HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Belvárosi Pláza

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Belvárosi Pláza
Pént. Dec. 23, 2016 1:19 pm
 



 

First topic message reminder :



Leander :: Jackie :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:11 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Kedd Jan. 03, 2017 3:05 pm
 



 

[CATERIN :: BRADLEY :: 2. EMELET]

- Ettől te fosztottad meg magad. – Szögezem le csendesen, mert nem mondhatja, hogy nem lettem volna benne bármiben, de ha eddig nem kellett, akkor most már nyilván ne nézze, mert… mert csak, lüke nőből vagyok, ennyi.
- Bocsi, bocsi, bocsi. – Nem győzöm elégszer mondani, és rettentően sajnálom, hogy ennyire meg kell szadiznom, de bízom benne, hogy valami haszna azért lesz. Nem mutogatok ujjal Catre, de szerintem azért tényleg van némi ráció abban, hogy ez ilyen formában jó lesz, vagy legalábbis rontani nem fogok vele a helyzeten, ha mégis, max beperel mindkettőnket… Csak tudja megtenni.
A robaj némileg elnyomja a szavait, és nem is lehetek benne biztos, hogy jól hallom, amit hallok, de összeráncolom a homlokom, és a ruházatom visszavételében össz-vissz annyira sikerül jutnom, hogy belebújok a kardigánba, a begombolás egyelőre elmarad, bár most ez a legkisebb problémám igazság szerint, lévén elkezdünk lefelé csúszni, és hiába fogom Bradley kezét, nem tudok miben megkapaszkodni, hogy megtartsam.
- Aha… – Nyögöm halkan. Mégis miben? A sík talajon vagyunk tele törmelékkel, esélytelen bakker, hiába kutat a tekintetem bármi hasonló után, valahogy nem lel semmiféle kapaszkodó. A hirtelen történések közepette eljutok addig, hogy kiszúrjam, a következő vaskos tartóoszlopnál még nem indult meg a talaj, talán ha oda fel tudnánk kapaszkodni, akkor sikerülne megúsznunk, nem tudom, mennyire ász ötlet a lépcsők felé menni utána, de egyelőre biztonságosabbnak tűnik, mint a dőlő emeleten, kész szerencse, hogy egyelőre egy ponton valami még tartja, és megáll a szint csökkenése, azaz valamicske időnk még van, csak felfelé kell valahogy tendálnunk, ami mondjuk kissé bajos a lefelé tartó törmelékdarabokkal. Pár karcolást sikerül összeszednem pluszban, és eddig még azt is megúsztam, hogy magával sodorjon a egy nagyobb darab.
- Cat, a nagy oszlopon túl talán biztonságban lennénk. – Egy darabig legalábbis. A kérdésére körbefuttatom a tekintetem, és kiszúrok egy korlátrészlet darabot. Nem a legjobb, de jobb lehet, mint a mostani verzió. - Korlátrészlet? Ott van egy kupac törmelék alatt. Felemelni úgysem tudjuk másként a még egyben lévő részhez. – A para bennem van még mindig, de az adrenalin szintem is felszökött, és muszáj valami megoldást találnunk, egyszerűen nem zuhanhatunk le. Közben terveim szerint megkapaszkodom a valamivel feljebb, a normál szintjén lévő emeletrészletbe, mert azt még egyben tartja az oszlop, amit látszólag nem gyötört meg a robbanás. Ettől még nem lehetetlen, hogy lejjebb van gáz vele, de itt még nincs nyoma a dolognak. A recés éle esélyesen széthorzsolja majd a kezem, de talán kibírom, esetleg akad odaát valaki, aki fel tud húzni majd minket… Üdvös volna, de egyszerre csak egy dolog. Leguggolok és a szintkülönbség mellett megtámasztom az oldalam, felpréselve magam a hevenyészett falra, ami a különbség okán keletkezett. Igaz, ha tovább csökken az emelet, vélhetőleg kipottyanok a keletkező lyukon, de egyelőre ennél jobb ötletem nincs.
- Szerintem elbírom, ha ide tudod húzni, csak hozd ide azt a szart. – Fogalmam sincs, mi lesz még ebből, mindenesetre engem már jobbára csak az mozgat, hogy mentsem őket és magamat.
Vissza az elejére Go down
Tristan Edward Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Richard Madden
Kor : 35

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Kedd Jan. 03, 2017 5:04 pm
 



 

RON & JOËL - I. EMELET



- Jobban örültem volna, ha ma nem találkozunk, mert otthon vagy, Chloenál vagy a kórházban vagy akárhol máshol, mint itt. – húzom el a szám. Annak persze örülök, mint majom a farkának, hogy a körülményekhez képest egyben van – a szó minden értelmében –, de tény, hogy nyugodtabb volnék, ha nem így kell viszont látnunk egymást.. Már, ha ő rendesen lát egyáltalán, ez gondolom mindjárt kiderül.
- Ebben az esetben javaslom, vedd ki a kezed a gatyádból… bocs. – a szó váltás és a szar poén gyártása közben – a stressz most ezt váltja ki, mert akárhonnan nézem, Joël családtag, hiszen a lányaim nagybátyja – elkezdem a földön fekvőt is ellátni és míg közbevetek nekiszánt kéréseket, addig a majdnem sógort is hallgatom.
- Ez alapján szerintem is az, úgyhogy maradj nyugton a seggeden, akármennyire is nem tetszik a pöcsvakarás, és közben sorold fel nekem milyen nap van, hányadika, hol vagyunk, és a teljes neved. – pillantok fel rá és bár nem választok túl finom szavakat, az nem miatta van, hanem a helyzet miatt, aminek a kellős-, rohadt közepében vagyunk. A kérdéshalmazt pedig a feje miatt kapja, de erre gondolom Ő is rájött.
- Bocs, többet nem világítok a szemeibe, ígérem. – a földön fekvőhöz intézem a szavaimat, tudom, hogy nem kellemes a hirtelen fény, de ezt muszáj sajnos elviselnie, de, ahogy elnézem, ez lehet a legkisebb gondja most.
- Egyben vagy és ez a lényeg. Túlélted. Mindketten túléltétek. – bár Joëlnek érkezik a válasz a végére mindkettejüket beleveszem, mert jó lenne, ha erről nem feledkeznének meg. Az egész istenverte pláza maga a pokol és mindketten élnek. A semmittevés elhiszem, hogy szar, csakhogy egyikük sem éppen lazsál, hanem megsérültek. Nem is kicsit.
- Oké. Egy vasrúd áll ki magából a bordái alatt... – a vizsgált területről a delikvens arcára nézek, mert az ötös fájdalom óvatos becslésnek tűnik. - ...magának vagy baromi magas a fájdalomküszöbe vagy még sokkban van. Biztos, hogy ötös? – még egyszer rákérdezek és ha nem változtat az elhangzottakon, akkor ehhez mérten kapja majd meg a morfint.
- Oké, te tudod. – nem erőltetem, Joël érzi jobban, hogy kell-e neki a fájdalomcsillapítás vagy sem.
- Sajnálom, kitartás! Nyugodtan szidja a felmenőim, ha attól jobb. – tisztában vagyok azzal, hogy az átforgatás része fájdalmas és a halálba kívánna most leginkább – vagy legalábbis erre tippelek –, de muszáj vagyok megcsinálni a kötözést az Ő érdekében. A morfint megkapja, majd a fülére nézek rá.
- Megnézik a kórházban. – nem akarok vaktában tippelni, hogy miért nem hall, akkor sem, ha van rá ötletem. Egyelőre bekötöm, a többit majd a kollégák intézik.
Egy bólintással és egy Kösszel adom át az infúziós tasakot és kötöm be a fickónak. Majd egy bólintással nyugtázom a köszönetét. Ne köszönje, élje túl...
- Tudni tudom, hogy nem könnyű, de azért csak próbálkozz. – ha rajta lesz a kötés, akkor már nincs gond.
- Az jó jel. Nem látok rajta külsérelmi nyomot, egy méretes púp viszont van a fejeden. Majd a CT vagy az MRI megmondja bent, hogy mi a helyzet. – ennél többel nem tudok szolgálni, ezt viszont nyilván a kolléga is pontosan tudja.
- Ha nem akarod, nem teszem rád, de akkor mindketten az életünkkel játsszunk, ha a húgod megtudja.. – rázom meg a fejem és ha valóban nem ragaszkodik a gallérhoz, akkor nem erőltetem, viszont tény, hogy nyugodtabb volnék, ha elfogadná.
- A fő, hogy jól szórakozzatok. – szusszanok egyet az újabb béna poén elejtése közben.
- Chloe is itt van? – döbbenten nézek vissza Joëlre a kérdés hallatán. - Hogy az a jó, büdös, rohadt ku... – elharapom a mondatot. Kell pár másodperc, mire egy hosszabb fújtatással lehiggadok.
- Sajnálom, de nem láttam. Megpróbálok kideríteni valamit, ha tudok, hátha valaki már ellátta, addig meg igyekezz ne aggódni. Tudom, hogy nem fog menni, de akkor is. – a vállára teszem a kezem, hogy finoman lapogassak rajta keveset. Nem nagyon ismerem a lányt, de neki fontos, ezt tudom, és persze, hogy nem örülök, hogy itt van valahol..
- Sajnos nem tudok többet.. – közben felveszem a táskát, még két melegítő takarót szedek ki belőle, az egyiket Joëlnek adom, a másikat a földön fekvőre terítem, a sokk miatt a test hője leeshet, ezért szükséges. - ..amint hírt kaptunk, hogy robbanás volt a plázában, jöttünk. Bocs fiúk, de muszáj mennem. Tartsatok ki. – nem szívesen hagyom őket itt, a közelben fekvő ötvenes éveiben járó fickónál még pulzust nézek, de halott, így kap egy fekete kártyát és megyek tovább. A szembejövő tűzoltóknak, akik egy sérültet visznek – nem, innen nem ismerem fel, hogy kicsoda –, pedig jelzem, hogy segítség kellene amott a fémrúddal kapcsolatban és a sérült vörös jelzést kapott, tehát mihamarabb kórházba kell kerülnie.



//köszönöm a lehetőséget uraim, további túlélést! :"""D//



Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Kedd Jan. 03, 2017 8:21 pm
 



 

CHLOE & (NYSSA) & RON & JOËL - I. EMELET
a külön mesélői a mesélők jelenléte miatt elmarad, reagba építésre került


Visszaveszem a kesztyűimet, mielőtt elkezdem kitolni a hordágyat a rajta fekvő Chloeval és amint a srácok megfogják és kihúzzák őt, magam is kimászok a kávézó romjai alól.
- Nem, mi a szomszédos épületben voltunk, amikor a robbanás történt. Mind jól vagyunk ..a legjobb tudomásom szerint. – fordulok Nyssa felé a kérdését hallva. Azóta, hogy betettük a lábunkat az épületbe és mindenki ment a dolgára, fogalmam sincs, hogy sérült-e valaki. Rádión nem jelezte senki sem, hogy bajban lenne, így pedig feltételezem, hogy az egész csapat sértetlen.
- Kösz, hogy ilyen gyorsan jöttél és rendben, vigyázok rá. – tervezem lekísérni a hordágyon fekvő lányt, aztán jövök vissza folytatni a munkám. Míg én Nyssával váltok szót, egy másik doki az egyik társammal tárgyal kicsit arrébb. Elköszönök a barátnémtól és belekapaszkodok a hordágyba, hogy azt megemeljük és a középen épen maradt lépcső felé menjünk.
- Meg kell állnunk amott. – mutat Henders az egyik irányba, amikor elénk jön a dokival folytatott diskurzus után. - Egy fickóba beleállt egy nagyjából 60-70 centi hosszú betonvasrúd, azt le kell vágni, aztán levinni, Ő vörös jelzést kapott. Már kértem, hogy hozza fel valaki a fémvágót. – ahogy végigmondja, Chloe felé fordulok, a mozgási irányt pedig megváltoztatjuk közben, a lépcső helyett a másik sérült irányába, ahogy a hordágyat cipeljük.
- Megállunk segíteni valakinek, utána leviszünk, oké? Tarts ki, nagyon jól csinálod. – még egy apró mosolyt is megeresztek felé. Nyssa sárga jelzéssel látta el, ami azt jelenti, hogy előbb a vörös kártyát kapottat kell levigyük, bármennyire is tűnik szívtelennek a döntés, az orvosok okkal jelölnek meg minden sérültet úgy, ahogy.
Arra a látványra viszont kicsit sem vagyok felkészülve, ami fogad, ahogy megérkezünk.
- Joël? – ahogy elhelyezkednek, ebből az irányból, amerről érkezünk, őt veszem észre előbb és, amint még pár lépéssel helyezkedünk látom meg Ront a földön.. Annak sem örülök, hogy Joëlt itt kell lássam és a kötésből ítélve Ő is a sérültek között van, de a másik ember.. hogy pont Ő.. a testéből kiálló vasbetonrúd.. hogy a vörös jelzést tette az a doki.. nagyon kis híja van annak, hogy nem ejtem el a hordágyat.. - Úristen.. – alig – vagy ebben a zajban, ami körülvesz minket szinte nem is –  hallhatóan szalad ki a számon, noha nem vagyok vallásos.
Igen, legszívesebben rohannék, pár lépésre van csak és hiába láttam korábban annyi szörnyűséget a munkám során, amennyit, ez a mostani jobban földhöz vág, mint az összes többi együttvéve. Mielőtt azonban bármit is tennék, győz a hivatástudat és a higgadtság, nem tehetem azt, amit szeretnék, még nem..
- Figyelj Chloe, most leteszünk. El kell mennem kicsit. Nem lesz semmi baj, oké?! – a lehető legóvatosabban hajtjuk végre a műveletet, nekem meg közben majdnem kiugrik a szívem a helyéről a látottaktól. A tudattól, hogy itt fekszik a saját vérében..
Felállok a lány mellől és a srácokhoz lépek, Ron mellé térdelve a padlóra – a sisakomat, automatikusan leveszem és magam mellé teszem –, úgy, hogy közben a látóterébe kerüljek, mert az egyértelmű, hogy a nyakmerevítő gallértól nem tudja mozgatni a fejét.
- Ne mondj semmit.kérem, legalábbis a hangsúlyommal, leginkább azért, hogy tartalékolja az erejét. Nem tudom mit keresett itt – pont itt, amikor rohadtul nem egy plázába járós fajta jókor jutott eszébe ezen változtatni –, de azt hiszem ez most nem is annyira lényeges.
A ruhámra szerelt rádióhoz nyúlok. - Hol van már az elsőre kért fémvágó? – annak ellenére, hogy higgadtság marad a hangomban, kurvára síkideg vagyok. A tekintetem pedig ekkor vándorol a karjára, amire az orvos a vérnyomását írta. Alacsony. Elhajolok annyira, hogy ne lássa az arcomat, amíg kell pár másodperc, hogy lehunyjam a szemem és elmúljon a káromkodási ingerem a hirtelen szétáradó rettegéstől az aggodalomtól.
- Azt látom, hogy te se vagy jól, de mekkora a baj? – a kérdés Joëlnek szól. Ront kértem, hogy ne beszéljen és esetében túlságosan is látványos, hogy mekkora a baj, ami borsónyira zsugorítja a bensőm. A rádión pedig már épp a válasz érkezik, de lemaradok róla, mert hatalmas reccsenés hallatszik fölöttünk és én automatikusan hajolok fölé, a saját testemmel védve a mellkasát és a fejét, de némi por, kosz és apró – szinte csak kavics méretű – törmeléken kívül más nem hullik alá. Az emelet a fejünk felett roggyant meg lefelé..
Mire jelenteni akarnék, elhajolva Ron fölül, amikor már úgy ítélem, hogy egyelőre elmarad az ég – de minimum a mennyezet – ránk szakadása, addigra Henders már leadja a rádión, hogy teljesen instabillá vált a második emelet..


Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szer. Jan. 04, 2017 6:32 pm
 



 

to Jackie (Nyssa), Ron and Joel - I. emelet

A világ kifordul önmagából, a létezésem megkérdőjeleződik, ahogyan több száz, vagy ki tudja, ezer nagyságrendű embernek, akik itt tartózkodnak, vagy éppen már csak múlt idő, mert tartózkodtak az épületben. Vártuk a szeretet ünnepét, a sült kalács, a friss fenyő illatát…és hirtelen minden darabjaira esett szét. A testem minden területe fájdalmakat ébreszt bennem, de a tudatom még ép. Beszélni már lassan egy órája, de lehet, hogy már van több is, de nem tudok. Az egyik fogam odaveszett, még legalább kettő mozog, de nem merem a nyelvemet se kinyújtani, mióta két nő is azért küzd, hogy kijussak innen. Egyiküket futólag ismerem, de a másikról nem tudok semmit. A nevük, és az előítéleteim maradtak meg. Nyssa teszi a dolgát, még morfint is ad nekem. Másodperceken belül minden elviselhetőbbé válik, a kulcscsontom nem forrasztja szét a mellkasomat, de a kiálló fémdarab, vagy vékonyka szilánk nem segít. A kinézetem egy haldoklóéra emlékeztet, holott orvosi szempontból még csak nem is vörös jelzést kaptam. Nyssa valamit a kezemre ír, Jackie pedig megszorítja a másikat. Emberség…az élet apró örömei ilyen helyzetekben mutatkoznak meg. Könnyes lélektükreimmel merülök el az övében, és hálát rebegek, hogy nem egyedül kell…meghalnom? Éppen megmentenek, de hetek óta küzdök a lét fogalmával. Van értelme küzdenem? Megszabadulhatnék a lelki gyötörtől, amit David adott nekem, mégis van, aki itt tartson…többen is, de Ő számít. Lehunyom a szemhéjamat, miközben kitolnak, és világosság gyúl körülöttem. A kávézó romjai alatt nem tudtam, hogy mekkora is a baj. Egy elzárt térben sínylődtem egy halott nő társaságában. A légzés fáj, a puszta fekvés is szokatlan tőlem, de tehetetlen vagyok. A saját testem rabja lettem. A fájdalomcsillapító a végére elbódít, és mikor Nyssa beszélni kezd hozzám, csak elhomályosulva látom az arcát. A fekete haja a halál angyala is lehetne, de most látom meg az igazi arcát. Gyönyörű, szebb, mint gondolná. Nagyot kell nyelnem, némi vér megalvadt a számban. A fogam helye nyálkás, és csak a nyelvem vége éri el. Percekkel később ketten emelnek fel, de Jackie, aki kommunikációban marad velem. Az épület elhagyása előtt, irányt változtatunk. Némán bólintok, ha más is bajban van, akkor segíteni kell, ugye? Megbízom bennük, így lehunyom a szemhéjamat, és csak a hordágy kellő ringatózása mellett hallom meg a jajveszékelést, a rádió recsegését. Hirtelen abbamarad minden, így elmúlik az andalgás, és az átmeneti nyugalom. A kis bőrredők felnyílása után a fölöttünk lévő mennyezetet pásztázom. Rengeteg karácsonyi fény, kiégett égősorok, egy félig leszakadt csillár. A nevekre nem figyelek, kell némi idő, hogy az agyam kitisztuljon, és ne képzelődjek. Az egy angyal a magasban? Mosolyogva kacsint le rám, én viszont megrándulok, mert letesznek a földre, és olyan kicsinek kezdem érezni magam, mint még sohasem. Végül elfordítom az arcomat, amennyire ez lehetséges, de meg is bánom, mert égető kín kúszik végig spirálisan az államtól egészen az orrom hegyéig. Könnyek szöknek a szemembe, de a földön heverő férfit felismerem. Dwayne…ő mentett meg, ugye? A rablás…a lövések. Hónapokkal ezelőtt történt, de neki köszönhetem, hogy nem lőttek aznap este tarkón. A pillanat bensőségesre sikeredik, szinte már zavarba ejtő, ami a két ismerősen ismeretlen között zajlik le. Jackie leveszi a sisakját, és jobban szemügyre vehetem, a sötétben nem láthattam olyan jól. Aggodalom, kimondatlan összetartozás hasít a szívembe, hirtelen nagyon magányos leszek, és azt kívánom, hogy Joel itt legyen…a szívem…verdesve keresi, mi van, ha már nem él?
- Ne… - nyögök fel, de ekkor továbbsiklik a pillantásom, és meglátom Őt. Az infúziót tartja, de él….életben van. Meleg, sós könnycseppek csordulnak végig az arcomon, mert itt van. Nem bírok mozdulni, de az ismerős mélykék szempár rám talál….ekkor viszont törmelékek hullnak alá, és minden bizonytalanná válik. Nem veszíthetem el, nem…még csak most…nem…
Vissza az elejére Go down
Enril O'Berry
avatar
Média és művészet

Avataron : Ash Stymest
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szer. Jan. 04, 2017 9:11 pm
 



 

II. EMELET
[Elijah & Eva]


Amikor elnyel a sötétség még kattog bennem a tudat, hogy valami kurvagyorsan elbaszódott, de nincs elég időm, hogy a hirtelen robbanó káoszt benyeljem. Az azt megelőző tíz perc fullon homály, az agyamban valami szemét smirglipapírt simogat és olyan görcsös rángás fogja el a testem, hogy kedvem sincs kinyitni a szemem, de rohadtul muszáj. Befogadni a porban úszó sötétséget, a sípszót felváltó nyöszörgésekbe kevert jajveszékelést, meg a tényt, miszerint nem egyedül érkeztem. Eleinte a kisujjam is keservesen megmozdítom, de aztán lassanként visszamászik belém az élet, vagy fasz tudja, de legalább a fejem el tudom forgatni, hogy bemérjem a nem sokkal tőlem heverő testet. Talán a kezdeti sokk teszi, hogy elsőre döglött aranyhalnak nézem, de basszam meg, a szemek stimmelnek, csak a pasimé kevésbé halott, hál' a pöcsömnek. Ezen rázkódva röhögök fel, amit végül elköhögök, meg próbálok fókuszálni a kínlódására, ami mondjuk nem akkora fun. Baszki.
- Jaja, semmi bajom - törlöm le a fejemről a vért, ne azt bámulja, hanem magával foglalkozzon. - Mi a faszom?! - kapom fel a hangokra a fejem, és egyszerre csapja ki bennem a biztosítékot a para, meg persze a megkönnyebbülés. - Ha ordít, nagy baja nem lehet - sóhajtok, majd erőlködve feltolom magam, de a félig ülő pozitúrába hamar beleszédülök, és kell két mély slukk, hogy ne üssem magam megint ki. Kurvanagy luxus lenne, ugyanis.
- Hát, mondjuk - bámulok végig magamon, majd kicsit jobban felküzdöm a testem, hogy bemérjem, mi a faszom történik körülöttünk. Az egy dolog, hogy mindenütt tetemek és/vagy rimánkodó emberek, meg törmelék, de aztán eljutok a kígyóig is, amit jelenleg így kompletten le is szarok. Ha megmar bazdmeg, akkor megmar, de hogy én innen el nem megyek, az kurvaélet. - Hát, az baszottul nem sikló, te homár - nevetek, de csak mert rohadtul nem tudom, mit kezdjek vele, és baromira nem néz ki jól az a nyomorék lába se. Inkább előkotrom a mobilom, de a kezdeti örömöt hamar lelohasztja a kibebaszott aksi. - Hogy rohadna el ez a fos! - baszom vissza a zsebembe, majd a tekintetem végigfuttatom a lehetőségeinken. Nem sok van, bakker. Aztán végül pont egy olyan személyben szúrom ki, akitől rohadtul nem várnám. Jó, két pillanattal korábban még azt sem tudtam, miszerint itt van-e egyáltalán, de aztán megint hallom a hangját és most kivételesen abba kapaszkodom.
- Eli térde szarrá ment, nem tud felülni és gőzöm nincs, hogy a picsába szedjük ki innen! - Én nyilván, sehogy, mert hozzá nem nyúlok, csak jobban elbasznám az amúgy is fos helyzetét, de attól még szívom a szám és próbálok megoldások után kutatni, amik rohadtul nincsenek. A mobilom becsődölt, segítség sehol és hiába tudnék lelépni, ha egyszer Eli kurvásul nem.
Vissza az elejére Go down
Joshua Walsch
avatar
Inaktív

Avataron : Ricky Whittle
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Csüt. Jan. 05, 2017 4:08 pm
 



 

to Ains - Földszint

A legjobban a fejem lüktet, meg a tudat, hogy lerókáztam magam. Milyen mentős az, aki egy kis fejbe kólintástól bekómál majdnem, és aztán meg a remegő gyomra tartalmát adja vissza? Szánalmas, és nemcsak én gondolom így. Tehetetlen vagyok, és még a legjobb barátom közelébe se tudok odaférkőzni. Körülöttem szétroncsolódott tetemek, nem beszélve arról az ipséről, aki percekkel ezelőtt kötött belém. Tiszta groteszk, hogy karácsony előtt egy nappal érjen ekkora támadás minket. Hol vannak a katonák, a védőőrizet…hát nem volt elég az alig tizenöt éve történt repülőgép szerencsétlenség, és pánik? Nagyhatalomnak képzeljük magunkat, és jön egy ilyen eset…akkor jövünk rá emberi halandóságunkra. Üvöltök, amennyire a torkomon kifér, hogy legalább hangbeli értesítést kapjak róla. Nemsokára egy dünnyögés féle is elér hozzám. A tekintetem arra siklik, és a vérben, meg porban úszkáló szőke haj tűnik fel először.
- Tengerpart? Ugyan már, akkor inkább egy szép hegytető, kitűnő kilátással. – nem adom fel, hogy közelebb kerüljek hozzá, de egyelőre a gyomrom, és a tarkóm összeesküdnek ellenem.
- Ne hazudj, még mindig csokiszirupot nyalnál rólam, ha lenne rá esélyed. – köhögök fel egy adag port, aztán éppen abban a pillanatban, amikor az elvérzéséről hablatyol, nem bírom tovább, szépen lassan átfordulok az oldalamra, és így testhelyzetet változtatva jutok el a kívánt távolságra. Nem törődöm vele, hogy nekem honnan folyik a vérem, a szédülés is erős, meg a vállam is tropa, de összeszorított ajkakkal, talán anyám se szólna be nekem, ha még élne.
- Itt vagyok. Nem éppen egy szőke herceg fehér lovon, és a fenébe… - a jobbomat nem feszegetem inkább, csak finoman, és lassú tempóban ülök fel, hogy szemügyre vegyem a sérüléseit, de előtte a bal tenyeremmel végigcirógatom az arcát.
- Nem lesz semmi baj, kijutunk, és megejtjük azt a bulit… - most van lehetőségem meglátni a combjából kiálló csontdarabot, és ha nem lennék férfi, akkor valószínűleg pánikba esnék. Ez meg kinek a faszom lába lehet? Nem hiszem el, hogy most jött ki a kórházból, és másodjára is közel kerülök ahhoz, hogy elveszítsem őt.
- Ains..nem…nem szabad lehunynod a szemedet, oké? Csak figyelj rám. Ne mozgasd…nemsokára meg kell, hogy érkezzenek a mentős alakulatok. – suttogom, aztán felpillantok, de az első emelet egy része már mozog.
- Valaki segítsen már…itt egy vörös jelzés. Azonnal kellene egy hordágy… - válasz azonban nyögés, és sírás formájában érkezik.
- Elviszlek arra a kibaszott szigetre, amit megígértem még kamaszként, csak éld túl Ains. – merülök el a kék lélektükrökben.
Vissza az elejére Go down
Ainslie Cartwright
avatar
Inaktív

Avataron : Juno Temple
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Csüt. Jan. 05, 2017 10:51 pm
 



 

Josh - földszint

- Szerintem én vagyok a nő, szóval hagy döntsem el én. A hegytető hideg, és én már így is fázom, meleget szeretnék. – Nem vagyok benne biztos, hogy jó dolog, hogy ennyire fázom, tél van, és felrobbant az épület, de azért talán ez nem normális, vagy ki tudja, én már lassan semmit, csak hogy nagyon nem szeretnék itt lenni, és hogy eddig a karácsony volt az egyetlen, amit szerettem az évben, de most… azt is elvették tőlem.
- Sosem nyalhattam rólad csokiszirupot, szóval mindegy is. – Más kérdés, hogyha engedné, akkor megtenném, de ilyen nem lesz, ez már biztos, és kezdek beletörődni, vagyis, hát elég rosszul fest a szénám, szóval nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán látni fogom még valaha. - Veled mi van Josh? – Mivel így nem igazán tudom felmérni a sérüléseit, inkább kérdezek, hiszen érdekel, aggódom érte is.
- A szőke hercegek elmehetnek a sunyiba. – Kéne a francnak bármelyik is, nekem tutira nem. Josht bevenné a gyomrom, de nem fogja, ez már tiszta, szóval marad a csendes áhítozás, és hálaadás azért, hogy legalább a barátom, és vigyáz rám. Még mindig gyakran gondolok a szerekre, ellenben azzal már megbékéltem, hogy ő tényleg segíteni szeretne rajtam, és nem okolom az aktuális szar állapotomért. Azért csak magamat okolhatom, de lassan már az is tök mindegy, mert nagyon beparáztam attól, ahogy a lábam kinéz. Igyekszem nem hisztériában kitörni, de kivagyok, mint az állat. A buli ígérete valahol elsikkad két laposabb pillantás között, annyival sokkal jobban esne most aludni, hogy azt elmondani nem tudnám. Josh elsuttogott szavait talán csak azért hallom kicsit jobban, mert azon a szinten rezonál, ahol vagyok épp, vagy gőzöm sincs, furán csendesnek tűnik most minden, olyan, mintha beszívtam volna, de arról nem lehet szó, mert azóta tiszta vagyok, hogy majdnem kipurcantam.
- De miért nem csukhatom le? Nagyon fáj, Josh, úgy könnyebb lenne. – Nem bőgök látványosan, de lassan azért csorognak a könnyeim, nagyon félek. - Josh, a vörös az rossz, ugye? Az a legrosszabb… emlékszem, amikor mentősnek tanultál és volt az a katasztrófás cucc. – Emlékszem, mert aznap éjjel vert először meg úgy igazán a férjem, amiért tovább maradtam nála, mint ahogy megbeszéltük. Mégsem bántam egy percét sem, de most határozottan nem örülök, hogy birtokában vagyok az infónak.
- Oké, de búvárruhát kell hordanod. – Kamaszként még annyira nem voltam tudatában az érzéseimnek, hogy ne bírjam elviselni a látványát, most azonban nem hiszem, hogy elviselném fürdőgatyában napokig. - De amúgy jó lenne. Josh, nagyon álmos vagyok. – Oldalra hanyatlik a fejem, de még próbálom nyitva tartani a szemeimet, pedig annyival könnyebb lenne megadni magam a hívogató sötétségnek… A lábam remeg, és áldanám az eget valami jó meleg takaróért minimum, bár ki tudja, éreznék-e valamit belőle.
Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Avataron : Eva Green
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Pént. Jan. 06, 2017 1:39 pm
 



 

Földszint - Ainslie & Josh

A pláza romokban van, azt kívülről is látni. Mindenhol széttört üvegek és törmelék borítja a padlót, a tűzoltók is extra óvatosan kezdenek el behatolni az épületbe. Az első kör az övék, a rezidenseknek sem kell elmagyarázni, miért rossz ötlet felelőtlenül járkálni ezeken a romokon. Ki tudja, mit rejt a por a padlón. Bárhol előfordulhat törmelék, bomba maradvány, éles szélek vagy akár laza deszka is, ami beomlik az ember alatt. Vér és emberi testrészek vannak elszórva a földön, mellé pedig néhány haldokló hangja is borzaszt. A lányok mellettem nem néznek ki jól, de egyelőre tartják magukat. Rendben, ennyi elég, a kötelesség tudatuk orvosként talpon fogja tartani őket. Az ajtó közeléből a mozgóképes sérültek már egy ideje kijutottak, szóval a legtöbb test halottat vagy nagyon súlyos sérültet takar. A lány, akit a halottak felkutatásával bíztam meg máris elindul és pulzus ellenőrzés után néhány bizonytalan esetnél neki áll jelölni. Pocsék munka és sajnos a tűzoltóké sem jobb, akiknek szabaddá kell tenni az utat. Nem mintha saját magamat irigyelném, mert rangsorolni sem egyszerű...
A munka nem halad valami gyorsan, rengeteg embert kell megvizsgálni és a nyilván valóan halálos sérüléseken kívül is sokan vannak, akik még élnek és komolyabb orvosi jelenlét kell, hogy meg tudjuk állapítani, mennyire komoly egy-egy seb. A tűzoltóknak így legalább van ideje utat törni és szorgalmas hangyaként el is kezdik kihordani a benn tartózkodókat. Az alsó szinten a káosz elég nagy, látszik, hogy sokakat feljebbről taszítottak le és előre tudom, hogy bárki is a kórház ügyeletes neurológusa, holnapig nem fog kijutni a műtőből. Éppen egy újabb sérültre pakolok nyakmerevítőt, amikor a hírek terjedni kezdenek. Valaki elég jól volt, hogy jelezhesse, itt vannak a mentő egységek, mert a térből több irányból is kiáltások hangzanak fel. A francba!
Tudom, hogy nem kéne ilyesmi miatt dühösnek lennek, mert az embereknek segítségre van szüksége tényleg, de nem segít a munkámban, ha olyanok követelik, akik a hangjuk alapján jól vannak és jelenleg még nem biztosított területeken ragadtak. Egy nagy sóhajjal adom fel a ragaszkodásomat az orvosi figyeléshez és közlöm a tűzoltókkal, hogy aki tud mozogni és elég jól van a saját lábán távozáshoz, azt kikísérhetik az orvosi sátrakhoz. A többiek között pedig egyre beljebb jutunk a pusztításon át, amikor egy igencsak orvosi kiáltás üti meg a fülemet. Vörös kód. Az egyik közeli oszlop mellől. A tűzoltók azonnal oda mennek és amint jelzik, hogy biztonságos a terep a saját kis rezidensemmel együtt megyek én is.
A párocska ugyan megviseltnek néz ki, de egyértelműen nem ők a legsúlyosabb sérültek a közelben, így halvány mosollyal fordulok a férfi felé, amíg a segédem a hölgyet kezdi vizsgálni - Itt az orvosi segítség. Maradjon két percig nyugton, ha kérhetem! - kezdek bele, miközben automatikusan csíptetem az ujjára az életjel mérőt és kapom elő a tollat, hogy bevilágítsam a szemét. És máris nem tetszik, amit látok. - Beütötte a fejét? Szédülés? Hányinger? Fejfájás? Mi a neve? Milyen nap van ma? Ki az elnök? ... A karja kiugrott, azt hamarosan visszatesszük, de előtt látnom kell, nem sérült-e a koponyája vagy a gerince - mert ebben a testhelyzetben kart visszarakni bizony nem könnyű és addig nem fogom stabilan felültetni, amíg nem biztos, hogy azzal nem teszek kárt benne. Közben a karján lévő sérülés is feltűnik, így automatikusan váltok a másikra és oda írom fel a mért adatokat és az előzetes diagnózist. - Van egy ronda vágás a jobb karján, varrni kell, de úgy látom, nagyobb ér és ideg sérülés nem történt. Mozgatni tudja az ujjait? Máshol érez fájdalmat, tud vágásról? - kérdezés közben várom a kisebb mozdulatokat, lehetőleg mind a négy végtagon egymás után, hogy előzetesen merjem pozicionálni és törődhessek a többivel, mint például a feje végig tapogatása. A haj hiánya esetében megkönnyíti a dolgot, látom, hogy nincs látható sérülés és koponya repedésnek sem találom jelét. Gyors mérlegelés után a sárga cetlit kap és fordulok is a kishölgy felé, aki eddig a társát látta el. A karjára neki is rákerült pár adat, nyakára egy merevítő, így nekem csak ellenőrizni kell a dolgokat. - Kisasszony, hogy hívják? Allergiás a morfiumra? - teszem fel a kérdéseket, miközben a teste felett áthajolva veszem jobban szemügyre a sérülést a lábán. Elsőre ez szilánkos törésnek tűnik, amit éppen a segédem próbálna felmérni, amikor mindketten egyszerre fedezzük fel a behatolási pontot a combja elülső részén. Oh, a francba!
- Ez nem egy másik...? - a lány hangja bizonytalan és igencsak zaklatott, de a pillantásom elnémítja.
- Nem tudom, nem ismerem minden orvost a kórházban. Kérem ne próbálja mozgatni a lábát, elég csúnya izom és valószínűsíthető csont sérülése van - fordulok ismét felé, miközben segítek abban, hogy megfelelően rögzíthessük a csontot. Tudom, hogy közben bizonyos dolgokat elhallgattam, de talán jobb, ha a hölgy azt hiszi, a saját csontja tört el és nem egy minden valószínűség szerint halott ember áll ki belőle. Egyébként nem is hazudtam, ha a combi ütőér is sérült volna, már egy ideje nem lenne magánál, így nyilván az izomba hatolt az emberi repesz. És a combcsont törés sem olyasmi, amit ilyen nyugodtan tűrne bárki is...

//na, doki néni megérkezett és úgy tervezi két-három poszt erejéig marad Smile
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Pént. Jan. 06, 2017 2:30 pm
 



 

Marion & Cat & Brad - II. emelet



Halvány, nem annyira örömteli mosoly csúszik az arcomra, nem is tudja, mennyire igaza van. Én fosztottam meg magam, és ha most belehalok ebbe a hülyeségbe, még csak végig sem tudom csinálni. Bár, azért azt tegyük hozzá, hogy mégsem ez az elsődleges motivációm a túlélésre.
- Lehet utolsó kívánságom? – nézek fel rá, ahogy a felsőjétől igyekszik megszabadulni, itt még csak mártírkodok, a hangomon hallatszik a játékosság, aztán ahogy a fájdalom elér, majd egyre csak erősödik, kezdem egyre komolyabban venni a helyzetet, és az eddig ironikusan szemlélt rizikót, miszerint tényleg nagyon rossz vége is lehet ennek az egésznek. Marion rendesen megkínoz ezzel a seb-eltömködéssel, és még csak nem is vagyok meggyőződve róla, hogy van annyi haszna, mint ára. De nem tehetek mást, bíznom kell bennük. Előbb-utóbb csak jön segítség.
Azért, remélem, előbb.
Az emelet süllyedése újabb bombaként robbantja a helyzetet. Ahogy mozdul a testem – lassan, a megfékezhetetlenség baljós ígéretével – a pánik most már nem rest belém költözni. Ez a legrosszabb. Nem az, ha két másodperc alatt megtörténik a baj, hanem mikor kiszámolt ráklépésben közeledsz felé, tudod, hogy mi lesz a vége, azt is, hogy még megakadályozható lenne, ugyanakkor semmit nem tudsz tenni ellene. Ha innen lezuhanok, talán nem esnék olyan nagyot, ha nem taxiznának ezek a tenyérnyi drágaságok a gyomromban, így viszont, esélyes hogy nem élnék túl egy esetleges pottyanást. Pláne, ha én csúszok le előbb, és utána még az emelet is rám zuhan.
Valaki elkapja a lábam, és valahol a tudatom mélyén fel is fogom, hogy tulajdonképpen jó dolog történik, (öh?), de ekkor már nem annyira tudom kontrollálni a reakcióimat.
- Kurvára nem csak úgy tűnik! – bazd meg. A második rándulás után azonban jobbnak érzem, ha nem erőltetem ezt az ordítva kommunikálást. Több szempontból sem. Rosszul vagyok, vérzek, fejjel lefelé lógok, állatira lüktet a hasfalam és még keresztül is rángatnak néhány édes apróságon, úgymint fotocellás ajtó-maradványok, itt-ott egy elhagyott láb vagy kéz, olykor egy próbababáé, néhol egy igazi emberé. A meginduló törmelék halom között félúton elsodródik mellettem egy kislány. A szemei úgy merednek rám, mintha segítségre várna, de érte már aligha tehetnénk bármit is, őt is törmelék találta el, a torkán, szinte azonnal meghalhatott.
Ez mind-mind közrejátszik abban, hogy a sokk kérés nélkül rám telepedjen, ami ezúttal nem kétségbeesett próbálkozásokat produkál, hanem egy-két percre szinte teljesen megbénulok, hallok-látok-érzékelek, de mindent csak tompán, idegenül messziről. Így viszont nem ellenkezek tovább, hagyom magam sodródni az eseményekkel, az egyetlen, amire ösztönösen figyelek, hogy a sérülésemre szorítom a kezem, hogy lehetőleg ne mozduljanak tovább a fémdarabok.
Annyira csak nem csúsztam még mélyre, talán nem tart már sokáig ez a felfelé liftezgető opció. Kérdés, hogy fel bírnak-e emelni a még egyben maradt részre, na meg hogy mennyire időben. A legtöbb, amit jelenleg tehetek, hogy igyekszem nem elhányni magam.
De nem tart olyan sokáig ez az állapot, ha a korlátrészlettel, vagy bármi mással próbálkoznak, tőlem telhetően együttműködően reagálok.
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Pént. Jan. 06, 2017 8:48 pm
 



 

Enril & Elijah & Eva
- II. emelet

Az Evát megragadó nő megeredt könnyekkel szorít a fogásán az első hazugság elhangzásánál, de végül elereszti a megragadott testrészt. Az áram hatása egyre kevésbé érződik, tényleg visszatér a porcikáitokba az élet a vízfolyás elálltával és arra is lehetőségetek lesz, hogy visszakiabáljatok a túloldalról érkező kérdésekre. A veszély nem múlik el, de egy időre mindenképpen fellélegezhettek és alkalom nyílik a vezeték félre csapására is addig a pillanatig, amíg reccsenés, majd újabb sikolyhullám meg nem rázza az épületet. Különösen a második szintet, aminek látványos vele járói szemközt huszonötös fokos szögbe döntik meg a padlót. A szerkezet meggyengült, a korlát kiszakadt és eljut hozzátok is a padló megrökönyödése, kisebb mértékű megdőlése. A törés nem a belső tér felé dönt el benneteket - hanem bal irányba, egyelőre tíz fokban. A robbanás közelében akar maga alá zuhanni és idő kérdése mikor indul el a tényleges láncreakció: az első emeletre történő ráomlás. Elijah lábán elmoccan a rázuhant kő, ami súlyát tekintve, normális kondícióval felemelhető lenne és ledől az egyik oldalra.
Hallani a mentőcsapatok folyamatos érkezését, de nagyon nehezen megközelíthetőek vagytok. A legnagyobb pusztítás a középső szinten történt, ami majdnem elvágja tőletek a felvezető utakat. Majdnem, az épület déli részén kezd győzedelmeskedni a megroggyanás és ha nehezebben is, de elérhetőek maradtok az északi oldalon lévő tűzlépcső felől.

Ellátó orvos: TRISTAN
Sérülések: Továbbra is kis léptekben gyógyultok az áram hatása alól. A többi változatlanul érvényben van.


Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Jan. 07, 2017 11:00 am
 



 

A helyzetet nézve nem tudom mennyire jelenthetem ki, hogy óriási mázlinak számít a beépített álmennyezet. A gipszkarton darabok vannak többségben, amiket nem nehéz félrehajítanom a férfi kiszabadításához. A gond a többivel van, a betonnal, ami viszont már magából az emeletből morzsolódott le a robbanás erejének hatására. Szitkozódok egy sort magamban és egy nagyobb darab kőtörmeléket pakolok félre, a kilógó kar fekvéséből tippelve a törmelék alá szorult vállának környékéről. Szabadabban mozoghatna ennek köszönhetően, de rögtön szólok, hogy megelőzzem az erre való kísérletet. Egyelőre nem kellene.
- Értem, tartson ki, mindjárt végzek ezen az oldalon és remélhetőleg megkönnyebbül. – a nagyobb darab álmennyezeti elem alá nyúlok, ami ketté törve nehezedik rá a férfire, hogy stabil fogást találjak. Az elmondottakat hallva rohadtul sietnem kell, ha tényleg átszúrta valamilyen kirakati tárgy és nem csak arról van szó úgy érzi. - A szavakkal egy kicsit most spóroljon, csak szorítsa ökölbe a kint lévő kezét, ha a válasz „igen”, rendben? – megvárom, amíg visszajelez. Nagyon remélem nem csak izomrángást láttam az imént, amikor észrevettem. Majd a tárgyra térek miért is kértem erre. - Érez köhögési ingert? – a vállam nem jelezte eddig, hogy komolyabban sérült volna a bolt előterébe történő belökődéskor, így nem finomkodok az erőkifejtéssel a magán még omladékot tartalmazó lapszerkezet felemelésekor, de egy pillanatra megrogyok a mozdulatban. Elkerekedett szemekkel, rövid kifújással tartom meg a súlyt és jobban berogyasztom a térdem, azért erre nem számítottam, nem voltak előjelei. Francba. Összeszorítom a fogaimat és kizárom a fájdalmat, majd ha ezt félrelöktem, akkor ráérek szívni miatta a fogam.
- Érez levegővételnél. Oda nem illő kopogást? Vagy hallja? – lenézek, hogy lássam a válaszát. Kell ez a szünet, hogy erőt vegyek a lökéshez. A rajta lévők nem hullhatnak vissza a férfira, akiből ekkorra már többet látok, nem csak a karját. - Készüljön. – nem mondok többet, mert mire? A fájdalomra? Arra, hogy jobb lesz? Készüljön arra, hogy ezek közül lesz valamelyik. Néhány kődarab már borulni látszik és ahogy ellendőlök a súlynak ezek le is bucskáznak, mégha meg is akadnak egy nagyobb törmelék résénél. A fenébe. Minden esetre lényegesen csökken a férfira nehezedő nyomás. Hangos csattanással vágom földre és félre az egyiket, ami majdnem a felső testébe ékelődött a közelségéből ítélve. A próbababát így látom meg. Jézusom. Félfekvő ülésbe kellene helyeznem a mellkas sérülés miatt, de a gerincsérülést sem merném kizárni, aminek legalább szemmel látható jelei nincsenek. Már a jelentősebb mennyiségű vért értve ezalatt. A kisebb törmeléket lekapkodom róla, fél kézzel, kicsit kímélve a vállam azzal, hogy félig a törzsem ölelem a bal karommal.
- A lábát tudja mozgatni? – beszélhet. Nem sokat, tömören, azt is lényegre törően, de kétlem nagy kedvvel tenné és megpróbálná. Másként nem biztos ki tudom zárni a lehetőségét, hogy valóban nincs gerincsérülése, ami miatt még csak meg se mozdíthatom. Figyelem, ha megmozdítja, de most inkább a kintiek felé nézek és megyek is.
- ITT VAGYUNK. ORVOSI SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉG. SÁRGA VAGY VÖRÖS JELZÉS. – egyértelmű, másokhoz is kellenek, tudom, de muszáj vagyok jelezni, hogy itt is vannak. Az üzletbe szorítva. Sürgősségi jelzéssel, mert nem vagyok elég a férfi ellátásához. Az elsősegély ide kevésnek tűnik és egyedül azt sem tudom megállapítani ennyiből mennyire súlyos az állapota.
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Jan. 07, 2017 11:41 am
 



 

Étienne & Sigmund - I. emelet

KÖZÖS:
A kisgyerek kékülő színe azonnal változik, ahogy oxigénhez jut. Riadtan néz, de meglepően jól tűri, ahogy Étienne ellátja. A sürgősségi kényszermegoldás egyelőre remekül beválik. Sikerül úgy kiszedni a babakocsiból, hogy a törött ablaküveg ne zúduljon rátok azonnal.
Az adrenalin még doppingolja a testeteket, de a sokkhatás múlófélben van, így minden sérülésetekbe egyre jobban áll bele a fájdalom, a súlyosabbakba lüktetéssel kézen fogva érkezik a kegyetlen érzés.
Ahogy Étienne kivette a gyereket és elindultok, hatalmas hanggal roppan meg az emelet a fejetek felett, aminek következtében a hátatok mögött azonnal megadja magát a már eddig is törött ablaküveg és hangos robajjal omlik le, ezernyi darabban, millió szilánkká törve a pláza padlóján. A fejetek fölül kavicsméretű törmelékdarabok hullanak alá, de egyelőre úgy tűnik, nagyobb baj nincs. Az viszont egyértelmű, hogy nem biztonságos maradnotok.
A parfüméria úgy 10-15 méterre lehet onnan, ahová a robbanáskor érkeztetek, az épület közepe felé. Ha visszaértek a kiindulópontotokra, akkor innen tökéletesen jól ráláttok szemben a második emeletre, ami nagyjából 25 fokos szögben dőlt meg, a korlátok kiszakadtak a helyükről, a pánik hangjai pedig egyre hangosabbá válnak.
Elsősegély dobozt a közeli, egykor elegáns öltönyöket kínáló üzletben találhattok.

Ellátó orvos: TRISTAN

Sérülések: néhány karcolás a leomlott ablaküveg szilánkjaitól, de semmi komoly

Kör kezdési javaslat: Tristan érkezése



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Avataron : Lullaby
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Jan. 07, 2017 12:37 pm
 



 

Marion & Caterin & Bradley -
II. emelet

CATERIN:
A szemedbe akkor nyilall fájdalom először, mikor elkapod Bradley lábát és nagy erőt kifejtve próbálod tartani és megállítani a csúszásban. A fájdalom mellé lüktetni is kezd, vér buggyan elő, érzed, mert meleg és végigcsorog az arcodon, ráadásul a szemed, amelybe a szilánk fúródott, ki is dülled kissé. Egyértelművé válik, az erőlködés nagyon rosszat tesz a sérülésednek.

MARION:
Sikerül felkapaszkodnod a még egyelőre vízszintben lévő emeletrészbe, azonban a tenyered valóban felhasítod kapaszkodás közben. Nem vészes, csupán horzsolás, de kellemetlen érzéssel adja tudtodra létezését.

BRADLEY:
A vérzést ugyan sikerül Marionnak csillapítani, de a fémdarabok el is mozdulnak – ezúttal szöget változtatva –, tágítva ezzel a belül lévő sérülés nagyságát, így a megoldás átmeneti. A felső, ami jelenleg felissza a vért, nagyjából 7-8 perc alatt fog átázni.

KÖZÖS:
A korlátrészletet sikerülhet akadálytalanul megszereznetek és közös munkával mindenkit viszonylagos biztonságba helyezni. Döntsetek akárhogyan, a vérveszteség és a mozgatás hatására Bradley közel kerül az eszméletvesztés állapotához. Caterin ha folytatja az erőlködést, a szemébe egyre nagyobb fájdalom hasít (ha abbahagyja, akkor marad a lüktetés, kisebb fájdalommal kísérve).
Mások is igyekeznek ott biztonságot találni maguknak, ahol ti is és egy húszasévei közepén járó fickó a pániktól és félelemtől önmagából kifordulva a lejtő emeletrészről való átkapaszkodás közben Marion karjában talál fogódzkodót magának. A lendület és a hirtelen történő események miatt nagy eséllyel el is ránthatja, vissza a lejtő felületre.

Megjegyzés: Mindenhol, ahol feltételes módban írtam, ott lehetőségetek van eldönteni, hogy arra viszitek a szálat tovább vagy sem.
Egy kör után újabb mesélőit kaptok.


Ellátó orvos: NYSSA

Sérülések: néhány karcolás és horzsolás a csúszás miatt mindenkinél;
Caterin szeme jobban vérzik az erőlködés alatt, de számottevő károsodás nem történik;
Marion felhorzsolja a tenyerét;
Bradley belső sérülése valamivel a fémdarab körül nagyobb lesz (az idegen tárgy(ak) nagyjából 5 fokos szögben dől(nek) meg a tamponálás következtében), de ezzel együtt a felső rögzíti is, tovább nem mozog egyik irányban sem.



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Tristan Edward Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Richard Madden
Kor : 35

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Jan. 07, 2017 2:12 pm
 



 

SIGMUND & ÉTIENNE - I. EMELET



Ahogy intézek tűzoltókat a fickóhoz, akibe a vasrúd állt, folytatom a munkát és haladok tovább, menthető sérülteket keresve az emeleten. Túl sok a halott, túl sok azoknak a száma, akik még élnek, mégis fekete kártyát kapnak.. elmondhatatlanul nagy a pusztítás, ezen a részén az épületnek és láthatóan itt a legrosszabb a helyzet.. Egy újabb élet felett döntök, ismét a legsötétebb színjelölést téve a nyakába és üres, de nyugtató szavakkal – hazugsággal – állítom, hogy minden rendben lesz. Pedig nem lesz.. nagyon nem.
Már indulnék tovább, amikor reccsen egyet felettünk az emelet és ösztönösen emelem mindkét karom a fejemet védve, de úgy tűnik több egyelőre nem történik. Pánik és sikolyhullám hallatszik fentről. Nem hezitálok, azonnal eldöntöm, hogy felfelé fogok tovább menni, onnan kell minél előbb lehozni a sérülteket, mielőtt még ténylegesen is leszakadna az egész emelet.
A parfüméria mellett elhaladva látok meg egyszerre két családtagot is, amitől kis híján áll meg az ütő bennem, így pedig eszembe sem jut a lépcső felé folytatni az utat.
- Sig!! – kiáltom el magam és felé kezdek futni, közben pedig magamban cifrábbnál cifrább káromkodások özönét hadarom el. Miért pont a fivérem? Mi a faszért van itt?!! Angie másik bátyáról nem is beszélve… a Roux család komolyan az utolsó pillanatra hagyja a vásárlást, kivéve az egyetlen kishúgot? Mert adja az ég és az Úr, hogy a gyerekeim anyja ne legyen itt…
- Hogyaza.. tedd le, megnézem a gyereket. – a mondat a majdnem sógoromnak szól és, ahogy lekerül a kicsi, rögtön őt kezdem el vizsgálni. A nyaka aggasztó, de kényszermegoldás kifejezetten jónak tűnik ebben az esetben. Kiveszek egy kisebb méretű nyakmerevítő gallért, mielőtt azonban rátenném, előbb kötést teszek a sebre.
- Helló kisember, az én nevem Tristan. Nagyon ügyes voltál, ezt pedig most felvesszük, rendben? – mutatom fel az merevítőt és óvatosan felhelyezem úgy, hogy a nyaknál gyárilag hagyott lyukon átvezetésre kerüljön a toll.
- Mit kell tudjak róla? – mindegy, hogy a fivérem vagy Étienne ad erre választ, valamelyikük ellátta – amennyire a lehetőségeik engedték – a tudásuk legjavát adva, én pedig közben sztetoszkóppal hallgatom meg a tüdőhangokat.
- Mindkét oldalon tiszta, jelenleg rendesen kap levegőt. – referálok és injekciót készítek elő, amit be is adok a gyereknek.
- A látható sérüléseiteken kívül mi a helyzet? Agyrázkódás, belső vérzésre utaló jelek, akármi? – közben folytatom a gyerek ellátását, olykor megdicsérve, hogy mennyire jól bírja az egész procedúrát, és figyelek arra, amit egyikük és másikuk elmond.
- Ha tudtok mozogni, jobb lenne valahová az épület szélére húzódni, őt viszem én. – felkarolom a gyerkőcöt és elindulok az egyik irányba, mert ha tényleg leszakad a felső emelet, akkor itt a lehető legrosszabb helyen vagyunk. Megnézem majd Étienne és Sigmund sérüléseit is, csak előbb kerüljünk máshová…


//nálatok is maradnék még minimum egy (de lehet 2) kör erejéig :3 //



Vissza az elejére Go down
Shane T. Prescott
avatar
Új regisztrált

Avataron : Michael Fassbender
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Jan. 07, 2017 11:49 pm
 



 

I. emelet || Roman

Ha valamiben, hát abban én is nagyon reménykedek, hogy megkönnyebbülök, bár a jelenlege helyzetben már fogalmam sincsen, miben hihetek és miben nem. Nyilván a túlélési ösztön munkálkodik bennem, de elég durva kutyaszorítóba kerültem és a mellkas tájéki szúrás sem éppen túl bíztató jel.
A szavait hallva kell néhány másodperc, míg felfogom azoknak értelmét és leginkább sikerül annyira összeszednem magam, hogy képes legyek reagálni rá. Ökölbe szorítom a kezemet, igyekezve hosszabban csinálni a dolgot, hogy ne vezessem félre, vagy higgye azt, hogy csak valami izomrángás történt. A következő kérdést hallva ismét ökölbe szorítom a kezemet, érzem az ingert a köhögésre, de mivel ennyire fáj a mellkasom, meg sem próbálkoztam vele, minden bizonnyal nem lenne túl kellemes érzés. Amúgy is érzek éppen elég negatív dolgot emellett, hogy már szinte fel se tűnjön és ne akarjak valóban köhögni.
Picit kivárok a következő kérdése hallatán és próbálok a levegővételemre koncentrálni és arra, hallok-e bármiféle oda nem illő kopogást. Elég nehéz egyébként erre koncentrálni, amikor fáj a mellkasom, a fülemben doboló véremen kívül pedig alig hallok bármi mást, éppen ezért nyitott tenyerem szorítom a földhöz. Nem akarom félreinformálni, bár lehet éppen ezzel teszem, de franc se tudja. Kopogást nem hallok, de az egész levegővétel nehéz és nem olyan, mint szokott lenni.
Készülök, bár fogalmam sincsen, mire, némiképpen megkönnyebbülök, amikor csökken a mellkasomra nehezedő nyomás, azzal a lendülettel szívnám végre tele a tüdőmet levegővel, csakhogy ismét úgy nyillal bele a fájdalom, mintha kést döftek volna a mellkasomba. Felnyögve szorítom össze a fogamat, a fájdalom grimaszba rántja a képemet és próbálok ezután aprókat lélegezni, úgy talán elviselhetőbbé válik a dolog.
- Igen - legalábbis én úgy érzem, mozog, mozgatom, aztán legfeljebb ha mégsem, akkor remélem látja és közli, hogy nem igazán sikerült a dolog. Vagy inkább ne is közölje, kell a francnak, hogy még jobban beparázzak.
Sárga vagy vörös jelzés. Frankó. Bár elég várható volt, hiszen habár nem vagyok orvos, azért nézek tévét és újságíróként elég sok érdekes dologgal találkoztam már. Ha emlékezetem nem csal, akkor simán lehet, hogy eltört egy bordám és átszúrta a tüdőmet, vagy a próbababára való zuhanás közben sérült meg a tüdőm, de a nehézkes levegővétel soha nem jó jel. Arról nem is beszélve, hogy szépen maga alá temetett az épület. Kurva jó.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 1:34 pm
 



 

I. EMELET - JOËL & JACKIE & CHLOE


A doki bocsánatkérését egy nemleges fújtatással intem le, mert kisebb bajom is nagyobb annál, hogy egy pillanatra még a látásomat is elvesztem az erős fény miatt. Mondanám, hogy leszarom, elviselem tovább is, ha ez a feltétele annak kiszedjék belőlem végre azt a szart, mert hiába éltül túl – miként az emlékeztető is szól – a robbanást, amíg ez a helyén van és idebent rohadok, rohadunk nem fogok nagy örvendezésbe kezdeni. Nem morgok a visszakérdezéskor, legyen ez az örömöm jele.. Megfeszül az állkapcsom és egy mély levegővel moderálom magam a válaszom idejére.
- Hat.. Az én mércém szerint hat. – többet nem teszek hozzá, hogy melyik felsorolt számlájához írja hozzá a szerinte alacsony pontozást. Lehet, ha nem ragaszkodnék önfejűen az eltűnés gondolatához vagy nem lennék ennyire ingerült magatehetetlenségemben, akkor magasabb lett volna a bemondott szám. Biztosan.. Az átforgatásra minden esetre, na arra baszd meg adtam volna egy nyolcast.. Jó, hogy nem haraptam le a nyelvem ahogy automatikusan összeszorítottam a fogaimat. Igazán adhatta volna a fájdalomcsillapítót ezelőtt is, igazán. A nyálam is undorító mennyiségben keveredett a véremmel, amit fájdalmasan tudtam csak lenyelni ezután. Egy röviden hadart oké-val veszem tudomásul, hogy a kórházban fogok bármi nemű választ kapni a fülemre mégis mi a franc van a hallásommal. Rohadtul remélem nem maradandó ez az állapot..
Mélyebb, valamivel könnyebbnek érzett levegőkre koncentrálok, amíg Joël-t kezeli a doki. A szeménél lévő szilánkoktól bizonyos szempontból jobban kiráz a hideg, mint a belém állt vasrúdtól, de jó hallani, hogy az azonnali közben járást igénylő életveszélytől ő is távol esett. Már amennyit hallok belőle, mivel a balra vannak, arra meg nem hallok valami jól, de egy valamit nagyon is tisztán ki tudok venni a beszélgetésből.
- ..és még az én humorom szar. Jézus. – inkább visszafojtott köhögésbe torkollik a rosszkor időzítő nevetési inger. Ha tényleg fel fogja dobni a felsorolt játékok egyikét is biztos lehet benne, hogy a másik oldalamon lévő kart hozzávágom.. Valahogyan, de hozzávágom. A lány szóba kerülésére ismételten a plafont kezdem el fixírozni. Inkább rohaduk így, minthogy Joël helyében legyek. Egyedül hála az égnek és nem bírnám még ennyire se kezelni a helyzetemet, ha tudnám más is a plázában tartózkodott a támadásnál. Tudatosan kerülöm, hogy erre ennél egyáltalán többet gondoljak és marad a történtekre vonatkozó kérdés, hátha.. Válasz nélkül hagyom a dokiét, zéró kedvem maradt szóra nyitni a szám és bólintanék, de van egy komoly technikai akadálya, amit ő aggatott a nyakamba. Végül hümmentek és igazítok valamennyit a takarón a szabad karommal, amibe nincs belekötve az infúzió.
Nem figyelek, csak az utolsó pillanatban veszem észre az idő közben befutó segítséget. Valószínűleg ők viszik ki a sérülteket, az egyenruha alapján ezt biztosra venném, de amikor lekerül a tagról a sisak.. Nem, eddig sem voltam nyugodt, de az egyenletes légzésemnek is lőttek azzal a lendülettel. A kibaszott kurva életbe.. Zaklatott ingerültséggel moccannék, ha nem nyilallna belém ismét a fájdalom és intene vele együtt hallgatásra. Elég lenyelnem a önkénytelen felülési próbálkozás következményét.. Nem, határozottan nem örülök neki, hogy itt van, mégha szemmel láthatóan nem is esett baja, ahogy végignézek rajta, már amennyire alapján ezt meg tudom állapítani. Grimaszra rándul a szám..
- Remélem meg se fordult a fejedben, hogy te csinálod.. – az imént lehet kérő volt a hangsúlya, az enyém viszont nem. Ahhoz nyugodtnak kéne lennem, de nem igazán vagyok hozzá a toppon. Leszarom ki vágja kisebbre ezt a szart, de ő nem és ennek semmi köze a hozzáértéséhez. Ez a munkája, oké, de nem rajtam fogja elvégezni. Ezt nem, amikor valószínűleg üvölteni fogok közben, mert nem tudják annyira kibiztosítani, hogy ne érezzem.. Pont és ne most akarjon ezzel kapcsolatban makacskodni, nem azért mondtam. Ha pedig fog én se fogom befogni. Az ellenkezőjéről tegyen le. Van itt kollégája, aki megcsinálja akinek nem jelentene akkora nyomást, mint neki. Igenis opció.
A mennyezet kezdi megadni magát, a hangot nem lehet félretéveszteni, még nekem se megy a kurva életbe.. Itt van és megint ösztönösen, önkénytelenül akarnék mozdulni, ami hatására kapok egy sokadik emlékeztetőt mennyire nem kéne ezt csinálnom.
- A roh.. – az egyenruhájába marok, kapaszkodok és annak szorításával vezetem el valamennyire a morfin által már tompított fájdalmat. A térdeimet is fentebb húzom, egyszerűen nem bírok csak feküdni. Miután elhajol sem engedem el, hogy mázlinkra semmi nem történt. Még.
- Mind megvagyunk? - szusszanom, mert az alászálló portól a szemem sarkából hunyorogva nehéz kivennem Joël-t speciel..


Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Kevin McKidd
Kor : 43

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 7:40 pm
 



 

1. EMELET - ÉTIENNE, TRISTAN

Alá kell írjam, Étiennenek valószínűleg igaza van. Az épületre sok mindent lehet mondani egy robbanás után, de azt nem, hogy biztonságos volna. Bólintással jelzem számára, hogy egyet értek vele, ám tekintetemmel egyelőre nem a helyszínt pásztázom, hanem a gyerek életfunkcióit ellenőrzöm, illetőleg azt próbálom kitalálni, hogyan is lássam el anélkül, hogy ártanék neki. Nem egyszerű úgy, hogy nem érzem nem hogy száz, de még csak negyven százalékosnak sem magamat.
- Bármennyire is nem akarlak lelombozni, de korlátozott a mozgási lehetőségünk. Ha te fogod a gyermeket, s fél kézzel rám támaszkodsz, én kölcsön veszem a hevenyészett mankódat. Hátha sikerül függőlegesbe tornásznom magam.
A gyereknek túl kell élnie, szüksége van arra, hogy megnyugtató kezek között legyen, s nem tehetem meg vele, hogy sorsára hagyom. Étienne lába is sérül viszont, kúszva pedig egy beteg kicsivel nem tudunk közlekedni. Próbálom kivitelezni a szóban felvázolt tervemet akkor is, hogyha nem kis nehézségekkel jár.
- Majd nem mozgok, ha eltűntünk innen. Ott majd beszélgetünk.
A köszönöm, az igen és egyéb frázisok elmaradnak a végéről. Nem tudok egyszerre beszélni, leküzdeni a lábamból indulón testemen végighullámzó fájdalom okozta majdnem-ájulást és közlekedni is. Így inkább a hatékony csendre esik a választásom, de közben mindenre figyelek, amit Étienne mond nekem.
A védelmi ösztön hirtelen moccanásra sarkall, ösztönösen fordulök szembe Étiennel, hogy a karjában tartott gyermeket takarhassam testemmel a szemből érkező esetleges szilánkok elől. Nem állok neki felmérni - nem is lenne rá idő a pillanat törtrésze alatt - azt, hogy merről is jön a robaj, moccanatlan igyekszem maradni és védeni azt, aki a legkevésbé érdemes arra hármasunkból, hogy szenvedjen. Nem élt még eleget. Határozottan nem szabad hát, hogy itt érjen véget kis élete.
- Bassza meg! - szalad ki a számon a káromkodás. Az előbbi hirtelen mozdulat következtében legalább annyira elhomályosult látásom, mint az éledő porfelhő miatt, így jó párszor be kell hunyjam és ki kell nyissam a szemeimet ahhoz, hogy kitisztuljon a kép.
- Ha itt halunk meg, legalább illatosak leszünk bomlás közben is. - kínálom meg Étiennet a parfüméria küszöbén ezzel a morbid és egyáltalán nem vicces poénnal. Mondanék valami hatékonyságról tanúbizonyságot adót, de ekkor megakaszt egy ismerős hang.
- Sérült gyerek, három év körüli, a torkába üvegdarab fúródott. Képtelen volt lélegezni, így agresszív kezeléssel nyitottunk utat a levegőnek. - az "örülök, hogy látlak" helyett az orvos kúszik elő belőlem, s közben elszidom a jóistent, amiért az öcsémet éppen ma osztotta ügyeletbe erre a helyszínre. Nem, mintha ne ő lenne az egyik legjobb traumatológus a Virginiában. Egyszerűen csak ebben az instabil épületben az ellenségeimet sem szívesen látnám, nem hogy a rokonaim.
- Egyéb sérülésnek se látható, se tapintható nyoma nincs rajta, de mindenképpen szüksége lesz majd egy CT-re. Ingerekre jól reagál, fájdalomcsillapítót nem kapott.
Nyilván nem. Hülyeségeket hordok össze, ám nem kezdek mentegetőzni, csak mozdulok, már amennyire képes vagyok sietve megtenni mindezt. Valóban nem kellene itt hesszeljünk a középvonalon.
- Beszorultak a lábaim a liftajtó alá, a bal lábszárcsontomat el is törte. - ebben röntgen nélkül is biztos vagyok. És én mégis ugrálok itt, mint egy túlbuzgó idióta. De legalább már világos, miért nem vagyok annyira összeszedett, mint szoktam lenni. Hiába voltam egy évet a sereggel a harcok sűrűjében, más dolog hogyha benne van a pakliban a sérülés és az is más, ha megtörténik.
- Nem nyílt törés, az ellátása nem sürgős. Étienne segített rögzíteni. Zöld jelzés.
Várhatok. Határozottan várhatok és nem csak a sérülésem önkényesen bekategorizált mértéke, hanem a mások megmentésére szakosodott orvos is mondatja ezt velem. Étiennet pedig hagyom, hadd válaszoljon a sérüléseiről ő, amit nem tud elmondani részletesen, azt hozzáteszem én.
- A vágás a lapockáján nagyjából 15 centi hosszú, keresztirányú. Amikor utoljára szemléltem, még ennél jobban nem szakadt fel, de azóta mozogtunk, nem is keveset.
Tudom, nem kéne. De mind tudjuk, hogy amíg bírjuk, úgyis fogunk. Ez ilyen.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Qetsiyah Hunt
avatar
Polgárság

Avataron : Bethany Joy Lenz (formerly Galeotti)
Kor : 35

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 8:03 pm
 



 

2. EMELET - MEGAN, NICK

- Bocsánat. - nevetem el magam a teás kérdésre. Az, hogy mennyire néz engem hülyének ebben a pillanatban a férfi meg, hogy mennyire ment férle a megjegyzésem segítő szándéka, most már mellékes. Igazság szerint úgy tűnik, hogy megszállta őket Teréz anya, szóval nekik is azzal használok, ha együttműködöm.
A szemeimet nem forgatom, megjegyzést nem teszek, mert bár nem tetszik a férfi stílusa második körben, mégis igazat kell adjak neki. Annyi a személyes - és talán kicsinyes - bosszúm az egészben, hogy nem állok neki a nőt csitítani, amikor ráförmed a férfire.
Fél kézzel segítek Megannek, hogy mégse holt súlyként kelljen felemeljen, míg másik kezemmel megkapaszkodom benne, áttéve karomat a nyaka mögött, a velem átellenes vállába kapaszkodom ekképp.
- Köszönöm, mindkettőtöknek.
Tegező formába váltok én is, talán csak nem haragszanak meg itt ebben a helyzetben. Különben is a nőnek kell kezdeményeznie az ilyesmit, szóval még illendő is vagyok, már ami Nick esetét illeti.
Fél lábon valóban elég nehéz lefelé ugrándozni a lépcsőn, de amikor megpróbálom használni a sérült lábamat is, könny szökik szemeimbe és meg is kell torpanjak egy kis időre, míg össze nem szedem magam. Ezernyi szitkot küldök a saját elmémbe önnönmagam ostorozandó azért, mert ilyen ostoba voltam. Marad az ugrálás, s hogyha már esetleg siekrül lekerüljünk a lépcsőről, akkor arra is futja, hogy helyzetüket könnyítendő egy megjegyzést megtegyek.
- Nyugodtan hagyjatok itt, megleszek. Nem akarlak hátráltatni benneteket.
Nem vagyok mártír, de tényleg nem szeretném, ha miattam lassulnának le. Ha van hova meneküljenek sebtiben, akkor a világért sem akadályoznám őket benne. Tényleg. Elücsörgök itt, várva a halált segítséget. Hiszek abban, hogy idővel úgyis megérkezik.


I gave you my heart. That's all I give you. And if that's not enough for you,
i am not enough for you.
Vissza az elejére Go down
Caterin Miller
avatar
Felső tízezer

Avataron : Emily vanCamp
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 8:36 pm
 



 

2. EMELET - MARION, BRADLEY

- Pofa súlyba! - morranok a férfire első lendületből. Persze meg is bánom, mert én sem beszéltem éppen szépen és megértem, hogy fájdalmas tehetetlenségében nincs jobb dolga, mint nekem káromkodjon, de ha már így esett, s kicsúszott, inkább arra koncentrálok, hogy ne ő legyen a másik dolog, ami kicsúszik, ezúttal a kezeim közül.
- Sajnálom, oké? - ennyi azért belefér, de ettől többet nem akarok mondani. Mégis, miközben a lehető legóvatosabban próbálkozom A-ból B-be húzni a férfit, újra megindulnak a kéretlenül pergő szavak belőlem.
- Nyilván könnyebb lenne, ha orvos lennék, de nagyon nem vagyok. Összességében az is csoda, hogy még nem ájultam el, tekintettel arra, hogy mennyire nem bírom a vért. A húgom tudna mesélni neked arról, hogy mennyire. Huh, az ég szerelmére! Nem volt igaz a cikk, mely szerint fogynod kellett az egyik aktuális szerepedhez? Milyen nehéz lehettél előtte? - hogy hülyeségeket beszélnék össze is meg vissza is? Igen. Ezzel próbálom elvonni a figyelmemet arról, hogy nagy betűkkel búcsút mondhatok a "nem fáj" megjegyzésnek a szememet illetőn. Kicsit olyan, mintha ki akarna ugrani a szemgolyóm a helyéről, de nincs az az isten, hogy eleresszem a férfit, pláne úgy, hogy bármikor lecsúszhat ezen a ferde padlón. Inkább jártatom a számat, s csak akkor fogom be, amikor a húgom hangja üti meg a fülemet.
- Pompás. Esküszöm, hogy az lesz az utolsó és nem mozgatunk többet sehová, oké? Vagyis nem itt és nem most. És őszintén ahhoz semmi közöm hova is mozogtok majd a húgommal. - veszem elő megint a csacsogós felemet, s bár hangom idegesen kapkodóvá kezd torzulni a fájdalomtól, illetve legszívesebben lemarnám az arcomat - vagy legalábbis kikaparnám a szememből a beleékelődött valamit - cselekedeteim mégsem veszítenek az agresszív innovatív, haha helyzeturalásból.
Sorsára hagyom Bradleyt Marion mellett, hogy a korlátdarabot át tudjam mozgatni a párosukhoz. Ez a terv legalábbis, amit egyre jobban sietve próbálok meg kivitelezni, hiszen egy tárggyal mégsem kell annyira finoman bánni, mint egy sérülttel. Az meg a másik fele, hogy nem csak a vért nem bírom, de a fájdalmat sem olyan nagyon, s a szemembe nyilalló vendég kezd elviselhetetlenné válni, az meg még nekem is feltánt a mozgásszünetben, hogyha nem ráncigálok senkit és semmit, csak nyugalomban vagyok, enyhül ez a rohadt lüktetés.
Ahogy a férfi ráfog Marion karjára, előbújik belőlem énem legrosszabbik fele. Ha sikerrel járok, akkor megpróbálok odacsapni a kapaszkodónak, hátha ezzel eltérítem attól, hogy a húgomat elrántsa. Ha ez azzal jár, hogy a szerencsétlent lelököm a lejtőre, vagy ne adj isten az emeletről, vállalom. De inkább a testvéremet mentem ebben a helyzetben, semmint egy vadidegent. Ugyanis jól gondolta Marion. Bradleyért se tennék meg ennyit, ha nem tudnám, hogy a férfi fontos neki.
- Add a kezed! - nyúlok még Marion után, ha sikerül. Nem akaom megengedni, hogy visszacsússzon oda, ahonnan sikerült elmenekítsük magunkat az előbb.


Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 8:45 pm
 



 

I. emelet || Shane

Látom, hogy hosszan szorítja ökölbe a kezét.
- Remek. – egy határozott bólintás is jár mellé és akkor jöhetnek a kérdések. Egy „igen”, azaz érez köhögési ingert és a második megválaszolására hagyok időt, tudom, hogy nehezet kértem. A kinti zajok még nem jelentenének gondot, hogy én magam ellenőrizzem, de nem bízok most ilyen szinten a hallásomban. Még mindig bedugultnak érzem a fülem. A második kérdésre egy „nem” érkezik, amire végszóként tekintek és megkezdem a nagyobb mennyiségű törmelék legurítását róla. Fél szemmel elkapom, hogy hirtelen megsüpped a mellkasa ahogy a légszomját próbálná orvosolni.
- Próbáljon kis levegőket venni, ne erőltesse a tüdejét. – a bolt hátsó felébe vetek egy pillantást, mielőtt a lábának megmozdítására tett kísérletét ellenőrizném az igenlése után. Megkönnyebbülök, sóhaj formájában ki is szalad belőlem, hogy ezek szerint nincsen gerincsérülése. Komoly legalábbis nem.
- A tagjai égetően zsibbadnak? Kifejezetten égetően, mindenhol. – jut eszembe, hogy ez még jelzés értékkel bírhat és egyáltalán nem zárhatom ki annyival a gerincet ért traumát, hogy képes érezni, mozgatni az alsó végtagjait. Ha erre választ kaptam megyek az üzlet széléhez közelebb, hogy ki kiabáljak és jelezzem az odakint tartózkodóknak idebent is rekedtek emberek. Azonnal nem fognak tudni jönni, világos, nem is várhatom, de máshogyan nem tudom a tudtukra adni, hogy szükség van rájuk. Egyetlen embernek ahogy újból hátra vezetem a tekintetem és a bent tartózkodókat nézem. Nincsen szemmel látható bajuk, nagyon szerencsésen megúszták pár karcolással, horzsolással a robbanást. Csak a tartók dőltek el, a polcok szakadtak le, de nem történt baleset.
Nyújtott léptekkel haladok feléjük, de csak amiatt, hogy út közben a hálóingeket lekapjam a fogasról.
- Roman Schwartz, seattle-i rendőrség. Kérem, ellenőrizze, hogy járható-e a hátsó, személyzeti folyosó és vezesse ki mielőbb az embereket, amennyiben igen. Számíthatok magára? – alkalmasabbnak tűnő ember híján ezt a biztonsági őrre bízom és ha bólint, akkor viszonzom. – Rendben, én maradok, amíg segítség érkezik. – bökök a férfi irányába és egy halom fehérneművel a karomra terítve megyek vissza hozzá. Az egyik gipszkarton odébb húzom, hogy támasztéknak használjam a közelebb eső, de a kirakattól távolabbi oszlophoz. Ha elkezdett beomlani, nem fogom elcseszni az időnket és megvárni a következő hullámot. Beljebb biztosabb.
- Van egy jó hírem és több rossz, bocs. A jó, hogy ennyi női fehérnemű között még nem feküdt, mint most fog. A rosszak közül nem sorolom fel, amikkel ugyanúgy tisztában van, mint én, de sajnos muszáj leszek elmozdítani arra az esetre, ha tovább omlana a mennyezet. – a nálam lévő ruhákat csak odahányom egyelőre a kijelölt fekhelyhez. Gondolom a félig ülő helyzetet szívesebben választaná ott, mint nekem dőlve. Odatérdelek mellé és igyekszek biztos pontokon megtámasztani a próbababát, mert biztosabb, ha annál fogva húzom odébb, onnan helyezem át.
- Szóljon, ha mehetünk.
Vissza az elejére Go down
Nick Hampton
avatar
Inaktív

Avataron : David Giuntoli
Kor : 36

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 8:51 pm
 



 

Megan – Qetsiyah – Nick – II. emelet

- Nem tesz semmit, máris sikerült elvonnom a figyelmét, még ha csak egy másodpercre is – rövid mosoly, hódítási szándék nélkül. Megtaláltam életem párját, de nem tehetem ki veszélynek, így eljátszottam az undok békát. Még mindig szeretem.
- Ahogy óhajtja, Miss Sárkány – micsoda vérmes nőszemély! Holott a kommunikáció fontos, még a legnagyobb veszélyben is. Mert ha nem közlöm mindezt, akkor a két rossz verzió közül a harmadik legrosszabbat választják. Vagy választjuk. Oly lényegtelen.
Tudatában vagyon a veszélynek, csak éppen a pánik megy messze ilyenkor tőlem. Egyszer tettem, soha többet. Beszéd közben mozgok és cselekszek is, hogy haladjunk, így Megannek tolnia sem szükséges, ahogy a helyzet engedi, szintén cselekszem. Időt éppen, hogy nem veszítünk ezzel, számításba véve a beszéd plusz mozgás, kontra szerencsétlenkedés plusz lehetetlenséget. Máris nagy előnyre tettünk így szert.
Ezek után azonban már némán koncentrálok, figyelek minden hangra, a káoszt is felülmúló hangzavarban a ránk, vagyis rájuk veszélyes hangokat, látványokat igyekszem kiszűrni, hogy minél előbb reagálhassak rájuk. Azt is figyelembe kell vennem, hogy ha lököm őket, minél kevésbé sérüljenek. De lehetőség szerint mindkettőt fel tudjam valahogy kapni, ha csak egy lendület erejéig is, ha valóban nagyon gyorsan kell cselekedni vagy nagyon nagy vész van.
Ha sikeresen leértünk a lépcsőről, nem hagyom őket megállni, hanem átvetve a sérült lábú nő másik karját a vállamon, még gyorsabbá teszem a haladást, lehetőleg biztonságos helyre, ahol vész esetén is meg tudják magukat húzni, míg nem jön segítség.
- Amm... el tudja látni? – a sérült lábra tekintek, aztán a másik nőre. A felsőm még talán segíthet, határozott mozdulattal rántom ki a nadrágövből és tépek le egy jó darabot belőle, hiába néztem körbe, hogy minél biztonságosabb helyre érjünk, az másodlagos, sőt sokadlagos lett, mit találok, amivel el lehetne állítani a vérzést, vagy lehetne segíteni a sérülésen. Átnyújtom az anyagot. – Vagy segítsek? – érdeklődés van a hangomban, ha szüksége van rám, vagyok, amúgy meg a figyelmem a környezeté továbbra is, ki akarom szűrni a veszélyes dolgokat, s ha még lehet valakin segíteni, akkor segíthessek.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Avataron : Nick Wechsler
Kor : 41

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 9:39 pm
 



 

To Sigmund-Tristan – Első emelet

Végigpörgetem Sig javaslatát a fejemben, összehasonlítom az enyémmel, míg a kezem gyors iramban, s egyben óvatosan, begyakorlott mozdulatokkal dolgozik a kötéssel a gyerek nyakán.
- A mankó jobb lenne. Inkább arra kéne ügyelni, hogy ne boruljak majd fel – nem tudom, mennyit bír a jobb lábam, mert hogy egyenesebben haladjak, zökkenések nélkül, ahhoz arra is támaszkodnom kell, az viszont már egyre jobban érződik, ahogy telik az idő, az, hogy lüktet, a legkisebb baj. Nem fog megtartani sehogy sem.
Válaszolni sem tudok, az élet igazol bennünket, s Siggel együtt ösztönösen a gyerek fölé hajolunk, egy kicsit le is görnyedek, még jobban magamhoz is vonom a karomban tartottat, figyelve rá, hogy egyrészt minél kevesebb helyen sérüljön, másrészt így a gyerek fölé nagyobb eséllyel tudunk hajolni ketten is, ha már esélyünk sincs elmozdulni.
- Minden oké, elmúlt – nyugtatom a gyereket, közben figyelem ez életjeleit, és a lehető legstabilabban tartani a fejét, nyakát, de ahogy Sigre tekintek, sokszorosan érzem, hogy nem csak az omló emelet miatt kéne innen minél hamarabb elvonulnunk.
- Ha lehet, ne nőiben – értem az illatra. Az élet morbid pillanataiban is ki tud törni az emberből a humor, belőlünk láthatóan mindenképpen.
A hangra azonban mozdulni sem tudok. Ugye nem? Amit eddig tolni akartam magamtól, hullámként csap át felettem. Mégpedig, hogy senki de senki ne legyen a családomból itt a plázában. Ugye nincs?
Ahogy Trisre tekintek, némileg megnyugodok, baja nincs, láthatóan a mentőcsapattal jött. Többszörösen megkönnyebbülök.
- Mindjárt kikerülsz innen, jó? – nézek a gyerekre, majd Sigre pillantok, végül Trisre. Látni rajta, mit él át és együtt érzek vele.
Óvatosan teszem le a gyereket, a karom eddig sem bírta igazából, csak az akaratom, ami az idővel arányosan egyre fogy, mint támaszték.
Sigre hagyom az orvosi magyarázatot, addig segítek Trisnek, amiben tudok. Ahogy felemeli a gyermeket, hirtelen fog el kettős érzés. Óvni akarnám a gyermeket, mintha csak én tudnám megtenni, egyúttal megkönnyebbülök, mert így, ha bármi is történik az elkövetkezendő percekben, a gyerek már biztosan megmenekült.
- A jobb bokám ment ki és Sig szerint a bal lapockámon van egy vágás - az arcom nyilvánvaló látvány, ahogy felnyaltam vele a padlót, az magáért beszél, így azt szóba sem hozom. - Signek a lábát rögzítettem, amennyire lehetséges volt- teszem még hozzá. Hogy milyen más sérülésem van? Nem tudom, sajog az egész testem, a derekamon lévő zúzódás sem fog azonnal látszódni.
A hangzavarra felnézek, és döbbenten látom a második emeletet, ami voltaképpen lelóg az elsőre, szemből. Bár elfog a tehetetlen düh, inkább nem szólok erről semmit. Mint amikor esetnél sem szóljuk el magunkat, vagy nézünk meredten a jelenetre, most is gyakorlottan pásztázik arrébb a tekintetem, vissza hozzánk, de a gondolataim még mindig ott vannak. Még tudok tenni, tehetek valamit, csak előbb Sig és a gyerek legyen biztonságban.

//Várunk! :3
Vissza az elejére Go down
Joshua Walsch
avatar
Inaktív

Avataron : Ricky Whittle
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 08, 2017 10:13 pm
 



 

Ainslie and Nyssa - Földszint


Ainslie nem néz ki jól, és tartanám benne a lelket, de én is aggódom. Az alsó szint nem néz ki valami jól, körülöttünk egy csomó halott, nem beszélve a szétszóródott emberi maradványokról. Nem vagyok egy puha pöcs, de a gyomrom nem igazán képes befogadni ezt jelen helyzetben, mégis erősnek kell mutatkoznom előtte. A mentora vagyok, és a legjobb barátja. Nem fest túl jól, és abból a szögből, ahonnan most én látom a lábát…mondjuk azt, hogy ez még a hihetetlen történetekbe is beleillene, ha nem éppen mi lennénk az áldozatok. Egy szombat esti tv-s műsorba még beleférne, de most az is kétséges, hogy túléljük ezt a napot, vagy éppen Ains túléli-e. A vérzés nagy felületen van, nekem a jobb vállam kibaszottul fáj, de mindenképpen orvosi segítséget kell hívnom, így elkiáltom magam. A vörös kód egyértelmű jelzés arra, hogy ide azonnali beavatkozás szükségeltetik. A mentőalakulatok már itt vannak, néhány tűzoltó sisakját is észreveszem, de szédülök, mégis a szöszire koncentrálok.
- Ne aggódj rendben…ne foglalkozz most a színekkel. Nyugodtan lélegezz, és ne izgasd fel magad, rendben? – szorítok rá a kezére, mire végre feltűnnek a láthatáron, és egy fekete hajú, beöltözött halott kém (?!) közeledik felénk.
- Ne velem foglalkozzanak, hanem a barátommal.. – terelném el a figyelmét, de igen makrancos, és makacs is, tehát befogom egy időre, de ha nem fogják kellően ellátni, és másodperceken belül nem kerül ki, akkor bárkivel hadba szállok. A csiptető automatikus, nem újdonság, és felismerem a városi halott kémet is végre a megmentőnk személyében.. A vezetéknevét nem tudnám megmondani, de a keresztnevére tisztán emlékszem. Néhány alkalommal volt szerencsém találkozni vele, amikor helyszínelőket kellett hívnunk egy-egy esethez. A mentősök élete sem fenékig tejfel, és sokszor nekem kellett bemondanom a halál időpontját. A világítástól összerándulok, és a látásom is homályos lesz, sőt kell két perc, mire észhez térek.
- Hohó…elég sok a kérdés. Lehetséges, hogy beütöttem, és akad némi hányingerem is, de ne velem foglalkozzon, hanem a barátommal… - még mindig kérlelem a nőt, és a névtáblára siklik a tekintetem.
- Nyssa…Joshua Walsch vagyok, és december… - hányadika is van ma? Ajaj, ez nagyon nem oké, és el is hallgatok egy időre. Az elnök neve meg mi a fenének kellene? Idegesen pillantok oldalra, hogy mit csinálnak Ains-szel.
- Nem számít, hagyja már… - a kezemre ír fel valamit, és most tűnik fel, hogy a jobb karomon egy csúnyább vágás éktelenkedik. Nem vagyok egy rossz beteg, de nálam súlyosabb esetek is vannak, akiknek sürgősen ellátásra lenne szükségük.
- Vágás? Jaj, nem olyan nagy az. Vigyék ki Ains-t, a másik beteget. – erősködöm, de amint megmozdulok, éles fájdalom nyilall a vállamba.
- A picsába… - szitkozódom, de elérem, hogy másra terelődjön a szó, és megnézze őt is. Nem válaszolhatok helyette, de fel vagyok készülve rá, hogy megtegyem, ha esetleg elveszítené az eszméletét.
- Előbb már alig volt magánál, és fázott. – osztom meg az aggodalmamat a dokinővel. Nyssa félbe maradt mondata a legrosszabb sejtésemet igazolja be. Egy másik ember lábszára fúródott Ains-be, és ha nem kap segítséget, vagy rosszul látják el, a rosszul is elsülhet. Némi porfelhő száll alá, mikor feltekintek a fölöttünk remegő épületdarabokra. Ki kell jutnunk élve…
Vissza az elejére Go down
Elliott Davenport
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Keegan Allen
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 09, 2017 1:43 pm
 



 

LEE, NADIYA, TARA

A tűzoltó nevét, aki mellé beosztottak, egy bólintással veszem tudomásul, megjegyezve a rövidebb változatot. Nem azért, mert gondot okozna az elsőre kiejtett, hosszabb verzió memorizálása, hanem, mert nyilvánvaló okkal közölte a másikat.
Előre engedem, mégiscsak ő a szakember jelenleg, hogy mégis merre mehetünk, de igyekszem nem nagyon lemaradni és óvatosan haladni, amennyire telik tőlem. A befelé haladás így viszonylag eseménymentesen zajlik, leszámítva a fosztogató társaságot, bár további gondot ők sem okoznak, ahogy végre elhúzzák a csíkot máshová. Idióták… a legtöbben menekülnének innen a ehető legmesszebb, ezek meg… na mindegy, az emberi hülyeséget valószínűleg sosem fogom megérteni.
A feltartott ujjal jelzett fülelésre megállok és magam is hallgatózok, hogy kiderüljön merről is érkezik a hallott hang pontosan, na meg, mert Lee is egyértelművé tette, jobb, ha egy helyben maradok most.
- Oké. – amíg az öreget veszem szemügyre, na meg az általa mutogatott helyet, amennyire tőlem telik figyelek az ideiglenes társamra is. A nevem hallatán pedig felállok a guggolásból.
- Megyek! – szólok vissza, de előtte még visszafordulok a sérülthöz.
- Mindjárt jönnek magáért és kiviszik. – legalábbis remélem, hogy így lesz. A fickót magára hagyva indulok én is a gerendák irányába.
- Mit hallasz? – az első kérdéssel érkezem és a kezemben lévő zseblámpával próbálok bevilágítani a törmelék és épületelemek alá és közé, a hang forrása után kutatva. ..és akkor meghallom én is a jelzést, kérést, a páni félelemmel átitatott hangot.
- Ne féljen, kiszedjük onnan! Megsérült? – nem ártana tudni, hogy mekkora a baj a láthatón túl, miszerint valahogyan ki kell majd ássuk innen..
- Tud mozogni? – kérdezek újra és amint válaszolt, Lee felé fordulok.
- Van ötleted hol kezdjük? – mondjuk úgy, hogy lehetőleg ne rontsunk tovább a helyzeten és ne omoljon az egész halom még jobban a bent lévő nőre.
Ha van elképzelése arról miként is fogjunk neki kiásni, akkor a törmelék után nyúlva kezdek neki elmozdítani azokat az útból, mígnem…
- Te is hallottad? – állok meg és újra fülelni kezdek. Mintha egy másik nő hangja lett volna..
- Megnézem. – egyelőre gőzöm sincs, hogy még egy áldozat vagy az erősítés érkezett meg, legyen akármelyik is, tudnunk kell, hogy mi a helyzet.
- Seattle-i rendőrség! Kiáltson, merre van! – emelem meg a hangom és a kezemben lévő zseblámpával világítva kezdem körbe járni a leomlott törmelékhalmazt az egykori liftek felé.


And maybe remind the few if ill of us they speak
that we are all that stands between the monsters and the weak.

Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Scarlett Johannson
Kor : 32

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 09, 2017 10:39 pm
 



 

Elijah, Enril - II. emelet

Nem kell drasztikus eszközökhöz folyamodnom. A nő elenged. Hurrá! Talán az arcomon is látni engedem a megkönnyebbülést, amit érzek, és még az is átfut az agyamon, hogy talán kedvesnek kellene lennem vele. Lerázom ezt a gondolatot. Kinek van erre ideje? Különben is, már megtettem.
Megyek tovább, bár fáj minden alkalom, amikor sérült bal lábamra helyezem a testsúlyom. Ahogy az áram hatása egyre kevésbé domináns a testemben, úgy érzem egyre inkább a többi sérülést. Valamit valamiért, ugye. A dúdolós koncentráció (mantra?) segít, és még el is vigyorodom, akikor sikerül arrébb piszkálnom a vezetéket. Így kell ezt csinálni, Sterling! Már csak figyeljek, hogy bele ne gyalogoljak megint. Az de gáz lenne már! Ahelyett, hogy különösebben örülhetnék, újabb figyelemelvonás érkezik: az átelleni "galéria" megroggyan, én automatikusan térdre vágom magam, hogy lejjebb kerüljön a súlypontom és stabilabb legyek (rogyasztani a vezeték okozta sérülés miatt nem lenne szerencsés, így is csillagszikráztatós fájdalom honorál), első pillanatban minden figyelmem a saját testem és környezetem kapja meg. Ám a mi felünkön némi baljós remegést és úgy tíz fokos dőlést leszámítva megússzuk a dolgot, ellenben ott túlnan csúszni kezdenek lefelé az emberek. Vetek egy pillantást a törmelékkel borított mélységbe. Csórikák, a többség nem fogja túlélni.
Azonban esélyem sincs segíteni rajtuk, úgyhogy elfordulok, és inkább azokkal foglalkozok, akiken igen. Enril. Elijah. Gyakorlatilag bárki más meghalhat itt felőlem, mert ők a prioritásaim, és dögöljek meg én is, ha hagyom őket megpusztulni. (Na jó, nem. Én vagyok az első.) Nem állok talpra (ha újabb dőlés lenne, akkor tuti elesnék), térden közeledem a vízben, ahogyan a tatamin tanulja az ember.
- Nem vagyok medikus, se tereporvos - szögezem le még menet közben, mintha máris mentegetőznék, és bakker, még nekem is feltűnik, hogy ez hülyén hangzik. Végighallgatom az állapotjelentést. - Kiviszlek titeket innen. Nyugi. Csak ne ess pánikba, ne kapj sokkot! - utasítom szigorúan, a civilekkel folyton ez baj, még azokkal is, akik konrkétan háborús övezetben élnek, itt még ez sincs, kivételesen talán még meg is érteném a besokallást. Naná, hogy őt nézem meg először. Nem vagyok medikus, de anatómiai ismereteim kimagaslóak, és vagy százféleképpen tudok életet elvenni - mennyivel lehet nehezebb megmenteni? (Kurvasokkal. Mindegy.) - Felváltva feleljetek! Milyen nap van ma? Milyen dátum? Teljes nevetek? Az én nevem? Hányszor csuktak már le? - Bár eddig nem tűntek zavartnak, sőt. Enril már felült, úgyhogy vele könnyű dolgom van: a fejét két oldalra forgatva megnézem-megtapogatom a koponyáját (próbálja csak meg nem hagyni!), majd a gerincét is. Ellenőrzöm a mellkasát nyílt sebek után. Könnyen megy, mivel láthatóan nagyon-nagyon szerencsésen, gyakorlatilag felületes sérülésekkel megúszta ezt a mókát. Az arca mondjuk eléggé vérzik, de az elkerülhetetlen velejáró. Az persze kérdéses, hogy a huzamosabb ideig tartó áramütés mit okozott benne.Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. - Megmaradsz, és szállítható vagy. Fel tusz állni? - közlöm vele is az eredményt és kérdezek egyben. Aztán irány Elijah. Tekintve, hogy egy betondarab landolt a lábán, ő lesz a nehezebb eset.
Ha nem Enril pasija lenne, simán leírnám járulékos veszteségként és hátrahagynám. Félresöpröm a kísértő gondolatot. Neki is leellenőrzöm a fejét, aztán a gerincét, majd megpróbálom ép fél kezemmel lebillenteni/görgetni róla a követ. (Ha bírnám használni a balt, simán leemelném, de így...) A térdét látva egyértelmű, hogy arra nem fog ráállni a közeljövőben. - Oké, srácok, eligazítás. Elit ketten visszük. A bal oldalam tropa, úgyhogy a jobbomon vezetlek, Enril a másikon, ránk támaszkodsz. Közben nem lesz duma, én és Eli ráharapunkk valamire, hogy ne ordítsunk. Én diktálom a tempót, ütemre lépünk. Arrafelé megyünk, mielőtt beomlik alattunk ez a szar - mutatom az irányt, amerre stabilabb a szerkezet, plusz elvileg kell lennie lépcsőnek. Valahol.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
 



 

Vissza az elejére Go down
Belvárosi Pláza
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
4 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Similar topics
-
» Landon & Jadie - Galéria a belvárosban
» Menedék - Fővárosi Állatmenhely

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: