Ostobának és meggondolatlannak érzem magam. Mindig csak azzal foglalkoztam, hogy Francois milyen fájdalmat okozott nekem, de az soha nem fordult meg a fejemben, hogy én is bántottam őt. Ahelyett, hogy emelet fővel próbáltam volna túllépni a minket ért veszteségen, én magam mögött hagytam mindent és leléptem. Bosszút esküdtem, gyűlöltem és az alkoholba menekültem. Úgy keltem fel minden reggel, hogy a pokolba kívántam őt, de mégis...szinte remegtem azért, hogy ismét kapcsolatba lépjen velem. A hiány aztán lassan mindennapos része lett az életemnek, idővel már nem tűnt olyan fájdalmasnak....és valóságosnak sem. Megtanultam élni vele, elnyomni az igazi érzelmeket és felszínre engedni a haragot és gyűlöletet. Megmérgeztem a saját életem, beképzeltem magamnak, hogy semmi nincs amiért élhetnék, és lassan el is veszett minden remény a létezésemből. Saját lelkem gyilkosa lettem és mindenért ezt a férfit hibáztattam. Pedig, ha mélyen magamba néztem volna, akkor szembesülhettem volna a valósággal, azzal, hogy mindketten szenvedünk, hogy nem bírok létezni a szerelme nélkül, hogy mindig a közelében szeretnék lenni, ölelni és csókolni őt. Megbocsátani. De nem így tettem. A könnyebb utat választottam, önző és gyűlölködő lettem. Csak azt sajnálom, hogy ilyen hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjem saját bűnösségem a történtekben. Francois őszintesége rég elnyomott érzéseket indított el bennem. Mindazt a mi ellen harcoltam, amit elnyomtam magamban. Ki akartam törölni őt az életemből, de a sorsnak talán más tervei vannak velünk. Hiszem, hogy nem véletlen az újratalálkozásunk, ahogy az a csók sem. Nincsenek véletlenek. Az élet ok és okozat kapcsolódása. Nem hiszek a véletlenben, a megmagyarázhatatlanba, minden jó ürüggyel történik az életünkben, csak fel kell ismerni a jeleket és kapcsolatokat. Úgy bújik karjaiba mint aki hosszú ideje nem talál már menedéket magának. Védelmező ölelésében minden gondom olyan távolinak tűnik, mintha soha nem bírtak volna jelentőséggel az életemre. Nehéz bevallanom magamnak, fáj a beismerés de az elmúlt lassan hét évben végig csak erre a pillanatra vártam. Mégy úgy is, hogy most teljesen más kapcsolat van közöttünk, de a régi érzelmek egyikünk részéről sem tűntek el végleg. Ha valamire akkor erre az este és a csók elegendő bizonyság volt. Belélegzem ismerős illatát és otthon érzem magam. - Köszönöm suttogom mellkasának, és most tényleg őszinte hálával tartozom neki azért amiért itt van velem. Nem hagyja, hogy végleg eltűnjek a süllyesztőben. Óvatosan összekulcsolom ujjainkat miközben a lakásom felé sétálunk, remélve, hogy nem taszít el magától. Észrevettem már, hogy egyik lábára kissé biceg, de még nem mertem rákérdezni az okára, talán most eljött az ideje. - A balesetben sérült meg a lábad? én lelki sebeket viselek magamon ő viszont a külső sérülés okozta fájdalom miatt szenved. Nincs messze az otthonom, körülbelül tíz perc sétára vagyunk tőle. A friss levegő kijózanító hatással van rám, már nem érzem annyira zsibogni a fejem és az egyensúlyérzékem is rendben van. Hosszú idő óta először érzem magam nyugodtan és kiegyensúlyozottnak. A lépcsőház elé érve egy kissé elbizonytalanodom, nem szeretnék most egyedül maradni. - Feljössz velem? kérdezem és időt sem hagyva a válaszra ismét ajkaimmal ostromlom az övét, bebocsátásért könyörögve a nyelvemnek. Nem akarok egyedül maradni most, félek, hogy holnap reggel minden visszatér a régi kerékvágásba és elhatalmasodik rajtam az önsajnálat és gyűlölet kettőse. Miután szétválnak ajkaink, megragadom a kezét és magabiztosan rángatom magammal a lifthez, amivel meg sem állunk a harmadik emeletig. Talán még emlékszik a lakásomra, hiszen elég sok időt töltött itt. Semmi nem változott, csak a közös képek tűntek el a falakról és szekrényekről, a gyerekszoba pedig vissza alakult vendégszobának. Minden más olyan mint ami az emlékeiben élhet. Talán most nem annyira otthonos, kissé személytelen, de minden rá emlékeztető tárgy, fotó és emlékdarab az egyik fiók aljában pihen. - Szeretném ha ma itt maradnál velem. nem hiszem, hogy különösebben magyarázatra szorul a kérésem. Egyszerűen nem akarok elengedni őt most...túl illékony még az együtt eltöltött néhány óra emléke.
Nem a régi már. Eltörött benne valami. Nála sokkal súlyosabban mint nálam. És ez nekem is ugyanúgy fáj. Nem gondoltam arra, hogy ez az egész idáig vezet majd. Egyáltalán nem akartam. De nincs visszaút. Nem is akarok visszafordulni. Hallgatom, ahogy beszél, és szégyenszemre elkalandoznak a gondolataim. Menteném magam, egyáltalán nem azért, mert nem érdekel, hanem szimplán azért, mert figyelek. Folyton figyelek, mindenre körülöttem, mert fenyegetve érzem magam… fogalmam sincs honnan van ez az érzés. A hat évvel ezelőtt történtek miatt, vagy a plázai dolgok miatt. Tényleg nem tudom. Kérdésére lepillantok a lábamra… - Igen… keresztülfúródott rajta egy vasdarab… - nem folytatom, kényelmetlen téma, ahogy a gyógyszerek is, amiket szedek rá. Nem akarom hogy sajnálkozzon. Ebből már elegem van… de csak megkérdezte…. nincs okom mérgesnek lennem. Főleg nem miatta. Érte csak az aggodalmam nő. Még ha nem is igényli. Magától jön. Egy kicsit szerettem volna kiszellőztetni a fejemet, elgondolkodni néhány dolgon. De nem ez miatt jöttem vele hazáig. Hozzá. Hozzánk. Mi a helyes megfogalmazás? Hozzá… A csókra csókkal reagálok, húzom magamhoz, mintha ő lenne az éltető elemem…pedig tudom, ez nem lenne helyes. Az előbb majdnem megölt mindkettőnket. Lassan szakadok el a csóktól, s csak ezután nézek ajkaira, majd arcára és szemeibe. Válasz nélkül hagyom, úgy tűnik elegendő volt neki ennyi is, hiszen már megyünk is felfelé. Régen volt. Emlékszem a lépcsőház illatára. Az itteni illatokra. mindig friss virágillat lepte el az egészet. A gondnok imádja a növényeket. Sok van erre felé. A harmadik emelet sem változott, csak még plusz virágokkal gyarapodott. Szépek. Jól gondozottak. Az ajtó elé érve várakozok míg az ki nem nyílik és bebocsátást nem nyerek. Nyerünk mindketten. Én a szívemre hallgatok, de fogalmam sincs hogy helyes-e mindez. Ennyi idősen fogalmam sincs mit kellene tennem ebben a helyzetben. Tanácsot tudnék adni másnak, de most elakadtam. A nappaliba érve szokásomhoz illően lehúzom a cipőmet, automatikusan megy ez. Itt ez volt a szokásom. Emlékszem még… nem akarok sokat időzni, csak megvárom míg lefürdik és megyek is. Pihennie kell. A jövőbe egyikünk se lát. Lesz, ami lesz, Deressie talpraesett nő, bizonyára megtalálja az útját, amúgy meg mire való lenne az aggodalom? Úgyis minden pontosan úgy fog történni, ahogy történnie kell. De van itt még valami… üres. A ház. Minden közös cuccunk eltűnt… mondjuk megértem. Én is ugyanezt tettem volna, ha valakit irtózatosan gyűlölnék. Vajon mostanában pakolt el mindent, vagy mikor hazatért a kórházból. Azt hiszem, erre válaszokat nem nagyon fogok kapni. Nincs is idő rá… nem fontos. Szavaira visszapillantok rá. Itt maradni? Miért pont most? Az alkohol beszél belőle, vagy valóban ezt szeretné? - Semmi akadálya. - válaszolom meg, hiszen semmi elintézni valóm nincs, legalábbis ami fontos lenne. Vészhelyzet sincs, ami azt illeti. - Rendeljünk valami kaját? - érdeklődök, miközben a kabátomat kezdem levenni, majd a fogasra is felakasztom. A mobilomat lenémítom. Ma senki se akarjon zavarni. - Édesanyád állapota, egészsége hogy van? - igen, tudok róla, az édesapjáról is. A család mindig is fontos dolog volt mindkettőnk életében. Még úgy is hogy egyikőnk se látta a másik kis családját. Vicces igaz? Pedig én akartam ezt. Az én családom nem tud róla. Az övé meg rólam. Talán ez így is van rendjén. Mi ketten újra együtt? Szeretném, de olyan egyszerű. Ez bonyolultabb annál, mint ahogy azt most elgondolom.
Nem tudok úgy tenni mintha minden rendben lenne, mintha nem történt volna meg az a szörnyűség ami minket kettéválasztott, de hosszú ideje most először érzem azt, hogy lappal tudok indítani. tudom, hogy hosszú és fárasztó küzdelem vár rám, de most végre azt érzem, hogy meg tudok birkózni saját magammal. Sikerülhet legyőznöm a démonaimat. Még ha időbe is fog telni. Remélem, hogy lesz annyi erőm, hogy szembenézzek a félelmeimmel, hátrahagyjam végre a fájdalmamat és új fejezetet nyissak életem könyvében. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz könnyű dolgom, de remélem, hogy Francois mellettem lesz majd és segít. Persze, ha képes leszek elfogadni a segítségét, és holnap reggel, tiszta fejjel is így gondolok majd rá. Szeretném, ha az életem része, ha újra úgy nézne rám mint régen. Tisztán emlékszem minden együtt töltött pillanatra, minden érintésére és csókjára, ami még most is égeti a bőröm ha csak rá gondolok. Szerettem őt. Soha senki nem volt még fontosabb az életemben nála. Boldog voltam vele, sikeresnek és legfőképp gyönyörűnek éreztem magam vele. Szeretném, ha nálam töltené az éjszakát, most végre van esélyünk kibeszélni magunkból a fájdalmat. Végre őszinték lehetünk egymással, levetkőzve a gátlásainkat. Azt hiszem bőven van mit megbeszéljünk egymással, vannak kérdésekre amikre szeretnénk választ kapni. Most van lehetőség, tiszta vizet önthetünk a pohárba, és úgy érzem, hogy ezt meg is kell tennünk. - Örülök, hogy velem maradsz. nem hittem, hogy valaha ezt fogom neki mondani, de ebben a pillanatban nem is örülhetnék semminek ennyire. Nem kerüli el a figyelmem ahogy végigméri a kissé kopár és üres lakásomat. Talán eszébe jutnak neki is a közös emlékeink, biztosan emlékszik még arra hogyan is nézett ki ez a helyiség amíg még ketten éltünk itt. Mindenünk megvolt, nem is vágytunk többre, hiszen szerettük egymást, építettük a jövőnket, terveztük az életünket. - Éhes vagy? nekem most nem csúszna le egyetlen falat sem a torkomon, most valami egészen másra vágyom. Elindítom a rádiót, próbálva ezzel is bomlasztani a falat, ami kettőnk között van. Leülök a kanapéra, megveregetve magam mellett a helyet. - most már jobban van. Megviselte apa halála. De most már minden rendben van. Jobban lesz. bánom, hogy soha nem ismerték meg egymást az apukámmal biztos vagyok abban, hogy jóban lettek volna. Francois sok mindenben hasonlít a néhai édesapámra, sokkal több mindenben mint amiről sejtése lehet. - A testvéreid? akiket én is csak név szerint ismerek, akiket soha nem volt szerencsém személyesen is megismerni. A rádióból az egyik közös számunk szólal meg. Lehunyom a szemem és látom magam előtt a napot amikor megismertem Őt, emlékszem a vicceire amiket az első randin mondott, az első csókjára, az első közös éjszakánkra... - Megismered ezt a számot? kérdezem, bár valószínűleg ő sem felejtette el az egymással töltött időszakot. Karjaiba fészkelem magam, hosszan elmerülve lélektükreiben. Nem akarok gondolkodni, nem akarom megbánni az elszalasztott pillanatokat. Gyors és határozott mozdulattal szabadulok meg a felsőmtől, amit gyors mozdulattal hajítok a földre. Ne érdekelnek a következmények, érezni akarom őt. Megfogom kezeit és és végigjártatom egykoron kíváncsi ujjait immár csupasz felsőtestemen. Kérlek, engedd meg, hogy élvezzem a pillanatot. Könyörgök neki gondolataimban, és szenvedélyesen kapok ajkai után. A levegő felforrósodik körülöttünk, és nem akarom hogy véget érjen ez a pillanat.
Vele maradok. Mondhattam volna nemet is, de nem tettem. Magam miatt. Magunk miatt. Szar volt az, amiket a fejemhez vágott és túlakarok lendülni rajtuk. Ha csak így lehetséges. - Ha te nem eszel, nekem se kell. - őszinte válasz megint. Mindig ez volt akkoriban is. Őszintén válaszoltunk, beszéltünk egymással. Én nem felejtettem el, hű voltam hozzá… A rádió bekapcsolása talán rossz ötletnek tűnik, nem is tudom mi vette rá erre a marhaságra. De leülök mellé, mert le kell ülnöm. Igaz lett volna más hely is az ücsörgésre, de ezt ilyen állapotban megtenni nem lehetséges. Édesanyja jól van, hiszen egy férj, egy apa halála nagyon rettenetes. Hát még egy testvéré. Elroy halála a mai napig bennem van. Mindenre emlékszem. A szavaira, az együtt töltött pillanatokra és a temetésére… Deressie-nek sem volt kellemes arra visszatérnie hogy az édesapja elhalálozott. - Részvétem. - mivel még nem volt alkalmam rá. A testvéreimre kérdez rá, nem ismeri őket, de érdekli… - Bonyolult most a helyzet… Mi Roux-ok nagyon bonyolultak vagyunk. - mosolyodok el, majd hátra dőlök. - A húgom megszülte a második gyermekét…. gyönyörű kislány ő is… igaz tavaly született… az öcséim kórházban… pláza. - elég ha ennyit mondok és talán tudni fogja mi történt a katasztrófán. - Úgy néz ki jól vannak…. - hála a magasságosnak, vagy nem épp neki. De hálát adok, hogy jól vannak mindketten és Raoul-nak nem esett baja…. az ismerős zenére elakadnak a gondolataim és egyből a nőre pillantok, majd vissza a szemben elhelyezkedő kopár falra. Hogyne emlékeznék drága, amikor ez szólt azon a napon is. Amikor először bújtunk össze… mint ahogy most is nekem dől. Míg ő rám fókuszál, én őt nézem, füle mögé terelve egy kisebb tincset - szám sarkában fáradt mosoly bújik meg. Túlzás volna állítani, hogy nincs rám hatással... főleg a következő mozdulatai indítanak el bennem valamit. Tudom mit jelent a csókja, ahogy belenyal a számba és nyelvének hegyével a szájpadlásom elülső, érményi részén közvetlenül a fogak mögött ingerelni kezd - jóleső bizsergésbe von: igen ennyi volt. Normális esetben ez lenne a hiányoztál helye. Noha nem szexért jöttem, akkor is itt tölteném a napot a falak közt, ha csak pilledne a karjaimban és végre kialudná magát, ameddig simogatom - most mégis falom a száját, úgy mint anno ugyanitt. Mohósága ennek ellenére vad árhullámként söpri el kételyeimet és fenntartásaimat, szemérmetlenül nyögök a szájába - karjai alatt nyúlok tarkója felé, ujjaimmal viszonozva, amit ő csinál – tincsei közé markolok, kérlelésem pedig kimondatlanok maradnak. Haja közé csókolok szórakozottan, többször, tudomást sem véve arról a lüktető pokolról, amit lábaim közé varázsol minden egyes mozdulatával. Jó volna most örökké csókolni és megígérni, hogy nem lesz semmi baj. Jó volna most átgördülni vele, belé hatolni és szeretkezni órákon keresztül, mégsem teszek semmit sem - a várakozás ólomsúlyú béklyó. Nem akarok kapkodni, de túl régóta várat… nem is kellene ezt tennem, ez csak az alkohol. Óh te atya ég… mond hogy ez csak a kurva alkohol.
A vágy szikrázó gyönyöre futkos végig testemen. A szívem kétszeres sebességgel pumpálja a vért felajzott testemnek, tűzben égek és szomjamat semmi sem csillapíthatja csak a szeretett férfi érintése. Eggyé olvadnak össze ajkaink, nyelveink játékosan gabalyodnak egymásba és mintha soha nem akarnának elszakadni egymástól. Minden érintése égeti a bőröm, a szenvedély egyre nagyobb hullámokban jelentkezik testemen, szűnni nem akaró vágyat gerjesztve bennem. Kívánom őt, talán még soha nem ébresztett bennem ekkora szenvedélyt. Nem tudom, hogy az alkohol hatása alatt vagyunk még mindig,vagy mindkettőnkben az elnyomott érzések törnek felszínre. Nem tudom, de most nem is akarok ezen gondolkodni. Bőven lesz időnk majd holnap átrágni magunkat a történteken, egyetlen dologra vagyok képes jelen pillanatban koncentrálni: hogy minél közelebb érezzem őt magamhoz és kielégítsem testi vágyait. Hiszen mindketten ezt akarjuk, mindkettőnkben újraélednek a régi érzések és én túl gyenge vagyok most ahhoz, hogy ellenkezek. Hosszú idő óta most először végre átengedem magam annak amire igazán vágyom, nem gondolkodva a következményeken. Francoist akarom, ahogy most ő is rám vágyik igazán. Néhány pillanatra szakítom el ajkaimat az övétől, amíg megszabadítom felsőtestem az utolsó ruhaneműtől. Melltartóm csendesen zuhan a szőnyegre. Immár teljesen meztelen felsőtesttel ölelem őt magamhoz, beszívva édes illatát. Végigsimítok állának vonalán, egészen a nyakáig és őszinte mosollyal jutalmazom meg. Azzal a mosollyal, amibe egykoron beleszeretett. Lábamat átlendítem az övé fölött, az ölébe ülök és apró puszikkal halmozom el a nyakát. Ujjaim a pólója alatt kalandoznak, kitapogatva izmos felsőtestének minden porcikáját. - Erre nem lesz szükséged. segítek megszabadulni a felsőjétől, hogy immár én is gyönyörködhessek a látványban. Sok idő telt al azóta, hogy láttam őt meztelenül, de teste most is is éppen olyan hibátlan mint évekkel ezelőtt. Fürge ujjaim végigjárják az ismerős de még oly ismeretlen terepet. Hiányzott nekem. Jobban, mint ahogy azt valaha is beismertem magamnak. A csókjai és érintése végre biztonság érzetet nyújt nekem. Hozzásimulok csupasz felsőtestéhez, nyelvemmel az ajkait majd nyakának vonalát kényeztetve. Egyik kezemmel olyan szorosan vonom magamhoz amennyire csak tudom, míg másikkal azon szorgoskodom, hogy kiszabadítsam nadrágjából ágaskodó nemi szervét. Amikor végre sikerül megküzdenem a nadrágszíjjal és a gombokkal óvatosan érintem meg a farkát, ujjaimat körbezárom rajta és ritmusos mozgásba lendítem csuklómat. A vágy engem is egyre jobban hatalmába kerít, nem tudok harcolni ellene. És nem is akarok. Miközben ujjaim péniszén kalandoznak ajkaim ismét megtalálják az övét és hangos sóhaj kíséretében engedem ismét csatába a nyelvem. Csak néha szakítom meg a csókunkat amíg friss levegőhöz juttatom tüdőmet, és feltörni engedem a sóhajokat. -Oh...mennyire hiányoztál...
Szinte időm sincs arra, hogy észhez térjek. Férfiasságom a pillanatok alatt szinte többszörösére duzzad amit nagy valószínűséggel már Deressie is érezhet. - Tökéletes vagy. - suttogom franciául, miközben kezeim végigsimítanak a nő csípőjén, derekán majd mellének vonalán. A két halmot egy pillanatra birtokba is veszem, de aztán közelebb hajolok hozzá, hogy mellétől egészen a nyakáig apró csókokkal hinthessem be a hamvas bőrt. Végül az én felső ruházatom is lerepül, az érintései bizsergetnek, kellemesen átjárják minden pórusomat. Még olyant is, amit sosem ismertem. Kezeim a formás fenekére vándorolnak, amibe meglepő határozottsággal markolok bele. Ahogy alul kezd el matatni széles vigyorra húzom az ajkaim. Ilyen vehemenciával akarni valamit. Ez mindig is tetszett benned drága… Érintése nyomán a fejem hátra döntöm, élvezem a kényeztetést, amit jelenleg nyújt számomra. A csókra csókkal felelek, még jobban markolászva hátsó felét. Aztán rámarkolok a kezére, ami a férfiasságommal játszik. Egy kicsit… a kezét felirányítom tarkómhoz, nagy lendülettel kelek fel a kanapéról, közben tartom őt és remélem kapaszkodik.
Éhesen pillantok szemeibe, nyakának ívére, miközben a hálóba vezet utam. Az ágyra helyezem. Áthelyezem a súlypontomat, leteszem az ölemből és feltérdelek vele szemben - lehámozom magamról a nadrágot, az ő nadrágjával és alsóneműjével együtt kivágok mindent a földre, és éhes pillantást vetek rá. Egekbe törő vággyal nézek végig a makulátlan, szinte teljesen tökéletesnek mondható testen. Fölé hajolok, ajkait támadom. - Ne hagyj el megint. - duruzsolok franciául a kulcscsontjára. Meredező férfiasságom határozottan adja jelét annak, hogy ideje lenne már a lényegre térni, s ugyan ezt sejteti kezemnek határozott mozdulatai, ahogy egyre közelebb és közelebb húzom magamhoz a lányt. Közben csiklóját érintem, körkörös mozdulattal játszom kicsit vele is. Szemeim fogva tartják a nő tekintetét, míg hímtagomat végre a nő bejáratához igazítom, s egy kegyetlenül lassú mozdulattal belé nem vezetem... Mozdulataim lassúak, majd teljesen elülnek, ezzel benne feszülve. Ujjaim levándorolnak testén, egyikkel derekát ölelve húzom még jobban magamhoz, másikkal az egyik mellét markolom, gyúrom. Közelebb húzódok hozzá, hogy vad csókot válthassunk. Nyelvem gondolkodás nélkül tör utat magának, felveszem a ritmust, s gyorsuló, egyre keményedő mozgással török magamnak utat befelé egészen addig, míg úgy nem érzem, hogy nincs tovább. Duzzadó férfiasságom teljesen kitölti a nőt, s ajkamba harapva, halk nyögéssel figyelem arcnak változásait. Újabb csókot lopok tőle, majd apró csókokkal hintem nyakának vonalát.
Testem szomjazik érintése után, olyan vagyok mint egy kiszáradt virág, Ő pedig az életet adó víz. Szívem egyre vadabbul kalapál mellkasomban, néma jeleket küldve agyamnak, hogy végre megkapja azt amit akar. Sokáig elnyomtam magamban az érzéseimet, megpróbáltam megváltoztatni őket, gyűlölet és harag lett a hiányból és szerelemből. Most viszont végre vége a hazugságoknak, nem kell tovább áltatnom magam. Már nem akarok harcolni, úgyis elveszteném a csatát amit szívem ellen vívok már évek óta. Szívom magamba illatát, nyelvem fáradhatatlanul csatázik az övével. Istenem, a csókja, ajkának puhasága teljesen megbolondít. Tinédzsernek érzem magam, akit a vágy ural és fékezhetetlenül uralja testét. Vágyom rá, talán még soha nem kívántam őt ennyire. Ujjaim le-fel kalandoznak csupasz mellkasán, vissza-vissza térve kemény férfiasságára. Még most is olyan tökéletese mint ahogy az emlékeimben élt. Élvezem ahogy ő is átadja magát a szenvedélynek, fenekembe markoló keze biztosít arról, hogy ő is pontosan ugyanarra vágyik mint én. Bármilyen szakadék is tátong közöttünk, bármi is történt a múltban, a szerelmünk igaz volt ahogy az is valódi ami most most kettőnk között zajlik. Két egymástól távol sodródott szerelmes vagyunk, akik végre ismét egymásra találnak. Hogy mi lesz ebből, azt nem tudjuk, nem tudhatjuk, de bárhogy is alakul majd az életünk most már tudni fogjuk, hogy a régi érzések még nem haltak meg...csak fel kell őket támasztani. Belemarkolok hajába, kissé hátrahúzom a fejét, hogy ajkaimmal és nyelvemmel nyakának vonalát kényeztethessem. Ahogy felemelkedik a kanapéról mindkét kezemet átfonom nyakam körül, de továbbra sem szakítom meg a csókot. Mohón szívom be alsó ajkát, ujjaimmal círogatom ahol csak elérem.
Rámosolygok, szívom magamba pillantásait miközben megérkezünk a hálószobába. Ahogy hátam alatt érzem a puha ágyat, ismét nekitámadok ajkának, miközben ő a ruhák eltüntetésével bíbelődik. Nem tudok elszakadni tőle, testem sikít az övé után, érintésekre és csókokra szomjazva. Hallom édes hangját, franciául duruzsol valamit, mindig ezt csinálta, néha...csak úgy a semmiből anyanyelvén törnek elő belőle a szavak. De nem zavar, sosem zavart. Jobban szemügyre veszem őt, gyönyörködök kidolgozott testének látványában, az idő semmit nem változtatott rajta, még most is tökéletes, még most is megdobogtatja a szívem. A csiklómat érő ingertől hangos sóhaj tőr felszínre mellkasomból. Ahogy ujja a legérzékenyebb pontomon kényeztet alsó ajkamba harapok és a vágytól kissé előrelököm a csípőm. Egész testem átjárja az izgalom és gyönyör keveréke, fogva tartanak pillantásai. Testem ívbe feszül ahogy férfiasságával végre belém hatol, közelebb vonom magamhoz amíg végre megszűnik minden távolság közöttünk. Lábaimat átkulcsolom derekán, magasabba emelve ezzel is a csípőmet. Mozgásomat az övéhez igazítom, felveszem vele a ritmust és élvezem férfiasságát ami megingathatatlanul tör előre. Körmeimet belemélyesztem a hátába és végigszántom a bőrt. A vágy mindkettőnkben a tetőfokára hág. Apró puszikkal halmozom el nyakának vonalát. Kéjes nyögések szakadnak fel torkomból, nem tudom visszafogni magam...nem mintha olyan nagyon akarnám. Gyors mozdulattal fordítok a testhelyzetünkön úgy, hogy most én kerekedjek fölé, lovagló pozícióba. Régen imádta, ha én irányítok. Előre dőlök, kezeimmel a feje mellett támaszkodva és átveszem az irányítást. Egyszer lassú mozdulatokkal mozgok rajta, majd fokozatosan gyorsítok. Csókokkal halmozom el mellkasától egészen az ajkáig, amire óvatosan ráharapok. Kezét a fenekemre irányítom, imádom amikor belemarkol. Szenvedélyesen mozgok farkán, amikor már érzem, hogy nem bírod tovább feszegetni a húrt, lehunyom szemeimet és halkan sikongatva engedem át magam a gyönyörnek. - Még mindig tökéletes vagy. dőlök rá mellkasára pihegve.
Francia szavaim mindig előbukkannak, mindig, ha nem figyelek az angolra, ha csak mondani akarom. A testvéreim és családom értik ezt, de Deressie nem. Akkoriban akartam neki tanítani egy két szót, a legfontosabbakat… de odáig sose jutottunk el. A vágy teljesen elönt mindkettőnket. Egymásra vágytunk már régóta. Tényleg nem tudom igy érzem-e vagy mindez csak az italok utóhatásai, de belefeledkezek mindebbe. Nem érdekel. Itt vagyok és elkezdtük, félbeszakítani itt már nem fogok. Micsoda paraszt lennék akkor. Kellemesen befészkeltem magam Deressie öléhez, hogy gyors, kemény csípőmozgásokkal ajándékozhassam meg... de a kocka hamar fordult egyet. Hátam a takarónak nyomódott, midőn a hölgyem hamar átvette felettem az irányítást. Hátát simogatja mindkét lapáttenyerem, ahogy előre dől - mindig is megnyugtató volt számomra az érzés, ahogy Deressie súlya nehezedik rám. Ennek örömére közelebb is húzom magamhoz, hogy mélyen elmerülhessek a nőben, farkam ki be jár benne, egyre mélyebb, határozottabb lökésekkel mélyülök el benne. Kitöltöm őt ahogy csak tudom. Fenekébe markolok, gyúrom, markolászom, játszom vele. Ezt a formát kár lenne plasztikáztatni. A mellei is pont kezembe illőek. Ahogy Deressie nyögve gyorsít az iramon, már ő kontrázza meg a ritmust, ám szinte azonnal a nyomába eredek, felzárkózok, és érzem, hogy mindjárt kibaszottul elsülök. Ujjaim a lapockáján játszanak. A ritmusom gyorsul. Pólusaim még több érintésért üvöltenek. Szívem hevesebben ver, mint eddig bármikor. De még nem akarok elpattanni, még érezni akarom. Ám az orgazmusa magával sodort engem is, pillanatok múlva csatlakoztam az örömmámorhoz. Átkarolom mindkét karommal, ahogy rám telepszik, érzem szívének vad játékát, sajátom ugyanúgy reagált.
Cirógatom oldalát perceken keresztül. Nem vagyok hajlandó felkelni. Mocskos mód nem. Most így jó. ebben a pár órában...szükségem van rá. Erre az érzésre. Talán fél óra is eltelhetett már mire felültem az ágyon és elsétáltam tusolni egyet. Otthon éreztem magam nála. Forró víz alatt a legjobb az elmélkedés. No meg magamhoz térni is ekkor a legjobb. Letusoltam, megtörölköztem, majd a ruháinkat is összeszedtem a földről és a mobilomért indultam. Senki se keresett. Hajnali 1... nagyszerű. A szobába térek vissza, bebújok az ágyba, megígértem... itt maradok.
Testünk egybeforrt, ölelésekben és csókokban teljesedve ki. Nem így akartam, nem gondoltam, hogy azok után amin keresztülmentünk mindez még megtörténhet. Csókjai megnyugtattak, ölelésében ismét menedéket leltem. De helyes ez? Szabad ilyen érzéseket éreznem iránta? Engedhetek testem követelőzésének? Egész mást súg az agyam mint a szívem. Míg az egyik arról próbál meggyőzni, hogy helyesen cselekedtem, hogy elégvégre a magányból, a másik azon kattog, hogy talán most követtem el életem legnagyobb hibáját. Mellkasán pihentetem fejem és még mindig kissé ziláltan hallgatom szívverését. Vajon mi járhat a fejében? Ő is azon gondolkozik, hogy mi történt most kettőnk között? Vajon a józan esze próbálja legyűrni azt amit érez? Vagy neki nem is jelentett annyit az a néhány óra mint nekem? Jól eső érzéssel tűröm ahogy cirogatja oldalam. Ujjainak játéka libabőrt csal a csupasz hátamra. Emlékek, elfojtott vágyak törnek fel bennem. Nem tudok normális magyarázatot adni arra ami történt most közöttünk, de talán nem is kell. Talán csak én reagálom túl, vagy gondolok többet ennél mint ami valójában volt. Akár teljesen idegenek is lehetnénk egymásnak. Ez csak a szexről szólt... lehunyom a szemem így próbálok mindent kiverni a fejemből, az összes negatív gondolatot ami elhomályosítja az átélt perceket. Kit akarok becsapni? Miért akarok hazudnak magamnak? Hiszen számomra ez nem csak szexről szólt, sokkal mélyebb és régen elfelejtett emlékek vannak mögötte. Szeretnék megszólalni, de ugyan mit mondhatnék neki? Félek ha kinyitom a számat azzal csak elrontanám ezt a pillanatot. Tudom, egyszer véget fog érni, hamarosan eljön majd a reggel és akkor eltűnik. Talán végre, talán ismét hosszú évekre. Magamhoz akarom láncolni ezt a pillanatot, hogy legyen mire emlékeznem. Csend öleli körül a szobát, némaságba burkolózva fekszünk egymás mellett. Jó lenne tudni mire gondol, készteti most hallgatásra. Lecsukom a szemem amikor kimászik mellőlem az ágyból. Nem tudom mit mondhatnék most neki, félek attól amit esetleg ő mondana most nekem. Csak akkor emelem fel ismét a tekintetem amikor becsukódik utána a hálószoba ajtaja. Ha nem a saját lakásomban lennék akkor most oldanék kereket, hogy elejét vegyem egy kellemetlen beszélgetésnek. Úgyis a menekülésben vagyok a legjobb, nem ez lenne az első alkalom, hogy megfutamodok. Magamra húzom a takarót. Zavarban vagyok. Nem tudom mit kellene csinálnom, ilyenkor mi a helyes vagy éppen helytelen cselekedet. Ez nem egy kaland, egy felejthető férival. Sokkal de sokkal több annál. Amikor Francois ismét visszatér a szobába befészkelem magam biztonságot nyújtó karjai közé. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana. - Francois...miattam nem kell maradnod. Ha...kényelmetlenül érzed magad elmehetsz. nem szeretném elküldeni, de úgy érzem, hogy talán ez most mindkettőnknek sok egy kicsit, nem tudom hogy reagáljak mindenre ami történt.
Kezdőlap 
Tárgy: Szoba 1. (Deressie lakása)
