Ainslie szobája (Walsch lakás)

Ains & Josh

Hosszú hetek teltek el, és én még mindig az ágyat nyomtam jobbára. Csak segítséggel, többnyire tolószékben voltam képes eljutni bárhová. Egy szerencsétlen nyomoréknak éreztem magam, aki képtelen gondoskodni önmagáról, csak egy ide-oda pakolnivaló tárgy, csak épp sajnálatosan általában túl nagy szájjal. Eleinte nem beszéltem. Szerencsére a kórházban nem maradtam benn sokat, de amikor meghallottam, hogy esélyesen hosszú hónapok kérdése, míg képes leszek ismét teljes értékűen használni a lábamat, akkor elsírtam magam. Néha azóta is, hogyha eszembe jut, még mindig nem vagyok túl a nehezén. A sérült lábam teljesen elgyengült és elsorvadt, mostanra majd átszakadtam, mert bár eszegettem, de közel sem sikerült sokat, még a kedvenceimmel sem boldogultam. Még az sem segített, hogy mindennap látom Josht.
Azt hiszem, a depresszió ragadott magával, de biztos semmiben sem lehettem, nem vagyok pszichomókus. Elfelejtettem, milyen mosolyogni, élvezni bármit az életben, csak vegetáltam. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mennyivel könnyebb lett volna, hogyha belőhetem magam, de ez nem volt opció. Már képes voltam tiszta fejjel gondolkodni, noha nem esett jól. Még csak alkoholt sem ittam hónapok óta, legalább egy isteni berúgás jól jött volna.
Josh elment valahogy reggel, nem mondta, hová, bár nem is kérdeztem, annyit mondott, hívjam azonnal, hogyha van valami. Nem volt, mivel idehozott nekem egy tálcán reggelire minden finomságot, nem lehetett okom panaszra. A narancsléből ittam egy keveset, az amerikai palacsinta ínycsiklandozó volt a juharsziruppal, de bármennyire kívántam, csak három harapásig jutottam, többet nem bírtam enni. Szánalmas… Szerettem volna elhúzni, hogy ne legyek a terhére, biztos nem lehet nagy élmény engem ápolni, főleg, ha ennyire búval baszott vagyok.
Úgy egy fél órája feltornáztam magam ülő helyzetbe, az már szerencsére ment, s ha minden igaz, egy-két hét múlva már elkezdhetem a gyógytornát, ne tudom már pontosan, összefolytak a hetek, azt sem volt tiszta, milyen nap, és hányadika van. A februárral azért még képben voltam. Bebugyoláltam magam egy takaróba, és bekapcsoltam a tv-t, de jobbára csak váltogattam a csatornákat. Úgy húsz perc után ragadtam le valami nyomozós sorozatnál, de mivel nem élek ilyenekkel, nem tudtam, melyik megy éppen, csak bambultam ki a fejemből.
A szívem csak akkor kezdett hevesebben dobogni, amikor meghallottam a zárban csörgő kulcsot. Istenem, vajon ez mikor fog elmúlni? Jó lenne, ha legalább odabenn nem fájna majd minden egyes pillanat, mert kezdtem úgy érezni, hogy menthetetlenül elvesztem épp úgy a saját életemben, miképpen a saját testemen, és ez a gondolat igencsak elkeserítőnek hatott.

Josh and Ains

A karácsonyi robbantás óta egy kissé magamba zuhantam én is lelkileg. Egymásután két olyan esemény, ami majdnem azzal lesz egyenlő, hogy meghal a legjobb barátom…nos már korántsem volt szórakoztató. Nagyon csúnyán megsérült, a lelki eredetű terápiát félre kellett tenni, mert elsődlegesen a fizikai mivolta sem jeleskedett. A hangulata ennek függvényében változott meg. Mindent kipróbáltam az égvilágon, hogy megkönnyítsem az életét, de nem arattam sikert, és kezdtem kifogyni az ötletekből is. Ginny nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne forduljak tudatmódosító szerekhez…imádtam a nővéremet, és az utolsó szalmaszál volt, melybe kapaszkodhattam az unokahúgomon, Emmán kívül. Néha elvittem kacsákat etetni a parkba, elmeséltem neki, hogy Ainsnek, min kellett átesnie. Sajnálta, de közben jó ötletekkel is ellátott. A legrosszabb akkor ütött be, mikor én már végképp gyógyultnak mondható voltam, és egy sürgős értesítést kaptam a kórházból. Az egyik mentőorvos, dr. Roux váratlanul elhunyt, és emberhiány miatt arra kérvényeztek, hogy minél hamarabb menjek vissza dolgozni. Napokig álmatlanul feküdtem az ágyban, mert nem tudtam, hogy mi lenne a teendő. Ains nem bír lábra állni, egész napra nem hagyhatom egyedül, de valahogyan meg kell oldanom, mert a pénzem megcsappant, és kettőnket kellett eltartanom. Nem róttam fel neki, fontos volt nekem, de a bokszolás egy időre kiesett a vállam miatt, és egyéb kereseti lehetőségem nem maradt. Az egyik ismerősöm ajánlott egy köztes megoldást…fogadjak fel egy ápolót a barátom mellé. Hezitáltam, hogy meglépjem, de nem maradt más választásom, így ma reggel találkozóra invitáltam a fiatal hölgyeményt egy kávé mellett. Elmeséltem neki a helyzetünket, azt is, hogy mennyit tudok fizetni, ha vállalja a barátomat. Már az első pillanattól fogva szimpatikussá vált nekem, de bíznom kellett abban is, hogy Ains nem zavarja el. Mivel holnap már munkába illett mennem, összekötöttem a kellemest, a hasznossal, és egyből rávettem Heathert, hogy csatlakozzon hozzánk a délelőttre, és akkor meg is bírom mutatni neki, hogy mik lennének a feladatai. Roppant mód üde volt, és változatos. A vörös hajával, és a zöld szemeivel azonnal levett a lábamról, de professzionálisan is meg kellett felelnie az elvárásoknak. A koffein bevitel után együtt hagytuk el a vendéglátóegységet, és indultunk meg gyalog a lakásom felé. Elmesélte, hogy mennyire kötődött az előző betegéhez, de sajnos az öreg néni elhunyt, és a munkaadója megszüntette a szerződését. Megnyugtattam, hogy időben fogok előre jelezni neki, ha már helyreáll az életünk, és kereshet majd másik állást, de addig igényt tartottam…tartottunk a szolgálataira. A kulcsot keresem elő a zsebemből, és be is illesztem a zárba. Az ajtó hamarosan kinyílik, és betessékelem magam előtt. A cipőtől megválunk az előszobában, és izgatottan indulok meg Ains szobája felé. Halkan kopogok be, hátha alszik, de amint benyitok, máris látom, hogy éber.
- Szia…szeretnék neked bemutatni valakit. – mosolyodom el, és kitárva a nyílászárót követ is a nővérke.
- Ainslie ő itt Heather. Sajnos holnaptól vissza kell mennem dolgozni, és felvettem melléd ápolónak. Segíteni fog mindenben. – pillantok a kék íriszekbe. Bízom benne, hogy nem fakad ki, de nála nem lehet számítani semmi konkrétumra.
- Szia..Heather vagyok. Sokat mesélt rólad Josh, Ainslie. – a zöld szivárványhártyákkal megáldott nő simán odasétál az ágyhoz, és a kezét nyújtja. Jaj, de jó lenne, ha minden simán menne.