Nappali (T&R)

Előredőlve fekszem vissza az ágyba vele, ha engedi, és úgy fordulok, hogy végül a hátamra gördülhessek és így húzom őt magamhoz. Jól eső fáradtság bizserget, ujjaim pedig lustán szaladnak fel-alá a felkarján végig újra és újra, lassan és lustán.
Csókot lehelek a szőke tincsekre, a fejbúbjára.
- Költözzünk össze. Tudom, hogy azt mondtuk Rosenak még ráérünk, de… költözzetek hozzám. – kérem halkan.
Tényleg nem akartam elkapkodni és azt hiszem nem is feltétlen tettük, hiszen hónapok teltek el azóta, hogy megint együtt vagyunk és egyébként is elárultam már, hogy szándékomban áll megkérni a kezét.
- Mit gondolsz? – ha úgy helyezkedik, hogy közben lássam az arcát, akkor a tekintetébe fúrom a sajátomat.
- Volna hozzá kedved? – talán sosem leszünk tökéletes pár együtt, talán mindig lesznek vitáink, nem tudom, de azt igen, hogy szeretnék reggel mellette ébredni és este mellette elaludni. Ebben egészen biztos vagyok.
- Vagy vehetünk egy házat is, ha több hely kell. – részemről ennek sincs akadálya és most, hogy jön a pici, talán nem is volna hülyeség, hiszen ebben a lakásban is csak két háló van, egy Rosenak, egy nekem, ami azt hiszem nem volna elég hely.
- Szeretnéd? – vonom feljebb a szemöldökeimet.

Oldalvást helyezkedem el mellette, egyik karomat mellkasán nyugtatom, tenyeremet dobogó szíve fölé helyezve, másik kezemmel pedig felkönyökölök mellette, hogy ráláthassak arcára ebben a testhelyzetben is.
- De azt mondtad Rosenak, hogy ennek még nincs itt az ideje.
Hökkenek meg őszintén attól, amit hallok. Őrületesen rosszul esett hallani, amit akkor és ott lányunknak mondott, mindazonáltal nem szóltam egy szót se, hiszen ésszel én is felértem, hogy korai, csak.. csak mégis rendes családot szeretnék, mert nem hiszem, hogy a kudarctól együtt élve kevésbé fogok félni, mint így, külön.
Ugyanazt mondja, amit én, szinte egyszerre szalad elő belőlem vele a Roseos dolog. Leengedem kartartásomat, közelebb bújok hozzá, vállára hajtom fejemet, így karolom át. Mintha legalábbis félnék attól, hogy meglátja rajtam a zavart, ami megüli vonásaimat.
- Nagyon szeretném.
Vallok színt, mert így igaz, ám fogalmam sincs arról, hogy Rose mit lépne az egészhez. A legutóbb sem volt egyszerű zöld ágra vergődni vele.
- Szerintem nem kell. Mármint nem igénylem, akár a mi lakásunkban, akár itt szívesen élnék veletek.
Sietve teszem hozzá, mert nem szeretném, hogy azt higgye megnőttek az igényeim az eltelő évek alatt. Annak idején két évig a szüleinek házában az ő régi, gyerekkori szobájában - felújítva, de méretileg nem változva - éltünk a közös babánkkal, s nem okozott gondot. Most sem zavarna a helyhiány. És nem mellesleg nincs is spórolt pénzem, amivel be tudnék szállni a lakásvásárlásba, ám ezt egyelőre nem merem felhozni, mint érvet.
Felemelem a fejemet megint, államat támasztom mellkasán nyugtatott kézfejemre, így kezdem pásztázni vonásait.
- Semmit sem szeretnék jobban.
Vallok színt, s a végére megszületik mosolyom is.
- De Rose..
Nem könyörgöm, hogy ezúttal ő beszéljen vele. Csak finoman célzok a "probléma" - nem, a lányunk sose lesz számomra probléma - forrására. Fogalmam sincs miképpen reagál majd.
- Fürdő?
Kacsintok rá közben, s mászom ki mellőle az ágyból, hacsak nem tartóztat. Nem téved pillantásom az összekuszált ágyneműre, így a gyomorgörcs nem kerül meg. Nincsenek fájdalmaim, ám ettől még igencsak frászt kapnék, ha észlelném az apró, vörös vércseppfoltokat a lepedőn..
Kezemet nyújtom Tristan felé, visszacsatolva a zuhanyoznihíváshoz ekképp.

- Tudom. – sóhajtom. Pontosan emlékszem, hogy mit mondtam a lányunknak és talán tényleg az volna az okosabb is, de akár megbeszélhetjük, ki is találhatjuk, hogy miként is mehetne az együtt élés, ha tényleg mind a ketten akarjuk. És én ezt szeretném. Tényleg szeretném.
Amikor pedig ugyan ezt hallom tőle, fülig érő vigyorba szaladnak ajkaim és úgy mozdulok, hogy elérjem, rám pillantson, ha pedig ez megtörténik, akkor egy csókot vételezek kívánatosan ívelt ajkairól.
- Akkor ne várjunk vele. – jegyzem meg nevetősen, nem izgatva magam amiatt, hogy pont én mondtam, lassítsunk.
- De csak amíg a baba meg nem születik. Utána már kicsi lesz ez a lakás. – szusszanok beleegyezően. Tulajdonképpen a nagyobb otthonnal még valóban ráérünk, elvégre hónapjaink vannak még addig hátra. Mindenesetre valahogy kellemes érzéssel tölt el a gondolat, hogy közösen válasszunk majd otthont magunknak.
Az pedig valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy Angie is be akar szállni anyagilag. Hagyományos értékrendű családban nőttem fel, így az otthonteremtés ezen része az én dolgom, elégre mégiscsak én volnék a férfi a családban.
- Akkor ezt meg is beszéltük. – bólintok egyet és csak akkor pislogok gyermekeim anyjának arcára, amikor a lányunkat emlegeti.
- Szeretnéd, hogy beszéljek vele? – formálom kérdéssé a ki nem mondott kérés-kérdést. Ha ezt akarja, akkor megteszem, elvégre így egyeztünk meg annak idején, osztozunk a szülői feladatokban és teendőkben.
- Jövök. – nyúlik lusta mosoly a képemre és arrébb rántom a takarót, ahogy kiszállnék az ágyból, ekkor azonban észre veszek valamit, ami rögtön aggodalmas ráncokat szánt a homlokomra.
- Angie, várj kérlek és gyere vissza. – kérem és érte nyújtom a kezem. Felülök az ágyban és ha elérem így őt, akkor visszahúzom magamhoz. Bal kezem gyengéden simítom a csípőjére, a másikat pedig a combjai közé, de csak a bőrét érintve legérzékenyebb pontjáig. Vér kerül az ujjaimra.
- Öltözz fel, beviszlek a kórházba. – szólalok meg, majd felállok és mielőtt bármi történne, megfogom a kezét és a tekintete után kutatok.
- Figyelj rám, semmi baj. Ez egyáltalán nem ritka dolog, oké?! Minden rendben lesz. – közelebb húzom, hogy egy homlokcsókot adhassak neki, mielőtt elengedném.
- Bemegyünk, hogy megnézzenek a biztonság kedvéért. – ölelem még magamhoz, aztán eleresztem és én is valami ruha után nézek.

- Megoldanánk.
Mondanám, hogy mindent megoldunk épp úgy, mint a helyhiány kiküszöbölését, de nem akarok hazudni. Van, amit nem tudtunk megoldani, nem véletlenül éltünk külön ennyi évig. De mégis, hiszek abban, hogy másodszor sikerülhet.
Még jó, hogy nem nyitom ki a számat, mert így legalább nem veszünk össze azon a hagyományos családmodellen. Tekintve, hogy egyedül neveltem fel - nem, nem egyedül, hanem külön az apjától, de ez a külvilág számára az egyedülálló anya kategóriáját merítette ki, akármennyit segített is Tristan - a lányunkat, eképpen az, hogy mire kell költeni és mire nem annyira az én dolgom lett, mint egy csaéádfenntartónak. Összenőttem a feladattal, nehéz levetkőzni. De érzem én - ösztönösen - mikor kell tartsam a szám.
- Igen, kérlek. Mégis csak tőled kellene hallja, hiszen te állítottad az ellenkezőjét neki. Úgy értem, tőled tán könnyebben elfogadná.
Nem tudom, tippelek. Igazából rengeteg félsz van bennem ezzel kapcsolatosan, hiszen jót akarok Rosenak, de magunknak is, s ettől egyszerre érzem önzőnek és önzetlennek is magam, ami elég kellemetlen kettősség azért.
Nem értem aggodalma okát, csak őt nézem, nem a lepedőt, így amíg meg nem szólal, nem tudom mire vélni az egészet.
- Mi baj?
Pillantok rá, s a mozdulataival egyazon időben kúszik látóterembe az, amitől - minden józan eszemet elveszítve - elfog a pánik.
- De ha nem ritka, akkor minek a kórház?
Vékonyodik bele egy suttogásba hangom. Fogalmam sincs arról, hogy ritka-e vagy sem, sose voltam az a mindennek utánaolvasó, és egyébként is, az első terhességemkor ilyesmi nem fordult elő velem. Tudom, hogy Tristan az orvos és tudom, hogy hinnem kell neki - hiszek is - de ettől még nem vagyok képes józanul tekinteni a helyzetre. Mi van, ha én csináltam rosszul valamit? Ha miattam lesz baja a babának.. - ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetik magukat fejemben. Belekapaszkodom Tristanbe, mielőtt ellépne mellőlem, hogy ruhákat keressen. Egyszerűen kell az a pár pillanat, melyben bármennyire is szégyelljem - hisz nyugodtan kéne maradjak - megérezheti, hogy remegek.
- Oké.
Bólintok, nagy levegőt véve keresem saját magam, hogy legyen mit összeszedni, s elindulok a nappali felé, elvégre ott hagytuk szét a ruháim egy részét. Közben végigpörgetem magamban az orvosom rendelési idejét és ekkor esik le a tantusz.
- Szabadságon van.
Már az orvosom, de nem fogalmazok elég egyértelműn. Viszont egyértelmű, hogy miért mondom.. A kórház, ahol a másik nőgyógyász a tulajdon bátyám. Mégis hogy fog rám nézni, ha miattam van az egész? Tristan hogy fog rám nézni? Jézus! Azt hiszem túl fogom pörgetni magam..

Nem éltünk együtt, de nem csak Rose neveléséből vettem ki a részem, hanem az anyagiakból is. Ez sosem volt kérdés számomra és bár anya vállalta volna, hogy amíg egyetemre járok, addig kisegít – természetesen apa háta mögött, mert ő nem ment volna bele –, de visszautasítottam és inkább vállaltam előbb csaposkodást és mixerkedést a suli alatt, később meg extra órákat a patológián némi mellékesért csak azért, hogy mindig időben fizessem a gyerektartást. Soha, semmilyen módon nem volt szándékomban kibújni a felelősség alól, ha Roseról volt szó. És most sem kérdés a számomra, hogyha költözünk, akkor annak az anyagi része is az enyém lesz, ez valahogy teljesen természetesnek tűnik.
- Oké, beszélek vele. Emiatt ne aggódj. – nyomok egy puszit a feje búbjára. Elvégre Rosenak is azt mondtam, előbb ki kell találjuk, hogyan is élhetnénk együtt, hát mostanra kitaláltuk, de mielőtt még a lányunkkal beszélnék, előbb ránk is vár néhány dolog megvitatása, azonban nem rohanunk sehová, nincs, ami nem várna meg egy zuhanyt. Azaz, hogy…
Felállok és magamhoz húzom Angiet, nem akarok ráijeszteni, noha, ha egészen őszinte akarok lenni, valahol belül bennem is megszólal a vészcsengő, viszont miatta nyugodt igyekszem maradni.
- Azért, hogy biztosan tudjuk nincs semmi baj. Csak megvizsgálnak, oké? – pillantok le rá és ahogy megérezem a remegését, visszavonom az ölelésembe.
- Nem lesz semmi baj, megígérem. Hallod?! – két bátyja is orvos, én is az vagyok, nagyon jól tudnia kell, hogy nem teszünk ígéreteket, ráadásul okkal nem. Most azonban nem tudok másra gondolni, minthogy jól lesznek, ő is és a kicsi is.
- Nem számít, van bent elég orvos a kórházban. – tudom, hogy a sajátjához ragaszkodna inkább, de ez pont nem az a helyzet, ami várna a doki nyaralásának végére.
Magamra kapok egy farmert és egy felsőt. Rose sok időt tölt itt, így a fürdő tele van az ő holmijaival is, ha esetleg Angienek kellene bármi, majd pedig meg ha elkészült, akkor megfogom a kezét és vele együtt hagyom el a lakást.
- Ne aggódj, oké?! – fordulok felé mielőtt indítanám az autó motorját és mielőtt még a kormányba kapaszkodnék, megszorítom Angie kezét.

Angie & Joël

Nem tűnik életem legjobb döntésének motorra ülni, de úgy gyorsabb lesz a délelőtti, mindenki húz ebédelni dugóban. Megfordul a fejemben, hogy veszek valami kész kaját, és azzal állítok be, de Angie úgyis ígért palacsintát, szóval az most tűzoltásnak éppen elég lesz, egyébként is inkább pihennem kellene, mint bármi egyebet művelni. Viszont jelenleg úgy érzem, képtelenség volna egyedül maradnom, a fáradtságom mellett a feszültség is eluralkodott rajtam. Magamat sem értem, de egyelőre ezen nem agyalok túl sokat, viszont muszáj eldőlnöm, lassan harminc órája talpon vagyok, és nem bírom, bármennyire is szeretném.
Ezerszer voltam már a csajoknál legalább, szóval könnyedén odatalálok, még a kapukódot is magamtól pötyögöm be, és baktatok fel a megfelelő szinte. Kopognom sem kell, lévén jelzi a csengő odafenn, hogy valaki bejött, így az ajtót nyitó húgom meglehetősen hamar azon kaphatja magát, hogy köszönés helyett átölelem, vigyázva persze a pocakjára, szóval óvatos vagyok, de most szükségem van erre. Ötletem sincs, meddig állok ott csendben, de nem mozdulok, talán percek is eltelnek, míg maximum annyi történik, hogy beoldalgunk az ajtón, és az becsukódik mögöttünk. Most már tudom, hogy azt még kevésbé akarom, hogy ő kerüljön a kezeim közé, beleroppannék, ha úgy kellene látnom bármilyen okból kifolyólag, és rajtam múlna az élete és egyben a gyermekéé is. Fogalmam sem volt róla, hogy érzelmileg ki tud akadni az én mutatóm is, egyszerűen lehetetlennek tartottam.
- Kérem azt a palacsintát.
Dörmögöm a fülébe, majd szia helyett kap még egy puszit a halántékára, mély levegőt veszek, és beszívom az illatát, mi valahogy mindig megnyugtatott, most is így van. Mikor végre eleresztem, egy erőtlen mosolyra azért képes vagyok. Az meglehetősen egyértelmű, hogy rettentően nyúzott vagyok, tán édesanyánk sem ismerne meg, szarul nézek ki, mit tagadjam, de abszolút nem érdekel a dolog, ez nem. Beljebb is orientálódok hamarosan, de addig nem akarok ledőlni, míg nem kaptam be pár falatot, mert holt biztos, hogy utána nem ennék semmit egész nap, az meg semmilyen szinten sem egészséges.

*késő van már fejlécezni*

Megbeszéltem Tristannel, s általa közvetve Rosezal, hogy egyedül leszek itthon, úgy várom Joëlt. S bár ígéretet tettem arra, hogy nem aggódom túl a helyzetet, ettől még a gyomrom egészen apróra szűkül, miközben várom őt és ezen a palacsintakészítés unalomig ismert metódusa sem segít. A tehetetlenség sokkal nagyobb teher tud lenni, mint bármi más, és most még a tudatlanságot is a számlára írom. El nem tudom képzelni ugyanis, hogy mi történhetett.
Kinyitom neki az ajtót, s már köszönnék, de megakaszt az öleléssel. Nem, mintha nem szoktunk volna ölelkezni, bármelyik bátyámmal van olyan viszonyom, hogy ezt simán megtehetjük, s meg is szoktuk tenni, de az előzmények tükrében van ebben valami nagyon is kétségbeesett, amibe belefacsarodik a szívem.
Nem szólok semmit, nem akasztom meg köszönéssel vagy kérdésekkel sem, egyszerűen csak átkarolom, tenyereimet hátára simítom és nem eresztem, amíg azt érzem, hogy szüksége van rám.
- Gyere, még nem hűltek ki!
Nyúlok a keze után, hogy bevezessem a konyhába, mint gyerekkorunkban, amikor kézen fogva ugrabugráltunk mindenfelé vidáman. Épp csak már nem vagyunk gyerekek és a vidámság is messze van.
- Beszélgetünk, vagy csak eszel?
Én a magam részéről nem vagyok éhes, így csak neki teszek tányért az étkezőasztalra, valamint evőeszközöket, s a palacsintás tálat.
Nem akarom traktálni. Mindig ilyen voltam. A tragédiák feldolgozását hagyom, hogy mindenki a saját tempójában csinálja. De azért jó volna tudni, hogy mire is számíthatok.

Megyek, hogyne mennék, a francba is, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen állapotban fogok beállítani. Felelőtlenség, nem kellene felzaklatnom, kisbabát vár… Gondolhattam volna erre előbb is, de eddig nem jutott eszembe, most viszont már késő bánat mondhatni, miképp elmenni csak ennyi után is túlontúl furcsa lenne, és azzal talán csak még több aggodalomra adnék okot. Megyek hát utána, a palacsinta illata úgyis az orromba kúszott már.
- Nem tudom. Egyelőre csak eszem. – Motyogtam, ahogy leültem a konyhaasztal mellé, könyököm hamar az asztalon landolt, a hajamba túrva fogtam rá tarkóimra, gondterhelten hunyva le szemeimet, és próbáltam feldolgozni ezt az egészet. Nem szoktak kiakasztani a halál közelében táncolók. Vesztettem el már beteget is, de menthetetlenek voltak. Chloe más, ha észreveszem, hogy rosszabb állapotban van, már akkor kórházba utalhattam volna… Egyértelmű, hogy magamat is hibáztatom.
- Sosem műtöttem még olyat, akit ismertem… mármint, akinek nem az orvosa voltam. Pokoli. Sokkal stresszesebb, rohadtul kiszívja az embert. Ráadásul nagyon rossz állapotban volt. Még jó, hogy nem lehetek az orvosod, ha ezt így élem meg, mi lenne veled? – Költői kérdés csupán. Nem mintha eddig ne tudtam volna, hogy nem javasolt az érzelmi elfogultság okán, de a saját bőrömön más megtapasztalni a dolgot. Olyasmi, amit lehetőleg soha többé nem akarnék átélni. Másra sem szívesen bízom azokat, akik fontosak nekem, de inkább az, minthogy a feszültség és túlaggódás súlya alatt elszúrjak valamit.
- Négy napot voltam vele Kubában. Majdnem az egészet végigveszekedtük. Mi az istenért aggódom mégis ennyire? – Megcsóválom a fejem. - Nem, ne válaszolj, biztos, hogy nem vagyok kész arra, amit mondanál. – Ismerem magam, és nem vagyok ilyen. Nem aggódtam eddig soha egyik alkalmi partneremért sem, és ez olyasmi, amivel nem tudok mit kezdeni, és azt hiszem, soha nem is fogok tudni. Az már csak hab a tortán, hogy milyen mocskosul fiatal, és épphogy távol maradnom kéne tőle, de mikor azt hinné az ember, hogy sikerül, meglátja a rendelőjében. Aztán mentővel hozzák be a kórházba.
- Egész furcsa fintora a sorsnak, hogy találkoztatok. – Sokat nem tudok a dologról, lévén Chloe csak úgy hozzám vágta a rendelőben pár napja utolsó kedves búcsú tőrdöfésként…

Bolintok ezzel megfogadva, hogy nem kerdezek, hadd egyen, hadd emessze meg nem csak a palacsintat, hanem azt is, ami tortent vele, ami miatt itt van nalam. En tenyleg nem eszem vele, csak egy pohar viz az, amit magamhoz veszek, de abba sem iszom bele. Egyszeruen nem megy le semmi a torkomon. Akarmennyire akarom magam megnyigtatni, egyszeruen nem megy. Amig Joel el nem kezdi meselni a tortenteket, addig nem - sem - vagyok kepes lejjebb tornaszni az aggodalmamat. Rossz igy latni ot. Reg nem volt mar ilyen.
-Semmi nem lenne velem. Minden a legnagyobb rendben van es lesz, ezen felesleges aggaszd magad.
Ragadom meg ezt a veget a dolognak, mert szetnem meg most hirtelenjeben elejet venni annak, hogy olyasmin izgassa magat, amin nem kell. Tenyleg teljesen normalis a terhessegem lefolyasa, eltekintve attol az esettol, ami miatt a nogyogyaszaton kotottunk ki Tristannel. Annak is nagyobb volt a fustje, mint a langja.
Elegedettseggel tolthetne el az, hogy nem akar mar o lenni a kezeloorvosom, de ha ilyen kiakadas az ara, akkor inkabb ne jutott volna el idaig. Szivfacsaro latni igy. Mert Elroyjal jott nekem, ot emlegette es az o elveszteset, ami igy meg utosebbe tette az egeszet. Nem tudom mit elt at. Nem is sejtem. De a testverem, s ismerem azert..
-Edesem, erre szeretnel te valaszolni magadnak, vagy valaszoljak ra en?
Kerdezem tole nagyon kedvesen, nagyon finoman, de felreerthetetlen celzatossaggal. Megis miert aggodna, ha nem azert, mert a bevallottnal fontosabb neki ez a lany?
Megeloz a visszakozassal, igy csak somolygok ra.
-De, keszen vagy. Ha akarsz. Es eszerint mindketten tjduk mit mondanek.
Akarmi is tortent, akarminek kapcsan is jutott el idaig, azert van olyan vonulata ennek az egesz dolognak, aminek orulni tudok. Ha halvanyan es alacsony langon egve, akkor is.
-Azonnal rajott, hogy ki vagyok, amint meghallotta a nevem. Aranyos lany, s nagyon csinos is.
Ezen a ponton enged ki belolem a feszultseg annyira, hogy fel tudok lelni az asztaltol annyi idore, amig odalepek batyam moge, s hozza hajolva atolelem a nyakat. Csokot hintek arcara, megnyugtataskepp.
-Azt mondta, hogy nem lesz koztetek semmi, te azt, hogy vegigveszekedtetek a negy napot. Megis mi ment felre ennyire? Es most.. hogy erzi magat?
Egyszerr firtatom az egeszsegugyi es lelki okokat es torteneseket is. Nem okoz gondot, mindig kuszan ertelmeztem a temavaltasokat. Es kozben nem akarodzik eltavolodjam Joeltol. Mint kisgyerekkent, mikor feltem vagy o felt es ravettem, hogy bujjon oda mellem. Nagy viharok idejen az osszes batyamat ra tudtam fuzni, hogy mind engem dedelgessen. Hiaba, egy mosoly es par szempillarebegtetes minden no - kislany - fegyvere, de a konnyek viszik a primet. Most itt az ideje, hogy viszonozzam ezt a dedelgetest valamikepp. Szorakozottan babralom a hajat, mikozben meg mindig hozza hajolva olelem, karjaimat vallain nyugtatom.

- Tudom, az eszemmel mindenképpen, egyszerűen csak… sosem éreztem magam ennyire tehetetlennek, pedig jó orvos vagyok. Fogalmam sincs, mi vezette végül a kezem, merthogy olyan, mintha ott sem lettem volna. Ijesztő volt. – Gondolom hasonló lenne, ha anya vagy Angie kerülne a műtőasztalra előttem, csak épp hatványozottan, lévén mégiscsak a rokonaim, sokkalta közelebb állnak hozzám.
- Ne válaszolj, és én sem akarok, abszurd az egész. Huszonhárom éves, szinte még kislány. Mocskosnak érzem magam tőle basszus. Már, hogy nem tőle konkrétan, hanem ettől az egésztől. – Tizenkét év nem a világ, tudom én, de attól még meredek, az én értékrendem szerint is, mert bármilyen hihetetlen, még nekem is van olyan.
- Az az igazság, hogy nem hiszem, hogy valaha kész akarok lenni rá. Sosem akartam, és soha nem is hittem abban, hogy a sok közül majd lesz egy nő, aki lehetne több, ezt az eshetőséget nem voltam hajlandó tudomásul venni. – Rázom meg a fejem zaklatottam, sosem gondoltam túl semmit, de most mégsem vagyok képes tombolni, félek, hogy tönkreteszem az életét, hogy nem lennék képes helyreállítni a férfiakba vetett hitét, hogy sosem szűnne meg félni attól, hogy valaki újra bántani fogja…
- Meséltem neki rólatok… bár nem gondoltam, hogy valaha találkozni fogtok. Igen, az. Meg roppant mód bosszantó. – Neki aztán magyarázhatom, nyilván egyértelműen én is szörnyen elviselhetetlen tudok lenni sok esetben. Tenyeremet ráfogom az ő kacsóira, és elmosolyodom a puszira. Egyből jobb, ami azt illeti.
- Hát… mondjuk úgy, hogy mi nem ment félre? Konkrétan minden nagyjából, de az egész rákfenéje az, hogy megmondtam neki, nem számítson semmire, mert csak bántani fogom, és maradjon távol tőlem. Na hát ez semennyire nem jött össze, és amikor már képes volt fehérneműbe kilejteni a fürdőből, minden elhatározásom semmivé foszlott, hogy majd én megkímélem magamtól, ha már ő nem tudja. – Azt inkább nem közlöm, hogy simán bekérdeztem, szűz-e még, szerintem Chloe menten tarkón csapna… - Jobban lesz, amint megtudja, hogy nem lett meddő, sokkal jobban. Huszonhárom éves és harmadszor volt kismedencei gyulladása… Rohadt nehéz lesz gyereket szülnie, pedig szeretne. – Én meg nem, és ezt Angie is pontosan tudja, azt is, mit műveltem magammal, azt sem tettem zsebre, csak akkor nyugodott meg, mikor közöltem, ötven százalék az esély a visszaállítás sikerességére, az azért egész vaskos. - Lelkileg… hát, az elmúlt három hétben nem kerestem, lévén… hogy is mondjam, elhagytam a telefonom valahol hazafelé Kubából… nyilván utál, de még alszik, szóval nem tudom. – Nem is biztos, hogy szeretném megtudni, de ezt nem ragozom. Inkább még egy palacsinta, feneketlen kútnak érzem magam ilyen téren.

- Az évek és a rutin, az vezette. És erre mondják, hogy nem véletlenül nem ildomos hozzátartozót kezelni, vagy olyas valakit, aki fontos nekünk. Nagyon jó orvos vagy, Joël, ezt te is tudod és én is tudom. De ettől még nem vagy mindenható.
Csendesen beszélek és egyáltalán nem akarok a lelkébe mászni. Egyszerűen csak szeretném, hogyha nem érezné úgy, bármiben is hibázott, mert nincsen így, ha meg mégis úgy lenne, akkor sem érdemli meg senki, hogy rosszul érezze magát miatta. Talán ez kegyetlenségnek hangozhat, tudom én, de ettől még így gondolom.
Mire már kimondja, hogy ne válaszoljak, addigra bőséggel sikerül, szóval csak beszívom alsó ajkamat bocsánatkérésem jeléül, de egyebet nem teszek.
- Férfi vagy.
Jegyzem ezt úgy, mintha ez a mocskos szinonimája lenne. Rádöbbenek erre is, még idejében a helyesbítéshez.
- Úgy értem nincsen ebben semmi mocskos. szerintem idősebbnek néz ki a koránál és egyébként is. Nem úgy tűnt, mintha annyira ellenére lenne a társaságod. Nagykorú, azt csinál, amit csak akar.
Ha engedi, megsimogatom a kézfejét. Én nem ítélkezem. Csak azt szeretném, ha a bátyáim boldogok lennének.
- Őszintén, Joël, tippeljek, hogy mi ment félre köztetek? Hogy mi az oka mindennek?
Nézek rá azzal a tipikus, mindent tudó, mindent tudni akaró mosollyal, amivel anya szokott vizslatni mindannyiunkat.
- Lehet, hogy bántani fogod, de az is lehet, hogy ő téged. Ha tetszik neked, s ha te is tetszel neki, mégis mi a szent istenre kell várjatok?
Megakadok azon, amit a gyerekkérdésről mond. Ez olyan téma közöttünk, ami cseppet sincsen az ínyemre, de most, jelen pillanatban megszerzem azt az örömet Joëlnek és magamnak is, hogy nem térek rá egy kósza kérdéssel sem az elköttetődésének tárgykörére. Inkább hagyom a témát a beszélgetésujjaink közül kisiklani.
- Szerintem nem utál, legfeljebb csalódott és haragszik rád. Mondd Joël, tudnád őt szeretni?

[Emelkedés a jelenbe]

- Már tudom a választ a kérdésedre. – Igazság szerint hónapokkal ezelőtt volt, mikor feltette, s akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az, ami velünk zajlik, nos, most már azért egészen más a leányzó fekvése. Megint Angienél esz a fene egyébiránt, egyrészt, mert mégiscsak ő az a nő a családunkban, akivel hajlandó vagyok erről beszélni, másrészt meg aggódom is érte, így anélkül leshetem meg, hogy van, hogy közben az idegein táncolnék a dologgal, mert jó eséllyel észre sem veszi. Az érzéketlen pöcs jelzőt úgyis bármikor vállalom.
- Szóval… randizunk. – Pff, még én is felnevetek rajta röpkén, ezt a szót ugyan az én számból még sosem hallotta, hisz nem is műveltem ilyesmit, sőt, nem is terveztem. Soha. Erre tessék, most ezt csinálom. Nem tehetek róla, megpróbáltam távol maradni, de szerintem még soha semmi nem jött össze szarabbul az életemben. - Mondta, hogy szeret. A kórházban, félálomban, szerintem nem is emlékszik rá, nem is tudja, hogy hallottam. – Vallom be töredelmesen, igaz, ez nem az én részemről nagy vallomás, de szerintem Angie mindenkinél jobban ismer, és nem titok már előtte, hogy bármennyire is akarjam palástolni, nekem sem közömbös.
- Volt egy fura álmom… Szerepelt benne egy versike. Mindennap álmodom egy ideje, szóval már tudom kívülről. – Tartok egy kis hatásszünetet, aztán elkezdem mondani.
Fehér ruhát ölt a szűz,
Feketét, kit gyásza űz.
Öt fivér és egy kishúg,
Tekintetük szomorú.
Egy közülük büszkén áll,
Szeretettel telve vár.
Itt az idő, menni kell,
Eltűnik Ő, el, csak el.
Fogalmam sincs, hogy neki azt mondja-e, amit nekem, de eléggé elkomorodom, és akárhányszor elmondom, biztos vagyok benne, hogy a bátyánkról szól.
- Elroy jut róla eszembe, és gőzöm sincs, hogy ennyi évvel a halála után most miért jön ez elő a fejemben. – Sóhajtok fel, mert ha valami, az nem tesz most jót nekem, hogy minden éjszaka a bátyánkra való emlékezésre kényszerít.