Lars Wagner irodája

Mikor Seattle-be jöttem, nem hittem volna, hogy ez a város tartogat még valamit a számomra az ismeretlenen kívül. Persze Andy ide fog költözni szeptemberben és utána már ketten birkózunk meg vele, de egyébként fel voltam készülve rá, hogy megint mindent a nulláról kell kezdenem. Vagyis majdnem a nulláról, az FBI már ismer, vannak ismerőseim, akik oda szóltak az itteni barátaiknak, végeredményben pedig azért a munkahely és lakás keresés ezerszer jobban ment, mint amikor még egy óceánnyi távolságról, Angliából próbálkoztam ugyanezzel a módszerrel. Sőt, az iroda itt is biztosít bölcsödét az ügynökök gyerekeinek, és igen, megint kaptam pár elég érdekes pillantást a vezetőitől, mikor közöltem, hogy én vagyok jelenleg az egyetlen, aki engedéllyel kiviheti Lisát és nincs olyan nő, akinek joga lenne az anyja vagyok felkiáltással megpróbálni hozzájutni. Szokatlan az egyedülálló apa, de én a magam módján szeretem a szerepet. Eleget égetett meg ahhoz a volt feleségem, hogy a partner gondolata hosszabb távon ne legyen túl vonzó számomra. Ellentétben egy baráttal. Márpedig Heidi az, még ha kicsit egyedi eset is az egész a sok ki nem mondott titokkal és ismeretlen tényezővel a történetben. Az egyetlen olyan napomon a héten pedig, amikor előre tudtam, hogy van esélyem az irodából ki is jutni egy ebédre, megegyeztünk a közösben. Amit végül kénytelen voltam a rendőrségen abszolválni, mivel Heidinek velem ellentétben nem sikerült kijutnia...
Nem mondom, pislogtak párat a Seattle-i híres igazságszolgáltatók, amikor kivágtam, hogy nem hivatalos ügyben jöttem, csak egy barátot látogatok meg. Utána pedig a Wagner vezetéknévnél egy nagyon segítőkész portás lány elárulta, hogy éppen járőrözik. Ami biztos nem lehetséges Heidinél, így megkérdeztem, hogy nincs-e még egy ilyen nevű az állományban.
- Jah, azt a kis barnát keresi? Le a lépcsőn, hátra a bűnügyi részlegre és keresse a nevet az ajtón - fordult hozzám még egy pillanatra, majd azonnal ment kiszolgálni az utánam érkező civileket én pedig egy vállvonás kíséretében el is indultam a mutatott irányba. És nagyjából egy perc után rájöttem, hogy az öltönyömnek hála még a napszemüveg nélkül is tudja mindenki, hogy egy kormányzati szerv munkatársát köszöntheti itt, majd gondosan ki is tért az utamból, mielőtt még megkérdezhettem volna, merre keressem az érintettet. A folyosókon céltalanul kóborlás nem az erősségem, de az információs táblát még isten is nekem rakhatta ki, mert azon már találtam egy használható ajtószámot és arra is vettem az irányt. A sima, dísztelen fán a számon kívül semmi nem díszelgett, mellette is mindössze egy vezetéknév, így gyorsan bekopogtam és csak jó néhány másodperccel később léptem be.
- Tudsz róla, hogy elég nehéz téged megtalálni, Heidi? - kezdtem bele, miközben fél kézzel egyensúlyoztam a hőtartó ebédes dobozokat, benne két adag alig negyed órája kifőzött tisztával és spagetti szósszal. Poén lenne most leejteni, amikor eddig nem sikerült. Így csak pár pillanattal később nézek fel, mint kellene és egy elég kíváncsi szempárral találom szembe magamat. Amely ugyan nagyon hasonló Heidi-éhez, de egy férfi arcából bámul vissza rám. Na, hoppá... - Mégis hány Wagner van a rendőrségen? - nem tehetek róla, a kérdés kikívánkozik az ajkaim közül, miközben végig nézek újra a férfin. Egészen biztosan ő az egyik bátyja. A másik pedig a járőr lehet. Mielőtt újra bakot lőnék, mit is mondott, összesen hány is van neki?

Döbbenet, hogy az emberek mennyire képesek gyűlölni a másikat. Mióta itt dolgozom, ez már a harmadik új formula, amely nem csak, hogy lassan hat, de lassan is öl, a vége felé elég borzalmas kínokat okozva annak, akinek a szervezetébe adott ideig jut. Nehéz volt fülön csípni, mert nagyon el tud bújni a szervezetben, s csak nagy összefüggésben lehet észrevenni. Erre vagyok én. Ezért tart a főnökasszony maga mellett (meg a seggem miatt), ám én másért is kutatok, dolgozok itt. Mindenki megkapja a magáét, tartom ehhez magam, ugyanakkor nem hiszek az ember önigazság-szolgáltatásában. Az érzelmek olyan tényezők, amelyek a racionális érveket könnyedén félre tudják söpörni. Miért nem tudják az emberek megbeszélni egymással a szaros dolgaikat? Miért kell ölni, mérgezni, felgyújtani, robbantani? Elhiszem, hogy e mögött sok tényező áll, s közöttük ott van a néma sikoly is. Mai napig előttem van Semus arca, amikor kimondták az ítéletét. Ő csak azt akarta, hogy szeressék, s hogy szerethessen. De én megadhattam volna neki a rohadt életbe, miért kellett neki vadállattá válnia?
- Kurva élet – leverem a bögrém, ahogy felindultan akarok a hajamba túrni, s az a földön köt ki, szerencsére üres, ám darabokra tör.
Majd összeszedem, miután megjártam a főnökasszony irodáját. Hejj, de utálok ott lenni, s egyben élvezem is. Mert látni, hogy bukik rám, mint kacsa a nokedlire és irtó dühös, hogy nem cuppanok rá, mint fóka a jégre.
Megállok az ajtóban, ahogy egy csóka belép. Méghozzá egészen isteni vállakkal megáldott csóka. Hivatali öltönyben. Mi a rosseb...? Aztán még inkább kidülled a szemem, a feltartott papírok is megállnak a kezemben úgy nézek a belépőre az irodámban.
Mert, hogy én nem a nagy, köztéren lebzselők táborát növelem. Volt elég szufla bennem, hogy közöljem, akar a halál egy nagy hodályban sok csicsergő csitrivel lenni, az íkúm egyből zuhan ezerrel, azt pedig, ugye senki sem akarja, hogy pocsék anyagot és jelentést adjak le. Miután kárörvendően közölték, hogy az alagsorban van egy nagy hodály, ha akarom mehetek oda, utána nekik nyúlt el a képük, ahogy rendbe tettem és most van egy birodalmam. Sajnálatos módon reluxát, függönyt nem lehet rátenni, mert mit ad isten, sikerült úgy lerántanom, hogy végérvényesen behalálozott a síneknek, tokostul. És piszok drága felújítani... egészen véletlenül. Ezzel megúszva a főnökasszony magánlátogatásait. A nagyon magánlátogatásait.
Heidi?
Még alaposabban megnézem, de a kezem már nyúl az ajtó után, alig valamivel a férfi dereka mellett elhaladva a kézfejem és becsukom az ajtót a csóka mögött, a kulcsot is elfordítom, senki sem fog zavarni. A kulcsot kiveszem, s a fehér laborköpenyem zsebébe teszem, nem vettem le, hogy kiviharzottam onnan.
- Szóval Heidi – helyet mutatok az egyik ülőhely felé a számára. Innen ugyan el nem megy, míg ki nem szedem belőle, mi is az ábra.
Visszaindulok a székem felé, a szobában kellemes káosz leledzik, szeretem a rendet, de ha aktuálisan dolgozok valamin, na, az biztosan mindenhol megtalálható kis részletben a földön, székeken, asztalon, pultokon.
- Nos, egyet ezek szerint már ismersz belőle, az elszólásod alapján – lehuppanok a székemre az íróasztal mögött, a papírok még a kezemben vannak.
- Honnan ismered Heidit? – nézek az ipsére. Valami nagyon nem tetszik, csak tudnám, hogy mi. A tarkóm is bizseregni kezd, az meg sosem a jót jelzi. S mi a fenéért van kaja a kezében?

Heidi őrült. Nagyon. Jobb szót nem tudok rá mondani, ha egyszer képes együtt élni a bátyjaival, akik szemmel láthatóan remekül elfoglalják magukat a védelmével. Legalábbis gondolom, hogy ennek szól az a nem éppen kellemes fogadtatás, amit kapok. Pontosabban kifejezetten kellemetlen, hiszen első mozdulattal van olyan kedves ez az ismeretlen személy előttem, hogy becsukja az ajtót és belülről bezárja, majd elsüllyeszti a kulcsot. Hát ez egyszerűen remek. Csak az edzettségemnek köszönhető, hogy nem kezdek morogni rá, miközben megpróbál egy nagyjából tartható távolságot felvenni köztünk és átmegy kihallgató tisztbe. Milyen kár, hogy nem igazán profi benne, nekem pedig megvan a magam trükkje arra, hogy kijussak innen. Szóval hagyom, hogy végig mérjen, még viszonzom is a mustrálást, miközben ráérősen az asztalára pakolom az ebédes dobozokat. Alapvetően egy illedelmes férfi lennék, de attól még tudok szemét lenni, ha velem szemben is azok, így nem érzem problémásnak, hogy egy nagy kupac papírt kicsit lefoglaljak. Ha esetleg összegyűrődik a hőtől, az meg már nem az én gondom. Én eleve nem is akartam itt maradni, ugyebár. A kényszer hatalma segített rá a dologra...
- Jah, mikor odafenn érdeklődtem, azt mondták, járőrözik. Profilkép rajzolók azt nem szoktak, ergo a bátyja lesz. Az egyik. Te meg gondolom a másik lennél. Harmadik is van valamelyik folyosón? - ha beszélni akar, csak tegye, nekem sem esik nehezemre a levegőt fogyasztani és húzni az időt. Egészen pontosan annyira, hogy eldöntsem, sokkal jobban meg fogja bánni, ha nem én esek neki erővel, csak rászabadítom a testvérét. Ennek megfelelően a mobil elő is kerül az öltöny belső zsebéből, nem zavar, ha esetleg a fegyver tartó tok is felvillan alatta, mert engedélyem van a cuccra, és közben meg is nyitom az sms rendszert. Ha az embernek egy tini fia van, aki mindig chaten lóg, megtanulja használni az érintő képernyőt és a qwerty billentyűzetet rajta. Szóval alig fél perc alatt meg is van az üzenet, Heidinek címezve: "Az épületben vagyok, de eltévedtem. Labor a pincében, Wagner név az ajtón. Megtalálsz?". És még el is küldöm, mielőtt úgy helyezném el a telefont az asztalon, hogy kis nyújtózkodással láthassa a férfi is előttem, hogy most kapott a vallatási próbálkozása határidőt. Méghozzá rövidet. Terhes vagy nem, kizárt, hogy tíz perc alatt ne jusson le ide valaki még a tetőről is.
- Még Angliából, járt az önvédelmi óráimra. Nemrég találkoztunk újra és együtt akartunk ebédelni. Mintát is kérsz az ételből randidrogra tesztelni? - teszem fel a kérdést, miközben az egyik tál felé mutatok, amiben speciel Heidi kedvenc spagettije illatozik. A másikban is az van igazából, csak én jobban szeretem, ha több fűszert kap a szósz. És igen, nem poénkodom, kinézném a fejéből, hogy képes lesz kinyitni a tálat, elővenni valami pálcikát és belepiszkálni. Csak éppen van egy elég jó kis visszatartó erő a dologban, hogy Heidi idetart, terhes és éhes is. Ezzel pedig nagyon nem akarnék én ujjat húzni. Azok a hormonok elég rémesek tudnak lenni...
- És ha már kényszerből átélem a túszejtést, egy nevet kaphatnék? - bár csak két percbe telne kifelé menet kideríteni a dolgot, miután villantottam egy jelvényt, de azért érdekelne, hogy szándékozik-e folytatni ezt a komédiát, vagy elég kielégítő válaszokat kapott eddig a kérdéseire ahhoz, hogy önként feleljen egy általam feltett kérdésre is. Közben pedig ennyi erővel én le is ülhetek, amíg várok. Bocsi, kisfiam, de ennél azért jobb megfélemlítési stratégiát kell kitalálnod. Lehetőleg azelőtt, hogy késztetést kezdenék érezni a zár szétlövésére...

Zavartalanul mustrálom végig, még akkor is, ha észreveszem, viszonozza ezt. Nem azt látok benne, amit, így egyrészt megkönnyebbülök, másrészt az a kaja, az zavar. Heidi nem egy olyas valaki, aki csak úgy elmegy egy krapekkal, ez meg itt lazán flangálgat. Mióta mehet ez vajon? S főleg az orrunk előtt? Vagy csak túlbonyolítom? Nekem is van titkolnivalóm, kettő legalább. Nem, nem bonyolítom túl, ahhoz túl jól ismerem Heidit.
A szemeibe tekintek, szemernyi gúny nélkül mosolygok rá.
- Te nem vagy képes megjegyezni a húgom nevét? Ha ide beszambázol, hogy Wagnert keresed... igen, elképzelhető – fojtom vissza a derült nevetést. Elképzelem szegény ügyfeles arcát, meg a gondolatait, ahogy elhangzik a kérdés.
- Heidi nem beszélt rólunk, esetleg? Akkor tudhatnád, hogy hányan vagyunk itt... - kezd bekapcsolni az elemző agyam és sorra dobja fel a hibát a képletben, ami jó hosszú.
Félrebiccentem a fejem, ahogy megvillan a stukker tokja.
- Nahát, még mindig a fegyvereddel akarsz hódítani? Kösz, van saját bejáratúm – teszek többértelmű nézést a dereka felé. Fenébe, hogy tudok én ilyen szemetül kedves lenni, ha a húgom ... kijéről is van szó?
- Írhatsz neki, de jobb, ha felhívod. Heidit. Ha nem hallja a hangodon, hogy oké a dolog, akkor fúrafűzként ront ide – itt is kétértelműen hagyom, hogy kinél is oké a dolog.
Basszus, az ajtó. Azért kíváncsi lennék, kiért aggódna jobban Heidi. Valahol, mélyen, felmorog bennem a féltékeny báty. Mert mi van, ha előbb ehhez az ipséhez fordul aggódva.
Lefagyok a következőre. Önvédelmi óra? Mia...? Meg kell játszanom magam, ha ki akarok többet szedni belőle.
- Jaaa, hogy te lennél az – nyitva hagyom a mondatot, hagyva, hogy beugorjon a dolognak. Egy próbát megér, most éppen kezd nyaralni menni a logikus elmém, Heidiről van szó. Visszarángatom madzagon az elemző rendszerem, de még kell hozzá pár perc, míg a döbbenet okozta lefagyás kiold.
Aztán jön is az a visszatérés, két szó kíséretében. Kényszer és túszejtés. Túl ismerős kifejezés és a velőmig hatol. Átéltem és nem akarom senkivel sem megtenni. Kezem önkéntelenül simul a jobb csuklómra, ahol mélyebb volt a seb, még a plasztikai műtét után is maradt nyoma a sérüléseknek, így azóta mindkét csuklómat órával, széles karkötőkkel takarom, eleddig gyanút nem keltően. Egy felismerést jelző kifejezés ül ki a fejemre, és állok is fel, hogy kinyissam az ajtót, igaz, csak a zárat nyitom ki és résnyire nyitom az ajtót.
- Nem szeretem a kényszert és a túszejtést – van a hangomban valami, amit gyakorlott és értő fül kihall. Hiába tartom a családom előtt a frontot, ez most váratlanul övön aluli góllövés volt.
Mire azonban visszaülök a helyemre és még nem szambázott ki a szobámból, már újfent a lazábbik énem van elővéve, mintha mi sem történt volna. Előveszem a mobilom én is. Nekem is van, klasszis! Pizzát rendelni mindenesetre tökéletes.
- Általában az szokott bemutatkozni, aki belép, s hogy kit is keres. Hogy is hívnak, mintha nem hallottam volna, amikor beléptél – nézek rá, érdeklődéssel, ügyet sem vetve a papírokra, amelyek egy része átázhatott a forró tárolóból származó hővel való reakciója következtében.

- De, nekem megvan. A pultnál lévő nőnek viszont nagyon nem állt össze a Miss jelző és a baráti látogatás, úgy tűnik - válaszolok halvány mosollyal, mert jobb dolgom is van, mint egy féltékeny bátynak bizonyítani, hogy nem vagyok értelmi fogyatékos. Ha akarja hinni, hogy valami nincs rendben a fejemben, akkor az ellenkezőjéről még egy kombinált iq teszt sem fogja meggyőzni, amennyiben pedig ez csak egy reményteli ötlet, akkor pár perc beszélgetés után úgyis rájön, hogy nincs nekem semmi bajom. Elvileg. A családi háttértörténetemet elnézve azért tudok néhány embert, aki simán tiltakozna, nekem viszont jobb dolgom is van, mint ezt megosztani fűvel-fával. Igen, van egy felnőtt fiam és egy alig másfél éves lányom, ez utóbbit pedig egyedül nevelem. A munkahelyemen fontos ez a tudás és meg is osztom a felelős személyekkel, de mindenki másnak kuss a neve a témában...
- Említette, hogy több bátyja van a rendőrségnél, de nem szám szerűen... - ahhoz még nem volt elég időnk. Azt tudom róla, hogy vannak testvérei a rendőrségnél, mint ma kiderült, minimum kettő, de egyébként a családi hátterét nem nagyon akartam firtatni. Egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt nem hiányzik a vissza kérdezés a sajátomról. Mindenkinek megvannak a maga kellemetlen témái, nekem pedig az exnej elég látványosan és torony magasan vezeti a listát. Ja, és tudtommal nincs testvérem sem. Anyai ágról biztosan, apai pedig egy sötét rejtély.
- A fegyver szolgálati, ma dolgozom - ebből kifolyólag pedig viselnem is kell, még ebédszünetben is. Itt senkit nem érdekel, hogy kiugrottam csak egy régi baráttal és valószínűleg semmilyen veszély nem fenyeget minket a rendőrség épületén belül, de attól még hívhatnak közben, hogy utána máshova kell mennem, tetthelyre vagy éppen találkozóra, ahol elkel az önvédelmi eszköz. Előírásosan viselem, amikor dolgozom, de azon kívül nekem sem hiányzik. Otthon első dolgom alaposan elzárni a hálószobámban lévő fegyverszéfbe és még előtte kiszedni a tárat is, biztos, ami biztos. És igen, még nem szoktam meg, hogy néha kilátszik az öltöny alól, ezért óvatosabban kell mozognom...
A beszélgetés nem először vált irányt és nekem eszem ágában sincs beleavatkozni a folyásába, hagyom, hogy Heidi bátyja kérdezzen, átgondolja a válaszokat, de a további vallatást már nem tolerálom. Ülök és teljes lelki nyugalomban várom, hogy mi sül ki egy-egy válaszomból a számára, de jobb, ha egyet hamar megtanul ő is. Ha a húga, akit hosszú évek óta ismerek, nem jött még rá, hogyan szedhet ki belőlem információkat, akkor biztos, hogy neki sem fog sikerülni. És egyébként meg nem ártana még gyakorolnia  a fapofát vagy a pókert, mert egészen biztosan tudom, hogy nem mesélt rólam neki Heidi eddig. Sőt, azt is, hogy melyik szavaim mentek neki annyira mélyre, hogy hajlandó legyen kinyitni az ajtót. Rejteget valamit, titkol néhány sötét emléket, mint sok más ember. És én nem tartozom azok közé, akik neki állnak feszegetni őket, ha maga az ember nem egy kihallgató teremben van éppen. Az a gonosz nagy igazság, hogy a legtöbb ember, aki eljut hozzánk, kemény múltat tud felmutatni. A dolgozók és a letartóztatottak is. A különbség, hogy miként használjuk mi fel az emlékeket a kitöréshez...
- Mert azt hittem, ez Heidi irodája, tekintve, hogy keresztnév az ajtón nincs. És a nevem Nathaniel - ha tényleg be akarnék mutatkozni, akkor ugyan vezetéknevet is mondanék és persze esetleg kezet nyújtanék, vagy átadnék egy névjegy kártyát, most azonban ezt eszem ágában sincs megtenni. Legyen elég annyi, hogy a vallatással elveszítette a jogát a további kimerítő válaszokra... - Esetleg felvilágosítanál, hogy minek köszönhetem ezt a vallatást? Vagy Heidi minden ismerősének ez jár? - mert akkor biztosan nem lehet sok barátja. Nekem az az érzésem, hogy kifejezetten hiány lehet belőlük a túl féltő testvérek mellett. Amit meg is tudok érteni...

A de, nekem megvanra önkéntelenül elvigyorodok. Ez annyira direkt és annyira azonnali volt, hogy nem tudtam nem félreérteni. Gúny helyett derű van az ábrázatomon.
- Ezt az aprócska tényezőt kihagytad az előbbi képletből, így már tiszta. Van még, ami hiányzik belőle? – mert ez esetben x-nek egészen más eredmény jön ki. Jelen esetben egy kis fricskát érzékelek a recepcióstól, na és persze, ismer minket, képes volt beküldeni az oroszlán barlangjába szerencsétlen fickót. Puszi és torta, vagyis inkább egy jófajta cipő jár érte.
- Ah, értem – vagyis annyira mégsincsenek mély kapcsolatban. Vagy, éppenséggel, bizonyos okok miatt éppen nem ez volt a téma.
- Nos, három van. Ebből kettő zsaru – nézek a pacákra. Bár, ahogy elnézem, nem fog ettől megijedni, nem éppen ólcsózakó van rajta, s a hivatali fegyvere is klasszisokkal jobb a mienkénél. Mázli, hogy nem bukok a fegyverekre (de).
- Csinos darab – a ma dolgozomra az ételes dobozra tekintek. – Azt látom.
- Hitted? – dobom fel egyik szemöldököm kérdőn. – Wagner – cselesen nem mondta a teljes nevét, hát akkor én sem. Durci nincs, csak a miheztartás végett. Ha nagyon akarja, úgyis kideríti, legalább megdolgozik érte picit.
- A bátyja vagyok – nézek rá egyértelmű arckifejezéssel. – Ha én vallatok valakit, az nem így néz ki – vallattam már, mert vannak szerek, amelyeket speciálisan kell alkalmazni, annak a módszereit pedig én tudom, no és persze zsákból macskát kiugratni. Most is sikerült jó párszor megtennem, láthatóan működnek a bokorból kiugratós technikáim.
- Heidi pedig nem szokott csak úgy ebédelgetni vadidegen emberekkel. Főleg úgy, hogy keveset ismer róla az illető – összegzem az észrevételem. Márpedig, ha ismeretlenül így ebédelget valakivel, akkor Heidinek bejön a krapek. Ó, a rohadt, én meg... !
- Á, ne is törődj az egésszel – legyintek. - Biztosan van valakid, akit szeretnél megóvni.
Túl nyugodt, és türelmes, s kitartó is. Na meg, kinek nincs valakije, akit ne óvna? Aki meg nem tenné meg, az nem lenne jó báty, vagy rokon.

- Fogalmam sincs, a fejedbe nem látok bele - válaszolom őszintén, mert tényleg elég nehéz kitalálni, mi lehet az, amit tudni akar még és köze is van hozzá. Nyilván valóan a húga nem is említette neki eddig, hogy létezem, így nem érzem szükségét annak, hogy túl sok információt osszak meg vele az életemmel kapcsolatban. Egyébként sem szokásom magamról az alapokon kívül bármit beszélni, mert a múlt sokkal jobb, ha a helyén marad, homályban. Most jól vagyok, boldog vagyok, a problémás ex nejem említése pedig csak az agyvizemben tud nagy károkat tenni, amire nincs szükségem. Ezek után viszont szerintem egyszer meg kell kérdzenem Heidit arról, miért is védik őt ennyire a testvérei és mellette hogy a francba sikerült bepasiznia. Igaz, kezdek egyre biztosabb lenni benne, hogy bárki is ejtette teherbe, nem maradt vele mikor kisült a dolog. Szemébe mondani ezt viszont nem fogok...
- Ha ez tényleg nem vallatás, akkor jelentkezz az FBI-hoz, biztos értékelni fogják a tudásodat - teszem hozzá apró vállvonással, mert lehet, hogy ő nem akarja ezt vallatásnak venni, de nekem az és biztos vagyok benne, hogy ezzel kapcsolatban láttam már egy-két nagy könyvet is a kiképzésen. Mindegy, ha hitegetni akarja magát, én aztán nem fogom megakadályozni benne, úgy számolom, még van három egész perce, mielőtt Heidi megtalál minket. Vagy nyolc, ha tényleg az épület másik felében volt, mert onnan kicsit tovább tart az út ide, a pincébe. Nekem aztán édes mindegy, a tál elég jó hőtartó...
- Azt tudom, amit ő meg akart osztani velem. Van jobb dolgom is munka után, mint másokat faggatni, megint - utalok rá, hogy ideje lenne visszavennie ebből a nagy arcából, mert kezdem unni. Meg nem sért vele, ezek a dolgok már leperegnek rólam, de azért remek kezdés, ha azt vesszük, hogy még halvány lila gőzöm nincs róla, ki lesz a rendőrségi összekötőm itt. Csak a jövő héten nevezik meg, addig meg jó lenne azért nem felhúzni a fél állományt. Már kezdem érteni, miért nekem kedveztek egy nő ellenében. Bocsi, de én már kinőttem a tesztoszteron túltengéses korból. Sőt, Lisa mellett lassan önsztogén túltengés nagyobb veszély lesz...
- Mint mindenkinek. Befejezted? - pislogok rá merőn, mert ha én hülyeségeket akarnék hallgatni, akkor egyszerűen megejtenék egy hívást az exnejemnek. Az a boszorka profi benne, hogy teljesen össze nem illő dolgokat vágjon a fejemhez, aminek a feléhez persze közöm sem volt, de ő elég részeg volt ahhoz, hogy erről ne vegyen tudomást. Remek, komolyan... - Vagy neki esel még egyszer és elásod magadat jó mélyre, amiért látatlanban is egy másfél éves kislánnyal próbálsz zsarolni? - ha Heidi egy kukkot nem szólt rólam, akkor azzal sem lehet tisztában, hogy az egyetlen rokonom az egész kontinensen a lányom és ő elég kicsi. Történesen az ő jelenléte hozott össze Heidivel, biztos, hogy ezt meg fogja majd osztani a bátyjával, de most miért ne használjam ki az időt és dobjam be a bombát? Kezdem egyébként is unni magamat...

Értetlenül nézek rá.
- Minek turkálni a fejemben? Most mondtam el, hogy kihagytál valamit, s most, hogy elmondtad végre, így már érthetőbb - nem érthetőt mondok, mert ha kihagyott még valamit, akkor a mostani képlet még nem teljes.
- Vagy mit nem lehetett érteni a válaszomban? - kérdem érdeklődéssel.
A vállvonós kifakadásra hátradőlök a széken és végignézek ismét rajta. Elég hamar elveszti az önuralmát, instabilnak tűnik. A kajás dobozra siklik a pillantásom. Vagy éhes. Az pedig felvet ismét egy rakás kérdőjelet. Elvigyorodom.
- Miért mennék én oda, amikor ott olyan profik vannak, mint te? Te nem kérdeznél pár dolgot, nem is érdekelne az az ember, aki a testvéreddel találkozik?
Figyelem a férfit, sem gúny, sem rosszindulat vagy utálat nincs bennem. Olyan munkája van, ami elő szokta hozni ezt egyesekből, közöttük dolgozom és megszoktam a stílusukat.
- A nővéred vagy húgod, esetleg lányod barátaival le sem állnál dumálni? - csodálkozom el. Fura egy ember. És ez tetszik Heidinek? Pedig biztos van benne valami, amit szerethet benne. Vagyis várjunk. Heidivel nem beszél ilyenről és nem is érdekli. Akkor talán nem is vannak együtt. Úgy...
Kezd derengeni a teljes képlet és sóhajtok egyet magamban.
- Hogy mondtad? - kapom felé a fejem döbbent csodálkozással. - Éppen együtt akarok veled érezni és egyben bocsánatot is kérni, egy csepp fenyegetés, vagy akármilyen negatív dolog nem volt a válaszomban, sehogy sem. Éppen ellenkezőleg - nézek rá megrökönyödve. Már az elejétől fogva eldöntötte, hogy utálni fog?
- Az elejétől fogva eldöntötted, hogy utálni fogsz, tegyek bármit? Nézd - támasztom meg az asztalt alkarommal. - Heidi a húgom, tudom, milyen. Szeretem és féltem őt. Elég felnőtt, hogy eldöntse, kikkel barátkozik. Nem fogok beleszólni, nincs hozzá jogom. Attól még meg szeretném ismerni őket, s ha ezt nem akarják, elfogadom, csak mondják meg, burkolt utálat helyett. Tény, hogy van egy stílusom. De ha olyan paraszt lennék, mint aminek most előadsz, akkor próbálnám értelmezni a helyzetet? Akarnék bocsánatot kérni, beismerve, hogy megbánthattalak valamivel, amiről tudomásom sem volt, de voltam olyan értelmes, felismertem, és vagyok olyan értelmes érzelmileg, hogy kulturáltan bocsánatot kérjek? - nézek Nathre.
- Nincs bennem rosszindulat, akik ismernek, tudják. Ha rosszat akarsz bennem feltételezni, az nem az én bajom.
Kezembe veszem a papírok egy részét, magam elé teszem, teljes egészében Nathre tekintek.
- A nevem Lars Wagner. Heidi a húgom, szeretem. Éppen ezért, s mert tudom, hogy keveseket fogad be az életébe, azokra is odafigyelek, mert fontosak neki - veszek egy újabb lélegzetet, mert még folytatni fogom.
- Szeretném tiszta lappal kezdeni. Mondj egy időpontot, amikor neked is megfelelő, s várlak a Dickie Pubban - ha nem jön el, akkor tudni fogom, hogy nem fontos neki ez az egész.  
Remélem, hogy nem szakít félbe, vagy húz el. Megérteni szeretném és megértetni magamat. Nem magam miatt legfőképp, mert a félreértéseket szeretem elsimítani, kibogozni, hanem Heidi miatt. Akármit is mond Nath válaszul, teljes figyelmem az övé.

- Nincs testvérem - válaszolom meg tömören az egyébként valószínűleg költőinek szánt kérdését, talán ettől majd leesik neki, mennyire más a gondolkodásunk. Angol vagyok, aki egy eléggé selejtes anya mellett nőtt fel egykeként és az én legnagyobb vágyam mindig is az volt, hogy anyám pasija ne vegyen észre. Nem akartam semmit tudni róla sem a bemutatkozásakor, sem bármikor máskor a múltban. Szóval számomra kissé más feltételek érvényesülnek az aggodalom terén és a magánélet szentségében is. Ha neki ezt nem megy megemészteni, akkor ez van, de ennyi idősen már nem fogok megváltozni és nem is akarok. Jobb nekem, ha csak a munkában járok mélyen mások életében és a magánéletben nem. Ennek mellékállása, hogy az egyémből is mereven kizárok mindenkit...
- Akkor elölről, gondolom az megvan, hogy FBI-os vagyok és régebbről ismerem Heidit, bár nem mondhatom, hogy túl jól. A magánéletemhez véleményem szerint senkinek nincs semmi köze az átvilágító tiszten kívül, és ebbe egyértelműen beletartozik Heidi bátyja is. Nem mintha a húgod olyan sokat tudna, egyszer találkoztunk eddig, mióta a városba jöttem és akkor is jobban elbűvölte a kislányom. Nekem viszont nagy segítség lenne egy nő, aki valószínűleg már egyetemig feltérképezett minden oktatási intézményt, bölcsödét, listát vezet dadusokról és így tovább, egy ebéd pedig nem nagy ár ezért. Részemről itt is ér véget a dolog... - és ha nem kapnék agybajt attól, hogy magamról kelljen mesélnek, akkor egészen biztosan már egy jó ideje felvilágosítottam volna a bátyját. Csak éppen eddig úgy voltam vele, hogy egy kis testvéri ellenőrzést túlélek, utána pedig mehetek a dolgomra. Nem gondoltam, hogy ennyire vérmes és komolyan veszi a dolgot. Én, ha már valakit le akarok ellenőrizni, akkor egészen biztosan nem őt magát kérem meg rá, hanem csak megérdeklődöm a nevét majd lefuttatom a rendszerben. Igaz, nekem van rendszerem és Lisa mellett a paranoiám alaposan lecsökkent. Ebből a szempontból még néhány alvás nélküli éjszaka is kifejezetten kellemes dolognak tűnik...
- Nathaniel Jones - a bemutatkozás azért belefér, de a folytatás már húzósabb. Nem vagyok egy nagy ivó, végképp nem olyasvalaki, aki nagyon szeret pubokban lenni, régebben még oké, de akkor is inkább az edzőterem volt az én favoritom, a lányom mellett pedig a szociális életemnek elég alaposan lőttek. Ezt majd akkor kéne előhozni újra, ha sikerül egy megbízható bébiszittert találnom hosszú időre és stabil beosztással. - És sokat nem tudok ígérni, csak esténként látom a lányomat ébren hétköznap, azt az időt pedig egyértelműen rá is fordítom - hétvégékre még nem sikerült mindent megoldanom, a rendszer még nem állt be teljesen számára, így van, hogy simán kidől este hétkor és onnantól neki mindegy, ki van vele, máskor pedig sírógörcsöt kap, ha kilenckor még nem olvasok fel neki egy utolsó utáni-utáni-utáni mesét is a könyvéből. Az az egy kész szerencse, hogy öt percesek az övéi, különben már régen agybajt kaptam a sok unalmas dologtól...

- Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit nem lehetett érteni a kérdésemben? – kérdezem nyugodtan. Merthogy nem válaszolt rá. Szókimondó vagyok, s szeretem, ha megmondják, valamit rosszul vezettem le. – A válaszod segíti azt, hogy jobban megértsük egymást, s ne beszéljünk el egymás mellett. Ezekből lesznek a félreértések, s a félreértésekből olyan előfeltételezések, amelyek nem igazak.
Széttárom a kezem a következőkre, mellyel általában magyarázni szoktam.
– Oké, ez csak példa volt. Meg szerettem volna, ha bele tudsz helyeződni az én helyzetembe. Valakid csak van, aki fontos neked, erre akartam kilyukadni – felelem nyugodtan, érthetően. A megértés és a megértetés a célom, mint ahogy a beszélgetéseknek is. - Ez a költői kérdések egyike volt. Nem kell elmondanod, nem arra kérdeztem rá, hogy mondd meg, ki az, hanem azt, hogy gondolj bele az én helyzetembe – komolyan válaszolok.
- És ez most hogy jön ide? – rökönyödök meg. – Éppen bocsánatot kértem. Ezek szerint nem is figyeltél rám egész végig az utóbbi öt percben? – mintha a falnak beszélnék, jó ideje. – A magánéleted a tiéd, bele nem kérdeztem, egy szóval sem. Heidi a húgom. Az érdeklődés az egyik jele annak, hogy foglalkozom veled és vele is. Hogy nyitni szeretnék. S nem a magánéletedben akarok vájkálni, az csakis rád tartozik. S úgy emlékszem, nem kérdeztem olyanba bele, ha máshogy értelmezted, az már nem az én gondom – éppen ezért nem kérdeztem vissza a lányára sem. – Te beszéltél a lányodról, holott nem kezdtelek el faggatni minderről, de köszönöm, hogy elmondtad, s tiszteletben tartom életed ezen részét, ezért sem kérdeztem bele, s nem kívánok benne vájkálni. Mert nem tartozik rám.
Azt hiszem, egy kicsit sikerült megfejtenem és közelebb jutnom hozzá. Védi azokat, akiket szeret, s ez tetszik. Hogy nem akar magáról beszélni, sokkal több oka van, mint annyi, hogy a kérdezés a munkája. Hasonló berkekben dolgozunk, ismerem ezt. S hogy ennyire tüskés és zárkózott, mutatja, hogy sokkal nagyobb fájdalmak érték, mint amennyit egyáltalán el akart volna mondani, ha csak barátian leültünk volna sörözni. Kezdem kedvelni, de korán kell neki ahhoz felkelni, hogy engem átvágjon és sokat kell még tanulnia emberismeretből. Igen, talán a bezárkózás hozta ezt ki még nála. Voltam hasonló időszakban, s hasonlóképpen viselkedtem.
Elmosolyodok a válaszára.
- Csak a helyet adtam meg. Az időpontot rád bíztam – a mosolyom töretlen. – Ami azt jelenti, hogy tisztában vagyok azzal, elfoglalt vagy, mint mindenki más. S mivel szeretnél minél több időt a lányoddal tölteni, mi lenne, ha a helyet is te mondanád meg, ahová a lányodat is el tudod hozni? – vetem fel az ötletet. Nem mondhatja, hogy merev sündisznó vagyok, nem, mintha érdekelne a véleménye, minek is tart.
- Feltéve, ha akarod, de ezt is rád bízom. Az időpontot sem most vagy köteles megadni, mint ahogy a helyszínt sem, elvégre, nem azt mondtam, hogy most mondj egy időpontot. Meglátod, hogy érsz rá és közlöd – a fiókból előveszek egy névjegykártyát és felé nyújtom.
Rá bízom, mit és miként tesz.

- Most melyik kérdésről is beszélsz? Elengedtem a fülem mellett jó néhányat - válaszolok komolyan, mert tényleg nem éreztem szükségét, hogy mindenre feleljek neki. Ami azt illeti, leginkább csak a legfontosabbakra és tő mondatokban válaszoltam, teszem hozzá direkt, így nem igazán veszem zokon, ha ezért nem fog megkedvelni. Nálam már ott elveszített jó néhány szimpátia pontot, hogy rám akarta zárni az ajtót a kikérdezés erejéig és egyébként sem barátkozni jöttem ide. Vele legalábbis nem, ami Heidit illeti, ott már más a helyzet. Ugyan alapvetően nem nagyon hiszek a férfi-női barátságban, de azért a kisgyerekes szülők szövetsége elég alap dolog ahhoz, hogy így is értelmezhető legyen...
- Figyeltem, de szerintem azzal nem mondok újat, hogy nem tudom követni a gondolatmenetedet. Ezen pedig nem segít nyilván, hogy én sem vagyok vallatható kedvemben - ami eléggé könnyen eredményezi, hogy simán elbeszéljünk a másik mellett. Ez egy egészen bevett eset tud lenni és én nem igazán szoktam még meg az amerikai módit, így alapból gyakran váltok hozzájuk képest. Az angol viselkedési szabályok sokkal merevebbek, nagyon nehéz átszokni a közvetlen szókimondásra az óvatos tapogatózás helyett. Igen, vannak dolgok, amiket elmondok, mert bárki kitalálja, aki kicsit mélyebbre ás az életemben, de részletezni nem fogom. Ahhoz már a világon senkinek nincs köze, amíg úgy nem gondolom, hogy kiérdemelte a lehetőséget a belátásra. Márpedig nálam a Wagner családból még Heidi sem jutott el eddig...
- Ehhez még idő kell, tényleg új vagyok a városban és a lányomnak még nem volt lehetősége eldönteni, melyek azok a helyek, ahol jól érzi magát, bár a napsütésben szinte bármelyik parkot imádja - egyetlen dolog, amit bánok Atlantából az az idő. Ugyan Anglia is elég szeles meg esős a maga módján, így nekem nem új az itteni klíma, de neki az, hiszen csak pár hétig volt az öreg kontinensen, mielőtt áthoztam volna. Számára a napfény a normális és kicsit meg is látszik rajta, hogy zavarja, ha nincs meg. Bele fog szokni, még kicsi és rugalmas, különben nem vállaltam volna az egész költözést, de így neki is megvan a joga a hisztihez a rosszabb napokon. Már elég jól el tudom viselni...
A mobilom felvillan egy sms miatt, amíg azonnal meg is nyitok, mivel Heiditől jött. Nem sok szöveg, azt írja, mindjárt itt van, én pedig ezzel úgy veszem, vége a "beszélgetésnek". Ráérősen felállok, elteszem a telefont és összeszedem az ebédes dobozokat. Na, most örülök, hogy a hőtartó változatot választottam, másban ez már egészen biztosan kihűlt volna egy ideje. - Van egy névjegykártyád? - fordulok még egyszer vissza Larshoz, mielőtt kilépnek a résnyire nyitott ajtón. Illedelmesség megvan, de nem érzem szükségét a nagy búcsúzásnak, ahhoz túl paprikás volt itt a hangulat. És tíz egész másodpercig még hatással is lesz ez rám, mielőtt ejteném a témát. Több időre biztosan nem, ahhoz más túl sokat edződtem az új fiú szerepben...

//mivel ez csak gyors játéknak indult én lassan zárnék, köszöntem!

Érdeklődéssel vonom fel szemöldököm.
- Tehát ezek szerint a húgom neve egy elengedhető kérdés? – az igen! Ehhez még egy „ez aztán nagyszerű!” képet is vágok, irónikus formában. Értem, hogy leszar, magasról, de hogy pont ezen bukik ki mindez, érdekes dolgokat vet fel Heidi viszonyáról róla.
- Ha a húgom nevét nem vagy képes megjegyezni, és mellé még hanyagolható kérdések közé is teszed, valóban nem tudod követni a gondolatmentem – de akkor így hogy lett egyáltalán nyomozó? Tény, hogy a gondolatmenetemet kevesen tudják követni, ezért is vagyok hatékony a nyomozásokban, mert képes vagyok össze nem illő részek között összefüggést találni.
– Ha ez részedről vallatásnak minősül, akkor nem is voltál még vallatáson? – én sem, legfeljebb csak kiképzésen.
- Mint mondtam, immár harmadjára, az időt te mondod meg, s másodjára mondom, hogy a helyet is te határozod meg. S sokadjára mondom, hogy akkor jelzel ezzel kapcsolatban, amikor akarsz – vagyis soha, simán levágtam a szavaiból, sóhajtva is válaszolok neki, miközben veszem elő a névjegykártyát. Felvont szemöldökkel nézek rá, majd a kártyára, mikor kéri.
- Itt tartom egy ideje - én aztán fel nem állok neki, miután percek óta itt tartom neki. Aztán egy sóhajjal mégis felállok és a zsebébe dugom, úgyis tele a keze. Túllépek azon, hogy míg szép kis monológokat levágok itt neki és még rendes is vagyok, mert bocsánatot kértem, amiért úgy viselkedtem vele, mindez úgy lepereg róla, mintha itt se lett volna, míg beszélek hozzá, sőt, továbbra is leszaromtabletta érzést mutat. Hát istenem, ha neki nem esik le, amit mondtam, az már nem az én gondom. Én megtettem, amit lehet, még bocsánatot is kértem, rendes gyerek is voltam, a többi már nem az én dolgom.
- Jó étvágyat – nem csukom be utána az ajtót, ámde fogalmam sincs, hogy egy kedves kollega, akiben heves érdeklődést váltottam ki, ámde visszautasítottam, hallott pár dolgot ki a szobából, s szépen azon van, hogy elkotyogja azt Heidinek. Hogy aztán én csak egy kérdőre vonó mondatot és egy nem akarok veled többé beszélni kirohanást kapjak húgomtól és egy ajtócsapódást, mire megszólalhatnék, mert a színjáték nem egészen két másodperces sem lesz, ebből nekem egy hang nem jut szerepül, s megadó sóhajjal veszem majd tudomásul, hogy mint eddigi életemben sok mindent, ezt is elbasztam.
De, legalább tudom, hogy Heidi sem közömbös a... felé, s kezdhetem el ásni magam érzés fog még kísérőül társulni a cseszhetem érzés mellé.
Nagyot szusszantok, nem szokásom idegesnek lenni, se paprikás hangulatban nem vagyok, még csak feszült sem. Láthatóan nem vagyunk és nem is leszünk puszipajtások, leshetem, mikor hív fel, valószínűleg nekem kell majd elsőnek lépni felé. Az asztalon lévő papírra esik a tekintetem és máris átkapcsolok munkába. A jelentés leadásáig van még fél órám, de ezt a tételt meg kell dumálnom a főnökasszonnyal. Aki viszont elég hamar paprikás hangulatba kerül, ha vele vagyok, mert mindig nemet kap tőlem, ha nem munkáról van szó...

//Lars egy marasztaló személyiség, köszöntem szintén, élmény volt //

Cheryl -  Lars //június közepe előtt valamikor

Elképedve meredek az iszonyatos méretű mappa, papír, és egyéb, elsőre meg nevezhető iratkupacokra. Komolyan megkapom a zöldfülűeknek járó melót? Jah, persze, megint rájött a hoppáré a főnökasszonyra. Érdekes, hogy a hónap bizonyos két időszakában jön rá. Meg rám, azaz jönne, mert nem hagyom. Akkor pedig ez a vége. Nem elég, hogy megvannak a saját határidős melóim, de még ezt is a nyakamba sózta. Vagyis a nyakunkba.
Leülök a földre, már ahol van egy négyzetcentiméternyinek tűnő hely a földön.
- Már előre szólok, teszek az irattározási szabályzatra. Egy nagy rakás hulladék a rendszer. Van ennél sokkal jobb – bököm meg az ujjam az egyik közelben lévő, elég instabil kupacot. Úgyis fel fog borulni.
- Blacket kellett volna ma behoznom. Öt perc alatt megoldaná az összes problémánkat. És még iratmegsemmisítő sem kéne. Hoztál zenét? – tekintek fel, keresve, merre is van aktuális partnerem.
- Szerinted hogy kezdjük? Nincs kedvem összetolni egy kupacba, ábécésorrendhez nincs elég hely... – az egyik mappa után nyúlok, s kinyitom.
- Lily. Érdekes. Te tudsz olyan országot, ahol a Lily férfinév? – veszem ki a fotót és tartom elé. Lily a mappa szerint egy ötvenkét éves, hordóhasú, szőrös (állat) kan. Istenért nem tudna legalább egy normális trikót magára húzni.

Amikor elfoglalnám a helyemet a pult mögött, egyszerűen rám hozza a frászt az egyik felettesem, akiből csak úgy áradt a füstszag, amit a dohányzás után illő lenne egy rágóval vagy cukorkával elrejteni. A parancsa, mely így szólt: Monroe, ma iratok közt fogja találni magát; rendesen lelkembe vájt, mégis rögtön ugrottam, hiszen tudtam, nem fogok egyedül lenni ott. Még mindig cseng a fülem a mély, búgó hangjától, de ettől függetlenül továbbsétáltam.
Az irathalomra nézve semmit nem mondtam, csak végigmértem nagyot nyelve. Hm, ezzel el leszünk egy ideig. Lars meg én. A szabályok nem tartoznak a kedvenceink közé, és íme, itt vagyunk. Ha ezzel végzünk, jól fog esni egy-két korsó jéghideg sör. Talán nem kell egyedül mennem inni.
- Tessék, válassz - a zenelistát az orra elé nyomom, hogy ma övé a választási lehetőség, én pedig egy jót mosolyogtam azon, mikor Black-et említette, hiszen tudja, hogy imádom őt. Először leginkább a helyemet kerestem, álló helyzetemet pillanatokon belül lecseréltem ülőre, kettő halom között. - Dátum szerint? - nos, egy újabb remek ötlet, hiszen rengeteg van itt, talán ez sem a legcélszerűbb. Ráleltem egy mappára, amibe nem voltak normálisan csatolva a papírok, ezért rögtön kiesett belőle minden oldal. Több adminisztratív munkában jártas személyt kellene itt foglalkoztatni. - Lily.. Lily.. Művésznévnek még elmegy! - mondtam ki, enyhén vigyorgó arccal.
Nekidőltem a puhának tűnő kanapé oldalának, amit meg kell mondjak, hogy nem túl emberbaráti. Csak annak tűnt elsőre, de már mindegy, ez a hely volt szabad. Mivel itt leszünk összezárva kis időre, így egy kisebb beszélgetésbe is beleelegyedhetünk mi ketten.
- Úgy érzem magam jelenleg, mint aki az első napját töltené itt... - sóhajtottam fel, majd Lars felé néztem, miközben egy aktát bámultam, aminek az első lapján legalul apám neve szerepelt, mint vezető nyomozó. Hoppá-hoppá, ez még abból az időből való, mikor nem a belsősöknél volt vezető. - Mit követtél el, hogy ez... lett a végítéleted? - mutatok körbe-körbe a levegőben, majd pedig a földön található dolgokra.

Nézem, ahogy a kupac borul, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mindegy egyes lapja a mappáknak a szélrózsa minden irányába. Így kell gyorsan átnyálazni a papírt!
Bebandzsítok az elém tolt listára, majd kiválasztok egy sorrendet és nagy vigyorral a hangfalba tolom a dugót, és kellő hangerőre nyomom fel.
- Valaki panaszkodni mer, beállítjuk dolgozni – vigyorgok. Hallani még bőven halljuk egymást.
- Ah – merengek el egy pillanatra a javaslatra. – Mintha láttam volna római kori pecsétet is valamelyik foszlott papíron... Ábécésorrend ügy szerint? – oké, ez félig hajaz az irattári rendre, de úgy három futballpálya se lenne elég, ahogy valójában kérnék..
- Művésznévnek? – tartom távolabb a fotót, félrebiccentett fejjel. – Szegény Belphegor... – teszek egy műsóhajt, aztán elvigyorodom.
- Addig jó, míg csak azt érzed – nyitom ki a következő mappát. Kávéfoltos papírok, elhúzom a szám, majd beleteszem a „Lily” képet és ráteszem az egyik stócra.
- A főnökasszony nem szereti, ha nemet mondanak neki – a nemet furcsán ejtem ki, hogy érteni lehessen. Nem szoktam ezt fellebbenteni, a mi magánügyünk, ha úgy tetszik, de voltaképpen már kezd elegem lenni. Még mindig nem sikerül úgy alátennem, hogy áthelyezzék, de már mintha kezdene valami szellő lengedezni, hogy áttessékeljék máshová.
- És te mit követtél el? Három helyett két kanál cukorral adtad a kávét? – vigyorodom el. Banális hülyeségek miatt képesek szívatni a másikat. A helyett, hogy egy pofa sör mellett (pohár bor) jót nevetnének egymással.
Egy egész halom papírt rakok az ölembe, nagyon egynek tűnik, így egészen biztos vagyok abban, hogy nem tartoznak egybe. Bingó.
- Mintha láttam volna itt egy késeléses ügyet – nézek körbe.

A zene már szól is, és nem törődünk azzal, hogy bárkit is fog ez zavarni, mindenki érezze jól magát, a jó munkához kell egy kis ösztönzés, meg dúdolgatás, esetleg kornyikálás. Én elismerően és nevetve bólintok arra, ha valakinek ez nem tetszik, jöjjön be ide, és dolgozzon.
- Oké, legyen hát.. Beletelik jó pár órába, mire átnyálazzuk magunkat ezeken - mondtam ki, és közben befűztem a még hiányzó lapokat a mappába. - Ugyan már, lehetne ennél rosszabb is - még én is nevetek ezen a Lily-s dolgon.
Ha jól emlékszem, akkor zöldfülűként is komolyabb dolgot bíztak rám, és mély vízbe dobtak engem az első napom harmadik órájában, mikor az egyik ékszerboltot kirabolták, és én meg a társamat, aki már elég régi motoros itt, küldtek a helyszínre. Szóval, a papírmunka már akkor is kiszorult, a jelentéseimet viszont mindig tisztességgel megírtam.
- Oh, tehát azért... - motyogtam, de azért szélesebb lett a vigyorom, miután megkérdezte, én miért is kerültem ide mellé. - Szerintem most nem tettem semmi kirívót, amiért ide kellett kerüljek - forgattam meg fejemet, pedig én aztán híres vagyok arról, hogy mindenbe belekeveredek, legyen szó egy kisebb-apró incidensről, nem kell olyan hatalmasat találnom, mint az a feltételezett gyanúsított, aki után nyomozgattam. - Vagy lehet mégis, csak nekem nem tűnt fel már - vállat vontam, de még mindig mosolygósan.
Amikor említett egy késeléses ügyet, rögtön felfigyeltem, mert mintha már az én kezemben is járt volna az az akta. Kutatni kezdtünk mindketten, ő előbb kezdte, utána viszont én is, mert épp most láttam én is hasonlót.
- Ezt kerested? - nyitottam ki, és Lars felé fordítottam az aktát, ahol ott voltak a jelentések és a helyszíni fotók tömkelege. - Durva ügy. Sok vért vesztett az a férfi - sok ilyet láttam már, így egyáltalán nem ráznak meg a fotók.

- Jimmynek biztos lesz, ha visszajön a szabiból – szerencsétlen egyedül tartja a frontot irattár terén, nem véletlenül van így elcsúszva mindennel, de már öt éve sem volt hálás azért, hogy a főnökasszony kijelölt, hogy segítsem ki a munkáját. Utána fél évig még az anyagokat kotorta, amiket a saját logikám szerint raktam össze. Juszt sem voltam hajlandó másként tenni, Jimmyt pedig rendszeresen honoráltam fájdalomdíjjal, de ő csak vigyorgott. Néha nem, amikor nem talált egy-egy mappát.... de feltalálták a telefonos segítséget...
Játszott döbbenettel húzom fel a szemöldököm a Lilys dologra, majd sokat sejtetően ingatom a fejem.
- Aha, persze – jegyzem meg hitetlenül. Annak örülök, hogy átlendülünk a nemet mondtam kérdésen. Ténylegesen kezd kényelmetlenné válni, s az utóbbi időben ugyancsak huzigálom a fonalakat, hogy történjen már végre valami. Aztán fojtottan felnevetek a mappa fölé görnyedve.
- Ez már jobb választási lehetőség.
A mappára bámulok, nézem az iratszámot, majd megrázom a fejem.
- Ő is Torres, csak másmilyen Torres – nézek a képre. – De eléggé hasonló az ügyük – nézek a képre és a névre csodálkozva. – Vagy ez egy ügy? – nézem a számokat, majd a fülem mögé igazítva a hajam, előre hajolok, s az ujjaimmal kotorni kezdem azt a mapparészt, ahonnan a kupacot emeltem fel. – Itt tényleg kupi volt, van – nevetek fel.
- Hogy kerültél a recepcióra? – térek inkább másfajta témába, míg a papírokat nézegetjük. – Melyik területen vagy? – nem úgy tűnik, mint aki sima papírmunkát végez.

Én mást sem csináltam, mint mosolyogtam. Egyszerűen utálom a papírmunkát, ugyan morogva, de mindig tisztességesen megírtam műszak végén a jelentéseket, talán néha már túlzottan is ügyelve minden olyan részletre, ami csak számomra volt fontos.
Láttam rajta a megkönnyebbülést, miután nem kérdezősködtem arról, amit csak visszafogottan fogalmazott meg, én viszont most nem akartam beleásni ebbe semmiképp sem, mert láttam, hogy nem szeretne erről egyetlen szót sem ejteni a továbbiakban. Tiszteletben tartottam, és továbbléptem, meglepő módon. A recepción úgyis hallok ezt-azt. Elég az is.
Az ügyről kezdtünk beszélgetni, meg az előttünk lévő kupacok mindegyike nem fog elfogyni, ha csak csacsogunk mindenféléről.
- Ebből hiányzik néhány jelentés - vakartam meg a kezemet, majd pedig átfutottam még egyszer az aktát. - Látod, ez nem idevaló... ez pedig úgy tűnik, igen - mutattam neki, de még így is hiányos az egész. - Nem láttál valahol egy halottkémi jelentést, ami nem volt sehova se való? - mert bizony az innen hiányzik.
Nos, igen, elkerülhetetlen volt a kérdés, ami a jelenlegi pozíciómról szól. Vettem egy nagy levegőt, még mosolyogtam is utána, viszont kiegyenesítettem lábaimat, mert már kezdtek elzsibbadni lábaim.
- Járőr voltam, de hibáztam, épp a nyomozói vizsgám előtt pár héttel - abba akartam hagyni, mégis úgy gondoltam mondanom kell tovább, azonban biztos voltam benne, ő is hallott már erről, talán nem tudta, hogy én lehettem. - Szerintem te is tudsz erről - vontam meg vállaimat, majd azután lefelé néztem a mappára. - Nem kellett volna elmennem ahhoz a férfihoz, másodszorra sem. Mégis megtettem, bizonyítékot akartam, de magamat rántottam bele a mélybe - immáron felnéztem Lars szemeibe, próbáltam olvasni benne, mit gondolhat jelenleg, mi a véleménye erről a kis tettemről.

- Melyik anyag? – nézek fel rá. – Azokat kérem – nyújtom ki a kezem felé.- Basszus, ezek felcserélték a két anyagot – nyújtom át a mappában lévő cuccok felét. Kezd az az érzésem lenni, hogy a főnökasszony lógott be, direkt összekeverni az anyagokat, mert ilyen kupit nem láttam még bennük, de aztán elhessegetem. Ő lenne az egyik, aki nagyon megütné a bokáját, én meg kezdek paranoiás lenni rá.
- Van benne halottkémi jelentés? – nem néztem meg mindet, de nagyon egybefüggő doksihalom volt.
Egy doboz már rendbe rakva, de nem tettem rá a tetejét, mert még voltak benne hiányzó részek.
- Nem foglalkozom mások hasra eséseivel – buktam én eleget magánéletben, hogy ne akarjak indiszkrét lenni. Na meg, ahhoz elég magamnak való vagyok munkában, hogy itt csakis a munkával foglalkozzak, kivéve, amikor éppen nem iratokat rendezünk.
- Az kellemes érzés lehetett – becsukom a mappát, ez rendben van. – Azt tetted, amit helyesnek tartottál – vonom meg a vállam. Nálam ilyen egyszerű az élet, ezt valahogy megtanultam. Utána bánnám igazán, ha úgy akarnék dönteni, ahogy a köz kívánja. Egy büdös francokat.
- Máskor is le tudod tenni a vizsgát, elül a vihar a biliben, mindenki lenyugszik, és kész – mosolygok rá.
- Mikor próbálod meg újra? – az érdeklődésem komoly, még ha éppen egy papírhalom felé is nyújtózkodom, oldalra fordulva.
- Nekem sem volt könnyű kezdet, aztán később sem. De mivel egészen jó vagyok, és azért határértéken belül tartom magam, még itt vagyok – vigyorgok a papír felett. Szeretem a munkám, s ezt látni is rajtam, noha tudom, vannak nálam jobbak is. Csak azok nem ezen a kapitányságon vannak.

A kaland miatt a helyszín felszabadításra került, a megkezdett játék folytatása itt található (:

játék vége