Dudorászva lépkedek a folyosón, derekamon egy szál törülközővel, a másikkal meg a nedves hajam törölgetem. Ahogy meglátom Topázt a folyosón, megtorpanok. Szerencsétlen azt hiszi, miatta, s hogy játék, én azonban rájövök, hogy elfelejtettem: itt találkozok Julieval, vagy érte megyek, vagy elé megyek? Egyáltalán a kész sütit hozza, vagy együtt készítjük el? Be is vásárolunk előtte? - Te tudod? Nem? Én sem. Ó, a jó életbe – rongyolok vissza a szobámba egy gyors felöltözésre, nyávogás és puha tappancsok követnek. Az egy éves, fehér bundájú kan macska az új lakótársam, idegesítő szokásokkal. Amilyen rendezett vagyok a munkában, néha annyira nem emlékszem dolgokra a magánéletben. Várom a Julieval együtt töltött időt, most kifejezettem hiányom van rá. A sörös, lerészegedős bulik nem az én világom, még ha most meg is tettem, kellett, nagyon kellett, viszont azóta az éjszaka óta sosem tudok egy szintet átlépni. Gyalog jöttem haza múltkor is, egyenes léptekkel. Nem megy ez nekem. Éppen ezért jött kapóra Julie hívása, egy újabb kreálmányával. Kikapcsolok, ha vele vagyok, el tudom felejteni minden gondom, ha együtt vagyunk, akár csak süteményről van szó, akár közösen rakunk össze valamit. Bátorkodtam bevállalni, annál több ideig vagyunk együtt, s élvezhetem a társaságát. Konyhatudományom kimerül a tojás felverésében, és a liszt kiöntésében, ám lelkes beszélgető és figyelőtárs vagyok, a főkóstolói posztról le nem mondanék. Nadrág félig fenn, az ágyra huppanok vissza, úgy nyomom a hívás jelzést Julie neve alatt. - Szia! Merre jársz? Eléd menjek? Mentőöv, kikerülni a kényes kérdést, hogy mi is a pontos ábra. Úgy félig. Mert azt is megbeszélhettük, hogy ő jön ide. Közben felrángatom a gatyát, a póló várhat, mert teljes erőmből a válaszra figyelek.
Igazából semmi nagy tervem nem volt, csupán egy könnyed kis délutánt szerettem volna eltölteni valakivel, akit nagyon kedveltem. Az ilyesfajta kikapcsolódás néha belefért, különösen akkor, amikor az előző napjaim olyan sűrűek voltak, hogy szinte ki sem láttam a munkából. Ilyenkor szükségem volt egy kis felüdülésre, és ugyan a program nem igazán tért el attól, amivel a kenyeremet kerestem, azért mégis más volt a leányzó fekvése így, hogy szórakozásból akartam süteményt készíteni, nem pedig azért, mert muszáj. El is mentem hát bevásárolni, hogy a megbeszélt időben már ott lehessek majd Raoulnál. Nem volt olyan sok időm, ezért igyekeztem nagyon hatékonyan beosztani azt. Sajnos eleve sokáig aludtam, mivel tegnap lebonyolítottunk egy nem túl egyszerű esküvőt. Büszke voltam rá, mert minden úgy sikerült, ahogyan mi megálmodtuk, csak ebből kifolyólag egy kicsit tovább aludtam, mint általában. Sokáig voltam fent, na! Mikor megcsörrent a telefonom, kénytelen voltam egy kicsit ügyeskedni, hogy elő tudjam azt venni. A hülye papírzacskók teljesen összekeveredtek a kezemben, és attól féltem, hogy bizony könnyedén le fog pottyanni az egyik, annak pedig nem lett volna annyira jó vége, akárhogy nézem is. Elég volt meglátom a kijelzőn lévő nevet, máris a szemeimet forgattam. Nem kelletlenül, hanem mert sejtettem, hogy miért tárcsázta a számomat. - Szia! Hát tudod, igazán hálás lennék, ha elém jönnél ide a bejárati ajtódhoz, ugyanis már a küszöbödön állok! – tájékoztattam tömören, és aztán már bontottam is a hívást. Valahogy nagyon ostoba módon sikerült a készüléket visszaejtenem a táskám rejtekébe, aztán türelmesen várakoztam, míg a ház ura által bebocsátást nyerhettem a lakásba. Csak akkor futott végig egy szolid kis mosoly az ajkaimon, amikor végre kitárult előttem az ajtó. - Már megint nem tudtad, hogy mit beszéltünk meg, mi? – tértem rá máris a lényegre, se puszi, se pá. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, egyensúlyozva az általam megpakolt zacskókkal. – Egyszer a fejedet fogod elhagyni. Tudod, időnként csodálkozom azon, hogy képes vagy ilyen felelősségteljes munkát végezni, mikor arra meg sohasem emlékszel, hogy miben maradunk… - ingattam a fejemet, aztán már nyomtam is a kezébe a cuccok felét, hogy legalább segítsen be egy kicsit. - Még most keltél? – érdeklődtem, magamban hálát adva azért, hogy legalább már ébren találtam, és nem kellett még arra is plusz időt fecsérelni, hogy magához térjen. Alapvetően nem lett volna bajom azzal, hogy vele vagyok minél többet, csak az nem tetszett volna, ha én állok odakint, ő meg tetvészkedik idebent, és nem jutunk egyről a kettőre. Nos, igen, ez valószínűleg az én jámbor természetemnek is sok lett volna egy kicsit.
Kiugrik a szemem a válasz hallatán, Topáz közben már az ágyon fetreng, azt hiszi, játszunk. Képes volt a fekete pólómon végighengeredni! - Amm, oké, te kérted... – felelem sejtelmes hangon, s leteszem a telefont. Slicc fel, gomb be. Nem, pólóra nincs idő, most van itt Julie. Nyeszlett alak sosem voltam, az edzések sokat oldanak a feszültségemen, terelnek gondolatot, s egy idő után a box mellett kötöttem ki. Nem gondoltam volna, hogy egy kis püfölés s máris kiengedem a gőzt. S hogy cserébe milyen edzett képet mutathatok, az lett a ráadás. - Helló – nyitom ki az ajtót, s mielőtt bármi reakció érkezne, már kapom is el a felét a csomagjainak, felismerve, a gravitáció kontra ölelésben az előbbi nyerne. – Ezt inkább átveszem – egy gondolatban vagyunk, szinte beleomlik a karjaimba a csomag egy része. – Most képzeld el, ha mindezt munkám során tenném – nem sokáig lehetnék doki, életek múlnak a pontosságon és a mindent fejben tartáson. – Valahol kell ellenpólusnak lenni – fordulok vissza a konyha felé menet, s kacsintok egyet Julie felé. Ekkor mérem végig. – Ha alszom, nem tudnak felkelteni – mosolygok Ezért nem szoktam ügyeletben sem aludni. Vagy dolgozom, vagy alszom, kettő egyszerre nem megy. - Nohát. Látom, te tudtál végre aludni is – szúrok vissza finoman. S egyben aggódva is. Maximalista, mint én, s tudom, mennyire tönkre lehet bele menni, ha elvesztik a kontrollt. A nem alvás eredménye nálam ájulásban végződik, így kénytelen voltam máshogy létezni munkaidőben. A nagy konyhaasztalra teszem a csomagokat. - Kérsz kávét? Teát? Bort? Mit készítünk ma? – a kezeim a csomagok nyílásához vándorolnak, s beléjük kukkantok, próbálva megfejteni, mi is van bennük. Csodálatosan képes vagyok elfelejteni a dolgok nevét, ha ételről van szó, főleg, ha édességről. Per pillanat a póló hiányáról is, most valahogy nem fázom, s itthon általában így létezem. Máris vidámabb vagyok, az utóbbi időben egyáltalán nincs okom örömködni, s kedvem se. Julie jelenléte egyszerre ad örömöt és nyugalmat. Talán ezért is egyeztem bele olyan gyorsan a mai sütögetésbe, nagyon rám fér. Önző volnék, ha csak ez járt volna a fejemben. Julien is látom, mennyire más, mikor elbúcsúzunk, látni a feltöltődést rajta és ez jó érzéssel tölt el. - Van valamilyen nagy, celeb esküvő a láthatáron? Vagy valami extrém kívánság? Vagy hagyjuk a munkát a küszöbön túlra? – a téma milyenségére kérdezek rá, bár tudom, ha akar róla beszélni, megteszi. A még nedves hajamba túrok, majd megtörlöm a kezem, hogy ne csússzon a nyitón vagy a gépen, attól függően, mit kért Julie inni.
El sem akartam hinni, hogy Raoul képes volt ennyire szétszórt lenni. Még jó, hogy gyorsan kinyomtam a telefont a válasza után, különben biztos elkezdtem volna tépkedni a hajamat. Még jó, hogy ezt kértem, hiszen itt ácsorogtam az ajtó előtt, mint egy feldíszített karácsonyfa ezzel a sok holmival, amit bevásároltam. Szerencsére pár pillanattal később már hallottam is, hogy kattan a zár, az ajtó pedig üdvözlően tárult ki előttem. - Hm… - dünnyögtem magam elé, ahogy megláttam. – Ha tudtam volna, hogy kifogytál a használható pólókból, azt is teszek ma a kosaramba. – oké, azért el kellett ismernem magamban, hogy egyáltalán nem volt egy utolsó látvány. Az izmos férfiak bizony nagyon is vonzóak voltak számomra is, még ha kicsit zavarba is hozott. Ami csak azért volt ciki, mert barátok lennénk, vagy mi a szösz, de hát nőből is vagyok, úgyhogy szerintem ez abszolút természetes reakció volt a részemről. – Én is így gondoltam! – bólintottam, mivel idő közben már át is adtam neki a csomagok egy részét. Így a biztosabb, mielőtt még minden a földön kötne ki. - Pontosan erről beszélek, hogy ezt el sem akarom képzelni! – ingattam a fejemet rosszallóan. Ennek veszélyétől azonban nem tartottam, mert tisztában voltam vele, hogy mennyire igyekezett jól és lelkiismeretesen elvégezni a munkáját. Másképp nem is választhat az ember orvosi pályát, igaz? – Akkor roppant megnyugtató, hogy már ébren találtalak, különben valószínűleg itt hagytam volna a fenébe az összes cuccot. Vagy valahogy másképp keltelek fel… - voltak ötleteim, amiket biztosan nem díjazott volna, de most inkább nem tértem ki rájuk, csak követtem őt a konyha irányába. - Persze, jó lett volna! – sóhajtottam fáradtan, a pultra helyezve a papírzacskókat. – Tegnap levezényeltünk egy nagy esküvőt, úgyhogy csak elég későn sikerült ágyba kerülnöm. – reggel pedig nyitásra már ott is voltam a cukrászdában, de ezzel nem dicsekedtem most. Valószínűleg nem dicsért volna meg érte, pedig igazából ő is éppen olyan munkamániás tudott lenni, mint én. Csak ezzel ő éppenséggel életeket mentett, míg én csak süteményeket csináltam. Nem mintha ez a szememben kevésbé fontos lett volna, különben milyen ember lennék én, ha ledegradálnám a saját karrieremet? - Egy kis kávét elfogadok! – bólintottam rá, ha már így megkérdezte. – Ki akarok próbálni egy új citromos pite receptet, meg gondoltam főzök is neked valami rendes kaját. Gondolom egy ideje már nem ettél normálist a menzán, meg a gyorskaján kívül… - figyelmes lennék? Igen, szerintem tényleg az vagyok. Meg én sem ettem még ma, ha már itt tartunk. – Az mindig van. – legyintettem egyet. – A tegnapi volt mondjuk a hónap legnagyobb szabású esküvője, valószínűleg újsághír lesz belőle, de most minden hétvégére jut egy, hogy jön a tavasz. – vontam meg a vállaimat. - Legutóbb csináltam tortát egy lánybúcsúra. A fantáziádra bízom, hogy mennyire volt extrém… - vigyorodtam el, közben pedig elkezdtem kipakolni az egyik kezembe akadó zacskóból. – Én inkább nem kérdezek a te munkádról. – döntöttem el, mert az bizony nem egy vidám téma, az enyém legalább az.
- Mi, mi van? – a dünnyögés okát nem értem, majd szélesen elvigyorodom. – Topázbundás megfelel? – még mit nem, belemegy a finom süteménybe, aztán meg csak köpködjük a fehér szőrpamacsokat. Az említett egészen biztos mostanra fehéret varázsolt a fekete pólómból, mert máskülönben már itt keringene a lábaink között, mondva a magáét. Szemöldökömet vonogatva lépek a konyhai részbe, lepakolok. - Nnnem, azt hiszem, nem akarom megismerni ezen a téren a kreativitásodat – ingatom a fejem. Hab, toll, hajókürt szerintem lenne a legsilányabb variáció. Kár, hogy azokra is tetszhalott vagyok. - Orvosi utasítás. Sütikészítés után alvás. Nálam, kanapén, minimum négy órát – felelem játékos szigorral. Kell az alvás, csak mostanában kezdem igazán érezni, mennyire fontos is aludni. - Kávé, igenis, kisasszony! – a gép elé állok, s duplaerős kávét teszek be, dupla adaggal, kis habbal. Halk zörrenés, morranás, s máris készülnek a kávék, mire elindulna a léözön, addigra már két bögrét oda is készítettem. - Citromos pite? – a citromért odavagyok, bármilyen formában jöhet, felélénkít. – Nem, nem főzöl, csak sütiről volt szó. A főzés az én reszortom. Tengeri herkentyű vagy vadas vagy ázsiai vagy pizza? – én főzök, de azt nem árultam el, miként. Hét számjegy a titok és egy bankkártya, no meg egy telefonhívás. - És ezt csak így mondod? – döbbenek le, s máris nyitom a hűtőajtót, kivéve belőle egy pezsgős üveget. – Ezt megünnepeljük – pukkanással máris nyílik az üveg és hörögve fújja egy időben a kávégép az utolsó cseppeket a bögrébe. - Nyugi, nem a kávéba tervezem önteni – nyúlok fel az egyik polcra, két poharat leemelve, az egyiket úgy tartom Julie felé, hogy el tudja venni. - Torta? Lánybúcsúra? – vágok töprengő képet, ismét játékosan. – Azt ne mondd, hogy van olyan tortaforma – vigyorodom el. – Tűzijáték gyertya járt hozzá? Töltök a poharába, majd az enyémbe is a pezsgőből. - A sikeredre – koccintok vele. – Melyik újságban is fog megjelenni a cikk? – kortyolok kettőt az italból, majd a zacskók felé kanyarodok, mostanra már elfeledkezve a kávéról, ha nem csapta volna meg az illatom. Átemelem a pultra, a kiegészítőkkel teli tálcával együtt, s rábízom, miként s mikor szervírozza magának. - Pedig lenne miről. Sikeres volt az egyik kezelés, a tumorosunk már fél éve tünetmentes. Utolsó fázis pipa – vágok elégedett képet. Orvos is vagyok, ám mellette kutatom is a lehetőségeket, még ha nem is főállásban ez a feladatom, vannak nálam jobbak ebben.
- Nekem teljesen mindegy, hogy milyet választasz, csak vegyél fel valamit. Még a végén megfázol itt nekem… - forgattam a szemeimet, azt meg inkább hozzá sem tettem, hogy mégis hogyan koncentráljak, ha meztelen férfiak mászkálnak körülöttem? Jó, csak félmeztelen, de ahhoz bőven elég lett volna, hogy elterelje a figyelmemet a lényegről. Van szemem, Raoul meg helyes férfi. Akármilyen visszafogott nő vagyok is, attól még nőből vagyok én is. És egyébként tényleg nem volt éppen nyári meleg. - Ugyan! – legyintettem, mert teljesen szükségtelen volt az egész. – Most iszok egy kávét, este pedig lefekszem időben. – kivéve persze akkor, ha leragadok itt nála. Akkor tényleg az lesz a vége valószínűleg, hogy kidőlök a fáradtságtól, és a kanapén nyom majd el az álom. Azt meg inkább el is engedtem a fülem mellett, hogy miként kelteném fel. Az biztos, hogy addig nem nyugodnék, amíg fel nem vertem őt. Már csak a kihívás miatt is, ha ennyire nagy feladat őt magához téríteni. Álltam elébe! - Igen! Gondoltam az könnyed, és talán emlékeztet egy kicsit a jobb időre, ami remélem hamarosan meg is érkezik! – böktem fejemmel az egyik ablak irányába, ezzel érzékeltetve, hogy az időjárásra gondoltam, ami jelenleg kissé szürkés képet mutatott. – Egyrészt, te nem is szoktál főzni, másrészt meg már ahhoz is bevásároltam, hogy összeüthessek valamit. De ha ennyire nagy legény vagy, abban is segíthetsz! – sejtettem én, hogy nem akart nekiállni főzni ő maga, úgyhogy inkább nem is kezdtem kérdezősködni arról, hogy mikor és miként tett szert erre az új tudására. Már ha volt egyáltalán, amiben erősen kételkedtem most. - Akarom én tudni, hogy miért tartasz behűtött pezsgőt a hűtődben? – ráncoltam értetlenül a homlokomat, ahogy pukkant egyet a gyöngyöző ital. – Ezzel most igazán megnyugtattál, de mi lenne, ha inkább majd az ebédhez innánk belőle? – vetettem fel az ötletet. Nem szoktam ilyen korán alkoholt inni, csak nagyon kivételes esetekben, ráadásul nem most először cikkeznének rólunk. Általában Zoe újsághírt csinált, nem is esküvőt, meg az ifjú párnak is az volt sokszor a célja, hogy a minél nagyobb rongyrázást meg is örökítsék a lapok. Sosem értettem az ilyesmit, de ilyenkor általában igyekeztem a háttérbe húzódni. - Hát persze, hogy járt! – nevettem el magam vidáman. – Csak úgy az igazi! És, hogy a kérdésedre is válaszoljak, nincs olyan forma. Nekem kell roppant kreatívan megoldanom. – tettem hozzá szerényen. Persze segítségem is bőven akadt, szóval nem mindig én készítem el az efféle arcpirító munkákat, én inkább csak felügyelek. Az nagyon megy legalább. – Na, jó… - dünnyögtem magam elé, elvéve tőle a pezsgőspoharat. – Azt még nem tudom. – vallottam be, egy kis vállvonás kíséretében. Az ara majd biztosan értesít minket róla, legalábbis ezt ígérte tegnap hajnalban, nagy hálálkodások közepette. - Tényleg? – kérdeztem vissza, őszinte mosollyal. A pezsgőt nagyjából két korty után félretettem, és inkább elkészítettem magamnak a kávémat. Most azt szorongattam a két kezem között, csípőmmel a pultnak támaszkodva. – Gratulálok, ez nagyszerű hír. Sokkal inkább ünneplésre ad okot, mint az, hogy belőlünk cikk lesz egy ostoba lap hasábjain. – és valóban így is gondoltam. Nem hajszoltam a sikert, az csak jött. Az emberi életet, és az annak megmentésére felesküdött embereket viszont sokkal többre tudtam értékelni. Én már csak ilyen vagyok. - És egyébként hogy vagy? – nem akartam elrontani a hangulatot, de úgy éreztem, hogy muszáj rákérdeznem. Tudtam, hogy milyen elveszíteni valakit, és a bátyja azért még nem olyan régen távozott.
- Minek? Nem fázom – csodálkozom el. A nők ellenben. De még akkor is testhez simuló felsőket aggatnak magukra, ami eléggé vonzani tudja az ember szemeit. Na és persze, itthon vagyok. - Nem mondtam, hogy lehet vitatkozni ebben – vonom fel félig játékosan, félig komolyan a szemöldököm. Nem akarom, hogy baja legyen Julienak. Aztán magamban sóhajtok egyet. Senkire sem akarok erőltetni semmit, ugyanakkor azt sem akarom, hogy megtörténjen még egyszer az, ami nem olyan régen. Előbb-utóbb meglesz az arany középút. - Ránk férne – vigyorodom el. - Nem is – vigyorgok tovább. [color=#6699ff]– Van bejárónő, aki főz, és van rendelés – időm nincs főzni, inkább alszok helyette. Megadóan tartom fel a kezem. – Ha már mindent megvettél, ne vesszen kárba. És mit fogunk főzni? Is. Már most előre jónak ígérkezik az eljövendő pár óra, fogom élvezni, remélem, Julie is. Válaszul némán kinyitom ismét a hűtő egyik szárnyát, benne borok, pezsgők és sörök sorakoznak. Alapfelszerelés a hűtött piakészlet nálam, tény, hogy némelyik már jó pár éve benn lapul a borok és a pezsgők között, mert elég sok példát látok alkoholt masszívan fogyasztóktól, mire jutnak, lelkileg és fizikailag is. A kérdést megválaszolom azzal, hogy elkezdem kitölteni a pezsgőt. Nem, ilyen siker mellett nem megyünk el. Mindent meg kell ünnepelni, sosem lehet tudni, holnap felkel-e a Nap számunkra is. Arcomon megjelenik viszonzásul a mosoly, ahogy vidáman elneveti magát. Magával ragadó a nevetése, felszabadító. - Mmm – mormogok elismerően. – Egyszer megmutathatnád ezt a kreativitásodat. Pandát már láttam, hogy készítesz – ez a pandaőrület-hullám mostanában megint dívik, én meg csak lestem, hogy miként formálódik a keze alatt a halomból egy panda forma. - Hogyhogy? – meglep, hogy nem foglalkozik azzal, melyik újságba is került be, aztán ráhagyom. - Valóban az – örömteli a mosolyom, elégedett. Sok kudarc után jutottunk el ide, nem adtuk fel, de eléggé kimerítő tud lenni. Vágok egy aha képet az újsággal kapcsolatban. Tehát ezért nem tudja, mert nem is érdekli, nem ez foglalkoztatja. Tény, hogy én sem arra vágytam az eredmények megérkezése után, hogy azonnal publikáljuk. Az, hogy hány életet menthetünk meg ezzel, az már sokkal inkább. Megfogom a kávét, kavargatom egy kicsit, csak utána tudok válaszolni. Mert nem, egyáltalán nem könnyű. Ez nem olyan, hogy becsukom az ajtót a haldokló páciens után és jöhet a következő. Étienne a bátyám volt, és annyi minden feláldozott, hiába, s most, mikor végre elrendezte volna az életét. Jó nagyot húzok a kávéból. Julienak őszinte az érdeklődése és e felett nem megyek csak úgy el. - Napról napra jobb, köszönöm érdeklődésed – tolom arrébb a csészét és nézek Juliera, majd veszek egy nagy levegőt, összecsapom a kezem és megdörzsölöm. - Nos, akkor mivel kezdjük? – lépek a zacskókhoz és kezdek belőlük kipakolászni, már ha maradt, mit kivenni.
- Jól van, ahogy gondolod… - hagytam rá végül, mert semmi kedvem nem volt vitázni ilyen apróságokon vele. Ráadásul, azt sem szívesen vallottam volna be neki, hogy elvonja a figyelmem a feladatról, mert hát végtére is csak barátok vagyunk! Hogyan jönne ez ki? Mindenképpen én jönnék ki szarul, ráadásul még zavarba is hozna vele. Nem, ezt semmi esetre sem akartam elszenvedni, úgyhogy inkább futólag elfordultam, mintha pakolásznék. Nem lepődtem volna meg ugyanis, ha az arcomat halvány pír színezi be, csak a teljesség kedvéért. - Én pedig nem is szándékoztam vitatkozni, Raoul! Kijelentettem, hogy így lesz. – küldtem felé futólag egy mosolyt. Lehet, hogy elnyomhatónak és túl kedvesnek tűntem sokak számára, de nem voltam az cseppet sem. Ha valamit a fejembe vettem, ahhoz általában tartottam magam. Tudtam, hogy csak jót akart, de úgyis az lesz, ami lesz. Felesleges volt előre ezen törni a fejünket. – Bejárónő… - rosszallóan forgattam a szemeimet. – Egy rendes nő kéne neked, nem bejárónő! – mutattam rá arra a hiányosságra, ami akárcsak az én életemet, az övét is jellemezte. Persze vele ellentétben nekem nem nő hiányzott az életemből, hanem egy férfi. - Nos, csak egy kis könnyed steakre gondoltam. – vontam meg a vállaimat. – Remélem, hogy megfelel, mert azt már két napja bepácoltam! – ha nem tetszik neki, akkor is meg fogom csinálni, ő meg rendelhet, amit csak akar. A sütésben voltam az igazán nagy tehetség, az tény, de azért egész jól elboldogultam a főzés területén is. Nem úgy, mint egy igazi szakács, de a célnak tökéletesen megfelelt. Ízesíteni mindig különösen jól tudtam, mintha isteni adottságom lett volna hozzá, az meg teljesen mindegy volt, hogy süteményt, vagy vacsorát készítek éppen. - Inkább nem, ha nem muszáj! – ráztam a fejemet határozottan, mert ha csak arra a tortára gondoltam, máris zavarba jöttem. De hát a megrendelők kérése számomra parancs volt, és ha arra vágytak az ara barátnői, akkor én eleget is tettem neki, természetesen a legjobb tudásomnak megfelelően. – Én amúgy is csak az instrukciókat adtam leginkább, de annyit mondhatok, hogy nagyon elégedettek voltak vele a lányok. Elég élethűre sikerült! – a végére azért leküzdöttem a zavart, és szélesen elmosolyodtam. Emlékeztem egyébként arra, amikor látta a panda mintájú művemet még korábban. - Nem az én feladatom ilyesmikkel foglalkozni. Az Zoe reszortja! – közben befejeztem a kipakolást, és most már koncentrálhattam a frissen kezembe nyomott pezsgőre, utána pedig a kellemesen gőzölgő kávémra. Hagytam egyébként némi időt neki arra, hogy válaszoljon. Láttam, hogy nem egyszerű, de nagyon jól tudtam én is, hogy milyen elveszíteni valakit, aki közel állt hozzánk. Ezt azonban mégis muszáj volt megkérdeznem, mert tudni akartam, hogy van most. – Ennek örülök! – mondtam őszintén. – És értettem a célzást is, miszerint nem akarsz róla többet beszélni. Világos! – nyugtáztam a dolgot. Nem az a típus voltam, aki majd erőlteti, és arra kényszeríti, hogy kiöntse a lelkét. Ha arra lenne szüksége, majd megteszi magától. - Szerintem keverjük ki a piskótát, és amíg az megsül, majd haladhatunk a többivel. Először a süteményt fogjuk, aztán a kései ebédünket, hogy addig is kihűlhessen a pite. – vázoltam fel a dolgot előre, miközben a kávémmal felszerelkezve a pult mellé léptem. – Adj egy nagyobb tálat, és vegyél elő lisztet, cukrot, tojásokat, sütőport… - soroltam szépen sorban, és arra készültem, hogy rábízza a kikeverést. – Ó, és természetesen a vajat se felejtsük! – azt az egyik zacskóm aljáról bányásztam elő, már bele is téve a tálba a megfelelő mennyiséget. – Először a cukor kell majd bele! – biztatóan néztem rá, hogy kezdjen csak hozzá!
- Oké – hamar megadom magam. Ha nem akar valamit megtenni, nem erőltetem. Kivéve, ha az az orvosi hatáskörömbe tartozik. Akkor viszont meg fogom tenni, nem ismerve pardont. Illetve, ha ostobaságot akar tenni. - Ezt pont te mondod – vágok egy képet, enyhe mosollyal. Nincs kapcsolatban, legalábbis eddig úgy tudom. - A bejárónő is rendes. Hoz Topáznak tejet, meg macskakaját – mert azt még van, hogy most is elfelejtem. – És megkérdezi, hogy vagyok. A steakre felcsillannak a szemeim. - Tudod, mivel vegyél le a lábamról – vigyorgok fülig érő szájjal. A pácolt sült hús a kedvencem, ahhoz csakis hasábburgonyát vagyok hajlandó enni, sütve. Enni szeretek, időm nincs az elkészítésére és van, hogy az elfogyasztására is. Mostanában azonban már kezdek ráfigyelni erre, mert a munkám rovására nem hagyom ezt eldurvulni. - Nem, isten ments, nem kérek ilyet! – tartom felé gyorsan a két karom, mintegy azonnali megnyugtatásként. Nyersre sikerült a viccem. – Bocs. Gondolatban azért megvakarom a fejem, néha elfeledkezem arról, hogy néha másokat zavarba tudok hozni a riposztjaimmal. - Aha – értem meg, biccentve. Zoe másban jó, megosztják a tennivalókat. Így működőképes az egész. Felé fordulok válaszul és átölelem. Nem őt akarom vigasztalni. Ez egyben köszönet és megköszönés, hogy figyel rám. Bárcsak én is többet figyeltem volna oda Étiennere. Akkor talán sok minden másképp alakult volna. De nem tudok róla beszélni. Még nem megy. Aztán váltok, nem tudok ezzel többet kiadni magamból, nem akarok. - Igenis, főnök! – válaszolom, és elkezdem pakolni a holmikat. – Vá-várj, lemaradtam a cukornál – tartom a levegőbe a keverőtálat, mert a giliszta is sugárhajtású süteményértelmezésben hozzám képest. - Mit? – nézek nagy szemekkel, elfeledkezve, hogy a liszt borulni készül és későn kapok felé, telibe is kap. – N,a látod, ezért nem vettem fel pólót! – mutatok felé elégedett vigyorral, miután az elkapásból eredő lisztfelhő végigvág a nyakamon, egészen a gyomromig. A fülemre is jut némi belőle. Mivel műtét közben az ember nem mosakszik újra, most eszembe se jut, hogy konyharuhával le lehet törölni és valahol van kötény is elbújva az egyik szekrényben.
- Igen, pont én mondom! Nekem nincs bejárónőm… – bólintottam nagyot. – Tudod nagyon jól, hogy egyáltalán nem így értettem! – mosolyodtam el szelíden, hiába viccelte el a dolgot. Nagyon jól tudta, hogy mire gondoltam. – Én is megkérdezem, hogy vagy. – fűztem hozzá, mintegy mellékesen, ezúttal már én komolytalankodtam el a dolgot. Nem akartam, hogy esetleg én is terítékre kerüljek, Zoe időnként már így is igyekezett összeboronálni ezzel-azzal, még ha én nem is kértem őt erre. Azt mondogattam rendszerint magamnak, hogy most csak a karrieremre szeretnék koncentrálni, de hát nyilván nem zárkóztam volna el, ha jön egy jó lehetőség. - Látod, tudtam, hogy örülni fogsz! – diadalittasan rávigyorogtam, mert mégiscsak én győztem, hogy úgy mondjam. Még hogy kaját rendelni, amikor én is remek kis ebédet tudok összehozni! Kész pazarlás lett volna szerintem. – De nyugi, majd segíthetsz benne, ha ettől jobban érzed magad! – ha nem akarna, akkor is rá fogom bírni, hogy legyen a kis kuktám, hiszen ezért is jöttem ma át. Közös programnak a főzés szerintem mindig tökéletes, a sütéssel egyetemben. Sejtettem, hogy ennyire már nem fogja érdekelni a pikáns témájú torta, úgyhogy jót nevettem rajta, ahogy próbált elhatárolódni tőle még fizikailag is. Nagyon mulatságos volt, de talán a szülinapjára egy ilyet kellene adnom, és garantált lenne a nagy meglepetés. A testvérei biztosan furcsán néznének, én pedig gonosz módon nagyon élvezném a helyzetet. Erről pedig eszembe jutott a bátyja, ezért is kérdeztem rá a hogylétére. Még ha sejtettem is, hogy nem szívesen fog beszélni róla. Abszolút megértettem, ezért is nem erőltettem a témát, ő pedig, hogy ezt megköszönje, meg is ölelt. Válaszul én is erősen magamhoz szorítottam, párszor végigsimítva a meztelen hátán. Csak akkor tudatosult bennem, hogy még mindig nincs felöltözve. - Jaj, Raoul, hát milyen kukta leszel így?! – néztem rá tettetett szigorúsággal, amennyire csak tőlem telt. – Rakj bele vajat, azt felolvasztjuk a mikróban egy kicsit, aztán hozzákeverjük a cukrot, hogy összeolvadjanak. – tagoltan beszéltem, mintha csak egy gyereknek akarnék megtanítani valamit. – Raoul, vigyázz! – próbáltam én figyelmeztetni, de már előre láttam a várható katasztrófát, amit esélyünk sem volt elkerülni. Először morcosan néztem rá, teljesen elengedve a fülem mellett a megjegyzését, de annyira mókásan nézett ki, hogy végül nem bírtam ki, és kirobbant belőlem a jóízű nevetés. - Te jó ég, úgy nézel ki, mint aki most küzdötte át magát egy hóviharon! – kuncogtam továbbra is. – Nagyon jól mutatsz így, de téged nem akartalak belesütni a pitébe, ha nem baj! – mókázva rajzoltam egy mosolygó napocskát a lisztes mellkasára. – Na, gyere, tisztogassunk le! Vegyél fel egy pólót, aztán folytassuk! – ráztam még mindig nevetve a fejemet. – Tudod, tényleg nem értem néha, hogyan tudsz felelősségteljes orvossá átvedleni, mikor itt meg… - csak a kezeimet tártam szét, hogy utaljak a kétbalkezességére. – Van itt valami rongy, amivel le lehet törölni? Vagy inkább lezuhanyoznál? – kérdeztem türelmesen, én aztán sehová sem sietek.
- Mert ellentétben velem, te kiigazodsz a konyhában – vigyorgok rá, majd szelídül a mosolyom, bólintok. – Igen, mindig megteszed. Ezért felettébb hálás vagyok neki, s csak azt sajnálom nagyon, hogy senki sem várja otthon, s nem olyanra értettem, mint nálam Topáz. - Mennyei a steaked, mindig, hogyne érne fülig a szám? – nevetek fel. – De sok lesz ez neked – legalább szabadidejében ne foglalkozzon ételekkel. Rábízom mégis, eldöntötte, hogy így szeretné, én meg szeretem nézni, ahogy elmerül ezekben, türelmesen elviselve a jeleneteket, amiket kuktáskodás közben teszek. Már az ölelés vége felé járok, amikor ráébredek, mi olyan furcsa a jelenetben. Nincs rajtam felső. Továbbra sem zavartatom magam, Ha Juliet zavarta volna, akkor nem teszi meg, így megnyugodva engedem el, hogy aztán a süteménnyel foglalkozzak, az előkészülettel. - Nem tudom. Béna? – dobom fel a végső lehetőséget. Bár ufónak annyira már nem érzem magam a konyhában, de mindezt köszönhetem Julienak, a sütemény azonban még mindig a lehetetlen küldetések egyike. - Vaj. Mikró – nézek a masinára, ami messze van, s lusta vagyok felkelni a bárszékből.- Miért nem tesszük bele a vajhoz a cukrot? Tovább vigyorgok, ahogy elkezd nevetni. Erre van szükségem, a sírás helyett, pedig lenne okom miért sírni. A nevetéssel, mókával tudok felengedni, elengedni és feldolgozni, s nem érdekel, ki tart e miatt szívtelennek. Még hálásabb vagyok Julienak, hogy hagyta átlépődni a szomorú részt. - Az jó is lenne, mert a hó az elolvad – nézek lefelé, ahogy kapok egy napot a lisztes felületre. - Hm. Ez nagyon jól néz ki. Most rajzoltad fel, és letörölnéd? Szívtelen – adom a sértődöttet játékosan. - Miért kéne póló? Hogy utána ki kelljen azt is mosni? – csóválom a fejemet. – Marad. Aztán majd jön hozzá a többi – jegyzem meg hamiskás mosollyal, a liszt az csak a kezdet volt. - Belőlük nem is csinálok sütipogácsát, mint ezekből itt, előttem – nyújtom rá a nyelvem, magam elé véve a tálat, beletéve kis gondolkodás után a vajat. Az egészet. - Mennyi vaj kell bele? – nézek késve Juliera. – Minek? Jó ez így. Csajok és a ti tisztaságmániátok – csóválom ismét a fejem, mosolyogva. - Fűszerek, meg olajok vannak a kamrában a húshoz, szedjem elő? – már ennyire képes vagyok kiigazodnia saját kamrámban, igaz, eléggé hízelegtem a bejárónőnek, hogy beavasson, mi merre található, mert hagytam, maga rendezze be, elvégre ő használja mindezeket.
- Igen, de attól még nem feltétlenül van időm mindig a konyhában állni, vagy takarítani. Tudod, hogy általában én is csak annyi időt töltök otthon, amennyit muszáj. – magyaráztam neki, hiszen akár nekem is lehetett volna bejárónőm. Én azonban jobban szerettem mindent magam megcsinálni a ház körül, a cukrászdám körül, úgy az életem minden területén. Ugyanez vonatkozott arra is, hogy az ebédet szerettem volna most én elkészíteni neki. Hiába voltam fáradt, gondoltam, hogy ő sem különb nálam ezen a téren. - Majd én tudom a határaimat, emiatt ne aggódj. Legfeljebb ebéd után tényleg szundítok egyet, ha ettől tisztább a lelkiismereted. – ajánlottam fel, afféle kompromisszumként. Reméltem, hogy továbbra is megmarad a nyugalma, és a jó kedve, még a kellemetlen téma ellenére is. Ezért is viszonoztam olyan erősen az ölelést, hogy ezzel öntsek belé egy kis lelket. – Nem hagyhatom, hogy béna legyél! Egyszer hátha legalább annyira bele fogsz ebbe rázódni, hogy néha gondoskodni tudj magadról. Amíg nem tűnik fel valami nőszemély az életedben, aki megteszi ezt helyetted. – magyaráztam neki a pakolászás közepette. - Igen. Vaj, kicsit beteszed a mikróba, hogy megpuhuljon, aztán könnyebb lesz elkeverni a cukorral. A kettő el fog olvadni együtt szépen, lágyan. – magyaráztam türelmesen, mint amikor a gyerekeket tanítja az ember a konyhában. Azt hiszem, hogy Raoul sem volt sokkal magasabb szinten, már ami a főzést illeti. – Ti férfiak mindig a könnyebb megoldást választanátok, de hidd el, ez így lesz jó. Na, gyerünk! Csináld szépen! – noszogattam egy kicsit, alig bírva ki, hogy ne vigyorodjak el szélesen. Olyan mulatságos volt valahogy az egész, legalábbis addig, míg a lisztet magára nem borította. Nem mondom, hogy képes voltam őt ilyen formájában komolyan venni, viszont túl nagy rumlit sem akartam. Akkor sem, ha igazából ez nem az én konyhám, és nem az én feladatom lesz eltakarítani. Úgysem fogom kibírni, hogy ne tegyem meg. - Inkább, minthogy megfázz, és még lisztesebb legyél! – böködtem meg viccelődve a mellkasát, mintha ezzel akarnám rábírni arra, hogy hallgasson végre rám. – És ennek a betegeid szerintem felettébb örülnek is! – azért elképzeltem akaratlanul is, pedig tudtam, hogy az ő betegei bizony tényleg súlyos kórokkal küzdenek nap, mint nap. – Öhm, hát ennél azért egy kicsit kevesebb! Na, menj arrébb! Túl komolytalan vagy… - ráztam a fejemet, gyengéd erőszakkal tolva őt oldalra. Kivettem a vajat a tálból, és levágtam belőle annyit, amennyire nem volt szükségünk. Azt szépen félretettem, aztán visszatoltam elé. - Na, mehet a mikróba, de csak alig fél percre. Addig kimérem inkább hozzá a cukrot. – határoztam el, kicsit arrébb hessegetve a masina irányába. – Jól van, bár már bepácoltam a húst tegnapelőtt. Csodás lesz úgy, de egy kis utófűszerezés sohasem árt. – gondolkoztam hangosan, remélve, hogy minél előbb bedobja végre azt a vajat. – Ha kész és összekeverted a cukorral, majd mehetnek bele a tojások, a liszt, és a sütőpor. Már előkészítettem őket. Én addig bekapcsolom a sütőt, és gondoskodom a húsról is. – magyaráztam roppant céltudatosan. Időnként ellenőrzésképpen rápillantottam Raoulra, hogy jól halad-e. - És mesélj, mi a helyzet mostanában veled? Remélem, hogy nem csak mindig a munkával foglalkozol… - kezdeményeztem némi beszélgetést, hogy ne ácsorogjunk itt csendben, utasításokat dobálva. Nem mintha egyébként engem zavart volna, ha ránk telepszik a csend, de csak kellemesebb így.
Raoul Louis Roux
Avataron : Chris Evans Kor : 44
Tárgy: Re: Konyha (Raoul háza) Vas. Május 07, 2017 12:43 am
- Oké-oké, tudod, hogy máshogy értettem – vallom be mosollyal a képemen, hogy az antitalentumomat vallottam be, konyhakiismertség szempontjából. Kétkedve nézek rá, majd a középső és mutató ujjamat összefonva tartom fel. - Beccsszó így teszel, akkor szent a béke. Azt szeretném, ha pihenne is, rá fér, mint ahogy rám is. - Gondoskodok én magamról. Vagyok elég okos, hogy legyen arra pénzem, hogy gondoskodjon rólam egy nőszemély – jelentem ki megjátszott sértettséggel. – Akit pedig bejárónőnek hívnak – kacsintok rá mosolyogva, belül viszont jól esik, hogy ennyire odafigyel rám, holott nem lenne kötelessége. Mint ahogy annak is eléggé örültem, hogy közöttünk létezik az a fogalom, hogy barátság. Elismerem, nagyon is döglesztő kinézete van Julienak, s hozzá a belső tulajdonság mind olyan együttest alkot meg, ami nálam könnyen átbillentette volna a határt, ám mégis meg tudtunk maradni a barátságnál és ettől maradt olyan a kapcsolatunk, ami tartóssá is tette egyben. - Hogy ezt miért nem tudom megjegyezni – dörmögöm az orrom alatt a vaj és a cukor rejtélyes kettősét. – Jó-jó, teszem már – olyan kényelmesen ücsörögtem a széken, feltehetően a fáradtság okán, ezért némileg nem esik jól, hogy fel kell onnan kelnem. - Még szép. Amit egyszerűen meg lehet oldani, minek túlbonyolítani? – a műtőben mindenképpen jó dolog, noha éppen akkor cikázik milliónyi megoldás felé az agyam. - Csajok és a túl óvásaitok – ciccegek mosolyogva. - Na, akkor így hogyan tanulom meg, mennyit tegyek bele? – panaszkodok a vajat illetően. – Mennyiii – hagyom magam arrébb tolódni. – Ennyi? – nézek bele a tálba az új adagnál. – Rendben. Fél percre beállítom a mikrót, s míg a tál forog benne, addig egy kéztörlővel azért letörlöm magam. - Hogyan? – egyszerre két dologra figyelni nem megy és a lisztnél kapcsol vissza a figyelésem. – Mit csináljak? – nézek az asztalra, majd kiveszem a tálat a mikróból és visszatelepszem az asztalhoz. - Ja, hogy tegyem bele – nézem a sorba rakott holmikat s elkezdem beletenni sorba, s mivel még arra emlékszem, hogy a cukornak el kell olvadnia, ezért azokat kezdem el kutyulni fakanállal. - A kamrában, a bal oldali polcoknál a harmadik sorban van két doboz, abban vannak a fűszerek, nagyobb kiszerelésben – a konyhai tabu, még nekem is, mert még a végén összekeverem, s aztán kapok olyan ízeket a kajába a bejárónőtől, hogy csak lesek. Mert hogy megszokásból veszi ki a kis tartókat és egyszer már belefutottam ebbe. - Mit mondtál? – lépek vissza a gondolataimból, mert beszélgetni én is szeretnék Julieval, elvégre a süteményezés inkább ezt takarja. - De, a munka az életem – felel elgondolkodva, majd beleteszem egyszerre a többi adalékanyagot. - Viszont nem sokára szétverem a házat, tervezem felújítani. Egy lakás újraavatóban benne vagy? Nem vágyom viszont a beszélgetésben arra, hogy Étienneről beszéljünk. Még valahogy nem megy, családon belül sem annyira. És ez valahol megrémít.
- Amúgy sem tudnál haragudni rám… - kissé csúfondárosan öltöttem nyelvet Raoul felé, elviccelve a fáradtság témáját. Már hozzászoktam, még ha ez nem is olyan dolog, amihez az embernek hozzá kellene szoknia. Én sem direkt csináltam, egyszerűen csak olyan életvitelt folytattam, aminek bizony ez volt a hátránya. Kialvatlanság, a legtöbb esetben. - Nem a bejárónőre gondoltam, de ezt te is pontosan olyan jól tudod, mint én. Ahogyan azt is tudom, hogy csak próbálod elterelni a szót. Megtanulhattad volna már, hogy a nőknél az ilyesmi nem működik. Ha valamiről beszélni akarunk, akkor arról beszélni is fogunk. – közöltem vele nemes egyszerűséggel, de azért közben szorgalmasan dolgoztak a kezeim is. Egyébként nem akartam erőltetni a témát, már csak azért sem, mert én sem szerettem, mikor engem piszkáltak azzal, hogy miért nincs már mellettem valaki. Ennyi idősen nem kellene, hogy még mindig magányosan éljek. Pedig nem voltam magányos attól függetlenül, hogy nem volt párom. Na, jó, talán időnként. Este volt a legrosszabb, talán ezért is fárasztottam le magam annyira. - Azért drágám, mert az élet sem egyszerű! – böktem meg játékosan a karját, ezzel is arra noszogatva, hogy keljen fel a székről. A sütés és a főzés nem olyan kikapcsolódás volt, ami közben lazsálhatott az ember. Majd akkor, amikor elfogyasztotta a finom falatokat, és eljött a szieszta ideje, de az számunkra még odébb volt azért. – Te meg hálátlan vagy, ha ezt nem értékeled. Örülj neki, hogy van olyan, aki azért törődik veled! – tudtam egyébként, hogy értékeli ő a maga módján, és egyszerűen csak cukkolni akart. Be is jött neki, ami azt illeti, nekem meg könnyebb lett volna mindezek mellé az, ha nem látok egy meztelen férfitestet. Túl régen volt már benne részem, és kicsit frusztrált, holott Raoullal barátok voltunk. - Amúgy sem akarod megtanulni igazán, látom rajtad! Csak bohóckodsz itt össze-vissza, de egyébként elég belenézned, és látod, hogy mennyi az annyi. – mutattam neki a tálra, amit a kezébe nyomtam, hogy betehesse melegedni kicsit a vajat. – Igen, ennyi elég lesz! – bólogattam, aztán kimértem a cukrot, míg a mikróban melegedett a többi hozzávaló. – Keverd bele a cukrot, amit odakészítettem. Ha elolvadt rendesen, akkor tedd bele a tojásokat is, meg a sütőport, és utoljára szépen adagolva a lisztet, hogy csomómentes legyen. – tagoltan, türelmesen beszéltem hozzá, mintha csak egy gyerek lenne. Úgy látszik, hogy kénytelen voltam ezt tenni, ha azt akartam, hogy legyen valami ebből a piskótából, neki pedig meglegyen a sikerélménye. - Rendben, azt hiszem, megvan! – szóltam ki a kamrából, és már jöttem is elő, hogy áttanulmányozzam a felhozatalt. Aztán elővettem a húsokat, és még szórtam rájuk néhány fűszerből, közben folytatva a beszélgetést. – Akárcsak nekem. Erről le kellene szoknunk, legalábbis az anyám szerint túlhajtom magam, és nem kellene. Neked is ezt mondaná… - mutattam rá arra, hogy legalább olyan munkamániás, mint én. Talán mind a ketten a magánytól menekültünk oda. - Micsoda?! De hát miért? – kérdeztem őszinte elképedéssel. – Hiszen nagyszerű ez a ház, mit akarsz rajta átalakítani? – érdeklődtem kíváncsian, ha már szóba hozta a dolgot. – Persze, szívesen bevállalom majd az édességeket, vagy afféle privát bulira gondoltál? – vigyorogtam rá vidáman, amit akár még félre is lehetett volna érteni. Magam sem voltam biztos benne, hogyan is gondoltam, egyszerűen csak megkérdeztem. – Közben keverd szép simára! – fűztem hozzá, hogy ezzel is eltereljem kicsit a gondolataimat az előbbi kirohanásomról.
Azonnal megrázom a fejem, közben mosolygok. Nem tudok rá haragudni, semmiért sem. - Biztos? – vetem kétségbe a hosszú monológot, férfiasan megkérdőjelezve, határozottan mindazt, amit az előbb mondott. A huncut mosoly a szemeimben jelzi, hogy ugratás volt ez a javából. - Ez most isteni megvilágosodással ért fel bennem – a bökdösésre reagálok, csapkodás helyett felkelek a székről és teszem, amit kér. - Értékelem – felelem komolyan, még bólintva is hozzá egyet. A családom, a barátaim nagyon fontosak a számomra. A női túlaggódás viszont néha nehezen viselem, hiába vagyok doki és adok sokszor igazat nekik. - Miért? Az jobb lenne, ha komor arccal bifláznám a hozzávalókat? – nézek rá meglepetten, de a szemeimben ott van a mosoly. Nem megy, pasi vagyok, és inkább itt bénázzak és felejtsem el minden egyes alkalommal a sorrendet, mint a műtőben. - Gyakorlod a türelmet általam – mosolyodtam el végül, majd nekiültem keverni a dolgokat, a megmondott sorrend szerint. - Ö – áll meg a kezem a keverés közben. – Mit tegyek, hogy csomómentes legyen? – nézek dermedten a tálba. Pedig mindent úgy csináltam, ahogy Julie mondta. - Na, most untam meg – teszem a pultra a tálat és elkezdem nyitogatni a szekrényeket. - Megvan! – előveszem a keverőgépet, azt kifejezetten kértem, hogy ne legyen a konyhában szem előtt, de most kell. - Oké, összeraktam, az megvan, de most mit kell vele csinálni és hogyan? – csomómentes piskótaélményre vágyom, nem pedig lisztcsomók köpködésére. A fűszerektől azonban tüsszentek egyet, gyorsan el kell fordulnom. - Ezt mindig elfelejtem – vigyorgok. - Nekem tökéletesen megfelel így az életem. Hiszen én alakítottam ilyenné – nézek rá komolyan. Voltaképpen nem foglalkozom mások véleményével. Saját életem, saját döntésekkel, saját következményekkel. És eléggé felelősségteljes embernek tartom magam, még ha néha bohóckodok is. Szükségem van rá, különben már rége a diliházban lennék, mert nem tudom kiengedni a gőzt. - Kicsit hirtelen szaporodtunk meg utódokkal és szeretném, ha néha itt is alhatnának, nálam – nincs családom, a testvéreim gyerekei az én családom és néha szeretném levenni róluk a terhet, nekem pedig a legjobb lehetőség kimutatni a szeretetem, s meg is ismerni a gyerekeket. - Nem úgy gondoltam, sőt, megtiltom! Hanem, hogy gyere el és érezd jól magad – nevetek fel, egyből a munka részére gondol, mintha magamat hallottam volna. - Privát buli? – nézek fel meglepetten a munkából. – Akkor hozzak kaviárt is? – teszem hozzá ártatlanul. - Keverem! – mutatok győztesen a gépre. Megoldottam, a technika sok mindent megold és a férfiész! - Jó lesz ez így? Meddig kell keverni? – nézek bele a tálba.
- Mint a halál! – bólintottam arra, hogy a nőknek bizony tényleg nem szokása elereszteni a témát, amit boncolgatni szeretnének. Lehet, hogy néhány pillanatra úgy tűnik a gyanútlan férfiaknak, de előbb-utóbb úgyis visszaterelődik a szó, és kész. Értünk hozzá, még a hozzám hasonló, visszafogott és kevésbé trükkös nőszemélyek is. - Nem, azzal nincs bajom, ha jó a kedved! – hagytam végül rá, egy könnyed legyintés kíséretében. – De vannak dolgok, amiket nagyon is komolyan kell venni. Például a hozzávalók adagolását. – próbáltam én is éppen olyan komolyan mondani, mint amilyennek beállítottam magát a műveletet. Hát, annyira nem ment jól, mert a szám szegletében hamarosan kikívánkozott az a bizonyos mosoly. De nem baj, végül is kikapcsolódásnak szántuk a mai napot, vagy nem? És a cukkolás egy határozottan pozitív dolog volt, én legalábbis nem bántásból csináltam. - Csak szép egyenletesen kevergesd tovább. – magyaráztam a csomómentes tészta titkát. – Még hamar… - forgattam rosszallóan a szemeimet a kifakadására. – Mit keresel? – érdeklődtem kíváncsian, természetesen rosszat sejtve. – Mi van meg? – kérdeztem még mindig értetlenül, amíg meg nem láttam. – Na, nem! – ráztam a fejemet határozottan. – Arról ne is álmodj, hogy a könnyebbik végéről fogod meg a munkát! – böktem felé fenyegetően a kezemmel, ahogy megláttam a gépet. Ám hiába beszéltem, már össze is rakta, aminek egyáltalán nem örültem. - Hát hogyne… - ám attól, hogy egyszer megfelelt neki a jelenlegi felállás, és ilyenné varázsolta az életét még nem jelentette feltétlenül azt, hogy ez nem változott. Maximum magának sem vallotta be. – Ó, inkább ne is így legyen! – eszméltem fel, és a húsokat magukra hagyva, odamentem a lisztért. Még többet borítottam a tálba, hogy sűrűbb tésztát kapjunk majd, és ne piskótát. – Ez nagyon rendes tőled. Ezért szétvered a házat, és több szobád lesz? Vagy mi a terv? – kérdezősködtem tovább. Nekem senki olyan nem akadt, akinek lett volna gyereke körülöttem, így nekem nem is volt sok tapasztalatom ezen a téren. - Tudom, hogy nem úgy gondoltad, én ajánlottam fel! – mosolyogtam rá kedvesen. Valószínűleg, ha úgy gondolta volna, akkor is bevállalom, de így meg pláne. – Kaviárt? – ezúttal én voltam, aki meglepetten nézett. Hirtelen, mivel amúgy is zavarba jöttem a saját elszólásomtól, nem fogtam fel, hogy mire gondolt ez alatt. – Igen, azt látom… csak a programot kell átállítani rajta. – és már meg is nyomtam egy gombot, hogy némiképp sűrűbb tésztát kaphassunk. – Így pont jó lesz! – közöltem pár pillanattal később, a dagasztásra nagyon hajazó keverés után. Már egész jó volt, de én azért még a kezemmel egy kicsit formázgattam, hogy aztán nyújtás helyett széthúzogatva nagyobbá varázsoljam. - Tisztára, mint a pizzatészta! - vigyorodtam el, aztán szépen beleengedtem a tortaformába úgy, hogy az oldalára is feltapadjon valamennyi. – Így, ni! Ezt most berakjuk, és hamarosan kikeverjük hozzá a krémet! – vázoltam fel a további terveimet. – Vagy akár most is megtehetjük, ha nem akarsz krumplit pucolni! – szélesedett ki a mosolyom. Azt is meg kell majd csinálni úgyis.
- Néha már az sem az - vigyorodom el. Láttam elég tetszhalott volt és magához tér estet, hogy ebben se bízzak. Auh, azt hiszem rosszat tettem az előbbivel, így úgy tűnhet, nem értékelem a hivatását. A megbánás kiül az arcomra. - Annak is veszem. Csak az agyam nem erre van kalibrálva - megcsappan a jókedvem, aztán a mosolyra megint elvigyorodom. Ért a cukkoláshoz is, annyi bizonyos, én mindenestre megettem. - Egyenletesen kevergetni - de azt hogy? Áh, ez nekem így nem fog menni. De megoldás mindig van! - Majd meglátod! Győztes képpel nézek Juliera. - Na deee! - felelem vissza. - Sütit akarok enni, nem lisztgombócokat köpködni. Sikerélményhez vezető, fájdalommentes út - vágom rá határozottan. Megállok a mozdulatban, Juliera nézek. - Mivel vagy elégedetlen az életeddel? Kikerülő handabandát nem fogadok el, csakis a kérdésre a választ - tekintetemben és hangomban érdeklődő komolyság van. Nem foglalkozom azzal, kinek mi a véleménye az életvitelemről, az már inkább, ami Julienál lehet. Nem véletlenül kaptam ezt a választ, s mivel a barátom, érdekel mi van vele. - Igen. Gondolkodtam a ház bővítésén, de elég csak belsőleg átrendezni a falakat és máris van elég hely - költséges lett volna hozzátoldani, a kertet meg sajnáltam is. - Ahhoz képest, hogy csak festeni akartam - mosolyodom el. Senkit sem fogok kötelezni, ha már ennyit fáradtam, zsarolószöveggel, lehetőséget adtam, ha akarnak, élnek vele. - Rendben - tudom, hogy számára ez a törődésének kimutatása. - A sütijeid fenomenálisak, kettőt se pislogok és állhatok hozzád sorba. Nem úgy, mint az enyémek, mint például ez is. - Igen - még mindig nem adok az ugratásból kaviár terén, aztán meglátom az arcát. - Vicc volt - mosolygok, a vigyorgás most sértő lenne. Nézem, mit ügyködik a masinán. - Ahá - melléállok, nézve, mit hogyan csinál. -Ezt én is! - tolakodok oda és tartom a kezem, hogy kipróbáljam a nyújtást, majd egy falatnyit lecsippentek belőle és megeszem. - Mmm. Jót csináltunk. Pucoljon krumplit, aki akar, s egy pillanatnyi csend után, miközben Juliera meredek, határozott tömörséggel nyilatkozom. - Krém. Körbenézek. - Ahhoz mi is kell? Várj, mondom. Vaj. Cukor - hogy mennyi, fogalmam sincs. - Tojás? - ezt lehet, hogy rosszul mondtam.
- Hát, pedig előbb-utóbb mindenkinél eljön az ideje… - okoskodtam kicsit, de közben azért sürögtem-forogtam, járt a kezem automatikusan. Nem szerettem pazarolni senki idejét, ráadásul már én is éhes voltam, és jól jött volna pár falat. Ezt is ritkán ismerem el magamban, az tény, de most igaz volt. Túl sűrű volt a tegnapom, és még a ma hajnal is ahhoz, hogy tovább húzzam a dolgot. Fél szememet továbbra is rajta tartottam, érdeklődéssel szemlélve, hogy mit művel kevergetés közben. Ha valami félresiklana, úgyis itt vagyok. - Nem biztos, hogy látni akarom! – emeltem meg a kezemet, ezzel jelezve, hogy stop, ne tovább. – Elrontod az egészet! Azt hittem, hogy sütni akarsz, akkor tapasztald meg szépen a nem túl szép oldalát is! – böktem felé a kezemmel, komoly ábrázatot erőltetve magamra. – Nem is fogsz gombócokat hagyni magad után, ha úgy csinálod, ahogy mondtam. – forgattam a szemeimet rosszallóan. Férfiak, és az ő tudományuk. Különös, hogy több a profi séf között a férfi, mint a nő, és mégis vannak olyan analfabéták, hogy csak lesek. Persze a nőket sem kell félteni, láttam már egy-egy tehetségtelen nőtársamat alkotni. Szörnyű volt. - Igazából elégedett vagyok azzal, amilyen az életem. Mint ahogyan te, úgy én is magamnak alakítottam olyanná, amilyen most. Ha változtatni akarnék, biztos megpróbálkoznék vele idővel, de egyelőre szerettem volna inkább a karrierre koncentrálni. – magyaráztam elgondolkozva, közben foglalkoztam kicsit a tésztával is, nehogy félrecsússzon valami. – Persze nem mondom, hogy nem vagyok néha magányos, de lekötöm magam. A szüleim mást szántak nekem, nem a vendéglátást… - futólag mosolyt küldtem felé, a kedvem pedig nem lett rosszabb a téma miatt. - Ez így szokott lenni. Az ember teljesen belemerül, eszébe jut még ezer meg egy más dolog, és máris kész a káoszba torkolló házfelújítás. – vigyorodtam el szélesen. Nekem mondjuk ilyen téren nem volt sok tapasztalatom, pedig lehetséges, hogy idővel nem ártott volna nálam is renoválni egyet. Mióta a jelenlegi házikómban laktam, erre még nem került sor, pedig nagyon érett már, hogy a saját képemre formáljam még jobban. Még ha kevés időt töltök otthon, akkor is. - Helyes, csináld csak! – lestem fel rá vidáman, átadva a terepet neki. Nem akartam én egy percig sem elvenni a dicsőséget, meg a sikerélményt tőle. Ha ő fejezi be, szerintem az is kiváló. Bár a csipkedésre csúnyán néztem, azért szerintem is jól sikerült. Egyszerű kis tészta ez, semmi nehézség nem lett volna benne, ha nem lustálkodik és nincs férfiból. – Mindjárt gondoltam! – kuncogtam az orrom alatt, amikor a krém mellett tette le a voksát. – Vaj nem kell bele! – szólaltam meg gyorsan. – Citrom kell, cukor, a tojás is menni fog, egy kis mascarpone. Vagy csinálhatjuk tejszínnel is, akkor másabb állagú lesz. Hm… - elgondolkozva meredtem magam elé. - Kicsit lágyabb, krémesebb pitét szeretnél, vagy olyan frissítőt? – kérdeztem rá végül, csak a pontosítás kedvéért.
- Ne is! – kuncogok. Nem szokásom illetlenül viselkedni, inkább lenyelném a gombócot, aztán meg innék egy jókora adag vizet rá. - Nem túl szép? – nézek rá értetlenül. – Időmegtakarítás. Sokkal szebben dolgozik, mint én – felelem egyértelmű határozottsággal, úgy, ahogy azok szokták, akik egyáltalán nem értenek a süteményezéshez és a konyhai robotgépekhez. – Azt inkább nézni szeretem. Ahogy kevered a tésztát – őszinte vallomás, azok a mozdulatok a munka szeretetéről tanúskodnak, legszívesebben mindig átadnám neki ilyenkor a tálat, meg úgy az egész munkát, hogy nézzem, amint dolgozik. De most éppen pihen és stresszes időszakon van túl, tehát jön a kímélés. - Ebből egy kukkot sem értettem. Most a munkádról beszélünk, vagy a magánéletedről? – tényleg komolyan érdekel, az arcom és a hangom tanúsítja. - Inkább az élet hoz újabb szükségleteket. Ha a család bővül gyerekekkel, valahol aludniuk is kell, ha átjönnek hosszabb időre – családcentrikus vagyok, még ha nincs is saját gyerekem. Már kezdem úgy gondolni, hogy nem is lesz. Mint ahogy feleségem sem. A nyújtással még barátkozni kell, vakolni könnyebb, a fángli is jobban a kezemre áll, mint a sodrófa. Az meg hárpia-tartozék, egyes kollégám szerint. A csipkedésre vágott képére ártatlanul nézek fel rá, komoly arccal. - Minőség-ellenőrzés. A fonalat elvesztem tojásnál, üresjáratban meredek rá, segélykérő tekintettel. - Nem lehetne... Raoul üzemmódba váltani? Valahol a tojásnál tartottunk – miért ne máshol? - Kettőt egyszerre nem lehet? – a kimerítő válasz közben remélem, nem vesztem el újra a fonalat. - Fél adag ez, fél adag a másik? – látni, hogy értek én hozzá, hú de értek!
- Az lehet, de ha gyakorolnál, szerintem te is tudnál legalább olyan szépen dolgozni, mint a gép. Nekem is megy. Minden csak gyakorlat és tapasztalat kérdése. – ingattam a fejemet továbbra is rosszallóan. A férfiak mindig a munka könnyebbik részét akarták megfogni, ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. – Na, jó, a végeredmény azért ugyanaz lett, és legalább te csinálod. – sóhajtottam végül beletörődően, mert mást nem igazán tudtam most tenni a jelenlegi helyzettel. - Igen? – kérdeztem vissza meglepetten, ami valószínűleg az arcomra is kiült, mikor felpillantottam rá. – Miért? – tényleg nem nagyon értettem, mi jó van abban, ahogyan keverem a tésztát. Még kicsit talán zavarba is jöttem, de hát annyi baj legyen. Nem szoktak nekem ilyesmit mondani, főleg nem ilyen hétköznapi dolgokkal kapcsolatosan. - Öhm, nem tudom… - feleltem zavartan, amikor rákérdezett, hogy pontosan miről is beszélek. Igazából magam sem tudtam pontosan. – Azt hiszem, hogy is-is. – zártam végül rövidre. Annyira mégsem akartam belemenni ebbe, csak azért pörögtem rajta egy kicsit, mert az anyám pont valamelyik nap traktált ezzel a családalapítási témával, meg azzal, hogy ideje lenne keresnem valakit, különben vénlány lesz belőlem. Ma már nem is létezik ilyesmi, vagy igen? Mindenesetre akkor sem nagyon érdekelt volna. Nyilván a jelenlegi helyzetem nem volt a legideálisabb, de azért elboldogultam. Nem vagyok elveszett kislány, akinek egy férfi támogatására van szüksége ahhoz, hogy teljesnek érezze magát. Persze, jól jött volna, de így sem volt gond. - De hát te is alig vagy itthon. – mosolyogtam rá halványan, de attól még a lényeget mindenképpen megértettem. – Egyébként akkor is nagyon figyelmes tőled. Tudom, hogy szereted a családodat. – én is szerettem az enyémeket, de mégsem voltunk olyan szoros viszonyban, mint Raoulék. Kinek mi jut, igaz? Hozzám a barátnőim álltak közelebb, de velük majdnem minden nap találkoztam is. – Aha, hát persze! – méregettem gyanakvóan az ő nagy minőség-ellenőrzését követően. Közben beraktam sülni a tésztát, biztos, ami biztos. Annyival is előrébb voltunk. - Jó, akkor újra… - és ismét el is ismételtem neki lassabban a hozzávalók felsorolását. – Nem, nem lehet! – nevettem fel most már szívből jövően. – Ó, te jó ég, hogy lehetsz ennyire tipikus férfi? – költői kérdésnek szántam, és mielőtt válaszolt volna, már folytattam is. – Vagy egyik, vagy másik. Mindent nem lehet egyszerre, különben két pitét kellene sütnünk, annyit meg nem eszünk meg. Kivéve, ha rendezel gyorsan egy összejövetelt, és mindenkinek süteményt fogsz osztogatni. – azért elképzeltem a dolgot, vicces lett volna. – Nos, akkor melyik legyen? – türelmesen várakoztam a válaszra, mert akkor ahhoz mérten kezdtem el készíteni a krémet.
Hogy a nők mindig szeretik, ha az övék az utolsó szó! Velem meg amúgy sem lehet vitatkozni. Mert az van, amit elgondoltam, ennek jelzéseként be is kapcsolom a gépet, jelezve, mi a véleményem továbbra is. - Mert látni, hogy nem csak profi vagy benne, hanem szívből csinálod – szerintem egyértelmű. Összeszűkítem a szemem, úgy figyelem, majd sokat sejtetően elmosolyodom. - Csak nem felbukkant valaki a láthatáron? Felnevetek arra, hogy alig vagyok itthon. - A kamaszok alig várják, hogy lelépjenek otthonról az ősök. Vagy ők lécelnek le. Kiváló párosítás – tárom szét a kezem, majd leengedem, most én jövök zavarba. Mindenki azt hiszi, összetartó a családunk. De már nem foglalkozom azzal, ki mit gondol. Ezt tartom helyesnek. S jól esik, ha valaki észreveszi, még ha nem is várom el. Már semmit sem várok el. - Hm-hm – bólogatok, mivel ismét minőség-ellenőrzök és tele szájjal nem beszélek sosem. - Ö, na jó, ezt felírom – bezzeg a műtőasztalnál állva minden sorrend megvan! A szelektív ismeretek, az lehet a bűnös. Egy kikérem magamnak arcot vágok, majd mellkidüllesztek, igazi férfi vagyok, ezt sosem tagadnám le. A makacsságommal és értetlenségemmel együtt, de az utóbbit a nők mondják rám a konyhában, ebben is biztos vagyok. Kicsivel arrébb már más értelmet nyer az állítás, miszerint tipikus férfi vagyok... - Kivéve, ha viszel haza belőle – toldom meg, mert üres kézzel úgysem engedtem volna el. - Mind a kettő – tartom magam az eredeti változathoz.
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (Raoul háza)
