Egy-két héttel azután, hogy Camille elmondta az igazságot...
Mind a mai napig nehezen tudom feldolgozni, amit Camille bevallott nekem. Arra várok, hogy vajon mikor fog valaki felébreszteni, hogy ez csak egy rettentő kellemetlen és fájdalmas álom, semmi több. Egy részem rettentően reménykedik benne, hogy így lesz. Viszont ott van a másik felem is, aki kezdi elfogadni a tényt, hogy van egy lánya és ha nem is úgy történt ez, ahogy azt tervezte, de a tényen nem változtat. Van egy lánya. Lányom. Emellett a tény mellett nem tudok csak úgy minden további nélkül elmenni és úgy élni tovább az életemet, mintha ez olyan jelentéktelen lenne. Akkor talán lett volna rá esély, hogyha emlegetett szamárként akkor nem tűnik fel ő is. De így, hogy tudja ki vagyok és hallott mindent, hát mit ne mondjak… nem tette könnyebbé a helyzetet, annyi biztos. Úgy voltam vele, hogy mindenképpen beszélnem kell még Camille-lal. Nem érdekel, hogy jutunk-e valamerre, de akkor is muszáj. Máskülönben maradnak az álmatlan éjszakáim, amik már jó néhány napja elkísérnek. Reménykedtem benne, hogy otthon lesz, mikor beültem a kocsiba. Azt el akartam kerülni mindenképp, hogy a lánnyal találkozzak, mert előtte vele kéne tisztázni a dolgokat. Viszont az biztos, hogy egyhamar nem fogom tudni neki megbocsátani ezt. Talán soha sem… Akkor is kész csoda volt, hogy miután kocsiba ültem, nem vezettem bele az első fába, annyira fűtött a düh. Nem azért jövök most se ide, hogy újra ilyen állapotban távozzak, de megvan rá az esély akkor is. Tehát megfogadtam a tanácsát és majd maximum taxival megyek haza. Addig is Alma eldobott ide. Adtam egy csókot az arcára neki, majd mondtam, hogy este átmegyek és beszélgetünk, hogy én is miért vagyok ilyen mostanság. Kiszálltam a kocsiból, a hajamat egy hajgumival hátrafogtam, és úgy indultam meg az ajtó felé. Kopogok, vagy csengetek, amelyikre van lehetőségem. Megvakarom az arcomat, és szakállamon is kicsit végigsimítok, hogy álljon valahogy. Az elmúlt időben még erre sem volt túlzottan energiám, hogy a szakállamat megformázzam. Már akkor is nagyobb volt, mikor idejöttem, hát még most… de remélhetőleg le tudjuk rendezni békésen ezt az egészet, és utána én is nyugodtabban mehetek haza, majd tehetem rendbe magamat is. Az ajtónyitás után valószínűleg le fog sokkolódni, hogy megint engem lát, de mielőtt bármit mondana, felemelem a kezeimet. – Nem veszekedni jöttem – mondom neki komolyan, és a kezemben lévő tequilás üvegből is kiveheti, hogy tényleg nem így van. – Bemehetek? – kérdezem egyszerűen és a kezébe adom az üveget. Ha beinvitálást nyerek, akkor beljebb is lépek és kabátomat is leszedem magamról, hogy felakasszam, illetve a cipőmet is lenyúzom magamról. Közben beszélek. – Sajnálom azokat a dolgokat, amiket hozzád vágtam a legutóbb – mondhatnám még, hogy nem voltak helyénvalóak vagy nem gondoltam őket komolyan, de nem fogok hazudni. Nem szokásom egyébként sem.
Az utóbbi pár napban sokkal többször előhúztam a gardróbom mélyéről azt a bizonyos fényképes albumot, amibe Ava születése óta ragasztgattam a képeket. Még a Galennek írt két levél is itt lapult az oldalak között. Többször eszembe jutott, hogy a múzeumon keresztül kiderítem a címét és elviszem neki ezt a kis csomagot, de nem mertem megközelíteni. Adni akartam neki egy kis időt, hogy gondolkodhasson, hogy eldönthesse, hogyan is akarja folytatni a továbbiakban. Nem akartam erőltetni semmit, választ kihúzni belőle meg még úgyse. Így is bántottam már őt eléggé, nem hiányzott neki, hogy felbukkanjak az ajtajában. Családi okokra hivatkozva többször dolgoztam itthonról, s csak akkor mentem be a múzeumba, ha valami fontosabb kiállításról kellett szót ejteni. Ma is itthon maradtam, miután pedig Ava elment az iskolába, hozzá is láttam az e-mailjeim átböngészéséhez és azok megválaszolásához. Ami egyébként sokkal tovább tartott, mint az elképzeltem. Időközben ebéd gyanánt beledobáltam egy tepsibe szinte mindent, amit találtam a hűtőben és bevágtam azt a sütőbe. Próbáltam minden erőmmel a munkára koncentrálni, de nem ment. Ugyan hallottam, ahogy egy kocsi elhajtott a ház előtt, de ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, hisz annyira ritka jelenségnek ez nem számított. Ugyanakkor eléggé megijedtem, mikor alig egy perccel később megszólalt a csengő. Az asztaltól lassú léptekkel sétáltam el az ajtóig, de amikor kinyitottam azt, enyhén szólva is nagy meglepetésben volt részem. Ajkaim résnyire elnyíltak, s csodálkozva néztem fel az előttem álló férfira. - Gale... - suttogtam, de rögtön meg is szólalt, a szavai komolyságát pedig alátámasztotta a kezében tartott tequilás üveg is. - Persze, gyere - félreálltam az útból és megfogtam az üveget, majd miután besétált becsuktam az ajtót is. Deja vu érzés futott végig rajtam, ahogy figyeltem a kabátját és a cipőjét levenni. Mintha a múltkori alkalom éledne újra, de bíztam abban, hogy ez most más lesz. Bocsánatkérését hallva csak még inkább elképedtem. - Ne, Gale, ne kérj bocsánatot. Minden amit mondtál jogos volt és abszolút igazad volt mindenben. - semmi szükség nem volt bocsánatkérésre, sőt. Nekem kéne a megbocsátásáért esedeznem a következő tizenhét évben legalább. Ha a múltkor nem úgy reagált volna, ahogy, igazából az lett volna a meglepő. Teljesen normális reakciókat mutatott, én pedig el is fogadtam mindezt. - Örülök, hogy látlak. Tényleg. - a szemeibe néztem, reméltem, hogy elhiszi, hogy komolyan gondoltam ezt. Nem akartam, hogy a korábbi hibáimat tekintve soha többé ne tudjon megbízni bennem, bár ehhez is meg lett volna minden joga és még csak hibáztatni se hibáztathattam volna semmiért. - De tulajdonképpen miért jöttél? - kíváncsi voltam, hogy vajon miért keresett fel újból. A legutóbbi találkozásunkat követően azt hittem, látni se akar majd többé, arra már gondolni se mertem, hogy esetleg normális hangnemben újra beszélgetni akar majd velem. - Megkínálhatlak valamivel? - érdeklődve felmutattam neki az általa hozott tequilás üveget. Közben rámutattam a kanapéra, jelezve ezzel azt, hogy bátran foglaljon helyet, s érdeklődve, görcsbe rándult gyomorral vártam, hogy mi fog kisülni ebből.
Jelenleg én sem tudom még, hogy pontosan miről szeretnék vele annyira beszélni. De akkor is úgy érzem, hogy muszáj. Arról, hogy most ennek tudatában mit kellene csinálnunk az elkövetkezőkben. Mert én őszintén szólva nem tudom, mi lenne a jó vagy rossz döntés ilyen téren. De mindezt a maga idejében, majd ha eljutunk oda. Ezért hoztam az alkoholt is, hogy egy kicsit hátha feloldódunk és megered a nyelvünk. Nem kell túl sokat innunk, mert akkor megint nem az lesz ebből, ami miatt eleve jöttem. Nem reagálok a szavaira. Elmondtam, amit úgy éreztem, el kell mondanom. Tudom, hogy jogosak voltak a pontjaim, viszont ettől függetlenül még emberszámba vehettem volna, és úgy beszélek vele. De ki tudja, már nem is emlékszem, hogy szóra pontosan miket mondtam neki, annyira elöntött a harag és a fájdalom. Viszont ő neki biztos, hogy beleégett az agyába rendesen. Mindegy, ezt most hagyjuk inkább. Nem felidézni akarom azt az állapotot, éppen ellenkezőleg. Örül, hogy lát. Nem nehéz rájönnöm, hogy komolyan is gondolja. Nézem őt néhány pillanatig, aztán végül elfordulok. Nem méltatom ezt válaszra inkább. Ő örül, hogy lát, én viszont nem tudnám ezt ilyen nagy bizonyosságban mondani, mint ahogy azt ő tette. Az előző találkozásunknál nem is lehettem volna boldogabb, hogy újra látom, most viszont ezeknek az apró és nagyobb örömöknek nyoma sincs. Ha megpróbálna felszínre törni, akkor is hamar a mély, sötét szakadék alján találja magát, hisz eszembe jutnak a történtek. Kérdésére felhúzom a szemöldökömet. – Hogy miért? Nem is tudom… talán, mert van egy tizenhét éves lányunk, akinek a létezéséről nem is tudtam két héttel ezelőttig. Szerintem van miről beszélnünk – és még sóhajtok is egyet. Hülye kérdésre értelmes választ kapott, azért ez se gyakori. Főleg a részemről. A stílus az pedig egy teljesen másik tényező jelen pillanatban. Látom, hogy a kanapé felé mutat és el is indulok az irányába. – Maximum két poharat – több nem kell jelenleg. A tequila, meg valami, amibe kiönthetjük. Kell ez most ellazulás gyanánt. Leülök, és ha időközben hozza a poharakat, akkor kibontom az üveget és öntök mindkettőnknek. Koccintásra nem emelem a poharamat, helyette egyből lehúzom inkább. Nincs mit ünnepelnünk, lássuk be. Visszarakom a poharat az üveg mellé és arra meg rátekerem a kupakot, hogy ne lengje be az egész házat az alkohol illata. – Szóval… hol is kezdjem – gondolkozok el néhány pillanatra, kezeimet összekulcsolva magam előtt. Végül rápillantok Camille-ra. – Fogalmam sincs, azóta mi van veletek a lányoddal, meg hogy az egész helyzethez mit szól, sikerült-e már megnyugodnia vagy feldolgoznia. Elfogadni. Nem is tudom, mi a jó szó rá – kezdek bele lassan, és próbálom összegyűjteni a gondolataimat. – Tekintsünk el attól, hogy tizenhét évig a létezéséről sem tudtam, ő meg apa nélkül nőtt fel. Tekintsünk el tőle. Mielőtt viszont bármiről is elkezdenénk beszélni, ami rávonatkozik, muszáj vagyok rákérdezni, hogy beszéltél-e vele? Akar-e egyáltalán megismerni, vagy nem akarja felborítani a normát, ami végigkísérte az egész életét? Mert ha nem, akkor én nem fogok belekezdeni ezekbe az erőfeszítésekbe, hogy úgy tekinthessek rá idővel, miszerint ő az én lányom. Hisz értelme sem lenne – keserédesen nevetem el magam a végén és újra felöntöm a poharakat. Részemről megint elég hamar lecsúszik, és az üvegpohár néhány pillanattal később megint koppan a szilárd felületen.
Őszintén nem számítottam arra, hogy viszonylag ilyen rövid idő elteltével újra felbukkan majd az ajtóban, de valóban örültem annak, hogy így tett, bármi is volt az oka rá. Persze a fő okkal tisztában voltam, csak azzal nem, hogy végül mi vette rá őt arra, hogy ténylegesen el is jöjjön hozzánk. Bólogattam, mikor kifejtette, hogy van miről beszélnünk, hát ez való igaz. Annyi mindenről kellene beszélnünk, hogy ez a nap még kevés is lenne hozzá, de emiatt már nem idegeskedtem. Egyelőre örültem annak, hogy nem volt veszekedés, kiabálás. Persze ami késik, nem múlik... de attól még bíztam abban, hogy ezeket ez alkalommal elkerüljük. Alig fél percre tűntem el a konyhában, hogy aztán vissza is érkezzek mellé a tequilával és a két pohárral. Nem alkoholizáltam a szabadidőmben, s nem is kezdtem ilyen korán, mint ahogy előreláthatólag ma fogjuk, de a helyzet megkívánta. És látszólag mindkettőnknek szüksége volt egy kis folyékony nyugtatóra. Leültem mellé a kanapéra, s a példáját követve, amint kiöntötte a felest én is megittam a poharam tartalmát. Féltem attól, hogy mit fog mondani, de erőt vettem magamon és kíváncsian hallgattam a szavait. - Persze, beszéltem vele - nem volt könnyű beszélgetés, de kénytelenek voltunk megejteni. Ő annyival volt "könnyebb" helyzetben, hogy ő mindvégig tudta, valahol a világban van egy apja. Tehát szerintem inkább csak az borította ki, amiket hallott vagy épp az, hogy hirtelen felbukkant Galen az életünkben. - Erős lány és a maga módján dolgozza fel a történteket, de rajta van az ügyön - igazából rettentően aggódtam érte, de megértettem, hogy őt sem siettethettem. Időt és teret kellett adnom neki, hogyha aztán készen áll rá, akkor újra ott lehessek mellette - Vegyes érzései voltak és habár szerintem még mindig nem teljesen tisztázta le magában, ettől függetlenül szeretne megismerni téged - a lányunknak helyén volt az esze, a szíve is, így nem is tudtam volna elképzelni, hogy ne akarjon valamiféle kapcsolatot kialakítani Galennel. Ez valószínűleg nem fog zökkenőmentesen menni, de ismerve mindkettejüket - bár Gale-t kevésbé -, nem hiszem, hogy nehéz feladatuk lesz. Ők ugyan nem tudják, de én látom, hogy mennyi mindenben hasonlítanak egymásra. Ha pedig nyitottak lesznek egymás felé, akkor könnyebben fog menni az összecsiszolódás, mint azt most bármelyikük hinné. Megittam a számomra is újfent kiöntött italt, ez pedig némi erőt adott ahhoz, hogy megszólaljak. - Figyelj, Gale... többé nem állok az utatokba. Ameddig mindketten találkozni szeretnétek egymással és közös programokat találnátok ki, én nem fogok ellenkezni, megígérem. Akkor jössz ide is, amikor csak szeretnél - nem volt szüksége az engedélyemre, de tudatni akartam vele, hogy én tényleg nem fogok közéjük állni és hogy mindig szívesen látott személy lesz az otthonunkban. Ezúttal én voltam az, aki újratöltötte a poharakat, majd szinte azonnal le is gurítottam a magamnak kimért tequilát. Jóleső, meleg érzés áradt szét a bensőmben, enyhén éreztem, ahogy a harmadik feles szele megcsapott. Felálltam, hogy a konyhába menjek és lekapcsoljam a sütőt, mielőtt még a korai alkoholizálás odáig fajulna, hogy megfeledkeznék az ebédről és magunkra gyújtanám a házat. Visszafele jövet a vastag, kötött kardigánomat levéve magamról az egyik székre terítettem, majd lehajtottam a laptopom fedelét és a régi emlékeinkkel teli dobozt magammal vittem és a dohányzóasztalra tettem. Amióta Gale betoppant az életembe, ez a doboz azóta az étkező és a nappali részét képezte. Múltkor Ava is nézelődött benne, így már csak az ő érdeklődését figyelembe véve se dugtam vissza ezt a szekrényembe. Törökülésben visszaültem a kanapéra és oldalra nézve, Galenre szegeztem a pillantásomat. - Remélem egy nap majd meg tudsz bocsátani nekem azért, mert ennyire elcsesztem mindent - ismét újratöltöttem a poharakat és végszó gyanánt azonnal meg is ittam a részemet, de most már határozottan kezdett a fejembe szállni az alkohol, ami viszont nem túl sok jóval kecsegtetett.
Figyelmesen hallgattam a válaszát. Ezt mindenképpen szerettem volna vele tisztázni, hogy vajon Chloé hogy áll ehhez… azaz hozzám. Volt időm gondolkozni ez alatt a két hét alatt és én csakis arra tudtam jutni, hogy akármennyire sem lesz majd ez könnyű, de szeretnék vele is találkozni. Megismerni. Mégiscsak a lányomról van szó. Tizenhét évet elvett tőlünk Camille, való igaz, és nem is hiszem, hogy egyhamar ezt el fogom tudni felejteni, de én se leszek már fiatalabb. Ennyi év kiesett, éppen ezért sem lenne értelme annak, hogy még tovább nőjön ez a szám. De egyedül nem tudok ezügyben tenni semmit, akárhogy is nézem. Ha ő nem akar megismerni, de egyáltalán, akkor ezt el kell fogadnom és túl kell élnem. Mint ahogy annyi mindent az életben… De ha ez is így lenne, nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, hogy itt maradjak Seattle-ben. Lehet Európában kezdtem volna új életet, mert itt látszólag Amerikában semmi nem vált be nekem. Mármint a személyes életemben. Viszont ez nincs így – legalábbis ahogy ő elmondja. Bólintok aprókat néha, hogy figyelek és értem, mit mond. Jön a következő pia, és mielőtt bármit is felelhetnek, ő szólal meg. Nem reagálok különösebben semmit arra, amit mond. Az indok egyszerű, fogalmam sincs, erre mit kellene mondanom. Az alkohol nem szállt még a fejembe, nem erről van szó, de erre most mit lehetne felelni? Köszönöm, hogy megengeded, találkozzak a lányommal? Hogy megpróbálom megismerni a saját véremet, akinek létezéséről nem tudtam több, mint másfél évtizedig? Jelenleg egész… tűrhetően halad a beszélgetésünk, nem akarom ezt most elrontani azzal, hogy megint elkezdek szarkasztikus megjegyzéseket fűzni ehhez. De látszólag nem is várja el. Nyúlok én is a poharamért, hogy leguríthassam a következő adagot. Úgy néz ki, hozhattam volna 0.7-es helyett litereset is, tekintve milyen gyorsan fogy. És ez nem a legjobb dolog, lássuk be… ha ilyen gyorsan vedeljük, akkor egyszerre fog beütni az egész, és az nem valami kellemes élmény. Figyelem, mikor feláll és szó nélkül a konyha felé veszi az irányt. Nézem néhány pillanatig, de aztán a telefonomért nyúlok. Névjegyzékből kikeresem Alma számát, rányomok a hívás gombra, majd szinte egyből le is rakom. Nem, nem vagyok teljesen meghülyülve, csak inkább megyek biztosra és viselkedek addig előrelátóan, míg tudok. Így legalább, ha ez az üveg itt előttem hamarabb megcsappanna, mint azt eredetileg terveztem és az alkohol is beütne, ne kelljen túl sokat vesződnöm az unokahúgom felhívásával. Csak két gomb konkrétan és már csörög is a telefonja. Utána meg ha itt van, úgyis hív majd vissza. Látom, ahogy újra elém kerül az a kis doboz, amiben az emlékeinket őrizte. Majd’ két hét eltelt, azóta ez pedig itt volt mindvégig a földszinten? Na ez is olyasvalami, amire aligha számítottam. Tölt megint mindkettőnknek és leül mellém. Ő felhajtja a sajátját, én viszont csak a kezembe fogom. Másik tenyerem a térdén pihen meg, és néhány percig gondolkozom a szavain. Végül rápillantok. – Én is remélem… - felelem neki őszintén. Nem tudom, mit fog hozni a holnap, vagy a következő hónap, esetleg évek. De valamilyen szinten én is örülnék neki, ha rendezhetnénk a viszonyunkat. Fogalmam sincs, mi lesz a nehezebb. Megbocsátani neki, vagy újra a bizalmamba fogadni. De szerintem az utóbbi. A válaszomat követően pedig szinte egyből fel is hajtottam a poharam tartalmát. Negyedik feles. Szépen haladunk, pedig nem vagyok itt valami sok ideje. Belekezdenék éppen valamibe, de alig éreztem a hangom és inkább megköszörültem a torkom. Azt még mindig nem értem, miért nem vettem le a kezem a térdéről, de két deci tequila már van bennem. Végül csak sikerül megszólalnom. – Szóval… te mit szeretnél? Őszinte választ szeretnék hallani. Mármint velünk kapcsolatban, úgy értem. Sok minden változott az elmúlt évek alatt, de azt már kezdetben sem nagyon tudtam elhinni, hogy mindezeket – biccentek a doboz felé – csak azért tartottad meg, mert jó volt kicsit elővenni nosztalgiázni. Eleinte még rendben, érthető. De tizenhét évvel később? – közben pedig, ha nem nagyon tudna jelenleg mit felelni, szabad kezemmel a tequiláért nyúlok, öntök megint mindkettőnknek, és ha kell, megvárom, míg azt először felhajtja. Ha így tesz, követem a példáját én is. Na… már nagyon a maró hatását sem érzem, annyi lecsúszott az elmúlt időben. Tizenhét évnyi ivászatot is most akarunk bepótolni talán?
Habár a múltkori kiakadását és kiabálását teljes mértékig megérdemeltem, mégis jobban tetszett ez a mostani beszélgetés. S őszintén hálát adtam a sorsnak azért, hogy ez ilyen formában valóra válhatott. Az már más kérdés, hogy az alkohol mit vált majd ki belőlünk, bár bíztam abban, hogy inkább oldani fogja a feszültséget, nem pedig szítja majd a haragot. Eddig hasznos és a segítségünkre volt, viszont hamar fogy, így ideje lenne lassítani a tempón. Mert mégis jó lenne, ha nem csapnánk szét magunkat annyira, hogy majd később, délután a lányunk találjon ránk, ahogy részegen a kanapén szenvedünk. Meglepetten ejtettem le a tekintetemet a térdemre, ahogy megéreztem a kezét a lábamon. Mikor viszont megszólalt és azt mondta, ő is reméli, hogy egy nap meg tud bocsátani nekem, akkor egy nagy sóhaj keretében, mosolyogva bólintottam neki és egy rövid másodpercig még a térdemen pihenő kezét is megfogtam. Hiszen ezzel egy olyan reménysugár csillant fel, ami mindeddig csak a képzeletemben élt. Már vettem is a levegőt, hogy válaszoljak a kérdésére. Azt szeretném - már ha ő is -, ha az életünk részévé válna, ha megnyílna Ava felé, ha ők ketten jóban lennének... de Galen most nem arra volt kíváncsi, hogy velük kapcsolatban mit szeretnék. Ő azt szerette volna tudni, hogy velünk kapcsolatosan mik voltak a terveim és ez a korrigálás belém fojtotta a szót. Nem tudtam, hogy mit felelhettem volna erre. Inkább megittam az újabb adag tequilát, bár talán ez se tartozik majd életeim legjobb döntései közé. - Nem tudom, Gale, őszintén nem tudom. Azt mindenképp szeretném, ha eljutnánk oda, hogy ne gyűlölj. Jelenleg ez lehet csak a célom - feleltem őszintén, hisz többen, másban ostobaság lett volna még csak reménykedni is. - Te voltál az első szerelmem. Te vagy a lányom apja. Az a doboz pedig olyan emlékeket gyűjt, amik nélkül én ma nem ott tartanék, ahol. Negyven, ötven év múlva is ugyanolyan boldogan fogom előszedni és megnézni a benne rejlő dolgokat, mint most, mert... sokkal nagyobb részben befolyásoltad az életemet, a mindennapi döntéseimet, mint azt gondolnád. És soha nem fogom hagyni, hogy azok az emlékeim megfakuljanak, ahogy azt se hagyom, hogy ne legyél az életem része - talán össze-vissza és értelmetlenül beszéltem, de ezt az alkohol számlájára írhattuk. A lényeg, hogy igazat mondtam. - Te vagy az egyetlen férfi, akit nem tudok elengedni - és ezt most nem csak régi szerelmekre értettem, hanem családtagokra, rokonokra is. Sose volt jó tapasztalatom férfiak terén, de legalább az első szerelmemet sikerült úgy megválasztanom, hogy benne sohase tudjam hitemet veszteni. És az, hogy ennyire megbántottam, hogy pont ő vele viselkedtem így, az engem is összetört. - Különben is... inkább az számít, te mit szeretnél - néztem fel rá, miután a kezemben lévő kis üvegpoharat végleg az asztalra tettem. Nem szabadott többet innom, mert kezdtem a ló túlsó oldalára átesni, aminek tényleges bekövetkezését mindenképp meg akartam akadályozni. Szerettem volna emlékezni arra, hogy mire jutunk a mai nap folyamán és nem akartam másnaposan azon gondolkodni, vajon milyen újabb baromsággal martam el Galent. - Szóval? Mit szeretnél? És ne finomkodj, bármit is mondasz, nagy valószínűséggel megérdemlem, úgyhogy csak mondd - biztattam, bár nem az a fajta volt, aki e nélkül nem merné hangoztatni a véleményét, mindenesetre felvérteztem magam, nehogy a mondandója hallatán sírásra vetemedjek.
Nem véletlenül kérdeztem rá arra, amire. Szeretném tudni, hogy mi jár a fejében, ami minket illet és ráadásul úgy, hogy nincsenek titkok, és a hazudozásokat pedig főként mellőzzük. Elég volt múltkor átélnem azt, hogy a hülyét jártatta velem. Ahogy a lányunkról tisztáztunk egy-két dolgot, ezügyben is jó lenne valahova jutni. Mert nem tudok elmenni a tény mellett, hogy mennyit jelentett akkoriban nekem Camille, és hogy azt a kis dobozkát is ennyi ideig őrizgette. Hogy én mit szeretnék? Fogalmam sincs. Őszintén mondom, hogy egyáltalán nem tudom. Az életben általában mindig képes vagyok meghozni a döntéseimet, határozottan és együtt élni aztán a következményekkel, akár jó vagy rossz dologról van szó. De jelen pillanatban teljesen össze vagyok kavarodva és képtelen vagyok eldönteni, mi lenne a helyes. Vagy ha nem is a helyes, de egy járható út. Lassan belekezd a válaszába, én pedig figyelemmel kísérem minden egyes szavát. – Én… - válaszolnék már akkor, mikor belekezd, de ehelyett csendre intem magam és végigkísérem mindazt, amit mond. Hihetetlenül vegyes érzések keringenek bennem mindezeket hallva. Eddig sem tudtam hova tenni mindazt, ami most történik, és azt hittem, ez majd sikerül. Legalább valamilyen szinten. Hogy örülni fogok annak, amit mond, esetleg épp ellenkezőleg. Hatalmas segítség lett volna, ha valamelyiket érzem, de… nincs szó semmi ilyesmiről. Jó és rossz is ezt hallani tőle, viszont képtelen vagyok eldönteni, melyik felé dől inkább a mérleg… Érzem magamon a tekintetét és tudom, hogy most rajtam a sor, hogy válaszoljak erre a nehéz kérdésre. Részemről legalábbis rettentően az. Túl sok minden jár a fejemben, és nem tudok egyik nélkül sem elmenni szó nélkül. Való igaz, hogy neki köszönhetem életem egyik legboldogabb időszakát, ugyanakkor ő általa éltem át a lehető legnagyobb árulást, ami közel 38 évem alatt történt. Nem az anyám által, nem az apám által, hanem azon nő által, akit tiszta szívemből szerettem, akármennyire is kevés ideig voltunk együtt. Leraktam én is a poharamat, miután tartalmát kiittam. Magam elé tekintettem, hüvelykujjammal a kézfejét/térdét simogattam időközben. Kell pár pillanat, míg sikerül kicsit összeszednem a gondolataimat. – Nem arról van szó, Camie, hogy utállak. Nem így van. Egész egyszerűen… alig tudok jó szót találni rá… - arcomat a másik tenyerembe temetem, aztán végighúzom az állam irányába a kezemet egy sóhajtás közben. – Fáj, amit tettél, de ezt már számtalanszor elmondtam. Hogy mit szeretnék? Mindig is tudtad, hogy mit szerettem volna, és ez sosem változott – ekkor pedig már rá is pillantok. Remélem nem kell kimondanom, hogy tudja, egyszer családot szerettem volna alakítani. Ez volt az egyik legnagyobb vágyam, ami sosem vált valóra. – Most itt van rá egy lehetőség, én mégsem tudok ennek örülni, vagy értékelni. Örülök, hogy van egy lányom, viszont hihetetlenül fáj, hogy nem tudok róla semmit, ahogyan már rólad sem. Azt hittem, ismerlek, erre kiderül, hogy ennél jobban nem is ismerhettem volna félre valakit, mint téged – nyelek egyet, újabb mély levegő, és folytatás. – Hogy mit szeretnék? Azt nem tudom. Hogy mit szerettem volna? Ennek a családnak a részese lenni. De úgy érzem… úgy érzem, ez a hajó már régen elúszott. Tizenhét év az mégiscsak tizenhét év… - a végére már egészen elhalkul a hangom, rá se vagyok képes nézni, és térdeimre támaszkodva temetem arcomat mindkét tenyerembe. Szemeimet lehunyva próbálok bármi értelmeset mondani, tanácsolni, de… képtelen vagyok rá. Mindig is úgy voltam vele, hogy az életemet én irányítom, én alakítom, és pontosan ezért úgy álltam mindig hozzá, hogy meghozom a saját döntéseimet és határozottan lépek fel, akármi is történjen utána. Jelenleg viszont ennek az érzésnek nyoma sincs. Én legalábbis nem érzem.
Nem akartam lesokkolni őt a válaszaimmal, mégis próbáltam egyenes lenni vele. Hangot adni akár olyan gondolataimnak is, amikhez jogom se volna, de az őszinteség megkövetelte, hogy ennek ellenére elmondjam neki. Ebből pedig következett az, hogy csak beszéltem, beszéltem és beszéltem, jól hallhatóan az alkoholtól megeredt a nyelvem. Nem utált? Ezen meglepődtem, de mégis örömmel vettem tudomásul, függetlenül attól, ami ez után következett. Mindig is egy családot szeretett volna. Tudtam, hogy ez volt a nagy álma, mégis elvettem tőle és ha fejre állnék, akkor se tudnám ezt már jóvá tenni. Közelebb csúsztam hozzá a kanapén és szavait hallgatva szomorúan a homlokomat a vállának támasztottam, miközben a hátát simogattam, egyfajta nyugtatásképp. Másik kezemmel megfogom az ő egyik kezét, amivel most épp az arcát takarta el. A szívem beleszakadt, hogy én tettem őt tönkre ennyire. Hiába nem ismertem őt az elmúlt években, a két héttel ezelőtti önmagához képest egy árnyék volt csupán. És ez mind miattam. Felemeltem a fejem, őt néztem pár másodpercig, ahogy a tenyerébe temette az arcát és valószínűleg gondolatok ezrei repkedtek a fejében. - Nem, nem úszott el a hajó! - felugrottam a kanapéról és határozott kiállással megálltam a dohányzóasztal mellett, mint aki épp szónoklatot készült adni. - Ez a tizenhét év semmi se volt. Gondolj bele... életed első tizenhét évében mi történt, ami annyira nagyon meghatározó volt? Az enyémben az, hogy teherbe estem, de azon kívül semmi. Ez a hajó, igen is még a kikötőben áll és megvárja, míg felszállsz rá te is. - mutogattam, akár egy olasz, mikor valami roppant izgalmas történetet mesél. Közben bólogattam is, mintha ezzel akartam volna súlyt adni a szavaimnak. Aztán valósággal kampányolni kezdtem magunk mellett. - Annyi minden hátravan még! - gondolkozni kezdtem, ezer és egy gondolat kúszott a fejembe, amiket egytől egyig meg kívántam osztani vele. Némelyik nem hangzott épp komolyan, de reméltem, hogy ez nem zavarja majd. Némelyikkel pedig túlságosan előre ugrottam a jövőben, de így láttam jónak. A legjobb jövőbeli pillanatokat kellett kiemelnem, mert igen is azt szerettem volna, ha a családunk részévé akarna válni. Nélküle nem is vagyunk család, csak anya és lánya. - Például ott van az első lerészegedése. Én biztos nem tudnám egyedül hazahozni, de te igen! Vagy mi lesz, ha ráakaszkodik valami hülye kis nyikhaj? Én nem tudnám megfenyegetni... Te meg összehúzod kicsit a szemöldökeidet, és máris előbukik belőled a Keresztapa stílus! Azt meg ne is várd, hogy én tanítom meg vezetni. Pocsékul vezetek és csak a csodának köszönheti mindenki, hogy eddig egy balesetem sem volt - ezek voltak a kicsit komolytalanabb dolog, némi feszültségoldás gyanánt, ha a tequila még nem tette volna meg a hatását. Nálam észrevehetően már kezdett dolgozni, de legalább csak a hangulatomat dobta meg, az ítélőképességemen és a gondolataim józanságát nem befolyásolta túl nagy mértékben. - De mondok egy jobbat. Ha férjhez megy... nem én fogom az oltárhoz kísérni - és itt rá mutattam. Ez túl nagy időugrás volt, beláthattam, de csak kedvet akartam hozni neki ahhoz, hogy velünk akarjon lenni. Mármint, hogy ne higgye azt, mindenről lemaradt, mert nem. - A legjobb részek még csak most jönnek és azok is, amik ténylegesen kihatással lesznek az életére. - reméltem, hogy ezzel ha nem is teljesen, de legalább részben meg tudtam őt győzni afelől, hogy igen is helye van a családunkban. De ha a múltra akarna emlékezni mindenképp, akkor arra is tudok megoldást találni. Eddig azért nem hoztam le azt a fényképalbumot, amit neki készítettem az évek során, mert nem volt benne elég alkohol. De most, hogy a tequila lassan elfogy, így talán már nem vágná hozzám az albumot, ha megmutatnám neki. Viszont előbb kíváncsi voltam, miként értékelte az előbbi kampányszövegemet.
Ahogy közelebb csúszik hozzám és próbál nyugtatni… nos, nem tudnám azt mondani, ha akarnám sem, hogy rossz érzés. Mi több, nagyon is jó. Rettentően hiányzott már a közelsége. Abszurd belegondolni, hogy már közel húsz éve, hogy utoljára láttam őt. Akkor még gyerek volt lényegében, mégsem viselkedett úgy. Képes volt meghozni olyan döntéseket, amivel egy felnőttnek is gondja akadt volna. Ilyen például az, hogy nem választotta azt az utat, amit a szülei róttak ki rá, hogy vetesse el a babát. Tizenhat évesen ez rettentő nehéz lehetett, hogy a szüleid sem támogatnak és lényegében magadra vagy maradva. Bár szerintem a nagyszülei kisegítették, mást nem igazán tudok elképzelni. Ugyanakkor… ugyanakkor meghozott egy olyan döntést is, aminél mindaz, amit az előbb elmondtam, hamar értékét veszti. Mégpedig azt, hogy egyedül kezdte el nevelni a gyerekét, nem szólva nekem róla, pedig minden módja meglett volna rá. Neki igen. Nekem? Nem sok. Senki nem tudta, hova ment, visszajön-e valaha… vártam egy ideig, de nem tehettem ezt sokáig. Egyszer élünk és én is élni akartam a saját életemet. Mikor felpattan és elkezd hadonászni és magyarázni ezerrel, csak sóhajtok egyet, és úgy nézek fel rá. Ha valami, hát erre aztán nem volt semmi szükségem most, hogy még egy kirohanását is meghallgassam. Miért nem lehetett volna néhány percig úgy maradni, ahogy előbb voltunk, és addig mindketten gondolkozunk valamennyire a dolgokon? Megemésszük, vagy nem tudom. Az első hullámot meghallgatom, de muszáj vagyok reagálni. – Ez az első tizenhét év semmi nem volt? Semmi sem? Belegondolok és konkrétan az életem első két évtizede határozta meg azt, hogy ki vagyok ma. Az alapjait mindenképpen. És még valami... Azt állítod, hogy ez semmi nem volt. Végül is lemaradtam a születéséről. Az első lépéseiről. Első szavairól. Első születésnapjáról. De mindenekelőtt nem vehettem részt a nevelésében. Nem tudtam óva inteni bizonyos dolgoktól, nem tudtam neki olyan tanácsokat adni, amiket akár később, de már előbb is hasznosíthatott volna. Nem gondolhatod te sem komolyan, hogy ezek az évek semmirevalóak voltak. Mert egyáltalán nem – fejtem ki én is a véleményemet, vele ellentétben én kicsit fáradtabban az alkoholtól. De aztán meg körülbelül újult erővel folytatja a saját gondolatmenetét. Na erre sem gondoltam volna, hogy így fel fogja pörgetni az alkohol. Viszont érthető, hogy ez is olyasvalami, amiről fogalmam sem lehetett. A múltkorit nem figyelembe véve most látom először valamennyire becsiccsentve. Részegnek nem tudnám mondani, de igazából azt sem tudom, hogy milyen… Értem én, hogy egy-két megszólalásával kicsit oldani akarja a feszültséget és hangulatot, de mégse tud a szám széle mosolyra görbülni. Egyszerűen csak figyelem. Mondanék én szívesen bármit reakcióképpen a szavaira, de nem tudok. Főként azért, mert fogalmam sincs, hogy milyen a lánya. Jelenleg még nem vagyok képes azt mondani, hogy a lányunk, mert akármiről is beszélünk most, még nem tudok úgy tekinteni rá. Azaz… rosszul fogalmaztam. Nem érdemlem meg, hogy ő az apjaként szólíthasson engem. Felhozhatnám, hogy biztos megvolt már az első lerészegedése is, csak nem tud róla Camille, vagy hogy könnyedén akadhatott már ő is valaki horgára, csak az anyja nem tud róla. Végül is Camille a korában már állapotos volt, ráadásul ővele. De nem tehetem meg egyiket sem, mert fogalmam sincsen, milyen személyiségre. Ahogy rám mutat az oltárhoz kísérés megemlítése után… már egyre inkább kezdem úgy érezni magam, mint akiből kiöltek minden érzelmet. Csak nézek rá, semmi reakciót nem tudok kierőltetni magamból. Semmi olyat, ami valós lenne. Igazi. És ezt rettentően gyűlölöm. Rosszul vagyok magamtól, hogy ennyire nem tud meghatni az, amit mond. Hogy nem érzek semmi pozitívot vagy negatívat. Fogalmam sincs, hogy a következőkre mi vesz rá tehát. Az alkohol, ez a kellemetlen érzés, vagy szimplán a kíváncsiság. Valószínűleg mind egyszerre. Kezéért nyúlok, hogy ha nem veszi el, akkor közelebb húzhassam magamhoz, aztán pedig egy csókra invitálhassam őt, esetleg az ölembe is. A józan eszem és mindenem tiltakozik ez ellen, ugyanakkor kíváncsian várom, mi fog kisülni ebből. Hogy vajon még mindig képes vagyok úgy érezni iránta, mint régen, vagy ezzel a hazugsággal minden kiveszett belőlem… Érezni akarok valamit, legyen akár pozitív, akár negatív.
Nem akartam még ennél is jobban összezavarni őt, megbántani meg aztán főleg nem. Az egyik pillanatban nyugtatgattam, a másikban meg már előadtam, hogy most kezdődik az igazi élet és ezután minden csak jobb lesz. Ezt nem kellett volna, én is tudtam, s később ő is hangot adott ennek. A múltat nem lehet elfelejteni, túl sem lehet rajta lépni, főleg a mi esetünkben, nekem sem ez volt a célom. Csak a sok kesergés mellett rá akartam világítani arra, hogy mi mindent várhatunk még az élettől. Nem volt kevés a tizenhét év és nem is bepótolható. De többé semmiről sem kell lemaradnia. Megállás nélkül beszéltem, egyedül Galen szavait hallgatva álltam meg egy percre, hogy megemészthessem őket. És csupán azért nem reagáltam rájuk, mert pozitív irányba szerettem volna vinni a gondolatmenetet, nem pedig negatívba. De nem sikerült. Némán álltam előtte és figyeltem az arckifejezéseit. Soha nem kívántam még azt, hogy valakinek olvasni tudjak a gondolataiban, de most igazán kapóra jött volna egy ilyen természetfeletti képesség. Csak egy valamire lenne szükségem, amivel ha nem is százszázalékos megnyugvást, de egy kicsit tudnék biztosítani a számára. Többször eljátszottam a gondolattal, hogy milyen életünk lehetett volna, hogyha annak idején őszintén elmondtam volna neki minden tiltás ellenére, hogy terhes vagyok. Talán velem jött volna, s talán még ma is együtt lennénk. Megadhattam volna neki azt a családot, amire mindig is vágyott. Amit megérdemelt volna. Persze ezen képzelgésnek az ellentettje is könnyen megtörténhetett volna. Hogy eljön velem, de az évek alatt úgy megromlik a viszonyunk, hogy szétmentünk volna. Vagy már alapból el sem jött volna velem. Minden megeshetett volna és tényleg rettentően bánom, s soha nem leszek képes elszámolni a lelkiismeretemmel, amiért helyette hoztam meg ezt a döntést. Pedig akkor tényleg azt hittem, hogy ezzel neki teszek jót, őt mentem meg egy rossz élettől. De amióta újra találkoztunk, egyre biztosabbá vált a számomra, hogy ez hülyeség volt. Még ha szét is mentünk volna, nem lett volna rossz életünk. Nem tettem volna tönkre a jövőjét, ahogy az anyja azt megjósolta. Hiába fog talán egy napon megbocsátani nekem, én sohasem fogok magamnak. - Na mindegy, felejtsd el az egészet - hajamba túrtam és pont ültem volna vissza a kanapéra, amikor megfogta a kezemet. Azt hittem, most fog valami nyugtatót mondani vagy valahogy lereagálni a rövid stan up-omat. De ahelyett, hogy megszólalt volna, magához húzott és megcsókolt. A szívem a torkomban dobogott, lüktetett tőle az egész fejem, s hiába éreztem, hogy az eszem tiltakozott ez ellen, én nem tudtam. Amikor kezem végigsimított a nyakán, majd megpihent a tarkóján, akkor már pár másodperce az ölében ültem. Tudtam, hogy nem kellene ezt tenni, mert csak még jobban belekavarunk az amúgy sem átlátható dolgainkba, de nem bírtam ellenállni. Az első csókjával felszabadított és olyan érzést keltett bennem, mintha évek óta először tudnék igazán lélegezni. Tizenhét évvel ezelőtt csókolt meg utoljára, mégis ez a mostani azt éreztette, mintha egy nap se telt volna el azóta. A régi érzelmek elsöprő lendülettel rohantak meg és ezért nem tudtam továbbra sem megszakítani a csókot, helyette még inkább elvesztem ezekben az érzésekben. Amint azonban hozzásimultam, hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy megint önző módon viselkedtem. Nem szabadna így lezárnunk egy beszélgetést, főleg nem azok után, ami a legutóbbi ittlétekor is történt. Nem akartam, hogy azt higgye, azért csinálom ezt, hogy ezzel a bocsánatát nyerjem el, ezért szinte azonnal megszakítottam a csókot. - Gale - az ajkaira lihegtem, mialatt homlokomat az övének támasztottam és egyik kezemmel végigsimítottam az állának vonalán. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - suttogtam, s tudtam, az eszem mondogatta, hogy szálljak le róla és üljek le szépen a kanapé másik végére, de nem tudtam mozdulni. Ez után a pár percnyi kellemes pillanat után visszazuhanni a valóságba, könyörtelen volt. Hüvelykujjamat lassan végighúztam az ajkain és elmosolyodtam. - Viszont neked kell letenned - ezen halkan fel is nevettem, de attól még ez volt az igazság. Én ugyanis nem tudtam leszállni róla, ahhoz túlságosan édes volt a csábítás. De így legalább kideríthettem, hogy ő mit gondolt az előbbiről. Ha szó nélkül lelök magáról, akkor eléggé tiszta az ügy, további magyarázatot se nagyon igényelne. Viszont ha nem teszi meg, mert mondjuk benne is újra előtörtek a régi érzelmek, akkor ebből valami felettébb jó dolog is kisülhet. És itt most nem csak a mai napra gondoltam.
Ugyan tisztában vagyok azzal, hogy mennyire felesleges dolog azon morfondírozni, mi lehetett volna másképpen az életünkben, az ember kíváncsi természet és úgysem tudja megállni. Főként, ha egyedül marad a gondolataival és a jelen történései ilyen erősen hatnak rá, mint ahogyan énrám. Ebben az évben elmaradt a kellemes szilveszter, és a boldog új évek kívánása teljes szívből, helyette maradt az, hogy folyva-folyvást csak kattogott az agyam. Próbáltam kitalálni sok mindent, több-kevesebb sikerrel. Ennek oka az is volt, hogy elég gyakran elkalandoztam. Elgondolkoztam, mik történhettek volna, ha csak azért is felhív engem és közli velem a hírt. Ismerve magamat, valószínűleg hamar csapot-papot magam mögött hagytam volna és első utam oda vezetett volna hozzá. De utána mi lett volna? Nem hiszem, hogy az unokahúgommal ilyen viszonyom lett volna, mint amilyen most. Nem biztos, hogy végül jó apának bizonyultam volna – bár ezt éppen Alma miatt zárom ki, mert elég sok ideig én (is) neveltem őt. Annyit viszont majdnem határozottan kijelenthetek, hogy ha így történnek a dolgok, akkor nem ott tartanék az életben, ahol. Lefoglalt volna a gyereknevelés, hogy minden megtegyek értük és… nem tudom, hogy mindez milyen áldozatokkal járhatott volna. Viszont öröm az ürömben akkor is megvan, már csak abból is kiindulva, amit Camille mondott. Hogy lehetséges módon én kísérem majd az oltárhoz Chloét, ha egyszer sikerül úgy rendezni a kapcsolatunkat. Amire gondolok az főként az, hogy így legalább meg tudok nekik adni mindenféle anyagi támogatást, amiről csak álmodni mernek. Viszont nem véletlenül nem mondok minderről semmit. Nem akarom, hogy azt higgyék, a pénzemmel akarom megvásárolni őket, hangozzék ez akármilyen rosszul. És azt se szeretném, hogy a pénzem miatt másképpen tekintsenek rám. Mindenre fény fog derülni előbb-utóbb, majd meglátjuk, hogy mikor. Az életben olyan sok váratlan helyzet van, hogy ha akarjuk sem tudjuk eltervezni, mi fog történni benne. Kezével tarkómra simít, én pedig teljesen elveszek a csókban. Úgy néz ki, megvan a válasz az előbbikre. És még többre is. Jelen pillanatban nem akarom elengedni, csak ugyanígy magamhoz ölelni, csókolni. Úgy, ahogy már túl régen tehettem. Vagy még annál is jobban… Nem kétlem, hogy kicsit a fejembe szállt már az alkohol is, és belül még mindig érzem, hogy ezellen minden porcikám tiltakozik, én mégsem tudom abbahagyni. Úgy csókolom, mintha az életem függene tőle, akármennyire is tudom, hogy nem így van. Lehunyt szemekkel élvezem ajkainak érintését, mikor is hirtelen elhúzódik. Hirtelen fájdalmas üresség támad újra bennem. Nem kellett volna ennyit innunk. De igaza van… muszáj belátnom, hogy ez közelről sem a legjobb, legbölcsebb dolog, amit most tehetünk. Sóhajtok egy aprót, ahogy ujjával az ajkaimat simítja végig. Szavai eljutnak a tudatomig, mégse vagyok képes tenni az ügynek érdekében semmit. Végül csak elhatározom, amit kell. Nem szabadna ezt tennünk, nem így, nem most. Végül szólásra is emelem a számat. – És ha én nem akarlak letenni? – mi van? Várjunk-várjunk, én nem ezt akartam mondani! Mégis ahelyett, hogy korrigálnám magam, végigsimítok a gerincénél kezdve az oldalán át egészen a combjáig, közben pedig újra közelebb hajolok hozzá, hogy folytathassam, amit félbe hagytunk. Nem jó ötlet ezt tennünk… de most ez hihetetlenül nem tud érdekelni engem. Ha úgy érzem végül, hogy ő ezt egyáltalán nem akarja, akkor nem folytatom. Az már tényleg pofáncsapásként érne. De ha nem ellenkezik a csókom és a simogatásaim miatt… akkor elég hamar találkozik a háta a kanapéval, én pedig tovább csókolom őt, a korábbi csókokkal ellentétben most már a nyelvemmel keresve az övét. Kezemmel pedig a ruha anyagán keresztül fedezem fel a felsőtestét, hol csak simítva, bizonyos helyeken pedig kicsit megmarkolva őt. Nem szokásom ennyire a pillanatban élni… de most mégsem tudok parancsolni magamnak. És őszintén? Nem is akarok.
Tizenhat évesen az embernek senki sem garantálja, hogy jól választ párt. Sőt, inkább azt szokásuk garantálni, hogy úgysem lesz komoly a dolog. Pedig én már akkor megmondtam, hogy totálisan belezúgtam Galen-be, mikor még csak a randira készültünk. De első szerelem révén mindenki biztosra vette, hogy hamar zátonyra fut majd a kapcsolat. Ami aztán így is lett, de nem azért, amiért előtte mindenki megjósolta. Arra meg aztán végképp nem gondoltam, hogy tizenhét évvel később, ha újra egymás mellé sodor minket az élet, akkor ezt tesszük. S ugyanúgy gabalyodunk össze, akár két, hormontúltengéses kamasz. Pedig ez történt. Foghattuk volna arra, hogy az alkohol befolyásolta a döntéseinket, de nem hiszem, hogy annyira kiütötte volna mindkettőnket a tequila, hogy ennyire ne legyünk tudatában a tetteinknek. Az eszem például azt súgta, hogy ennek most kellett volna véget vetni. Még most, mikor alig történt valami. Azt leszámítva, hogy az ölében ültem, kezeimmel úgy kapaszkodva belé, mintha bármelyik pillanatban elveszíthettem volna és úgy csókoltam, mintha azzal a világot menthettem volna meg a pusztulástól. Erőteljes jelzők, de épp ilyen erőteljes érzéseket is fedeztem fel magamban, abban a percben, hogy megfogta a kezemet és közelebb húzott magához. Az eszemmel ellentétben viszont a szívem, a lelkem és a testem, teljesen máshogyan reagált Gale csókjaira. De valamiért mégis az eszem nyerte a csatát, így elhúzódtam. Nem túlságosan, de épp eléggé ahhoz, hogy fájjon. Vártam, hogy letegyen, lelökjön magáról és kettőnk közül ő legyen az erősebb, az, aki megtudja húzni a határokat. De nem így tett, én azonban hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem ennek. Bár kérdő pillantást vettem felé, ezáltal kicsit hátrébb hajoltam, a lényegen nem változtatott. Én még mindig az ölében ültem, ő pedig úgy simított végig a hátamon, az oldalamon át egészen a combomig, hogy beleborzongtam. És ez a valóság volt, nem egy álom. Újbóli csókjait örömmel viszonoztam, bár ahogy a kanapéra döntött, arra akaratlanul is mosoly rajzolódott az ajkaimra. Leírhatatlan érzés volt, ahogy ilyen szenvedéllyel csókolt, s amennyire rossz ötletnek tűnt ez pár perccel előbb, most épp annyira biztosra vettem, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett. Igazán nagy kedvemet leltem abban, hogy éreztem elkalandozni a kezeit a mellkasomon, főleg mivel jól tudtam, hogy a tinédzser önmagamhoz képest az előnyömre változtam az évek során. Én azonban nem bíbelődtem a ruhákkal és a Gale-en lévő pulóvert ügyesen levarázsoltam róla, majd a földre dobtam, miközben tovább élveztem az édes, ugyanakkor követelőző csókjait. A pólója alá a kezem már szinte magától csúszott be, hogy aztán az ő példáját követve végigsimítson a felsőtestén. - Most már elhiszed, ha azt mondom, hiányoztál? - megszakítottam a csókot, hogy játékos kérdést tehessek fel neki. És hát, kissé titkolt szándékom az volt ezzel, hogy némileg lassítsak a tempón. Nem mintha nem akartam volna őt, csak nem szerettem volna, ha mást látna bele ebbe. - Ugye tudod, hogy semmi hátsó szándékom nincs ezzel? És hogy nem vagyok részeg sem? - talán sok volt a beszédből, de ezt még mindenképp tisztáznom kellett. Nem akartam, hogy azt higgye megvesztegetés vagy bocsánatkérés miatt feküdtem alatta, sem azt, hogy azért csinálom ezt, mert részeg voltam. Ha válaszolt, ha nem, újabb csókba vontam bele, miközben egyik lábamat a derekára kulcsoltam. Két héttel ezelőtt még nem mertem volna arra gondolni, hogy valaha is ez újra megtörténik közöttünk. Erre fel, most mégis itt voltunk, a szikrák pedig ugyanúgy pattogtak közöttünk, mint annak idején, kamasz korunkban. Nem tudtam, ő mennyire gondolta komolyan ezt, de amíg lehetett, addig kiélveztem, hogy elhalmozott a csókjaival, hisz ebben a percben semmire sem vágytam jobban.
Tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, azaz fogunk nem sokára, ha egyikünknek sem lesz ereje használni a józan eszét. Jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy ennek milyen következményei lesznek, és ez valamilyen szinten kellemetlen érzéssel tölt el. Viszont akármennyire is az lenne a jó döntés, hogy ennek itt és most véget vessünk, nem megy. Túlzottan élvezem az érintéseit, csókjait, hogy ilyesmire tudjak vetemedni. Azt sem akarom, hogy azt higgye, mindez azért történik, mert nem haragszom rá, mert képes voltam megbocsátani neki, vagy mert újra meg tudok benne bízni. Akármennyire is fájna neki ezt hallania, ez egyáltalán nincs így. Olyan sérelem ez, amit nem túl könnyű feldolgozni, és ez az elmúlt két hét egyáltalán nem volt elég rá. A mostaniak azért történnek, mert az a csók visszahozta egy rég elveszett részemet, ami olyan édes, olyan finom volt, hogy nem akartam elengedni. Talán azért, mert féltem tőle, ha így teszek, akkor soha nem tér vissza? Nem tudom… de a gondolkozó énemet egyre inkább kezdem magam mögött hagyni, és engedem, hogy a régi érzések, és mély ösztönök vezéreljenek. Nem tesz semmit sem azügyben, hogy ez ne történjen meg. Szinte biztosra veszem, hogy ha nem lett volna ez a kis alkohol, amit megittünk, akkor ilyesmi nem mostanság történt volna meg, mint amire most készülünk. Hogy bánom-e? Jelenleg nem érzem így, de hogy mit fog hozni a holnap, vagy akár csak a két óra múlva, arra már nincs meg a válaszom. Segítem magamról leszedni a pulóvert, és élvezettel fogadom, hogy benyúl a pólóm alá és végigsimít a felsőtestemen, csak úgy mint ahogy én tettem azt az előbb, bár kevesebb bőrt érintve, mint ő jelenleg. Kérdőn tekintek le rá, mikor megszakítja a csókot. – Eddig is tudtam… - mármint, hogy hiányoztam neki és hogy komolyan gondolta. Lehet, hogy nem teljesen tűnt így a reakcióimból, de nem vagyok hülye. Főként azok után, hogy megtudtam, mennyi emléket megőrzött és hogy milyen hosszú ideig. Következő szavaira nem reagálok különösebben, hisz elég hamar elveszünk a másik csókjában. Ahogy ő egyik lábát derekam köré fonja, úgy én a felsője alját megfogom és elkezdem lesegíteni róla, remélhetőleg úgy, hogy ő is besegít ebben – máskülönben elég nehéz lenne. Ezt követően elszakadok puha ajkaitól és a nyakára csókolok rá többször is. Kezemmel a hasán, oldalán simítok végig. Kicsit felemelkedek, hogy magamról is leszedhessem a felsőt, aztán minden további nélkül nyúlok a melltartójáért, hogy attól is megszabadítsam. Amint ez sikerül, markomba fogom egyik mellét és úgy élvezem ki a formáját, és méretét. Kétségkívül jót tett neki ez a jó néhány év, nem mintha korábban bármi panaszra lehetett volna oka. Kicsit masszírozom, mellbimbójáit ujjaim közé csippentem és úgy morzsolgatom, húzogatom, miközben újra ajkait csókolom – már amennyire jelenleg képes rá. Néhány apró pillanatra félbehagyom ezt a csókot, és az eddig mellét kényeztető kezemet most kicsit megnedvesítem a számmal, aztán pedig a nadrágja és a fehérneműje alá csúsztatom nedves ujjaimat, és semennyire sem finomkodva érintem meg a csiklóját, amit lágy, ráérős, mégis határozott, gyakorlott mozdulatokkal kezdek el ingerelni. Remélhetőleg még mindig emlékszem, hogy mit és hogyan szeret. Lejjebb csúszok, ujjaim mozgása nem hagy alább, számmal viszont rácsókolok mellére, és finoman nyalogatom, ingerlem mellbimbóját, körözve körülötte, majd kicsit megszívva. Elidőzök egy kis időt itt, odalent pedig csiklója helyet már két ujjamat belevezetem hüvelyébe és lassan mozgatni kezdem benne azokat. Tovább haladok csókjaimmal, felsőtestének minden apró centiméterét bejárva. Időközben egyértelműen én is egyre lejjebb csúszok, a végén már a kanapéról is lemászva. Kigombolom farmerja gombját, lehúzom a cipzárt, majd pedig a nadrágot is leráncigálom róla a bugyijával egyetemben, és a többi ruhadarab közé ejtem. Kezemmel felfelé menet végigsimítok a combja külsején, ahogy belül pedig lágy csókokkal halmozom el, hogy teljesen megőrjítsem. Nem tudom még mindig, hogy ez miért történik. Azt viszont igen, hogy szeretnék neki örömet okozni. Más téren nem igazán tudom megtenni és őszintén szólva annyira nem is akarom. De ez most más akkor is. Odaérve a legérzékenyebb pontjához, ha magától nem tette volna meg, hát én most széjjelebb tárom kicsit a formás lábait, hogy könnyebben odaférkőzhessek hozzá. Csiklóját nyelvemmel érintem meg először, finoman nyalva bele, mint valami édes nektárba, nagy kíváncsisággal, hogy vajon még mindig ugyanolyan az íze, mint arra emlékszem. Következőleg a számmal megszívom kicsit, majd nyelvemmel folytatom a kényeztetését. Idejeközben újra két ujjammal belényomakodok és így folytatom a kényeztetését, szinkronban az ajkaimmal, nyelvemmel. De rég éreztem már ilyet, mint jelen pillanatban… és még csak most kezdtük el.
Annyi hibát vétettem az életemben, s hiába súgta azt az eszem, hogy most is épp elkövetni készülök egyet, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ha nem éreztem volna, hogy Galen akar engem, akkor még talán könnyű is lett volna az eredeti medrébe visszaterelni a történéseket. De így, hogy cseppet sem fukarkodott a csókjaival és az érintéseivel, képtelen voltam leállítani. Annyira régen lehettünk utoljára egymáséi, hogy az már fájt. Még akkor is, ha majdnem két évtizedig nem is láttuk egymást. Azóta annyi minden történt, annyi minden változott, hogy jelenleg - az alkohol hatására - a kíváncsiságunk egymás iránt az egekig szökött. Mikor legutoljára ilyen formában együtt voltunk, akkor túl fiatalok voltunk, s habár nem tartoztunk a bénázó kamaszok közé, s igen kellemesen is elütöttük akkor az időt, ez már most, a kezdeteiben más volt. Azt nem mondhatnám, hogy nem voltam épp annyira ideges, mint akkor, hisz alkohol ide vagy oda, a szívem most is a torkomban dobogott, pedig nem most készültem átesni a szűzkeresztségen. Amikor időnyerés céljából megszólaltam, azt hittem, felébred majd a józan eszem és megállásra utasít, de végül nem ez történt. Feljebb ültem az ágyon, míg segítettem neki leszedni a felsőmet, de amint ez meg volt, szinte azonnal vissza is dőltem a kanapéra. Pár forró csókba még bele tudtam vonni, mielőtt elszakadt volna az ajkaimtól és a nyakam felé vette az irányt. Csendesen sóhajtoztam, mintha attól tartottam volna, hogy bárki is meghallhat minket, holott erre semmi esély sem volt. Az a rövid másodperc, míg lehúzta magáról a felsőjét, óráknak tűnt, s alig vártam, hogy újra visszahajoljon hozzám és minden figyelmét nekem szentelje. Vagy épp a melltartómnak, amitől könnyen és egyszerűen megszabadított. A melleim ingerlése miatt ezúttal valamivel nehezebben csókoltam őt, mint korábban, de ez inkább elégedettséggel tölthette el őt, mintsem bánattal. Egy pillanatra megszakította a csókot, s míg ő az ujjait nedvesítette a szájával, addig én az ajkaimat, de igazából annyira el voltam foglalva azzal, hogy az arcát fürkésszem, hogy bele se gondoltam abba, mi lehet a következő lépése. Csak akkor sóhajtottam fel némileg hangosabban, mint az előbb, mikor keze már a fehérneműmben volt és a simogatásaival ingerelt. Kezeimmel eddig a hátát simogattam, de ahogy lejjebb csúszott a mellkasomra, úgy fúrtam bele ujjaimat a hajába. Gyakrabban sóhajtoztam, s kezdtem elveszíteni az uralmamat a saját testem felett, mivel teljesen átadtam magamat Gale-nek. Főleg azután, hogy megéreztem két ujját is magamban. Szinte észre se vettem, ahogy a csípőm felvette az ő ütemét és a kezével együtt mozgott. Egyre lejjebb csúszott rajtam, csókokkal hintette a bőrömet, nekem pedig annyira volt csak energiám, hogy a kezeimmel eltakarjam az arcomat. Egy kósza gondolatként megfordult a fejemben, hogy most még nem lenne késő itt megállni. De ahelyett, hogy megszólaltam volna, újra megemeltem a csípőmet, segítve őt a nadrágom és az alsóneműm levételében. Libabőr futott végig a testemen, ahogy végigsimított a lábaimon, a józan eszem hiába kongatta a vészharangot, a szívem és a testem mindezt figyelmen kívül hagyta. Az egyik kezem az kanapéra zuhant, a másik a számra csúszott, s ezzel egyidejűleg nyögtem fel, amint megéreztem a nyelvének játékát a lábaim között. Innentől kezdődően a csendes, visszafogott nyögéseim hallatszódtak csak, amelyek tökéletesen követték Galen kényeztetését és az ő által diktált tempót. Nem csinálhatta ezt sokkal tovább, nem engedhettem neki, mert akkor túl hamar a csúcsra repített volna. Nehezemre esett feljebb ülni, a kezeimmel alig tudtam hozzá érni és arra kérni, hogy megálljon, mert nem csak az érzés, de maga a látvány is túlságosan izgató volt. - Gale - halkan szólítottam, erőtlenül, zihálva, remegő hangon, majd végül csak beletúrtam a hajába és megállásra intettem. Felálltam a kanapéról és őt is magammal húztam. Hozzá simultam, magamhoz öleltem és vadul faltam az ajkait, éppen csak addig míg némileg lejjebb csitítottam saját magam. A csókjaim nem szűntek meg, de ezúttal én voltam, aki elszakadt az ajkaitól és inkább a mellkasára hintettem pár apróbb csókot. Közben az övét csatoltam ki és a segítségével a farmerétől és az alsónadrágjától is megszabadítottam. Ugyanúgy, ahogy ő tette velem az előbb, finomkodást nem tűrve, határozottan érintettem meg a férfiasságát, lágyan simogatva kényeztettem. Egy rövid másodpercre engedtem el, míg a mellkasánál tolva arra kényszerítettem, hogy helyet foglaljon a kanapén. Fölé hajoltam, megcsókoltam, miközben végigsimítottam a nyakán. Kezeim simításának útvonalát, mely végighaladt a nyakától egészen az ágyékáig, azt mind apró csókokkal kísértem. Letérdeltem elé és kínzó lassúsággal játszottam a legbecsesebb szervével. Először csak a kezeimmel, de később már a nyelvemmel is végigsimítottam rajta, hogy pár másodperccel később az ajkaimmal kényeztethessem. Fokozatosan engedtem a számba, lassú léptekkel, amiken aztán egyre jobban gyorsítottam, közben kezeimmel követtem minden mozdulatomat, hogy többszörösen okozhassak örömöt neki. Habár kimondatlanul is tudtuk, hogy ezzel semmi sem lesz elrendezve a múltunkat illetően, valahol mégis mindketten azon dolgoztunk, hogy legalább ezen a téren egy kis boldogságot, felfrissülést, megkönnyebbülést adhassunk egymásnak. Ennek tudatában kényeztettem őt tovább, hogyha minden problémáját nem is tudnám elűzni a jelenlegi cselekedeteimmel, legalább addig, míg egymással foglalkozunk, addig okozzak neki örömet. Gyorsabb tempóra is váltottam, mert kész voltam minél intenzívebb érzésben részesíteni őt. De még mielőtt a csúcsra érhetett volna, felálltam és újra az ölébe ültem, hogy ismételten hozzásimulhassak és birtokba vehessem az ajkait.
+18 Sóhajtozásai, halk nyögései teljesen felkorbácsolják bennem a vágyat. Egyre kevésbé tudok már a fejemmel gondolkodni, és sokkal inkább csak az ösztöneim hajtanak. Tisztában vagyok vele, hogy esélyesen ez most mennyire nem lesz egetrengető élmény egyikünk számára sem. A legutóbbi alkalmunkhoz képest semmiképpen. Akkor túlfűtött minket a szerelem, az egymás iránt érzett vágyak, most viszont inkább csak az utóbbi van jelen. A részemről legalábbis. Ha valaha is sikerül megbocsátanom neki, megbízni benne, és újra szeretni őt teljes szívemből, akkor mindez meg fog változni. De hogy ez mikor fog bekövetkezni, arról fogalmam sincsen. Ez is olyasvalami, amit nem tudnék megmondani, ha akarnék sem. Számomra az ilyesfajta együttlétek sosem tudtak csupán a testiségek kielégítéséről szólni. Én nekem nem megy ez csak úgy csettintésre, mint sokan másoknak. Nem, nekem kell, hogy legyen ennek valami érzelmi töltete. Legalábbis eddig teljesen úgy hittem. Most viszont… kétlem, hogy hirtelen pálforduláson mentem volna keresztül és hazugság lenne olyasmit is állítani, hogy mindaz, ami köztünk volt anno, az teljesen kiveszett, egész egyszerűen csak megfakult. De azt nagyon. Elgondolkoztam, hogy végigviszem, amibe belekezdtem, de végül csak amellett döntöttem, hogy nem lépem ezt meg. Mégis, minél tovább akartam őt kényeztetni, hisz rettentő jó érzés volt újra megízlelni őt idelent. Végül ő az, aki megálljt parancsol mindennek. Eltol magától, feláll és engem is húz magával. Ahogy csókol engem, közben ugyanúgy simogatom őt lent, hisz különösen jó érzés megérinteni őt és érezni, mekkora hatással vagyok rá. Mikor viszont egyértelműen a kezébe kerül a stafétabot, és elkezdi csókolgatni a felsőtestemet, illetve a nadrágomtól is megszabadít, akkor abbahagyom ingerlését. Helyette átadom, hadd csináljon azt velem, amit akar. Halk sóhajt hallattam, ahogy férfiasságomhoz ért és elkezdett kényeztetni. Eleve fel voltam már izgulva, de most ez nagyon is rásegít még pluszban. Nem ellenkezek, mikor a kanapéra taszít. Tekintetemmel mindvégig figyelemmel kísérem, amit csinál, és halkan felmorranok, mikor férfiasságomat a szájába veszi. Kezemmel beletúrok a hajába, tarkójára simítva, és valamelyest segítve a fejének mozgatásában. Sóhajtozások, halk morranások, és égető vágy, ez jellemzi az elkövetkező néhány percet. Ahogy gyorsít, úgy markolok bele egyre keményebben a hajába. Érzem, hogy nem kellene már sok ahhoz, hogy átlibbenjek a túlsó partra, de szerencsére ő is. Ölembe férkőzik, én kezemmel fenekébe markolok, és viszonzom a csókját. Végül, ha ő maga nem emelkedne meg, akkor én segítem, és vezetem bele férfiasságomat, majd hagyom, hogy rám engedje magát. Amennyiben nem kezdene el mozogni, én teszek így, és finoman mozgatni kezdem a csípőmet alatta. Remélhetőleg ezzel ösztökélem őt is. Ha így lesz, akkor pedig át is adom neki a terepet, és kiélvezem ezt az egész helyzetet, amennyire csak tudom. Áttérek nyakára, mellbimbójával játszadozok, és fenekét markolászom, sóhajainkkal, az ő nyögésével és az én morranásaimmal betöltve a teret. Hogy még tovább húzhassam a történéseket, hirtelen megemelkedek, viszont ki nem mozdulok belőle. A kanapéra eresztem őt, és fölé hajolva csókolom meg újra, ahogy lassan elkezdem mozgatni a csípőmet. Már-már kínzóan csigatempóban. De az idő múlásával ez egyre gyorsabbá, keményebbé, szenvedélyesebbé válik. Egyikünknek sem kell már sok a kielégüléshez, ezt pedig tisztán érzem. És valószínűleg ő is. A végéhez közeledve újra és újra, gyorsan teszem magamévá, míg végül egész testemet át nem járja az a jól ismert bizsergés, és mikor tövig vagyok benne hirtelen megfeszül a testem. Forrón élvezek Camille-ba, beléengedem mindenemet, ahogyan az utolsó cseppig megkönnyebbülök. Hevesen lihegve próbálok kicsit magamhoz térni, de ez jóval nehezebben megy, mint azt gondoltam volna…
Azt hittem, hogy majd nagyobb erőfeszítéseimbe fog kerülni az, hogy kikapcsoljam az agyamat, ehelyett elég volt egyetlen csókját éreznem és onnantól elvesztem. Se ő, se én nem voltunk hajlandóak megálljt parancsolni se magunknak, se egymásnak, így a következményekkel sem törődtünk. Egyelőre. Sose bonyolódtam könnyedén ilyen helyzetekbe, de Galen mellett egyszerű volt elveszíteni a fejemet. Az sem érdekelt, hogy még délelőtt búcsút mondtam a józanságomnak, s teret engedtem a vágyaimnak, amik aztán Gale karjaiba löktek. Mindezt a nappali kellős közepén... amire ezelőtt sohasem volt példa. Sőt, valójában soha nem is hívtam meg magamhoz senkit sem. Egészen egyszerűen nem akartam, hogy a rövid kapcsolataim bármilyen emléket az otthonomban hagyjanak. Minden olyan szélsebesen történt. Hiszen az egyik pillanatban még iszogattunk, a másikban pedig már el sem bírtunk szakadni egymástól. Foghatnám az egészet a tequilára, de valójában az alkohol csak feloldotta a gátlásokat, teljesen más emberré nem változtatott minket. Ahogyan kényeztetett, úgy egyre hangosabban sóhajtoztam és tényleg minden maradék erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy képes legyek megállítani őt. Pedig nem szívesen tettem, de egyedül az lebegett célként a szemeim előtt, hogy őt is hasonló élvezetekben részesíthessem. Ehhez szerencsére neki sem volt semmi ellenvetése. Megörültem, mikor hallottam a felnyögését, mert ebből is tudtam, hogy igen is tetszett neki, amit csináltam. Ahogy a hajamat fogta, abból éreztem, hogy éppen mennyire élvezi a kialakult helyzetet. Engem pedig a kényeztetése és a hangosodó nyögései még jobban feltüzeltek, ezért is kellett megállnom. Az ölében ülve, hozzá simulva és a csókunk közben is, összefonódtak a karjaim a nyaka körül, ezzel is még közelebb húztam őt magamhoz. Kezemmel hol a hajába túrtam, hol a szakállába, egyszerűen szükségem volt arra, hogy simogassam, hogy hozzá érjek. Megemelkedtem, s éreztem, ahogy segített utat találni a férfiasságának, de csak egészen lassan ültem rá, hogy aztán teljesen elvesszen bennem, amit én egy elégedett nyögéssel díjaztam. Lassan kezdett el mozogni bennem, s én is ugyanezt a tempót vettem át tőle, de ahogy áttért a nyakamra és a melleimre, úgy egyre jobban gyorsítottam. Túl sok helyről kaptam az ingerlést, ami miatt képtelen voltam egy lassabb tempót diktálni, pedig szerettem volna. Nem akartam, hogy hamar vége szakadjon az együttlétünknek, nem akartam a későbbi kínos pillanatokat az újbóli találkozásnál. Hisz tudtam, hogy valamiképp gondot fog okozni nekünk a jövőben, hogy ma átléptünk egy határt. De ennek ellenére se tudtam elszakadni tőle, ahhoz túlságosan is élveztem a helyzetet. Bár azt hiszem, ő is pontosan így volt ezzel. Ahelyett, hogy ebben a formában ért volna minket a kielégülés édes robaja, inkább a hátamra fektetett, ezzel is még több lopott percet szerezve nekünk. Vágytól túlfűtve, boldogan csókoltam vissza, halk, elnyújtott nyögésekkel reagálva a lassú tempójára. Az időérzékem elveszett, így nem tudhattam, mennyi ideig bírta tartani ezt a csodálatosan kínzó ütemet, de a nyögéseink szaporodásával együtt ő is gyorsabban kezdett el mozogni. Lábaimat a csípője köré fontam, felsőtestem egyre többször emelkedett el a kanapétól, egyik kezemmel a tarkójába, másikkal a karjába kapaszkodtam, a nyögéseim pedig egyre hangosabbá váltak. Talán egy másodperccel előbb érhettem el a csúcspontra, ami egész testemet megremegtette, majd ezt az érzést tovább fokozta az, ahogy Galen is elélvezett. A kielégülést követő lihegéseink és sóhajtásaink is összhangba kerültek, aminek hallatán halványan elmosolyodtam. Hiába kapkodtam a levegőt, s hiába tudtam, hogy ez az egész csak szex volt és más semmi, mégis loptam még tőle egy-két apró, édes csókot, amolyan búcsú gyanánt. Amint pedig végleg elszakadtam az ajkaitól, elengedtem őt a karjaim és a lábaim öleléséből is. S ha elhúzódott tőlem, felültem a kanapén, tekintetemmel a ruhadarabjaim után kutattam. Egy szempillantás alatt felálltam s magamra húztam az alsóneműmet és felvettem a melltartómat is. A farmeremet húztam éppen magamra, amikor a lábam elakadt Gale egyik felsőjében. Felvettem azt a földről és odasétáltam hozzá, átnyújtva neki a ruhadarabot. Megtehettem volna, hogy egy csókért cserébe engedem csak át neki a felsőjét, de nem akartam, hogy ez már sok legyen neki, még akkor sem, ha korábban ő csókolt meg engem először. Tudtam, hogy ezzel nem oldottunk meg semmit, nem is akartam ennyivel lerendezni a dolgot, de attól még élveztem az együttlétet. Felöltözni is csak azért kezdtem el ilyen gyorsan, hogy ezzel is mutassam, nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget annak, ami történt. Vagyis de... mert mégis csak lefeküdtem vele, de nem azért, mert ettől bármiféle megbocsátást vártam volna. Egyszerűen kívántam őt és vágytam az érintéseire. Ha elvette tőlem a felsőjét, akkor én is magamra kaptam az enyémet és szótlanul visszaültem a kanapéra, hajamba fúrva ujjaimat, hogy megigazíthassam a rakoncátlan tincseimet. Nagyokat sóhajtottam, hogy végre lecsillapítsam a szívem dobogását, mindeközben végig magam elé néztem. Nem akartam látni, ahogy fejét vesztve kimenekül a házból, amint elönti a felismerés, arról, hogy mit is tettünk.
Bármilyen jó is lenne – Camille-nak legalábbis biztosan -, de ezzel a mostani együttlétünkkel még semmi nincs elfelejtve, vagy megbocsátva. Viszont az bizonyosságot nyert, hogy még mindig képesek vagyunk bő harmincévesen is úgy viselkedni, mint tinédzserként. Elkapott a hév minket, mi pedig engedtünk neki, ebből pedig ez kerekedett ki. Mondhatnám úgy is, hogy a kíváncsiságom, miszerint teljesen semleges vagyok-e érzelmileg iránta, az enyhén túlteljesített. Egy csókért hajoltam csak hozzá, aztán most már ruha nélkül kényeztetjük a másik testét. Nem sietünk el semmit. Időnk az van, mint a tenger, eléggé a nap elején vagyunk, és nem hinném, hogy Chloé olyan hamar hazajönne jelen pillanatban. Lassan kezdem el mozgatni a csípőmet, amit ő nemsokára átvesz tőlem, de kicsivel később már egész nagy tempóra vált a lovaglása. Nem a legkönnyebb így a melleire és nyakára figyelnem, de megteszek minden tőlem telhetőt. Közeledett a vég mindkettőnk számára – ő sem hiszem, hogy mostanság volt együtt másik férfival -, ezért viszont döntenem kell. Maradunk így és éljük át ebben a helyzetben az orgazmust, vagy kicsit még halasszuk. Nemsokára pedig már fölötte vagyok és folytatom a mozgást. Lábait derekam köré fonja, én lágyan rásimítok a combjára, mozgásom viszont egy pillanatig sem hagy alább. Fáradhatatlanul robotolok a kielégülés felé, és nem csak az enyémet tartom szem előtt, hanem az övét is. Ezért is simítok rá a legérzékenyebb pontjára, hogy kicsit előrébb lökjem, mint én. Jót mosolygok magamban azon, hogy mikor még odalent kényeztettem a számmal, akkor mennyire visszafogott volt, most pedig már elengedte magát teljesen. Ezen a ponton valószínűleg már rájött, hogy úgysincs megállás vagy visszavonulás. És tényleg nincs. Következő pillanatokban megfeszül a teste, és vele együtt élvezek el én is. Csókját viszonzom, amennyire tudom, és próbálom rendezni a szívverésemet, több-kevesebb sikerrel. Jelenleg ellennék ebben az állapotban órákig is, de miután érzem rajta, hogy lábaival elereszt és karjaival is, csak muszáj vagyok. Mindezek előtt viszont újra odahajolok hozzá, kezemmel arcára simítok és nyelvemmel az övét keresem, hogy én is adhassak neki egy utolsó csókot. Legalábbis ami ezt az együttlétet illeti. Kicsit csalódottan nézem, ahogy elkezdi magára kapdosni ilyen hamar a ruháit. Mikor felém nyújtja a felsőmet, akkor a póló helyett az alkarját fogom meg és húzom közelebb úgy magamhoz egy újabb csók erejéig. Végül csak kiveszem a kezéből és felkapom magamra a ruhadarabot. Boxeremet és nadrágomat egyaránt felkapom és magamra húzom, a pulcsimért viszont nem nyúlok, csak a kanapé karfájára teszem. A hajgumit kiszedem a hajamból, hogy aztán kicsit kézzel kifésülve az elég kócos – Camille-nak köszönhetően – tincseimet újra hátraköthessem. Bár most már nem az egészet, csak félig, hogy ne lógjon az arcomba. Eddig is sikerült rendezni a légzésemet, és végül rápillantok Camille-ra, majd kezem a combjára simítom. – Mielőtt elkezdesz aggódni, nem bántam meg az előbbit. Épp ellenkezőleg. És remélem te sem – ez egyben egy kijelentés és kérdés is, amit a hangsúlyomból valószínűleg ki is érezhet. Kíváncsian fürkészem az arcát. - Egyébként sokat javultál az ágyban, ha szabad megjegyeznem. Azaz esetünkben a kanapén – mondom neki egy féloldalas halvány mosollyal az arcomon, hogy kicsit oldjam ezt az alig, de jelenlévő feszültséget. - Majd beszélsz Chloéval, ha hazajött? Hogy szeretnék vele találkozni valamikor, amikor neki jó. Ha adsz valami papírt vagy a telefonod, a számom is megadom, ahol el tudtok érni. Vagy a címemet – azt már tisztáztuk, hogy szeretném én is megismerni a lányunkat, és valahogy pedig nekik is el kell érniük engem. Nekem ugyan megvan a lehetőségem arra, hogy a számukat is megszerezzem könnyedén, de nem akarok ilyenekhez folyamodni. A végén még azt hiszik, hogy őrült vagyok. Talán kicsit igazuk is lenne, tekintve az előbb történteket. De ahogy mondtam neki is, nem bántam meg. Egyáltalán nem.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (Preston lakás)
