé.
- Dr. Woodward! - hallom meg a hátam mögött a mély hangot, és élő fenyegetést érzékelek a hangszálak közt előbújó hangokból - Egy szóra, ha kérhetem.
Megfordulok és értetlenül, összevont szemöldökkel nézek a magas, határozott arcélű férfira, aki felém közelít. Elegáns nadrág, fekete cipő, sötét ing, nyakkendő, arany nyakkendőtű. Első körben ügyvédnek nézném, ha nem látnám a kórházi kitűzőjét. Talán valami irodista lehet? Ja, megvan: HR-es. Felemelem a kezem és leintem.
- Ne pattogjon itt nekem, majd holnap leviszem azokat a hülye papírokat amiket alá kellett írni. Ma már nem érek rá - fordítok hátat neki, de a pasas, mint egy feldühödött bika, fújtat egyet.
- Woodward - dörren a nevem a folyosó csendjébe, és a hangnemre még én is megtorpanok - Azt mondtam, egy szóra. Most! - mondja visszafogott dühvel, mire megfordulok. Ki a faszom ez a seggfej, hogy úgy ugráltat, mintha a csicskása lennék? A pumpa azonnal felmegy bennem, és egymásnak feszülve méregetjük egymást. Én őt. Ő engem. Kezünkben láthatatlan fegyverek vannak, bármikor előránthatjuk őket, akár a vadnyugati filmek idegtépő jeleneteiben. Az ég felé fújok egyet, majd kíváncsiságtól - és aljas, dühömet kitöltő vágytól hajtva felé indulok. A franc bele, hogy egy fél órát sem hagyják az embert pihenni. A pasas az első üres vizsgálóba megy. Követem. Belépve meglep, hogy az ajtónál vár, és becsukja utánam. A saját osztályomon. Az én ajtómat.
- Mégis mi a jó francot képzel, hogy a saját osztályomon ilyen hangot üt meg velem szemben? - ripakodok rá azonnal dühösen, fintorba vágott vonásaimon kimerültség és keserűség rajzolódik ki.
- Fogja be a száját. - mondja csendesen, mire levegőt is elfelejtek venni. Zöld szivárványhártyáimon át végigmérem a pasast. Egy lépéssel közelebb lép, tekintetében ádáz ridegség villan.
- Hogy merészeli? Van fogalma róla, hogy ki vagyok...- hápogok, de a szavamba vág.
- És magának van fogalma arról, hogy ÉN ki vagyok? - kérdezi, és egy pillanatra megáll még az idő is körülöttünk. Arcul csap a határozottsága. Valójában halvány lila ibolyám sincs, ki ez a pasas. Kórházi dolgozó, de bevallom, a jogi osztályra vagy a HR-re tenném ha tippelnem kéne.
- Sejtettem, mert amilyen figyelmetlen, saját magán kívül senkit nem vesz észre és figyelembe. És még maga kér számon engem, doktor úr? Akkor most én kérdezek! Maga hogy merészel rátámadni az első munkanapján a beosztottamra? Hogy merészel üvöltözni vele, magából kikelve becsmérelni őt vagy a nővéreket az ÉN osztályomon, majd utána elvárni, hogy egy egész kórház meg a drága jó édesanyja simogassa azt a gigantikusra nőtt egóját, hogy ne rohanjon fejjel a falnak az első olyan alkalommal, mikor valaki ellenszegül magának, hmm?
Némán nézek a metsző kék szemekbe, az eltorzuló, vészjósló vonásokba, amelyben önmagamat vélem felfedezni.
- Én nem vártam el, hogy visszarángassanak. - kiáltom el magam és ökölbe szorul a kezem.
- Persze, hogy nem. Csak fogja magát, tönkre vág mindent és utána maga mögé köpve tovább áll, igaz? Ez a módszere.
Felháborít a feltételezése és elhűlve pislogok. Ki a jó fene ez a pasas?
- Nos, Dr. Woodward, gratulálok. Ha az volt a célja, hogy az első napja után ellehetetlenítse az új kollégát, sikerült. A hölgy felmondott épp az imént. De mondok én magának valamit. Ha azt hiszi, nagyobb átok nem érheti annál, hogy Dr. Wilsonnal kelljen együtt működnie, akkor rohadtul téved. Arra a nőre hat kórházból pályáztunk már a szakvizsgája letétele előtt is, és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen egosita, neveletlen seggfej, mint maga csak úgy elüldözze. Tudja mi választja el magát attól, hogy egy életre elmegyógyintézetbe zárják? Dr. Wilson.
- Ho...hogy micsoda? Elmegyógyintézetbe? - hápogok és hátrálok egy lépést. Mégis mi a jó fenéről beszél ez a barom? Néhány másodpercig néz rám és hitetlenkedve megrázza a fejét.
- Jesszus, magának tényleg fogalma sincs róla, ki vagyok, ugye?
Megrázom a fejem. Ötletem sincs róla, bár sejtem, hogy valami vezetőségi tag lehet.
- Akkor bemutatkoznék. Dr. Russel Morgan vagyok, a pszichiátriai osztály főorvosa. És igen. Elmegyógyintézetbe. Az hiszi, csak azért mert jó sebész, bármit megtehet? Hát téved. Ha Dr. Wilson nem volt elég jó magának, hogy a dühkezelési problémáit és minden más lelki baját gyógyítani tudjuk, akkor majd én jó leszek. És higgye el, én nem leszek olyan kegyes, mint amennyire ő az lett volna.
- Ezt most vegyem fenyegetésnek, Dr. Morgan?
- Ó, dehogy, Dr. Woodward. Én nem fenyegetem Önt. - teszi a vállamra a kezét majd szigorúan a szemembe néz - Ez ígértet. Megígérem Önnek, hogy ha Dr. Wilson magának, Istennek, Allahnak, Óznak vagy a Jó Tündér Keresztanyának köszönhetően holnap nem jön be azzal dolgozni, hogy tépjem ketté a felmondását, és minden álma a magával való együttműködés én fogom átvenni a kezelését, és azt nem fogja megköszönni. Egy életre ön és közveszélyessé nyilváníttatom, és az elmegyógyintézet legtávolabbi kórtermébe záratom és addig szedáltatom, míg már nemhogy műteni nem fog tudni, de még az is nehézséget fog okozni, hogy maga alá ne vizeljen. Világos voltam? - dörren rám, én pedig nagyot nyelek a szavai hatására. Basszus, hát most nagy szarban vagyok, és ez kezd egyre fenyegetőbbé válni számomra, bár még mindig nem akarom elhinni, hogy ez lehetséges lehet.
- Azt nem meri megtenni! - mondom dacolva vele és meggyőződésem, hogy ez csupán üres fenyegetőzés. Arcára gúnyos mosoly húzódik.
- Nem? Tegyen próbára, doktor. Nálam vannak az aktái. Sydneyben egy hajszálon múlt a kirúgása, közös megegyezéssel mondtak fel magának. Itt több rendbeli feljelentést tettek maga ellen, a kórháznak súlyos pénzébe került a páciensek hozzátartozóival a kiegyezés. A gyakornokok, a rezidensek, de a tulajdon kollégáinak több mint a fele meg van győződve róla, hogy magának elmentek otthonról, és már én is látom, hogy tökéletesen igazuk van. Súlyos problémái vannak, amikre a lehető leggyorsabban kellene megoldást találni, ha egyáltalán megfontolná a lehetőségeket. Kezelhetetlen, kiszámíthatatlan, a dühkitörései pedig már tettlegességig fajultak. Magának rohadtul létszükséglet egy jó terápia mert egy lépésre van attól, hogy megöljön valakit vagy kárt tegyen akár valamelyik betegében. Mit gondol, meddig fogják még eltűrni, hogy úgy viselkedik, mint egy duzzogó hároméves óvodás? Lehet tőlem akár egy kibaszott géniusz is a műtőben, ettől még egy tollvonással áthúzhatom a karrierjét és úgy elveszem az engedélyét, hogy a büdös életben többé egy vérvételt sem csinálhat meg. Holnap reggel nyolc. Ez a határidőm. Ha Dr. Wilson nem jelenik meg dolgozni....Woodward, Istenemre mondom, hogy nem lesz a Földnek az a szeglete, ahová elbújhat előlem, és ebből még az anyja gigantikus vagyona sem fogja kimosni. - nyitja az ajtót én pedig ökölbe szorított kézzel üvöltök utána.
- Sosem az anyám vagyonával takaróztam, ezt vegye tudomásul. Ezt nem teheti, hallja? Ezt nem meri megtenni, maga arrogáns barom!
Visszalép az ajtóból és már halkan billenti félre a fejét.
- Tényleg? Azt hiszi pont magát nem merném bezáratni? - mosolyog - A saját feleségemet is becsukattam. Ezek után...a maga ügye csak egy kis légypiszok a szélvédőmön. Intézkedjen Woodward. Vagy ez lesz az utolsó estéje amit szabadon tölthet.
Az ajtót rám vágja és egyedül hagy. Én pedig levegő után kapkodva markolok az asztalra.
- Ó, bassza meg...

Az autóban a rádió szól, közlekedési hírek, időjárás, majd egy mai sláger dallama kezdődik. Ujjaim idegesen táncolnak a kormányon. A mai nap eléggé kimerítő volt. Sőt, tulajdonképpen nem is tudom, volt-e mostanában ennél rosszabb napom, mint ez. Mindent elvettek, aztán mindent eldobtam, aztán visszakerült minden a helyére, majd nagyobb keresztet tettek a vállamra, mint amit valaha gondolni mertem volna. Minden etikai határt átléptem amit csak lehetett, ellenkeztem, ellenálltam, harcoltam, míg bele nem tört a fejszém a fába, amit ki akartam nyesni. Olyan helyről kaptam ma a legnagyobb pofont, ahonnan sosem gondoltam volna. Még mindig a fülemben cseng Dr. Morgan kifakadása. És az utóbbi másfél - önmagammal eltöltött - óra rádöbbentett, hogy bár a kedvesnek cseppet sem mondható doktor fenyegetése nem volt épp kellemes - de valahol el kell ismernem, igaza van. Nem vagyok jól. És bár egyáltalán nem tetszik a módszer amit alkalmaztak ellenem, sajnos úgy tűnik, itt és most kevés vagyok az ellenálláshoz. Még mindig nem értem miért akarnak mindenáron megjavítani, mikor egyértelműen kifejeztem, hogy sem igényem nincs rá, és meddő próbálkozásnak is gondolom. De ha nem akarok Morgannel szembe kerülni, azt hiszem jobb, ha tényleg fejet hajtok.
Míg vezetek eszembe jut egy régi emlék. Mintha tegnap lett volna. Nem emlékszem pontosan mikor volt és pár részlet homályos, de az érzésre emlékszem. Elmosolyodok. Nem is a kórházban voltam, hanem egy parkban. Napsütés volt és csendes nyári szellő. Emlékszem a fagyi ízére amit épp kanalaztam egy padon ülve. Az öcsém mellettem ült, és a galambokat etette madáreleséggel. Tudom, hogy Victoriával akkor kezdtünk el randizgatni, és magabiztos voltam abban, hogy szív -, és mellkas sebész leszek. Jól éreztem magam. Szabadnak és könnyűnek.
Indexelek és balra fordulok. Olyan messze van már az az érzés. Idejét sem tudom, mikor éreztem hasonlót. Most nincs semmi más, csak a szorongás, a félelem és az elutasítás. Mitől félek? Nem tudnám megmondani. Talán igaza van a doktornőnek? A műtő lenne az a hely, ahol nem tarthatok attól, hogy esetleg megint megbántsanak? Ennyire megkeseredett lennék?
El kell ismernem, hogy igen.
Megtörtek.
Túl sokat bántottak és magamra zártam az ajtót. Talán kicsit megőrültem. De miért baj az, ha őrült vagyok? Ha őrültség az, hogy meg akarom védeni magam, miért bánt ez bárkit is? Hagyjam talán, hogy megint valaki hülyét csináljon belőlem? Mire jó ez?
A ház elé érek, ellenőrzöm a címet. Kedves környék, egyszerű, külvárosi. Tetszik. A kertben gyerekjátékok, az utcában barátságos fények. Egy férfi egy dalmatát sétáltat pórázon, a kutyus lusta farkcsóválással . Kiszállok és a hátsó ülésről előveszem a bort, két különböző virágcsokrot - egyet Mollynak és egyet amolyan békeajándékként Tessának - és egy ajándéktasakba rakott jégvarázsos barbie babát Sophienak. Nem nagy dolog, de fontosnak tartottam, ha már egyszer meghívtak. És tudva azt, hogy magamban kell tartanom azt, amit tudok...ez a minimum. Nem tudom, hogy fogom kezelni a helyzetet. Az ajtóhoz sétálok és odabentről nevetést hallok. Sophie csilingelve kacag, és nekem megfordul a fejemben, hogy inkább visszafordulok, de eszembe jut Morgan figyelmeztetése.
- A francba. - morgom és kelletlenül, de becsöngetek. Idegesen toporgok az ajtóban, és mikor kinyílik, Mollyra számítok, Sophie anyukájára, de meglepetésemre Dr. Wilson nyit ajtót.
- Jó estét, Dr. Wilson. - mosolygok rá én is, bár látom a szemében, hogy a pokolba kíván. Fáradt vagyok, de ittam egy nagy adag kávét, így már kicsit én is másként látom a mai nap eseményeit. Akaratlanul is végignézek rajta, és most meglepődve tapasztalom, hogy a külső behatások nélkül - mint erős smink, dögös szerkó, belőtt haj - is nagyon csinos. A kék felső kiemeli a szeme színét, sötét haja és színben harmonizáló szemöldöke és szempillái gyönyörű keretet adnak a macskaszemeknek. Egész barátságos lenne, ha nem nézne rám úgy, mintha épp át akarná szúrni a szívem egy karóval. Az én hibám - részben. A második próbálkozása a nőnek tényleg úgy tűnik, hogy kedvesebb volt, mint az első, és bár nem tetszik elismerni, de tényleg lehettem volna én is egy kicsit együttműködőbb. Végül is csak annyit kért, hogy jelenjek meg a kezelésein. Persze tudom, hogy azzal, hogy megvizsgáltam túlmentem egy határon, de leállíthatott volna, mégsem tette így nem érzem magam annyira hibásnak. Nem én akartam, hanem Sophie, ergo én csak engedtem egy gyerek kérésének, emiatt igazán nem haragudhat rám. Beljebb lépek és már éppen megszólalnék, hogy mondjak valami értelmeset, mondjuk elnézést kérjek, bevalljam, hogy el sem jöttem volna, vagy bármit, mikor a kis mini tornádó rohan ki.
- Jamie! - sikolt és az ölembe veti magát. Alig bírom elkapni, nehogy kiverje a kezemből a boros üveget. Mosolyogva hagyom, hogy becibáljon a szüleihez. Átadom a virágot Mollynak, és ha bejön, akkor Tessának is, kezet fogok Jamessel, aki nagyon kedvesen azonnal pertut itat velem a névrokonság tiszteletére, és mire észbe kapok, a kislány máris a szobájába rángat az apukájával egyetemben. Teljes figyelmet követel a két daliás hercegétől, és én nem ellenkezem, ahogy láthatóan az apuka is boldogan adja át magát a kislánya hóbortjának. Odafent beszélgetünk egy kicsit, csak úgy pasisan, érdeklődik a munkám felől, és elmeséli milyen büszke Tessára (vagyis Abbyre) hogy ilyen klassz munkát végez. Én mesélek a családomról, legalábbis ami Woodwardokat illeti - a többire még nem vagyok képes.
A vacsora később igazán jó hangulatban telik. Sophie gyorsabban jól lakik mint mi felnőttek, ezért Molly gyorsan ágyba dugja, és mikor visszatér, az nagyon ízletes lasagne után desszertet tesz elénk. Fantasztikus háziasszony, és láthatóan mindent megtesz azért, hogy a tökéletesen érzékelhető feszültséget köztem és a testvére közt ellensúlyozza. Kezemben tartva a boros poharamat mosolyogva de kissé szomorkásan hallgatom James vicces történeteit. A feszültség bennem pedig egyre nagyobb. Nemsokára indulnom kell, nem maradhatok. Holnapra sok vizsgálat van előjegyezve, és még Wilsont is meg kell győznöm arról, hogy ne mondjon fel. Túl sok ez egy napra. Mégis, a legjobban az fáj, hogy látom, mennyire szeretik Sophiet. Tudván azt, hogy Tessának szüksége volt egy szívtranszplantációra a genetikai hajlamot feltételezi a szívelégtelenségre, és amit hallottam ma...
Hallgass, Jamie. Nem hivatalos vizsgálat volt! Majd elmondod négyszemközt holnap Mollynak, behívod őket, vagy valami. De ne így. Ne most! Hallgass! ~ visszhangozza egy hang a fejemben.
A poharamba kortyolok, és már a torkomban érzem a gombócot. Nem vethetem ezt csak így eléjük, mintha csak az időjárásról ejtenék kellemes csevejt.
Mikor azonban mindhárman elröhögik magukat valami vicces emléken, egyszerűen képtelen vagyok tovább hallgatni.
- Sophie beteg... - szólok közbe, de mintha meg sem hallanának. Mintha ott sem lennék. Hangosabban próbálkozok.
- A gyerek nincs jól...- mondom erősebben kissé de még mindig halk vagyok James lelkes viccelődéséhez és Molly kacagásához képest. Az asztal lapját bámulom és ekkor eldurran valami nálam, lecsapom a poharat, hogy majdnem darabokra hullik.
- Sophie szívét műteni kell! - dörrenek a vidámságba, és a hangom úgy metszi el a kellemes este torkát, mintha csak a halál angyala körözött volna felettünk egész este a megfelelő alkalomra várva.
A levegő megmerevedik, a nevetés azonnal elhal. Három döbbent szempár mered rám, így gyorsan folytatom.
- Sajnálom...én...nem így akartam...de ma meghallgattam Sophiet, és amit elmondott a tüneteiről...valószínűleg Pericardialis folyadékgyülem van a szívében. Lehet kezdődő, gyors vagy lassú lefolyású a folyamat, lehet lappangó gyulladás a háttérben. Azért veszi kapkodva és felületesen a levegőt és ezért fáj a mellkasa, ha lefekszik. Én csak...nem mondok semmit biztosra, de...vizsgálat kell. - hadarom, és aztán elhallgatok. Nem így kellett volna elmondanom. El sem szabadott volna mondanom. Lelkiismeret-furdalást érzek és ezt sajnos leplezi sem tudom. Bűnbánó arccal nézek rájuk. Nem így akartam elmondani. Basszus, nem jó úton haladok afelé, hogy Wilsont visszacsábítsam azt hiszem. De ha választanom kell, hogy Sophie életben marad-e vagy engem bezárnak - rohadtul megéri.

✗ Szószám: 2552✗ Dal: Wildest Moments- erre írtam ✗ Egyéb: Pszichiátria 400823619

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Feb. 19, 2017 8:41 pm

Tessa and Jamie

My first, horrible workday.

A mai nap még az életem legrosszabb napjait tartalmazó toplistán is előkelő helyet foglalt volna el, de még nem tudtam, hogy a második, vagy a harmadik helyre soroljam, mert nem ért véget. A nővérem meghívta a páciensemet vacsorára, aki ugyan még nem tudta, hogy lemondtam róla, de a terveim szerint az este végére tisztában lesz vele. Dr. Morgan nem repesett az örömtől, hogy az első munkanap után bemondtam az unalmast. Megpróbált meggyőzni arról, hogy ezek a nehézségek majd elcsitulnak, de amikor közöltem vele, hogy a személyes sérelmet nehéz lesz überelni, akkor ő is elhallgatott. Az interjúztatásom nem ment könnyen, be kellett vallanom, hogy önvédelemből elkövettem egy gyilkosságot, és bár felmentettek a vádak alól, ez még bekerült az aktámba. Hiába próbáltam tiszta lappal indítani a múlt árnyai ott kísértettek, és nem szabadulhattam tőlük. A rendelőben a vadállat elszabadulása dr. Woodwardból szépen visszarepített oda, ahova nem akartam menni. Erre az utazásra nem váltottam jegyet, de az agyamnak nem parancsolhattam, és megint ott kötöttem ki, hogy egy férfi igába hajt, ráadásul a vizsgálat alatt még pofátlanul meg is érintette a hegemet. Nem tudtam elviselni, egyszerűen nem békültem ki azzal a tudattal, hogy jövő hét kedden ennek a férfinak a szemébe nézzek, és úgy tegyek, mintha nem történt volna semmi. A semminél jóval több történt, és már az első kezelés alatt átléptük az etikai határokat. Nem ügyeltem a hírnevemre, a higgadtságomra, mely a pszichológusokat jellemzi. Kispályás voltam, és nem tartottam be az egyetlen aranyszabályt…legyek türelmes a beteggel. Ki tudott volna az maradni? Á, Dr. Morgan, aki még egy plusz beteggel gyarapszik, bár ha belegondolok elég galád vagyok, hiszen most kezdődik az alkalmassági láz a kórházban, mindenkit el kell bírálni, és szükség van egy plusz szakemberre. Elbizonytalanodom, de a belsőmben vadul dúl a harc, hogy a személyes sértésemet ne vegyem a szívemre. Késő bánat, megtörtént. A csengő szakítja félbe a gondolatmenetemet, meg Molly lökdösése, hogy ideje lenne beengedni a vendégünket, alias az Ördögöt. Nem feltétlenül szép becenév, de amit láttam, azt láttam, és képes lenne nekitámadni bárkinek, nemtől és kortól függetlenül. Nem műthet, ehhez tartom magam. Kissé feszengve szelem át a konyha és az előszoba közötti távolságot, hogy kinyissam neki a bejárati ajtót, de megteszem, és ekkor találkozik a tekintetünk is. Nem szólítom a keresztnevén, nem is tehetném meg, csak simán a vezetéknévvel látom el, ahogyan ő is az enyémet. Hallom, hogy Sophie felsikít, Molly is követi, de James a konyhában marad, és valószínűleg a felesége parancsának köszönhetően megterít. A virágot nem akarom elfogadni, már az is bizarr, hogy tőle azt kapok. Utálom. Ez az egy szó felülbírálta a kapcsolatunkat, és olyan vagyok, mint valami sértődött kislány. Nem vagyok professzionális, sőt még dühös is vagyok. A bevásárlás alatt nem higgadtam le, de innentől kezdve nem én irányítom az eseményeket. James és dr. Woodward is eltűnnek az unokahúgom szobájában, és kettesben maradok a nővéremmel.
- Hát nem aranyos? Virág…jesszusom tudod mikor vett nekem James utoljára virágot…amikor megkértem rá. – sóhajt egyet, látom a tesómon, hogy imponál neki ez a kedves gesztus, de az én szívemet nem hatja meg.
- Az enyémet is megtarthatod. A kerted így is álomszép, talán életben maradnak, bár vágott virág, sokat ne várj tőle. – fintorodom el, és szépen odaállok a tűzhely elé. A meleg szinte végigsimogatja a lábszáramat, és az idő is tökéletes, mert megszólal a kész jelzésű csengő, és a zöld főzőkesztyűvel szedem ki a tepsit, meg a benne gőzölgő olasz fogást.
- Isteni lett már az illata alapján is. – mosolyodom el, mert őszintén hálás vagyok Mollynak, hogy nem tett ki. Keresgélek lakásügyileg, de csakis az albérlet jöhet szóba, és most, hogy megint munkanélküli leszek, hát nem sok esélyt látok rá, hogy elköltözzem innen.
- Ideteszem vázába, és a bort meg is ihatjuk a vacsorához. Nem gondoltam volna, hogy ma vendégünk lesz, de csodás, hogy így felélénkül egy kicsit a társasági életünk, és különben is az egyik legjobb gyerekorvos… - ennél a pontnál szalad fel a szemöldököm, és fordulok a törzsemmel a testvérem felé.
- Te honnan tudsz róla? Csak nem utánanéztél? – nyelek egy nagyot, és el is fehéredek, de választ már nem kapok, mert megérkezik a csapat másik fele, és kezdetét veszi a vacsora.

***

Kellemesen elbeszélgetnek, néha benyögök egy „aha” meg egy „igen” szócskát, de a figyelmemet Sophiera fordítom, aki áhítattal néz fel az újdonsült ismerősére.
- Anya…aludhatok ma a tütüszoknyámban? – ez már zsinórban a harmadik este lesz, és tudom, hogy Molly ki akarta mosni neki, de nem fog nemet mondani. Az egyetlen gyermeke, úgy ragaszkodik hozzá, mint maci a mézhez, és meg is értem, mert a múltunk ezen a ponton összeforrt.
- Aludhatsz, és ideje is, hogy elbúcsúzz a vendégünktől. – a kis manó már rohan is, úgy öleli át, mintha legalább a rokona, vagy nem is tudom ki lenne, némi féltékenység gyullad a szívemben, de csak addig tart ez az állapot, amíg oda nem szalad hozzám, és jó éjt puszit nem ad. Lerángat az ő szintjére, és a fülembe súg egy titkot.
- Szerintem te jól kijönnél Jamie bácsival. A szerelem nem válogat, és passzoltok. – na ennél a résznél majdnem felnevetek, de csak bólintok. A frászt…honnan szed ilyeneket ez a gyerek egy fél napos ismeretségből? Nem tudom megérteni, de kár is ezen görcsölni, mert mindjárt elválnak az útjaink, és többet nem kell látnom, vagyis ebben bízom. Molly hamar visszatér, és jó háziasszonyhoz méltón egy kis csokis muffinnal kedveskedik. Már ezt is túlzásnak tartom, de nem teszek rá megjegyzést, hanem töltök magamnak egy kis extra kört. Az alkohollal csínján kell bánnom, mert az alapszabályok között szerepel, ahogyan az is, hogy nem sportolhatok aktívan, kerülnöm kell a szélsőséges krízishelyzeteket, és a stresszt. A pohár szélén játszadozom a mutatóujjammal, James nagyon elemében van, mert valami fiatalkori élménybeszámolót tart. Molly a kezére fekteti az állát, és áhítattal hallgatja a férjét. Irigylem őket, hogy ennyire egy hullámhosszon vannak, az évek nem törték meg őket, hanem összekovácsolta a véd, és dacszövetségüket. Már azon vagyok, hogy kimentsem magam, de nem én vagyok, aki megtöri a beszélgetés fonalát, hanem a mellettem ülő úriember. Eleinte nem is kap nagy hangsúlyt az, amit mond, mert én se figyelek rá, de amikor feláll, és az asztalra csapva közli, hogy Sophiet műteni kell, hát megáll bennem az ütőér. A szívem nekilódul, talán két ütemet is kihagy, de a nyakamig vörösödöm el.
- Tessék, mit mondott? – értetlenkedik Molly, James szerintem azt se tudja, hogy mit feleljen erre, de én vagyok az, akinél minden kötél szakad.
- Dr. Woodward velem fáradna a verandára? Nem lesz több két percnél. – vékony vonallá préselem az ajkaimat, most aztán végképp betelt a pohár. Amennyiben nem mozdul, akkor erélyesebben kérem meg a csatlakozásra, és elnézést kérve tekintek a nővéremékre. A hallban még lekapom a kabátomat, és a papucsba is belebújok, de amint bezárul az ajtó mögöttünk, villámláshoz hasonló módon zendül meg a környék.
- Mit képzel magáról? – vonom össze a kabátomat a mellkasom előtt.
- Engem szidhat, elhordhat mindennek, de most már belevonja a családomat is, és halálra rémiszti a nővéremet, mert a játékvizsgálat közben hallott valamit? Milyen jogon mer beleavatkozni az életünkbe? Segíteni akartam, de még mennyire…félretettem az ellenszenvemet is, de ez már túlmegy minden határon. Nem érdekel az anyja, a kibaszott kórház sem. Nem vállalom el, mint beteget, és most távozzon, amíg jót állok magamért. Ne kényszerítsen arra, hogy megüssem, mert ezen a vékony vonalon táncol egész nap. Az unokahúgomnak semmi baja sincs, és feldughatja az engedélyét is dr. Woodward. – felszínesen veszem a végére a levegőt, az arcomat a jeges szél marja, de korántsem érdekel már. Azt akarom, hogy eltűnjön örökre. Még kap két percet, vissza már nem fogom engedni, ez bizonyos, mert ez a párbeszéd itt fog véget érni. Mérgesen fújtatok, és nézek vele farkasszemet. Hol van már a pszichológus és beteg határ?
- Túllépte a határokat ma este, ahogyan a rendelőben is. Nem volt joga a hegemhez érnie. – sziszegem a fogaim közül.
- Távozzon. – szólítom fel ismételten.

/Nagyon szépen köszönöm az első játékot. Imádtalak benne Pszichiátria 799442003

/

Tárgy: Re: Pszichiátria Vas. Feb. 19, 2017 10:14 pm

játék vége