Kikötő

Előzmény

- Az a játékszertől függ. Azt gondolom, hogy a másik dobogós kapcsán határozottan szeretik a piszkálást. – Muszáj elnevetnem magam, meglehet, erősen pikáns a mondandóm, de nem zavartatom magam miatta, elvégre ez tény, és nem azt fejtegetem, hogy mit piszkálnék vele kapcsolatban, sokkal inkább beszélek általánosságban.
- Akkor fel kell jönnöd, hogy kidobhassalak. A sütikért mindent. – Egészen hamar visszacsapott derűsbe a hangulatom, lám, nem olyan nehéz elszakadnom a komorságtól még mindig. Ez az, ami tulajdonképpen nagyon is éltet mindig, ettől izzok, élek, ragyogok fogalmazzunk akárhogyan. Ez vagyok én, és most világosodok meg igazán, hogy ezen tulajdonképpen nincs okom változtatni, akármennyire vonzódjak Bradleyhez. A nemet illik felfogni, eztán így fogok hozzáállni, és nem fájdítom azzal még inkább a helyzetet, hogy elmélyedek Brad életében. Talán megfutamodok, de igazság szerint nem hiszem, hogy van mitől, elvégre, hogyha Brad akart volna tőlem bármit, a fizikai vonzalmon túl természetesen, már rég kifejezte volna, van olyan magabiztos pasi, hogy egy pillanatig se agyaljon azon, ha valakit az életében szeretne tudni, tartani. Én azt hiszem kellőképpen kifejezetem magam ilyen téren, különben nem jártam volna be hozzá a kórházba minden áldott nap.
- Remélem, megvédesz a szatíroktól. Még jó, hogy nem valami akciófilmre készülsz, tutira nem férne bele az éjszakai hamburgerezés. – Nekem se nagyon, ami azt illeti, mert az edzőm szerint diétáznom kellene, hogy faragjunk az alakomon, bár én egyébként tökre ki vagyok békülve magammal, de sütivel, pizzával, fagyival, hamburgerrel nem igazán beszélhetünk izomépítésről.
Végül hagyom elúszni a lehetőséget Brad nagy titka kapcsán, nem, ha meg kell tudnom valaha, ne azért legyen, mert kénytelen elmondani, hanem azért, mert szeretné, hogy tudjam. Illetőleg, tényleg azért mentem oda hozzá eredetileg, hogy kicsit feldobjam, jobban esik ehhez a gondolathoz visszakanyarodni, mint feszülten várni a vajon mit fog mondani kérdéskört.
- Akkor legyen az első, ami eszedbe jut, tök mindegy, mi az. Összehozzuk. – Ne gondolja, hogy én bármikor a levegőbe beszélnék, nem, határozottan vevő vagyok gyakorlatilag bármire, határaim nyilván nekem is akadnak, de elég nehéz megugrani őket. - Ugye? Szerintem határozottan nyerő lenne. – Elvégre, semmiféle kapcsolat nem lehet olyan elbaszott, hogy minden alkalommal kudarcba fullad. Vagy ha igen… nos, akkor valóban nem sok értelme van, és kezd formálódni bennem valami olyasmi, hogyha most is ennyire félremegy minden, akkor a jövőben kénytelen leszek Bradley elkerülő hadműveletbe kezdeni, mindkettőnk érdekében.
- Ez valami zseniális ötlet. Mármint, hogyha valaki tud jachtot vezetni, de gondolom te többször voltál már a közelében, mint én. Benne vagyok. – Határozottan lelkesedés csillan lélektükreimben, bár összekeverhető az éjszakai fényekkel, ám tény, ilyesmit még sosem csináltam, szóval határozottan jót tenne szerintem némi lelket zsibongató izgalom.
- Nyilván, üres hassal nem lehet jachtot elkötni. – Csilingel a nevetésem az éjszakába, páran kószálnak a környéken, de abszolút elvétve, ehhez már egészen késő van, a csillagok is harsányan világítanak, a felhők most megkímélnek bennünket a látványuktól, határozottan kellemes az este, már-már romantikus, noha fölöslegesen, lévén ilyesmiről nincsen szó.
- Szép estét, egy dupla sajtburgert kérnék, mehet bele csípős szósz, meg minden, ami belefér, illetve sült krumplit is kérnék mellé. Meg colát. Szóval jöhet menüben. – Esik le, hogy van ilyen lehetőség. - A lehető legnagyobban. – Elvigyorodik a pasas, és utánam Bradleyre tekint, hogy felvegye a rendelését, aztán elkezd tüsténkedni a kis bódéjában, most már csak egyedül van rá. Addig megtámaszkodom a magas kisasztalnál, ami arra szolgálna, hogy állva megegyék a vásárlók az ételt. - Szóval, Mr. McShane, mi eddigi életének legőrültebb cselekedete? – Fúrom tekintetem kíváncsian az övébe, ez valahogy adja magát a jachtlopás fényében, illetőleg fel vagyok készülve arra, hogy visszakapom a kérdést, s nem fogom eltitkolni az én randevúmat a szökőkúttal.

Hogy kidobhasson, előbb fel kell mennem, ez éppenséggel betűre igaz. Viszont...
- Hogy felmehessek, előbb fel is kell hívnod – folytatom a visszafelé mazsolázást, legutóbb ez megtörtént, még ha csupán provokálásból is, a nyakamat rá, hogy biztosra vette: úgysem jelenek meg. Ezzel a tapasztalattal a hátunk mögött, vajon megtenné újra? Vagy neki is csak a szája nagy?
Más kérdés, hogy elmennék-e. Nyilvánvaló rossz döntés lenne, de annyit hoztam már mostanában, hogy fel sem tűnne eggyel több vagy kevesebb. A kórházban amúgy is sokat változott a kapcsolatunk, de vajon ez elég lenne?
- Ígérem, pajzsom alá veszlek, ha valaki lófarokkal kerget – vigyorodom el a megjegyzésre, a kecskét inkább nem teszem hozzá, csak magamban mosolygok az elképzelésen.
- Hát akkor nem. De még egy ártatlan fagyizás sem. – Sanyarú idők is voltak. Egyrészről. – Ebben viszont konkrétan hamburgert kell zabálnom, szóval, kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy próbálni jöttünk. – Ez egyébként titkon célom is valahol, legalábbis volt, amíg nem jött elő a meséljek a múltamról címzetű feladvány. Helene-nel az egyik legfontosabb jelenetem a kikötőnél játszódik, a ma este után pedig úgy érzem, jogosan vannak kételyeim afelől, hogy mennyire is fog menni Kate-tel az összhang.
Marion, úgy látszik, tényleg elengedte a témát. Nem mondom, hogy bánom, igazából megkönnyebbülés és meglepetés is egyben, egy részem azonban sejti: nem örökre mentettek fel a téma súlya alól.
- Nehéz lenne megmondani, hogy melyik volt az első – mosolygok az orrom alatt, ahogy leveszem róla a tekintetem, kioldom az övet, és a kulcsot kihúzva már nyitom is az ajtót.  Előbb magamnak, aztán neki is, hacsak ki nem száll előbb. Ahogy átgaloppolok a másik oldalra, egészen randihangulatban kezdem érezni magam, ami igen csak vicces a mi esetünkben, tekintve, hogy mi minden van már mögöttünk. Ez viszont mintha tényleg kimaradt volna. Még javában ez a mókás-érdekes gondolat jár a fejemben, amikor végül mégis megosztom vele az egyik alternatívát. Nem mondom, hogy a legelsőt, de azért ez is szorosan az elsők között volt.
Szóval mindegy, mi az, huh?
Tetszik ez a magabiztosság, és még inspiráló is. Vagy inkább vakmerőség? Tökmindegy. Ráhibázott, talán tényleg erre van szükségem ma este.
- Az a valaki tud jachtot vezetni – biztosítom somolyogva, ahogy becsukom mögötte az ajtót. A tekintete közel kerül, gond nélkül olvashatok belőle, nem is kerüli el a figyelmem az éledező huncutság, amit csak egy újabb mosollyal nyugtázok, és amit a rögtön utána felhangzó nevetése is megerősít. Kezd határozottan előnyös fordulatot venni az este.
A hamburgeres kioszkhoz érve abszolút hagyom kibontakozni,
- Én csak egy szerény csípős burgert szeretnék. Tudja, vigyáznom kell az alakomra – játszok rá Marion rendelésére. – És egy cukormentes kólát. Számolja egybe.
Nehéz visszatartani a vigyorgást, de megpróbálom fapofával megállni.
- Inkább legyen két Captain Morgan – módosítok, ahogy a pillantásom a mögötte sorakozó gyér italkészletre téved, rum viszont bőségesen akad. Nem kérdeztem Mariontól, hogy benne van-e, csak a tekintetem indul felé, ha ellenére van, biztos vagyok benne, hogy jelezni fogja.  – Ha már úgyis a fedélzetre készülünk – és ha már a kóla eleve adott.
Legőrültebb cselekedet? Ó, jó felé haladunk, nem mondom.
- Ha ezt az éhség hozza ki belőled, konzultálni fogok a személyi edződdel – mosolyodom el szemtelenül, mert hát bevallom, mostanában nem ehhez az oldalához voltam szokva, de a meglepetés nagyon is kellemes, épp csak nem bírom ki, hogy ne élvezkedjek rajta.
- Lássuk csak – gondolkodom el futólag, karjaimat hátravetem és megtámaszkodom a hátam mögött lévő kerek, magasított asztallapon. Eszemben sincs megválaszolatlanul hagyni a kérdést, de azért mégis valami publikusabb alternatíva után keresgélek. Gondosan feledve például, hogy az öcsém pasija nem is olyan rég megfogta a farkamat.
- Egyik este, mikor már túl voltunk az aznapi forgatáson, egy kis alkohol jótékony segítségével mindenki a sebeit nyalogatta. Ed különösen kivolt, kicsit nehezen viselte, mikor a koreai mitugrász kipattant a csomagtartóból, és ránk támadva kábé az összes megbeszélt rúgást elvétette. A jelenetet ráadásul többször fel kellett vennünk, az egyiknél már én hallottam, hogy roppan szerencsétlen térde. Talán ez lehetett az oka, hogy egyszer csak beállított egy tálca, házi készítésű, vicces süteménnyel. nem tudom, honnan szerezte, de jó félóra után valakinek az is eszébe jutott, hogy mi van, ha szegény tigris is éhes. Miért nem viszünk neki is egy kis nasit? – pillantok rá halvány, nosztalgiázó mosollyal, ugyanakkor kezd kirajzolódni a nyakamon némi libabőr, mint mikor az ember olyasmire gondol vissza, amire végtére is büszke így utólag, érdekes kaland volt, de a józan esze mégse nagyon érti, hogy mehetett bele akkoriban ekkora ökörségbe.
- Szóval megetettük a cicust, mire a gondozói észrevették, már kis híján letépte Ed karját. Én egész könnyen megúsztam, de az az este alakulhatott volna jóval viccesebben is – nyomom meg a végét egy kis morbid hangsúllyal, hogy értse a célzást. A heg azért még a mai napig megvan.
- Te jössz – passzolom át szépen a kérdést a hosszú beszámolóm után, remélem nem hitte, hogy megússza. Közben megkapjuk az italokat, és felé koccintva, le is iszom az első pár kortyot. Mintha pont ugyanazt játszanánk, mint a múltkor.
Viszont már kapjuk is kézhez a burgereket is, segítek neki elvenni a krumplit, ha nem férne minden a kezébe egyszerre, ugyanis nincs szándékomban itt maradni. Ahhoz túlságosan vonzó a part.
- Ugye lesétálunk vele a mólóhoz? – Ha igen, ha nem, pár perc múlva előhozom én a témát, nehogy azt higgye, hogy elfeledkeztem róla. – Szóval? Mi lehet Miss Marion Miller legelvetemültebb sztorija? Kíváncsivá tettél. – És a szememben valóban érdeklődés csillan.

A kocsiban ülök, csak bámulok ki az ablakon és hagyom hogy elkalandozzanak a gondolataim. Az elsuhanó táj elgondolkoztat, és rádöbbenek hogy tulajdonképpen nem kell sietnem, nem sietek sehova. Megvárnak. Úgy döntök, hogy kihasználom ezt a hirtelen talált szabad időt, és utasítom a sofőrömet.
- Kerüld meg néhányszor a városnegyedet, mielőtt a helyszínre vinnél. Ráérünk.
Sóhajtok egy nagyot és újra elbambulok. Már rég elterveztem, hogy mi fog történni - még mielőtt felszálltam volna arra a tetves repülőre - és egy pillanatra sem bizonytalanodtam el, de mindez csak a színjáték része. Ők nem tehetik meg hogy késsenek, én viszont igen. Ők nem tehetnek semmit. Én viszont igen.
Fészkelődök kicsit ültömben, megigazítom a zakómat, aztán a volánnál ülő nő tarkóját kezdem el fixírozni minden különösebb ok nélkül. Valószínűleg lojális az ügyünkhöz, valószínűleg megbízható és valószínűleg nem forgat semmi olyat a fejében amiből a kartellnek problémája származhat. Valószínűleg. Hirtelen feltámad a dühöm és kedvem lenne kést mártani a nőbe, egyszerűen azért mert itt mindenki olyan nyugodt, beletörődő, én pedig frászt kapok az ilyesmitől... de inkább emlékeztetem magamat hogy nem szabad semmit sem elkapkodni, és pláne nem szabad az értékes emberi erőforrásokat elpazarolni.
Rántok egy újabbat a zakón, na persze nem mintha nem állna így is hibátlanul, és erőnek erejével fogom vissza magamat. Hideg mosolyt húzok az arcomra, kényszeresen megtapogatom a zsebemben lapuló fegyvereket, aztán lehunyom a szememet és hagyom hogy csak suhajunk az utcákon.

Felpattan a szemem abban a másodpercben hogy érzem a lassítást és körbenézek. Ez a kikötő is csak olyan mint a többi, ugyanolyan rozsdás romhalmaz mint a többi a világ összes táján. Esküszöm, ezek itt olyanok mint valami két lábon járó közhelygyűjtemény. Már csak az hiányzik, hogy mindenki kalapot meg ballonkabátot viseljen... és én már fordulnék is vissza a reptérre, mert az itteniek menthetetlenek.
Ahogy begördülünk egy félreeső és meglepően korrektül kinéző, alacsonyan és hosszan elterülő irodaépületnek tűnő valami elé, még egy vidám mosolyra is fut a jókedvemből.
- Várj meg, akármeddig is tart.
Vakkantom oda a sofőrömnek, aztán kikászálódok a kocsiból. Szippantok egyet a sós levegőből - oké, ez mondjuk tényleg nem olyan rossz, az összes rohadó-rothadó mellékíze ellenére -, végigsimítok az öltözetemen, és elindulok a bejárat felé. Egy pillanatig sem félek vagy tétovázok, ugyanis pontosan tudom hogy egy ujjal sem mernek hozzám nyúlni. Legalábbis amíg fedett helyre nem érek, és amíg nem lesz nyilvánvaló a túlerejük. Egykedvűen ballagok hát el a bejáratnál látványosan posztoló kétajtós szekrények előtt - újabb rossz pont -, de legalább nekik van annyi eszük hogy ne vitassák hogy ki vagyok.
Határozott léptekkel sietek fel a rövid lépcsőn, és már messziről kiszúrom az újabb testőröket. Ezek már profibbnak tűnnek, kisebbre is vannak felfújva, de még mindig ordít róluk hogy az élet árnyékosabb felétől kapják a zsebpénzt. Csak ingatom a fejemet, de mielőtt ellépnék mellettük megállok, lassan emelem rájuk a tekintetemet és elmosolyodom.
- Nyugodt találkozót szeretnék.
Nincs felesleges mellébeszélés, fenyegetés, utalás arra hogy kitől érkezik a pénz... csak egyszerű tényközlés. Félelem nélkül. Tudom, hogy tudják ki vagyok, és azt is hogy mire gondoltam. Megveregetem a nagyobbik vállát, aztán benyitok egy irodának tűnő helyiségbe.

Amikor benyitok egy pillanatra még én is meglepődök, olyan kliséhalmaz vág pofán. Alig néhány lámpa világít, fegyveresek állnak minden sarokban, de természetesen halk spanyol zene szól és takarosan megterített asztal fogad minden földi jóval megpakolva. A másik sarokban jégbe hűtve várnak a jobbnál-jobb italok és mintha női kacagást hallanék átszűrődni az egyik távolabbi ajtón, ami minden bizonnyal pár kiskorú kurvához tartozik. Egy pillanatra - de csak egyre! - elérzékenyülök, elvégre ezek itt tényleg azt hitték hogy ez itt számít bármennyit, hogy a fogadtatás, a haza ízek és néhány kislány majd megenyhíti a szívemet... és hogy a kartell megengedi a szabad elvonulást, vagy a háborítatlan nyugdíjat.
Hát, csalódást fogok nekik okozni. Ez nem az a szakma.

Egy pillantással felmérem az asztalál ücsörgőket és persze feltűnik hogy még véletlenül sem álltak fel amikor beléptem. Illetlenség a vendéget így fogadni, de persze ettől a szaros országtól nem is vártam többet.
Elmosolyodom barátságosan, és meleg hangon szólalok meg, szélesen gesztikulálva.
- José, öreg barátom! Hát végre személyesen is találkozunk és nem csak telefonon hangoztatjuk a születésnapi jókívánságokat. Hallottam jót is, rosszat is a környékről, de örülök hogy végre itt lehetek. Az tény hogy kicsit túl amerikai nekem ez a város, de hát annyi baj legyen, egy kis ideig ki lehet bírni mindent, nem igaz?!
Vigyorgok tele szájjal, közben persze öles léptekkel húzódok közelebb és jobbról-balról lecsókolom ezt a dagadt köcsögöt. Majdnem hatvan éves emberi hulladék, még a régi világból, akinek semmi de semmi keresnivalója már itt. A verejtéke az arcomra ragad és én leküzdöm a vágyat hogy azonnal vasat vágjak a szemébe, inkább folytatom a színjátékot, ahogy elterveztem, ütemet sem tévesztve, és ami fontosabb - anélkül, hogy szóhoz juthatnának.
- Az istenit neki - bocsássad meg nekem Úrjézusom a bűnömet -, de messzire van ez a város tőlünk, de legalább egy darabban ideértem. Nem volt egyszerű, azért az USA mostanában egészen jól ki tudja szűrni a hamisított papírokat, és a vámosok sem tökölnek amikor az ember holmiját túrják át, de hát mit magyarázok itt, ezt te pontosan tudod, lassan egy évtizede viszed az itteni boltot.
Miután elengedem a hombár méretű fickót lezökkenek a legközelebbi székre, és intek az egyik testőrnek kinéző fickónak hogy hozza a tequilát.
- Na gyere, igyunk egy áldomást a vendégre, aztán egyet a házigazdára, talán még addig is eljutunk hogy a kinti őröknek is jut majd, nem?
Szemem-szám vigyorog, és aki nem ismer az biztosan el is hiszi hogy minden szavamat komolyan gondolom. De látom José és a kis csicskája arcán az alig leplezett döbbentséget, a testőrökön a finom zavarodottságot - elvégre kisebb háborúra készülhettek. Némileg jogosan. A kartell nem tolerálja a balfaszokat.

Végre a túlsúlyos majom megtalálja a hangját, és úgy reagál ahogy arra számítottam. Barátságos, nyájas, néha talán lekezlő, de eljátssza a szerepet amit rá osztottam. Szabadkozik az egyébként kiváló tequila minősége miatt - csak ezt tudta beszerezni; mentegetőzi a kikötői helyszín miatt de ez is szükséges rossz a szövetségi hatóságok miatt. Amikor már arról biztosít hogy a lehető legnagyobb rendben fog menni és minden kívánságomat teljesíti, muszáj megállítanom. Természetesen udvariasan. Felemelem a kezemet és örömmel konstatálom hogy azonnal elnémul.
- José, José, José... nem kell aggódnod, nem azért vagyok itt hogy... hogy is mondják az amerikaiak? Ajtóstul rontsak a házba, ugye? Na nem, nem erről van szó. Többnyire jól végzed a munkádat, és több mint egy évtizede vagy megbízható és hűséges emberünk. Persze, a számok most egy kicsit rosszabbak, de hát hol nem azok? A nyomorult kormányzat egyre nehezíti a dolgunkat, és sehol sem mennek már úgy a dolgok mint régen. Régen ömlött a pénz, csak bírjuk ellapátolni, nem igaz? Most már komoly arzenál áll a szövetségiek rendelkezésére, technikailag, jogilag, az USA egy rakás országgal kötött különegállapodásokat a szervezett bűnözés ellen, hát mindenhol csökkennek a bevételeink. Persze, rossz dolog ez, persze, szar ügy, de én csak azért jöttem ide, hogy próbáljak új utakat, új megoldásokat találni. Nem tudom hogy van-e egyáltalán, ez az első megbízásom errefelé, de hát meg kell próbálni nem igaz?
Megérkezik végre a jéghideg tequila a poharakkal, és kérdés nélkül töltök három pohárba - egyet nekem, egyet a dagadt fasznak és egyet a csicskájának -, majd eléjük tolom.
- Nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán még újítani, az is lehet hogy én is üres zsebbel megyek haza, de ez legyen a jövő zenéje. Most igyunk arra hogy egy darabban megérkeztem, az Államok határőrsége továbbra is ártalmatlan, de a legfontosabb hogy igyunk a hazaiakra!
Megemelem a poharamat, aztán a koccintást meg sem várva lehúzom az italt. Elsimerően csettintek. Ez tényleg bitang jó tequila.

Akármilyen jó színész is vagyok, nem ringatom magam abba a hitbe hogy elhiszik amit mondok. Ennél José is sokal öregebb róka, és tudom hogy nem tudom megetetni ilyen faszsággal. De ez az egész nem is neki szól, hanem a közönségünknek. Az idegesen feszengő öltönyöseknek, akik látványosan nem akarnak látni és hallani semmit, egyszerű biodíszletek akarnak maradni. Az ő gyanújukat akarom elaltatni, hogy amikor mozdulni fogok akkor nyerjek két másodpercet. Ennyi kell, két kósza szívdobbanás, ennyi már elég arra hogy megtegyem amit kell, és nekik ne legyen idejük reagálni érdemben.

Örömmel konstatálom, hogy a partnereim legalább látszólag átveszik a jókedvemet, és ők is eltüntették a feles italt. Kérdés nélkül töltök újra, és emelem a poharamat.
- Akkor most igyunk Joséra, aki kiváló vendéglátó, jó szervező, és régi jó barátunk! A Jóisten és a Szűzmária sokáig tartsa meg őt és egész családját egészségben, amíg csak lehet!
Vigyorgok mint egy ötéves amikor fagylaltot lát, de csak játszom tovább a szerepemet. Legurítom az újabb pohár italt, és megjegyzem magamban hogy még véletlenül sem szabad elfelejtenem rendesen enni és inni az egész találozó után, nehogy túlságosan megártson.
- Nézd barátom, megértem hogy ez most kellemetlen helyzet neked, elvégre idekültek valakit messziről, aki nem érti a helyi viszonyokat, nem tudja hogy pontosan merre is van arccal előre, de majd megmondja a tutit és attól megjavul minden. Ez nehéz helyzet, de kérlek, lásd ezt meg lehetőségként. Én nem maradok itt örökre - veled ellentétben -, csak adok pár ötletet, kipróbálunk pár új fogást, megnézzük hogy tudunk-e több pénzt keresni, aztán már megyek is tovább.
A második kör már nehezebben megy le a túloldalon, de nem is csodálom. Korán van még ahhoz hogy berúgjon az ember, márpedig én láthatólag valami ilyemsit várok tőlük. A felszínen biztosan.
Elengedek egy alkoholgőzös böffentést, aztán önelégülten elvigyorodom.
- Jobb kint mint bent, nem igaz?
Kacsintok rá José csicskájára, akinek még a nevét sem tudom. Persze nem is érdekel, erre a rövid időre már biztosan nem.

Hagyom hogy kicsit szétcsússzon a mosolyom, mintha a könnyű reggeli után egyből megütött volna az erős tequila. Körbevigyorgom a szobát, aztán tétován újra begyűjtöm az üres poharakat, bár már látom az udvarias tiltakozás arckifejezését az öreg Josén.
- Ugyan José, kell egy hogy megpecsételjük az ittlétet, az együttműködést és hogy igyunk egyet arra ami a legfontosabb: Mexikóra, a mi Mexikónkra, ami egyre csak épül-szépül, a rohadt politikusok minden akarata ellenére! A népünk egyre boldogabb, egyre gazdagabb, és maradjon így soká!
Emelem meg a hangomat kissé, aztán lassan, bizonytalanul nyúlok az üveg után.
- José, azt hiszem itt az ideje az igazi ünneplésnek! Valami lánykák hangját hallom az ajtón túlról, hát ne légy jó házigazda és ne várass tovább! Hé, öltönyös, szólj nekik hogy jöhetnek!
Intek nagyvonalúan az egyik élő szobornak, aztán elfordulok hogy töltsek, de ügyetlenségemben leverem a poharat és az elgurul az olcsó padlószőnyegen. Morogva-bosszakodva hajolok le hogy felvegyem - elvégre udvarias ember vagyok én -, de fél szemmel csak azt figyelem hogy a testőr elindul-e a távolabbi ajtó felé.
Ha igen, akkor kezdődhet a tánc.

Egy pillanatra fejbe csap a hirtelen elfogyasztott alkohol ereje, de lerázom magamról mint kutya a bogáncsot. A testőr épp félúton van a szoba túlsó felén lévő ajtó felé, így úgy döntök hogy ideje lépnem. Két tárgyat húzok elő olajozott mozdulatokkal: az egyiket elgurítom a sarokban tébláboló gorillák felé, aztán hirtelen felegyenesedek és megpróbálom ráborítani az asztalt terítőstül és mindenestül Joséra valamint a kis csicskájára. Mákom van, az asztal mozdul is, de azért eszembe jut hogy nem ellenőriztem hogy rögzítve van-e a cucc. Hiba, amibe bele is halhat az ember.

Valahol itt pukkan el a villanógránát, remélhetőleg megvakítva mindenkit a szobában. Én pedig mint valami elcseszett hős egyenesedek ki az asztal alól, jobbomban a fegyveremmel, és eresztek meg két golyót az ajtóból visszaforduló biztonságiba. Mozdulataim kiszámítottak, pontosak, de igazából egy kicsit sem élvezem ezt az egészet - pedig azt hittem, hogy fogom. Rendet rakni, példát statuálni mindig poén, jó szórakozás, és persze rendkívül hasznos is, de ez itt és most már-már untat. Valószínűleg a túlságosan sablonos fogások miatt.

Persze nem tétovázok, amint látom hogy az ajtónál lévő őr elkezd összecsuklani, már fordulok is tovább, és bízom benne hogy az MF továbbra is maximumon pörög. Tudniillik hiába tervez az ember az őrülettel határos módon, hiába gyakorol, edz és csiszolja a képességeit, ha Fortuna istennő elpártol tőle akkor bizony baszhatja az egészet. Sok múlik az MF-en, túlságosan is sok... de a mázli faktor egyszerűen megkerülhetetlen... én pedig gyakran sodródok az idegösszeroppanás szélére emiatt.
De mint mindig, most is minden működik. A másik két testőr kezében ugyan már van fegyver, de csak káromkodva-üvöltve próbálják kipislogni a szemükből a káprázatot.
Nem okoz különösebb nehézséget két-két golyót küldeni a szívükbe.

Jóleső puffanással fog talajt az utolsó két testőr is, én pedig egy taktikai tárcsere mellett döntök. Alig néhány másodperc telt még csak el, de az a dagadt fasz még mindig nem bírt kikászálódni az asztal alól. Mondjuk nem is csodálom, aki ekkora darab az már nem nagyon ugrál. Újabb tár csattan a fegyverben, és egy jól irányzott fejlővössel megszabadulok a lótifutijától.
Így végre kettesben maradunk Joséval, és végre magunk lehetünk.
Odébb rúgok néhány kajamaradékot és tálat, aztán lerántom a dagiról az asztalt. Arra azért vigyázok, hogy ne álljak túl közel, bár erősen kétlem hogy gyors mozdulatokra kellene számítanom tőle... de akárhogy is, jobb óvatosnak lenni, és nem elbaszni a végén a dolgokat. Belenézek a disznó mélyen ülő szemeibe.
- Szóval José... itt a vége, meg fogsz dögleni. - Félrehajtott szemmel nézem egy pillanatig, aztán úgy döntök hogy folytatom. Ennyi még belefér. - A családodat hazaköltöztetjük, így nagyobb... figyelmet kaphatnak majd tőlünk.
Azzal további magyarázat, nagymonológ és perverz kínzás helyett felemelem a fegyvert, két golyót eresztve a fejébe, egyet pedig a szívébe, lezárva az ügyet egyszer és mindenkorra. Pár pillanatig még mozdulatlan maradok és hallgatom a kinti zajokat, de szerencsére senki sem akar ma az igazság bajnoka lenni, és berontani hogy lepuffantson.
Elmosolyodok miközben lehajolok, és felcsippentek egy-két érintetlen falatot a földről. Már csak az utolsó lépés van hátra, el kell tüntetnem a nyomokat, utána végre nekiláthatok az igazi munkának.

Némán járom körbe a hullákat, hogy megbizonyosodjak a halál beálltáról. Nem a legvidámabb dolog ez, de akárki hibázhat - én viszont szeretek biztosra menni. Persze már mindegyikük kinyiffant, így csak összegyűjtöm a fegyvereiket egy kupacba, majd nassolok még egy kicsit - az alkohol ugyanis kezdi égetni a gyomromat. Hiába, már nem tudok úgy és annyit inni mint fiatalabb koromban.
Amikor végeztem, elküldök néhány üzenetet a blackberrymen, és elégedetten elvigyorodok. Nincs is szebb dolog a jól végzett munka öröménél. Füttyentek egy éleset, és kisvártatva megjelenik két, inkább lelkesnek mint képzettnek tűnő fickó. Szerencsére annyi eszük van, hogy tudják - a fizetés tőlem érkezik, és nem a saját vérében heverő Josétól, így nem is merül fel bennük hogy ugráljanak.
- Egyszer fogom elmondani, szóval jól figyeljetek. A szomszéd szobában lévő kurvákat úriember módjára kifizetitek, zsákot húztok a fejükre, és úgy viszitek ki innen őket hogy ne lássanak semmit. Utána kerítetek jó adag benzint és felgyújtjátok az egész épületet. Az egészet, értettétek? Nem csak az irodarészt. Az egész. Kurva. Gyárat. De előtte legalább egy hordónyit rálocsoltok a fenti hullákra. A fegyverekt összeszeditek, elviszitek, és valahol máshol megsemmisítitek. Savban feloldjátok, vagy az óceán mélyére süllyesztitek, nekem mindegy. Végül elhúztok szépen csendben a környékről, és hagyjátok leégni.
Szívem szerint magam csinálnám az egészet, de hát a francnak van kedve órákig itt pepecselni a szir-szarokkal, mikor van rá külön ember. Az épület úgyis az egyik cégünk nevén van, a tűzeset után bejelentjük hogy már nem volt rajta biztosítás, lebontásra ítélt épület volt, és minden felelősséget vállalunk a többi ingatlanban okozott kárban, sőt, ingatlanfejlesztést is elindítunk majd a romok helyén és a kikötő nagyobbik részén. Persze így is fel fognak ránk figyelni a hatóságok, de részben ez is a cél: hogy átmenjen az ÜZENET.

Pár pillanatig csak bamba tekinteteket kapok vissza, de utána lassan leesik nekik a tantusz és elkezdenek intézkedni. Én pedig megigazítom a zakómat, lesöprök róla valami koszt, aztán újra a kezembe veszem a kis fekete telefonomat, és újabb üzeneteket pötyögök be. Imádom ezt a holmit, csúcstechnika, és még egyetlen kormányügynökség sem tudta feltörni.
Épp végzek az utolsó üzenettel mire begördül a sofőröm és a kocsim, én pedig bezökkenek a hátsó ülésre és már indulunk is.
- Irány a külváros, meg akarok nézni néhány adatközpontot. Ha végeztünk, akkor utána a West Point világítótoronyhoz megyünk, körbe nézünk kicsit, és turistáskodunk. Azt mondják, hogy remek a kilátás.
Persze a helyszínekkel más terveim vannak. Már korábban körvonalazódott két ötlet is a fejemben a hosszú távú profit növelése érdekében, de mindegyiknek vannak előfeltételei és hátulütői. Mindegyiket figyeli ilyen-olyan módon az amerikai kormányzat, de közel sem olyan mértékben mint a fegyvereket vagy a drogokat. Viszont a jövedelmezőségük megkérdőjelezhetetlen, ahogy a sikerességük is. 3-5 éven belül meg tudom hússzorozni a tőkémet ha ügyes vagyok és ami jó nekem, az természetesen jó az otthoniaknak is. Csak új utakra, új módszerekre, és innovatív gondolkodásra van szükség.
A régiek ideje lejárt.
Elhagyjuk a rozsdásodó gyárépületet végre, én pedig újra kibámulok az ablakon.