Folyosók (Roosevelt Középiskola)

To: Tara
In: Háztartástan terem

- Gyerünk Lynn, befelé, még elkésünk! - fordulok újra a barátnőm felé, miközben kinyitom a gimnázium bejáratát. Négy évig itt tanultam minden hétköznap, mégsem jártam még ilyen későn erre. Nem véletlenül. Aki nem pom-pom lány napbarnított bőrrel, szőke loknikkal és affektáló beszéddel, annak erre nem voltak esti órái akkoriban. Most kicsit más a helyzet. Nem tudom, kinek támadt ilyen költség hatékony módszere, de nyilván okos ember volt. Ha egyébként is nyitva kell tartani az épületet, tényleg miért ne adhatnák ki a szaktantermeket és a konyhát kurzusokra? Ilyen az az óra is, ami miatt annyi év után mégis újra beteszem a lábamat az épületbe. Bár eltelt tizenöt év a távozásom óta, ez a hely alig változott. A falak ugyanolyan fáradt fehérek, a szekrények a régi számzárasak, még a terem ajtók sincsenek lecserélve. Fogadok, ha jó polcot húzok ki a kémia szertárban, a hátuljába még mindig bele lesz vésve pár szó, amit a zsebkésemmel csináltunk egy gyakorlat alatt. Jó kis büntetést kaptunk érte akkor. De még így is megúsztuk, mert azt hitték, csak smárolni tűntünk el. Iskolai tulajdon rongálásért sokkal több bezárás járt volna. Oda egyébként nem sokat jártam. Szerettem probléma mentes lenni már akkor is...
Az utakat ismerem a háztartástan terem felé, automatikusan térek be két folyosón is balra és állok meg az utolsó ajtó előtt. Akkoriban utáltam a helyet, mert soha senkinek nem tetszett az egyedi főzési stílusom. Nem hittem volna, hogy fizetni fogok azért, hogy visszajöjjek ide. De ez most más. A tanfolyamot a város egyik legjobb séfje vezeti és előre le kell foglalni egy hónappal az időpontokat, ha valami konkrét céllal jön az ember. Mint mi, ma. Mert rádumáltam Lynn-t, hogy jöjjön el velem, amikor találkozom a nagy mumussal. A Wellington bélszín ugyanis az én rémálmom. Hiába próbálkoztam vele eddig, soha nem sikerült. Így feláldoztam egy közepes összeget arra, hogy párosban ide jöjjünk, ahol készen vár minden szükséges eszköz és alapanyag, majd megpróbáljuk elkészíteni egy finom vacsoraként. Nem is hangzik rosszul, ugye? Elvileg főzni is tudok, de attól még nem vagyok bizakodó. - Pedig azt hittem, ebben az életben itt már senki nem fog nekem parancsolgatni - jegyzem meg, miközben kinyitom az ajtót és előre engedem Lynnt a terembe, ahol életem első félre sikerült ételeit készítettem. Nem vagyok rossz szakács, de itt mindig elrontottam valamit. Ha a nagyid tanít meg főzni, az általában jó dolog. Ha a nagyid koreai és az ételek felét két pálcikával készíti, utána a kezedbe nyomják a főzőkanalat és a habverőt, na, az vicces tud lenni. Nekem konkrétan két hónapnyi bénázást jelentett akkor háztartástan órán...
Már el is indulok az egyik szabad asztal felé, amikor a telefonja megszólal. Túl ismerős a hang, ezt a csipogót én is használom, ha teszt eredményeket várok valamelyik hullával kapcsolatban. Szinte rá sem kell pillantanom az arcára, hogy felismerjem, nem lesz itt vacsora készítés. Nagy sóhajjal intek neki, hogy menjen és egy kevésbé vidám arccal foglalom el a korábban kinézett helyet majd húzok köpenyt. Nem mintha annyira aggódnék. Itt semmi olyan nem köthet ki rajtam, aminél rosszabbat nem kaptam még telibe, hála egy-egy páciensemnek...
- Szép estét hölgyek, urak! Üdvözlök mindenkit a mai órán, ahol megtanuljuk, hogyan kell tökéletes wellingtont készíteni. Az első és legfontosabb rész a megfelelő alapanyagok használata. Alkossanak két személyes csoportokat, az egyiküknek segítek a bélszín kiválasztásában és elkezdheti előkészíteni, amíg a másikukkal összeválogatjuk a gombákat, diót és fűszereket a kéreghez! - kezd bele az idősebb férfi a monológba, mire nem tudok nem körbefordulni, hogy lássam, ki más maradt még pár nélkül. Itt nagyjából bármi jobb, mint a szakáccsal együtt dolgozni. Abból garantáltan nem fogok semmit megtanulni...

//iszonyúan köszi *-*
és a segédanyag

Mindenkinek van bakancslistája. Ki korábban kezdi el kihúzni az egyes tételeket, ki később szemezget a felsoroltak közül, s van olyan is, aki nem ér a felállított menetrend végére. Amióta dokibánál jártam, én is belekezdtem egy kezdeménybe, mert bár azt mondtam, hogy mindent megteszek és nem adom fel, attól még vannak bizonyos gondolatok a fejemben, amik nem hagynak nyugodni. Mert mi van, ha téved? Ha semmi esély? Ha bekövetkezik?
Csak megráztam a fejem és megszaporáztam a lépteimet, mert már nagyon késésben voltam. S Marcel Autant nem várakoztatja meg az ember, főleg akkor nem, ha Seattle egyik legjobbja látja vendégül. Természetesen a helyzetemet az sem javítja, hogy kicsit eltévedtem, hiszen ezek a folyósok mind ugyanolyanok, labirintusként kanyarognak és az a céljuk, hogy megtörjék a diákok szabad akaratát. Legalábbis nekem ez a fixa ideám és ettől nem tántoríthat el senki. Egy nőt látok velem szemben sietni, talán nem jött be neki Marcel akcentusa, de ahogy jött, úgy ment, én pedig vállat vonok az esemény felett.
- ...amíg a másikukkal összeválogatjuk a gombákat, diót és fűszereket a kéreghez! - nyitok be a mondat végére, majd olyan vörös leszek, mint a homár, amit utoljára felszolgált nekem ez a konyhai félisten. - Elnézést hölgyek, urak! Addig alkossák meg a csoportokat.
- Sajnálom, hogy késtem, de ezek a folyosók... - kérek elnézést, majd fogadom termetes alakját és hatalmas ölelését.
- Semmi, semmi, semmi ... lényeg, hogy itt vagy. Majd utána csacsogunk, n'est-ce pas?
- Ahogy mondod Marcel! - igazából csak azért jöttem el, hogy végignézzem, ahogyan varázsol, hiszen ő nem egy csak egy szakács, nemcsak egy séf, ahogyan manapság szokás nevezni őket, hanem mágusa az ízeknek és textúráknak, komponistája a harmoniáknak és fűszereknek, feltalálója a formáknak és színeknek. S hogy honnan ismerem? Egyszer sikerült rávennem arra, hogy szerepeljen a műsoromban, persze azzal a feltétellel, hogy a konyhájában tesszük mindezt. Azóta nevezem barátomnak, ő engem pedig "ma petite chou-fleur". Már én is próbáltam megfejteni, hogy miért, de nem sikerült.
- Csüccs le! - mutatott a konyhapult mellé kikészített bárszékre, mely olyan magas volt, hogy mindent láthattam, amit csinált. - Hölgyem, Ön miért nincs társaságban?
Ez aztán a megfogalmazás, de nincs szívem kijavítani, hiszen mégiscsak ennyi ember előtt nem ingatjuk meg a belé vetett tiszteletet. Csak mosolyogva néztem rá, majd a nőre, akitől kérdezett, nekem pedig leesett az állam. - Nyssa...
- Ismered? - kérdezte tőlem, majd Nyssahoz fordult. - Ismerik egymást? Akkor van társasága, szedd magad ma petite, huss, huss!
Biztos, hogy ez jó ötlet lesz? Tuti? De ha Marcel Autan mond neked valamit, akkor azt bizony megcsinálod és még jópofit is vágsz hozzá. - Szia Nyssa... Milyen kicsi a világ, nem?

Nincs szerencsém. Elég egyetlen pillantás a tömegre, hogy könnyedén kiszúrjam, mindenki párosban érkezett. Nem is csodálom, nem könnyű egy ilyen alkalomra jegyet szerezni és nem csak azért, mert viszonylag barátságos áron kínálja egy híres séf tudását, hanem a túljelentkezés miatt sem. Összeköttetések nélkül valószínűleg én sem jutok be, de nekem szerencsém volt. Az egyik volt diákom meghallotta, amikor telefonon próbáltam jegyet szerezni és kiderült, hogy a kedves édesanyja a főszervező, így szívességből átnyomott rajta. Én meg cserébe megengedtem neki, hogy belepillantson a boncolási jelentésbe az egyik olyan beteggel kapcsolatban, aki a műtőasztalon hunyt el a jó ég tudja milyen okból. Vagyis ő és a szakorvos nem nagyon tudott vele mit kezdeni, nekem viszont a leírt tünetek alapján elég erős tippem volt rá, hogy súlyos allergiás reakciója volt az altatószerre. Ezt támasztotta alá a roham a halála előtt, a tény, hogy eddig soha nem volt műtve, így nem is próbálták ki rajta a standard szert és persze a tényleges boncolás, amely alatt nem találtam egyetlen sérült eret vagy vénát sem, amely elvérzést okozhatott volna, ha nem rosszabbat. Mindegy, a lényeg, hogy az információért cserébe megkaptam a helyet és ha Lynnek mennie kell, akkor egyedül próbálom meg a dolgot...
Közben megérkezik még valaki, de rá sem pillantok, mert a séf reakciója alapján egyértelműen a saját kis segítője lehet, hanem tovább forgok, hátha mégis árválkodik valaki egyedül. Nincs ilyen szerencsém, sőt, már a főnöknek is feltűnik, hogy kimaradtam. Hoppá. - Ügyeletes volt a barátnőm, behívták - azt jobb, ha nem teszem hozzá, hogy egyben ő a város törvényszéki toxikológusa is, nem pedig orvos. Ez már majdnem ugyanaz és valószínűleg egyébként is agyvérzést kapna a mesterszakács, ha elhintenénk neki, hogy a boncnok és a méregszakértő jött hozzá órát venni főzésből. Lehet, hogy nekem az állati húsokkal, Lynnek pedig az egész gombákkal nincs sok rutinja, de elég nyilvánvaló, hogy ugyanannyit foglalkozunk az említett anyagokkal a munkánk során. Csak gondolom nála az arzén és cián nem a rutin része. Mondjuk nálam se kedvenc, az utolsó ciángáz miatti zárlatkor két napig voltam kénytelen egy űrhajós szkafanderre erősen emlékeztető jelmezben dolgozni. De ez már egy másik mese...
- Tara? - a hangom sok mindent elárul arról, mennyire nem tudom hova tenni a nő felbukkanását, akiről legutóbb igencsak kellemetlen emlékekkel váltam el. Persze nem minden az ő hibája, de attól még nem kedveltem meg és így nem tud felhőtlen lenni a mosolyom, amikor közlik, hogy akár dolgozhatok is vele, ha már itt vagyok. Remek. Legalább nem magányosan kell itt lennem, de ez nem valami sok. Azért egy sóhajjal megrázom a fejemet és újra a nő felé fordulok, miközben a hajamat a csuklómon lévő hajgumival felfogom. Rutin, jobb, ha néhány dologba nem lógnak bele a tincseim. - Az biztos. És most komolyan irigyellek, amiért ismered Marcel Autant-t - teszem hozzá, miközben megpróbálom kiejteni a szakács nevét. Nem vagyok nyelvileg hülye, de a francia soha nem volt a kedvencem és bár elég jól megértem meg beszélem, az akcentusom egy nyelvi rémálom tud lenni. Nem véletlenül. Angol az anyanyelvem, orosz mondhatni az apanyelvem. Amikor nem boldogultam a franciával jól, megpróbáltam orosz-francia nyelvleckék segítségével tanulni és fejleszteni a tudásomat, így szépen elment az egész más irányba...
- Akkor húst akarsz faragni vagy növényeket aprítani? - teszem fel a kérdést, miközben felkapom az egyik kést az asztalról és jobban megnézem. Nem éppen precíziós szike, eléggé otromba azokhoz képest és nyilván nem is a legjobb minőségű acél, de az éle ránézésre igencsak karban van tartva. Nem kell háromszor neki esni egy vastagabb répának, hogy feldarabolja. Tudok mit kezdeni vele. A kérdés, hogy most mit fogok darabokra szedni vele. - Nekem mindegy, melyik munkát csinálom, mert elég jól boldogulok egy konyhában, így válassz te nyugodtan - teszem hozzá, miközben végre visszanézek a lányra mellettem. Kevesebb, mondhatni minimális sminkkel és rendes ruhában kifejezetten jól néz ki. Számomra legalábbis sokkal bájosabb látvány, mint az az apáca jelmez, amit Halloweenkor viselt. Nem mintha nekem nem állna jobban a fekete haj mint az a szőke paróka, minőségtől függetlenül...

Belepirulok a szituációba, nem szokásom, de most mégis annyira elvörösödöm, hogy egy keresztetődésnél simán felhasználhatnak jelzőlámpának. Bár azt nem tudom, hogy a sárgát hogyan mutatnám be, és a zölddel is maximum akkor bírkóznék meg, ha jól megveretném magam, de vörösben isteni vagyok. Fej és haj, kiváló kombináció. - Igazából csak munkakapcsolat...
Nem akarom említeni neki, hogy két hetente bérelt helyem van Marcel éttermében. A főnök kedvessége azonban addig nem terjedt ki, hogy ingyen ehessek ott, hiszen ő is pénzből él, de ha a dekadencia megkívánja, akkor össze tudok kuporgatni annyit, hogy rendeljek nála egy pohár vizet.
- Akkor maradok a zöldségeknél, azt nem igazán tudom elrontani. Remélem... - pedig Marcel pontosan tudja, hogy mekkora antitálentum vagyok a konyhában, így nem is értem, hogy miért osztott be Nyssa mellé. Nélkülem talán még sikerülne is neki a bélszín, ezzel szemben velem egy rántotta is kihívást jelentene neki. Sosem kellett igazán megtanulnom főzni, hiszen zacskós levesen és dobozon kólán hetekig képes vagyok elélni, ha pedig valami különlegesre vágyom, akkor rendelek egy pizzát. Kis igényeim vannak.
- Kérem mindannyiukat a pulthoz! - csattan Marcel hangja, majd amíg a tömeg megindul, addig Nyssara mosolygok. Nem tudom miért, de valahogyan rosszul érzem magam tőle. Nem, nem a hányinger kerülget, hanem mintha valami ellenérzést tapasztalnék az irányából. Talán azért, mert elrontottam a szép Halloween-i estélyét? Á, biztos nem...
- Hölgyeim, Uraim... Ételünk lelke a bélszín, nézzék csak milyen gyönyörű színhússal ajándékozott meg minket a hentes. C'est magnifique! - ámulattal figyeltem, hiszen ahogyan a húsról tudott beszélni, már attól összefutott a számban a nyál, de az is megért egy misét, ahogyan a többiek figyelték a mestert. Kibic voltam közöttük, hiszen nem azért jöttem, hogy tanuljak, csak figyelni akartam koreográfiáját, mozdulatait, hogy halljam szenvedélyes hangját, átérezzem azt a mámort, amit az ő tudománya jelent. - Három része ismeretes: fej, középső rész és farok. Nekünk a közepére lesz szükségünk.
Késével két egyszerű vágást ejt, így harmadolva a nyúlánk húst, majd a fejet és a farkat félreteszi. - Semmiképpen ne dobják ki, ilyen ... ilyen... Blasphème?
- Istenkáromlás.
- Merci ma petite! Szóval, ilyen istenkáromlást ne kövessenek el! - az eminens diák megint kapott egy csillagos ötöst. - Süthetik szeletben, tokánynak, ledarálva bekeverhetik tatárnak, mindegyik megoldás kellemes!
S miközben tovább magyarázott, kezei alatt a szinte formátlan húsból egy műköltemény kezdett kialakulni. Először lehártyázta, óvatosan ügyelt arra, hogy minél kevesebb értékes hús vesszen kárba, de ami amúgy is lelógott, azokat eltávolította. Kitért arra is, ha nem Wellingtont csinálunk a bélszínből, akkor egészben sütésnél érdemes konyhai zsineggel átkötni, de most elhanyagolható ez a művelet.
Valamiért meg akartam szólalni, elnézést kérni Nyssatól, hogy annyira picsa voltam a múltkor, de ahogyan ránéztem, láttam az elszánt arckifejezését, s nem akartam megzavarni a koncentrálásban. - A serpenyő legyen nagyon forró, nem baj, ha füstöl! - ráztam meg a fejemet, amikor Marcel újra megszólalt és a megformázott, sózott és borsozott húst kevés olajon kérgesítette. Nedvekről kezdett beszélni, a fontosságáról, hogy bent marajon a húsban és ne áztassa át a tésztát. - Simple, n'est-ce pas?
De, mindenképpen az, hogyan is hagyhattam ki egész eddigi életemből a bélszínt! Egy pillanatra nagyon megörültem, hogy a zöldségeket választottam, az nem lehet ilyen bonyolult, igaz?

Húsosok a húsokhoz, a zöldségesek maradnak. Szóval én maradtam, s figyeltem a mozdulatokat. Beszélt a dióról, hogyan lehet attól a kesernyés íztől megszabadulni áztatással és tisztítással; nem hagyta ki a gombát sem, mely természetesen nem zsákokban, pincékben nőtt, hanem a közeli erdők legfrissebb, legzamatosabb példányai, melyeken szinte érezni a föld jótékony zamatát... Persze itt egy pillanatra megálltam, és elgondolkodtam, hogy vajon most meg van húzatva? Mindenki evett már sarat gyerekkorában és pontosan azért hagytuk abba össznépileg, mert nincs jó íze. Különben még mindig földlabdacsokat csócsálnánk, sáröntettel, hmm!
Mire visszatértem, már fel is aprította a hozzávalókat, csak lesni tudtam, hogy egy ekkora ember mégis hogyan képes ilyen hirtelen mozdulatokra. Ámultam... - Nagyon fontos, minden nedvességtől meg kell szabadulni! - hangzott el az újabb utasítás, aztán fűszerezett sóval, borssal és nádi hegedűvel ... no, nem hegedű kell bele, hanem kakukkfű! És sütött, kavargatott, próbált, elégedetten kacsintott. - A kis dobozokban mindent megtalálnak, amire szükségük lesz, fogják és vigyék.
Fogtam és vittem, egészen vissza Nyssaig, aki közben már serényen előkészítette a bélszínt és a serpenyőre várt, hogy az elég forró legyen. Most rajtunk volt a sor, hogy az előbb megmutatott lépéseket prezentáljuk, így Marcel a sorok között lépdelt, s vigyázó szemét semmi sem kerülhette el. - Nem fogom visszautasítani... - mosolygok rá, majd a kezébe adom a gombákkal teli kosárkát. - Köszönöm!
És még a tanácsát is megfogadom, csak ahhoz egy zacskó kell, amit hirtelen nem találok. Körbenézek a fiókokban, a szekrényekben, végül azonban rájövök, hogy mekkora hülye is vagyok, hiszen a megoldás előttem volt: a dió már eleve zacskózva érkezett. Csak annyi újítást tettem a módszerhez, hogy egy konyharuhába tettem bele a töltelék felét, ezzel tompítva az ütések hangját. - Jól van Tara, most aztán adj bele mindent!
Kezemben lendül a klopfoló, amire minden tanonc figyelmét megkapom, sőt még Marcel is megenged magának egy értetlen fejet. Roham léptekkel közelít, majd megállít egy határozott mozdulattal. - Très bien, ma petite chou-fleur, très bien.
- Nem az enyém az érdem, a társam ötlete volt. - mutatok a kezemben lévő, a diókra mindenképpen veszélyes fegyverrel Nyssara, majd folytatom a püfölést, ahogy a csövön kifér. Minden agresszív dühömet beleadom, hogy a lehető legapróbb legyen a dió.
- Dicséretes gondolat és praktikus megoldás, felettébb praktikus! - hümmögött elismerően, s miközben megfordult, még visszanézett a nőre. - Figyelni fogom magát.
- Amikor elkezded sütni a húst, átvehetem a gombát. - kissé idegesen mondom ki a szavakat, hiszen egy akkora késsel kellene irgalmatlanul picike darabkákra összevagdosnom a töltelék másik felét. De, amit elvállaltam, azt meg is csinálom, szóval először diót török, aztán gombát vágok. Nem lehetne a gombákat is bezacskózni?

Tetszik a program. Igaz, hogy nem mindent hallok főzés közben, mert a saját munkámra is figyelnem kell, de a wellington elkészítése másképp hosszú órákat venne igénybe és ehhez senkinek nincs türelme, valljuk be. Szóval amíg én a hússal bíbelődöm, Tara hallgathatja a kiselőadást a dióról, gombáról és fűszerekről. Ez olyasmi, amivel én később nem nagyon fogok dolgozni, mivel nekem tényleg nem a pincében nő ugyan a hozzávaló lista, de a közeli piacon a legtöbb megtalálható gond nélkül. És én töredelmesen bevallom mindenkinek, szeretek a piacra járni, ha van időm. Kora reggel a friss hozzávalók vásárlása jó buli tud lenni mindenkinek. Nekem pedig nem erősségem sokáig aludni, a kelet felé néző ablak hátránya, hogy azonnal felébresztenek a napsugarak, ha egy kis rés is marad a függöny szárnyai között. Ha meg már úgy is ébren vagyok, miért ne nézhetnék ki hetente egyszer? Vagy kétszer, helyzet függő a dolog...
Valahogy a tényen meg sem lepődöm, hogy az ajánlatomat elfogadja és a gombákat nyomja a kezembe. A probléma az, hogy ezeket elég nehéz apróra vágni. A legjobb ötlet, ami nekem egyembe jut, hogy vékony szeleteket készítek az első két fejből, egymásra pakolom és keresztben is végig húzom a kést rajtuk, majd jöhet az aprítás hosszában. Nem tökéletes, de elég picire sikerül ahhoz, hogy egy kör után a tepsiben már tényleg aprónak nézzen ki. Két gombával végzek mindössze, mikor meghallom a klopfoló hangját.
Tara tényleg megfogadta a tippet és a diót kissé barkács módszerrel aprítja fel. Tekintve, hogy a szakács szerint tördelve lenne a legjobb, nem csodálkozom a sikerén sem. Csak mosolyogva figyelem a tanár fejét. Nyilván vannak konyhai trükkök, amelyek még őt is meglepik. És akkor még nem is látott engem, amikor húst készítek. Maradjunk annyiban, nekem nincs csipeszem otthon, mégsem szúrtam még bele soha villával vagy késsel a félkész ételbe...
- Családi tipp, nagymamám mindig hitte, hogy finomabb lesz a dió, ha összetöri, nem ledarálja - vagy csak egyszerűen jobban szerette a ropogósabb és kevésbé krémszerű töltelékeket. Ezt már soha nem fogom megtudni. De hála neki, elmondhatom magamról, hogy alap szinten tudok főzni, még ha nem is a hagyományos, amerikai értelemben vett szakács tudományról is van szó. Marcel Autant dicséretétől pedig még inkább teljesíteni akarok. Rossz szokás, mindig be akarom mutatni, hogy valakinek megérdemlem a figyelmét. - Akkor jöhetsz is, mert épp ott tartok, Tara - szólalok meg, és amint sisteregni kezd a serpenyő, félre teszem a gombát és a sütésre fordítom a figyelmemet. Igazuk volt, ez már szinte gőzölög, így azonnal rádobom a húst. Alig egy perc kell minden oldalon, miközben a húsfogó csipesszel alaposan megforgatom és már készen is van a kéreg. Illatos, barna és még csak meg sem égett. Tökéletes. Közben pedig még arra is van időm, hogy Tarát figyelhessem. Nem kell nagy ész, hogy rájöjjek, melyikünk kezében volt többször eddig a kés. De most nincs időm segíteni neki, csak szóban adhatok tippeket. - Próbáld vékonyka szeltekre vágni és utána azokat aprítsd fel. Eltart egy ideig, de az elsők között vagyunk úgy is - biztatom, miközben a serpenyőt figyelem. Tapadásmentes teflon, elég megvárni, még kicsit kihűl és nagyon gyorsan megtisztíthatom. - Egyébként megkérdezhetem mi a foglalkozásod a való életben? Annyit tudok, hogy nem szakács vagy orvos vagy. Francia tolmács? - tippelek, miközben végre ránézek. Még mindig picit nehéz megemésztenem, amit a halloweeni bulikor bemutatott, de ennyit talán ő is el tud viselni. Kissé minimalizálta a terveimet vele...

- Akkor jövök is. - válaszolok neki egy mosollyal, bár a tény az, hogy nem igazán tudtam, hogy mit is fogok tulajdonképpen csinálni. Okés, diót törni nem a világ legnehezebb dolga, de olyan vékonyra szelni a gombát, mint ahogyan Nyssa tette, én valószínűleg nem leszek rá képes. Csak bólogatok arra, amikor elmondja a tuti módszert, bár erre én is rájöttem magamtól, ahogyan őt figyeltem. Egy életem, egy halálom, az ujjamat remélem el nem vágom...
- Egyébként nem verseny. - jelentem ki bohókásan, hiszen tényleg nem az. Sosem értettem azokat az embereket, akik mindenból virtust csinálnak, akiknek az élet legapróbb részlete is harc, hogy ők legyenek a legjobbak. Jelentem, részemről nem vagyok ilyen, felőlem akár "utolsóak" is lehetünk, amíg jól érezzük magunkat. Igen, nekem már az is elég lenne, ha kapnék egy plakettet, melyen igazolják a részvételemet.
Na jó, gomba, szeletek, fordít, aprózás... Hatalmas kést fogok, aminek már a súlya is húzza a kezem, de Marcel is mindig azt mondja, hogy nagyobb késsel könnyebb vágni. Kicsit kidugom a nyelvemet, amíg óvatosan megejtem az első bemetszést, majd egy következő, egy újabb ... és csodák csodája még nem vágtam szanaszét az ujjaimat. - Francia tolmács?
Majdnem eldobom a kést, de inkább csak leteszem a deszkára és úgy állok neki nevetni. Talán még a könnyem is kicsordul, viszont a pár érdeklődő szempár miatt visszafogom magam. - Nem, dehogy. Egy netes rádióban vezetek egy éjszakai műsort... Semmi komoly. - pillantok fel rá, majd újra felveszem a kést és odakoncentrálok a zöldségre.
- Egy lány miatt vettem francia leckéket még a főiskolán, de az a tudás már régen megkopott. Még felismerek pár szót, és megértem az egyszerű szövegeket, de ha megkérdeznék, hogy mennyi az idő, már arra sem tudnék válaszolni... - annyira odakoncentrálok, hogy még mindig nem vágtam el az ujjamat, a gombák pedig egyre apróbbak lesznek. Szépen megy a szeletelés, bár elég lassan, mégis érzek magamban annyi erőt, hogy be tudjam fejezni. - Egyébként meg vannak kulcsszavak, amiket Marcel mindig elfelejt, ilyen a blasphème... Szóval könnyű csillogni, ha tudod, hogy mire kell számolni.
Elbíztam magam az utolsó gombához érve és Nyssara néztem az utolsó mondatomnál, bár ne tettem volna. Először nem is éreztem, hogy valami baj van, hiszen a kés olyan éles volt, hogy könnyedén metszette húsomat. No, nem spriccel semmi sem, amikor visszapillantottam, de szép vörös volt minden. A kés, a deszka, a gomba, az arcom, a mosogató, a lefolyó ... ja igen, közben már helyszínt váltottam és a víz alatt tartva hűsítettem a sebemet.
- Semmi gond, szerintem nem ért csontot. - próbálom menteni a helyzetet, majd elkezdek könnyezni, mert ebben a pillanatban olyan fájdalom járta át az egész kezemet, hogy ordítani tudnék. Ellenben visszafogom, nem akarom, hogy megint hisztin kapjon Nyssa...

- Még szép, eszem ágában sem lenne olyan étellel versenyezni, ami évek óta a legnagyobb mumusom - és ez csak enyhe megfogalmazása annak, hányszor rontottam már el a Wellingtont. Oké, a három félre sikerült próbálkozás nem hangzik olyan pocsékul, de ha figyelembe vesszük, hogy mindig valami különleges alkalomra készült volna a dolog, már nem árt számolni a lehetőséggel, hogy utolsó pillanatban kell menő kaját összedobni. Ami messze nem olyan látványos és különleges általában. Persze itt is vannak kivételek, mert a nagyinak hála elég extrém a gasztronómiai tudásom és ha van otthon elég alapanyag és fűszer, fél óra alatt is egyedi remekeket tudok összedobni viszonylag alacsony alapanyag felhasználás mellett is.
- Hm, netes rádió? Ezért volt pont a hangod ismerős elsőre. Mikor éjjel kell túlóráznom, hajlamos vagyok sok mindent hallgatni, csak hogy ébren maradjak és koncentráljak, tuti, hogy a te műsoroddal is találkoztam már... - de ha nem segít ki és nem árulja el nekem, pontosan mi a címe, akkor bizony napokig találgathatok még, mert nem hazudtam az előbb. Tényleg elég sok helyre odakapcsolok a beszélgető show-któl a kabarén át a komoly zenéig, éppen mihez van kedvem és mi illik a páciensemhez. Ugyanez a zenénél még ütősebb, ha a nyelveket is váltogatom, angol rock és punk, amerikai pop, koreai, orosz és francia számok is beleesnek a repertoáromba. Sőt, még opera is, ami azt illeti. Ezért vidám, amikor a diákjaim arra fogadnak óra előtt, éppen milyen zene lesz az utolsó lejátszott a listámon. Ha éppen senki nem találja el, én kapom a pénzt, így szívesen megmutatom nekik a zenei archívumot. Az egyetlen feltétel, hogy tényleg olyan legyen, amit szívesen meghallgatok...
- Én elvileg tudok franciául, de annyira angol akcentussal beszélem, hogy sokszor inkább ők váltanak nyelvet - nem tehetek róla, a pörgősebb nyelvekre szakosodtam, ez nem éppen az erősségem. Szóval okom nincs kiakadni, ha mások jól szórakoznak rajta. De az is biztos, hogy soha többet nem kérem Joelt gyakorlásra a rutin megtartásáért. Vagy ha igen, felkészülök rá, hogy kénytelen leszek párnákkal szőnyegbombázni, amint nevető görcsöt kap...
Éppen Tara arcát figyelem, így nem tűnik fel, hogy mennyire nem a kését nézi a vöröske, amíg meg nem mozdul. Utána viszont nyilvánvaló, hogy a nagy igyekezetben a kezét kapta el. Reflexből követem és a másik oldalára állva próbálom a vízsugáron át is meglátni, mennyire súlyos a sérülése. Elsőre azt mondanám, a vér mennyiség alapján azért komoly és szükség lesz egy alapos tisztításra is. Utána megmozdítja a kezét és már látom is, hogy nem belevágott keresztbe az ujjába, hanem sikeresen levágott egy nagyjából két milliméter vastag darabot, amiben már bőven van hús is. Ez pocsék lesz, míg gyógyul... - A jó hír, hogy nem kell varrni, mert nem keresztben szaladt a kés az ujjadba. A rossz, hogy így is ki kell tisztítani, ami piszkosul fájni fog és nem is lehet bekötni, amíg el nem áll a vérzés, ha nem akarod, hogy beletapadjon a géz - a még jobb hír pedig, hogy paranoiás doki lennék, egy adag ragtapaszt, kötszer és fertőtlenítő van a táskámban. Meg nagyjából minden más is egy kiló alatti súllyal, plusz a laptopom a maga kettőjével, amit kivételesen kikaptam. Jó ok nélkül nem kell mindent cipelni, mert nem túl gerincbarát dolog. Most szimplán csak felkapom és kicsit mélyre merülve előhúzom a mini mentőládámat. Még tű és steril cérna is van benne, mert a sérült zárkalakókhoz is hajlamosak lehívni, amint beteszem a lábam a rendőrség ajtaján... - El tudom látni, vagy be is mehetsz vele a kórházba, de ott valószínűleg órákig csak ülni fogsz, mert ez nem azonnali kezelést igénylő sérülés - teszem hozzá, miközben kipakolom a cuccokat és mellé még egy pár steril kesztyűt is. Mondtam már, hogy néha az éjszaka közepén vernek fel egy hullához és nem szeretek olyankor a semmiben keresgélni?

- Még jó, hogy van jó hír is... - próbálok vicceskedni, de valahogyan mégsem tűnik olyan jó ötletnek, mint gondoltam volna. Aztán figyelem, ahogyan sürög és forog, ahogyan egy halom cuccot halász elő a táskájából, és még gumikesztyűje is van? Ez volt az a pillanat, amikor Marcel figyelmét is felkeltette a mi kis táncunk a mosdókagyló körül, majd fejet rázva közeledett és valami olyan sebességgel beszélt franciául, hogy nem igazán tudtam kivenni az egyes szavakat. Viszont annyi mindenképpen világos volt, hogy elrontottam, nem kicsit, hanem nagyon és most ennek Nyssa issza meg a levét. Már megint...
- Sajnálom, jó? Sajnálom Marcel! Nem tehetek róla... - a konyhafőnök kissé megtorpant, majd odajött hozzám és a vállamra tette a kezét. Vajon hány növendékkel tette volna meg ezt? Valószínűleg a legtöbbjét azonnal kiküldte volna a teremből, hogy intézkedjen saját belátása szerint és ne zavarja tovább a tanórát, de velem kivételezett. Talán Nyssának nézte volna még el, ha elkövet egy ekkora baklövést, hiszen az előbb lenyűgözte, de Nyssa nem követett volna el ekkora baklövést, hiszen még gumikesztyűje is van!
- Csak megijedtem... - lapogatta meg a felkaromat Marcel, majd nyomott egy barackot a fejemre búcsúzóul. - Osztály, a hölgyek nem folytatják tovább a bélszínt elkészítését, tehát mi nélkülük haladunk tovább.
Kész, vége, ennyi, meghaltam. Pontosan tudom, hogy milyen nehéz ide bejutni és valószínűleg Nyssa milyen áldozatokat hozhatott ezért, de hogy most emiatt a malőr miatt lemarad a folytatásról, azt nem engedhettem. Nem, nincs olyan isten ezen a világon, hogy én ennek a nőnek még egyszer keresztbe teszek, mert akkor készíthetem a végrendeletem és a sírhelyem. És addig is, elvileg ő fogja kezelni a sebemet, tényleg magamra akarom haragítani?
- Főnök, kérem, beszélhetnénk? - amilyen alázatos hangot ki tudtam csikarni magamból, olyan meghunyászkodó fonémát öltöttem magamra.
- Oui, ma petite! - fordult meg, majd megfogtam egy konyharuhát, a kezem alá tettem, hogy ne csöpögjem szanaszét a konyhapadlót, és elvonultam a férfival egy fél percre. Nem beszéltünk sokat, tényleg csak pár szó cserélt gazdát, de aztán hosszan gondolkodott, majd végül bólintott. Kissé morcosan nézett Nyssa felé, amikor előre sietett a képzeletbeli katedra felé, majd összecsődítette a társaságot és folytatta a bemutatót.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy Nyssa nem hagyott faképnél, hiszen az ujjam kezdett egyre jobban fájni, viszont a vérzés nem akart elállni. Talán majd valami szer vagy mit tudom én segít a dolgon. Vagy egyszerűen otthagyott, én meg egyedül maradtam a kis bőrdarabbal, amit sikeresen lemetszettem magamból. Majd kiderül...

- Tudok rosszat is mondani, ha akarod: Mozgasd még kicsit, és én fogok sikítani, mert elszoktam az élő betegektől - hülye vicc, de tényleg így van. Két és fél éve én vagyok a halottkémek gyöngye, azóta maximum két havonta egyszer kezelek olyasvalakit, aki még él, amikor a kezeim közé kerül. A többi heti két-három-sok páciensem már régen halott és ennek meg is van rajtuk a nyoma. Hidegek, nem lélegeznek, nem véreznek és persze hangjuk sincs. Ez nagyon más, mint a sebészet, ahol néha sírnak, máskor jajgatnak vagy éppen neki állnak vicceket mesélni kezelés közben. Meg nem tudom mondani, melyik ezen lehetőségek közül a legritkább. Mindenki másképp reagál egy sérülésre...
Közben persze a szakács is észrevette a fennakadást és a nagy pakolást, amitől nem tudok mást tenni, csak elfogadni, hogy nem örül neki. Meg is értem, kisebb hibák megengedettek egy ilyen órán, de ha valaki annyira nem figyel, hogy a saját ujjából vág le egy darabot, az már több mint elég idegesítő tud lenni. Én is legszívesebben kipakolnám azt, aki így viselkedik a boncolásaimon, igaz, nekem még indokom is van rá, amit úgy hívnak, fertőzés veszély. A hús rengeteg baktériumot tartalmat, amelyek a halál után elszaporodnak és a jó ég tudja, milyen betegségekkel álldják meg a tulajdonosukat. Legyen annyi elég, hogy igencsak fájdalmastól az amputációig és halálig én sok mindenről hallottam már és még többet tudok elképzelni. Bár, a szakács reakciója alapján inkább azt tudom mondani, hogy irtózik az emberi vértől. Aminek van értelme, így fel sem veszem azt a pár tucat nem túl kellemes és káromkodással tűzdelt jelzőt, amit elenged út közben. Attól, hogy pocsék a kiejtésem, még tudok franciául eléggé ahhoz, hogy értsem, amit mond. És ha nem félnék, hogy kirúg, akkor biztos, hogy vissza is szólnék neki pár dologban. Van egy olyan érzésem azonban, hogy nagyon nem lenne jobb neki, ha felvilágosítanám, hogy én igenis tudok bánni a késsel, mert napi szinten darabolok vele halottakat. Valamit jobb magunknak megtartani ugyebár...
Mire végre lehiggad a szakács, már sikerül lendületből engem felhúznia. Nem tudom, milyen diplomája van, ami alapján meg tudja mondani, hogy Tara annyira súlyosan megsérült, nem lesz képes folytatni az órát és nekem be kell vinnem a kórházba, de szerintem adja vissza gyorsan, mert én nem megyek el. Fizettem az óráért, pontosan azért az óráért, amin wellington készítését tanuljuk meg, és eszem ágában sincs félbehagyni, ha valaki éppen nem haldoklik. Ott pedig nem tartunk, ezt nyugodtan elhiheti nekem bárki. Mielőtt azonban esélyt kapnék a relakmációra, Tara elhívja magával. Mindegy, addig van időm, hogy kicsit összetakarítsak és a véres cuccokat elmossam. Nem olyan szönyű rendetlenség, csak a gombát kell kidobni és beáztatni alaposan a deszkát. A fa magába tudja szívni a folyadékot, de ki is engedi. Csak nem tudom, mennyire. Én fémmel dolgozom ugyanis. Ha pedig Tara visszatér, kicsit sem fogom sajnálni, amikor a kezére öntöm a fertőtlenítő folyadékot...
- Azt mosd le újra! - mutatok a kezére, amely tovább vérzik. Szerintem már nem olyan vészes, hiszen a levágással szépen elvágták a hajszálereket, amelyek így hamar egedni kezdenek, de addig csúnya lesz. És alighanem Tara élete végéig viselni fogja ezt a sebhelyet. Amíg ő a vízzel bűvészkedik, én kinyitom a fertőtlenítőt, előkészítem a steril kötést, amelyet inkább a vér felfogására, mint másra találtak ki és végül felhúzom a kesztyűket. - Ez most nagyon fog csípni, de értékelném, ha nem mozognál sokat - szólalok meg újra, amikor a könyökömmel elcsukom a csapot és a víz helyére a fertőtlenítőből öntök a sebbe. Nincs bőr alatti vágás, így a nyomogatás hülyeség lenne, a legtisztább leönteni és hagyni, hogy a gravitáció tegye a dolgát, amikor elfordítom a kezét pár másodperccel később. - Leragasztom, hogy ne vérezz össze mindent, de a legjobb az lenne, ha tiszta vízbe áztatáskor szednéd le a kötést holnap, mert nem garantálom, hogy távol marad a sebtől. Fájdalom csillapítót nyugodtan bevehetsz, ha szükséged van rá. Bármilyen megengedett nagyjából. Talán nálam még van is - igazából erre az egyre nem gyakran van szükségem, mert az állandó gyógyszereim mellett maximum kicsit érzékeny sebhelyet érzek, mást nem, de minden nővel előfordul, hogy ritka szemét menstruációs görcsök támadják meg és a kombinált arra is tökéletes megoldás. Tudom, mert volt, hogy bevettem és az enyhe migrénemet előbb szüntette meg...
- Ezzel a kézzel biztosan nem fogsz főzni egy hétig. Tökéletes alkalom, hogy rávedd a pasidat - próbálom elviccelni a végét, de van egy olyan érzésem, hogy erre már nem nagyon figyel. Nekem mindegy, a kezét bekötöttem, a cuccokat elpakolom vagy eldobom, és még a gyógyszeres fiolát is megtalálom a táskában, amiben a fájdalomcsillapító van, sok más egyéb mellett. De vérsűrítőt ikább nem adnék neki előzetes vizsgálat nélkül...

- Igenis! - mosom le újra az ujjamat, majd figyelem minden egyes szavát. Mint egy terhes nő, amikor szülés közben légzőgyakorlatokat csinál, úgy készülök én is fel a fertőtlenítőszerre, s amikor megkapom a saját adagomat, nyüszítéssel reagálok a helyzetre. Nem tudom miért, de mintha azt olvasnám le Nyssa arcáról, hogy élvezi, hogy szenvedést okozhat nekem, de tévedhetek is, hiszen azért annyira ... sőt leginkább semennyire sem ismerem. Viszont jelenleg most ő a legjobb esélyem arra, hogy szakszerű ellátásban részesüljek, így kibírom, elviselem, meghúzom magam és tűrök. Akkor is, ha régóta én voltam az utolsó élő betege... Na ez vajon mit jelenthet?
- Tudnod kell, hogy nagyon hálás vagyok, amiért maradtál. - szelíd hangon mondom neki a szavakat, közben még mindig a mozdulatait nézem. Ahogyan leragasztja a sebet, egy újabb szisszenést engedek meg magamnak, amitől talán pár halványsárga cseppecske a nadrágomban landol. Na jó, nem, de valós esély lett volna rá, hiszen mégiscsak annyira fáj, hogy keresztbe állnak a szemeim. Egy pillanatra Marcelre nézek, aki már a leveles tésztánál tart, fóliára terítette ki, elegyengedte rajta a gombát és felkészült a tekeréshez. Talán kihagytam valamit, mert nem végig figyeltem. Ezért is tértem tekintetemmel vissza Nyssához, majd aprót nevetek viccén. - Ahhoz előbb egy pasi is kellene ... vagy egy csajszi. Így marad a "finger food" vagy a gyorskajáldák szemete.
Egy pillanatra elhallgatok és nagyot sóhajtok. Mégiscsak nem túl gyakran csinálok ilyet. - Vagy szépen csinibe vágom magam és elmehetek Marcel éttermébe. Egyedül viszont unalmas, szóval mehetnénk kettesben is...
Szerintem most fog robbanni. Rám néz, begyújtja gyilkos pillantásait, szeméből lézersugarakat lő, tekintetét pedig addig erőlteti rám, amíg megfeketedett széndarabka vagyok a padlón. - Még mielőtt félreérted, ez nem randi lenne... - kissé nyegle nevetést engedek meg magamnak, és zavartan kezdem csavarni egyik tincsemet. Sosem szoktam a hajamat csavarni! Mi van velem?!
- Marcellel megígértettem az előbb, ha eljössz velem az éttermébe, akkor csak neked megmutatja újra a bélszín elkészítését. Ezért nézett morcosan, amikor visszament... - nos, igen. Itt már nem arról volt szó, hogy kapok tőle egy asztalt, ha véletlenül éppen arra járok, amikor van üres asztal, hanem hosszú időre lefoglalom és neki időből van a legkevesebb. Mindig rohan, mindig késésben van, mindig minden sürgős ... én pedig ebbe a feszített tempóba rondítok bele azzal, hogy elvágom az ujjam. - Mit szólsz hozzá?

- Bevallom, kicsit élvezem is a doktorosdit. Mióta nem sebész vagyok, csak apró horzsolásokat láthatok el havonta egyszer-kétszer. Minden mást tovább kell küldenem a kórházba - már amennyiben az aktuális páciensem még él és nem lehelte ki korábban a lelkét. Az utóbbi esetben ugyanis már teljesen mindegy, hogy mennyire sérült meg, ha nem elszállítás közben történt a dolog. Az az egyetlen helyzet, amikor mégis bajba kerül miatta rendőrség. Arról nem is beszélve, milyen piszok macerás dolog kitalálni, melyik sérülés keletkezett egy hullán a halál előtt és melyik utána két órával, ha csont törésekről van szó. A lila foltok helyzet függően, mindig sötétebbek azok, amelyeket még dobogó szívvel szerez az ember, de a töréseknél, ami nem egy hetes legalább, azon szabad szemmel nem láthatóak a gyógyulás jelei és a mikroszkopikus vizsgálathoz is legalább egy napnyi időre van szükség, ami nem mindig jön össze. Ezért kedvenc szokásom szajkózni, hogy senki ne piszkálja előttem a testet és az elszállítása is olyasmi, amit csak megbízható emberek végezhetnek. Bár nem tudom, milyen pénzeket kapnak ezért a ritka pocsék munkáért mondjuk egy tömeg baleset helyszínén. Bár ott nekem is megvan a bajom, az élő testrész puzzle kellemetlen tud lenni, főleg, ha az embernek fogalma sincs róla, mégis hány alanyhoz tartoztak eredetileg ezek a darabkák. Brrr, főző tanfolyamon inkább erre nem akarok gondolni, mindegy, milyen erős is a gyomrom...
Tara hangulat változásaihoz igazán nem tudok hozzászokni. Először csak gondtalanul beszél semleges témáról, ami nekem teljesen megfelelne az este végéig, majd megint úgy kormányozza a témát, hogy valaki egyedi jöjjön ki belőle. A vacsora meghívásán azért fel kell vonnom a szemöldökömet, nem tehetek róla, de elég furcsa az egész. Főleg, mert már a nyomulással az első, igencsak emlékezetes találkozónk alkalmával is megpróbálkozott, nem túl sok sikerrel. Egyszerűen engem nem vonzanak a nők. Igen, látom, ha valaki szép és jó az alakja, de érzem szükségét, hogy ruha nélkül is szemügyre vegyem, esetleg vágytól ködös arccal. Az már nem az én világom. Férfiaknál jöhet gond nélkül, de nőknél esélytelen a dolog. Szóval már nyitnám a számat, hogy elhessegessem az ajánlatot, mire folytatja és egyre jobban kerekednek el a szemeim. Mégis honnan a francból szerzett ez a nő ilyen jó összeköttetéseket? Komolyan kezdem irigyelni, ahogy ecseteli, hogyan is kárpótol engem az elmaradt főzés óráért. Egy személyes főző tanfolyam Marcel Autant-tól? Ez a legjobb karácsonyi ajándék lenne számomra. Imádom a főztjeit...
- Ha ez komoly, én benne vagyok. Marcel egy mágus az ízekkel - pedig az ő főztjét még én is csak néhány alkalommal kóstoltam meg. Talán háromszor. Szépen szólva is arany árban mérik, de csak azért, mert néha tényleg arannyal is főzik. Nagyon exkluzív fogadásokon és kivételes alkalmakkor még én is hajlandó vagyok áldozni ezekre az ízekre. Bradet évek óta azzal piszkálom, hogy ha egyszer eljut az oscar jelölésig, meghívom Marcel egyik éttermébe ünnepelni. Szóval el lehet képzelni, mennyire elit és népszerű a hely. Jó név nélkül hónapos várólista van legjobb esetben is. Azt hiszem, Tara itt és most elérte, hogy minden rosszat elfelejtsek vele kapcsolatban...
- Most már nagyon érdekel, te hogyan ismerted meg Marcelt... - próbálok újra felvetni a témát, miközben már a tésztába burkolást figyelem. Azt hiszem, kimaradt pár lépés a receptből, de attól még az egészről nyilván nem kell lemondanom. Így is sok hasznos információt kaphatok kézhez. És ezek után biztos, hogy a különórára diktafonnal megyek. Egy szót sem akarok elfelejteni Marcel instrukciói közül...

- Sosem viccelnék ilyen ügyben. Utólag elég szarul venné ki magát a dolog, nem? - vállat vonok, majd látom, ahogyan szemében megcsillan a lehetőség miatt érzett öröm. Legalábbis ezt vélem kiolvasni a tekintetéből, amit néha rajtam felejt, de gyakrabban hagyja Marcelen és a tanórán.
Közben próbálgatom forgatni a kezemet, mozgatom a megnyesett ujjamat és arra kell rájönnöm, hogy iszonyat jó munkát végzett Nyssa. Meg is akarom dícsérni, de nem akarok beletenyerelni abba a témába, hogy manapság már miért nem sebész. Talán valamit elrontott vagy rosszul csinált, orvosi műhiba per vagy drogot írt fel magának, esetleg lefeküdt egy felettesével, aki ezután mégsem adott neki előléptetést, hanem lefokozta... Tara Goglin, mondtam már neked, hogy mennyi rengeteg hülyeséget tudsz összehozni?
- A mikort és a hogyant még megbeszélem vele, de az első lépés, hogy rábólintott, már megvan, szóval nem tud kibújni alóla... - mosolygom el magam Marcel felé nézve, aki éppen egy tojást ver fel, majd bekeni vele a tésztát. A színe miatt, teszi hozzá... Nyssa hangja repít vissza a jelenbe és hosszan szívom be a levegőt, mintha az elmúlt másfél percben elfelejtettem volna az egyik legalapvetőbb életfunkciót. Vagy mit.
- A Radio Free-nél dolgozom, van ott egy éjszakai műsorom "Ketten" címmel. Jobbára beszélgetős műsor a hallgatókkal, néha zenei betétekkel és interjúkkal. Marcellel is emiatt találkoztam. Általában egy vágott anyagot adunk le, mégsem várható el az interjú alanyoktól, hogy éjjel kettőkor jöjjenek el a stúdióba, de Marcel ragaszkodott hozzá, hogy élőben menjen az egész. Neki akkor lett vége a műszakjának, amikor nekem kezdődött, szóval beszélgettünk egy kiválót. Imádtam minden egyes percét és ő is rettentő jól szórakozott, legalábbis azt mondja mindenkinek...
Elmosolyogtam magam, amikor újra a férfira néztem. Eredetileg egy órásra terveztük a beszélgetést, közbeszúrva pár zenei szünettel, de végül két és fél órát csacsogtunk, Willy pedig már ette a kefét, hogy mikor indíthatja el már végre a híreket. Merthogy kettő is kimaradt, a hallgatóknak pedig tudniuk kellett, hogy aznap hány és mennyi ember halt meg, robbant fel, ütöttek el és lőttek le... - A hallgatók is imádták, szinte követelték vissza, ő pedig volt olyan kedves, hogy visszajött. Két év alatt ötször volt a vendégem... És a legjobb az egészben, hogy nemcsak az ételekről beszélünk, hanem bármiről, ami csak az eszünkbe jut. Mondhatjuk úgy, többek vagyunk ismerősnél, kevesebbek barátoknál. Valahol a kettő között...

- Remélem tényleg tisztességes, mert velem könnyen kiszúrhat. Ha ügyelek, elég egy telefon, és el kell rohannom. A legjobb lesz, ha számot cserélünk, mert csak a jövő héten lesz meg a következő hónapra a beosztásom - annyira pedig nem vagyok öntelt, hogy azt feltételezzem, Marcel Autant képes lenne még az alatt az alig pár nap alatt szabadot csinálni magának és órát tartani, amíg be nem lépünk a decemberbe. De ha Tara tényleg összehozza nekem a főzés órát, akkor azt hiszem, tőle fogom kapni életem egyik legemlékezetesebb karácsonyi ajándékát. Mert egy ilyen különleges órát nehéz felülmúlni. Két eddig megtörtént dolog volt képes rá, azokról viszont nem szeretnék beszélni. A lényeg, szeretem a karácsonyt és hajlamos vagyok azt feltételezni, minden decemberben történt jó olyasmi, amit az ünnep vált ki az emberekből. Például ilyenkor meredeken csökken a gyilkosságok száma. Az öngyilkosságoké meg újév körül csúcsosodik ki, szóval van pár lazább hetünk. Remélem, ez alatt Tara össze tudja hozni a dolgot. Ennek megfelelően elő is húzok a táskámból egy névjegy kártyát. Régi módi, de én szeretem osztogatni őket. Rajta van a nevem, a beosztásom és a telefonszámom valamint a hivatalos e-mail címem is. A legtöbbnek a hátuljára még néha azt is oda firkamtom, hogy elég, ha Nyssának szólítanak. Könnyebb kiejteni...
- Ez remekül hangzik, szerencsés vagy. És én egyre biztosabb vagyok benne, hogy hallgattam már párszor a műsorodat éjszakai munka alatt. Pontosan nem emlékszem mindenre, de azt hiszem, a tetoválásokról volt egy elég jó okfejtésed. Kár, hogy ritkán hallgathatom. Nem veszik jó néven, ha a boncolási hangfelvételen nevetés is hallatszik - még akkor is, ha csak nagyon ritkán kíváncsi rá bárki is, hogy pontosan mi volt az, amit ott és akkor tapasztaltam. Az esetek 98%-ában éppen elég számukra az, ha egyszerűen elmondom azt, amit a hangfelvétel visszahallgatása során az adatokból lejegyeztem és az ebből származó következtetéseimet, amelyeket sikerült már alátámasztanom teszteredményekkel vagy kutatási adatokkal. Sok mindenbe bele tudnak kötni a védőügyvédek, de én nem vagyok ezen dolgok sorában. Egyszerűen a tény, hogy nem műhiba, hanem baleset miatt váltottam szakmát, óriási támadó felületet eliminált az életemben már...
- Azt hiszem, hamarosan készen lesz a bélszín, ugyan már csak sütni kell, de én azt is szívesen végig várnám. Látni akarom, milyen frissen felvágva, ha egy sokat díjazott séf készítette - fordulok ismét Tara felé, miközben Marcel már a sütőbe pakolja be a kész tészta hengert, én pedig egyszerűen helyet foglalok a székek egyikén. A hús ugyan már meg van pirítva, de egészen biztosan kihűlt és nem lehet felhasználni arra, mire eredetileg szánták. Talán még felkockázva más ételbe simán bele lehet főzni, de hogy ebből wellington nem lesz, arra bármikor mernék fogadni. A véres romokat eltakarítottam, néhány dolgot még ki sem bontottunk, talán nem ártana lassan kicsit elpakolni sem...

- Ó, biztosan ki tudunk találni egy megfelelő időpontot. Nem aggódnék emiatt! - veszem át tőle két kézzel a névjegykártyát, majd kicsit biccentek is hozzá. Igen, tudom, teljességgel felesleges magamra erőltetni a japán kultúra ezen részét, de olyan szép hagyomány, olyan fenséges módja annak, hogy átvegyük ezt a piciny papírdarabot. Pár másodpercig elidőzök a kártyával, figyelem az egyszerűen metszett betűket, az elérhetőségeket, majd farzsebembe rejtem. S bármennyire is adózom annak, hogy átvegyem a kártyát, én nem rendelkezem ilyen felszereléssel, szóval nem tudom viszonozni a kedvességet. Majd megcsörgetem...
- Mint láthatod, a tetoválások a szenvedélyem. - nézek végig magamon, majd mosolygok felé. - És igen, vannak egész jó pillanataim a rádióban. Ott minden annyira más, mint a való életben... Nem azt mondom, hogy zavar, ha látom a beszélgetőtársam reakcióit, a gesztusait, a grimaszait, de az éter ad valami plusszt, valami anonim jelleget az egésznek, és bár nem tartom magam egy karót nyelt picsának, ott annyira el tudom magam engedni, hogy szinte szétesek a lazaságtól.
Elnevetem magam, majd én is Marcel mozdulatait figyelem, s csak bólogatok arra, amit Nyssa mond. Maradni vagy nem maradni? Ez itt a kérdés... Látom, ahogyan végigmér az asztalunkon, s igaza van, tényleg ideje lenne összerámolni. S amíg a többiek Marcel figyelő szemei által követve a hússal és a tésztával bíbelődnek, addig én nekiállok kidobni a gombát és a diót. Ezeket már biztosan nem lehet semmi másra felhasználni, szóval nem ejtek könnyeket érte... - Kérdezhetek valamit? Na jó, még egyet... Mennyire jól ismered Maxot? Úgy értem, annyira dögös, hogy szinte elcseppenek tőle, de milyen belül? Mi mozgatja? Mitől tikkel az agya?
Megállok egy pillanatra, úgy figyelem a nőt, s várom válaszát, hátha megosztja velem a nézeteit. Az anyám kenyerit, ezt milyen szépen fejeztem ki!

- Egyedi szenvedély, az biztos. Nekem is van pár, de személyes és ok nélkül ne mutogatom - a dátumot ugyanis nem kell például magyarázni, nyilván valóan valami olyasmire utal, ami nagyon fontos volt az életemben. Már majdnem három éve történt, de még mindig nem tudtam túllépni rajta és valószínűleg soha nem is fogok. A legrosszabb pedig az egészben, hogy tisztában vagyok vele, mennyire megnehezítem vele a saját sorsomat. Ha öngyilkosság történik vagy hasonló, akkor elfogadom, hogy ő nem ugyanazt érezte irántam és megtévesztettem saját magamat. Ellentétben egy értelmetlen balesettel. Abba belehalni, hogy egy tomboló járvány alatt próbált kisgyermekeket menteni, ezerszer rosszabb. Szerettem őt teljes szívemből és ismertem. Tisztában voltam minden jó és rossz tulajdonságával, igent mondtam a lánykérésre és alig fél évnyire voltunk tőle, hogy visszatérve Amerikába egy boldog és sikerekben gazdag életet éljünk. Igyekszem elfogadni mindent, ami most történik és próbálom megkapni az esélyt a boldogságra, de nem megy mindig. Sokszor felbukkan a gondolat a fejemben, hogy mennyivel másabb életünk lenne, ha nem vagyunk ott éppen akkor. Esküvő, szakmai elismerés, boldog élet és lehetőség arra, hogy családom legyen. Idillinek hangzik, de az is volt. Négy évig dolgoztunk a kialakításán és az alapjainak lefektetésén...
Elgondolkodásomból Tara pakolása térít magához és akaratlanul is összerezzenek, miközben kiszakítom magamat a múltból és fájdalmas emlékek kavalkádjából. Újabban már csak nagyon ritkán, havonta egyszer ragadnak így el magukkal, nem gondoltam volna, hogy pont itt és most jön össze. Általában inkább egyedül, a lakásom magányában adom át magamat neki, ahol sírhatok és tombolhatok, ha kell. Egyesek azt mondják, sokat segítene, ha képes lennék elmesélni, amit eddig átéltem, de szerintem attól nekem csak rosszabb lenne. Ráadásul annyira senkiben nem bízom meg, hogy tényleg így tegyek. Ahhoz az kellene, hogy biztonságban érezzem magamat mellette. Ilyen személy azonban az életemben nincs, mert épp az emlékek akadályoznak a keresésében. Na, kinek jut még eszébe erről a saját farkába harapó kígyó meg a 22-es szám?
- Max érdekel? Ooooké, de nem hiszem, hogy tetszeni fog a válaszom... - kezdek bele, miközben a szépen elkészített bélszínt a tányérral együtt félre teszem, mielőtt a többi kaja alapanyag mellett landolna a kukában. A serpenyő alatt már nem ég a tűz, így gyorsan a mosogatóba teszek minden használati eszközt, hogy még távozás előtt alaposan le is takarítsuk őket. A többiek is ezt fogják csinálni két percen belül, mert ugyan Marcel már készen van, de az ő bélszínjeik még sülnek és pont van így idő a takarításra is. Márpedig a higiénia alapvetően fontos egy konyhán. Ha van hely, ahol még a boncteremnél is nagyobb tisztaság van, az egyértelműen egy öt csillagos hely. - Max mint lehetséges szerelmi kapcsolat soha nem szerepelt a terveink között. Igen, töltünk együtt időt, gyakran, és tesszük, ami éppen jól esik, de pontosan ezért csak azt ismerjük meg a másikból, amit hajlandó megmutatni. Tudom, mi a szenvedélye és mit csinál szívesen, de a mit utál témában csak tippelhetek viselkedésileg. Nyilván olyasmit, amit én nem teszek, mert már megjegyezte volna: nem kenyerem a féltékenység, a hisztis kedvemet inkább boxzsákkal élem ki és nem érzem szükségét, hogy minden apró momentumról kifaggassal a múltjával vagy éppen a napjával kapcsolatban. Meghallgatom, amit mesélni akar, kérdezek, ha nem értem, de ennyi. Egyébként pedig én egy egyenes és nagylelkű embernek ismertem meg, aki időnként túl komoly a korához képest, de egy kis munkával előhozható a játékos énje is... - ez nem egy rövid összefoglaló lett és messze nem is olyan szókimondó, mint általában tőlem várható, ha a kapcsolataimról van szó. Jó, nem mindig ecsetelem, ki mindenkivel szűrtem már össze a levet, de simán kimondom, hogy igen, szexeltünk, jó volt, ismétlés sohanapján. Max esetében igaz, hogy ez inkább a dumáltunk, nagyot szexeltünk és ezt hetente megismételjük kijelentés lenne igaz. Barátság extrákkal, mondhatni. Bár a barátság rész még erősen alakulóban van, de magamat ismerve...
- Belezúgtál? - oké, lehet, hogy ezt szebben kellene megfogalmaznom, de Tara arcát elnézve a szavaim felfogása után van egy erős tippem rá, hogy a nő a könnyen szerelmesedő fajta. Férfiak és nők tekintetében is. Hm, szerencsés jellem, mondhatni. Nem mintha irigyelném, én az amatómiával kaptam meg a főnyereményt...

- Miért ne tetszene? - mosolygok rá, de ez inkább ilyen bizonytalan grimasz volt, hiszen fogalmam sem volt, miért így kezdte. Miért ne tetszene a válasza? Van már bennem egy kialakult kép Maxról, találkoztunk már többször és történt is közöttünk valami, de Nyssa sokkalta földhözragadtabb nőnek tűnik nálam. Engem talán elborít a rózsaszín köd, neki talán nem lehetnek ilyen korlátozó tényezői.
Próbáltam segíteni, amit csak egy kézzel meg tudtam tenni, s közben hallgattam a szavait. Hosszan beszélt, nagyon-nagyon hosszan, s néha csak annyit tudtam tenni, hogy mosolyogjak rá. Mégis mi a francot tehetnék akkor, ha egy olyan nő, mint Nyssa azt mondja a férfiről, akivel a fejemben már nyolcszor elterveztem az életem, hogy együtt töltenek időt. Mégis, mit jelent ez? Múzeumokba jártok? Egy átcsacsogott beszélgetés a parkban? Gyertyafényes vacsora a Little French Dream-ben? Mi esik vele jól?
Csak hallgatom és szépen, lassan összeáll a kép. Nem érdekli a múltja, nem érdekli a jelene és talán a jövőjében sem tudja elképzelni magát, de ami van közöttük az tetszik neki és rendszeres. Éppen egy késre markolok rá. Úgy szorítom, hogy elfehérednek az ujjaim. Dühös vagyok. Apa kihasznált puncikája vagyok ... tudom, képzavar, de mindegy. Méghogy a játékos énje? Elengedem a kést, még mielőtt használom. Persze, csak a fejemben rakom össze a dolgokat. Hogyne, nem is ismerjük egymást. Naná, nem vagyunk együtt!
- Nem, csak érdekelt, hogy milyen. - próbálom hangommal leplezni a dühömet és szerintem sikerült is. Könnyed fonémát engedtem meg magamnak, légiesen könnyű mozdulatokkal töröltem le az asztalt és még egy mosolyra is jutott. - Abban egyetértünk, hogy néha tényleg túl komoly...
Elfordulok Nyssatól. Arra a bizonyos mozis estére kellett gondolnom, s az idegességtől megnyaltam a számat. A szemeimet becsuktam, pár másodpercig úgy álltam a lefolyó felett tétlenül, majd újra körülnéztem a teremben. - Megbocsátanál egy pillanatra?
Nem vártam meg a válaszát, és nem is kellett tudnia, hogy hova megyek. Csak kiléptem a terem ajtaján, elindultam egy irányba és meg sem álltam addig, amíg egy mosdót meg nem pillantottam. - Szóval nem arról van szó, hogy nem engedek neki semmit, de a puncikámba addig nem fröcsköl ... ó a picsába!
- Szia! Ne is törődj velem... - egy ismeretlen lány, pom-pom felszerelésben, mobiltelefonnal és egy szál félig elszívott cigarettával. Nincs ezekben az iskolákban füstjelző?
- Valami kisírt szemű picsa, mindegy... Szóval a seggem szabad préda, meg le is szopom, de gyereket nem akarok tőle! - sietett ki mosdóból, s úgy becsapta az ajtót, hogy összerezzentem. Sokáig szemeztem a cigarettával, amit eldobott. Nem gondolhattam komolyan, hogy egy mosdó padlójáról felveszek bármit is és azt a számba teszem. Ennyire nem lehetek gyenge jellem, de amikor kifújtam a füstöt, minden kétségem elszállt. Beültem az egyik fülkébe és magamra zártam az ajtót. Valahonnan szereznem kell egy doboz cigit...

Komolyan néha nem értem a nőket. Nem csak Tarát, mert tényleg nem ő az első nő, akinek eszébe jut feltenni egy olyan kérdést, amire nem is akarja igazából tudni a választ, mert fájdalmas lesz, mikor pedig végül mégis megkapja, akkor még rám mérges, mert nem beszéltem inkább virágokról és kiskutyákról. Az ég áldja meg, Max harminc éves, én meg kicsivel több, nyilván valóan nem sakkozni szoktunk órákon át, ha találkozunk. Az meg, hogy kifejezetten más célból tesszük nem új és nem is idegen a mai világban még akkor sem, ha éppenséggel nem én lennék a város egyik legnagyobb ateistája. Szóval csak pislogni tudok a kiakadásán és a szemmel látható zavarán, amíg fel nem adja a dolgot és el nem fordul. Most már egészen biztos, hogy érez valamit a professzor iránt, csak éppen nem olyan biztos, hogy a belső tulajdonságai fogták meg. Lehet, hogy ez kegyetlen lesz, de szerintem én többet tudok róla, mint a kis vörös, aki első látásra bele szeretett a dögös külsejébe és persze elképzelt mellé egy számára ideális jellemet is, amibe nem férne bele a rendszeres szexpartner. Engem eleve az ágybeli teljesítménye fogott meg és bár tudom, hogy nem fogok az életbe beleszeretni, pontosan ezért a kialakuló baráti kapcsolatunk nyíltabb is, mint másoké. Tudom, furán hangzik, de ha nem akarsz valakit lenyűgözni más téren, akkor nem is játszod meg magadat előtte. Én legalábbis nem szoktam, hozom a formámat, az időnként borongós, túl logikus, örökmozgó vámpírt. Jó, vért nem szívok éppen, de tuti, hogy többet vágtam már bele a szikémet emberekbe mint egy vámpír az agyaraival tenné...
Tara tényleg nem bírja cérnával és néhány bocsánat kérés után kirohan a teremből, egyedül hagyva engem egy értetlen fejű szakáccsal. Csak vállat vonok a kérdő tekintetére és annyit mondok, női problémák, mielőtt elpakolnám a maradék eszközt és a bélszínt átadva táskástul távoznék. Tara nyilván valóan még az épületben van, mert ellenkező esetben a már bejárt tornaterem ajtónál rekedt volna meg, így az első hely felé fordulok, ahova minden lány menekül időnként: női mosdó. Hamarosan belépve meg is pillantok egy pár cipőt az ajtó alatt és egy nagy sóhajjal feladom a tervemet a kicsalogatására. Talán az az egy falnyi távolság még nem is fog megártani...
- Valahogy soha nem értettem, miért pont a mosdó a mentsvár egy tinilány számára. A könyvtárban sokkal kevésbé találják meg az embert - én már csak tudom, a gimi alatt csak azok voltak arra, akik valami konkrét céllal érkeztek és nagyon komolyan is gondolták, hogy tanulással töltik az ebédidőt. Nekik pedig teljesen mindegy volt, mit csinált valaki a hátsó polcok között, amíg nem hangosan bőgött, sőt, néha még több empátiával is fordultak felé, mint más gondolná. Nem volt nehéz tini korom, de a cérnavékony, sápadt és fekete hajú lényem nem lett a diákok kedvence, a vámpír és a goth még a szebb jelzők közé tartozott, amelyekkel illettek. Nem mintha egyébként nem szerettek volna játszani a srácok a tűzzel, picit sem titkoltam el, hogy tudok harcias lenni. - Nézd, valószínűleg engem akarsz utoljára látni éppen, de fél órán belül bezárják a sulit, szóval... - illene végre kimásznia és szembenéznie a ténnyel, hogy Max jó okkal nem beszélt neki rólam. A kapcsolatunkban nincs sok szabály, de azok tisztán érthetőek. Nem vagyok szerető és nem akarom azt a státuszt, soha. Kapcsolatot akar valakivel? Csak tessék, még örülni is fogok neki, de abban a pillanatban a szex kikerül köztünk a képből. Ennél ugyanis mindkét fél többet érdemel. Még én is, akinek az érzelmek még mindig a legnagyobb félelmei közé tartoznak...

Szedd össze magad! Most azonnal felkelsz és hazamész! Tara Goglin, ha a következő öt másodpercben még mindig itt vagy és az önsajnálat legmélyebb bugyraiban kotorászol, akkor magadra hagylak és lehetsz egyedül! Gyerünk, volt ennél már rosszabb is! Szóval elég legyen ebből... De nem tudtam még jobban ráncba szedni magam, hiszen a mosdó ajtaja nyílt és cipőkoppanások hallatták hangjukat. Biztos, hogy nem a pom-pom lány jött vissza és ebben teljesen megbizonyosodtam, amikor megszólalt Nyssa. Ügyes vagy Sherlock, előrébb ülhetsz!
Nem válaszoltam neki, csak a cigivel törődtem és annak utolsó slukkjával. Hallgattam őt, kezem újra ökölbe szorult, szerencsére nem az, amelyikről lenyisszantottam egy darabkát, így nem törtem ki sikolyban. Pedig majdnem olyan szinten voltam, hogy majdnem megfeledkeztem erről az intermezzoról. Csak szipogtam egyet , megköszörültem a torkomat és egy nem létező könnycseppet hajtottam ki a szemem sarkából. Felálltam, csikk a fajanszba és lehúztam, majd kiléptem a fülkéből.
- Könyvtárakba csak lúzerek mennek. - léptem a hatalmas tükörhöz, s a mosdókagylóra támaszkodva figyeltem Nyssa képmását. - Egyébként teljesen félreérted a helyzetet...
Fordulok meg és immáron farommal pihenek meg a porcelánon. - Nem rád vagyok mérges, nem is Maxra, csak magamra. Az világos volt, hogy volt vagy lesz köztetek valami, bármennyire is kapott el a pánikroham, a vak is látta, hogy egymásra vagytok kattanva. Nem is erről van szó...
Ellököm magam, majd közel megyek hozzá, egészen közel. Talán még a cigaretta keserű bűzét is érzi a számból előtörni.
- Nem szeretek másodhegedűs lenni. Nem volt benne annyi gerinc, hogy elmondja, te is vagy. Sem megérteni, sem elfogadni nem tudom, de együtt tudok vele élni. Könnyen jött, könnyen ment, egy szép és csöpögős emlék lesz, ahogyan az irodámban gerincre vágott, se több, se kevesebb. Pedig akartam, hogy működjön közte és köztem, nagyon akartam, hogy végre legyen valaki, hogy ő legyen az a valaki. Viszont minden rosszban van valami jó, hiszen te és a hűvös logikád legalább felnyitották a szemem.
Megállok egy pillanatra, alsó ajkamat beharapom és nagyot sóhajtok. - Istenem, annyira gyönyörű vagy, hogy legszívesebben megcsókolnálak! - mosolygom el magamat, majd kifordulok a tekintetéből, amit reméltem, hogy eddig a magaménak tudhattam.
- Viszont a vacsora még áll. Én basztam el, helyrehozom és meg is ígértem. S különben is, nem neked teszek szívességet, hanem Marcelnek. Majd még csörgök, rendicsek? - lököm ki a fenekemmel a lengőajtót, majd kilépek a folyosóra. Erős voltam, rendíthetetlen, de fájt is, nagyon fájt. Eddig tartottam magam, de most görcsölni kezdett a hasam, szememben könnycseppek jelentek meg. Nem láthat meg így, soha senki nem láthat így többé!

Hogy én ezt mennyire nem akarom. Max nem a pasim, a sértett önérzetű majdnem barátnője lelki gondjai végképp nem tartoznának rám, de úgy tűnik, én húztam a rövidebbet. Van egészen pontosan negyed órám, hogy kicsalogassam a vécéből és elinduljunk kifelé, mielőtt a hangos bemondó jelzi, hogy záróra és most már tényleg mindenkinek illene elhagyni az iskola épületét. Utána a vita egy igencsak morcos portással már kifejezetten unszimpatikus ötlet nekem. Már nyilván lecserélték az ezer éves bácsit, aki még az én időmben járta az iskola folyosóit, de a helyettese miatt sem vagyok sokkal boldogabb. Erre a munkára soha nem az empátia érzékükről híres embereket vettek fel, azok találnak ezerszer jobb melót is. Nem vagyok már jó ideje tinilány, de a férfi a bejövetelkor így is úgy nézett ránk, mintha teljesen biztosan tudná, hogy mi voltunk, akiknek sikerült paintball festékkel kidekorálni egy egész folyosót vagy még többet. És ez volt a legenyhébb hasonlat, ami eszembe jutott az egészből...
Mindegy, tovább gondolnom nem kell, mert egy nagy sóhajtás és vécé lehúzós után Tara előbújik, én pedig hagyom, hogy a tükörhöz menjen és ellenőrizze az arcát. A hangja hiányában meg mertem volna rá esküdni, hogy pityergett, de nyilván nem tette, mert a sminkje akkor nem lenne ennyire egyben még mindig. Hogy miket meg nem tanul az ember, ha megvannak a saját rossz élményei, ugye? Azért az, hogy hajlandó hozzám szólni és beszélni már reménnyel tölt el, így türelmesen hallgatom végig a megjegyzéseit. És kell egy kis erő, hogy ne szóljak közbe semmire, mert eléggé félre értette a helyzetet. Nem mintha nekem egy zsúfolt háztartástan teremben olyan nagy kedvem lett volna ecsetelni pontosan hogy és mi van. De most már megteszem, mert kezd elegem lenni a nem pasijaim féltékeny csajai produkcióból egy életre.
- Max az egyik legtisztességesebb ember, akit ismerek és nincs olyan, hogy MI. Egyedülálló pasi, vannak egy éjszakás kalandjai, mint minden hozzá hasonlónak, meg például nekem is. Az, hogy többször is összejöttünk pár órára, egy döntés volt szimpátia és kényelem miatt. De nem a másikat tartjuk a párunknak és amint képbe kerül egy komoly kapcsolat lehetősége, a mi útjaink elválnak. Nem számolt be rólam, mert nem volt miről. Nem vertünk át. Ha Max akar tőled valamit, akkor én már ott sem vagyok - tekintve, hogy mi alig negyed óra ismeretség után estünk egymásnak, nem nehéz kitalálni, hogy mennyire nem a másik személyiségét akartuk megismerni. Én nem vagyok képes kapcsolatra és ezt konkrétan ki is mondtam neki, ő pedig nem engem tart a tökéletes párnak. De sokkal könnyebb a keresési időt elütni, ha közben van valaki, akivel időnként bonyodalmak nélkül szórakozhatsz. És ugyan én nem keresgélek, de a szórakozást tudom értékelni, főleg egy ügyes és kitartó pasi esetében, aki ráadásként még olyan jóképű is, hogy a mosolyával a legtöbb nő bugyijában spontán nedvesedést idéz elő. Igen, van szemem, látom milyen jól néz ki és ki is használom. Meg néha élvezem az irigy tekinteteket. Vicces érzés tudni, hogy engem miatta irigyelnek, miközben ő nem tiltja meg, hogy másnál is próbálkozzak, ha úgy hozza a sors. Meg komolyan is gondoltam, hogy extrém szülinapi ajándékot kap tőlem, ha addig kihúzzuk.
Tara kijelentése igencsak meglep, nem mintha korábban nem próbálkozott volna be nálam, még az első találkozásunkkor. Akkor rájöttem, hogy a nőket is szereti, de azt hittem, én csak egy pillanatnyi szeszély vagyok a számára, amit abban a percben el is felejtett, mikor Max belépett az ajtón. Ezek szerint nem. Ha kicsit is érdekelnének a lányok, talán még bele is mennék, de ők nem az eseteim. Pedig nekem is van szemem, látom, hogy a dögös kis vörös előttem könnyedén el tudná csábítani az érdeklődése tárgyát. Nem tudom, mi ment vele és Maxszal félre, de biztos nem a másik külseje miatt ugrottak ki a megállapodásból...
- Ohm, oké, akkor vacsi... - ki érti a nők hirtelen hangulat ingadozásait? Én is vagyok, most mégis kell pár másodperc pislogás, hogy felfogjam, ő már sikeresen lelépett és lezártnak tekinti a témát. Oké, legyen. Én aztán nem fogom felhozni újra, egy kínos beszélgetés havonta legyen elég a hormonjaimnak. Gyorsan utána indulok és elhagyom a mosdót, majd automatikusan térnék balra, amikor a szemem sarkából jobbra meglátom őt. Fene! - Én tényleg nem akarom tönkre tenni a nagy kilépődet, de azt az ajtót bezárták már. Ha ki akarsz jutni az épületből, át kell menni a folyosókon a másik szárnyba - teszem hozzá, miközben elindulok a jelzett úton. Nem várom el, hogy kövessen, de nem úgy néz ki, mint aki ismeri az épületet, így tanácsos lenne megtennie. Egyébként nem nehéz kitalálni az irányokat, ott még égnek a mennyezeti lámpák. Jó, néhány másik kanyarban is, ha össze vannak kötve elektronikailag, de ezek zsákutcába torkollanak, szóval előbb-utóbb rájönne, hogy elvétette a letérőt. - Egek, mennyivel könnyebb lenne, ha csak az érdekelne, milyen Max az ágyban. Azt el lehet intézni, ha a szülinapjáig zúg bele valakibe, akkor keresnék egy másik lányt is a bulihoz. Neked mindketten bejövünk, tökéletes választás lennél - jó, tudom, ez már gonosz volt, de nincs egyetlen gramm hazugság sem a dologban. Néhány ital után egy este igenis kitárgyaltuk az édeshármast és kiderült, hogy egyikünknek sem probléma egyszer kipróbálni a dolgot. Bár arra fogadni mernék, hogy én nőt könnyebben találok hozzá, mint egy férfit. A pasik ebből a szempontból sokkal merevebbek és territoriálisabbak. Milyen jó, hogy nekem még van néhány évem keresgélni, ha tényleg szülinapi meglepit akarok. Február 29 leghamarabb három év múlva lesz esedékes ismét. Aztán ki tudja, lehet Max megoldja karácsonyig...

Mennyire jól jött neki, hogy bezárták azt az ajtót, amin ki akarok menni? Ó, igen, taposs még belém egyet Nyssa, úgysem volt elég belőled az elkövetkezendő harminc évre... És miért harminc? Fogalmam sincs, nem tök mindegy?
Pár másodpercig még szemezem a kilinccsel, szugerálom, meg akarom ölni a szememmel, talán még füttyögnék is neki, de egyszerűen nem nyílik, nekem meg végig kell hallgatnom a terveit egy édeshármassal kapcsolatban. - Mégis mi a tököm bajod van neked?
Nem tudom, honnan jött ez a kérdés, de olyan zsigeri volt és olyan ösztönös, hogy nem tudtam gátat szabni neki. Egy fél pillanatig még pironkodtam is érte, de amikor újra végiggondoltam, hogy mit mondott és mit vetett fel, minden megbánás messze szállt, olyan vidékekre, ahonnan sosem fog visszatérni. Zsebkendőt vettem hát, intettem neki a hosszú úton és visszatértem Nyssahoz. Gondolatban feltűrtem az ingujjamat és olyan szigorúan próbáltam nézni, amennyire csak tudtam. Mint amikor az a szemét Gilbert Walcott kiütötte a kezemből a fagyit. Hét éves volt és pedig öt, de minden részletére emlékszem, leginkább arra, hogy sírva szaladt utána a mamihoz. Szemét Gilbert Walcott!
- Neked ez valamiféle játék? - nagyon felment a pumpa bennem, és mindent megtettem, hogy ezt a tudatára adjam. Még jól is jött az előző pír, hiszen most legalább mindenféle átmenet nélkül vörösödhetett el a fejem, haragom jelzőjeként. - Tudod mit? Nem érdekel, játszátok a hülye kis játékaitokat, keféljetek, mint a nyulak, négyen, öten, huszonheten, sőt ... ha már ott vagy, szopj le egy egész focicsapatot, ötvenhárom csődör meg sem ártana neked, ugye?
Elviharzok mellette, nem állok meg, nem is nézek rá. - Isten az égben, mégis mivel érdemeltem ezt ki? Leölök neked huszonöt birkát, megfürdök a vérükben és táncolok a beleik között, csak legyen ennek a hülyeségnek vége! - a plafont nézem, kezeimet kitartom magam mellett, s keresztet formázva trappolok végig a folyosón.
- A büdös picsába az egésszel! Szóval még csak komoly kapcsolat lehetősége sem vagyok? Hát ez kurva jó! - egy szemetes látja kárát a dühömnek, amit teljes erővel rúgok meg. Azt már nem figyeltem, hogy merre repül, mert annyira nem érdekelt, viszont amikor letettem a lábamat, kicsit fájlaltam. Erős vagyok a rohadt életbe, nem fáj, tovább tudok menni, kapja be mindenki a világon ... a rossebbe tud ez ennyire fájni? Lépéseim inkább sántikálásba mentek át, majd megálltam és egy szekrénysornak dőlve pihentem ki a fájdalmat. Aztán a következő, amit éreztem, hogy seggel előre landolok a padlón, és térdeimre támaszkodva hajtom le a fejemet. Na most kezdtem el igazán sírni és már nem érdekel, hogy ki lát meg... Inkább legyek hisztis picsa, mintsem egy számító fúria érzelmek nélkül.

Hoppá, Taránál alaposan kihúztam a gyufát a kifakadása alapján. És még csak nem is hibáztathatom érte, mert már tudtam előre, hogy labilis és érzékeny teremtés, akinél nem lesz könnyű elérni, hogy megértse a cseppet sem szokásos kapcsolatot, ami engem és Maxet összeköt. Nem vagyok szokásos páros, az biztos. Az együtt töltött idő felében biztosan valamilyen meztelen program van terítéken, a másikban meg beszélgetések éppen arról a témáról, ami eszünkbe jut. Mondhatni a rózsaszín szemüveges friss szerelmesek megtestesítői lehetnénk, ha tényleg azon fáradoznánk, hogy minél több időt töltsünk együtt. Mégsem azok vagyunk, mert az érzelmeket takarékra tettük, alaposan. Méghozzá annyira, hogy én simán mosolyogva végig tudnám nézni, ha neki állna befűzni egy nőt valami szórakozóhelyen, bulin, ne talán az egyetem épületében ebéd alatt. Sőt, még asszisztálnék is hozzá, mert ez úgy igazságos. Ha nem vagyok képes érzelmi szinten a partnerévé válni, akkor olyan önző sem lehetek, hogy megtagadjam más nőknél az esélyét rá. És ő sem sokat akadt fenn azon, ha egy volt kalandom véletlenül telefonon keresett, amikor együtt voltunk. Néha nagy szívás, ha nem érdekel, mit dolgozik a másik, mert égettem meg magamat már vele néhányszor. De még mindig jobb, mint amikor kéretlenül keresnek. Fura, általában a férfiak azok, akik nem keresik a nőt és nem válaszolnak neki, nálam viszont ugyanezen bukott már ki jó néhány. Oké, ez már csak direkt gondolat futtatás, mivel nem akarom annyira hallani Tara kifakadását arról, mennyire szívtelen meg kétszínű, romlott, kéjsóvár banda vagyunk. Ahogy elnézem, az ő listáján a többi mellett bőven megfér a kurva is esetemben. Köszi szépen kettős mérce, ha egy nőnek van szexuális élete, az szánni való, ha egy férfinak, az bezzeg nagyon is normális. Hát szerintem meg nem!
- Akkor dobjunk rá még egy lapáttal, jobban úgy sem pikkelhetsz már. Mikor is volt az a gerincre vágás? Én majdnem egy hete nem beszéltem vele és tuti, hogy sms-ben nem fog szólni róla, ha be akarja szüntetni a szexpartykat - lefordítva, ha az elmúlt nagyjából öt napban történt, amire komoly esély van, mert korábban jelezte volna, ha randija van az őrült vöröskével, akkor simán dobva is lehetek már, csak nem tudok róla. Holnap találkoznánk, könnyen lehet, hogy akkor akarta közölni, de senkinek nem jutott eszébe, hogy egy hatszáz ezer fős városban pont az alatt a néhány nap alatt összefutok a helyettesemmel. Már ami az ágybeli aktivitást illeti, mert romantikus tekintetben erősen üres volt az a poszt előttem és "alattam" is. Ennyi. Értelme is van, Maxhoz is illik, Fortunának meg eddig sem voltam kedvence ebben a világban, szóval... üdv egy barom nagy katyvaszban. - Talán az lenne a legjobb, ha felhívnám és megkérdezném. Kihangosítsam a kedvedért? - nyúlok bele a táskámba, hogy megkeressem a telefonomat, bár szinte biztos vagyok benne, hogy ezt nem akarja. Vagy az lesz, hogy nekem volt igazam és tök feleslegesen rendezett egy féltékenységi jelenetet, amivel megint sikerült eléggé megalapoznia a véleményemet róla; vagy tényleg csak egy éjszakás kaland volt, amit ha Max kimond fehéren-feketén, elbúcsúzhat az utolsó pár grammnyi reményétől is. Faramuci helyzet...

Nem, egyszerűen nem tudom elhinni. Miért akar még velem beszélgetni? Miért nyitja ki a száját és köp felém savat? Miért akar még egy lapáttal rádobni? Nem tudom a választ egyik kérdésre sem, viszont nem ismer, így nem tudhatja, hogy mennyire tudok haragudni emberekre. Nem, most nem mondom el a történetet, de legyen annyi elég, hogy három öltéssel varrták össze a csaj szemöldökét. Nem egy, nem kettő, hanem három... Szóval Nyssa, nyugodtan csikágózz csak velem tovább, és te is megkaphatod a magadét! Viszont ebből a belső monológból és hangulatváltozásból ő semmit sem észlel, hiszen még mindig a térdemre borulva ücsörgök a padlón, s bármennyire is kezd fázni a popóm, nem állok fel onnan. A testem egy szentély és nem rázza meg külső inger!
- Miért fontos, hogy mikor volt? - nézek fel rá végül, arcomról könnyeket törlök le, majd szipogva folytatom. - A kórház óta tudom, hogy akarok tőle valamit... Akkor megláttam benne valamit, valami gyönyörűt, de lehet, hogy csak a rohamom zavarta meg az agyamat vagy félreértettem a viselkedését. Mindegy, nem számít ... de ha az megnyugtatná a lelkedet, akkor hívjad. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mit tegyél?
Nem érdekelt, hogy felhívja vagy sem. Ha nem érti meg, hogy mit jelent ez az egész, akkor miért magyarázzam neki? Nem az a lényeg, hogy mikor találkoztak utoljára vagy hogy mikor voltak együtt, hanem bennem elindult valami, megdobbant a szívem és ha ez Maxnál nem történt meg, akkor miről beszélünk? Idő kell neki ahhoz, hogy rájöjjön, a vonzalma több, mint egyszerű állatias vágy? Vagy csak azért válaszolt nekem úgy, ahogyan, mert még jobban meg akart húzni? Hogy még több érzelemmel, még több szenvedéllyel fogadjam magamba? Jól játszottál Max, túl jól játszottál.
- Egy dolog viszont nem fér a fejembe és mielőtt felhívod, kérlek válaszolj. - az utolsó erőfoszlányt is összekapartam magamban, hogy ennyire összeszedett tudjak lenni. Néztem a vonásait, alakját, s csak megráztam a fejemet. - Hogyan tudsz ennyire hideg lenni? Élvezed vele a szexet, érdekel, mint ember és az előbb úgy védted, mintha mégis többet jelentene neked egy barátnál... Vagy így könnyebb? Hiszen, kinek is kellenek az érzelmek?
Hát nekem... Egy újabb szipogás, s azt veszem észre, hogy már nem sajog a lábam. Megpróbálok felállni, mely mozgássorozatot csak úgy tudnék jellemezni, hogy "magestic as fuck", viszont ismét két lábon vagyok, ha nehezen is, de sikerült. Megláttam magam egy ivókút előtti tükörben: nem tesz jót nekem a szerelem, talán nem is kellene ragaszkodnom hozzá.