17-es ház (Fűzfa Lakópark)

Habár már eltelt egy kis idő nem tudom kiverni a fejemből a pillanatot, amikor apa kibukott azon, hogy a nagyi valószínűleg újra randizni kezd. Bár szerintem nem is az volt a lényeg, hogy mit csinál csak, hogy nem foglalkozik vele. De inkább nem firtattam, hogy miért lenne rá szüksége, mert ha el akarná mondani, akkor már valószínűleg tudnék róla. Bár az is lehet, hogy ő is hasonló vizekben evez és szívesebben beszélné meg vele ezt az egészet. Na, nem mintha úgy tűnne, mint akinek van nő az életében, de aztán sose lehet tudni. Mondjuk, egy pillanatra sem mondom azt, hogy ne férne rá, mert szerintem feldobná, ha végre megpróbálna továbblépni. Kár, hogy nem az a típus, aki képes egy kapcsolatot is fenntartani a szigorú menetrendű élete mellett. Vagyis inkább a munkafüggősége. Na, jó nem függőség, szenvedély. Én már megszoktam meg, amikor nekem szükségem van rá, akkor mindig ott van mellettem így okom sincs a panaszra, de az anyámnak határozottan volt. Hiszen, akkor nem kellene néha ilyen felosztásban itt lennem, máskor meg amott. Most is újra pakolhatom össze a cuccaimat és habár nyugodtan itt hagyhatnám a legtöbbet belőle, de valahogy amiket idehozok azok többsége már úgy is hozzám nőttek és ahová én mozdulok, oda jönnek ők is.
De, ha már annyira a nehezen emésztendő dolgokon rágódom, akkor az is furcsa volt, ahogy a gyógyszeres poénomra reagált. Persze megértem, hogy orvos meg minden és az ilyesmit komolyan kellene vennem, meg én tényleg felelősségteljes vagyok, mert sosem mászkálok a gyógyszeres kincsesláda közelében, de olyan volt, mintha személyes lenne számára ez az egész. Még a végén rá kell döbbennie az embernek, hogy egyáltalán nem is ismeri az apját. Na, nem mintha ez változtatna bármin is, hiszen bármiről is legyen szó ugyanúgy az apám marad, aki felnevelt. Ha régebben három füle volt sem változtat a szememben azon, hogy ki is ő a jelen pillanatban. Ahogy meghallom a csengőt, miszerint apa megérkezett a pakolásomat illetően sokkal gyorsabb tempóra kapcsolok, mert ha valamit megtanultam az az, hogy semmiképp nem szabad őket túlságosan sokáig kettesben hagyni. Abból aztán semmi jó nem sülhet ki.

Mi sem áll távolabb tőlem, mint a randevúzás. Amellett, hogy nincsen rá időm, még az is közrejátszik a dologban, amit megélni volt szerencsétlenségem először Jane majd Peyton kapcsán. És akkor arról nem is beszéltem - arról sem, hogy pontosabb legyek - hogy Abby is feltűnt a színen. Mondjuk utóbbinál inkább neki vannak problémái, nem nekem, de az első kettő azért elég ütős tapasztalás volt, maradjunk annyiban.
Időre kellett volna jönnöm, de elhúzódott egy konzultáció. Nem mondhattam azt sem a betegnek, sem a kollégának, hogy párdon, nem érek rá, hiszen nem égett a ház, Sadie jó helyen van az anyjánál és egyébként is - hittem én - meg fogják érteni. Mondjuk a volt feleségem esetében ebben nem kellett volna bíznom, mégis megtettem. Mert ő hagyott el engem, nem én voltam az, aki kikértem magamnak az egész kapcsolatunkat. És igen, van az a részem, amelyik még mindig szereti őt.
A szerelés, amiben ajtót nyit azonnal rám hozza a frászt. Utoljára akkor láttam így kiöltözni (erős túlzással, természetesen), amikor az első randevúnkra készültünk. Már előre lever a víz, pedig még meg sem szólalt. Hiába, vicces azért, hogy a komoly orvos, akit semmi és senki nem tud megingatni gyomorgörcsöt kap csak attól a ténytől, hogy valamikori élete párját csinos, padlizsán - bár én és a színek - színű ruhában és talpig sminkben látja megjelenni.
- Meg se szólalj! Gratulálhatsz magadnak, megint eltoltál valamit. Odabent vár, ha érdekel még egyáltalán a saját gyereked.
Bingó. Ott tartunk, ahol eddig is. Se szia, se kerülj beljebb, csak a foghegyről jövő letorkolás. És igen rosszul érint így két ügyelet után. Meg egyébként is rosszul érintene, de ezt nem kell tudnia.
- Neked is szép napot. Igazán kitettél magadért ma. Mondd csak a lovagodnak, hogy az ex férjed a hibás, s villantsd elő jobban a combjaidat. Hidd el nekem, mindent meg fog bocsátani.
Az utálatos válasz zsigerből születik, a legrosszabb énemet tudja kihozni belőlem a személye.
- Szia Sadie, itt vagyok!
Kerülök ezzel a lendülettel beljebb, hacsak nem akar ebben a kedvesnek a mai napon nem igazán mondható, de őrületesen csinos volt feleségem megakadályozni legott.

// Nyugodtan mozgassad idösanyádat angyalom. Úgyis NJK, nem árt neki egy kis izgalom xD //

Néha már kezdem azt érezni, hogy a szüleim helyett nekem kell képletes helyet foglalnom a felnőttek számára fenn tartott székben, mert egyszerűen gyerekesebbek tudnak lenni, mint én valaha is voltam. Lehet, hogy egy aprócska buborékban éltem az életemet és nem vettem észre, hogy mennyire nincsenek rendben közöttük a dolgok, de mostanra ez a boldogság köd már olyan homályos, hogy szinte el sem tudom képzelni azt az időt, amikor ténylegesen szerették egymást. Hiszen olyan könnyedén esnek egymás torkának, mintha nem is számítana az, hogy mit vágnak egymás fejéhez. Bár azt meg végképp nem értem, ha eddig képesek voltak érett fejjel gondolkozni és gondoltak rám is, miért nem lehet az, hogy kihagynak engem az üvöltözésből. Nincs szükségem arra, hogy ezt hallgassam és úgy érzem, hogy minden egyes másodperc, amit ellopok attól a lehetőségtől, hogy kisétálhassak kigurulhassak innen úgy, hogy apának csak sarkon kelljen fordulnia közelebb sodor minket a harmadik világháborúhoz. Csak tudnám, hogy miért nem vezetik le valahol mindazt a feszültséget, ami már a puszta közös tér megosztásától is felgyülemlik bennük. Már alig várom, hogy ez az egész hülye helyzet megszűnjön. Vagy legalább legyen valami beleszólásom az egészbe. Mert utálom, hogy így veszekednek és én nem tehetek ellene semmit. Mert úgy néz ki az, hogy vagyok nem elég indok nekik arra, hogy megpróbálják megőrizni a normál hangerőt.
Mély levegőt veszek és behúzom a táskámon a cipzárt, majd az ölembe dobom és elindulok kifelé, ahol könnyedén megállapíthatom, hogy továbbra is imádják egymás vérét szívni.
- Semmi közöd nincs ahhoz, hogyan élem az életem, a tanácsaidra pedig végképp nincs szükségem, de ha esetleg valakit végleg le akarnék koptatni, akkor hidd el hozzád fordulnék, hiszen te nagyon jól tudod, hogyan kell tönkretenni egy kapcsolatot.
Néha nem is értem, hogy miért mentek szét. Mármint bármennyire is szeretném, hogy megtalálják a maguk boldog befejezését kezdem azt érezni, hogy mindkettőjüknek megvan egy őrült oldala, amit csak a másik képes elviselni. Ez pedig minden egyes percben egyre igazabb lesz, hiszen néha már én is kezdek a falra mászni tőlük. Bár többnyire, mikor egy légtérben vannak. Külön-külön elviselhetőek, de együtt mérgezőek.
- De, ha rám nem is a lányodra gondolhatnál. Legalább őt nem kellene cserben hagynod.
Megforgatom a szemeimet, ahogy kiérek hozzájuk és figyelem őket, ahogy a szinte minden egyes porcikájukban ott lüktet a düh, amit olyan erőteljesen próbálnak elfojtani, hogy néhány cseppje akaratlanul is a felszínre kúszik.
- Muszáj ezt minden egyes alkalommal eljátszanotok?


// imádlak.   remélem elfogadható lett.  

Erős volt a megjegyzésem, ezt már akkor tudom, amikor a pont kerül a végére. Ettől függetlenül, ha már így belemelegedtem - mert ez a nő képes minden egyes alkalommal a legrosszabbat kihozni belőlem - akkor nem hagyom magam lekoptatni. Az egy dolog, hogy általában igyekszem elképesztően normális lenni, de ha arról van szó, hogy ki a domináns, akkor nem adom alább az én-nél.
- Mondja ezt az a nő, aki nem képes egyetlen férfit sem megtartani, mert senki nem jó a kényes ízlésének. Ha papucsot szeretnél, akkor menj el egy cipőboltba. De ilyen ruhában legfeljebb egy kanos balféket fogsz találni, akire még annyira sem számíthatsz majd, mint az orvos férjedre, akit eltaszítottál.
A kapd be! lemarad a végéről, de ismerjük már egymást annyira, hogy ne legyen kétségem afelől, hogy kedves volt feleségem nagyon jól tudja mi is tartozna még ide.
- Bocsáss meg Sarah, de édesapád kezdte. Én csak reagáltam rá. - közli lányunkkal, amitől nekem megint kinyílik a bicska a zsebemben. Remek a marketing, mit ne mondjak, angyali mosoly és az a szokásosan lehengerlően bűnbánó arckifejezése, amitől még talán én is képes vagy legbelül megenyhülni. Ám az az idő már elmúlt, amikor ezt ki is mutatnám.
Sadiere való tekintettel elnyomom a torkomba toluló, sértett és dacos na persze!-t. Inkább nem adom a lovat az anyja alá.
- Ha gondolod, máris indulhatunk, kincsem.
Közelebb lépek lányomhoz, csókot nyomok a homlokára és a táskát kiveszem az öléből. Addig is lekötöm magam, s nem kell a volt feleségemet látóteremben tartani. Franc esne belé! Még mindig nem tudom őt közömbös bányarémnek tartani.

Olyan érzésem van, mintha folyamatosan egy méreggel teli tartály felett kellene egyensúlyoznom. Egyszerűen úgy érzem, hogy már maga az egyensúlyozás kimerítő önmagában, de amikor rátesznek egy lapáttal, hogy már maga a gőze is bódító, akkor egyszerűen már alig bírom magamban tartani a gondolatimat. Elengedték egymást, hiszen elváltak, akkor meg nem értem, hogy miért nem tudják ténylegesen megejteni. Vagy valami külön rituálé kellene hozzá? Esetleg nekem kellene valami külön közös placc, ahová szigorú beosztás alapján jöhetnének és mehetnének? Mert már tényleg nem tudom, hogy mi lenne itt a megfelelő megoldás.
- Nem érdekel, hogy ki kezdte el, vagy ki nem kezdte el. Egyáltalán ennek az egésznek nem is kellene léteznie. Ha már addig képesek voltatok tartani magatokat, amíg a képembe nem toltátok, hogy elváltok, akkor most is igazán összeszedhetnétek magatokat, mert erre nem vagyok kíváncsi. - Bármennyire is szeretem őket, már régen túlperdültünk a tűréshatáromon. Egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább nyelni és nyelni. Mintha más dolgom nem is lenne. Engem fognak kikergetni a világból, ha nem tanulnak meg felnőtt emberek módjára viselkedni.
- Mindkettőtöknek megvan a maga élete. Eldöntötték, hogy nem akartok egymás életeinek a részese lenni, akkor ne próbáljatok meg visszamászni. Anya randizik. Te is randizhatnál. Ilyen egyszerű ez az egész. Azért már ne ti akarjatok egymásnak adni tanácsokat arról, hogy miképpen kellene viselkedni valakinek, hogy mi a helyes viselkedésmód, vagy egyszerűen min változtasson, mert nem kell elviselnetek egymást. Már nem. Ezek az apró időközök, amelyek során osztoznotok kell a levegőn pedig inkább nézzétek a plafont vagy tudjam is én. De nem fogom ezt végighallgatni minden egyes alkalommal. Kössetek békét, vagy engedjétek ki a még megmaradt gőzt a hálóban... Nem érdekel. Csak oldjátok meg. - Nem éppen a legkellemesebb ennek az egésznek a közepén elhelyezkedni, mert bármennyire is akarnék rajtuk segíteni pontosan tudom, hogy én nem tehetek meg semmit sem, amit ők nem akarnának. Mert amíg nem hajlandóak segíteni önmagukon addig én ehhez elég kevés vagyok.

Igaza van, de mégis csak egy kamasz. Felnövesztette a tragédiája, de a lányom a lányom és nem fogom hagyni neki még ebben a helyzetben sem, hogy megneveljen. Meghunyászkodom magamban és megkövetem őt csendesen legbelül, de az anyja előtt szálfaegyenesen állok, a helyzetben mellkasom előtt összefont karokkal zárkózom be.
- Emlékeim szerint ezt édesanyád tette meg, így ebben a formában hárítom a megjegyzésedet, Sarah.
Nem teszem hozzá, hogy Ambrosia Mallors, a három nevének kiejtése mindig fenyegetés a számból, akkor mondom ki, amikor a legmérgesebb vagyok rá. Most nem rá vagyok mérges, hanem az anyjára, de akárhonnan nézem ez rossz kombináció, hiszen benne meg az anyját látom, ahányszor csak ránézek. Szusszannék megadón, de ekkor a kedves volt feleségem olyan szép találatot visz be, amilyenre még tőle sem számítok.
- Én legalább megmondtam neki az igazat, nem úgy, mint egyesek. Ugye jól sejtem, hogy még mindig nem tud az alkoholproblémáidról?
Ehhez már csak habként járul hozzá a tortára az a tény, hogy a nem létező magánéletem is terítékre kerül a lányunk szájából. Ha nem múltam volna már el negyven, akkor most jönne el az a pillanat, amikor fogom magam és sértetten távozom, se szó, se beszéd.
- Szép volt, kedvesem. A „volt” szót hozzá ne tedd, véletlenül sem. – szúrok oda, majd Sadie felé fordulok.
- Nem érdekel, hogy randevúzik-e vagy sem. El akart válni, mert nem feleltem meg neki, hát lépjen tovább. Én is azt teszem, de sem neked, sem neki nem engedek beleszólást a hogyanba. Mehetünk végre?
Igyekszem rövidre zárni, mert érzem, hogy ez a beszélgetés könnyen kicsúszhat a kezeim közül. Nem csak szóban, hanem mozdulatban is kilépni próbálok belőle, fejemmel az ajtón kívül ásító Seattle felé bökök. Jobb lenne már a kocsiban ülni, hazafelé.