Konyha & étkező (Brooks ház)

[február 17. szombat; 1 héttel a baleset előtt]

A Megs-el megbeszéltek szerint, reggeli után a legifjabbat felöltöztetve és két napi holmival ellátva, na meg persze az elmaradhatatlan plüss oroszlánnal együtt az autóba ültetem. Kölcsön autóba, hogy pontos legyek, mert bár beszéltünk arról, hogy ideje lesz nekem is beszerezni egyet és lecserélni a motoromat, még nincs meg a négykerekű járgány. Sokáig nem húzhatom már, munkába járni is egyszerűbb úgy, arról nem is beszélve, hogy Zachet - és idővel a kisebbet is – könnyebb lesz úgy hordani ide-oda. Ettől függetlenül, akármennyire is diktálja a józan ész és logika, nehezen mondok le a kétkerekűmről, eladni meg egyáltalán nem akarom.
- Biztos mindent bepakoltál? – utolsó kérdés, mielőtt legurulnánk a felhajtóról, most még egyszerűbb visszaszaladni az esetleges elfelejtett játékért, amit mindenképpen magával akar cipelni.
- Igen, mindent. – bólogat Zach határozottan. Azon már túl vagyunk, hogy pisilni biztosan nem kell-e neki, mert az út elég hosszú és jobb lenne, ha nem kellene megállnunk közben sehol.
A városból való kihaladás teljesen nyugalmas és rendben is történik. A hétvége első napjához képest mindenképpen. Három hete már, hogy a sárcsuszamlás történt, ennek köszönhetően pedig már lehúzódott a duzzanat a csípőmről és a környékéről, mostanra a zöld minden árnyalatában – néhol még egy kis halvány kékkel megspékelve – játszik. A fájdalom elmúlt és érzékenynek is akkor mondanám csak, amikor konkrétan piszkálom, egyébként nincs gond. Csak hát tényleg ronda, de előbb-utóbb ennek is vége lesz.
Azt viszont nem mondanám, hogy lassan megszokom a munkámat a tűzvizsgálóknál. Igazából borzasztóan unom magam és azzal se nagyon sikerült megbarátkozni, hogy kizárólag hétköznap reggeltől délutánig dolgozom. Az egyetlen haszna, hogy Zachet könnyedén tudom oviba vinni és elhozni is, de ezen kívül semmi nem szól mellette. Hiányoznak a kivonulások, a munka sűrűje és egyáltalán a 24 órás műszakok is. Persze, tudom, hogy csak átmeneti ez az egész és én döntöttem így, a baba érdeke pedig, hogy vigyázzak rá és magamra, de ettől azért még hiányzik a munkám.
Mielőtt beérnénk Tacomába, rácsörgök Megre, hogy még nagyjából húsz perc, mire odaérünk, így jobban tud számolni az érkezésünkkel. Zach teljesen a plafonon van az izgatottságtól, hogy Connorral tölti a hétvégét és ahogy egyre közelebb érünk, úgy sózódik be a hátsó fele jobban és jobban. Annyira, hogy mire leparkolunk, megoldja magának a biztonsági öv kicsatolását és a kocsi ajtajának kinyitását is. A táskája behordását viszont már rám hagyja. Connort meglátva az első fél perces egymásnak örömködés után a két gyerek olyan gyorsan tűnik el egy Szia Meg! kinyögése után, mintha legalábbis égne a fenekük.
Kiveszem a csomagot és én is követem a gyerkőcöket az épülethez, amikor pedig Meget is meglátom, átölelve köszöntöm őt.
- Szia. Mi újság, hogy vagytok? – lépek be mögötte/mellette a házba. Még nem voltam itt, mióta beköltöztek, ez az első alkalom.
- Szép a házatok. – illik megjegyezni, plusz még igaz is. Otthonos, kellemes már az is, amit csak eddig láttam belőle.

Miután Jackie rámcsörgött, hogy már csak húsz perc és itt vannak, Connor még inkább felpörgött. Már reggel óta képtelen volt nyugton ülni két percnél tovább, annyira izgatott volt, hogy a kis pajtása átjön, méghozzá egész hétvégére! Minden előttünk elhaladó autó hallatán az ablakhoz rohant, hogy kikémleljen az utcára és a sorozatos csalódások után sem adta fel, újra és újra, ugyanolyan lelkesedéssel kapta fel a fejét az autók jellegzetes hangjára.
Én a konyhában ténykedtem, Zola a járókában tett-vett, teljes nyugalomban. Igazi kisangyal volt, képes volt hosszú időn keresztül egyedül ellenni a játékaival és tényleg csak akkor igényelt felnőtt jelenlétet, amikor valamire szüksége volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy minden adandó alkalommal a járókába tettem, de most, hogy a konyhát pakolgattam, nem tudtam vele játszani, a lakásban pedig így nem kószálhat, hogy Connor megvadult kiscsikó módjára nyargalászik fel és le az egész ház területén.
Az utolsó piszkos edényeket pakoltam a mosogatógépbe, amikor Connor izgatottan ugrott le az ablak elé tolt fellépőről, lelkesen rikácsolva, hogy megjöttek, megjöttek! Egy konyharuhában megtöröltem gyorsan a kezemet, hogy az időközben már az ajtón kiszáguldó fiam után siessek. Az egymásnak örvendezés utolsó mozzanatait csíptem el az ajtóba érve.
- Szia Zach! - nevetős hangéllel fordulok a fiúk után, meg sem lepődöm, hogy egyből le lettünk ejtve. Inkább a érkező Jackie felé irányítom figyelmem, hogy viszonozva az ölelését köszöntsem és invitáljam egyazon lendülettel beljebb.
- Szia! Köszönjük szépen, jól vagyunk. Azt leszámítva, hogy Connor gumilabdát megszégyenítő módon pattog reggel óta, egészen nyugodt délelőttünk volt. És nektek hogy telt az utatok? Minden rendben? - teszem fel én is az első érdeklődő kérdéseimet, miközben becsukom magunk mögött az ajtót. A nagy jövés-menésre Zola is felkapta a fejét, a járóka széleibe kapaszkodva már álló helyzetbe tornázta magát, hogy hatalmas szemeivel kémlelje, mi történik.
- Köszönjük szépen, sokáig válogattunk, mire megtaláltuk a tökéletest - sajnos nem hullott az ölünkbe, de megleltük, szóval most már minden nagyszerű.
- Maradsz egy kávéra, teára, üdítőre, akármire? - böktem hüvelykujjammal a konyha-étkező irányába. Jó lenne, ha maradna, úgyis elég ritkán adódik alkalmunk beszélgetésre, érdemes volna kihasználni a kínálkozó lehetőséget, remélem nem kell egyből hazarohannia.

Zach és persze a kis barátja után pillantva csak megrázom a fejem röviden. Nem sokáig voltunk – vagy inkább semeddig sem – lényegesek a szempontjukból, amint meglátták egymást, úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Rosszallás viszont nincs bennem, igazából örülök annak, hogy Zach ennyire jó kis barátot lelt magának Connorban és fordítva is.
- Zach nagyjából a pepitája ennek. – legyintek egyet röviden, a gumilabda effekt nálunk is bejátszott, már gyakorlatilag tegnap egész nap is, nemcsak ma reggel.
- Teljesen jól egyébként köszi. Persze itt-ott megjegyezte, hogy mehetnénk gyorsabban is.. – ingatom meg a fejem, az orrom alatt somolyogva, mert sajnos nálam olykor tényleg befigyel a sebességhatár átlépése, de nem akkor, amikor a kiskorú is velem van. Így pedig mindenhol kénytelenek voltunk betartani a sebességkorlátozásokat. Legalább nem érkezik kellemetlen hangvételű levél a jármű tulajdonosának, amiért valószínűleg én is kapnék, már amennyiben a lencsevégre kapás is bejátszana a történetben...
- ..de nem tettük. Örülök, hogy jól vagytok. Zola merre? – amellett, hogy a végletekig így van, nem akartam természetesen csakúgy elmenni a kérdéseimre adott válasza mellett, a legkisebb utáni érdeklődésem meg zsigeri, hiába nem volt még túl sok lehetőségem arra, hogy eltöltsünk némi időt együtt.
Beljebb kerülve, leteszem Zach tatyóját, ahol helyet találok rá és talán nem is lesz túlságosan útban addig, amíg a fiatalúr fel nem viszi a szobába, amit a feltételezésem szerint meg fog osztani Connorral(?).
- Megérte. – mármint válogatni, tényleg kifejezetten pofás a házuk, már, amit így eddig sikerült látnom belőle. A járókában figyelő kis miniséget meglátva szélesebb mosolyra húzódnak az ajkaim és óhatatlanul is integetni kezdek az érdeklődő csemetének.
- Egy teára a legnagyobb örömmel és, ha nem nagy gond, akkor pisilni is elszaladnék. – bocsánatkérően futnak összébb a szemöldökeim, mert nyilván ez azért nem a világ legkellemesebb dolga, hogy kérnem kell, viszont annál inkább kötelező kísérője a jelenlegi ..állapotomnak. Hát ez van.
Ha elmondja merre kell mennem, akkor a könnyítéssel kezdeném – mostanában, mint valami mini vízi erőmű, úgy működöm – és csak azután térek vissza a felnőtt társasághoz.
- Segíthetek valamit esetleg? – ha már jeleztem, hogy azt a teát szívesen elfogadom, akkor azt hiszem az a minimum, hogy besegítek.
- Tényleg nem lesz a terhetekre Zach? – a két kis gézengúz mindent megtette annak érdekében, hogy ez a találka létrejöhessen, efelől kétségem sincs, azonban a telefonon történt egyeztetések mellett is azt gondolom, hogy erre nem árt rákérdezni. Most még minden módosítható és hát érthető okokból kifolyólag nem kísérelnék meg egy visszakirándulást a megbeszélt idő előtt, hiába nincs a két város leküzdhetetlen távolságra egymástól.

- Ennek én is. ..és hát gondolom ők is. – oké, ez nyilván egyértelmű a látottakból és a tapasztaltakból is. Azt hiszem Connornak nagy része van abban, hogy a Zachel történtek után és ellenére megint boldog és viszonylag kiegyensúlyozott kisfiú lehet. Legalábbis úgy vettem észre, hogy többi kis ovis társa és barátja koránt sem volt rá olyan hatással, mint Ron unokaöccse.
- Pedig általában a korához képest egészen ügyesen és jól kivárja a sorát úgy mindennek, de amikor megtudta, hogy eljöhet hozzátok, mintha kicserélték és jól besózták volna. – széles ívű mosollyal az ajkaimon csóválom meg a fejem, de rosszallás nincs bennem szemernyi sem.
- Connor másmilyen volt kisebb korában? – őszintén szólva fogalmam sincs mennyire volt nyugodt gyerek vagy sem, sose kérdeztem és sose volt róla szó. Arra csak röviden bólintok, hogy merre is van a pöttömebbik. A kiskorú táskáját automatikusan a jelölt bútorra helyezem és éppen akkor fordulok vissza a másik nagykorú felé, amikor a kertet említi.
- Szívesen megnézném. – már, ha szabad természetesen. Nálunk igazából csak fűvel van az egész bevetve, mondjuk úgy, hogy egyikünk se rajong a kertészkedését különösebben. A füvet meg csak nyírni kell, más igénye nagyon nincs. Ami meg van, azt az éghajlat és az időjárás elintézi.
Zola nagyon aranyos, ahogy a maga módján üdvözöl, a látványtól pedig szélesebb ívű mosoly költözik az ajkaimra.
- Köszi! – a mosdót az instrukcióknak megfelelően keresem és találom is meg. Rövid idő múlva pedig újra csatlakozom Meg társaságához.
- Persze. Bármelyiket szabad? – fordulok vissza a vállam felett, ahogy kinyitom a szekrényt, amiben ott sorakoznak a bögrék. Ha rám bízza, akkor találomra leveszem a legkönnyebben elérhető kettőt és a pultra teszem őket, amikor a választékot tolja elém.
- Ez tökéletes lesz, köszönöm. – a jázminos zöld tea mellett döntök, amikor kiveszem az egyik filtert és az egyik bögrébe teszem.
- Oké. Azért, ha bármi van; mondjuk az agyadra mennek vagy akármi, csörögj nyugodtan. – nálam nagyobb tapasztalata van a gyerkőcökkel, ezt én is tudom, de érthetően tényleg nem szeretném, ha teher vagy sok lenne a túl sok másfél méter alatt rohangászó és nem ügy vagy gond átugrani. Azaz egy óra, valójában nem távolság. Olykor a városon belül nem érek át ennyi idő alatt A pontból B-be haladva.
- Hogy viseli ezeket Connor? – amikor velünk van(nak), az nyilván teljesen más, mint amikor otthon. Igazság szerint a téma nagyon is érdekel, de nem csak Connor és Zola kapcsán, hanem, mert hamarosan nálunk is aktuális lesz az, hogy a nagyobb miként is fogadja majd a kisebbet. Vagy egyelőre csak annak a gondolatát, hogy lesz kisebb, amikor beavatjuk őt is.
- Igen, időnként ránk néznek. Az elején többet, most már nem annyira. – fogok bele a másik vége felől a kérdések megválaszolásába. - Jól vagyunk, köszönjük. Igazából.. ..lenne valamit, amit talán nem nekem kellene elmondani, de tekintve, hogy most Ron és te.. – nem annyira akarom tovább fűzni ezt, mert nálam sokkal jobban tudja miként is vannak ők egymással, így inkább csak tovább lendülve folytatom, ha valamilyen módon nem akadályozza meg; - ..szóval a lényeg, hogy azt hiszem nem a fiúktól kellene visszahallanod később. – előbb-utóbb Zach megtudja majd és akkor a titok nem lesz tovább titok, ebben egészen biztos vagyok. Mielőtt azonban kibököm, nem lenne rossz, ha kapnék valami visszacsatolást arról, nem bánja, ha megosztok vele valamit, amit megítélésem szerint is inkább a bátyának lenne jobb elmondania. Csakhogy a dolgok.. a dolgok most nem annyira tűnnek úgy, hogy ez a közeljövőben meg fog történni(?).

Connor kapcsán mondhatni szinte meg sem lepődön azokon a dolgokon, amiket Meg elmesél vele kapcsolatban. Vagyis hát, nyilván nem tudtam milyen volt pici korában, de a nyugodt kisbaba képe szokatlan is lenne, amilyen kis nyüzsögének sikerült megismernem.
- Zola kész felüdülés lehet akkor. – szélesebb mosollyal az ajkaimon jegyzem meg, mert bár azt látom, hogy az emlék a kis legénnyel kapcsolatban már megszépült, de azért gondolom a hisztik és az átvirrasztott éjszakák helyett üdítőbb lehet egy olyan apróság, aki nyugisabb és hagyja a szüleit aludni is éjszaka.
- Aranyos lehetett. – azért ez, ahogy így lefestette Connor akkori megnyugtatását, egészen szívmelengető képet ad róluk. Már nem mintha bármilyen másmilyen kialakult volna bennem, nem erről van szó.
- Úú, annak örülnék. – kedves dolognak tartom, hogy felajánlja a körbevezetést és természetesen szeretnék is élni vele. Érdekel, hogy milyen az új otthonuk, a kerttel együtt, úgyhogy nagyon szívesen megnézném, ha majd megmutatja.
A bögrékkel kapcsolatban csak bólintok egyet és találomra leveszem a legkönnyebben elérhetőeket. Nem szeretném bármelyiket is összetörni némi ügyetlenkedéssel. Az asztalhoz készséggel követem és foglalok helyet vele szemben az egyik széken. A bögrét előbb csak a tenyereim közé fogom és a kezeimet melengetem vele. Még egy bólintással veszem tudomásul, hogy jelezni fogja, ha esetleg nem bír a lurkókkal vagy Zach sok lenne. Azért remélem, hogy jól fog viselkedni és, ahogy ismerem nem hiszem, hogy csalódni fogok benne. Az ördög azonban nem alszik, jobb mindenre felkészülni, főleg, ha a két kis csibész összekerül. Tapasztaltam már én is, hogy olykor akadnak azért hajmeresztő ötleteik.
- Akkor viszont, ha jól értem, egészen könnyedén veszi, vette, hogy belépett a kistesó is a képbe. – hamarosan nálunk is aktuális lesz, hogy Zachet is felkészítsük, de őszintén szólva ötletem sincs, hogyan fogja majd venni a dolgot.
Amikor a kérdése ér, épp belekortyolok a teába, ezért előbb csak bólogatással futok elébe a rendes válasznak is, ahogy leteszem a bögrét az asztalra.
- Igen, határozottan jól kezelte a helyzetet. Megszokott nálunk és általában jókedvű is. Imádja Ront és sokszor látom, mennyire szeretne megfelelni neki. – újabb mosoly rajzolódik a vonásaimra, mert örülök, hogy a fiúk jól kijönnek és, hogy Zach mennyire odavan a ház másik felnőtt lakójáért. Nagyon édes amikor teper a kedvéért, csakúgy magától.
Tényleg nem akarok jobban belemenni a kettejük kapcsolatába a bátyával, nem is igazán tartozik rám és hát egyébként is csak annyit tudok, amennyibe Ron beavatott. Látom az arcára fagyott, kényszeredett mosolyt, ezért a lehető leghamarabb szeretnék túl lenni az egész témán. Ezért, amikor megerősíti, hogy hallani szeretné, amibe belekezdtem, csak egy mélyebb lélegzetet veszek és minden kertelés vagy felvezetés nélkül tálalom; - Babát várok. Most még nem látszik, de nem sokára fog és Zach még ugyan nem tudja, de amint elmondjuk neki is, gondolom rögtön tovább adja majd Connornak. ..csak nem akartam, hogy a srácoktól halld vissza. – tudom, hogy nem az én tisztem lett volna elmesélni neki, hanem sokkal inkább a fivérének. Remélem azért megbocsátja, hogy átvettem a lehetőségét a megosztásnak na meg persze Ron is.

Ahogy így hallgatom, min ment, mentek keresztül Connorral, amíg pici volt, némi aggodalom bennem is felmerül a még éppen csak fejlődésnek indulttal a szívem alatt. Lesz, amilyen lesz, nem arról van szó, de nos, azt hiszem senki sem éppen a legrizikósabb forgatókönyvet várja, hiába lehet benne az is simán a pakliban. Túl mondjuk nem pörgök a kérdésen, amint megszületett, megtudjuk milyen leosztást kaptunk, előbb azonban addig kell eljutni, hogy ez megvalósulhasson. Bár az orvosomnak nincsenek kétségei – vagy csak nagyon minimálisak – ebben a tekintetben, én azért semmit sem próbálnék készpénznek venni. Meglátjuk még mi lesz.
A kicsikkel, a lakással kapcsolatos köröket gyorsan letudjuk, noha nem siettetem, de tény, hogy szeretném elárulni neki azt, amit nem igazán nekem kellene, de tényleg nem akarom, hogy a gyerekektől értesüljön róla, amikor már letagadhatatlan lesz a léte. Nem mintha bárki is le akarná, inkább, amikor már egyértelmű lesz mi is a helyzet. Mielőtt azonban még rátérnék – egyelőre nekem is fontolgatni kell a felvezetést, hiába gondolkoztam ezen az idefelé út alatt is – megállok egy másik felvetett téma kapcsán kicsit.
- Amikor megtudta, hogy Ron baseballozott, kérte, hogy edzésre járhasson. Minden szombaton ott akar lenni, ha esik, ha fúj, még akkor is, amikor beteg és ágyban a helye inkább. Komolyan veszi, már amennyire komolyan tudja az ő korában. – mondhatnám azt is, hogy mind a hat évével teljesen odateszi magát az edzések alatt és sokszor még hétköznap is gyakorolgat, kint az udvaron, ovi után.
- ..ó, és természetesen minden meccset látnia kell a tévében, ami Ront is érdekli; nem egy ágyba fekvési időt megváltoztató beszélgetést kellett lefuttassunk a légyszi még öt perc kérések miatt. – mosolyodok el, mert azért bevallom, ezek a húzásai kifejezetten aranyosak. - ..és persze autómosáskor is akad lábatlankodója. Szerintem kevesebb haszonnal, de elég türelmesen kezeli a helyzetet. – mármint a szemben ülő bátyja természetesen. Zach meg teljes, felpörgött lelkesedésben ég, akkor is, ha valóban előbb végezne a szóban forgó felnőtt, ha a gyerek nem lenne ennyire bezsongva. - Tulajdonképpen bármiről legyen szó, abban lelkesen részt akar venni. – legutóbb magától elpakolta a kertben a széthagyott dolgait, amikor megneszelte, hogy füvet fog nyírni Ron, ezzel is segítve a dolgát. Sorolhatnám még az egyszerű és hétköznapos eseteket, de azt hiszem ennyiből is jól leszűrhető, miképpen szokta Zach körülzsongni az említett felnőttet.
A témát elengedve áttérünk azonban másra, aminek a felvezetése nem annyira sikerül jól. Ha tudnám, miképpen lehet ezt finomabban tálalni a jelenlegi helyzetet nézve, akkor megtenném, de valójában az ilyesmi sosem ment nekem könnyedén vagy jól. A fogadtatás azonban felülmúlja azt, amire számítottam. Főleg annak tudatában, hogy miként zajlott már le közöttünk egyszer ugyanez a helyzet, amikor annak idején az elsőről tudomást szerzett. Persze, akkor a körülmények egészen mások voltak és még nem is ismertük egymást. Innen nézve, mintha egy élettel ezelőtt lett volna, amikor pólóban és shortban ajtót nyitottam neki Ron lakásán és nem éppen rám számított, amikor bekopogott az ajtón.
- Köszi. ...köszönjük. – kis zavartsággal fogadom a kitörő jókedvét és gratulációját, de azért az én vonásaimra is mosolyt csalnak a szavai, na meg persze a reakciója. Igazából eléggé megkönnyebbülök. Az ölelését viszonozom persze és bár rögtön felelnék a kapott kérdések első részére, de a folytatást hallva, nem gördülnek ki olyan egyszerűen a szavak. Nem tudtam, hogy ezzel kapcsolatban tisztában van a dolgokkal.
- Tök jól igazából, csak rohadt sokat kell kijárjak. – bökök az ujjammal a mosdó felé, nem nagyon részletezve tovább a dolgot, de szerintem ő is pontosan érti, tudja, hogy mire is utalok. Ami pedig a kérdéskör másik felét illeti; - Elvileg sehogy, gyakorlatilag megtörtént. – vonom meg a vállaimat lassan. Igazából az orvos sem tudja, hogy lehet ez, mi több, szó szerint csodának írta le, ennyivel lezárva a dolgot. Sokkal nem lettünk kisegítve, pedig mi is szerettük volna tudni, hogy ez mégis miként volt lehetséges.
- Megnőtt a tejszínhab és az ecetes uborka vásárlások száma…? – hát nagyjából ez az első, ami eszembe jut annak hallatán, hogy milyen nekem ez az érzés. Sok mindent még nem tapasztaltam azon túl, hogy fura ételpárosítások után ácsingózok és folyamatosan pisilni kell kijárjak.
- ...amúgy meg, nem is tudom igazából... – megtartjuk, máskülönben el se meséltem volna, de olyan túláradó rózsaszín felhős élményem nincs igazából, mint amit ilyenkor elvárnak a teherbe esett nőktől. Persze, örülök valahol, máskülönben nem akarnám, akartam volna, de valahogy nincs meg a föld felett lebegő érzés.
- Kicsit aggaszt miként fogja majd Zach fogadni meg az is, hogy mi, hogyan fogjuk. – mert ugye ez is a pakli része. Egyikünk sem az a tipikus szülő alapanyag, nem is terveztük. Igazából Zachet sem, ha jobban belegondolok, egyszerűen csak megtörtént, most pedig itt tartunk ahol. Az élet tartogat olykor egészen érdekes fricskákat…

- Nahát, ez kifejezetten aranyos! Elképesztő tud lenni, milyen rafináltak olykor és mi mindenre képesek valakiért, akinek meg szeretnének felelni, vagy akit szeretnek - ez a baseball-ozós történet tényleg nagyon bájos és a többit sem nehéz elképzelnem, ami azt illeti. Zach nagyon aranyos fiúcska. - A "légyszi még öt perc" kéréseknek igazi mesterei a kis lurkók és nagyon hamar ráéreznek, hogy a nagyra nyílt szemeknek mekkora erejük van - nevetős hangon gondolok vissza a saját emlékeinkre is, azt meg persze csak magamban téve hozzá, hogyha a bociszemek nem működnek, akkor sok esetben jön a hiszti és a durcizás. Ennek ellenére szót fogad, csak a száját húzza hozzá és nem egyszer kellett rászólni, hogy ne csapkodja az ajtókat, mert apa nem fog örülni neki, ha egyszer kiszakad a helyéről.
Valamiért furcsa, ugyanakkora rettentő kellemes, szóval pozitívan furcsa elképzelni, ahogyan Ron és Zach autót mosnak, Ron pedig türelmesen kezeli a helyzetet. És nem csak az autómosás kapcsán. Jó érzés a bátyámat apa szerepben látni, tudni, mert bármennyire csökönyös és magának való tud lenni, attól én még tökéletesen el tudom így képzelni. És éppen ezért nem is kételkedem benne, bennük, amikor Jackie elárulja, hogy babát vár. Őszinte az örömöm, az ölelésem, amivel kifejezem a bennem kavargó érzéseket, hogy aztán széles vigyorral üljek vissza a helyemre.
- És ez csak rosszabb lesz, ahogyan nő a pocakod - kaccanok könnyedén, hiszen ahogyan nő a pocaklakó, úgy sűrűsödnek a jelenleginél is gyakoribbra a mosdó járatok. - A legjobb, amikor az éjszaka közepén is óránként jön rád a mehetnék, de a nagy hasadtól már egyedül felállni sem igazán tudsz. Emmett különösen szerette azt az időszakot - kuncogtam röviden, mert bizony szükségem volt olyankor a férjemre, hogy segítsen felkelni az ágyból. Aludtam volna én ülve a fotelben, de az meg a babának nem volt kényelmes, meg hát a derekamnak se kifejezetten. - Tehát akkor az orvos sem tudott magyarázatot adni rá? - apró ráncok jelennek meg a homlokomon, mert ezek szerint a csodával egyenlő a dolog, ha ők sem tudnak választ adni a dologra. Mondjuk én úgy vagyok vele, nem a magyarázat számít, hanem az, hogy megtörtént és ez tényleg csodálatos.
- Ezeken kár rágódni, szóval szerintem próbáld meg elengedni, vagy legalábbis nem gondolni rá. Ha megszületik, úgyis belejöttök majd és amúgy is minden más lesz, amikor először a kezedben tarthatod majd. Zach-el meg érdemes beszélgetni addig, hogy tudja és érezze, ugyanannyira szeretitek, mint az érkező babát. Ha tudatosan készültük vele együtt, akkor biztosan minden rendben lesz - ezer és egy verziója lehet, miként fog Zach reagálni, hogy Jackie és Ron miként fogja fogadni, de amint meglátják majd az arcát, a csöpp kezeit, úgyis átalakulnak a dolgok. Szerintem legalábbis, aztán amúgy sem lehet ráhúzni minden terhességre egy sémát, mindegyik teljesen más, ezt nekik kell átélniük és megtapasztalniuk.