Franciaország

Phoebe
& Ralf

Lebeszéltem Tökivel pár hete, hogy elviszem a nagyobbik lányát - de fura a szitu még mindig - egy kis kirándulásra. Ugyan az úti célt nem neveztem meg, mert akkor még magam sem tudtam hova kellene lemennünk. Azonban egy kis mérlegelés és egyeztetés után a többi pilótával és a toronnyal lebeszéltem végül az úti célt. Tehát már csak a készületek kellettek.
Na meg beszélnem kellett a kis csajjal is…. Egyeztettem öcsikével is, hogy le kellene lépnie a térképről, ne legyen gyanús a szitu, bár még mindig sántított az egész dolog, de csak kijövünk belőle jól!
Az ő véleménye és döntése volt a mérvadó, mert elrángatni akarata ellenére egyáltalán nem akartam.
Szóval Joelt meg látogattam és Phoebe-t kerestem fel…
A fiatalabb csaj és a töki pedig pont akkor léptek le, lepacsiztam öcsémmel és beengedtem magam. Kopogtattam a lányok szobájában, majd benyitottam. - Szia. - nyitottam ezzel őt keresve tekintetemmel. - Bejöhetek? - érdeklődtem, mikor megtaláltam a szekrényük előtt. - Nyugi! Nem a bébiszitter jött! - nevettem el magam jókedvűen, majd megköszörültem a torkom. - Ralf vagyok. Apátok… Joel bátya. - mutatkozom be, mert így illik.
Azért parázok én is, pedig nem is az én lurkóm… - Részvétem édesanyátok miatt. - vallom be őszintén a dolgokat, mert azért én sem vagyok sem kőből és karót nyelt ember, meg a humor ilyen esetben visszavonulót fúj. Bicegve lépek beljebb, de mielőtt megtenném, megszólalok újra. - Ne haragudj, de helyet kell foglalnom. - azzal le is ülök az első üllőalkalmatosságra, amit épp találok a közelemben.
Sokat sétáltam és megérezte a bokám szépen. Mintha épp szétnyílni készülne…. - Kérdeznék valamit. Nem kötelező igent mondanod. - pillantok rá, majd ha felkészült, akkor folytatom. - Szóval. Az a nagy helyzet, hogy pilóta vagyok. - jó nyitás, de folytassuk szépen. - A kérdésem a következő. Lenne kedved eljönni velem egy repülőútra? - egy kis szünet, figyelem az arca vonásait, mennyire lepődik meg a kérdésemen.
- Ez igazából egy vizsga lenne számomra, hogy mennyire értek szót magánutakon egy kiskorúval. Mert ha nem…akkor buktam az egész eddigi pályámat. Nem ma kezdtem, nem kell félned. – nekem attól kell paráznom, hogy nehogy szint valljak előtte, hogy az apjához akarom közelebb vinni. Semmi köze nincs az ötletemnek hozzám.


A magánrepülő elő állt, a kedvenc gépem kerül felszállásra. Izgulok a dolog végett, még szép! A ki csaj beleegyezett a dologba és teljesen felpörögtem a dologra. Főleg az öcsém miatt, mert láttam mennyire párázott a dolog végett. Izgul ő is és teljesen megértem, hiszen a kislányát viszem el pár napra. Igaz…még egyikkel sem közöltem hova is az a fene nagy úti cél! Jóval előbb kiértem a repülőtérre, mint ők. Nekem ugyanis előkellet készülnöm mindenre. Gépet, meg a műszerfalat megvizsgálni, akkor papírokat aláírni… egyeztetni Franciaország repülőterével is, hogy a földet érést megkönnyítsem. A paramétereket is be kellett diktálnom, hogy még csak véletlenül se legyen gond. Főleg a katonai repülőkkel, hogy illetéktelen helyen kell átrepülnöm. Ezt is leegyeztettem…egy pilótának sok dolga van. Olykor rosszabb egy orvosnál is. Jó, nem. Őket tisztelem nagyon.
A „taxi” befutott… én nagy mosollyal köszöntöttem a lánykát. - Szia. - és még annál is szélesebb mosollyal. - Felkészültél? - érdeklődtem komolyan, de a mosoly ott virított végig rajtam. Elakartam én magam hozni, de se korán, se későn nem akartam, meg még munka is volt ez miatt, de nem bántam meg a döntésemet.

Hallom, ahogy Michelle és Joel elmennek, még hangosan kikiáltok köszönésképpen, mert attól, hogy még mindig nem vagyok képes elfogadni a jelenlegi helyzetünket még illedelmességem egy részét megtartom, anya elvárja. Mostanában kedvelem a magányt, ekkor rendet tudok tenni kicsit a fejemben, bár éppen a szekrényt kéne elrendeznem, ugyanis lázadásom okából nem voltam hajlandó még kipakolni a bőröndömből, azonban hamar rájöttem, hogy nem a legkényelmesebb ez a módszer, illetve egyáltalán nem látom át a ruhaáradatot. Halk dudálásom éneklésbe fog át, már nagyon zavart, hogy a nap folyamán a kedvelt számom zúgott a fejemben. Nem lennék zavarban, ha esetleg a másik felem benyitna, mert itt felejtett valamit, elvileg nem is olyan rossz a hangom.
Nem veszem észre Ralfot, köszönése megüti a fülem, az ismeretlen hang hallatára oldalra pillantok. Meglepődve nézek végig rajta, az arcomról sugárzik, hogy furcsának találom a helyzetet. Nem nevetek, csak feljebb húzom a szemöldökömet. Apátok. Phu..
Mosolyt erőltetek magamra, ha muszáj elfogadnom a jelenlegi állapotot, akkor legalább egy valakivel ismerkedjek meg tisztességesen, ha tudok olyat még.
- Phoebe vagyok. – Egy lépést sem teszek felé, legyökerezett a lábam, de úgy érzem ez a bemutatkozás is nagy dicséretet érdemel. A részvétnyilvánításokra még nem készültem fel, pedig úgy fognak rám záporozni, ha iskolába is elkezdünk járni, mint a tavaszi eső. Csak lesütöm a szemem és motyogok valamit válaszként, nem is tudom ilyenkor mit illik mondani. Mindegy. Nem hallom meg a következő mondatát, de nem zavar, hogy beljebb lép. Azt hiszem sugároz valamit magából, amely egyre szimpatikusabbá teszi.
Miután elhelyezkedett rajta pihentetem tekintetem és várom, hogy tulajdonképpen miért is jött ide, mert oka biztos van. Bólintok egyet, hogy nyugodtan folytathatja, elég halkra fogtam magam ahhoz képest, hogy milyen is vagyok igazából. Jó pillanatomban kapott el, szerencsés fickó.
Pilóta? A pupillám kitágul, az ajkamba harapok, izgatott leszek az ajánlatra, s azonnal rávágnám, hogy igen (pontosítva: IGEN!), de még tartom magam a jó öreg Phoebe-hoz, így hacsak nem volt ezelőtt pszichológus nem veszi észre, hogy belülről majd’ felrobbanok. Magyarázata után -,amit gyanakvás nélkül elhiszek, mivel nem sok figyelmet fordítok rá – szólalok meg újból széles vigyorral arcomon.
- Nagyon szívesen veled tartanék, de remélem nem kevertél össze Michellel! – Kacsintok rá, arra nem is gondolok, hogy lehet nem tudja, hogy van egy jobb eset belőlem. Ha egyáltalán azt tudja, hogy én vagyok a rosszabbik..


Már remeg a kezem az izgatottságtól, nem sokat utaztam még repülőn, főleg nem ilyen keretek között! Látom, hogy Joel aggódik, amin sokat szórakozok, lassan indulhat az apák aggódó arckifejezése versenyen. Megnyerné! Türelmetlenül toporgok a farmerdzsekim ujját piszkálva, mire végre mellém lép Ralf.
- Tak! – Kiáltom lengyelül, hogy igen, gyakran szólalok meg ezen a nyelven is, többször észre sem veszem, de Michelle úgy is érti, Joellel nem sokat beszélek, de testvérem buzgón fordíthat, ha akar. Körbepillantok és beleszippantok a levegőbe, első alkalom, hogy nem terhelem magamat a nyomasztó gondolataimmal, s nem nehezedik rám a gyász súlya.

Nem, nem kevertem össze a testvérével. Nekem Phoebe kell jelenleg ezen téren, az öcsi szerint ő maradt itthon, hiszen annyiban tudja őket megkülönböztetni, hogy az egyiknek lágyabb, kedvesebb hangja van. A másiknak meg durvább, dühösebb. Ráadásul nekem is leesett a dolog a jellemükkel kapcsolatban. Kicsit a szótlansága, a bizalmatlansága megfogott.
Szerencsémre nem kellett ódákat regélnem a dologgal kapcsolatban és bizonygatnom, hogy ki is vagyok valójában. Ha nem az lennék aki, be se léphettem volna Töki lakásába, de mindegy is.
Nem kell kimondanom, de Joel a tekintetemből is képes kiolvasni. Épségben haza hozom őt. Parázik a dologtól, de eddig minden fiatallal megvoltam és imádnak.
Vegyük példának Rose-t. Egyszerűen imád. Phoebe megszólalására, mely lengyelül hangzik elmosolyodom lágyan. Nem értek a nyelvén, de az arckifejezése és a lelkesedése mindent megmagyaráz. Akarja ezt az egészet. Repülni akar.
Fel szeretne szállni és elmenni kicsit. – Szuper. – villantok egy kedves mosolyt, majd a srácokra nézek. - Ha elköszöntél, akkor nyomás a pilóta fülkébe. Ha nem, akkor kérlek. - én az öcsémtől elbúcsúzom, hisz nem egy napra megyek el terveim szerint, hanem egy hétre. Egy kézfogás, egy ölelés és indulunk. Felmegyek a pilóta fülkébe és helyet foglalok a helyemen.
Még van pár percünk felszállás előtt, hogy elregéljek neki is mindent az itteni dolgokról. Egyelőre megvárom, míg leül a másik ülésre. Csak köszönjön el a kintiektől.
Ha leül mellém, elpakolhat az utastérben a hozott holmijait, de előbb még had regéljek el neki egy kicsit valamiről. - Repültél már? - teszem fel legelső és legfontosabb kérdésem számára. - Nos, annyit szeretnék kérni tőled, hogy kérdezés nélkül ne tégy semmit. Rendben? - szögezem már le az első, illetve második legfontosabb elemet a dolognak. Mert ha most megnyomna valamit a sok- sok fekete gomb közül, nem történne semmi.
De ha ott fent leszünk… le is zuhanhatunk. Ha leharapja a fejem, akkor így jártam, majd meglátja ez csak neki jelentene jót. Engem nem hat meg a kiakadása, Joel meg kihátrálna ilyenkor az egészből. Engem keményebb elvek vonzanak egy 15 éves kiakadásától való meghátrálásánál.  - Szóval. Az úti célunk Franciaország. Jártál már arra? - érdeklődök kíváncsian, hiszen a szülőhazám felé akarok tartani.
A családomat is hoznám, de sok dolguk van. Szóval ketten megyünk arra felé.
Egy kicsit, hogy megnyugodjon kissé és önmagát is lássa, ne csak a dolgok rossz oldalát.

Shane & Karen

Nem találok szavakat. Mondjuk nem is kell nagyon. Shane-val a napokban ugyan beszélgettem, de nem mutattam lelkesedést.
Egyszer kétszer kimaradoztam éjszaka egy levélváltás, vagy SMS-t nem is küldtem felé… amit meg s bántam, mert megint le lettem cseszerintve.
Pedig megkért rá, hogy írjak. Mert bármi történik, akkor tudni akarja, hogy hol keressen… jogos nah. De had éljek már kicsikét. Hiába veszekszünk, attól még szeretem, még ha olykor undok kis patkány is vagyok vele. Pedig nem érdemli meg, de akkor se apa.
Feliratos videókat nézegettem, zenét hallgattam közben, pluszba próbáltam életet lehelni az iskolaújságba, ami kicsit késlekedik miattam. Nem sok időm van mostanában, Shanetől meg nem kérhetek segítséget, ez az én feladatom… épp a konkvisztádorokról kellene egy cikket írnom, de fogalmam sincs, miképp is kezdjek neki.
Nem tanultuk, vagy csak én nem figyeltem, fogalmam nincs. Hátra dőltem, a padlón koppant fejem hátulja.
A mennyezetet bámultam. Mostanában a földön laptopozok… kényelmes és ötleteket ad, kivéve most, mert szükségem lenne rá… Minden ajtó nyitva van, amikor egyedül vagyok itthon, akkor mindet kinyitom, még csak véletlenül se érezzem úgy, hogy épp fuldoklok. Klausztrofóbia... Utálom, de csak így érzem magam biztonságban. Nem tudom Shane hogy tudja az uralma alatt tartani a félelmét... nekem nem megy.
Hallom az ajtó nyikorgást és csapódást, majd a kulcsok zörgését. - Szia. - kiáltok ki, aztán vissza is veszek a hangerőből, úgyis beljebb érkezik a zajok tulajdonosa.
- Késtél… 5 teljes percet. - nyújtom ki a nyelvem. Jó kedvem van és nem nagyon akarok veszekedni a múltkori miatt.
- Rendeltem pizzát, még meleg. A konyhában van… - mutatok a konyha felé, majd kissé elmélázok a férfi gondolkodó arckifejezésén. Valami komoly lehet a háttérben.
- Min töröd az agyad? - ülök is fel, lehalkítom a zenét, majd jobbnak veszem ha kinyomom az egész gépet. - Valami baj van? - érdeklődök kissé aggódva…  majd elmosolyodott.

A repülőn:

Még most se hiszem el. Alig tudom elhinni, hogy Franciaországba utazunk. Már nem is emlékszem, hogy mi volt az oka hogy ide utazunk. Eredetileg csak neki kellene, de engem nem tud kire rábízni, mondjuk nem is kellene bébiszitter, meglettem volna egyedül is egy hétig… vagyis másfél hétig.
Rose-val elbaromkodtunk volna ketten. Lelkes vagyok az út alatt. Még sose voltam itt apuékkal sem.
- Miért is kell ide utaznunk? - valami munka az oké, de pontosabban? Fel térdelek az ülésemen és hátra fordulok, hogy „tanulmányozzam” a többi utast, egyik alszik, a másik tömi a majmot… majd az ablak felé pillantok.
- Azért nem hagytál otthon, mert nem tudnék megmaradni a seggemen? - érdeklődöm Shane felé fordulva, majd közel hajolva hozzá egy hatalmas puszit tolok az arcára.
- Szerintem jól döntöttél. Ki nem maradtam volna ebből. Állati! Még sose repültem! - cseppet sem bántam, hogy így láthat.
Nem akartam leplezni sem.
Tök boldog voltam és nem akartam elrontani ezt semmivel sem.

- A nagyapa dolgát? Franciaországban? Nem értem Shane…. mi köze van Franciaországhoz? - érdeklődök, mert tényleg nem értem ezt az egészet. Meg ő se, szóval az egész furcsa.
Hát apám, most mégis mi a francot kezdjek ezzel az egész helyzettel? Egyetlen szót sem szólok, reakcióm mégis egyértelmű: szépen lassan leolvad a mosoly képemről, homlokom fokozatosan ráncolódik és nem tudok mit mondani… - Felfedezni? Tudod mit!? Vásároljunk, menjünk moziba, üljünk be étterembe, menjünk vidámparkba… elleszünk. - nevetem el magam, jól érzem magam. Shane társaságában. - Csak a pénzed fogja bánni, de eskü, vissza fogom magam.
- Ó - ennyi az első reakció, amikor is megüti a fülem az a bizonyos nyelvgyakorlás. Sok minden bújik meg ebben az egyetlen hangocskában, a hitetlenség és a kitörni készülő nevetés.
- Shane, te se tudsz franciául. - majd meghökkenve pillantok rá. - Vagy igen?
- Hm - nyögök ki végül ennyit, lazán fűzöm össze mellkasom előtt a karijaimat. Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, de az biztos, hogy végig nevetem az egészet. Nem akarok állandóan anyáék halálára gondolni.
Nem tudom, mi fog kisülni abból, ha nyitok felé, ha mindketten nyitunk a másik felé, de talán sikerül valami olyat alkotnunk, amire egyikünk sem gondolt volna. Ami régen is megvolt köztünk, csak nem volt alkalmunk kihasználni. Soha nem éreztem magam ennyire bizonytalannak. De jó értelemben.
- Hát… parázok azért. Az ország jóval nagyobb, mint Seattle… - csatolok én is, majd a férfire pillantok és mosolygok.
- Shane… jól akarom érezni magad a társaságodban… nem akarok balhét… - pillantok rá őszintén.
Igaz, hogy a korábbiakat is én generáltam… de talán ez a kis út meghozza a józan eszem.

Chloenak <3

Chloe nem sejtette, hogy miféle meglepetéssel készülök neki, addig legalábbis bizonyosan nem, míg ki nem kötöttünk a születésnapján egy klasszikus korai vacsora után a repülőtéren. Addigra már majdnem elaludt a vállamon a taxiban, igyekeztem mindent elintézni az út előtt, így a lehető leggördülékenyebben zajlottak a dolgok. A repülést engedélyeztem neki, de szerintem ez lesz az utolsó alkalom, lévén nem szeretnék kockáztatni.
Az út és a landolás simán zajlott, a gép abszolút nem rázkódott, bár bevallom, csak nem bírtam ki anélkül a repülőutat, hogy valamiképp ne édesgessem be Chloet a mosdóba. Hiába, rettenetesen izgatta a fantáziámat a dolog, tulajdonképpen már a kubai utunk alatt is, de akkoriban azért még bőven nem voltunk olyan viszonyban, hogy ezt megejthessem, odafele még talán összejött volna, de akkor még eszemben sem volt ilyesmibe keveredni vele, visszafele pedig már loholni kellett a felgyújtott étterme miatt. Most nem siettünk sehová, egy hetes ünneplésről volt szó, illetve arról, hogy szeretném, ha megismerné a szülőföldemet, az otthonomat. Most, hogy állapotos, ezt már nem lehetett halogatni, lévén sem a következő hónapokban, sem pedig a baba első hónapjaiban nem terveznék ekkora útba belevágni. Némi önzőség is munkált bennem, szerettem volna ezt most csak magunknak, elsősorban neki, ha már születésnapja van.
Sokat gondolkodtam, mi legyen a menetrend, de úgy voltam vele, hogy ha már úgyis Párizs mellett landolunk, nézzük meg először a várost, emberkínzás lenne Chloeval szemben, hogyha a végére hagynánk. Tudom, hogy vágyik ide, szóval így jobb lesz, a negyedik napon leutazunk a szülőfalumba, eltöltünk ott is két napot, aztán visszajövünk, vagy odalátogatunk, ahova esetleg még szeretne elmenni, és megvalósítható. Túl sokat nem terveztem az országon belül mozogni pluszban, ez is éppen elég lesz.
A tíz órás út kitette az egész éjszakánkat, és belenyúlt a reggelbe, így elég volt arra, hogy valamelyest kialudjuk magunkat, de ha esetleg Chloe elaludt volna a szállásfoglalás után, nem zargattam fel. Minden más esetben már a nyakunkba vehettük a várost, hogy bejárjuk, amit csak tudunk, első ízben egy kellemesen kiadósat ebédelve valami klasszikus francia kis étteremben, semmi pucc, az estére dukál, amikorra kicsípi az ember magát, nem városnézős hacukában. A magam részéről legalábbis így vélem, és nincs is az az isten, hogy a nyári melegben délben én öltönyben mászkáljak, még csak hosszú ujjú ingben sem… Éppen elég lesz a késői órákban, de a továbbiakban majd alakul a program, amikor alakul. Az Eiffel-torony sem maradhat ki, de lehet, hogy az átcsúszik holnapra, kivéve, hogyha a kisasszony rettenetesen ragaszkodik majd hozzá. Én már jó párszor láttam, számomra mondhatni megszokott élmény, noha szeretem, de számomra bármikor elég megtekinteni, ellenben Chloe nem biztos, hogy így van vele.
Az ebéd közben dobtam egy-egy sms-t a lányoknak, Angienek, a bátyáimnak és anyáéknak, hogy rendben megérkeztük, és majd jelentkezem, illetve, azt még otthon mondtam, hogy majd jelzem azt is, mikor várható az érkezésünk, bár megvolt a jegy a visszaútra is, de azt azért valljuk be, a légitársaságok olykor megviccelték az embert, szóval sosem lehetett biztosra menni.
Az ebéd után kikísértem Chloet az étteremből, és a kacsóját megfogva indultunk el egy könnyed levezető sétára.
- Nos, kisasszony, innentől a szülinapos tisztje eldönteni, mit szeretne csinálni. – Mosolyogtam rá, és kíváncsian fürkésztem a vonásait. Vajon mihez „nyúl” először Párizsban? Illetve, eddig úgy tűnt, kellőképpen izgatott a dolog miatt, bíztam benne, hogy ez így is fog maradni. A magam részéről nagyon szerettem volna, ha jól sül el ez a hét, és sikerül csodálatos élménynek megőriznünk majd emlékezetünkben.

Joelnek    

A tavaly történtek után nem igazán vártam a születésnapomat, és bíztam benne, hogy idén nem lesz nagy felhajtás körülötte, mert most minden figyelem a hasamban növekvő csemete felé fordult, és ez így volt rendjén. Egy forgatókönyvet szívesen végignéztem volna az életemről, mert minden bizonnyal háromszázhatvanöt nappal ezelőtt egy jó viccnek tartottam volna, hogy fülig szerelmes leszek, együtt fogok élni egy férfival, aki a mindenséget jelenti, és útban lesz a közös gyerekünk. Huszonöt évesen révbe értem, és ha nem is az álmaim szerint íródott ez a történet, sokkal jobb volt, mintha aszerint haladtam volna. A kellemes meglepetések, a váratlan fordulatok tették igazán élővé a személyemet. Chloe Ward anya lesz, és egy olyan pasi van mellette, akivel göröngyös úton jutott el idáig, de egy percét sem cserélné el a vele töltött időnek. A meglepi vacsi amolyan kedves gesztus, még inkább el vagyok ragadtatva, de Joel arcán látom, hogy fél percenként az óráját lesi, és alig bír megmaradni a seggén. Nem értettem, hogy miért nem saját kocsival jöttünk, de aztán elmagyarázta, hogy fáradt, és a taxi ideálisabb. A finom ételektől elpilledek, és alig térek észhez, csak akkor, amikor a repülőtéren szállunk ki, és tátva marad a szám. Totálisan nem számítottam rá, hogy elfogunk utazni, arra aztán meg álmaimban se gondoltam volna, hogy most fogja beváltani a Franciaországba szóló repjegyeinket. Nem férek a bőrömbe, hirtelen izgatottá válok, mint egy ötéves kislány, akivel közölték, hogyha még alszik egyet, akkor másnap reggel karácsony lesz. A tíz órás út sem fáraszt el, igaz éjszakai járattal megyünk, de ez még különlegesebbé teszi a végcélt. A tízezer méteres magasságban még egy bakancslistám nem teljesült…de Joel odaadó szerető, és bevégzi a sorsunkat, amit Kubában kellett volna. A csókjai forró pecsétként marnak a felső hámrétegembe, és alig kapok levegőt. Elemi erővel tör rám a vágyakozás, eszméletlen, hogy ennyi idő elteltével is ezt tudja kiváltani belőlem. Odavagyok érte, pír szökik az arcomra, és a kontyom is szétesik, de ennyi áldozat megéri a repülést.

Az „öreg kontinensen” még a szél is másképpen fúj, ezen a nyáron már másodjára tapasztalom, de ez mindenekfelett áll. A francia főváros azonnal belopja magát a szívembe, és az a figyelmesség, amit Joeltől kapok. Kiráz a hideg, ha az anyanyelvén hallom beszélni, de a recepción folyékonyan gördülnek le az ajkairól a szavak, és alig bírom követni. Én is tudok franciául, de az nem ugyanaz, mintha egy profival vagyok jelen. A kis kacsóm az övébe simul, és még jócskán pislogok, mert hajnal van, és az időzónák eltolódása miatt elfáradtam. A lakosztályunk az Eiffel toronyra néz, még egy kis balkonunk is van. A zuhanyzás után egy kis pamutfelsőbe, és egy bugyiba bújok bele, aztán némi kérlelés árán, de magam mellé parancsolom Joelt. A helyi újságot bújja, én meg elszundítok a karjának dőlve. Valamivel ebéd előtt ébredek meg a közeli templom harangszójára, és nyújtózkodva nyomok egy puszit az arcára.
- Még mindig nem hiszem el, hogy elhoztál ide. – reppenek is, hogy felfrissítsem magam, és egy világoskék maxim ruhába tuszkolom bele a gömbölyödő hasamat is. A hajamat leengedem, egy illatos, meggyes ajakbalzsammal dobom fel a sminkemet, többre nem pályázom ebben a nagy melegben, és el is indulunk az egyik közeli étteremben. Útközben be nem áll a lepénylesőm, és rákérdezek az összes épületre, a gyerekkoráról faggatom, az orvosi konferenciáról, amin itt járt. A lelkesedésem még akkor sem lankad, amikor végzünk (igaz nekem ez körülményes, mert bekéredzkedek a konyhába, kikérdezem a szakácsokat, de Joel csak somolyogva vár) elindulunk egy lejtőn.
- Menjünk a Szajna partra. A torony még megvár, és biztos nagy a tumultus. Egy hajóút belefér? – kérlelően tekintek fel rá, de gesztusa, hogy az ajkaihoz húzza a kezünket…nos belém fojtja a szót.
- Je t'aime Joel. – pironkodva mosolyodom el, és némi lendületet kapva megyünk lefelé, aztán még egy kis dombocskán felfelé, a közeli fák mellett. Az illatuk remek, elandalít a séta.
- Milyen érzés otthon lenni, a te országodban? – emelem rá a tekintetemet, és a vállára fektetem az arcomat. Boldog vagyok.

Bevallom, egészen nagy felüdülés számomra, hogy az anyanyelvemen beszélhetek, ráadásul ilyen sokat. Seattleben nagyon ritkán nyílik rá lehetőségem, akkor is többnyire a családom körében, és hiányzik. Valahogy így vagyok én igazán én, nehéz volna megmagyaráznom. Franciának fogom magam vallani utolsó lélegzetvételemig, hiába nem élek már itt, és vélhetőleg soha nem fogok már. Igaz megtehetném, már rég nem szorulok anyagilag a szüleimre, vagy a lehetőségek hazájára, orvos bárhol lehetnék. Azonban nem egyedül élek már ide s tova több mint egy éve, és nem tehetem meg sem a lányokkal, sem Chloeval, hogy ilyen mértékű változásra késztetem őket. Jó ott is, szeretem, csak olykor hatalmába kerít a honvágy, többször, mint bevallom, még szerencse, hogy évente legalább egyszer biztosan eljutok ide.
- Természetes. Ne vesszenek kárba a jegyek, és tudom, hogy nagyon vágytál ide. Meg is értem. – Könnyed kacsintással nyomok röpke csókot a halántékára. Most már nem olyan keserűen suta és óvatos a gesztus, egyszerűen azért adom, mert ehhez van kedvem, nem azért, mert máshogyan nem adhatom. - Remélem, jól fogod érezni magad, bár Párizsban ehhez minden adott. Meg persze itt vagyok én is. – Harapok pofátlanuk, ám de finoman a fülére. Nyilván nélkülem nem lenne az igazi, ezt mindenféle szerénytelenség nélkül állíthatom. Hagyom elkészülni, én annyit teszek, hogy átveszek egy rövidnadrágot, eszemben sincs hosszúban sanyarogni a napon. Ritka, hogy ennyire elengedhetem magam, szóval élek a lehetőséggel. Meg az ujjatlan férfi atlétával, hagy látszanak azok a deltás vállaim ugyebár.
- Mint mindig, most is lenyűgözően festesz. – Fogalmam sincs, valaha el fogja-e hinni nekem, hogy mennyire gyönyörű, ámde ettől függetlenül sem fukarkodom a bókokkal őt illetően. Ráadásul, most, hogy a gyermekemet hordja a szíve alatt, valahogy még az eddiginél is szebbnek látom.
Mesélek neki mindenről, ami felmerül, és rendelkezem róla infóval, Párizst annyira én sem ismerem, lévén nem éltem itt, csak látogatóban jártam több ízben, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy imádjam az egészet.
- Az Öreg Hölgynél mindig rettentő nagy a tumultus, szóval ha engem kérdezel, jókor oda nem lehet menni. – Az viszont tény, hogy sehová sem fog menni, és bármikor megejthetjük itt létünk alatt, sőt, akár többször is. Mindenesetre örülök, hogy nem lövi le a holnapi délelőtti programötletemet, mert szeretnék egyet piknikezni vele a tornyot körülölelő parkban, az olyan kellemesen romantikus gondolat, tőlem azért merőben idegen, de neki szerintem tetszeni fog, ez nekem pedig bőven elég. - Természetesen, ma chérie. – Bólintok rá rögvest, szeretem a hajózást, és bizonyára ő sem szokott rosszul lenni rajta, hogyha ez a javaslata.
- Je t'aime Belle-au-bois-dormant. – Villantok felé egy sármos félmosolyt. Való igaz, nem mondogatom gyakran, de ez mit sem változtat a tényén. Ellenben Párizsban csak tehetek kivételt, nemde? Sőt, igazán itt érdemes erősíteni a dolgokon ilyen téren.
- Rajongok érte. Franciaország örök szerelem lesz nekem, mindig sajnáltam, hogy el kellett költözzünk. Azóta is bennem él az édes kis nosztalgia, mikor itt kötök ki. Ha tehetném, sokkal többet jönnék erre. Egyszer a lányokat is el kell majd hoznunk, meg persze a legkisebbik Roux-ot. – Ez persze nem idén lesz, de jövő nyáron talán megejthetünk egy nyaralást a francia riviérán, meglátjuk, miként alakulnak majd a dolgok minden téren, jó volna. Közben megsimogatom a kedves arcát, érdekes módon sokkal lazábbnak érzem őt is, illetőleg magamat is egy idegen országban. Vélhetőleg könnyebb ellazulni, ha nem a megszokott közegben van az ember.
- Ahogy nézem, tíz perc múlva indul a következő túrajárat, megveszem a jegyet. – Ha velem kíván jönni, nem eresztem, ellenben hogyha inkább nézelődik addig, akkor egyedül állom ki a rövidke sort. Akárhogyan is, hamarosan már a vízen ringatózunk valami kellemesen árnyékos részen, mert ilyen időben jobb nem a napon ácsorogni, még ülni sem ajánlatos.
- Azonnal szólj, ha nem éreznéd jól magad. – Elsősorban fizikailag értem, mert azt azért érzékelem, hogy a kedve most nagyon jó, ezzel pont így vagyok én is.

Az utazás váratlanul ért, de ennél jobb születésnapi ajándékot aligha kaphattam volna tőle. Egy évvel ezelőtt egy névtelen csokorral lepett meg, és akkor is repültem, csak éppen a testvére társaságában. Azóta szépen megismertem az egész családját, ahogyan ő is az enyémet, és hamarosan megszületik a közös metszet is, mert mi is azok leszünk. Régebben nem bíztam volna abban, hogy eljutunk idáig, de pontosan emiatt lett sziklaszilárd a kapcsolatunk alapja. Lenyugodtam, már nem érzem, hogy kételkednem kellene, féltékenynek lenni, és harcolni a figyelméért, mert megteszi magától, hogy engem helyez a középpontba. Nem feltétlenül jut időnk minden egyes nap együtt kelni, vagy együtt tölteni a napot, de igyekszik hazaérni időben, és mellém bújni, vagy én megyek be hozzá egy rövid ebédre. Az egyensúly megtartása miatt kellettek az apró érintkezések is, mert tudtam, hogy a munkája mellett egy tartós kapcsolatot fenntartani szinte lehetetlen, ha nem fektet mindkét fél bele egy kis energiát. Az étterem óta a kezét fogom, lustán sétálgatunk a Szajna parton, az Eiffel torony árnyékában. Meseszép látványt ilyen távolságból, úgy hiszem ez Párizs szíve, és sokan így vélekednek a hatalmas építményről.
- Nincs szükségünk időpontra. Nem bánom, ha nem megyünk fel..na jó mégis sírna érte a szám. Nem megoldható, hogy előre megvegyük a jegyet, és egy konkrét csoporttal menjünk fel? Joel el kell mennünk a Louvre-ba is. Annyi lehetőség van, hogy még bele se gondoltam, hogy mit nem láttam. A kis könyvet a szobánkban hagytam. – szorítok rá a kezére, és érzem, hogy erősebben fogja meg az enyémet is. Egységet alkotunk, ahogyan elhaladunk a hajóállomás mellett, és felötlik bennem egy terv, amit meg is osztok vele, bízva a pozitív végkimenetelben.
- Imádom, ha franciául beszélsz. – csicsergem, és teljes érzelemkábulatban ejtem ki az anyanyelvén, hogy szeretem. A viszonzástól végigbizsereg a bőröm, és csipkézetten borít el. Megbabonázva figyelem, és az ajkait szuggerálom.
- Ha lehet olyan kérésem, akkor ma este csakis franciául beszélj nekem az ágyban, rendben? – pipiskedve adok egy puszit az arcára, és a társaságában indulunk meg a jegyünket megváltani. A sor kellemesen rövid, szinte öt percünkbe sem telik, hogy megkapjuk őket, és az áthidaló részen felmenjünk a legközelebb induló járatra. Az egyik árnyékoltabb területen állunk meg, és elém lépve védelmez a korlát ellen is.
- Rendben, nem hiszem, hogy baj lenne, de aztán ki tudja, még soha nem hajókáztam Párizsban. – egy mosolyt villantok rá, de nem felejtettem el, hogy miről beszéltünk az előbb, és ezt még nem szeretném annyiban hagyni. Kimegyek a korláthoz, és nekidőlve megvárom, hogy a hátam mögé álljon, aztán a derekamra fűzöm a kezeit.
- Joel…én azt gondolom, hogy Seattle remek hely, mindketten ott építettük fel az életünket, ott ismerkedtünk meg, ott van a családod, és a munkád is, de már régóta gondolkodtam változásokon. – a mellkasának döntöm a tarkómat, és lassan pillantok fel rá.
- Szerinted nem érné meg a kétlaki lét? Mások is csinálják, és a lányaidnak is megmutathatnád a gyökereidet, és nemcsak egy nyaralás kíséretében. – megköszörülve a torkomat fordulok a másik irányba, hogy most én legyek háttal a víznek, és úgy kulcsolom össze a kezeimet a nyaka körül.
- Mit szólnál, ha Franciaországba költöznénk, mondjuk az év egyik felében, a másikat meg Seattle-ben töltenénk a jövőben? – látom, hogy nem vesz komolyan, és hitetlenkedik is, de én állom a mélykék szempár fürkészését.
- Nem vagyunk lekötve, én nem tartanálak vissza, és ha beszélnél a lányokkal erről, talán megoldható lenne. Gondold végig. Főzni bárhol tudok, ahogyan gyereket nevelni is, ha velem vagy, és nekem fontos lenne, hogy megtanulja a franciát, elvégre az apja az. – mosolyodom el.
- Lakhatnánk fél évig itt, és fél évig ott. Tíz óra nem akkora távolság. – veszek egy mély levegőt, és élvezem az arcomat simogató lágy szellőt.

- Isten tudja, mikor jártam rajta utoljára, de biztos vannak ilyen szervezett túrák, ránézek, és ha online is lehet jegyet venni, megoldjuk. Ez eszembe juthatott volna hamarabb is… – Ámde a dolgok ezen része elmaradt, mondhatni nem véletlenül, pasiból vagyok, szóval részemről ez nem nagy csoda, mindenről egyszerűen képtelen lennék gondoskodni, már csak azon egyszerű okból kifolyólag sem, hogy nem jut eszembe. A szálláshoz járt egy ilyen múzeumlátogató bérlet is, jobban mondva felárért biztosították, annak úgy tűnt, van értelme, szóval gyakorlatilag bármelyikbe bemehetünk cserébe. - Hol máshol. Egyébként van ilyen bérletünk. – Nyújtom át neki az egyike, biztosan rájön elég hamar, hogy ezzel bemehetünk a Louvreba is, szóval azzal bizonyosan nem lesz gond.
- Megoldható, bár túl sokat nem szoktam közben beszélni, de majd odafigyelek. – Kacsintok rá, olyan szinten átformálta a lakhelyem a nyelvi világomat, hogy már káromkodni sem franciául szoktam, viszont most, hogy ott vagyunk, szinte pillanatok alatt kapcsoltam át, és minden franciául jönne elsőre, ami mondjuk Chloen kívül senki más esetében nem problémás, vele viszont értelemszerűen nem franciául kellene kommunikálnom, mert nem értene mindent.
- Az, hogy hol, kevéssé lényeges, mint maga a tény, hogy relatíve sokan képesek ilyen esetben rosszul lenni. – Ő meg ráadásként állapotos, szinte adja magát a dolog, de remélem, azért erre nem fog sor kerülni.
A gondolatait hallgatva a költözés kapcsán kissé elmerengek, mert szeretném, ó, de még mennyire, Franciaország mindig az a hely lesz számomra, ahová visszavágyom, de közel sem olyan egyszerű ez a képlet, ahogy Chloe lefesti. Lehetne, ha nem venném túl komolyan a munkámat, vagy nem lenne a családom ugyanúgy Seattleben, beleértve két kamaszlánnyal, akiket nem lenne szívem elrángatni megint egy homlokegyenest másfajta világba.
- Ez olyan döntés, ami túl sok mérlegelést kíván, és nem csak kettőnkön múlik. Nagyon fontos számomra, hogy az ikrek mihamarabb úgy érezzék, biztonságban lehetnek velem, bízzanak bennem, mindketten, és megnyugodjanak. Egyébként, ezt a költözés témát maximum olyan szinten tudom jelenleg elképzelni, hogy nyárra ide helyezzük a székhelyünket, két és fél hónapra, esetleg télen két-három hétre. Ehhez viszont nekem rongyosra kellene dolgoznom magam az év többi részében, és a betegeim nagy részét elveszíteném, mert milyen orvos az, akit az év egy részében nem lehet elérni, és nem lehet rá számítani? Orvos vagyok, nekem fizikailag ott kell lennem, ahol a pácienseim. – S még mindig nem ezt tartom a legfontosabbnak, de tény, hogy egyetlen kórházban sem örülnének annak, hogy évig itt élek, fél évig máshol. Nem beszélve arról, hogy rögtön ugrana minden reményem az osztályvezetői poszt kapcsán. Közben a derekán nyugtatom a kezeimet, és édes, hogy tervez, egy részem azonnal menne, de azt a felelőtlen, pillanatnak élő Joëlt valamivel több mint egy éve magam mögött kellett hagynom, és azóta is azért küzdök, hogy ez így maradjon.
- Te nem vagy lekötve, Chloe, ez igaz. Rám már nem áll a dolog, akkor sem, hogyha a lányok igent mondanának rá. – Egyelőre még én sem gondolom megvalósíthatónak, nemhogy velük beszéljek róla. - Gondolkodom majd rajta, jó? – Lopok csókot ajkairól, nem szeretném, hogy esetleg duzzogjon azért, mert erről merőben másként vélekedem, mint ő. Néha megijedek, hogy mostanában mennyire könnyedén vesz mindent, bár egyébként sokkal pozitívabb így a képlet, de ezen téma kapcsán azért nem így fogalmaznék. Örülnék, ha megtehetném, ezt a lehető legkomolyabban így érzem, ellenben nem hiszem, hogy megvalósítható lenne.
- Mit szólnál, ha kezdetben csak nyaranta egy hónapról lenne szó? Azt még úgy is megtudom oldani, hogy megmarad az állásom. – Duruzslom a bőrére, közben lágy csókokkal hintve a nyakát a füle tövéig. Nos igen, lehetséges, hogy némileg szeretném terelni a figyelmét a témáról. Mit nekem a tény, hogy vannak itt mások még rajtunk kívül, annyira azért nem merülök bele, hogy közerkölcsöt sértsek vele.

Csak elmosolyodom azon, hogy most esik le neki, hogy az online foglalás egyszerűbb lett volna, de nem restellek érte. Elhozott Párizsba, a Szajna partján vagyunk, és miattam egy hétig nem dolgozik megint.
- Sebaj, szerintem este megteszem én, ha visszaértünk a szállodába. Elhoztam a tabletem, és azon könnyedén meg lehet oldani. Többre vállalkoztál, mint amire szerintem jelenleg menne, és valóra váltottad az egyik álmomat. – simítok végig az arcélén, és az emlékezetembe vésem a pillanatot. Bújós kedvemben vagyok, szeretek a borostás állával játszadozni, de figyelt a részletekre, és nem úgy jött el, hogy előtte ne borotválkozott volna meg.
- A bérlet nagyszerű ötlet volt, és arra is előre kérek jegyeket, hogy elkerüljük a sorban állást. Még nem teszteltem, hogy meddig bírok állva maradni, de a napon félek, hogy elszédülnék. Iszok rendesen, de mostanában fáradékonyabb lettem. Apával se bírtam ki egy hosszabb sétát legutóbb, pedig el akart vinni vásárolni. Mióta tudja, hogy unokája lesz nem bírom lelőni. Szívem, Amy kiugrott a bőréből. Kimnek lesz játszótársa, és alig várja, hogy elmenjünk hozzájuk vacsorázni. Nem beszéltél Markkal az elmúlt napokban? – érdeklődöm szimplán, mert igencsak szoros kapcsolatot ápolnak, és néha kell Joelnek is, hogy kieressze a gőzt, és elmenjen a barátaival, vagy a fiútestvéreivel szórakozni.
- Kivételesen ügyelhetnél, hogy mégis beszélj, mert jobban…khm.. – pirulok el, mert majdnem kimondtam azt, hogy „begerjedtem rá”, és ez nem vall rám. Sokat változtam az elmúlt hónapokban, de a közelében még mindig jelen van a zavar, és azt hiszem ez sohasem fog elmúlni. A konkrét személyisége váltja ki, erre már rájöttem. Határozott, és ha csábításról van szó, akkor tudatosabban teszi meg, mint én. A hajón a kánikula ellenére is kellemesebb az időjárás, mert fúj a szél, és árnyékba húzódtunk vissza. Nem mondok már semmit az aggodalmára, mert tudom, hogy csak veszekedést gerjesztenék vele, és nem áll módomban tönkretenni a vakációnkat a francia fővárosban. A honvágya, és a lelkesedése elindított bennem egy fura folyamatot, és nem vagyok rest megosztani vele az ötletemet, de nem nyer osztatlan sikert a téma.
- Én nem akarom, hogy úgy érezzék a lányok, hogy ki vannak rekesztve, sőt igyekszem magamhoz képest idomulni az együttlakáshoz is. Abban igazad van, hogy a fél év talán sok, én csak szerettem volna, ha… - bent reked a szó, és a távolba meredve feltűnik a Notre Dame egyik tornya.
- Nem szeretném, ha túlvállalnád magad. – sóhajtok egyet, és behunyom a szememet. Az anyagiakról beszélgetni kényes dolog, de meg kell tennünk majd. Ott az éttermem, Santos kilépése óta is megyeget, de nem tudom, hogy meddig bírom, és apának is megvan a saját élete, a saját éttermével együtt. A kérdés az, hogy a gyerekem, és az álmom megfér-e egymás mellett, de hamarosan ki kell találnom valamit, ha nem akarom csődbe vinni a vállalkozásomat.
- Rendben, majd visszatérünk rá. – sután emelem meg a kezemet, és a gondolataimba burkolózom. Milyen lenne itt élni? Távol Amerikától, és a nyüzsgéstől, amit megszoktam? Visszafordulok a korlát felé, és előretekintek. Egy csókkal fojtja belém a kételyeimet, és rádöbbenek, hogy ennek most nem itt van a helye.
- Hmm..egy hónap. – mélázok el rajta, de kénytelen vagyok oldalra dönteni a fejemet, mert az ostromlása veszélyes vizekre evez. Szaggatottabban veszem a levegőt.
- Jól hangzik Joel… - hunyom le a szemhéjamat, de ekkor egy pincér zavar meg bennünket, és frissítőket kínál a tálcájáról.
- Merci… - suttogom, és egy limonádét csenek el.
- Joel nem vettem el az audio-kommentátort, nincs kedved elmondani, hogy mit regélnek Párizsról benne? – az ajkaim közé szippantom a szívószálat, és megízlelem a hűsítő italt. Amennyiben megteszi, akkor csak elbambulok, és néha egy-egy műemlékre siklanak a kéklő íriszeim. Megnyugtat, ha a saját nyelvén szól hozzám, néha az angollal keverve. A mellkasának dőlök, és úgy élvezem a napsütést, meg a közel egyórás hajóutat, ami aztán a kiinduló ponthoz tér vissza.
- A Notre Dame még most beleférne vacsora előtt, hmm? – fordulok felé, és a kezét megragadva éppen a táskámat húzom oldalra, és kivéve a bérletünket tartom fel, de valaki kikapja a kezemből.
- Micsoda? – idegesen tekintek oda, de már futásnak is eredt az elkövető.