Állatmenhely

To Jackie

Kell egy macska. Most. Nem akarok tovább várni. Már hónapokkal ezelőtt megegyeztem magammal, hogy legkésőbb december elején elmegyek a menhelyre és megnézem a választékot, utána viszont elsodort a szervezési forgatag és egyik pillanatról a másikra el is értünk adventig anélkül, hogy akár csak a menhely internetes oldalát megnézhettem volna közelebbről. Szóval végre erőt vettem magamon, szóltam jó előre Jackienek, hogy biztosan legyen kísérőm és ne lépjek meg, majd mindkettőnk nevében írtam egy e-mailt, hogy szeretnénk megnézni a helyet egy szombaton és az állatokat is, kilátásba helyezve, hogy örökbe fogadnánk egy szerencsétlen sorsú kis házi kedvencet. A válasz még másnap megérkezett és mivel nem részleteztem, hogy én macskára vágyom, egyből kaptunk egy ajánlatot arra is, hogy segíthetünk az önkénteseknek a kutyák sétáltatásában, ha szeretnénk. Mert ugyan a menhelynek van saját kertje és nem kicsi, de ötvenes létszám mellett nem engedhetik meg maguknak, hogy minden nap minden állatot pórázon ki is vigyenek a szabad területekre a közelben. Szóval tetszik, nem tetszik, a reggelt azzal kezdhettem, hogy előszedtem egy termo ruhát a normális szabadidős alá, kabátot, sálat és sapkát, majd felkészültem, hogy bizony néhány órát kinn fogok tölteni a csípős hidegben, ha megnyernek maguknak az ugatóbajnokok. De legalább nem egyedül, Jackie ugyanis még az utolsó pillanatban sem mondta vissza az egészet, pedig figyelmeztettem, hogy hiába macskáért megyünk, ha nem vagyunk elég szemfülesek, akkor pár órát kutyázhatunk is...
A menhely Seattle peremén található nem messze a kertvárostól, és nyilván valóan jó néhány otthon ülő anyuka szokott kilátogatni, mert a minket fogadó dolgozó állítása szerint azokat a kutyákat választhatjuk ki, amelyeket csak akarjuk, mindegyik hozzá van szoktatva a pórázhoz és az idegenekhez is a ketrecekben várakozók közül. Szerencsére, mert én hiába tudtam, mire számíthatok és mit akarok, befelé menet néhány állat igencsak meresztette a hatalmas ártatlan szemeit felém reménykedően. Sajnos ők nem értik, hogy az én beosztásom mellett a kutya nagyon pocsék ötlet...
- Irány a macskák helye, vagy neked sincs szíved elmenni mellettük? - fordulok nagy sóhajjal Jackie felé, miközben hálás vagyok azért, hogy legalább a kölcsön kért hordozót a kocsiban hagytam. Feltett szándékom hazavinni egy karmos kis szőrcsomót, de sejtettem, hogy a nem létező vajszívemet becélozzák a többiek. Mellettem egy kutya szenvedne, de ha egyébként is szabad a délelőttöm, nem látom be, miért ne áldozhatnák belőle másfél órát két szerencsétlen sorsú ebre, akik alig várják a kijutást a ketrecükből. Va itt mindenféle kutya méret, szín, nem és elevenség szerint is az egészen pici keveréktől a méretes Leonbergerig. Oké, már tudom, mit nem fogom megpróbálni, egy olyan kutya, aki húsz kilóval nálam is nehezebb, simán áthúz engem az első bokron, amit szimpatikusnak talál...

A hónap végén vizsgázom. Újra le kell tennem a fizikai alkalmasságit ahhoz, hogy megint munkába állhassak – elvégre fél évre betegszabira küldtek és az bizony hosszú idő... – és hamarosan itt az első elméleti vizsga is a katasztrófavédő képzés keretein belül is. Így pedig ez a hónap már csak ebből a két eseményből is kifolyólag sűrű nekem. Viszont eszembe sem jutott Nyssának nemet mondani, amikor felkeresett a kisállat örökbefogadással kapcsolatban. Hónapokkal ezelőtt beszéltünk róla és tényleg a lehető legnagyobb örömmel megyek, jót is fog tenni a tanulásból és készülésből való kiszakítás.
Azt sem bánom, hogy úgy tűnik hosszasabban fogjuk az időnket eltölteni a menhelyen, ráadásul a szabadban. Az időjárásnak és az évszaknak, na meg persze az alkalomnak megfelelően egy farmer, póló és vastag pulcsi és az elmaradhatatlan – téliesített fazonú – bőrdzseki mellett döntöttem, gumicsizmákra cserélve ez alkalommal az állandó bokacsizmákat. A sál és a kesztyű alap, mert bár a tél nem hoz magával igazán kemény mínuszokat, azért hideg van, főleg motoron ülve. A bukó alá ugyan nem veszek sapkát – nem is férne –, de a hátizsákomba azért belehajítom és amint meg is érkezem a menhelyhez, kiveszem és fel is kapom, lecserélve ezzel a motorozáshoz biztonságot nyújtó sisakot.
Nem olyan nagyon messze van innen egyébként a házam, el is döntöm, hogy miután végeztünk beugrok és szétnézek. Még mindig üresen áll, bár ha a jelenlegi főbérlőnk továbbra is fokozza a lakbér emelését, akkor talán már nem sokáig. Mondjuk ez nem csak rajtam múlik…
..és mintha csak az ördögöt festeném a falra, ahogy a bejárat felé indulok, csörög is a telefonom, a lakás(ahol Ronnal élünk)tulajdonos hívásával. Fogadom és a nyakamat tenném rá, már akkor, amikor belehallózik a vonalba, hogy az újév miatt ismételten emelni akar… bingó. Nem eresztem bő lére a beszélgetést, nagyon nem alkalmas időben hívott, később majd foglalkozom vele – na meg persze Ronnal is beszélek erről alkalmasint –, most azonban Nyssának intek oda, visszacsúsztatva közben a mobilt a dzsekim zsebébe.
- Régóta vársz? – az intést betudtam a köszönésnek, ölelés, összeborulás és ehhez hasonlók pedig sosem képezték részét az üdvözlésnek nálam, de ezt ő is tudja már.
A társaságában lépek be a menhely területére. Megdöbbentő amúgy, hogy milyen sok kutya – és gondolom macska is – van itt.
- Igazából tőled függ, én bőven ráérek. – fordulok vissza mosolyogva a kérdése kapcsán. A macskákat kifejezetten kedvelem, a kutyákat is, noha arra sosem gondoltam, hogy tartsak egyet. Ettől függetlenül szívesen vagyok a társaságukban és nem is rohanok sehová sem.
- Lehet a cicából inkább egy kutya lesz? – tudom, említette, hogy nehéz vagy szinte lehetetlen volna egy ebet a beosztásával összeegyeztetni, de hát ki tudja azóta meggondolta-e magát vagy sem.
- Mi újság egyébként veled? A munkahelyeden, megszokták már, hogy egy nő lett a főnökük? – legutóbb még nem volt véglegesítve a kinevezése, de, ha jól számolok(?), akkor azóta ez már megtörtént.
Ahogy elhaladunk a négylábúak mellett, bár figyelek és nyomon követem barátném szavait, megakad a tekintetem egy kölyök német juhászon.

Nem tudom, honnan jött Jackie meleg vére, de minden tiszteletem az övé, amiért ilyen hűvös időben is motorra mer ülni. Nem az út veszélyei miatt, sokkal inkább a tény zavar, hogy minden széllökést érezni lehet, ha az embert nem védi pár tonna fém és üveg karosszéria. Egyébként a motor magában nem rossz találmány, fiatalon én is jó néhányszor kötöttem ki valamelyik hátsó ülésén és élveztem is a hosszú utakat, de már egy ideje nem próbálkoztam ezzel a fajta kikapcsolódással. Ahhoz, hogy valaki motorozhasson, stabil kezek és lábak kellenének, nálam pedig ki tudja, mikor változik meg egyik pillanatról a másikra a testem irányításának képessége. Szóval a kétkerekű utazó alkalmatosságoktól könnyes búcsút vettem egy ideje...
- Nem, csak pár perce érkeztem. Közben végig hallgathattam a gondozó lelkendezését, hogy mennyire fogják imádni a kutyusok, ha megsétáltatjuk őket - azt hiszem, könnyű kitalálni, hogy karácsony előtt melyik állatfaj örökbe adására mentek rá jobban. Egy ugató csomó a fa alatt tényleg jól néz ki, de attól még felelősséggel is jár. Törődést igényel és nem veszi jó néven, ha hullavizsgálat miatt nem viszem ki sétálni időben. Ellentétben egy macskával, akinek a heti alomcsere tökéletesen elég a standard komfortérzethez. Szóval nem kell nagyon messzire mennem ahhoz, hogy kiderítsem, melyik állat is illik inkább hozzám és a beosztásomhoz. Arról nem is beszélve, hogy a lakásomat végre sikerült egészen otthonossá tennem, így komolyan zokon venném, ha egy örökmozgó kutya fogná magát és neki állna foggal felaprítani a bútoraimat. A karmok ellen könnyebb megoldást találni...
- Ezt nem kellett volna mondanod, most már tuti, hogy kutyát is fogunk sétáltatni - válaszolok apró sóhajjal, miközben a kesztyű nélküli kezemet végig húzom az egyik ketrec előtt. A benn lévő kutyáknak így van esélye megszagolni, behatárolni az illatokat és végül eldönteni, tetszik-e nekik, mielőtt hozzájuk érnék. Nem mintha olyan sok kutya lenne, aki elutasít egy kedves embert elvből, de volt már, hogy elég csúnyán megmorgott egy-kettő a rendőrségen. Nem mondom, hogy meglepődtem, mikor az egyik elég kis testű, de nagyon hangos példányról kiderült, hogy azért fekszik a folyosón, mert meglépett a drogkereső kutyák kiképzéséről és kiszagolta a táskámban lévő gyógyszereket. Pedig tudtommal narkotikum nincs benne, tekintve, hogy az agy az egyik olyan szerv, amiben nincsenek fájdalom receptorok, így nem különösebben zavar a tény, hogy benne ragadt valaki. Mármint ha nem a mindennapi életről van szó, amikor gyógyszereket szedek és élő emberhez csak ritkán nyúlhatok...
- Régebben elgondolkodtam a kutyán, konzultáltam is kiképzőkkel, de a segítő kutya, amelyet magammal tudnék vinni, egészen más fajta jelek kiszúrására van betanítva, mint nekem kellene, így lemondtam róla. A macskát viszont a saját vágyaim miatt akarom - neki nem az lenne a feladata, hogy rám figyeljen és valamit csináljon, ha gond van. Csak egy szőrmókot akarok, aki nem bánja, ha néha megölelgetem, máskor pedig hozzám bújik a kanapén és békésen dorombolva tűri, hogy simogassam. Tudom, idillikus kép, de egyben életszerű is, ha egy önállóságra nevelt házi kedvenccel él együtt az ember. Nekem pedig bőven van hely a lakásomban egy macska számára.
- Végre kezdik megszokni, főleg, mióta nem törődöm a kitalált elégedetlenkedéssel. Egyébként mégis kihez mehetnének panaszkodni, hogy a női főnök rossz ötlet? A rendőrfőnöknőhöz, vagy a polgármesternőhöz? - ez már inkább csak humor a részemről, mert nem olyan nagy gond az egész szervezés, mióta sikerült pár hete véglegesítenem a beosztásokat. A hullák száma valamivel kevesebb, a papírmunkáé több és minden bürokratikus rémálmot nekem kell túlélni. Igazából a legnagyobb változás a fizetésemben van, tekintve, hogy az egyébként is egy év alatt berendezett irodámat eszem ágában sem volt elhagyni. Csak a táblát cseréltem ki, meg beszereztem még néhány komfort kelléket. Alkoholt, papír zsebkendőt, második telefon vonalat és hasonlókat. Most már nagyon ritkán tudok megszabadulni az akadékoskodó rokonoktól. - És most viszonozva a kérdést, lehet, hogy a végén neked lesz a semmiből kutya? - mosolyodom el halványan, miközben azért nekem is sikerült kiválasztani egyet a sok itt lévő állat közül. Az egyik ketrec hátuljában szúrtam ki, vörös és róka szerű, nagyon jégkék szemekkel. Őt azt hiszem, még a neten is láttam. Ha jól emlékszem, spicc és husky keveréke volt, azért olyan dús a bundája és vannak meg benne a tipikus fehér részek is. Nagyon aranyos, bár a leírás szerint már idősebb és sokszor türelmetlen a gyerekekkel, azért van még benn. A gondozóra pillantok, aki a közelben van, majd a bólintására óvatosan kinyitom a ketrec ajtaját és besurranok, mielőtt a mellette lévő kutya kijutna. Lassan közelítem meg és a többiekhez hasonlóan elé is először oda tartom a kezemet, hogy meg tudjon szaglászni, csak utána emelem fel a pórázt. Megkötni már könnyen megy és kivezetni is. - Hogy is van a katasztrófa védelemmel? Van még valami felvételi, vagy csak be kell járnod és vizsgázol? - soha nem voltam jó a rendszer megértésében. A tűzoltóságnál annyi féle rang és beosztás van, amelynek jó része vizsga és képzés függő, hogy már egy ideje feladtam a nyomon követést. Az Jackie imádott munkája, szívesen hallgatom, ha mesél róla, de az én agyam másképp szelektál általában...

- Ohh, már egy ilyenen túl is vagy? – fordulok felé kissé feljebb emelkedő szemöldökpárossal. Igyekeztem nem késni – bár közben az időt nem ellenőriztem le –, mondjuk nem bánom, hogy lemaradtam a gondozó által prezentált lelkendezésről, ha igazán őszinte akarok lenni.
- Mondjuk érthető, hogy minden igyekezetükkel lobbiznak azért, hogy a lehető legtöbb kutyának gazdit találjanak. – azt hiszem az égvilágon nincs ebben semmi furcsa, ez a dolguk. Meg a négylábú házi kedvenc jelölteknek is érdekük, szóval tényleg csak ezt tudom mondani rá, érthető. Minden tekintetben.
- Nincs ellenemre. – széles mosoly mázolódik a képemre, mert tény, ami tény, valóban nem vagyok ellene a sétáltatásnak, akkor sem, ha alapesetben nem jellemezném magam kutyabolondnak. Kedvelem az állatokat, legyen az kutya, macska, vagy akármi más – jó, a patkányért azért nem annyira rajongok.. –, így pedig a legkevésbé sem bánom, ha pórázt tolnak a kezembe. Időm van, kedvem is, nincs akadálya a részemről a dolognak.
- Értem. Mondjuk, ha szeretnéd, mehetünk egyből a cicák felé, ahogy szeretnéd. Elvégre te jöttél választani, én max csak asszisztálni tudok. – jó kedéllyel vigyorgok rá, nekem tényleg mindegy, hogy miként is kezdjük/folytatjuk a menhelyi látogatásunkat. Nyssa kedvéért vagyok itt és nekem tényleg mindenhogyan jó, ezért amondó vagyok, úgy legyen, ahogyan ő szeretné.
- Jogos a felvetés, abszolút. Mondjuk nem nagyon értem, hogy alapvetően minek mennének panaszkodni, de már feladtam azt, hogy megértsem a korlátolt gondolkodású embereket… Úgy értem, egy nő szerintem ugyanolyan értékű, mint egy férfi, nem az dönti el, hogy mennyire alkalmas egy melóra, hogy mit hord – vagy nem hord – a lábai között, de úgyis érted, hogy miről beszélek. – nem hiszem, hogy részleteznem kell, főleg nekem, akinek aztán a végletekig férfiasnak aposztrofált munkája van. Sosem értettem meg, hogy mit számít – ebben a tekintetben értelemszerűen –, hogy ki melyik nemet erősíti. Tök mindegy, amíg érti a dolgát…
- Nekem? – fordulok a kérdés hallatán felé, kissé talán értetlen fejjel.
- Nem rajtam múlna csak a dolog, meg amúgy is emeleten élünk, az meg nem való egy kutyának, meg is őrülne tőle szerencsétlen eb. – és hát azt se felejtettem el, mikor Connor pedzegette a nagybátyának, hogy lehetne kutyája, Ron nem nagyon tapsikolt az örömtől és a lelkesedéstől a gondolatot hallva, szóval azt hiszem ez az ötlet eleve hamvában holt volna… ha komolyabban elgondolkoznék azon, hogy kutyát szeretnék. ..Mondjuk nem volna rossz, ez tény, de nem annyira kézenfekvő vagy aktuális a téma, szóval…
A német juhászt az egyik gondozó varázsolja ki végül a kennelből és azt is rábízom, hogy a pórázt rávarázsolja a négylábúra.
Miközben átveszem a vezetőszár végét és elindulunk arra a bizonyos sétára, úgy kezdek a feltett kérdés megválaszolásába.
- Nem, felvételi már nincs. Csak a fizikai alkalmasságit kell újra megcsinálnom, de azt akkor is kellene, ha nem készülnék átmenni a katasztrófavédelemhez. Fél év kihagyás hosszú idő, de azt gondolom menni fog, jó ideje edzek már célirányosan arra, hogy átmenjek a vizsgán és természetesen bírjam is a terhelést. Aztán majd elméleti vizsgát kell tennem és kijárni a gyakorlatokra a többiekkel, amiket most még nem csinálhatok, de ha meg is van a vizsga, utána megint újonc leszek, hiába a több év gyakorlat. Tulajdonképpen kezdhetek ilyen szempontból elölről mindent, átkerülök másik kocsira – jobb esetben, rosszabban másik tűzoltóállomásra is, ezt még nem tudom –, ahol megint ugyanaz lesz, mint mikor kezdtem a pályát. Érthető, így érik el, hogy a fiatal tűzoltók és katasztrófavédők is lehessenek öregek és ne maradjanak ott egy-egy esetnél, végleg. – nem is magyarázom tovább a dolgot, mert biztos vagyok abban, hogy Nyssa érti az egészet, szájba rágni meg feleslegesnek és szükségtelennek érzem.
- Nagyjából ezzel jár majd. Miért kérded? Vagy csak érdekelt? – fordulok megint felé, miközben a pórázon vezetett ebbel haladok, egyelőre úgy, hogy a kis örökmozgó – most épp nagyon annak vélem – húz gyakorlatilag maga után.
- És élvezed az új feladatköreidet vagy azért annyira nem? Tényleg, másik helyre, irodába költöztettek? – őszinte kíváncsisággal érdeklődök, még mindig a munka terén, de csak mert nem igazán érzem helyénvalónak, hogy a magánéletébe gyalogoljak direkt kérdésekkel. Ha van mit elmesélnie és szeretné is, akkor meghallhatom, de faggatni nem akarom értelemszerűen.
- Vannak terveid az ünnepekre? – azt hiszem a karácsony éppen eléggé aktuális téma és ha esetleg egyedül volna, akkor terveim között szerepel ezt nem hagyni. Pontosan tudom milyen tök egyedül lenni és nem találok benne semmi különösebb élvezetet ilyenkor – kivéve, ha valaki ténylegesen erre vágyik –, de egyelőre nem akarok túlságosan előre szaladni, inkább kérdezek.

- Karácsony előtt még logikus is a dolog, a legtöbb gyerek ugyan kiskutyát akar, de a többieket nem zavarja egy idősebb vagy felnőtt példány. A szomszéd nénim évekig csak olyat volt hajlandó választani, ami legalább 9 éves múlt, mert az már elég nyugodt volt és nem szaladt el előle - és mivel lakásban tartotta őket, a kis testűek voltak a favoritjai, akik jól bele tudtak simulni a környezetbe és nem is lépett rájuk. Arról a millió kristályról nem is beszélve, amelyeket olyan nagy büszkén állított ki a régi stílusú nappalijában és minimum vízbe fojtotta volna a kutyát, amelyik egyet is lebök közülük. Érdekes értékrenddel volt megáldva ez a nő még enyhén fogalmazva is, de én bírtam. A tény, hogy fél süket volt és nem tudta, mikor van nálam pasi, igen sokat dobott az érdemein. Ellentétben a fiatal "maratonistával", akit helyette kaptam és néha igencsak mosolyogva figyeli, ahogy reggelente az ajtón kívülre teleportálom az aktuális kalandomat. Nem mintha én nem viszonoznám a kukkolást, amikor igen hangos nőt sikerül felvinnie, bizony hajlamos vagyok másnap reggel végig nézni a búcsújukat és néha töredelmesen megkérni, hogy a második randin azért legyen olyan kedves és tömje be a száját, mert én másnap munkába megyek. Vagy tőlem át is helyezheti az akciót a fürdőbe, az a másik szomszéddal, egy informatikussal közös, akinek nagyjából a heti szexuális élménye ebben és a pornóban csúcsosodik ki. És ha még sokáig fogja reggelente a fenekemet bámulni a liftben, akkor megadom a címét egy prostinak. Okééé, elkalandoztam kicsit közben...
- Én azt imádom, amikor az ösztöneikre fogják, hogy nem tudnak egy nőt egyenlő félként kezelni, mert ez évszázadokig nem volt szokás. Mintha a rómaiak, egyiptomiak és görögök olyan nagyon elnyomták volna őket. Vagy menjünk vissza a kezdeti társadalmakba, amikor éppen csak az anya lehetett biztos egy gyereknél, ott alakultak ki az úgy nevezett ösztönök, nem? - Jackie előtt nem félek ilyesmit kimondani. Ez a nő egyike azon kevés barátnőmnek, akinek van fogalma róla, milyen nehéz egy férfiakkal teli munkahelyen végiglapátolni magadat a szarságaikon, ha egy milligrammnyi tiszteletet szeretnél. Hiába dolgozol kétszer olyan keményen és kétszer annyit, ők csak azt látják, hogy két melled van. Néha komolyan késztetést érzek rá, hogy behúzzak egyik-másik úgy nevezett kollégámnak, akiknek nincs jobb dolga, mint a munkámat kritizálni. Jobban persze ők sem tudnák megcsinálni, de hangoskodni attól még kell, ugye. Nagyon megnézném, mit kezdenek magukkal a rendszereim nélkül, ha hirtelen kapnék két hét ágyfogságot betegség miatt. Attól félek, mire visszaérek magukra is gyújtják még a hűtőkamrát is...
- Ha napi három séta alatt kifuthatják magukat, akkor elég jól tűrik az ebek a lakásokat is. Ez persze kissé fajfüggő is, kisebb testűeknek nyilván kisebb tér is kell - de ezt nyilván könnyű kitalálni. Már ha éppen nem egy Jack Russel terrier az említett aprócska kutya, mert az egész nap olyan, mintha duracell elemekre működne, pörög, ugrál, ugat, futkározik és biztos, hogy öt percet sem fog a fenekén ülve kibírni. De minden más fajta szerintem az idő előrehaladtával csillapodik, főleg, ha végre kinőtt a kölyök korból. Persze ez csak régi tapasztalat, a szüleim még mindig szeretik az állatokat...
Miközben nagy nehezen kivezetem a rókakutyámat a ketrecen kívülre, Jackie már mesélni is kezdi, mi minden kell az új munkájához. Én pedig csak kapkodom a fejemet, mert ez tényleg komoly megpróbáltatásnak és kemény kiképzésnek hangzik. Nem mintha értelmetlen lenne, egy nagyobb baj esetén az a cél, hogy embert mentsenek a tűzoltók és nem a saját, kezdő társaikat, akik éppen bajba kerültek, mert a maguk feje után mentek. Az orvosiról kikerülve a sebészképzés nekem is azt jelentette, hogy a legjobb szintjéről vissza kellett mennem egészen az újoncig, aki semmit nem tud és semmit nem csinálhat felügyelet nélkül. De ez így van jól. A tanulásnak soha nincs vége, mert minden fejlődik. Szóval amit csinálni tudok, hogy szurkolok Jackienek. - Azért kérdeztem, mert nem értem őket. Lehet, hogy én vagyok elfogult, de miért nem akarnak gyakrabban nőket engedni ilyen kiképzésre? Tuti, hogy egy ötven kilós nőt könnyebb lenne beküldeni szűk helyekre, mint egy száz kilós, méteres vállszélességű férfit - márpedig az alapján, milyen helyekről kellett nekem már hullákat kihalásznom és előtte megvizsgálnom, elhiheti mindenki, hogy van tapasztalatom a szűk terekkel. Ahova más nem fért be, oda engem küldtek elég gyakran. A szabály egyszerű, ha még él a páciens, akkor az eset a mentők és a katasztrófa védők hatáskörébe tartozik, ha már nem, akkor a helyszínelők és a halottkémek felelősek az előzetes vizsgálatért és az illető kihorgászásáért. Persze még így is volt már, hogy ők vittek le minket és hozták fel a maradványokat.
- Jogosult lettem volna másik irodára, de nem kértem. Csak azért nem fogok áthurcolkodni, hogy tizenöt méterről odébb bámulhassam az ablakból ugyanazt a városi látképet. Táblát cserélni könnyebb volt - arról nem is beszélve, hogy még korábban sikerült egészségügyi okokból kérvényeznem egy mini hűtőt magamnak. Akkor néhány gyógyszerem hidegen tartása miatt volt rá szükség, azt ugyanis senki ne várja tőlem, hogy valamelyik hullarekeszbe pakoljam, még akkor sem, ha járt már ott néhányszor az ebédem is. Most mindössze néhány alap kiegészítőt kellett még szereznem a mindenes fiókomba és végeztem is az egész műsorral jó időre. Nagyjából nincs olyan meglepetés, amivel az irodám és a kocsim együttes tartalma ne bírna el. A rendőrségtől utoljára hegymászó felszerelést és könnyűbúvár ruhát kellett csak kérvényeznem. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy egy újabb csatornai merülésre már a gyakornokom fog menni...
A kutyák szemmel láthatóan élvezték a sétát még úgy is, hogy a Jackie által választott eleven kölyök folyamatosan húzó erőt fejtett ránk ki sebességileg. Jó érzés volt kicsit kutya tulajdonosság avanzsálni, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy fél órán belül vissza kell zárnom a ketrecébe őt. Már, ha nem döntök úgy, hogy megtartom. De az esélytelen, nekem nincs időm egy kisállatra. - Brad a városban van, így vele együtt várjuk be a szüleimet, meg Maria-t. A nagyapám nem jöhet, orvosi utasítás, de valószínűleg újévre elrepülök hozzá is. Jól sejtem, hogy te Ronnan leszel? - teszem fel a kérdést, miközben belegondolok, hogy eddig mennyire lehettek gyakoriak Jackie számára a szeretet teli karácsonyok. A szülei már nem élnek és nincs testvére. Fogadni mernék, hogy a múlt évben ugyanúgy önként jelentkezett ügyeletre, mint én is tettem, miután kiderült, hogy a másik lehetőségem visszatérni a régi otthonomba. Oda pedig nem voltam képes belépni. Túl sok a fájdalmas emlék a falak között...
- Azt hiszem, egyre jobban tetszik az ötlet, hogy ő legyen az öcsém karácsonyi ajándéka. Elvégre, mit lehet adni valakinek, akinek szinte mindene megvan? - teszem fel a kérdést, miközben egy pillanatra megállok és megsimítom a kutya fejét. Aranyos, békés állat, csak idősebb már, nincs türelme a gyerekekhez. Brad pedig biztos, hogy nem most fog család alapításra gondolni. Kellene egy jós, aki megmondja, hogy ez most életem legjobb vagy legrosszabb ötlete-e...

- Van benne igazság. – bólintok a szavaira. Gondolom, hogy ilyen tájt többnek is sikerül gazdit találni, aztán meg reméljük, hogy nem unnak rájuk hamar. Hála az égnek minket csak ritkán riasztanak állat miatt, az is fán „ragadt” macska okán szokott lenni leginkább, csak azt felejtik el az emberek, hogy a macskák, ahogy fel tudnak mászni, úgy le is, így pedig a tűzoltóságot riasztani, amikor valaki már pedig tényleg bajba kerülhet… véleményem szerint egyenlő a gondatlansággal és a felelősségvállalás teljes hiányával, de ez most mellékes.
- Ehhez sajnos vajmi keveset tudok hozzátenni. – megadóan és részben bocsánatkérően teszem fel a kezeimet. Középiskolai éveim alatt nehezen kezelhető kamasz voltam, akit egyik kézről a másikra adtak a nevelőszőlők és a nevelőotthonok, a tanulás nem igazán kötött le vagy érdekelt. Suli után, hogy eltartsam magam, bárokban voltam csapos és csak pár év múlva kerültem a tűzoltósághoz, úgyhogy a korai társadalmak nőkhöz való viszonya totálisan lila nekem, a téma meg sosem érdekelt annyira, hogy különösebben foglalkozzam vele.
- ...de értem, amire céloztál. – ahhoz meg nem kell lexikális tudás, hogy leessen a tantusz, mire is akart célozni az előbb.
- Esetemben sem volt egyszerű, mire a srácok megszokták, hogy bár nincsenek heréim, attól még ugyanúgy számíthatnak rám, mintha pasi volnék. Nem kívánom senkinek, aminek végig kellett vergődjünk, de most meg már abszolút elfogadnak és nem az a lényeg, hogy melyik nemet erősítem. Majd megszokják és elfogadják nálad is, hogy a főnök tökéletesen érti a dolgát és történetesen nő. – csajos bátorítással meg akármivel nem szolgálhatok, de ezt igazából ki merem jelenteni, már csak a magam példájából kiindulva.
- Az lehet, de mindketten úgy dolgozunk, hogy abba nem biztos, hogy beleférne. – vonom meg a vállam, de nem a nem-törődömség jeleként, hanem, mert egyszerűen ez az igazság. Ron rendőr, én tűzoltó, egyik sem éppen a kiszámítható munkaórákról híres hivatás vagy, hogy akármilyen beleszólásunk is lehetne abba, mikor viszünk szolgálatot… Így pedig akármennyire is lehetne kiváltani az emeleten élést a napi, gyakori sétáltatással, azt hiszem megoldhatatlannak tűnik az elgondolás..
- Mert fizikailag nagyon megterhelő és azt hiszem pusztán konkrétan maguk a fizikai adottságok miatt kevés a nő ezen a területen. Mert.. oké, én magam is teljesítem az elvárt szintet, ami egy nyolcvan kilogramm súlyú ember elbírásáról szól, de azt hiszem nem mondok újdonságot, amikor megemlítem az ezen súlyhatár felett lévőeket és mentés közben nem lehet azt mondani, hogy várnia kell a sérültnek, amíg jön valaki, aki képes kiemelni mondjuk egy autóroncsból vagy akárhonnan... oké, tudom, ezzel magam és a nők ellen beszélek – akiket nem tartok egyébként kicsit sem kevesebbnek a férfiaknál, ezt te is tudod –, de a logikát ettől még látom a rendszerben. Egy-egy kocsira kellenek férfiak is, mert bár példának okáért egy gyerekért, egy nőért vagy egy vékonyabb férfiért beférek a szűkebb helyekre, de egy jól megtermett férfi esetében nagyobb az esély a gyors mentésre, ha valamelyik, nálam jóval méretesebb férfi kolléga teszi a dolgát. Nem tudom ez mennyire érthető.. – vakarom meg a tarkóm. Nem a tipikus férfi-nő dologról van itt szó, hanem a logikáról. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy miért van kevesebb női tűzoltó és még kevesebb katasztrófavédő és nagyon is helyesnek találom, hogy tényleg a legjobbak – férfiak és nők közül egyaránt – kerülnek az átképzésre, ha maguk is akarják. Ez nem könnyű munka és tényleg nem alkalmas rá mindenki és ha tetszik, ha nem, a férfiak nagyobb eséllyel indulnak, mint a nők, amikor a képzésről – vagy eleve a tűzoltó munkáról – van szó.
- Jogos. – azt hiszem a helyében én is ezt csináltam volna, már az irodacsere kapcsán. Bár az igaz, hogy nekem sose volt irodám, hadnagyi kinevezést még nem kaptam és nem is hiszem, hogy mostanában történne meg..
- Jól hangzik, biztosan örülni fognak nektek. – bár valójában fogalmam sincs, nekem nincs családom és még nagyon gyerek voltam, amikor az apám is meghalt, így nem sok saját tapasztalatom van abban a tekintetben, hogy a rokonok mennyire örülnek a végiglátogatásnak. Én nem rendelkezem velük, eddig pedig az ünnepek alatt mindig szolgálatba kértem magam.
- Nem beszéltünk még róla. – nincs ezen se titkolni, de szégyellnivaló. Új még az, hogy közösen töltsük a karácsonyt vagy az újévet, majd alkalomadtán rákérdezek nála, de addig nem vagyok okosabb annál, hogy majd idővel kiderül.
- Öhh, és, ha nem akar kutyát? – kerekednek el a szemeim, bár lehet, hogy közöttük már esett szó erről és nem volna ellenére az öccsének, ezt nyilván nem tudhatom.

- Igazából szerintem kevésbé zavarná őket, ha nem fiatal nő lennék, hanem egy merev, hatvanas éveiben járó Ms. Brown - gondolkodom el hangosan, a ketreceket tanulmányozva. Rengeteg kutya van itt, több, mint amennyi bezárást érdemelte és iszonyúan sajnálom őket. Nem egy mereszti a nagy szemeit ránk, remélve, hogy magunkkal visszük erről a helyről örökre. Nem azért, mert olyan rossz itt, valószínűleg ezerszer jobban érzik magukat mint az utcákon, de nem ugyanaz, mint egy gazdival. A dolgozók én az önkéntesek mindent megadnak, de nem tudnának ennyi állatot szeretni és gondozni egyénien. Szeretet hiány, nyilván valóan. Szomorú példája annak, mennyire nem tudnak néhányan felelősséget vállalni még egy kisállatért sem. Akkor pedig nem gondolom tovább, hogy a gyerekeik hogyan járnak. Néha az az érzésem, azok a szerencsések, akik az én asztalomon végzik, mert a szenvedésük ezzel véget is ér... - Hoppá, rossz példa, te nem értheted. Megpróbálom elmagyarázni. A kórházban, ahol sebész gyakornok voltam, mindig volt egy választott nővér az igazgatói tanácsban, aki a dolgozók érdekeit volt hivatott védeni, de ritkán ért el bármit is. Egyik évben kitalálták, hogy megszavazzák Ms. Brownt, aki egy mogorva, nagy darab teremtés volt és az urológia osztály vezető főnővére. A tanács nagy része férfiakból állt, akiket a munkája miatt nyilván valóan látott már néhányszor letolt gatyával. Az első megbeszélés azzal zárult, hogy a kisegítő személyzet tíz százalékos béremelést és magasabb túlórapénzt kapott. Senki nem mert szembe szállni vele... - évekig képes volt elfogadható keretek között növelni a nővérek megbecsülését, fizetését, a betegápolók és hordók is prémiumot kaptak, arról nem is beszélve, hogy milyen szintű csend lett, ha ő akart valamit mondani. Minden rossz tulajdonsága ellenére, ahogy hallottam, komolyan meggyászolták a távozását. Az igazgató tanács pedig azóta nagyobb tisztelettel bánik minden kinevezett képviselővel, mert semmi kedvük egy újabb hasonló hölgyhöz a köreikben...
- Nos, a lényeget értem is meg nem is. Nyilván valóan a nők nem olyan nagy teherbírásúak, mint a férfiak és ezen nem lehet változtatni, ez felépítés dolga. Ugyanakkor ha a nyíláson egy nő fér csak be, akkor ki is, szóval a mentéshez bontani kell, ha túl nagy testű az áldozat, akkor pedig mindegy, hogy elsőre ki ment be, nem? Nem azt mondom, hogy kellenek csak női kocsik, mert egyértelműen férfiakra is szükség van, az erős ellenszenvet nem tudom felfogni - és akkor még mennyire szépen fogalmaztam. Sajnálom, de számomra az logikus, hogy van ott egy apróbb termetű nő, akit be tudnak küldeni szűk helyre, hogy nézzen körül, mérje fel a terepet és ha valakit ki tud menteni, hát tegye. Amennyiben nincs ott senki, akkor nem pocsékolják az időt felesleges bontásra csak azért, hogy a férfiak is bekukucskálhassanak, ha pedig valaki bennragadt, akkor úgy is kelleni fog a fémvágó, betonbontó meg a jó ég tudja mi, amit egy ember egyedül nem kezelhet, szóval itt a vége a műsornak. Vagy az én logikám így működik, de a tűzoltók munkáját dokumentum filmekből és Jackie meséiből ismerem leginkább, előfordulhat, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok szempontként számításba venni, mert nem ismerem őket...
- Tavaly egész végig ügyeletben voltam, mert még a rendőrségi karácsony is jobb volt, mint a terveim, így idén felosztottam minden dolgozó között tizenkét órás műszakokra a munkát. Az egyetlen csalásom az volt, hogy magamat a nekem megfelelő részbe írtam be - ami esetemben december 25-én késő délután, estét és éjjelt jelent egészen reggel hatig, amikor aktuális lesz a váltás. A szüleim egy nappal előtte érkeznek, Maria még korábban és a karácsonyi közös éves egy vacsit jelent majd másnap délben egy ebédet, amiből csak az egyiket kell nekem megcsinálni, így végeredményben tökéletesen ki tudom élvezni az ünnepeket és nem is kell a munka miatt annyit aggódnom. Egyébként is, mi történhet pont karácsonykor?
- Rá fér egy kisállat, de lehet, tényleg hagyom kellene, hogy ő válasszon. Majd visszaérve megkérdezem a gondozókat, hogy lehetséges-e előre befizetnem az örökbefogadási díjat és karácsony körül elküldeni ide az öcsémet, hogy válassza ki, melyik állat számára a legszimpatikusabb - azt hiszem, az lesz a legjobb. Akkor ő dönti el, hogy milyen nemű, idős és fajú állatot szeretne magának a következő évekre és nem befolyásolja az én ízlésem a dolgot. Bár attól még nem tagadom, hogy örülnék, ha kutyát választana, ami rászoktatja a rendszerességre. Nem gonoszságból, csak hiszem, hogy egy rendszer az életedben segít mindent helyretenni. Tudom, mióta én készítem a havi programomat és az ügyeleti rendet a hivatalban, sokkal összeszedettebb vagyok...

- Csak nem. Egy idős szipirtyó nem hiszem, hogy nagyobb elfogadásnak örvendene.. – ezt valahogy nagyon kétlem, de ez persze a magánvéleményem. Nőként megállni a helyünket egy férfias világban nem egyszerű még ma sem. Nevetséges, hogy bár a társadalmak elvileg fejlődnek, sok esetben még mindig elmaradottak vagy éppen visszafejlődést mutatnak…
Mrs. Brown sztoriját nem ismertem még, de hamar megtudom, nem csak hasraütésből választott nevet említett az imént, hanem konkrét személy forgott szóban.
- ..de az, hogy féltek tőle, nem feltétlenül jó szerintem. – nem arról van szó, hogy cukormázasan imádni kell a főnököt, mert nem kell. De a másik véglet sem jó, mert az meg a munka rovására menne egy idő után.
- Mindkét nem képviselői kellenek és minden esetben jól képzett szakemberek. – mert pró és kontra listát mindkét nem kapcsán lehet állítani, tökéletes megoldás pedig nem létezik, viszont a vegyes kocsik, már közel állnak ehhez, ahol férfi és női tűzoltók is részt vesznek a mentésben és az oltásban.
- Az ellenszenvet én sem tudom megérteni, úgy meg főleg nem, hogy nálunk mindennap életek múlnak azon; megbízunk-e egymásban. – ha nem, akkor ott ette meg a fene az egészet. Az életünket kockáztatjuk minden riasztáskor és sosem tudhatjuk, hogy visszajövünk-e arról. Ez az egyik első dolog, amit a fejünkbe vernek, mert zsákbamacskára semmit sem lehet alapozni, igenis minden leendő tűzoltó tudja, hogy mivel is jár a hivatása. Így pedig elengedhetetlen és gyakorlatilag esszenciális része a munkánknak az is, hogy egymáshoz miként is viszonyulunk. Nekem szerencsém van, a mi állomásunkon senkinek nincs – már – baja azzal, hogy nem férfinak születtem, de tény, hogy ez az elfogadás nem magától jött, keményen megküzdöttem érte.
- Ez érthető. – bólintok egyet. Ha a beosztást ő készíti, akkor azt hiszem bőven kiérdemelte, hogy úgy ossza a műszakokat, ahogyan neki (is) megfelel. Nem tudom ezt negatívan látni, a helyében én is hasonlóan csinálnám.
- Nagyon jó ötlet és szerintem az öcsédnek is tetszeni fog. – ezt mondjuk inkább csak felvetésből mondom, mert ennyire azért nem ismerem, hogy biztosan ki is jelenthessek ilyesmit.
- Megnézzük a cicákat, vagy még maradjunk a kutyusokkal kicsit itt? – magam részéről nem bánom, elvégre nagyon úgy tűnik, hogy az alkalmi társammal egy húron pendülünk, helyes kis négylábú, annyi szent.
- Volt egyébként korábban háziállatod valamikor vagy ez lesz az első alkalom? – nem is tudom, hogy erről beszéltünk-e már, valahogy nem rémlik. Nekem sosem volt, az apám korán meghalt, gyerekkoromban nem tartottunk se kutyát, se macskát, a nevelőcsaládoknál meg sosem maradtam annyi ideig, hogy akármelyik házi kedvenccel is egymáshoz szokjunk, így azokat nem is számolom ide, később pedig magamtól sosem jutottam el odáig, hogy tartsak. Pedig szeretem a cicákat és a kutyákat is.

- Szerintem sem a félelem jó, de utal valamire, hogy a férfiak csak azt tisztelték, aki mellett kényelmetlenül érezték magukat - és mostanában egyre inkább az az érzésem, hogy velem valami nagyon hasonló történik meg elég sokszor. Mert a boncteremben, kék kezeslábasban csak a testalkatból lehet a nemre következtetni, egyébként elég sok nem látszik ahhoz sem a testből, sem az arcból, hogy egyebet le lehessen vonni és olyankor bizony tudnak beszólogatni javából. Odakinn, egy zuhany után utcai ruhában, ami minimum félhivatalos és rendesen elkészített smink jár mellé meg magas sarkú cipő, már messze nem olyan nagy a szájuk. Sőt, vettem már észre azt is, hogy a fenekemet bámulták és zokszó nélkül vettek át valami kellemetlen esetet. Máskor nem véletlenül rotálódik a vízi hullák darabolása, senki nem akarja önként ezt a feladatot...
- Ebből a szempontból sajnállak. Én legalább fenyegethetek azzal, hogy egy hónapig végezhetik a kellemetlen eseteket - mert van, amit még én is a legszívesebben messzire passzolnék le az asztalomról. Az egyik ilyen a nagyon rossz állapotban lévő test, a másik pedig a gyerekek. Nem a tinik, akik ugyan annak számítanak, de biológiailag már inkább felnőttek, hanem azok, akik még minden szempontból kicsik. Aprócska test azon a hatalmas asztalon, majdnem elveszik és sokszor még ahhoz is komolyan el kell törnöm a bordákat, hogy jobban szemügyre vehessek egy-egy szervet. Van az a test méret, aminél másképp nem megy, mindegy, milyen kicsi az ember keze. Nem is csodálom, hogy néhány orvos az újszülöttekhez idegsebész, nagyító és sebészeti robot segítségét is kéri...
- Szerintem az én kutyám kezd kifáradni, szóval mehetünk akár a macskákhoz is. Akkor talán nem felejtek el rákérdezni az öcsém ajándékára sem - mert ilyesmit hajlamos vagyok elfelejteni. Egyszerűen annyi mindenre kell emlékeznem még notesz és online határidő napló mellett is, hogy sokszor pont az esik ki, amit korábban eldöntöttem, hogy nem írok fel, mert képtelenség elfelejteni. Tudom, a rendezett emberek sajátos szétszórtsága ez, de attól még utálom rendesen és amikor csak tudok, ezen is igyekszem úrrá lenni. Tudom, irányítás mánia, a másik rossz tulajdonságom. Ami nem is fog elmúlni, de a magam módján már komolyan dolgozom a leküzdésén, még ha ez azt is jelenti, hogy direkt hagyok ki helyeket a naptáramban, amikor spontán délutáni program lesz és nem előre eldöntött találkozó. Igen, ez néha magányosabb, de jó felkészülés arra, amikor már valamiért nem leszek megint ura a testemnek...
- Ha Brad nem számít, akkor csak hörcsögök és ugróegeret tudok felmutatni. De Maria sokáig macskákat tartott, szóval nem lesz meglepetés - azért én sem csak úgy, fejjel előre ugrok bele a dologba, hanem előtte alaposabban körül jártam a témát minden oldalról. Mint már mondtam korábban, még az egészségügyi kutya is szóba jött, mielőtt végül a karom bajnokok mellett döntöttem és fel vagyok készülve mindenre, elvileg. Aztán majd kiderül, ha végre sikerül visszaterelnem ezt a vörös kutyát a ketrecébe és bejutni. Nagyjából két perc. Jackie-nek a kölyökkel keményebb dolga lesz...

- Nem tudom, szerintem nem a megfelelő módszert találta meg arra, hogy felnézzenek rá. – abszolút nem hiszek abban, hogy a férfiak azt tudják csak tisztelni, akiktől tartanak is. Persze, tény, ami tény és nincs is mit szépíteni rajta, a nemi diszkrimináció még mindig létező dolog és nagyon sok esetben szinte kiirthatatlannak bizonyul, ami a fejekben van a férfiak és a nők szerepkörét és jogosultságát tekintve, mindegy, hogy miféle szerepekről – kolléga, főnök, élet- vagy házastárs – van is szó. A dolgok azonban mindezek ellenére sem ennyire feketék vagy fehérek. - ..pontosabban talált egyféle módot, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetést. – húzom el a számat. Persze, elmond valamit a férfiakról és magáról a nőről is, de nem olyasmit, amiből bármiféle általánosságot lehetne fabrikálni. Legalábbis szerintem.
- Pedig nem kell. Azon már régen túl vagyok, hogy bizonyítsam nekik; érek annyit, mint bármelyikük és gondolkodás nélkül bízom rá bármelyik társamra az életemet, mert tudom, hogy a sajátjuk árán is megvédenek. Ahogyan én is őket, ezt pedig semmiféle fenyegetéssel nem lehetne elérni. – sajnálatra végképp nem szorulok és nem is veszem szívesen. Persze, nehéz, alapból a tűzoltók közössége baromi zárt, bekerülni és bizonyítani egy férfinak is nehéz, egy nőnek meg sokkal inkább, de, ha egyszer bent van az ember, akkor nincs ehhez fogható bizalom másik.
- Oké, akkor gyerünk. – bólintok a macskákra való váltás kapcsán. - eszedbe juttatom, ha szeretnéd. – apróbb mosoly kíséretében jegyzem meg és a nálam lévő kutyát a kennel felé terelem.
- Beleszámolhatjuk Bradet is. – vigyorogva csóválom meg a fejem, cseppet sem komolyan gondolva a szavaimat.
- Akkor kifejezetten nagy tapasztalatod van, tuti nem lesz gond. Kitaláltad már, hogy mifélét keresel? – mármint a macskát illetően, azon túl, hogy nem egyféle fajta volna a kedvelt. Kicsi, nagy, idős, fiatal, rövid vagy hosszú szőrű és így tovább. Kb hatszázféle szempont alapján lehet választani és, ha mondjuk van valami elképzelés, akkor esetleg könnyebben lesz meg a tökéletes kis kedvenc. Mert, ha jól sejtem, akkor nagyon sok cica van, amelyik éppen gazdira vár.


//bocsi, hogy csak most //

- Visszavonom, irigyellek. Biztosan nincs olyan még a rendőrségen sem néhány jól képzett kommandóson kívül, aki engem akarna megmenteni, ha beüt a krach. És valószínűleg abban sem bíznának, hogy én tudok rajtuk segíteni, ha nem a gyors elsősegély nyújtásról van szó. Pedig láttak már a lőtéren - igen, ez az én egyik nagy paradoxonom. Remekül célzom ugyanis. Nem csak nagypapa katonai múltja, de apa vadász szenvedélye is sokat segített nekem abban, hogy el tudjam viselni a fegyverek jelenlétét az életemben és ami azt illeti, még csak lövésznek sem vagyok utolsó. Ugyan alapvetően a hippokratészi esküvel szépen szembe kerül a tény, de hiszem, hogy először magunkat kell védeni és csak utána a támadónkat, vagy a végén mindketten holtan végezhetjük. Arról nem is beszélve, hogy ez az állatokra nem terjed ki, márpedig a vaddisznó vadászat nemzeti sportnak is elmenne Hawaii-n, így számomra nem idegen a saját magunk által szerzett esti grillezni való hús használata. Ahogy a hálaadási pulykát és már szereztük egy nappal korábban a mezőn, csak akkor anya megesküdtetett minket, hogy többet nem fogunk sörétet használni szegény madarak ellen, mert órákig kellett kiszednie e fém darabokat a bőre alól, mielőtt elkezdhette volna fűszerezni. Oké, eltértem a tárgytól, tudom. Azért van, mert nem akarom tudni, milyen helyzetben lennék képes egy embernek ártani. Másképp mint egy kis baráti vicc a hashajtóval vagy a chilli szószos üdítővel...
- Tedd majd meg, mert tuti elvonják a figyelmemet a macskák - mosolygom bocsánat kérően Jackiere, miközben a megfelelő kennelhez kísérem az átmenetileg kölcsönzött kutyámat. Nem a legvidámabb, amiért vissza kell mennie, de engedelmesen besétál és még azt is hagyja, hogy leszedjem róla a pórázt. Egész aranyos. Ha nem tudnám, mennyire nincs időm egy kisállatra, egészen biztosan őt vinném magammal. Azonban ügyeletek és meglepetés helyszínelések mellett szar ötlet egy kutya, amely hozzá van szokva, hogy bizonyos időnként leviszik őt sétálni. Kertes házzal más lenne a helyzet. De a kertes házhoz kert is tartozik, amitől pedig engem ráz a hideg, mert éppen nem erősségem a gazok nevelése. Néhány még elmegy, de egy egész udvarral nem bírnék el. Fogalmam sincs nagyi és anya hogyan bírták. Ebből a nézőpontból tipikus orosz vagyok, a hosszú tél úgy is megoldja a gyomok kiirtását, nekem nem kell vele törődni...
- Felejtsük el a szélsőségeket, nem kérek fél méteres szőrhosszat vagy kopaszságot. Azon kívül valószínűleg az idősebb és ivartalanított lesz nálam a befutó, addig nem akarok dönteni, amíg élőben nem látom őket - válaszolok, miközben elindulok az épület felé, ahol a macskákat hivatottak tartani. Ha jól tudom, akkor a legtöbb cica itt ketrecben él, amikor nem viszik ki őket a játszórészre a potenciális gazdikkal, így fel vagyok készülve a nem túl kellemes illatokra belépéskor. Ugyan a macskák tiszta állatok, de ötvenet összezsúfolni még állandó takarítás mellett sem könnyű. A kutyáknál is volt valami aroma, pedig nekik aztán tényleg nyitott a tér. Meglepetésemre azonban az ajtón túl nem olyan rossz a levegő, nyilván ügyesen meg tudtál oldani a szellőztetést. A sok szürke ketrec ugyan nyomasztó, de a macskák is egészségesnek tűnnek.
- Na, nézzük mi van itt - lépek oda az első sorhoz, ahol csak két megtermettebb macska ücsörög a rácsok mögött, a többi hely üres. Nem rossz, de ők nem az igaziak, valamilyen angóra keverékek lehetnek, akik alaposan megnőttek. Nekem pedig macska kell, nem gepárd. A második sor már zsúfoltabb és meg is akad a szemem egy lustán fekvő fehér jószágon, aki csak egyetlen lapos pillantásra méltat, és addig nem is mozdítja a fülét, amíg a szoba sarkában álló asszisztens bólintását követően neki nem állok kinyitni a ketrecet. Utána kegyesen hagyja, hogy kiemeljem és jobban megnézzem őt magamnak. A bundája egyértelműen gyönyörű, nyilván egészséges fajta és elég lusta is ahhoz, hogy ne nehezményezze, fél napot dolgozom. Szimpatikus egészében. A ketrecen lévő lap alapján a neve Snowie és tizenkét éves lehet. Elsőre tökéletesnek tűnik...
Csak a harmadik ismétlés után tűnik fel, hogy nem az itt dolgozó lánynak van érdekes mobil csengőhangja, hanem egy macska nyivákol. Méghozzá igencsak panaszosan. Annyira, hogy végül egy nagy sóhajjal rakom le Snowiet és csukom be az ajtót, hogy megkereshessem pár ajtóval odébb a másik delikvenst. A szemeim pedig igencsak elkerekednek, amikor egy tigris mintás példány kezd a rácsnak dörgölőzni. Milyen jó, hogy két perce a gepárdot kizártam a mérete miatt a választásból. A szobatigris simán eldöntötte, hogy most rá kell figyelni. - Gyere ide, Mercy?!? - nem tudom nem felvonni a szemöldökömet a névre, ami a lapján szerepel. És a hosszú listára az orvosi rovatnál. Ugyan nem vagyok állatdoki, de a legtöbb szaknyelven írt szöveget még így is értem. Amputáció, sterilitás, fül problémák. Meg valami, amit leginkább belterjességnek lehetne nevezni. Szóval soha nem lesz már egész. Ahogy valószínűleg én sem. Az utolsót még végig sem gondolom, miközben nyitom ki a ketrecet és hagyom, hogy az ölembe ugorjon. Ennyit a választási szabadságomról...

Állítólag – személyes tapasztalatom csak az egyik oldalról van, így nem feltétlen tudom objektíven megítélni, de hajlok arra, hogy higgyek az olvasottaknak –, statisztikák szerint a tűzoltók között, már akik együtt dolgoznak egy műszakban, sokkal szorosabb kötelék alakul ki, mint az egy bevetési egységben harcoló katonák között. Az oka pedig egészen egyszerűen az, hogy a tűzoltók sokkal többször vannak életveszélyben, mint a katonák, pedig azt hiszem a legtöbben ezt teljesen máshogy gondolnák. A másik pedig, hogy a katonák mindig nagyobb egységekben gondolkoznak, mint egyetlen szakasz. Mi nem. A legtöbben hosszú évekig, évtizedekig dolgozunk együtt, több időt vagyunk egymás társaságában. A kapcsolat kialakul, a bizalom pedig esszenciális, mert sokszor tényleg csak ezen múlik, ki jön vissza élve. Hogy ez irigyelhető-e? Azt hiszem egyszerre igen és nem..
- Hogy is mondjam..?! A mi helyzetünk kicsit más, mármint… ritka az a fajta kötelék, amiben a tűzoltók élnek és hidd el, jobb, ha nincs szükséged arra, hogy ennyire védjék a hátsód. – imádom a munkám, de eszemben sincs bárkinek is azt kívánni, hogy a munkaideje alatt annyiszor legyen kitéve életveszélynek, mint bármelyik társam, magamat is beleértve.
- Tényleg, volt valami különleges oka, hogy megtanultál lőni? Vagy halottkémként kötelező? – gőzöm sincs, mert sosem volt szükségem arra, hogy ennek utánajárjak, most viszont érdekel, hogy hobbi miatt vett lőfegyvert a kezébe vagy nem volt más választása, ha a rendőrség berkein belül akart dolgozni.
- Úgy lesz. - kedves mosollyal az arcomon fordulok felé miután a kutyát sikerült beterelnem vissza a helyére. Helyes kis eb, főleg, ahogy lelkesen csóválja a farkát. Vagy inkább az a kutyát.
- Értem. Akkor menjünk, nézzünk szét. – ez már egészen le tudja szűkíteni a kört és azt hiszem az itt dolgozók is tudnak segíteni, már ha Nyssa igényli. Magam elé engedem az ajtóban, ami átvezet bennünket a cicák helyéig.
Igyekszem nem láb alatt lenni, szóval inkább csak a barátnőm mögött maradok és körbetekingetve veszem szemügye a szőrmókokat. A tűzoltóállomáson van egy kövér vörös cica, ami odaszokott a kaja miatt. Persze, hogy mindenki eteti, ma pedig már gyakorlatilag a hely hozzátartozója lett. Mind szeretjük dögönyözni.
A kiválasztott cicát, amit Nyssa a kezébe fog, én is megsimogatom, már, ha szabad, de a nyervogást szintén nem tudom kizárni, ami nyilvánvalóan nem a kézben tartott példányból jön.
- Megnézed azt is? – a kérdés azt hiszem totál felesleges, ahogy az első szőrgombóc visszakerül a helyére és egy másik ketrec felé tartunk.
Elkerekedett szemekkel veszem szemügyre a hosszas listát, ami ott függ a macska neve alatt (vagy mellett).
- Mit ír? – ha latinul van a szöveg, akkor egy kukkot se értek belőle, hiába próbálok belelesni a feljegyzésbe.

- Pedig az örök veszély mellé egy kis támogatás elkel... - mormogom magam elé, észre sem véve, mennyire van közben közel hozzám Jackie és mit hall ki belőle. Mert alapvetően igaza van. Nem kell a legtöbb embernek arra gondolnia, hogy mindjárt meghal, elég hozzá egy rossz lépés. Csak éppen nem én vagyok az a legtöbb, aki elmondhatja magáról ezt. A fejem fél évig egy ketyegő bombával ért fel és még most is ott tart, hogy vannak bizonyos tevékenységek, amelyeket nem ajánlatos végeznem, ha nem akarok egy nyílt agyműtéten részt venni sürgősségi jelleggel. Szóval igenis tudom, milyen az állandó veszély, sőt, nekem a sima levegő változás is okozhatja, még égő házba sem kell érte berontanom. És hiába figyelnek rám, megvan annak is az esélye, hogy egyszer mégsem veszik észre időben a bajt. Nem véletlenül szedem a véralvadás segítő szereket és figyelem a pulzusomat. A sport is segít, az állandó szívverés számom szépen lehúzódik vele és a vérnyomásom is, ha nem teljesen, annyira egészen biztosan, hogy nyerjek magamnak tíz extra percet és ennyi bizony kincset érhet néhány élethelyzetben. Meg egyébként is mindig mozgás függő voltam, ami részben egyszer már megmentette az életemet...
- Még gyerekként tanultam meg, nagyapám katona volt. És nagy vadász - ami egyből két dolog felé is terelt. Egyik oldalról meg tudom különböztetni ránézésre a vadász fegyverek okozta nyomokat és a seb mérete alapján a kaliber betippelése sem okoz problémát, és én itt nem a golyó kontra sörétes féle alapról beszélek, hanem a szarvasvadászathoz alkalmas darabok eltérő méretein. Mellé pedig a kézi fegyverekhez is értek, bár az az engedélyem már régen lejárt és dokiként ugyan nem láttam értelmét megújíttatni, de úgy érzem, hamarosan nem fog megártani a dolog. Mondjuk úgy, benne van a terveim között ezer másik dologgal együtt. Enélkül ugyanis kissé nehézkes lenne áthoznom bárhol egy olyan fegyvert Hawaiiról a tenger felett repülővel, amely ránézésre és tapintásra is második világháborús relikvia. Oké, speciel a háborúban nagy eséllyel nem használták, de akkor gyártották azt a kis szépséget, amit még a tizedik születésnapomkor utalt ki nekem a nagypapa mindenki nagy meglepetésére és megbotránkozására...
A macskaházban nincs rózsa illat, de erős ammóniás pisi sem, így könnyedén lélegzem, miközben vizsgálom a ketrecek lakóit. Az első választásom igazán magával ragad, a színei, a szőre és a kora is ideális, ráadásul elsőre azt mondom, Jackie-t is elfogadja, szóval emberbarát. Biztos valami idős hölgyé volt, aki elhunyt és nem volt kinek magához vennie utána. Minden erre utal. Esélyes, határozottan, és már fordulnék is vele a játszórész felé, amikor a nyávogás elég hangossá és ignorálhatatlanná válik ahhoz, hogy oda menjek. Pár másodperc alatt az ölemben van egy tigris mintás, alig egy éves cicalány, akinek hosszabb a kórtörténete, mint az enyém. Meg vegyesebb is. Nem tehetek róla, de azonnal megragad a viselkedésével. Amilyen gyorsan csak tud, körbefordul és bújik az alhasamhoz olyan erővel, hogy fel kell vonnom a szemöldökömet. Oké, lehet, hogy nekem nincs hatodik érzékem, de ennek a macskának itt, igencsak működik a sajátja.
- Hogy? Ja, nagyjából mindent. Ő itt Mercy, egy év körül lehet és a többi cicához képest beteges... - a láb hiány egyből nyilvánvalóvá válik, ahogy elfekszik az ölemben, mert úgy fordul, hogy a meglévő hátsó végtagos fele legyen felül és máris érzem a kezemmel a halvány nyomát egy régi műtétnek. Sebhely, amilyen nekem is van pár, de az övét a szőr takarja, amíg meg nem érintik. Vagy borotválják, de ezekkel a színekkel az brutalitásnak számítana. - Amputáció, ha jól értem majdnem teljesen süket az egyik fülére és valószínűleg kistestű marad mindig. Nem lehetnek kölykei sem. Semmi olyasmi, amit ne lehetne kezelni, de kisgyerekek mellé biztos nem ő az ideális - jegyzem meg, miközben felemelem, hogy kicsit jobban megnézhessem őt magamnak. A beltenyésztés mint jelző azt is mutatja egyben, hogy valami ritka fajta lehetett eredetileg, akit direkt ilyenre terveztek akkor, csak valami lelketlen szaporítónak hála rosszul járt. Részben sajnálom érte, részben pedig biztos vagyok benne, hogy pont ezért van még itt, nekem. - Gyere, nézzük meg, hogyan mozog! - invitálom Jackiet a macska játszótér felé a sarokban, ahol nyilván a jobb megismerés miatt jó néhány gazdi fordult már meg. Ha a lába őt nem akadályozza, akkor engem sem fog, de egy olyan cicával, akit hordozni kell fel és alá, nem sokat tudok én sem kezdeni. Ez van...

- Ezzel csak egyetérteni tudok. – bólogatok is párat a szavaim mellé. Nem tudatos a megerősítés, teljesen magától jövő reakció és nem látok bele a szavaiba semmi többletet sem. Mondjuk úgy, nem igazán erősségem az ilyesmi.
- Woha. Gyakran vitt el magával vadászni? – én nem ismertem a nagyszüleimet, nem éltek már, amikor megszülettem. Anyámat sem, ha már itt tartunk és apát is csak egy kevés ideig, így nekem a család majdhogynem idegen fogalom. Vagy legalábbis nem az a kategória, mint a legtöbbeknek.
Szeretem a cicákat, így ami engem illet, széles mosollyal a képemen járok körbe, de nem veszem magamhoz egyik szőrmókot sem. Nem akarok örökbe fogadni egyet – most már amúgy sem csak a saját véleményem és akaratom számítana a kérdésben – és az állomáson ellátott vörös bundás bármikor ott van, ha éppen cicázhatnékom támadna.
- Uhh, szegény. – húzom el a számat, mert az ugye egyáltalán nem örömhír, hogy szegénynek annyi betegsége van, amit felsorolni majdhogynem nem is sikerült a lapjára..
- ..de amint látom, a te szívedbe belopta magát. – cirógatom meg a Nyssa kezében lévő macs-ot egy barátságos és szélesedő mosollyal az ajkaimon. Ha nem mondta volna a barátnőm is, hogy valószínű nem gyerek mellé való cica volna, akkor is azt hiszem gyorsan rájöttem volna. Bizonyára ez a példány sokkal nagyobbra értékelne egy csendesebb, nyugodtabb gazdit. Érthető.
- Jövök. – bólintok és követem, ahogy a cica játszótér felé indul.
- Na, mit gondolsz? Ő lesz az igazi? – csak azután kérdezek, hogy volt ideje Nyssának és a macskának is kicsit szokni egymást, előbbinek látnia, hogy utóbbi, hogyan viselkedik.
- Nem igényel több felügyeltet, mint bármelyik társa? – és itt most nem arra gondolok, hogy nem kell-e jobban figyelni a gyógyszereire vagy a betegségeire, mert az egyértelmű. Hanem pont Nyssa említette, hogy az ideális kisállat az volna a számára, amelyiknek nem gond, hogy sokat dolgozik. Persze, fogalmam sincs, hogy kell-e a több felügyelet, a nagyobb odafigyelés vagy sem, ezért kérdezek inkább. A cica amúgy nagyon helyes és, ha a barátném választása rá esik, akkor egészen biztosan nagyon szerencsés kis szőrmók lesz, ezt már most egészen biztosra veszem.

- Nem igazán, egy lábsérülés miatt már nem mozgott túl jól, mikor én elértem a kort, de a lőtérre kihordott szorgalmasan és néha tényleges vadászat is volt. Én alig lőttem valamit, az ex-katona barátai mindig gyorsabbak voltak - ebben nincs nagyon min csodálkozni, a legtöbben évtizedekig voltak a seregnél és még a szabad idejüket is fegyverek társaságában töltötték, így nekik nem kellett különösen sok meggyőzés egy újabb programról, amiben benne van a régi történetek felidézése, a vadászat izgalma és ráadásul még azzal is védekezhetnek a család előtt, hogy engem kísérnek, mert nekem nem lenne biztonságos már egyedül a nagyapával járni a dzsungelt. Igen, dzsungelt, mivel Hawaii nem éppen a remek tűlevelű fás erdeiről híres, sokkal inkább hasonlít azokra az extrém képekre, amelyeket az Amazonas őserdei területein készítettek. Oké, vannak elég szép turista utak is, amelyek használhatóak, de azok közelébe még véletlenül sem jár elejteni kívánt állat, így a vadászoknak is máshova kell menniük, ha eredményt akarnak.
- Azt hiszem, tényleg sikerült neki. Talán mert sokkal inkább szüksége van az odafigyelésre, mint a többi cicának itt, és nem sokan mernék bevállalni - a papírok szerint egy hónapos sem volt, amikor ide került, annak pedig már legalább tizenegy hónapja. Nem népszerű, és nem amiatt, ahogyan kinéz, mert  biztos vagyok benne, hogy vannak, akik nagyon is oda lennének a tigris csíkokért, inkább a betegsége és a mozgása riasztja el a jelentkezőket. Én pedig azt hiszem, pontosan ezért vonz éppen ő engem. Soha nem lesz ép és egész, de attól még esélye van egy boldog és hosszú életre. Kicsit erőltetett párhuzam, de magamra emlékeztet valamilyen szinten. Ráadásul azt hiszem, nem is én választottam őt, hanem ő engem. Ennek pedig elég nehéz ellenállni. Szóval mielőtt még meggyőzhetném magamat az ellenkezőjéről, elindulok a macskával együtt a játszórész felé és hagyom, hogy átmásszon az egyik falapra, ahonnan sok más helyet is elérhet. Ha a mozgásával minden rendben lesz, akkor azt hiszem, jön velem egy csinos hordozóban. Nem akartam elővenni a dolgozók előtt, de máris hoztam egyet magammal, remélve a legjobbakat.
- Nekem tetszik, de a többi csak akkor fog kiderülni, ha hazaviszek és kap pár napot megszokni az új körülményeket. Addig minden bizonytalan - ezen sajnos nem lehet segíteni. Egy kutya a menhelyen, a megszokottnak mondható ketrece mellett egészen biztosan másképp viselkedik, mint amikor az új gazdi úgy dönt, hazaviszi és megmutatja neki, mennyire más élete is lehet. A macskák miért ne működnének pont ugyanígy? Mercy szemmel láthatóan nem sokat tölt kinn az idejéből, mert most szépen bemutatja nekem, hogy ugyan vannak kisebb problémái a magasugrással, de segítséggel meg tudja oldani a dolgot. Azzal pedig, hogy nem jut fel a konyhapultra nekem aztán nem lesz gondom soha. Amennyit ott főzök, ez talán jobb is így...
- Mekkora az esélye, hogy te mégis meggondolod az örökbefogadást? - pillantok Jackie felé halvány mosollyal, miközben újra körbe jár és megnézi a cicákat. Engem nem zavar, ha még egy ideig itt akar lenni, Mercy simán kifárasztotta magát és most lógó nyelvvel mászik vissza az ölembe a délutáni szundikálására. Ha rajtam múlik, akkor én nem engedem ki már a kezeim közül, csak arra az időre, amíg aláírom a papírokat és behozom a macska hordozót. Ja, meg még Bradnek meg kell kérdeznem, lehet-e előre venni az utalványt. Maximum tíz perc...

//lassan zárnék, úgy a következő posztban, ha te is benne vagy

- Értem. – bólintok egyet röviden a hallottakkal kapcsolatban. Elég klassz, hogy megtanította és el is vitte magával lőni a nagypapája. Ma már nem érzem igazságtalanságnak, hogy másoknak volt családjuk, míg nekem nem, elvégre ilyen az élet, kinek több, kinek kevesebb jut belőle, nem lehetünk egyformák és ezzel nincs is semmi baj.
- Akkor tényleg nagyon jó helye lesz. – mosolyodok el. Persze, Nyssánál így is, úgy is, akármelyik kis szőrmók nagyon is szuper helyen volna, ez vitán felüli. Az pedig csak szuper szerencsés dolog, hogy amint elnézem, mindketten megtalálták egymást. Mármint… ezt elég bután hangozna, ha kimondanám, de csak rájuk kell nézni és máris érthető az egész.
- Egy olyan cica, aki már ennyi mindenen túl van, azt hiszem nem fogja nagyon nehezen venni a változást. ..és amúgy is, csak jobb helyre kerül. – nem lesz bezárva egész nap, vagy legalábbis nem egy ketrecbe és nem csak egy macska lesz a sok közül, hanem Nyssa cicája. Nagyobb odafigyelést és törődést kap majd. Persze, meg kell szokni az új helyet, de könyörgöm, ennek a macsnak csak három lába van és kismillió betegsége, nyavalyája és baja. Azt hiszem a pozitív környezetváltozás nem fog nagy traumát okozni az életében.
- Elég nagy.. azt hiszem. Bár cica helyett esetünkben inkább egy kutya játszana, de… de ez még a jövő zenéje. – előhozakodom majd a kérdéssel otthon, meglátjuk Ron mit szólna hozzá, egyáltalán akarná-e vagy sem. Ez a döntés ugyanis már nem csak rajtam múlik, de így van ez jól.


//Részemről akkor ez lenne a záró, bocsánat, hogy így elnyúlt. :kukk3: Nagyon szépen köszönöm a játékot! *-* //

- Reméljük, kell valaki, aki vár otthon, még ha a tálja mellett is - oké, ennél azért jóval árnyaltabb a helyzet és ezt Jackie is tudja, de attól még a lényege a dolognak ugyanaz marad. Akarok egy állatot és a macska számomra az ideális választás, mellé pedig ez a példány ugyan kissé problémásabb, mint a többi, de még mindig egészen fiatal és szeretet éhes. Szerintem ő pont olyan jól el fog boldogulni a lakásomban, mint a négy lábú társai és ha félre teszem a széket a konyhapult mellől, könnyedén ki tudom védeni a kéretlenül felugrálást is, ami az egyetlen fontosabb indok volt eddig számomra a macska ellen. Azért még játék közben is megnézem újra a papírokat, hogy megkapta-e az oltásait és a chipet, majd felemelem, hogy lássam, mennyire bírja a kézbe vételt. Elsőre nem zavarta, de most, hogy azt hiszi, esetleg vissza akarom tenni, más lehet a helyzet. Szabályosan fogom, biztosan, hogy ne tudjon a kezemből kiugrani, ugyanakkor felkészülök a ficergésre, ami végül nem jön el. Ha eddig lett volna kétségem, most már teljesen eltűnik, miközben visszateszem őt a ketrecébe és a dolgozó felé fordulok, hogy megkérdezzem tőle a részleteket egészen pontosan. Tudom, hogy ki kell töltenem pár papírt, aláírni és befizetni az örökbefogadási illetéket, de ezen kívül nem sok dolog jár a fejemben. Kell még valami vagy nem? A hordozó megvan, azt előre beszereztem, mikor eldöntöttem, hogy tényleg cica lesz, nehogy valaki lebeszéljen róla később...
- Oké, beszéljétek meg és ha kell segítség, szívesen elkísérlek majd. Nekem még lesz egy kis papír munkám itt, te nyugodtan menj, ha van dolgod. Örülök, hogy megint találkoztunk - teszem hozzá halvány mosollyal, mivel az ölelgetős barátság helyzetében nem vagyunk még Jackie-vel csak kikísérem őt az autójához és a sajátomból behozom a cuccokat. Igen, most már végleges, lesz egy macskám...

//nem gond, köszönöm én is a játékot!