Hawaii

Új játék - Brad & Nyssa - Hawaii-i hosszú hétvége

- Kedves utasaink, kérjük fáradjanak vissza a helyükre, állítsák egyenes állásba a székeket és csatolják be az öveiket, mert hamarosan landolunk a honolului nemzetközi repülőtéren! Mindenkit örömmel üdvözlök Hawaii napsütötte államában! - a hangos bemondó az, amitől kezdek magamhoz térni és megpróbálom a helyhez mérten kinyújtóztatni a lábaimat, amelyek egészen biztosan elzsibbadtak a repülés alatt. Szinte csak megbizonyosodtam róla, hogy Brad is felszállt a gépre, leült mellém és már el is nyomott az álom. Az utolsó pár nap hajtása, hogy megkaphassam a szabadságomat, szépen kiütött. Mégsem bánom. Mert én már szinte bárhol el tudok aludni. Mert ezer éve nem láttam a nagyapámat és bevallom, hiányzik. A webkamera nem ugyanazt jelenti, mint az élő találkozás. És nem utolsó sorban, az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára az öcsémmel együtt nyaralni. Gyerekként még nem egy családban éltünk, tiniként ez a lehetőség senki számára nem volt vonzó, felnőttként pedig külön utakon járunk. Az egyetlen közös pont Honolulu, egészen pontosan ezen belül az egyik legnagyobb idősek otthona, ahova a nagyszüleim végül mégis beköltöztek pár évvel ezelőtt. És ahol nagypapa még mindig a korához és sérüléseihez mérten remek egészségnek örvendve éli a napjait. Landolás után jöhetnek a szokásos körök a lepakolással a hotelben, autót már előre béreltem egy gyerekkori baráttól, és ugyan Brad még nem tudja, pontosan mi mindent is terveztem a mai napra, de nagyon remélem, hogy hajlandó velem jönni.
Kisebb rázkódás és minimális turbulencia mellett nagyon simán érünk földet, én pedig türelmesen kivárom, amíg ténylegesen megáll a gép, mielőtt megpróbálnám a felső poggyász tartóból előszedni a kézitáskámat. A turisták máris a folyosón várják, hogy kijuthassanak, miközben kiszúrok néhány csodálkozó pillantást is. Nem tudom, eddig hogyan sikerült, de Brad megoldotta, hogy ne ismerjék fel és csak most kezdett el terjedni a pletyka a nők körében, mikor egyre gyorsabb távozásra kényszeríti őket a tömeg. Én pedig nem tudom elrejteni a mosolyomat, miközben az utolsók között elhagyom a gép belsejét és az orromra illesztem a napszemüvegemet. Hawaii-on már ilyenkor is harminc fok körül van a nappali átlag hőmérséklet és hatalmas a pára tartalom, aminek megfelelően szinte az ember nyakába zúdul a meleg. Alig várom, hogy a szállodába érve átvehessem a kissé meggyűrődött üzletasszonyos ruhámat valami sokkal kellemesebbre.
- Nagyapa csak három-négy óra múlva vár minket, nem mondtam meg neki, hogy a reggeli géppel jövünk, mert szerettem volna, ha lesz egy kis szabadom előtte. Van kedved velem jönni egy helyre, miután lecuccoltunk? - fordulok Brad felé a szemüveg sötét lencséjének rejtekéből és tudom, hogy ő is tisztában van vele, erről direkt nem szóltam addig, amíg össze voltunk pár órán át zárva egy fém dobozban. Nem kell atomfizika, hogy kitalálja, miért erre a három napos hétvégére időzítettem mindent. Most lenne a születésnapja. A halálának évfordulóján minden évben kiveszek egy szabad napot és eltűnök valahova, hogy egész nap ne találjon meg senki, de a születésnapjakor nem megy. Akkor nem tudok magamban bízni. Mindig visszatérek Hawaiira. Egészen pontosan a Partra, így nagy betűvel. Jó negyven perc kocsi útra a várostól van a világ egyik legszebb partszakasza, amely még nyitva áll a szörfösök előtt. Ott találkoztunk. Ott kérte meg a kezemet. És amikor felépültem, ott szórtam el a hamvakat is. Valami, egy hihetetlenül erős vonzás minden évben arra késztet, hogy ilyenkor visszajöjjek, leüljek a parton és bámuljak a semmibe. Nem gondolkodom sem az azóta eltelt időn, sem a közös éveken, csak hallgatom a szelet és a hullámok morajlását. Teljesen bele tudok feledkezni. Ezért kell az öcsém társasága. Hogy valaki szóljon, ha már a lábaimig ér a tengervíz dagálykor, túl régóta vagyok a napon vagy éppen letelt az idő és mennünk kell. Ez az én semmin, a mozdulatlanságom és kell egy inger, hogy el tudjak tőle szakadni. Bármilyen inger...
Ugyan még nincs szezon, de máris sok a turista, így a reptéri csomagolók igyekeznek, alig tizenöt perc alatt előkerülnek a csomagjaink és már kapom is elő a telefonomat, hogy megmutassam a kölcsönző emberének a visszaigazoló email-t és átvegyem a dzsip kulcsait. Nem tehetek róla, oda vagyok a mindenen átmenő kocsikért. - Mondtam már neked, hogy megint sikerült lefoglalnom az őrnagy házát? - fordulok Brad felé, miközben bepakolok a kocsi hátuljába és szigorúan ellenőrzöm, mennyire erőlteti meg ő magát. Tudom, hogy elvileg már meggyógyultak a sebei, de nem véletlenül nem engednek nehezet cipelni műtét után, az új bőr még fél évig nem olyan erős, mint a régi. És hogy ki az őrnagy? Nagypapa egyik régi barátja még a katonaságtól. Meghalt már több mint két évtizede, a családja pedig vendégházat csinált a házból, amit fél életében épített és alakított. Elvileg 3-6 személy számára alkalmas, és szezon alatt mindig tele is van, de ilyenkor csak ritkán foglalt, így az utolsó pillanatban szólva is azt válaszolták, hogy vihetem. Kulcs a szokásos helyen, az egyik laza padlódeszka alatt, utolsó nap majd jönnek ellenőrizni a dolgokat...

//remélem tetszeni fog

Meglepődtem, mikor Nyssa előállt a közös nyaralás ötlettel. Pláne, hogy ismertem már annyira, hogy tudjam, nála az ilyen ötletek nem épp múló szeszély számba mennek, ha már megszületett a fejében a gondolat, eléggé szűkre szabott választási lehetőségeim maradtak. Viccet félretéve, ettől még simán kimenthettem volna magam, ha nagyon akartam volna, de az a helyzet, hogy bár tudtam, nem életem legfelhőtlenebb kiruccanására vállalkozok, ez most egy olyan út, amit nem csupán a puszta szórakozás célja ihletett.
A nagyapánk, hosszú ideje már én is így szólítom, még ha nem is vagyok a vérszerinti unokája, évenkénti meglátogatása olyasmi, amire én is igyekszem időt szakítani, ám ez sajnos nem jelenti azt, hogy ténylegesen sikerül is minden évben kivitelezni. Rég láttam már az öreget, és Nyssának igaza van abban, hogy a műtét utáni kényszerpihenőm a lehető legjobb alkalom, hogy megejtsünk egy pár napos kitérőt Honolulura. Később végképp nem lenne rá kapacitásom, ha újrakezdődnek a forgatások kétszáz százalékkal bele akarom vetni magam a munkába.
És volt egy harmadik dolog is, ami a fejemben keringett, bár nem tartom napra pontosan számon, tudom, hogy közeleg a két dátum közül az egyik, amikor Nyssa... nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Amit nehezebben él meg, mint az év többi napját. Amikor szeretne elbújni mindenki szeme elől, és pont ezért, kicsit jobban szeretem szemmel tartani. Nem zavarni, de azt általában igyekszem kideríteni, hogy hova megy, és arra saccolok, hogy ez a nyaralás egyben erre is egy indirekt válasz akar lenni.
A szervezést teljes egészében rábíztam, kicsit sem állt szándékomban megfosztani őt ettől a kiváltságtól, amiben annyira elemében érezte magát. Ennek mondjuk csak annyi hátulütője volt, hogy a leghalványabb fogalmam sem volt arra nézve, mégis mire is vállalkozok, de hát, rögtönözni szeretünk, ugyebár. Ha ő nem is, én mindkettőnk helyett.
Mikor leszáll a gép, érkezik is az első meglepetés-bomba.
- Ó – nézek az órámra, számban már az első cigimmel, mennyi felé járhatunk, de mindössze ennyi árulkodik róla, hogy új információról van szó. – Egy helyre – ismétlem néhány árnyalattal jobban hangsúlyozva, és elmosolyodom. – Ettől kísértetiesebben aligha fogalmazhattál volna. Ahová csak parancsolja, mademoiselle – érintem meg a tőlem távolabbra eső karját, a háta mögött átnyúlva, néhány röpke pillanatra magamhoz húzom, csak annyira hogy puhán összekoccanjon a vállunk, miközben mellette haladva elindulok vele.
Meg fogom én ezt még bánni, előre tudom, és nem is állítom, hogy az egész hétvégére érvényes az ígéret, de pillanatnyilag annyira lelkes vagyok, hogy újra itt vagyunk, mint valami izgatott kisgyerek. A gyerekkorom nagy részét nem töltöttem itt, mint Nyssa, de azért én is bőven sokszor jártam erre, hogy valamennyire otthon érezhessem magam.
A kocsit megpillantva ismét elmosolyodok, már ránézésre is imádom vezetni, ha nem is sok mindenben, ebben legalább egyezik az ízlésünk a drága nővéremmel.
- Ezért piros pont – nem is mulasztom el megdicsérni érte. A csomagokat hamar betessékeljük hátulra, miközben Nyssa kábé őrszemet áll felettem, betartom-e az emelésre és a cipekedésre vonatkozó orvosi szabályokat. Igyekeztem mindkettőnk dolgát megkönnyíteni azzal, hogy mindössze néhány ruhadarabot pakoltam el, amire nagyon szükségem lesz, majd itt megveszem alapon. Amúgy sem szeretek sokat tötyörészni a cuccolással.
- Látod, ezért hagytam, hogy te intézkedj. Szokott neked valaki nemet mondani? – ugratom finoman, látszik rajtam, hogy én is örülök a helynek. Mikor lezárom a csomagtartót, odafordulok felé, leveszem a napszemüvegem, mintha valami nagyon fontosat akarnék mondani.
- Kérem a kulcsokat – kúszik mosoly az arcomra, beülve pedig kíváncsian hallgatom a Hely felé vezető navigációt.

/Tetszett Még bele kell jönnöm, de gyorsan akklimatizálódom. /

Bradet nem tudom átvágni. Már az elejétől láttam a szemében, hogy hiába sorakoztatok én fel jó néhány logikus indokot a kirándulásra, tisztában van vele, hogy még egy lesz a háttérben. Nem véletlenül foglalom le egy évre előre mindig a szabadságomat néhány napra, ilyenkor tőlem még tömegkatasztrófa is lehet, dolgozni akkor sem fogok tudni. Hogy miért? Mert kikapcsolok, ez az én emléknapom, amikor órákig magam elé meredek, a múltra emlékszem és képtelen vagyok huzamosabb ideig koncentrálni bármire is. Ezért a legjobb előre eltűnni a világ szeme elől és nem venni a telefonokat. A barátaim és a családom tudja jól, hogy nem esett bajom, csak éppen nem sok emberrel vagyok hajlandó ilyenkor beszélni, a többiek számára pedig ott van a szokásos szöveg arról, hogy én szabadságolok. Akinek nem tetszik, panaszkodjon a város vezetésnél, de nem hiszem el, hogy az a három nap, amit magamnak kikérek összedöntené a rendszert. Főleg, mert még karácsonykor sem volt szabadom igazából előtte. A katasztrófa miatt konkréten február végéig sűrített beosztásnak minden másnap tizenkét órában boncoltam, így a pszichomókus minimum a tripláját írná alá annak a szünetnek, amit én kértem, ha be tudnának vontatni az  irodájába. Persze ott egy nagy HA, mert én nem lépek be oda magamtól...
- A partra, ha ettől neked jobb - válaszolok halvány mosollyal, ami szinte ott sincs a számon, mert nekem ilyenkor az önfeledtség felér egy foghúzással. Nem erőltetem, csak hagyom, hogy látsszon a tekintetemen, pontosan mennyire nincs szükségem egy kiselőadásra arról, hogy mennyire nem tesz jót nekem az egész. A gyászt mindenki másképp dolgozza fel és garantálom, hogy soha nem fog elmúlni. Túlléptem rajta a magam módján, megpróbáltam a saját életemet élni, amelybe beengedek másokat is. Mégis, mindennek van ára. Nálam annak, hogy évi háromszázhatvan napon át használható, kedves és segítőkész Nyssa legyek, aki nem önmagát sajnálja; a maradék öt magánya kell, amikor senki nem zaklat. Ilyenkor nincs helyén való viselkedés, illem vagy éppen kötelesség, azt teszem, aminek éppen szükségét érzem. Tartom magamat, amíg kell, amíg el nem érjük a partot, de utána vége. Valószínűleg azt sem veszem észre, ha Brad magamra hagy pár órára. De ezt ő is tudja, az első alkalommal még velem volt. Azóta a helyzet javult, minden évvel kicsit kevésbé mély a gyász, de még nem értem a végére. És azt sem érzem, hogy éveket pazarolnék el az életemből azzal, hogy emlékezem. Választhatnék egy teljesség nélküli továbblépést, amelyben megbántok vele mást és nagyon hosszú időbe telik, míg felismerem a saját hibáimat, vagy ezt a lassú haladást. Amihez igazodni tudok...
- Te bírod a legjobban, biztos a rutin teszi - mert egy valamiben igaza van Bradnek. Ha olyasmit akarok elérni, ami lehetséges fizikailag, akkor nem adom fel, amíg nem sikerül. És ha ez harminc kudarccal jár előtte, hát legyen. Attól még felállok és folytatom tovább az egészet. Pont ennyire hajthatatlan vagyok a munkában is, nem könnyedén adok át bármilyen lehetőséget másnak. Meg vallatási lehetőségnek sem utolsó barátoknál. Az öcsém viszont hosszú évek óta rendszeresen szembesül vele, így már mondhatni, kifejlesztett egyfajta immunitást az egészre. Nem mindig jön be, de még így is ő nyeri meg velem szemben toronymagasan a legtöbb vitát. Csak eszébe ne jusson tippeket adni a barátaimnak, mert akkor leszek bajban...
- Oké, vezethetsz. Irány a ház, lecuccolunk és negyed órán belül mehetünk is tovább. Egyébként mit mondanak a dokik, mennyire kell óvnod a sebet a tengertől és a napfénytől? - pillantok felé, miközben behuppanok a terepjáró anyósülésére és élvezettel fordulok a fény felé. Attól, hogy sápadt vagyok, mint egy jól táplált kísértet, a napot még kedvelem. Sőt, ha kicsivel kevésbé lenne érzékeny a bőröm, egész nyarakat tudnék csokoládé barnán eltölteni. Mivel ez még nem jött össze, így az arckrémembe is UV védő adalékok vannak, de a fény elől nem bújok el. Alig várom, hogy végre ledobhassam a repülős cuccot és bikinire válthassak egy nyári ruhával. Nem mondom, hogy fürdeni is fogok, de talán igen. És még mindig ott van a lehetőség a szörfözésre is. Az egyetlen sport, amit tényleg máshol nem tudok gyakorolni. Azon a partszakaszon ugyan nem olyan erősek a hullámok, de attól még jó esély van a gondolkodásra egy deszkán ülve is...
- És jó nővér leszek, a sérülésedre való tekintettel megkaphatod a kék szobát - teszem hozzá, mikor Brad végre bekanyarodik az emeletes ház elé Honolulu egyik külső peremén. A szomszédok ellenére ez egy tipikus kertvárosi perem, a telek végét nem kerítés, hanem a dzsungel jelzi. Maga a hely nem tartogat semmi extrát belülről, már amikor az ember nem lepődik meg a szobák és hozzájuk tartozó apró fürdők színén. A változatosság kedvéért egyet kékre festettek és sötétkék-barna bútorokkal díszítettek, a középső igencsak halvány, rózsaszín és általam nyers májnak nevezett árnyalatot kapott, a harmadik pedig pár éve még élénksárga volt, újabban viszont vajszínű lett fehér bútorokkal. Szóval egészében nem is akkora lemondás a részemről, hogy felajánlom Bradnek a legférfiasabbat. Kikapom a bőröndöt hátulról, begyűjtöm a kulcsokat és benyitok a takaros házba. A nagyszüleim régi házára emlékeztet, amit a nagymama halála után eladtunk, mivel itt szinte mind azonos tervek alapján készült, ez nem is meglepő. Rutinosan viszem be a kézipoggyászt és indulok el az emeletre. - Végre, már nagyon elegem van az üzletasszony kinézetből - sóhajtok fel vidáman...

Hamar felhagyok vele, hogy legalább egy kicsit megpróbáljak úgy tenni, mintha a kiruccanásunknak tényleg köze lenne a nyaraláshoz. Nem haragszom érte, inkább csak rezignáltan tudomásul veszem. Minden évben reménykedek benne, hogy úgy tér vissza, hogy egy kicsit továbblépett a ránehezedő gyászban, és talán valamilyen szinten ez tényleg így is van, viszont egyértelmű, hogy még mindig nincs túl a nehezén. Elkísérni azonban nem szoktam, és erre rengeteg okot fel tudnék hozni, most viszont ő maga kért meg, hogy tartsak vele, én pedig nem tiltakoztam. Bár a tulajdonképpeni okát még nem sikerült megfejtenem.
Szóval a partra.
- A rutin meg évek, ahogy szokták mondani – engedek egy félmosolyt az arcomra csúszni, miközben átveszem tőle a kulcsokat, és már be is ülünk a járgányba. Élvezet vezetni, nem is tudom, miért nincs még egy ilyen szépségem, ha hazaérünk, ezen muszáj lesz segíteni. Így hogy egy időre felmentettek az aktív sportok alól, esélyesen úgyis több időm jut majd elszórakozni vele.
- Nem kell túlzásba vinni – válaszolok elnagyolva a kérdést, nem azért jöttem Hawaii-ra, hogy elbujdossak a nap elől, és ne kóstoljak bele a tengerbe. Bár kockáztatni, lehet nem kellene a gyógyulás sebességét, amit a legkevésbé akarok, hogy még jobban elhúzódjon ez a lábadozós időszak, vagy mi ez, már a neve sem tetszik. Lényegében nem szabadna nagyon se napozni vele, se tengervízbe menni.
- De remélem, nem teszed meg velem, hogy a parton ülve nézhetem, ahogy elszörfözgetsz helyettem. – Az igazi kínzás lesz.
- Igazán rendes tőled – somolygok a napszemüvegem mögött, amikor kikászálódunk a kocsiból, és a csomagokkal együtt birtokba vesszük a házat. Egyszer fordult elő, hogy a rózsaszín szobában kellett aludnom, valami hülyeség miatt, a konkrét okra már nem is emlékszem, csak arra, mekkora hisztit levágtam miatta.
- Cserébe ígérem, idén nem hordom tele a szobád gekkókkal és békákkal. – A békák szörnyűek errefelé, olyan éles hangjuk van, hogy ha csak egy is van valahol a környéken, az egész ház képtelen lesz tőle aludni. A gekkók pedig igazából maguktól is bejutnak, ha nem figyelünk oda rendesen, és nincs is baj velük, legalább levadásszák a bogarakat, inkább csak az hozza a frászt az emberre, mikor váratlanul leugrik eléd a plafonról, miközben te a reggeli kávédat igyekszel gyanútlanul elfogyasztani. De alkalomadtán akár a fejeden is szeret landolni. Ami azt illeti, elég könyörtelen voltam, nem elég, hogy telehordtam a mázlis kék szobáját mindenféle hüllővel és kétéltűvel, de éjszakára bele is törtem a kulcsot. Édes kamaszkor, ugyebár. De akkor valahogy méltó bosszúnak véltem.
Osztom a megjegyzését, őszintén remélem, hogy itt nem lesz paparazzonk. A legutóbbi nyaralásomon nem úsztam meg őket, de Hawaii-ra szerencsére még egyszer sem követtek. Nem hinném, hogy Nyssa el lenne ragadtatva, ha lesifotósok zavarnák meg ezt a bensőséges pár napot. Ami azt illeti, én sem, de én talán már jobban hozzá vagyok szokva. Nem szívesen tenném ki őt ennek.
Felbaktatok én is a szobámba, lepakolom a holmim, és bontok egy üdítőt a hűtőből. Szeretem, hogy erre is figyelnek. Aztán eszembe jut, hogy mivel idén még nem annyira látott komolyan vehető napsugár, nem lenne tanácsos leégnem, azt pedig sejtem, hogy Nyssára a parton már nem igazán számíthatok, szóval inkább most, még indulás előtt átkopogok hozzá egy neki szánt üdítővel, meg egy flakon napvédő krémmel, amit meglóbálva előtte, felteszem a kérdést.
- Ugye nem néznéd végig, míg ropogós csirkére sülök? – És már dobom is le a pólómat, felfedve a heget is, amit egyébként sosem reklámozok előtte, most is kapásból megordulok, és letelepedek az egyik háttámla nélküli puffra. A seb még mindig vörös és kiemelkedő, az orvos azt mondja, le kéne szoknom a dohányzásról, mert az csak még tovább lassítja a gyógyulási folyamatot, de mindent összevetve nagyjából egy évbe telik majd, míg fokozatosan elhalványul és a bőrömhöz lapul.

- Eddig ez volt a tervem, de legyen, ahogy akarod... végül is, úszni sem rossz arrafelé - oké, gonosz vagyok, egy egészen picurit. Imádok szörfözni és ez az egyetlen sport, amit soha nem tudnék megunni, de csak akkor tehetem meg, ha Hawaii-n vagyok, így mindig be van pakolva a ruhám a bőröndbe. Deszkát rendszeresen bérelek inkább, jobban megéri mint valahol eltároltatni egyet, szóval mondhatjuk, hogy minden egyes alkalommal eléggé felkészült vagyok, ha a szigetre jövök. A szörfözés pedig olyasmi, amit Brad is szeret és talán tudja, hogy nagy áldozat tőlem a kedvéért lemondani róla. Oké, az öcsém a fontosabb meg minden ilyesmi, de attól még egy kis durci pofit igazán vághatok a dologra úgy három teljes percig. Utána felhagyok vele és átgondolom a további lehetőségeket. Az úszást nem tiltotta meg, a búvárkodás valahogy soha nem volt a kedvencem, de még mindig ott van a lehetséges időtöltések listáján, viszont a nagypapát nem fogja ütni és persze még mindig rávehetem, hogy próbálkozzunk meg egy homokvárral. Tudom, gyerekes meg minden, de én szívesen eljátszadozom vele és nem probléma, ha a végén a fele rám borul egy nagyobb hullám miatt...
A ház elég hűvös Hawaii-hoz képest, nekem pedig alig két perc kell, hogy a repülős ruháimat kiterítsem az ágyon, a fekete bikinire cseréljem a fehérneműt és az egész kinézetemet egy vékony anyagú, virág mintás nyári ruhával koronázzam meg. Az utolsó felvétele előtt azonban a diszkrét kopogás állít le, így csak azt is minden más mellé az ágyra dobom, majd beeresztem Bradet és az üdítőmet. Legalábbis sejtem, hogy az ananászlevet nekem hozta, úgy emlékszem, neki soha nem volt a kedvence. És be is jön a tipp, mikor a kezembe nyomja és egy flakon naptejet lóbálva vonul el előttem. Akkor ideje krémezni. Persze azért bevallom picit kerekedik a szemem, amikor meglátom a heget a hasfalán, töredelmesen elismerem, friss kora óta nem volt szerencsém hozzá és most sem tetszik különösebben. Látványos, az egyszer biztos és értem, miért akarják a dokik védeni. Még vízálló kötéssel is azt mondom, maximum negyed órát tölthet vele a tengerben. Bár talán a sós víz ennek jót tenne, a duzzanat lohasztó hatása egészen figyelemre méltó. Csak jó partot kell találni, a vulkáni hamu nem segít a műsorban...
- Inkább nem, semmi kedvem fél délután a napégés utáni krémmel járkálni miattad - válaszolok a szokott formámban, miközben könnyedén felnyitom a naptejet, jó adagot engedek a bal tenyerembe és elkezdem alaposan belemasszírozni a bőrébe a vállainál kezdve és le egészen a nadrág vonaláig. Jó pár perc kell, mire a krém eloszlik és felszívódik, de valahogy nincs hangulatom közben a beszédhez. Attól félek, valahogy az lenne a vége a dolognak, hogy felajánlom neki a plasztikai sebészem számát. Ő elég szépen elbánt a repeszsérüléseim nyomaival, az se nagyon különbözik ettől csak helyzetileg...
- Megvan, most te jössz - kapom elő a saját naptejemet, ami azért néhánnyal kevesebb faktorszámú, mint Brad szellemalkotó keveréke, mellé pedig speciális formula, amely nem nagyon ázik le a vízben és még a korallokra is kímélő hatással van. Igen, tudom, az utolsó már kicsit erős, de én sem ezt kerestem konkrétan, csak a flakon tanulsága szerint képes rá. Szóval szó nélkül nyomom az öcsém kezébe és fordulok neki háttal, hogy be tudjon kenni. A hajamat fél kézzel előre húzom és összefogom, miközben fel sem tűnik, hogy automatikusan úgy igazítottam, eltakarja a heget a bal fülem mögött. Nem mintha Brad elől rejtegetném, látta ő már eleget, csak nagyon érzékeny és attól félek, a bőrömből is kiugranék, ha véletlenül erősebben érintené meg...
- A biztonság kedvéért bepakolom a naptejet a táskába is, hátha még kelleni fog - szólalok meg, mikor végzett és egy kicsire összehajtott példányt húzok elő. Mehet bele a mobil, kulcsok, pénztárca, naptej, meg egy üveg vizet majd lenn beleteszek. Semmi extra, csak amire tényleg szükség lehet. Bár talán egy kisebb törülköző a fürdőből még jöhet, csak úgy simán az autó hátuljában ellesz. Ebben a melegben megfázni nem fogunk, de vizes fürdőruhában visszaülni a kocsiba nekem nem a vágyálmom. Gyorsan befejezem a naptej felkenését, gondosan lekapom a maradék sminkemet és a ruhát meg a napszemüveget egy könnyű szandál mellé felkapva már megyek is le. Megelőztem Bradet, így még van időm a konyhában körülnézni, a korábban jelzett vizet bepakolni és részemről készen vagyok. - Vezetsz továbbra is te, megtalálod a letérőt? - fordulok felé, miközben lejön és magamhoz veszem a kocsikulcsot is. Igazából nem megyünk messze, de van egy elég trükkös kanyar már a parton, alig pár száz méterre a végső céltól, amit elég könnyű elvéteni. Éppen ezért jár arra kevés turista, a legtöbben egy másik ösvényre jutnak egy hasonlóan szép partszakasz felé, ahol viszont fele annyira sem nagyok a hullámok szörfözéshez...

Halvány mosoly szökik az arcomra, ahogy hallgatom. Nem nézek rá, tekintetem az előttem kanyargó utat követi, élvezet vezetni ezt az autót, nem is tudom, eddig miért nem szereztem be egyet, de fel is jegyzem a jövőbeli tervek közé, szakítok rá időt, amint visszatértünk. Valahogy itt mindig így vagyok ezzel, Hawaii számomra a tervek országa, ahol kicsit megpihenek, eltűnök a világ szeme elől, és miután letisztult rólam a sok felesleg, helyet kapnak azok a gondolatok, amikre a nagy pörgésben és rohanásban sosem jut időm. Például ez a terepjáró. Miért is nincs nekem terepjáróm? Fel nem tudom fogni.
A mosolyom viszont Nyssának szól, és vagy megcsapkod érte, vagy szemforgatva jót derül rajtam, de előállok az alábbi mondattal.
- Most, hogy tudom: lemondanál róla a kedvemért, már nem is zavar, ha szörfözgetsz egy kicsit. De csak egy kicsit – vált szélesebbre a mosolyom, tudom, hogy imádja, eszemben sincs megfosztani az élménytől, az viszont tényleg jól esett, hogy a kedvemért megtenné. Kinek van még egy ilyen nővére?
A kopogásra azonnal zöld utat kapok, és miután lekenyerezem az ananászlével, meg is lóbálom előtte a flakont. Nem sűrűn nyaralunk együtt, és általában – mondjuk, nem is értem, miért –, de wellnesselni sem megyünk soha, pedig ez nem is olyan rossz ötlet, ugye mondtam, hogy itt csak úgy megrohannak a jobbnál jobb ötletek! egy másfél-kétnapos pihentető hétvégét nagyon is el tudnék vele képzelni, legalább lenne időnk egymásra, és alkalmunk a beszégletésre, ami az utóbbi időben jócskán elmaradt. Mondjuk, ez főleg az én saram, de felőle sem érzem, hogy annyira erőltetni akarná a dolgot. Pedig nem akarok még ennél is távolabb kerülni tőle.
A gondolatom fonala viszont onnan indult, hogy isten tudja, mikor láttam utoljára bikiniben, aminek hangot is adok.
- Hűha, már el is felejtettem, hogy miért vagyok biztonságban, ha veled vagyok a strandon – vigyorgok, és határozottan bóknak szánom. Mert hát tény, hogy be szoktam vonzani a kéretlen rajongókat, autogram- vagy fotókuncsorgókat, de itt még ez is sokkal mérsékeltebb szerencsére. – Melletted simán beleolvadok a természetbe – a hamiskás mosoly továbbra is marad az ajkaimon, ahogy a kezébe nyomom a naptejet, és hátat fordítva letelepedek valamire. Szokás szerint megborzongok, amikor először érinti a bőrömet a hideg krém, és nyikkanok is egyet, erre mindig elfelejtek felkészülni, de aztán szépen eldörgöli rajtam, ez már szinte olyan, mint egy masszázs.
- Szerinted tényleg ne menjek vele vízbe? – És itt nyilvánvaló, hogy a sérülésemre gondolok. Bár igyekszem betartani, amit mondanak, a dokikban sosem bíztam úgy, mint a nővéremben. Mindig kikéretem a véleményét, ha orvoslással kapcsolatos kérdésem volt, néha pedig egyszerűen csak megerősítésre vágytam. Napnak tényleg nem tehetem ki, azt mondták, attól csak jobban elszíneződne a heg, de a vízzel már bizonytalanabb vagyok.
Sok dolgom lesz még ezzel a heggel, nem is áltattak vele, hogy majd csak úgy magától nyomtalanul eltűnik, de egyelőre nem lehet hozzányúlni, meg kell hagyni neki az időt a gyógyulásra, aztán... nagy eséllyel a rémálmom következik. Az orvos valami fagyasztásos-injekciós kezelésről beszélt, nekem pedig már csak a gondolattól is borsózik a hátam, de állítólag ettől majd komolyabb sebészi beavatkozás nélkül is szépen visszasimul és visszahalványodik majd. Erről még nem beszéltem Nyssának, mert biztos vagyok benne, hogy ki nem hagyná az alkalmat, hogy a frászt hozza rám, amikor csak alkalmat adok rá, de ez is az igazi testvéri szeretet. Tuti, hogy fordított esetben én sem tudnám megállni.  
- Mondták már, hogy istenien masszíroznál? – fordulok meg, amikor jelzi, hogy kész, és ez tőlem igazából köszönömnek számít. És az is eszembe jut, hogy mindenképp el kell mennem egy-két-pár kiadós masszázsra, mert bizonyára ő is érzékelte, még ennyiből is, mennyire merevek a bőröm alatt futó izmok és ízületek a feszültségtől. Átveszem tőle az ő kencéjét, és én is nekilátok a melónak, ám előtte megakad a tekintetem a feliraton.
- Korallkímélő hatás. Nem semmi – mosolygok az orrom alatt, ahogy én is cseppentek rá itt-ott egy hideg pöttyöt a krémből, hogy aztán belemasszírozva a bőrébe egyenletesen elkenjem rajta. – Mért nem mondtad, hogy engem is ezzel kontúrozzunk be? Hogy éljek ezek után azzal a tudattal, hogy korallgyilkos lettem!?
Látom, hogy ráhúzza a haját a hegére, fogalmam sincs, hogy direkt, vagy már ösztönösen, esetleg előlem akarja-e kitakarni, ahogy én tettem az előbb az enyémmel, pontosan tudom, hogy melyik sérülése hol van, annak idején túlságosan belém égette a pánik, amikor a kórházban az orvosa részletes felvilágosítást adott az állapotáról.
- És kész is – jelzem, hogy mozdulhat, és ha nincs más, indulhatunk is. Azért azt nem állom meg, hogy mielőtt kimasíroznék a szobából, ne nyomjak egy leheletnyi, tesós puszit a vállára, és ne duruzsoljam el hozzá. – Istenien festesz.
Majd felmarkolva a saját krémemet, átsétálok a szobámba, hogy én is befejezzem azokkal a részekkel, amiket már én is gond nélkül elérek, összekészítsem a saját motyómat, amit majd persze, amint leértem, rásózok Nyssára és az ügyeletes táskára, ami nála lesz, úgy mint egy kisebb törölköző, a mobilom, egy könyv, amit random a kezembe kaptam, mielőtt elindultunk, meg ami még sebtében eszembe jut.
- Naná! – közlöm nagy mellénnyel, egyrészt, hogy át nem adnám neki a kocsit, másrészt, hogy ne aggódjon, meg fogom találni. – Ha mostanában ritkán is jövök, azért én sem először vagyok itt.
Volt időnk kitapasztalni, hogy merre a legideálisabb a partszakasz, és bevallom, már be is vagyok sózva, hogy végre megint itt lehetek. Még ha ezúttal számomra a legtöbb minden tiltva is vagyon. Talán itt tényleg menni fog a kikapcsolódás, és nem fog itt is szüntelenül pörögni az agyam, mint Seattle-ben, vagy bárhol máshol, amikor időm lenne egy kis lazításra.
Lent még becsusszantok néhány sört és a bekészített jágakkukat a hűtőtáskánkba, magamra nyomom a napszemüvegemet, majd bepakolás után, beülünk az autóba, és nemsokára már rá is gurulunk az általa említett ösvényre. Hamarosan feltárul előttünk a part, ezt nem lehet megunni, most is ugyanolyan varázslatos látvány, mint mikor először szembesültem vele. Leparkolok a szokott helyen, majd kipakolás közben, odafordulok Nyssához, és megpróbálva visszaszorítani a lelkesedésem, felteszem a kérdést, ami nem jön olyan könnyen a számra, viszont szükséges.
- Hogy szeretnéd? Hogy nem zavarlak? – Próbálok óvatos lenni, ezért ebben a két kérdésben igazából sok másik is benne rejtőzik. Merre telepedjünk? Egyedül akar-e lenni, vagy egy helyre cuccoljunk? Nem vagyok teljesen tisztában vele, hogy mi az én feladatom, de azt az értésére akarom adni, hogy számíthat rám, amiben csak segítségére vagyok. Elvégre ő kért meg, hogy tartsak vele, még ha olyan gyönyörű fedőnevet is talált neki rég halogatott családi nyaralás címszóval, és remek alibit a kényszerpihenőm okán. Mégis úgy éreztem, hogy több van ebben részéről. Viszont fogalmam sincs, hogy mire van szüksége tőlem.

- Ugyan már, csak nekem sokkal kontrasztosabbak a színeim - vonok vállat, mert tudom, hogyan áll rajtam a bikini és azt is, hogy mennyire emeli ki a világos bőrszínemet ez a fekete. Teljesen elüt egymástól az a minimális szín, ami rajtam van és a ruha, amit fölé veszek fel, így egészében feltűnő jelentés vagyok a partokon. Nem sápadt fehér, mint aki soha nem látott napot, hanem olyan halvány barackos árnyalat, amit az élénk ruhák szépen kihangsúlyoznak, de egy trópusi szigeten azonnal rám is sütik miatta a turista jelzést. Ami tulajdonképpen igaz, hiszen egy olyan helyet, amit évente párszor látogatok meg, nem lehet teljes mértékben otthonnak nevezni, ugyanakkor a sima életében egyszer ide látogató emberekhez képest én kifejezetten rutinos róka vagyok. Ezt a kirándulást összesen két óra alatt hoztam össze, kinéztem a repülő jegyeket a last minute kedvezménnyel, hívtam a kedvenc kocsibérlőmet és a tábornok unokáját a ház miatt, szóltam a nagyapának és Bradnek. Semmi extra, csomagolni néha tovább tart, ha azt akarom, hogy a szörfruha is beleférjen a kézipoggyászba. És mivel tudom, hova jövök, még így is csomó cuccot kihagyok belőle...
- Ha hagyod, hogy rárakjak egy vízálló kötést, akkor adhatok neked tizenöt percet bárhol. Vagy fél órát kötés nélkül, de csakis olyan helyen, ahol a legtisztább a víz, jó adag naptej után és nagyesküvel, hogy az úszást minimalizálod - az utóbbi, az alig ismert és tiszta partszakasz az is, ahova megyünk éppen, a turisták egy öböllel odébb vannak, így ha nagyon akarja, ott merülhet egy kicsit. De tényleg értékelném, ha előtte alaposan átkenné naptejjel a sebhelyet, legalább olyan alaposan, ahogyan én csinálom meg a hátával. Nem vagyok plasztikai sebész és az általam végzett műtétek után általában ennél sokkal kisebb nyomok maradnak, de azért a mélység is fontos, éppen ezért ajánlom az óvatosságot. Ugyan a bőr felszín már nagy eséllyel rendbe jött, de attól még alatta igenis idő kell a szöveteknek a regenerálódásra, nem véletlenül annyi a pihenés, amennyi. Ebben az egyben nem engedek Brad ellenében addig, amíg el nem végzi az orvosit...
- Igen, dicsértek már... - legalábbis a masszírozó tehetségemre nem volt panasz eddig, bár bevallom töredelmesen, általában pasikat és csak egy nagyon más ponton szoktam ezzel meglepni. Akkor pedig a legtöbbnek kicsit ködösebb a feje annál, hogy többet mondjon a nagyon jó érzés kijelentés valamelyik változatánál. Ez pedig olyan emlék, amit nem éppen az öcsémmel akarok kitárgyalni, híven egy nagyon régi eskühöz arról, hogy van, amit jobb nem tudnunk a másikról. A szexuális élet részletei tartoznak általában ide, és az utóbbi időben csak nekem van okom bármit is titkolni. Már egy ideje leesett vele kapcsolatban, hogy ami nincs, arról is lehet kínos beszélni. Lelke rajta...
- Eszembe se jutott. Az állaga miatt vettem a krémet, nem a természetvédelmi hatása alapján - válaszolok, miközben kissé ellazulok az érintése alatt és hagyom, hogy alaposan átkenje a hátamat a naptejjel. Semmi extra, de bevallom, nekem sem volt már egy ideje időm eljutni masszázsra, úgyhogy jelenleg nem ő az egyetlen, akiről elmondható, hogy csomókban állnak az izmai. Mégis, az enyémek remélhetőleg a sok mozgás miatt valamivel könnyebben szétdolgozhatóak mint az övéi. Legalábbis ezt nagyon remélem...
Bradet ugyan ugratom a vezetés miatt, de egyben hihetetlenül hálás is vagyok neki, amiért átvállalja az egészet, mert van időm bámészkodni. Igazából érzem, hogy minden lépéssel közelebb jutok ahhoz a ponthoz, amit én leginkább a mélypontként tudnék jellemezni a gyászomban. Jó ideje mást sem csinálok már, csak hozom felfelé az emlékeket és érzelmeket, amelyeket sokszor elnyomva tartok, hogy ne őrjítsenek meg. Tudom, hogy sokan nem értik meg, miért ilyen hosszú a bánkódásom, miért nem léptem még tovább, de ezt elég nehéz megmagyarázni. Én soha nem voltam könnyen szerelembe eső típus, előtte senki nem volt, akihez igazán ragaszkodtam volna, őt viszont minden hibájával együtt is imádtam. Pontosabban azt szerettem benne, hogy nem volt tökéletes. Igaz szerelem, nem gyermeki, nem naiv, nem a rózsaszín szemüveges a másikat nem ismerő fajta volt ez...
- Adj fél órát a szikláknál, utána mindegy - válaszolok, miközben a ruhát magamon hagyom de a szandált, a szemüvegemet és a táskát a leterített törölközőre pakolom, majd elindulok az alig ötven méterre lévő vulkáni sziklák felé, amelyeken visszacsapódnak a hullámok és a part kevésbé baráti részét jelentik. Annyiszor jártam már itt, hogy pontosan tudom, hova kell lépnem, ha fel akarok jutni az egyik tetején egy kissé nedves vízszintes részhez, ami remek ülőhely. A lábamat magam elé nyújtva hagyom, hogy a hideg víz időnként megcsapja, benedvesítse, de egyébként nincs ott semmi más, csak a szél és a hullámverés zaja. Csupa olyasmi, ami miatt nem hallhatnak...
- Szia! Megint eltelt egy év, és nem felejtettelek el. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy valaha is sikerülne. Hiányzol. Már nem tudom felidézni a nevetésedet sem. Pedig te mindig nevettél és ragadós volt a jó kedved. Most kellene. Annyi minden történt, annyi mindent nem tudok kinek elmondani... - csak itt, ezen a kis béke szigetén, ahol nincs senki és senkit nem botránkoztat meg, amit kiejtek a számon. A titkok. A tény, hogy megint hibáztam, nem is egyet. A magánéleti káoszom nagy részét elmondhatom Joelnek, de valamit előtte is titkolnom kellett. Mert még rosszabbul érintené. Vannak dolgok, amelyeknél úgy kell tennem, mintha meg sem történtek volna. Mert el kellett végeznem dolgokat, úgy téve, mintha engem nem érintenének meg. Ennyivel tartoztam nekik, hiába törtem össze utána. Itt mindig mindenről mesélek. Kezdve a kapcsolatomat Maxszal. Hogy milyen kegyetlen voltam Tarával. Az afférról a kórházban. És végül a legrosszabb is sorra kerül, a plázai baleset. A sok haldokló és halott. A szülők, akik könyörögtek, hogy próbáljak segíteni a gyermekükön, én pedig nem tehettem. Azt hittem, az lesz a legrosszabb része, ahogy haladtak tovább a pusztítás romjai között. Végül Brad. Aki szintén súlyos állapotban volt, szinte haldoklott. És talán egy másik orvos őt is feketével jelölte volna meg, de én inkább harcoltam érte. És kétszínűség ez, mert picivel súlyosabb állapotban másnak halált osztottam már. Mégis folytattam, mentem tovább. Utána pedig boncoltam. Több tucat embert, férfit és nőt, fiatalt és időset, ismerősöket, akikre én raktam jelzést és teljesen ismeretleneket. Valaki csak úgy nézett ki, mintha aludt volna. Másokat teljesen szétszaggattak a repeszek. Volt, akiről több kiló törmeléket mostunk le. Hetekig tartott azonosítani. És a sok kétségbeesett családtag... Fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni közben. Csak a könnyeket éreztem, ahogy egymás után végig száguldanak az arcomon és lepotyognak. Mennyi idő telt el? Brad már itt lehet és hallotta? Vagy még a tengerben van? Nehéz a fejem, nem bírom felemelni, hogy körülnézzek. Még pár percig nem fog menni...

- Most épp nem erre gondoltam – kúszik egy most már tagadhatatlanul sunyi mosoly az arcomra, ami a tekintetemben is benne játszik, de hagyok neki egy kis időt, hogy leessen, mielőtt folytatnám. – Hanem, hogy szívdöglesztő alakod van.
A férfiak figyelmét nem kell magyarázni, hogy miért vonzza be, viszont az benne a grátisz, hogy sokszor a nők sem tudják nem rajta legeltetni a pillantásukat, részemről mindig jól szórakozok egy-egy ilyen elkapott mustrán.
Próbálom értelmezni, hogy vajon kötéssel mért csak tizenöt perc, kötés nélkül pedig miért fél óra, de eszemben sincs kötözködni, örülök, hogy nem nemleges választ kaptam. Igazán sajnáltam volna, ha úgy kell hazamennem, hogy egy kicsit sem tudtam megmártózni a habokban. Ritka nagy vízmániás vagyok egyébként.
- Nagyeskü máris letéve – emelem fel a vállam felett keresztbe tett ujjaimat, a kedvem egyből ugrott egy-két fokozattal a skálán. Igyekszem én betartani az előírásokat, nincs szándékomban többet vacakolni a sebbel, mint alapjáraton kellene, de azért elmosolyodok a fogalmazásmódján: minimalizálod. Azért ismer már annyira, hogy hiába ígértetné meg velem, hogy meg sem próbálkozom vele. Jól esik a tudat, hogy azért mégis csak ismer.
- Pedig kinéztem belőled, hogy korallvédő lettél – mosolyodom el, miközben a hátát dörzsölgetem, sok csodabogár szokása volt az én drága nővéremnek, amikkel már nagyjából megbarátkoztam. Ennek még lenne is értelme, de most is csak ugratom. Mikor mindennel készen vagyunk, indulhatunk is.
Odaérve lepakolunk egy szimpatikus placcra a homokban, ő pedig már indul is, hogy lerója a rá váró, kötelező kört.
- Amennyit csak akarsz, de szemmel tartlak ám – engedem el ezzel a végszóval, majd én is ledobom a cipőm, meg a ruháimat, és míg ő megy a saját útjára, én az azúrkék vizet veszem célba. Eredetileg később akartam mártózni, de most hogy itt vagyok, eszemben sincs halogatni, mint gyerekkoromban, érzem, ahogy most is magához vonz az átlátszóan tiszta víztömeg, bele is halnék, ha nem merülhetnék bele.
Bármennyire jólesik a víz, és próbálok minél inkább kímélő mozdulatokkal úszni, azért tényleg sűrűn pillantok Nyssa felé, figyelem, ahogy távolodik, és mikor látom, hogy mire készül, annyira azért mégsem örülök, hogy ilyen állapotban mássza meg azokat a sziklákat. Nem is az odaút a rizikós, tudom, hogy gyakorlott már benne, hanem inkább majd a vissza, mikor könnyektől nedves szemekkel, csupán félig-meddig a valóságban járó tudattal indul meg a nedves, meredek köveken. Nem tudom, milyen látványt nyújthattam a plázában, de nem szívesen cserélnék vele.
Az időt én sem annyira érzékelem, de egy saccolt félóra múlva visszajövök a partra, megtörölgetem magam, és mivel a part úgyis a víz felé lejt, ledőlök a törölközőre, keresek valamit a fejem alá, a lábamat pedig hagyom, hadd nyalogassák a hűs hullámok. Azért rendesen elfáradtam, jól esik kifújni magam egy kicsit. A napszemüveg árnyalatán keresztül látom, hogy Nyssa még mindig odafent ücsörög, bár az általa említett fél óra már bizonyára letelt, nem állt szándékomban szűkre szabni számára ezt az időt, ő tudja, mennyire van szüksége. Zavarni végképp nem akarom közben. Tudom, ő sem örülne neki.
Megvárom hát, amíg visszatér, csak akkor indulok utána, ha nagyon hosszúra nyúlna. Bármelyik verzió is valósul meg végül, az első kérdésem biztos, hogy ez lesz.
- Minden oké? – és próbálom felmérni, hogy mennyire mond igazat, mennyire van szüksége egy erősítő ölelésre, ha látom, hogy nincs annyira ellenére, magamhoz húzom egy kicsit. Végül pedig mégis hozzáteszem, ami a fejemben járt így a vége felé.
- Csak hogy tudd, egész féltékeny vagyok. – Velem sosem beszélget ennyit, pláne nem annyira őszintén.

Meg sem lepődöm rajta, hogy Bradley nem ígéri meg, nem fog engem szemmel követni, amíg a szikláknál vagyok. Nem hibáztatom érte, nekem sem menne vele kapcsolatban, legyen annyi elég, hogy amit mesélni akarok, az nem tartozik élőkre és jobban örülnék, ha ez így is maradna. Megint tettem olyan dolgokat, amelyekre utólag nem vagyok túl büszke és lehet, hogy jobb lenne, ha nem is derülnének ki. Igaz, nekem amilyen szerencsém van, csak azokról lesz mély hallgatás, amelyeket vagy egyedül én tudok vagy a másik félt még kellemetlenebb helyzetbe hozhatnák. Nem saját döntésből, de sikerült két olyan szabályt is áthágnom az elmúlt időszakban, amelyet magammal kapcsolatban kőbe vésettnek tekintettem és előtte is volt már hasonló problémám, nem is egy igazából. A gyógyulás jelének lehetne tekinteni, hogy több mint fél éve van állandó férfi az életemben, ha nem számolnánk, hogy előre tisztáztuk a játékszabályokat. Szex, szórakozás, semmi komoly szándék. Sőt, ott van vége a dolognak, ha valamelyikünk komolyabb kapcsolatot szerez. És messze nem ő az egyetlen az életemben. Önhibámon kívül, de megszegtem a foglalt pasival nem kezdek szabályt is. Meg olyannal sem akartam én komolyabban összegabalyodni, akinek a testvére a legjobb barátaim egyike. Mégis sikerült, duplázva. A magánéletem kész káosz és én alakítottam ilyenné, mikor eldöntöttem, hogy nem vagyok kész egy valódi kapcsolatra, de a szexre ismét szükségem van. Ez mind olyasmi, amiről jobb, ha nem tud a testvérem és talán a barátaim előtt sem árt a cenzúra. Ezek után pedig ott van a munkám, amelyet ugyan nem imádom, de már kezdtem egészen kedvelni. Amíg nem sikerült karácsony után majdnem minden gyermek boncolást rám osztani. Túléltem, kihasználtam az adódó menekülési útvonalakat, de akkor is. Sok dolog gyülemlett fel bennem, amit nem akartam és nem mertem kisírni magamból korábban. Itt viszont senki nem látja és hallja, ahogy átadom magamat a zokogásnak. Nem az a hangos, visító nagyjelenet, amit sok ő tud produkálni, hanem beszéd és mellé csendesen folyó könnyek hosszú perceken át. Amíg úgy nem érzem, hogy elapadtak és végre könnyebb a lelkemnek. Talán, ha többet jönnék ide, sikerülne túllépnem a dolgon gyorsabban, mert itt sokkal jobban ki tudom önteni a lelkemet, mint bárhol máshol. De akkor elveszíteném a kontrollt is, ami segít élni mellette. Semmi értelme ennek más számára? Meglehet, de nekem van és nagyon is sok...
A lábaimra rászárad a sós víz, a ruhámat eláztatja a permet és kezd fájni a fenekem, amikor végre úgy döntök, hogy ideje távoznom. Óvatosan állok fel, azzal nem is bajlódom, hogy lemossam a könnyeket az arcomról, csak kipislogom az utolsókat a szemem sarkából, majd óvatosan indulok vissza Brad felé, át a sziklákon. Sokáig el voltam, biztosan több mint fél órát töltöttem fenn, de pontosan ezért hagytam magamnak annyi időt. Sosem tudom előre, éppen mennyi kell. Ettől most akkor is jobban érzem magamat, bár még idő kell, mielőtt annyira jól leszek, hogy a nagyapám elé állhassak mosolyogva. Brad előtt nem kell játszanom, a kérdésére csak aprót bólintok és hagyom, hogy megöleljen. Semmi mellékes, csak egy testvéri, vigasztaló ölelés. Évek óta nem volt benne részem olyankor, mikor tényleg kellett. Így most ellazulok tőle, hagyom, hogy átjárjon az érzés és olyan közel is ülök le mellé, amennyire engedi. A lábaimat felhúzom és ráfektetem a homlokomat, hogy egy pillanatig ne kelljen látnom sem őt, sem pedig a tájat, amelyhez életem legszebb és legszomorúbb emlékei kötődnek.
- Erre ne legyél. Ezt nem akarnád hallani, ebben az évben biztosan nem - ő nagyrészt ájultan töltötte az időt a plázában, vagy éppen a fájdalom a saját sérülése miatt elvonta a figyelmét. Nekem ez nem ment, a mentőcsapat részeként én halálos ítéleteket mondtam ki még élő emberek felett, parancsokat osztottam, sérülteket láttam el és vitettem ki, majd hullák elszállításáért feleltem. Számomra ennek az egésznek hetekig nem volt vége, csak néha szünetet kaptam. Kisebb-nagyobb időt a kikapcsolódásra, hogy elfelejtsem, mi vár rám, amint újra belépek a munkahelyemre. - Évek óta boncolom balesetek és gyilkosságok áldozatait, most először fordult elő mégis, hogy hosszabb ideig rémálmok kísértettek utána - az apró, Mikulás sapkás és manó jelmezes gyerekek maradványai még mindig felbukkannak néha a lelki szemeim előtt, ahogy kérlelnek, hogy ne bántsam őket és nem értik, mi és miért történt velük. Minden gyerek kedvenc ünnepe a karácsony, mindegyik imádja a Mikulást és a plázában megvolt a saját meseországuk. Amelyet valaki erővel szakított ki a kezükből és tönkretette a túlélők hitét is...
- Megint nagyon pocsék testvér voltam. Annyira sok volt nekem a saját problémáim megoldása, hogy szó nélkül hagytam, kizárj. És mindennek ellenére te itt vagy velem, elkísértél, támogatsz... - pedig nekem lett volna a feladatom, hogy gondoskodjam az öcsémről is a sérülései után. Soha egy pillanatig sem voltam vak, így nem tudom elképzelni, mennyire kétségbeejtő helyzet lehet elveszíteni a látás képességét. Igazából bele sem akartam gondolni, mennyire súlyosak a sérülései és mennyi időre meg segítségre lesz szüksége a felépüléshez. Ez nekem egyenesen arányos volt azzal, milyen közel állt a halálhoz és mennyire hajszálon múlt az élete. Olyannyira, hogy más orvos fekete cetlit is adhatott volna neki és objektíven átgondolva a helyzetet nem is tudnám miatta hibáztatni...

Ahogy visszatér, egyből látszik, hogy valami megváltozott. A haja és a ruhája szinte teljesen elázott a vízpermettől, nedves talpai süppedős lábnyomokat hagynak a homokban, még kissé üresek a mozdulatai, érződik, hogy nem itt jár gondolatban, mégis mintha pár tonnával könnyebb lenne, mint mikor elindult. Innentől már csak idő kérdése.
Nagyon ritkán látni őt ilyennek, és rajtam kívül nem is biztos, hogy másnak is volt rá alkalma. De lehet, ez csak egy öntelt gondolat. Be kell vallanom, nem tudom, hogy mostanában kik állnak közel hozzá, illetve hogy van-e egyáltalán ilyen, vagy ha igen, mennyire. Kinek beszél a magánügyeiről, és mennyire részletesen? Vagy mindent mélyen elzár magában? Ha nem így lenne, talán erre a mostani alkalomra sem került volna sor.
Beletelik egy kis időbe, míg sikerül megtalálnom a megfelelő szót, amiért bizonyára seperc alatt meggyilkolna, ha hallaná, hogy ez jár a fejemben.  De akkor is olyan kis gyámoltalan, ahogy szomorkásan visszasétál hozzám, és engedi, hogy leheljek belé egy kis életet. Azt akarom, hogy töltekezhessen belőlem. Bár a sűrű utazgatással járó forgatások és az állandó, ezer felé mutató programok miatt, tudom, nem vagyok egy minta testvér, de attól szeretném, ha tudná, hogy számíthat rám. És számít, hogy mi van vele.
Sejtem, hogy mire utal azzal, hogy ebben az évben biztosan nem akarnám hallani, hogy mi zajlik benne. Mi másra gondolna, mint a plázás robbantásra? Eléggé tönkre vágta ezt az évet. Egész máshogy élhettük meg, de az biztos, hogy mindkettőnk számára drasztikus emlékeket hagyott maga után. Nem ilyen karácsonyt kívántam neki. A munkája miatt pedig, hiába nem volt ott a robbanáskor, nem sérült meg, neki sem ért véget a katasztrófa azzal az egy nappal.
- Ezt nem csodálom – jegyzem meg csendesen. Bennem az a nap is mély nyomot hagyott, a hisztérikus káosz, a mindent beborító por és hullákat takaró törmelékek, az égett hús szaga az orromban... hát még akkor a sok megcsonkított áldozat holttestét boncolgatni. El sem tudom képzelni, hogy bírta. Mindig is tiszteltem érte valahol.
- Remélem, szép lassan azért kiüríted magadból. – Például most egy egész nagy hányadát itt hagyja. Nyújtok felé egy törölközőt, ha esetleg meg akarná törölgetni magát, a víz ugyan nem nagy gond ebben a melegben, de a vizes ruha tapadása talán nem olyan jó érzés.
- Ha kizártalak, az az én bajom. De mielőtt glóriát is kapnék, megjegyzem, a te lelkeden szárad, hogy élve kijutottam abból a romhalmazból. – És igazából még meg sem köszöntem. Viszont most sem jönnek a számra a szavak. Akkor, ott sok olyan pillanat volt, amikor nem hittem benne, hogy tényleg túl fogom élni. Nem is sokon múlt.
A többi pedig... bejárt hozzám a kórházba. Gondoskodott a kényelmemről. Többet nem is vártam el tőle. Persze, hiányzott, de lehet, nem is engedtem volna beljebb. Én sem vagyok azért egyszerű eset. Nagyon mélyrepülés volt az utóbbi időszak.
- Egy bátynak épp ez a feladata, nem igaz? – húzom halvány félmosolyra a szám, ki nem hagynám, hogy cukkoljam egy kicsit ezzel a báty szöveggel. Nem töröm meg vele élesen a hangulatot, de hátha kisajtolok belőle valami reakciót.
- Na meg, hogy kiszedje belőled azokat a saját problémákat – azzal átnyújtok neki egy jól behűtött sört, de mielőtt a kezébe adnám, hozzányomom a derekához pár másodpercre, na, ez majd kiugrasztja a nyuszit.
- Ki vele, mit titkolsz még el előlem? – kérdem játékosan, ha a sörért nyúl, ha védekező pozícióba helyezkedik, kikerülöm a mancsait, és újabb kíméletlen, jeges érintést kap, ezúttal a háta közepére. Kihasználom a helyzetet, hogy a sérülésem miatt, lecsapni úgysem nem fog, ellenkezni pedig mindig is szerettem vele. Ami régen általában egy többé-kevésbé barátságos mérkőzésbe torkollt, hogy most mi lesz, arra nagyon is kíváncsi vagyok. Nincs körülöttünk senki, akit zavarna a műsor, vagy az esetleges sikkantásai, tőlem biztos, hogy további ösztönzésekre számíthat, ha nem rukkol elő valamivel.

A víz meg változik. Még csak fel sem erősödött igazán a szél, mióta itt vagyunk, hogy előre figyelmeztessen minket a viharra, de én már tudom és érzem, hogy valami készülődik. Még több óra van addig, még igazán kiderül, hogy gyors nyári zápor vagy hatalmas vihar lesz-e azokból a felhőkből, amelyek most kezdenek feltolulni, de én már érzem a jelenlétüket. Ez pedig mosolygásra késztet. Bármennyi idő is telt ez azóta, hogy nem hawaii-n élek, bármennyi évet is húztam le Seattle-ben, az egészen biztos, hogy az érzékeim még mindig reagálnak a legkisebb természeti változásokra is, pont mint kisbaba koromban. Nagyi évekig húzott vele, hogy mindig csak a vihar előtti órákban sírtam, függetlenül attól, mi bajom van és ez nem nagyon változott azóta sem ezek szerint. Mint egy női megérzés, most, hogy végre figyelni kezdtem a természetre, pontosan megsúgja nekem, mennyi időm van a parton, ha még biztonságban haza is akarok érni. Ezért is imádom a szigetvilágot. Bármennyire nem élek itt, egy biztos otthon számomra az egész, mintha készen állna bármelyik pillanatban befogadni, ha egyszer úgy döntök, hazatérek ide. Szerintem anyám is így érez néha. Nem én vagyok az egyetlen, aki gyakran jön, ugyanis...
- Szerinted rosszul csináltam? Pocsék ötlet volt azt választani, hogy az év nagy részében a gyászt mélyre zárom és csak pár napig hagyom igazán feltörni? Hagynom kellett volna, hogy elborítson akár évekre is, amíg szépen be nem gyógyulnak a sebek? - igazából nem tudom, miért kérdezem meg ezt Bradtől. A kérdés pusztán filozófiai jellegű, hogy úgy mondjam. Mindenki másképp dolgozza fel a veszteséget és az enyém mindig is túl éles volt. A szerelmed halála akkor is fájdalmas, ha számítasz rá, abban a pillanatban viszont, amikor hirtelen történik meg, sokkolhat. És én tisztában vagyok vele, hogy csak azért vagyok életben, mert ő volt az, aki megmentett. Élő pajzsként fogta fel a robbanásból szétszóródó repeszeket és óvott meg attól, hogy vele haljak. Ezt akkor is tudtam volna, ha nem mondják el nekem. Mert az utolsó emlékem azt volt, hogy magához ránt. Mert látom, hogyan találtak el a szilánkok. Valószínűleg ő a karjaimban is halt meg, de erre nem emlékszem. A fejemet ért találat azonnal kiütött...
A törölköző jelenléte meglep. Csak pislogni tudok rá és fogalmam sincs róla, mégis mióta van ott előttem, ahogy átnyújtotta. Most rákulcsolódnak az ujjaim és egyszerűen magam mellé pakolom, rá pedig a ruhámat. Még akarok egyet úszni is, így felesleges megszárítkozni. Csak annyit teszek, hogy a hajamat eligazgatom, rásimítom a tetoválásra a vállamon, mielőtt a nap elkaphatná. Már begyógyult, de eddig nem volt kitéve direkt napfénynek, így még óvatos vagyok vele. Egyébként később úgy is látható lesz, nagyapa elől soha nem rejtettem el a tinta foltokat a bőrömön. Neki is van és sírva fakadt, mikor ezt meglátta. A nagyi halála után egy évvel csináltattam meg, ez volt a kedvenc virága...
- Báty? Honnan a francból szereztél időgépet és nekem miért nem szóltál a létezéséről? - fogalmazom meg röviden a legnagyobb kétségemet a mondattal kapcsolatban. Ezt az egy témát ugyanis soha nem döntöttük el. Mindig is én voltam az idősebb, de tiniként ő sokkal több mindent megélt és lelkileg egészen biztosan felettem állt, amit el tudtam viselni. Viszont annyira közel állunk korban, hogy ebből bizony lett néhány vitánk a későbbiekben. Hiába voltam tökéletesen alkalmas rá, hogy megvédjem önmagamat, ő megpróbált szintén óvni, már már bántóan. Még nem felejtettem el, hány pasim kapott tőle verést krav maga edzés néven...
- Csak amit nem kell... juj! - nem tehetek róla, a hideggel való támadás alávaló dolog és váratlanul ért, szinte azonnal próbálok úgy mozdulni, hogy kikerülhessem az újabb próbálkozását. Ami persze nem jön be, már a hátam és az oldalam is átélte, én pedig heves késztetést érzek rá, hogy megrázzam a sörös dobozt és felé fordítva nyissam ki, eláztatva mindenét. Kár, hogy ma már nem mehet a tengerbe, különben meg is tenném, így csak a távolságot mérem fel a nadrágja és a kezem között. Vajon sikerülne pont a két combja közé dobnom a sört vagy elhibáznám. Oké, ezt is jobb, ha nem próbálom ki. - Elég! Hagyd abba! - próbálom leállítani Bradet anélkül, hogy fel kelljen állnom és elnézek ismét a tenger felé a horizontra. Ha komolyan hallani akarja, beszélek, de abban nem lesz köszönet. - Elmondok mindent, ha te is mesedélutánt tartasz arról, ki az a Marion és mi történt köztetek - nézek rá hidegen, mert ebben nem fogok alkudozni. Ha azt akarja, hogy neki is beszéljek a magánéletemről, akkor az a minimum, hogy viszonozza. Márpedig az övé majdnem nulla volt az utóbbi időben, szóval megragadom az utolsó nevet, amelyet mégis elárult nekem. Félájultan meg minden, de kimondta, ennyi legyen elég. És addig figyelem, amíg rá nem áll az alkura.
- Elragadott a hév és lefeküdtem az egyik legjobb barátom bátyjával... - és szerintem ő többet akarna. Én viszont... nos, fogalmam sincs róla, mit szeretnék, de egyértelmű, hogy ha tényleg ennyire könnyen bele tudnék egybe menni, akkor már lenne. Elvégre egy ideje a monogámia nem erősségem, de mégis ott van egy másik férfi, aki több mint fél éve rendszeresen az életem részét képezi és a magunk módján jól megvagyunk...

Ami engem illet, a készülődő viharból tökéletesen semmit sem veszek észre. Seattle-höz szokott érzékeimet maximálisan lefoglalja a trópusi éghajlat élvezete, napsütés, tenger, pálmafák, minden városi álma. Sőt, ha Nyssa azt mondaná: indulás, mert nemsokára ránk szakad az ég, elég nagy szemeket meresztenék rá. Ugyanakkor megtanultam már, hogy olykor-olykor még neki is érdemes hinni. Mint valami meteorológiai kisbéka, állítólag kiskorától fogva pöpecre megmondja, mikor kell elpucolni.
A kérdése meglep, de az az érzésem, hogy talán őt magát is.
- Úgy érzed, rosszul tetted? – Muszáj visszakérdeznem, mert ő érzi leginkább a döntése súlyát, mi csak felületesen láthatunk bele, és az utóbbi időben nem is nagyon engedte, hogy ez megtörténjen, de ha megfogalmazódott benne a kérdés, talán most jutott el oda, hogy kétségei támadtak? Hihetetlen, hogy Hawaii-ig kell jönnünk, hogy igazán fontos témákról beszélgessünk, de itt valahogy tényleg minden más egy kicsit, bizonyára az emlékek miatt.  
Nehéz kérdés egyébként. Ha a másik verziót választotta volna, talán mostanra már túl lenne rajta, teljesen sosem, de a nehezén talán már igen, és az is lehet, hogy könnyebben nyitna új kapcsolat felé. Mert igazából az lesz a mércéje vagy inkább mutatója annak, hogy mikor sikerül ténylegesen tovább lépnie. Mikor már nem csak szexben gondolkodik, hanem többet is képes adni és elfogadni valakitől.
A kérdés csak az, hogy ha annak idején hagyta volna elhatalmasodni a gyászt, és hosszú évekre rászakad az egész, ki tudott volna-e evickélni belőle, és ha sikerül is, mennyire változtatta volna meg. Lehetetlen megmondani, melyik lett volna jobb döntés. A lényeget inkább abban látom, hogyan érzi magát a meghozott elhatározásban. Megérte? Remélem, válaszol, és csak ez után teszem fel a saját kérdésemet.
- Érzel benne változást? Érzed, hogy évről évre mindig könnyebb egy kicsit? – Szerintem akkor jár jó úton, ha viszont stagnál, és egy helyben toporog minden, lehet, hogy így az élhetőbb, de ezzel együtt egy kibélelt kalitkába zárta saját magát. Amiből se előre, se hátra. Mint ahogy én is tettem, azzal a különbséggel, hogy én szándékosan akartam büntetni magam.
- Nincs más választásod, bele kell törődnöd – mosolygom felé, és ismét a szememre biggyesztem a napszemüveget. – Míg fenn voltál a szikláknál, idelent elrepült néhány év.
Mivel sokáig egyke voltam, mikor örökbe fogadtak a szülei, fogalmam sem volt, hogyan kell előírásszerűen öcsként viselkedni. Ebből voltak is bonyodalmak, de a mai napig nem bántam meg, hogy szigorú teszteknek vetettem alá a kegyeiért versengő jelölteket. Azért na, akárkinek nem volt joga hozzá, hogy elrabolja tőlem az újdonsült testvéremet. És nem is bíztam volna olyanra, aki nem tudja megvédeni, ha szükség lenne rá. Sosem mondanám neki, de úgy tűnik, végül mégis csak sikerült jól választani. Nagyjából ismerem a balesete körülményeit, és sejtem, hogy a szerencse mellett nagy eséllyel azért élte túl, mert a vőlegénye felfogta a törmelékek nagy részét.
Én speciel jól szórakozok az arcán és a hadonászásán, határozottan tetszik, hogy ismét életfunkciókat mutat, nem is szándékozok kegyelmet adni, amíg meg nem ígéri, hogy beszél. És mert szerencsére nem hallom, milyen bosszú-ötletek futnak át az agyán.
Elégedetten engedem le, és bontom is fel a sört, ahogy belekezd a mondókába, de aztán nagyra kerekednek a szemeim, amint előáll Marionnal, és kis híján a homokba köpöm az első korty sörömet. Te jó ég. Kár volt alábecsülnöm.  
Automatikusan az arcára kormányozom a pillantásomat, megpróbálva a lehető legtöbb infót leolvasni róla. Mégis honnan ismeri ezt a nevet? Tőlem biztosan nem hallotta, az egyetemtől kezdve már nem traktáltam a nőügyeimmel, pláne nem nevesítve a kedves jelölteket, mostanában pedig jól tudja, hogy nem bonyolódom semmi ilyesmibe. Ő az egyetlen, aki ismeri, mit határoztam el két évvel ezelőtt, szóval a kérdés pont ezért kínos. Az momentán nem esik le, hogy a plázában, félájultan mit vakeráltam. És hogy ott voltaképp találkoztak is egymással. Tagadni viszont már nincs sok értelme, úgyis látta rajtam, hogy betalált a névvel.
- Ohó, előtted aztán nincsenek titkok! – jegyzem meg némi megjátszott rosszallással a hangomban, tény, hogy meglepetésként ért, de csak ugratom, amiről a kezdődő mosolyom is árulkodik. – De rendben, áll az alku – hunyorgok rá, végül is, lényegében nincs mit titkolnom előle, de előbb ő következik, szóval figyelek is a vallomásra.
- És ez olyan rossz dolog? – engedem ki azonnal az első, átgondolatlanul őszinte reakciót, ahogy a szemöldököm enyhén a magasba csúszik. Ha nő lenne, bizonyára barátnőt mondott volna, meg amúgy is ismerem, az ellenkező nemmel valahogy mindig is könnyebben barátkozott. – Férfiak közt nem hinném, hogy ilyesmi gondot okozna. Kivéve, ha az a bizonyos barát, nem pályázna szintén hasonló babérokra – mosolygom el magam a végére. Akkor azért lehet számítani némi féltékenységre és bonyodalomra, de egyébként nem hiszem, hogy problémát okozna, hacsak nincs még valami más is a háttérben.
- Marion, kérlek, az egyik munkatársam. Egészen pontosan a sminkesem a most futó forgatáson. – Még pontosabban, párszor majdnem lefeküdtem vele, de ezt azért egyelőre mégsem lövöm el. Fogalmam sincs, honnan ismeri a nevét. És az alku szerint egyenlő mennyiségben adagoljuk az információkat.
- Honnan tudsz róla? – Abban mindig is jó voltam, hogy adjam az ártatlant. De tudom, hogy ha valaki, akkor Nyssa könnyen átlát rajta.

- Úgy érzem, másképp teljesen szétestem volna - ami nem is lenne akkora tragédia. Mindenkinél belefér a szerelme tragikus halála után, hogy pár hónapig gyászol és használhatatlan, de én nem engedhettem meg magamnak az önsajnálat luxusát. Mert éppen csak magamhoz tértem és várt rám a kőkemény fizikoterápia, hogy megpróbáljam visszanyerni a teljes mozgási képességemet a testem bal oldalán. És minden más mellett a szabadság ezen részéről nem lettem volna képes lemondani, így napközben félre tettem a gyászomat és a munkára koncentráltam, amikor pedig szabadom volt, kőkeményen beosztottam minden percet, csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Anya, Maria nagyi, apa, Brad, nagyapa - mindig volt mellettem valaki, mert féltem az egyedülléttől, féltem a magánytól és a felmerülő emlékektől. Én szó szerint túlvállaltam magamat, amikor nem a családommal vagy a terapeutával voltam, akkor olvastam, elkezdtem összegyűjteni minden létező segédirodalmat ahhoz, hogy munkát kaphassak patológusként, leveleket írtam az országban mindenféle halottkémi hivataloknak és intézeteknek, régi orvos kollégáknak. Hónapokig csak az álmaimban gyászoltam, és amint ténylegesen felgyógyultam annyira, hogy magamra maradhassam, azonnal munkát is vállaltam, hogy ne ez töltse ki minden pillanatomat. Igen, van egy seb a szívemen, amely még mindig fáj és fájni is fog örökre, de attól még hagytam időt a gyógyulásra is.
- Idejönni ugyanolyan fájó, de ha megkapom a pár órámat a tengerrel, utána mindig megkönnyebbülök, kevésbé félelmetes az ötlet, hogy rá gondoljak, róla beszéljek és álmodjak. Én sem értem pontosan a menetét, de csak azután tudtam magamat rávenni a cuccai kiválogatására, hogy először itt jártam - addig csak ott voltak a dobozokban, ahova a családom és az övé összegyűjtötte őket. Jó néhány gyermekkori emléket és fotóalbumot a szülei megtartottak, de a közös életünk jeleihez nem nyúltak. Máig becsülöm a döntésüket is, hogy nem hagytak ki a temetésből, nekem adták a hamvak felét, hogy azt csináljam vele, amit szerintem kell. Még mindig évente küldök nekik és kapok tőlük üdvözlő lapokat karácsonykor, de személyesen soha nem beszélünk szinte. Egyetlen egyszer hívtak fel, amikor az anyja kórházba került és nem értették az orvosok szavait, a döntéseik következményeit...
Fura így Braddel beszélgetni és néha igaza van, nekem Hawaii kell, hogy fel tudjak engedni és közlékenyebbé váljak. Ez az egyik oka, hogy egyáltalán szólok egy szót is a szexuális életemről, nem csak terelem a témát. Mondjuk, ezek után lehet, hogy másodszor már nem fog rákérdezni, mert enyhén szólva is nekem megvannak a magam kis ügyei, amelyeket egy pletyka lap nagyon szórakoztatóan tudna szalagcímként tálalni. Csak éppen közük nincs hozzám, szerencsére. - Már nem, egyszer próbálkoztunk. Igen, a testvére szerintem tud róla, nem titkoltuk. A probléma inkább a bátyus jellemében van, én úgy érzem, túl komolyan veszi. És fogalmam sincs, mit fog reagálni, ha kiderül, hogy én nem, ráadásul pedig egyeduralkodónak sem lehet hívni - igen, így lehet szépen virágnyelven megfogalmazni, hogy én képes voltam két pasival lefeküdni ugyanabból a családból pár év különbséggel, mellé pedig a jelenlegi ágytársamon kívül tartok egy visszatérő cimborát is szeptember óta, akit nem szándékozom leépíteni csak úgy. Ezek után a véletlenül bejött a "főnököm" is a szórásba nem olyan nagy probléma, ugye?
- Marion nem csak a sminkes, abban biztos vagyok. A plázában haldokolva az ő nevén szólítottál... nézd, az én életemnél ez a sztori nem lehet cifrább, az alku pedig alku - nézek rá kíváncsian. Igen, amíg magamról beszéltem, addig az üdítőm, a homok és a szél érdekelt, meg a tenger, minden, ami nem a mellettem dekkoló szobor módon megmerevedő bátyám. Most, hogy már nem én vagyok a téma, ellenben visszatér a kíváncsi énem, aki tudni akarja, mi történt és történik Braddel. Nem csak nagy általánosságban, hanem az életében ténylegesen. Ő a testvérem a szívemben és utálom, ha nem tudok róla valamit időben meg. Mondjuk az újságok szalagcíme előtt...

- Akkor nem hinném, hogy rosszul tetted. – Még az is lehet, hogy kettőnk közül, te jársz előrébb. Ezt viszont már nem teszem hozzá hangosan, nem akarok a saját dolgaimról beszélni, egyébként sem, itt pedig pláne nem. Ez most az ő pár órája, napja, ami remélhetőleg a segítségére lesz abban, hogy néhány lépéssel ismét előrébb haladjon. Attól függetlenül a gondolataimnak nem tudok parancsolni, és bennem is felmerül, hogy talán nem jól csinálom. Néha úgy érzem, egyhelyben toporgok csak, ahelyett hogy érdemben megoldanám a problémákat. De ez rendszerint kevés ideig tart, úgy hajnal 5re úgyis meggyőzöm magam, hogy minden úgy van jól, ahogy halad.
- Az a fontos, hogy működik. – A balomat finoman végigcsúsztatom a háta alsó részén, itt ücsörögve máshogy nem tudom éreztetni, hogy itt vagyok, vele vagyok, ebből a röpke mozdulatból szerintem érezni fogja, amit szavakkal nem annyira megy átadni. – És most mi lesz a következő lépés?
Úgy értem, az első Hawaii-i látogatás után, azt mondja, képes volt kipakolni a cuccait, a szavaiból fokozatosságot sejtek, valami bizonyára történt a második és a harmadik utazás után is, most pedig arra kérem, gondolja végig, vajon milyen lépés következik a mostani nyaralás után. De amilyen kis tudatos, az is lehet, hogy már rég kigondolta.
Furcsa látni egyébként, hogy milyen hatással van rá a hely, bevallom, emiatt kissé tartottam ettől a kirándulástól, és azt is nehéz befogadnom, hogy tényleg segít neki ez az önmarcangolás. Én a temetést leszámítva, sosem látogattam meg Naomi sírját. Ha bárki tudna róla, bizonyára elítélne érte, és az a nagy helyzet, hogy igaza is lenne. De egyszer sem tudtam még rávenni magam, hogy odamenjek. Ugyan mit csinálnék ott? Arra már végképp nincs szüksége, hogy virágot vigyek, vagy a sírkövet nézve sajnálkozzak.
Kezd leesni, amit Nyssa épp tálal. Szóval nem is annyira az a baj, hogy két pasashoz is köze van a családból, hanem hogy személy szerint a másiktól sem akar semmi többet. A fickó viszont a jelek szerint máshogy gondolkodik erről, ami csak azért gond, mert ez az öccsével való barátságát veszélybe sodorhatja. Vagy épp extrém esetben az egész családdal való kapcsolatát. Így nézve végül is, már tényleg nyomósabb a probléma.
- Szerintem csak akkor lesz zabos, ha azt hiszi, becsaptad. Ha úgy látod, ő többet akar, te pedig úgy érzed, hogy nem menne, tisztázd vele minél hamarabb. Bár, azt hiszem, én nem vagyok a virágzó kapcsolatok szakértője – hajtom el a fejem a végére, hogy némiképp eltakarjam az önkéntelenül is arcomra futó mosolyt. Mondjuk a szép csendes elválásoké már annál inkább, nem mondom, hogy nem voltak balhéim, sőt, de mennyiségét tekintve egész elenyésző a másik csoporthoz képest.
- Vagy szeretnéd megtartani egy időre? – Az megint csak más tészta. Nos, az ő életéről most is sokkal szívesebben beszélek, mint a sajátomról, de csak azért fogalmaztam szűkszavúbban az előbb, mert én is ki akartam szedni belőle infókat ezügyben (is), illetve úgyis tudtam, hogy nem hagyja majd annyiban.
Meglep, hogy milyen határozottan jelenti ki az első mondatot: „Marion nem csak a sminkes, abban biztos vagyok." Mégis honnan? Honnan ilyen biztos? Csaknem eltökéltebb, mint én magam ebben a kérdésben, ami egy pillanatra azért mellbe vág. Aztán folytatja, és megvilágosodik a történet. Erre... nem gondoltam. Pedig, annyira nem lett volna nehéz kitalálni, hogy a baleset helyszínén végül is találkozhattak. Vagy akár a kórházban is, mindketten viszonylag gyakran bent voltak.
A haldokolva azért még mindig megráz, épp hogy rágondolok, már múlik is az érzés, de azért néha még mindig keresztülrohan rajtam.
- Ő volt ott, akit ismertem – vonok vállat alig láthatóan, a válasz gyors, és igyekszik a lehető leglogikusabb lenni. – Pont a robbanás előtt találkoztunk össze, nem is volt időnk megszólítani egymást. Aztán kiderült, hogy súlyosabban sérültem nála, és segített életben tartani, mielőtt még kiszakadt volna alólunk az emelet. A többit már te is tudod... – minthogy alig voltam magamnál, vérzett mindenem, és a tetejében nem láttam semmit. Őt sem.
Nem nézek rá közben, inkább a homokos partot fürkészem, és a gondolataim tényleg Marion és a plázai események környékén járnak.
- Ettől függetlenül, tényleg több van köztünk egyszerű munkakapcsolatnál. Jó a szimatod – mosolyodok el halványan, ahogy apró hunyorítással felé fordulok. – De hogy pontosan mi, arról halvány fogalma sincs.
És mivel tudom, hogy úgysem elégszik meg ezzel a végszóval, egy kicsit vacilálva mégiscsak hozzáteszem. – Kétszer majdnem lefeküdtünk, és minden nap bent járt nálam a kórházban.
Nyssa az egyetlen, aki tud a fogadalmamról, tehát azt is erősen sejtheti, hogy miért csak majdnem az állás. Én magamról nem térek rá a témára.

Valamikor olyan könnyű Braddel. Oké, nem mondom, hogy nincsenek időpontok, amikor mindent a szájába kell rágni, mivel férfiként a női logika igencsak távol tud állni tőle, de amikor a veszteség fájdalmáról van szó, na abban nem nekem kell részletezni mindent. Ott nagyon hasonlóak a tapasztalatai és mindketten a magunk módján próbáltuk túlélni az egészet. Harcoltunk, hogy jobbak lehessünk, többet érhessünk el összetört szívvel és én még mindig nem értem a végére ennek a csatának. Hawaii egy állandó állomás, amely egyben újra és újra kiinduló pont is. Fogalmam sincs, életemben hányszor repültem át a Csendes-óceán felett a szigetre menet, de egészen biztosan nagy számról van szó. És minden alkalommal ez a világ segít, hogy megkapjam a lelki békémet. Nem mondom, hogy Seattle rossz hely, hiszen az is egy nagyváros meg eleve nem egy vidéki típusú lány vagyok, sőt, még egy rendes kertes házzal is problémáim lennének, de attól még valahogy ez az egész hely megnyugtat. A természet együtt élése az emberrel, a rengeteg helyi szokás, tradíció, a hangulat, amely átjárja ezt az egész szigetvilágot. Sehol nem láttam még csak hasonlót sem, pedig már megjártam jó néhány helyet és találkoztam sok szépséggel…
- Csoportterápia. Találtam egyet a városban, de eddig nem volt bátorságom hozzá. Most elmegyek egy gyűlésre – csak még ki kell találnom, hogy a túróba illesztem ezt bele a napirendembe. Pontosabban, jövő héten mindenképp túlóráznom kell, hiszem most napokra lelélek és valamikor ezt is le kell dolgozni, de remélhetőleg sikerül megkapnom azt a napot, amikor az egész lesz. Dokihoz nem akarok menni, egyszerűen utálom az összes fejben turkálót, aki nem neuro sebész, de ez egy arany középút lenne. – Esetleg te is velem tarthatnál. Ha van még valaki, végképp nem tudom meggyőzni magamat arról, miért kellene még egy hétig várnom a dologgal – ez az én nagy bűnöm, ha valamit nagyon nem akarok megtenni. Halogatom látványosan. Nagyon látványosan. Mert biztos, hogy találok valamit, amit még előtte meg kell csinálnom. Egy barátot, akit fel kell hívnom, mert régen nem beszéltem vele. Egy új receptet, amit ki kell próbálnom sütiben. Utána pedig vinni belőle valakinek, mert egyedül ennyit nem tudok megenni. Különben is, Brad még mindig beteg, szóval nyilván jól esne neki, ha ránéznék és nem csak ülnék otthon. Anyáékkal is beszélnem kell. Este meg nagyapával. Ezer és egy programom van a sürgős, lehet hogy megcsinálom és egyszer meg kéne tenni kategóriában, amikre eddig nem kaptam lehetőséget. Szóval…
Mégis, az öcsém az egyike azon kevés embernek, akik láttak engem a legösszetörtebb állapotomban is. Segíteni ugyan nem tudott, senki nem lett volna rá képes akkor és ott napokig, de neki nem is kell részleteznem, mi mindent tört össze bennem ez a baleset. Mennyi álmom, tervem, a jövőképem részei vettek részt a búcsúzásban. Hetekig nem hittem, hogy újra fogok tudni mozogni, nem még orvosként dolgozni, ne adj isten szikét fogni. A szerelmi életem még inkább romokban volt. Minden férfitól összerezzentem, aki csak rám mosolygott, hiába tudtam, hogy az apám lehetne korban, boldog házas és unokái vannak például. A csigaházamat bánatból kovácsoltam és nem akartam, hogy bárki vagy bármi átjusson rajta. Jó időbe telt, mire elkezdtem lehámozni, de még nincs vége. A veszteség fájdalma ugyan tompult, de még megvan és még mindig tud élesen sajogni, ha nem vigyázok. Élek, javulok, de ezt nem lehet siettetni. Ha valaki kívülről nézi a helyzetet, csak azt látja, hogy csalom a férfiakat, akik törődni szeretnének velem, elriasztom őket, mielőtt igazán megszerethetnének. Brad szemében mégis a megértés van és a tudat, hogy ez nem bűn. Csak önvédelem. A tény, hogy nem ítél el, már elég, hogy megnyugodjam. De ha egyszer visszamegyünk, beszélnem kell Sigmunddal is. Meg Max-szal.
- Szívesen vagyok vele, jól szórakozunk, de nem tudom… messze nem állok még készen egy komoly kapcsolatra. Ráadásul ő nagyon komoly és nyugodt, le sem tagadhatná, hogy tíz évvel idősebb nálam – oké, kimondtam, mi az egyik fő gondom. Nem a kor, az viszonylagos és én sem vagyok már olyan fiatal, hogy pont ez zavarjon, de ott van tíz évnyi tapasztalat is. Amelyet egy házasságban szerzett. Pontos fogalma van róla, mit akar és mit tud adni, meddig bírja cérnával a türelme. Számomra ezek a határok egy robbanás során elmosódtak. Nem tudom, képes lennék-e hosszú távon vele lenni, kitartani mellette és álltatni sem akarom azzal, hogy várjon, mert hamarosan változni fognak a dolgok. Egek, de kellemetlen lesz ez az egész. Mázli, hogy Marion egy jobb téma. Kölcsön vesébe látás visszajár, Braddie. Most pedig illik mindent elmondani a titokzatos szőke tündérkéről és a felé irányuló kapcsolatodról. Mert én alig várom, hogy végre valami megbotránkoztatót halljak tőled…
- Kétszer hagytad lógva és mégis bejárt hozzád? Az a nő vagy egy apáca növendék, vagy nagyon oda van érted, öcsisajt. Egek, engem egyszer is elég lenne ejteni, hogy merevedési zavarra való pirulákat ragasszak egy pasi szekrényére vagy ajtajára. Ne vigyorogj így! Egyszer már megtettem az egyetem alatt, a taplónak arra kellettem, hogy a barátnőjét féltékennyé tegye – fűzöm hozzá és iszom egy keveset. Lehet, hogy elsőre furán hangzik, hogy terápiás céllal járok ide rendszeresen, de nálam működik. Az első fél óra nehéz, túl kell lendülnöm a gyászon, de utána fokozatosan engedek fel. Akár annyira is, hogy a tesómnak osztogassak kéretlen tanácsokat. – Ha még egyszer visszajön, legalább simogasd meg egy kicsit. Rajta segít, neked meg egyben marad a fogadalmad – bár eleve hülyeségnek gondoltam már akkor is, amikor letette és azóta sem javult a helyzet. Igen, valószínűleg a falat fogja utána kaparni a drága öcsém, de ha ez az ára, hogy legyen valami létező esélye a visszatérésbe a társadalomra, akkor legyen. Egek, kezdem sajnálni nagyapám. Évek óta dédunokáért nyúz mindkettőnket és nehezen mondható meg, hol reménytelenebb a helyzet…

//szerencséd, hogy maradtál öcskös