Vízesés

Lehunyt pilláim mögött képek sokasága ostorozza lelkemet. Karba font kézzel próbálok kényelmesen helyezkedni a nem épp vendégmarasztaló ülőalkalmatosságon. Órák teltek el és semmi hír. A műtét jól sikerült, ennyit tudok, most bent van nála az anyukája. Megismerkedtünk, bár kötve hiszem, hogy épp erre a találkozóra vágytunk volna mindketten. A nagyszüleimet nem is mertem még értesíteni, sem anyámat. Végtére is nekem kisebb zúzódásaim, vágásaim lettek, csupán az alkaromat a csuklómmal kellett begipszelni egy durvább zúzódás miatt, és a lábszáramat összevarrni ott, ahogy mély vágást ejtett a szikla. Jamie-től kaptam egy sportcipőt és száraz ruhákat, így most egy sötét farmerban, kék pólóban és egy szürke Virginia Mason-ös kapucnis pulóverben várok arra, hogy megtudjak valamit. Grace édesanyja kedvesen kijött párszor hogy biztosítson róla, minden rendben. Minden alkalommal elküldött haza pihenni. Minden alkalommal megköszöntem és maradtam. Semmi nem tudna eltávolítani Grace közeléből. Fejemben újra és újra az események pörögnek és mire észbe kapok, a szívembe új vágyak költöznek. Nem maradhat így minden. Ez jel volt. És ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy nem nézem tétlenül tovább, ahogy elrohan mellettem az élet. Nem nyalogathatom tovább a sebeimet, ennek itt és most kell véget vetni. A halál újabb kísértése talán rádöbbentett, milyen múlandó vagyok...
A nevem hallom a hangosbemondón.Vagyis nem a nevem, de Grace anyjának kedves hangját felismerem, és ő szólított az első pillanattól kezdve édesemnek, és nem tudok rá ezért haragudni. Azonnal felpattanok és az ajtó felé kezdek botorkálni, de a járás eléggé megnehezíti a fájdalom, ami a lábamba és a karomba mar. Fáj a fejem is, de legalább már nem reszketek. Óvatosan botorkálva lépkedek az ajtóig, majd egy nővér siet a segítségemre és beenged. Grace szobájának az ajtajáig lépkedek, és mikor belépek minden igyekezetemmel próbálom visszatartani magamban a bűnbánatot.
- Szia Csipkerózsika. - mosolygok rá, és közelebb botorkálok az ágyhoz. Rémes állapotban van, a fején kötés, szemei alatt vérömlenyek éktelenkednek, szája duzzadtabb és cserepes, pedig kapott infúziót is. Vágások, öltések és tapaszok tarkítják a karját és csak remélni tudom, hogy nagyobb baja nem történt. Grace anyukája kedvesen a vállamra simítja a kezét.
- Leugrom a kantinba. Kicsit magatokra hagylak. Kértek valamit? - kérdezi de én csak megrázom a fejem. Egy falatot sem tudnék lenyelni, odakint az asztalon töméntelen mennyiségű kaja és innivaló van, érintetlen minden. Magunkra hagy, én közelebb megyek hozzá.
- Hogy érzed magad, Mókus? - kérdezem tőle és közelebb húzok egy széket és leülök mellé, a kezét óvatosan megfogom. Könny szökik a szemembe. - Én úgy sajnálom...ha arra gondolok, hogy majdnem...- nyelek egy nagyot. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna, ha meghal. Nem, éltem volna túl, ebben biztos vagyok. Hisz olyan kevés idő jutott nekem vele, ami volt, elveszett. És ő várt rám. A szemeibe mélyedek, majd felállok és közelebb hajolva óvatosan gyengéden szájon csókolom, és csak néhány pillanatig magamhoz ölelem ép kezemmel.
- Házasodjunk össze.
A szavak úgy buknak ki a számon, hogy nem is gondolkozok rajta. Eltávolodok és még magam is meglepem a határozottsággal. Gyorsan folytatom - Nem...tudom, hogy nem így kellett volna, de...nem akarok tovább várni. Kellesz nekem, Grace, és nem akarom tovább pazarolni az időt. El akarlak venni. Veled akarok élni, és gyerekeket akarok, és megosztani az életet veled. Tudom, hogy ez így sok, de...Grace. Gyere hozzám. Házasodjunk össze és kezdjünk új életet.
Reménykedve nézek rá, és nem is gondolok arra, hogy ez így illendő-e vagy sem. Évek szaladtak el mellettünk. Mire várjunk még?

Kimozdulásra vágytam, ha még egy órát is a négy, fehér fal között töltök, akkor kevés választott volna el attól, hogy a türelmem szertefoszlódjon. Márpedig szeretek nyugodt lenni, ez tesz jó orvossá, nem a tudomány és nem is a műszerek. Idegesen nem lehet műteni és tisztán gondolkodni sem.
A természetbe vágytam, az idő végre nem mondott annyi esőt, sőt, enyhe napsütést is jósolt, de nekem már mindegy volt, menni akartam. Topázt a kanapén hagytam aludni, most nem volt kedvem utána rohangálni, a hátizsákot dobtam a vállamra, amelyben csak víz, némi élelem és egy esőkabát lapult, végszükség esetén.
Egyedül túrázni bárhol is viszont a legnagyobb botorság, így rövid gondolkodás után felhívtam Nadiyát. Nem tudom, miért döntöttem úgy, hogy vele szeretnék túrázni, csak éreztem. Feldolgoztam a lelkiismeret furdalásomat is bátyámmal kapcsolatban, helyére téve a dolgokat, ahová valók. Maradt a felelősség, s a kapcsolatok ápolása.
Nem tudom, Nadiya miként tervezi tovább az életét, de talán tudunk segíteni egymásnak abban, hogy lezárjuk az életünk egy részét, s vele Étiennel töltött közös időnket. S egyben meg is szerettem volna ismerni, ezáltal talán picit még jobban megismerni Étiennet. Aztán alakul, ahogy alakul, nem erőltetek semmit.
A lakcím előtt csak leparkolok, s megnyomom háromszor a dudát, s megvárom, míg bevágódik a kocsiba, megmondtam, mi lesz az úticél, s hogy tudjon készülni.
- Szia – rámosolygok, puszit adó sosem voltam igazából. – Lakótársaid? – tudok a kutyákról, éppen ezért nem hoztam Topázt, lévén ráadásul még cukkolná is a kutyákat, nem tudom, honnan véve a bátorságot hozzá.

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, a kérdés csak annyi, hogy mikor és meddig kell várni a teljes felépülésig. Hónapok teltek el azóta, hogy elveszítettem azt az embert, aki mindennél többet jelentett nekem, és még mindig szellemként létezem. Már nem sajnáltatom magam, nem bújok zokogva a párnáim közé, nem mardossa a gyomrom a mindent elsöprő fájdalom. Mostmár jobban vagyok, elfogadtam a helyzetet, megtanultam együtt élni Étienne halálával. Mégis, minden nap úgy érzem, hogy nem lehetek többé a régi önmagam. Hosszú évek magánya után, véletlenül botlottam bele ismét a szerelembe, hogy aztán néhány hónapnyi boldogság és álmodozás után ismét magam maradjak. Szomorúbb és magányosabb mint valaha. Meg akartam változni, újjá szerettem volna születni, abbahagyni a mészárlást és családot alapítani, de a sors másképp akarta. Elvette tőlem a változás lehetőségét, meghagyva nekem  csupán a kínlodást és halált. Sokáig magamba voltam gubózva a szeretett férfi halála után, mostanra viszont már jobban vagyok. Hiányzik, mardos a magány, szeretném magamhoz ölelni még, de elfogadtam, hogy ennek így kellett lennie. Megtapasztaltam a boldogságot majd elveszítettem, azért, hogy erősebb és céltudatosabb legyek. Valahol mélyen legbelül tudom, hogy minden okkal történik, azért vagyok aki vagyok, mert még sok lezáratlan ügyem van.
Vidáman ébredtem reggel, nem jellemez mostanában a felhőtlenség, de most valamiért a jobbik lábammal léptem ki az ágyból, és a napom hátralévő részére is ez volt a jellemzőbb. Szokás szerint ma reggel is kávézni vezetett az első utam, nincs is jobb a reggeli ébredés után mint elszívni egy szál cigit egy csésze gőzőlgő kávé mellett. A lányok mit sem sejthetnek abból amin keresztül megyek már hónapok óta, ők csak ártatlan kisállatok, mégis sokszor  volt olyan érzésem amikor belenéztem csillogó szemeikbe, hogy átérzik a fájdalmat ami bennem él. Mostmár végérvényesen ők maradtak csak nekem, örök társaim és boldogságaim. A fekete kortyolgatása közben a telefonom zakatolása rángat vissza képzeletem kuszaságából. A kijelzőn megpillantani Raoul nevét még most is összerándítja a gyomrom. A sors fura játáka, hogy a temetésig egyik testvérét sem ismertem, mindig csak terveztük, hogy bemutat a családjának, de valami miatt soha nem került rá sor. A búcsúztatásra úgy toppantam be a család és barátok közé mint egy betolakodó, kellemetlenül és furán éreztem magam. Aztán az emlékek, a gyász és a fájdalom összehozott minket. Együtt emlékeztünk, sírtunk és nevettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Eltelt már azóta néhány hónap de mai napig jó viszonyt ápolok a testvérek közül Raoul-lal és Angie-vel. Amikor ráérnek mindig kimozdulunk valamerre, azt hiszem mindannyiunknak jó érzés néha Étiennről beszélni, hiszen Ő mindannyiunkat szeretett. Egy kicsit ugyan meglep a hívás, de nem mondok nemet neki, abban semmi rossz nincs, ha kimozdulok vele, kifejezetten élvezem a társaságát. Izgatottan vártam tehát, hogy elérkezzen a megbeszélt időpont és kimozduljak végre. Délben elnyomtam néhány szelet szendvicset és a kutyákat is megetettem mielőtt nekifogtam átöltözni. Raoul nagyon titokzatos volt, nem mondott semmi konkrétat arról, hogy merre megyünk, így a lehető legkényelmesebb öltözetet választottam. Egy kis szolid smink és már csak arra várok, hogy megérkezzen a férfi. A tripla dudaszó hallatán gyorsan magamra kapom a kabátom és már le is robogok a lépcsőkön. Futólépésben teszem meg az utat az autóig.
- Szia! - üdvözlöm a férfit széles mosollyal az arcomon és becsatolom a biztonsági övet. - mik a mai terveid? Remélem nem öltöztem alul. -nevetek, majd kíváncsian fürkészem arcvonásait. Kérédésére legyintek mielőtt válaszolok.
- Nem hoztam őket. Úgy döntöttem, hogy nekem is jár egy kis szabadság mára és jobb ha otthon maradnak. Minden rendben van veled? Jó pár napja nem láttalak.
Kérdezem és tekintetem az útra szegezem miközben Raoul beindítja a motort és elindulunk az előbb említett hely felé.
- remélem nincs nagy dugó az utakon, utálok órákig az autóban kuksolni.

Ihh, az első hibát sikerrel megejtettem, hogy nem szóltam, hova megyünk. De még korrigálható, legfeljebb nem a meredek úton megyünk, a többit már lehet ilyen öltözékben is tenni.
- Inkább felül. De ha a pótbakancs jó lesz, az van hátul a kocsiban – mosolygok rá, miközben azért megnézem, milyen állapotban van lelkileg, noha én és a lélek ápolása nem éppen a legjobb párosítás.
- Egy kis kirándulást terveztem, erdőbe, mászkálással, nézelődéssel. Jobb, mint a városban lődörögni. Rendben, kutyajátékok maradnak a helyükön – mosolygok rá.
Beindítom a motort, önkéntelenül a hátsó ülésekre tekintek, mintha ott lennének Nadiya lakótársai.
- A körülményekhez képest egészen jól. Á, sok meló volt – és ez egyáltalán nem zavar, élvezem a munkám, a hivatásom, még ha erőt próbáló is, észben és lélekben, fizikailag egyaránt. Látom az erőfeszítéseim eredményeit, és azt, hogy jó úton vagyok.
- És veled? Mi újság?
Kisebb utak felé kanyarodok, ahonnan hamarabb elérni a parkolóhelyet.
- Ha rajtam múlik, nem.
Nem úgy kérdezek rá, minden rendben van-e. Mert nincs, részemről sem, ám fel kellett ébrednem megint arra, hogy a nap felkel a testvéreim nélkül is, és a világ ugyanúgy forog tovább, holott ők már nincsenek benne.
- Mielőtt el nem felejtem – nyúlok az ülésem háta mögé, a földre, ami vezetés közben nem szerencsés dolog, ezért inkább csak mutatok.
- Van egy fekete szatyor az ülésem alatt, abban van egy könyv, amit ígértem – nem tudtam, jönnek-e a kutyák, nálam Topáz mindent megjelöl, a kutyásoktól meg azt hallottam, hogy mindent széttépnek, megrágnak. Egy korábbi találkozón ígértem még neki a könyvet, s szerencsémre nem felejtettem el. A gyászról szól, még ha nem is direktbe tolják az ember képébe. Sokat segített megértenem arról, ami bennem ment végbe Elroy halálánál és most Étienne esetében.
- Meg is érkeztünk – kanyarodok az egyik parkolóhelyre be. – A csomagtartóban van a bakancs, ha gondolod, felpróbálhatod – nézek Nadiyára, majd a csomagtartó gombot megnyomom.