Park

Szerettem, amikor beköszöntött a jó idő. Olyankor már könnyedén ki lehetett mozdulni, és nem kellett nagyon beöltözni. Ráadásul a fények is csodásak voltak, már amikor kisütött a nap, bár a magam részéről azt is kedveltem, amikor a fény átsejlett a felhőkön át. Volt benne valami földöntúli, valami igazán magával ragadó. Legalábbis nekem, de hát nem vagyunk ugyebár egyformák, tehát ami nekem tetszett, az lehet, hogy mást bosszantott.
Ma úgy döntöttem, hogy a délelőtti műszak után kimozdulok egy kicsit a természetbe. Nem akartam kimenni most a városból, valahogy a legutóbbi próbálkozásom óta, ami sárlavinával végződött, nem akaródzott elindulni. Ráadásul az új autóm sem volt még teljesen ismerős számomra, de eddig egészen jól bevált. Ezért is döntöttem úgy, hogy megelégszem a parkban lévő zöld környezettel, és ott fogok fotózni.
Még gyorsan haza szaladtam a gépemért, csak ezt követően céloztam be a vízpartot. Már távolról láttam, hogy pontosan úgy csillan meg a nap sugara a víz felszínén, ahogyan én azt éppen szerettem volna. Csak hobbifotós vagyok ugyan, de ettől függetlenül még alaposan körbejártam a helyet, és igyekeztem megtalálni azt a részt, ahonnan a legjobb képeket tudom majd lőni. Be is állítottam a teleobjektívet, aztán kattogtattam megállás nélkül a fényképezőt, abban bízva, hogy legalább két-három kép majd jól sikerül.
Nagyjából úgy háromnegyed órát töltöttem el ezzel, mikor körbe fordulva megláttam a lencsén keresztül egy ismerős párost. Tudtam én jól, hogy nem a városban laknak, de ma még nem láttam őket az étteremben, ezért is lepődtem meg az ittlétükön. Kicsit talán zárkózottabb szoktam lenni, ha magánéleti dolgokról van szó, de amikor csak felületesen kell csevegni valakivel, azzal sohasem volt problémám. A korábbi életemben is jól ment, azóta pedig szinte tökélyre fejlesztettem, hogy megnyitottam a Pubot. Ott szükség is volt rá, de azt mondják, hogy egy jó vendéglátós már csak ilyen. Én pedig igyekeztem megfelelni a ki nem mondott elvárásoknak is.
- Sziasztok! – üdvözöltem a párost, már távolabbról küldve feléjük egy mosolyt. – Majdnem lencsevégre kaptam egy helyes kisfickót, úgyhogy gondoltam mindenképpen meg kell ismerkednem vele! – utaltam itt a négylábúra, amikor már elég közel értem hozzájuk. Egyik kezemben a gépet lóbáltam, a másikat pedig a szemem elé helyeztem, hogy árnyékoljak némiképp. – Ma remek idő van a sétához… - néztem körül, mert igazság szerint mások is akadtak, akik ezt a kikapcsolódást választották a mai délutánra. – Ugye nem fogja leharapni a kezem, ha megpróbálom megsimogatni? – néztem kérdőn Loura, majd leguggoltam, és előrenyújtottam a szabad kezemet.

Csupán egy kedves mosolyt küldtem Lou felé arra, hogy kellemes meglepetés volnék. Úgy sejtettem, hogy valószínűleg nem itt lakik a városban, tehát neki az ismerősök elvétve bukkanhatnak fel. Ettől függetlenül még jól esett, hogy kellemesnek lettem titulálva. Én ennyi idő után már egészen sok környéken lakóval ismerkedtem meg, így ha elmentem sétálni, gyakran futottam bele olyanba, akivel tudtam néhány szót váltani. Már csak azért is, mert viszonylag sokan jártak be hozzám eltérő időközönként.
- Biztosan rengetegszer, ugye? – intéztem szavaimat a kutyához mosolyogva. Nekem nem volt, de már gondolkoztam rajta egy ideje, hogy beszerzek egy nagyobb testű ebet. Valami olyan fajtát, ami nem csak társam lehetne, de őrizni is tud, és megvéd, ha szükség van rá. – Ó, csak hobbi szinten. Annyira profi azért nem vagyok benne, de ha tetszik valami, akkor igyekszem megragadni a lényegét. De igazából csak a saját kedvemre, afféle kikapcsolódásként csinálom. – vallottam be, könnyedén vonva meg a vállaimat.
Annak idején nem nagyon volt lehetőségem arra, hogy azt csináljam, amihez kedvem van a szabadidőmben. Most, mióta a magam útját járhattam, azt is fel kellett fedeznem, hogy mi kapcsol ki igazán, és milyen időtöltést élvezek a legjobban. Már nem is tudtam pontosan, hogyan lyukadtam ki a fotózásnál, de valahogy mindig is foglalkoztatott egy kicsit.
- Melyik kutya nem, nem igaz? – mosolyogtam fel Loura, miközben figyelmem nagyobb részét már Petey élvezhette. – Ó, úgy látom nem fog harapni! – nevettem fel vidáman, de a biztonság kedvéért még az orrához tartottam a kezemet. – Vagy egyszerűen csak kóstolgat, mielőtt belém mélyesztené azokat a hegyes fogakat! – természetesen csak viccnek szántam, mert igazából egy pillanatig sem tartottam attól, hogy majd nekem támad a kutyus.
- Köszönöm, megvagyok! A legutóbbi kiruccanásomnál volt némi izgalom, meg pánik, de azóta már nagyjából helyre jöttem. – magyaráztam, mintha tudhatná, hogy miről beszélek. Mondjuk, benne volt a hírekben, de ez még nem jelenti azt, hogy másnak is egyértelmű, hogy én is részese voltam a sárlavina okozta pusztításnak és káosznak. Elég ijesztő volt, hogy őszinte legyek. – És ti, mi járatban vagytok itt? – pillantottam fel ismét kíváncsian. – Ugye jól emlékszem, hogy nem itt laktok? – tippeltem csupán, mert annyi ember megfordult nálam, és én olyan sokukkal beszélgettem, hogy néha már keveredtek a fejemben az elhangzott információmorzsák. Azért nagyjából igyekeztem képben lenni, és nem nagyon ostobaságokat mondani, de nem mindig jött össze. Reméltem, hogy ezúttal nem tévedtem olyan nagyot.