872-es szoba

Sokszor hallottam már, hogy az ember csak arról álmodozzon, amire reális esélyt lát, hogy egyszer majd az övé lehet. Ugyanakkor ha ez így lenne, ha valóban ennyi történne, akkor nem lennének csodás felfedezéseink, nem lennének gyönyörű alkotások, művészeti remekművek. A világ szegényebb lenne pár komoly eredménnyel, és tengernyi olyan dologgal, ami tán észre sem vehető, mégis többek vagyunk általa.
Hogy én miről álmodoztam?Új életről, amelyben önállóságomban próbálhatom ki magamat. Saját lakásról, egy csendjében is sűrű és doboló életről, varázslatról, csodákról és megannyi káprázatos apró kis momentumról amelyet majd megélek, onnantól, hogy Seattle lett új, választott otthonom. Mielőtt elindultam tulajdonképpen még várt rám egy komoly beszélgetés az édesanyámmal, aki könnyek között, kezeit tördelve aggodalmaskodott,majd úgy ölelt meg, mintha minden csontomat egyetlen mozdulattal akarná összetörni hirtelen kirobbanó szeretetével. Nem volt sok holmi amit magammal kellett vinnem. Három bőrönd, és egy emlékekkel teli kisebb utazótáska volt minden hozományom, meg a múltam összes apró, tárgyakban nem mérhető darabkája. Ez voltam én, Zeena Grimes, aki készen állt, hogy egy idegen város földjére lépjen.
Valaki valaha mondta már vajon, hogy Seattle illata olyan mintha a friss esővízbe forró olajat öntenének, miben korábban ízletes halrudak sültek? Így tudnám hirtelen leírni azt az első élményt, azt az első pillanatot, amikor leszálltam a repülőről, és beleszagoltam a világba. Ez lesz az új otthonom, beláthatatlan ideig legalábbis biztosan, a hely ahol talán kiteljesedhet a művészetem. Jókedvem egészen addig a pillanatig töretlennek bizonyult, amíg a nekem vásárolt lakáshoz nem értem. Az ingatlanos már ott várt. Magas, vidéki asszonyokra jellemző kontyot viselő asszonyság volt, kifogástalan méregzöld kosztümben, és arról tájékoztatott, hogy a papírokkal valami probléma adódott, és csupán egy hét múlva áll majd rendelkezésemre az ingatlan, hogy beköltözzem. Addig meg kell oldanom valahogyan a szállásgondokat. Se bútorok, sem semmi más nem volt...én meg másodpercek alatt törtem össze. Hirtelen ott álltam a korábban boldogságban úszó szívemmel a mellkasomban, mely minden kis kocogásával az új életem millió lehetőségét verte, és most azt mondják nekem, hogy még várnom kell rá. De addig mégis mit csináljak? Gyűrögettem táskám fogantyúját, ujjaim kifehéredtek a bizonytalanságtól, remegő lábaim alig voltak képesek tartani pille súlyomat is. Az ingatlanos hölgy csak egyszerűen vállat vont, majd mappáját magához ölelve egy biztatónak szánt mosoly kíséretében távozott. Búcsúzóul még annyit mondott, hogy biztosan meg fogom oldani. Seattle tele van olcsó szállókkal megannyi motellel, vagy rosszabb esetben mehetek hajléktalan szállodára is. Azt hiszem fél óráig is tartott, hogy ott álltam és vártam. Vártam a csodára, vagy a felmagasztaló megsemmisülésre, bármire, ami a segítségemre lehet.Egy apró kis buborékban csücsültem, melyben őrizgettem jövendő életem megannyi reményteljes, varázslatos tervét, szorítottam kicsi lelkemre, és nem akartam elengedni. Még egy hétre sem...még pár órára sem. Lerogytam az egyik bőröndöm tetejére, és zsibbadtan kezdtem pörgetni agyamban a lehetőségeket. A könnyeim, bármennyire is nem akartam eleredtek. A táskámba nyúltam zsebkendő után, és mint valami nem várt szikra...az a bizonyos csoda meg nem történt. Egy skype címet rejtett egy cetli, mi könnyedén hullott a földre és a lábaim előtt heverve szinte tálcán kínálta a barack színű post-it-re firkantott megoldást. Egy férfié volt, aki nem sokkal korábban egy kiállításon adta meg az elérhetőségét. Kedvelte a műveimet, nem egyszer vásárolt is belőlük, és amikor kiderült, hogy Seattle-be költözöm kérte, hogy feltétlenül keressem fel. Talán a félelem dolgozott bennem, talán egyszerűen szégyeltem a magam egyszerű voltát a láthatóan anyagiakban nem szűkölködő úriemberrel szemben. Nem is tudom. Csak abban voltam biztos, hogy csupán egyetlen alkalommal….csak ezzel az egy alkalommal élek. Segítséget kérni, és alkalomadtán ha lehetőségem lesz rá valamilyen módon visszafizetni, meghálálni...tulajdonképpen annyi lehetősége volt annak,hogy kifejezzem mennyire boldoggá tenne ha segítő kezet nyújtana. Tévedés ne essék, nem hozzá vágyakoztam, az otthonába, ilyenre még gondolni sem gondoltam...csak annyi kellett volna, hogy a segítségemre legyen hol tudjam eltölteni ezt az egyetlen hetet, amíg hozzájutok a lakásomhoz.
Három óra nagyon hosszú idő, ha azt vesszük miképpen jutottam el majdnem-otthonom, majdnem-küszöbétől egy elegáns, belvárosi szálloda számomra szemkápráztató szobájába. Egy netkávézó két utcányira onnan, csomagmegőrzőben hagyott bőröndök, sikeres skype beszélgetés és egy elegáns autó,amivel szinte az első szóra értem jött. Én akkor azt gondoltam, hogy őszinte segíteni akarás vezeti. Még akkor is ezt gondoltam, amikor a recepciónál a bejelentkezést intézve finoman helyezte csillogó mandzsettás kezét a kézfejemre. Őszintén mosolyogtam rá, hálásan, mint aki úgy érezte, hogy az álmai nem vesznek el, hogy van még remény, hogy vannak még jó emberek azok között is,akiknek pénze van temérdek. Ha tapasztaltabb lettem volna a férfiak terén minden bizonnyal feltűnt volna az a vészes, sötét tónusú csillogás a szembogarában, feltűnt volna miként festi csillogó nyállal át száraz ajkait nyelvének rózsaszínje. Feltűnt volna, hogy az érintés sokkal tovább tart, hogy a kézfejemet megszorító kézben vágyak feszülnek, nem csupán őszinte kedvesség.Az apám lehetett volna, és ez volt az a momentum azt hiszem ami első másodperctől bizalmat ébresztett iránta, mint ahogyan minden ilyen férfi iránt szinte azonnal ilyesmit éreztem. Azt mondta, hogy nem kell aggódnom, egy hétig tökéletes nyugalomban leszek, egy hétig mindent elrendezhetek, egy hétig itt ki fognak szolgálni, segítenek eligazodni, és nem lesz gondom semmire. Ő állja a számlát, és cserébe majd valami olyasmit kér tőlem, amit csak ő kaphat meg. Gondolatban már terveztem milyen anyagból fogom megalkotni az élethű mását hálám jeléül. Én erre gondoltam. Ő azt hiszem valami egészen másra.
Mindez újabb két órát vett igénybe...mindez, hogy számomra is világossá váljon,hogy a világot csak én gondolom túl jónak és a mocsok beférkőzik az én elzártnak és elszigeteltnek hitt kis világom résein...be egészen hozzám, egészen közel és nem kímél. Nem akar mást csak úgy tenni mintha adna, miközben mindent elvesz, amihez úgy véli joga van.
Nem hallottam mikor lépett be a szobába, ahogyan azt sem, hogy mióta állt az ajtóban, a halovány fényben vörös árnyékok között magasodva. Arcának kaján mosolyát elrejtette a félhomály. Mikor megfordultam már ott volt.
- Henry…- ejtették ki ajkaim lassan, sután és szinte alig érzékelhetően a nevét. Őszinte lelkesedéssel invitáltam beljebb, meg akartam neki mutatni, hogy mennyire boldoggá tett ezzel, hogy mennyire hálás vagyok, hogy mennyire...mindent mennyire...de nem annyira és nem úgy mint ő.
Kilépett a félhomályból, ördögi mosolyából szavak szakadtak fel, melyek érthetően formálódva pattogtak nekem.
- Hálás vagy Zeena?- bólintottam. Semmi bizonytalanság nem volt még bennem, semmi félelem, semmi ami okot adott volna arra, hogy érzékeljem a veszélyt. Hittem neki...annyira hittem.
-Mennyire vagy hálás?- ha hallom a hangsúlyt, ha hallom akkor ez lett volna az első olyan momentum amelynél hátrálni kezdtem volna. De nem. Én ott álltam egy helyben, és csak akkor ért utol a felismerés, amikor keze akaratosan kulcsolódott a két csuklómra és hátrafeszítette őket.
- Henry… ez fáj!-pillantottam fel rá, őzike szemeimben félelem és kétségbeesett kérdések vibráltak. A fények között alakunk szinte eggyé vált ebben a közelségben.
- Tudom.- aztán bezárultak azok az ajkak amelyek órákkal korábban még szárazak voltak, most viszont csillogó vörösségben hajolt vele egyre közelebb, hogy nekifeszítse az én ajkaimnak, és csókot követeljen tőlem. Fájt minden: a kezeinek szorítása, a feje amint nekem nyomódott, a zihálóan forró légzése, ami az ajkaimat érte.Engedett a szorítása,hogy a ruhámat, azt a kis vékony anyagú otthoni ruhácskát szétszakítsa rajtam. Fedetlen mellkassal hátráltam el tőle, de ő utánam nyúlt, megfordított és a bejárati ajtó mellett a falhoz nyomott. Fejem fájdalmasan tapadt a karmazsin bársonytapétára, szinte meg tudtam volna számolni a vajszín virágok szirmainak barázdáit. A fülemhez hajolva suttogott. Nem tudom mi volt az mert nem hallottam, csak a lélegzetének minden egyes rezdülését éreztem, amint átkarcolja a bőrömet. A félelem szinte másodpercek alatt eluralkodott rajtam. Nem így akarom elveszíteni, nem tőle...nem itt...nem most. A levegőt úgy kapkodtam, mintha csupán perceim lennének az életből. …
...aztán hirtelen valami történt. Nem tudom mi volt az ami a cselekedetében megakasztotta, de hirtelen félrelökött, majd kitépte a helyéről az ajtót, és úgy hagyta nyitva, ő pedig kirohant. Nem hallottam az égvilágon semmit...tán egy fütyörésző alak, egy szállóvendég, egy takarító, egy...bárki vagy bármi is volt, egy időre elüldözte őt. Hátammal támaszkodva meg a falnál ülő helyzetbe csúsztam, karommal átkaroltam a térdemet és visszafogtam a könnyeimet. A félelem még mindig túl erősen szorított, még mindig ott munkált bennem az előző pillanatok emléke...még mindig éreztem az arcvizének fanyar szagát...és amikor maszatos vörösen felpillantottam, és megláttam egy arcot ahogyan elém guggol rájöttem, hogy ez nem Henry illata, ez valaki másé. Próbáltam eltakarni pőreségem a karommal, de csak félig sikerült.
- Én...én csak…- dadogtam megsemmisülten és úgy éreztem, hogy talán levon rólam valami következtetést, ami nincs is úgy...de tán jelenleg ez a legkisebb gondom.
- Ne gondoljon rólam semmi...én nem…-nem értem miért magyarázkodom. Talán mert féltem, annyira féltem, hogy elveszítek ma valamit, ami mindennél fontosabb a számomra.
-Itt...itt van még?- nem csupán a fájdalmas rettegés mondatja lassan, tompán szinte alig érthető dadogással a kérdést, hanem az is, hogy a lábaimnál megpillantom Harry nadrágjának szíját. Felpillantok az érkezőre és úgy lesem...annyira lesem ajkait. Hogy mond valamit, beszél hozzám, elítél, ártani akar, vagy segít? Esetleg közömbösen odébb seper?

Gyűlöltem a megvilágítást a recepción, mert sosem tudtam megállapítani, hogy odakint milyen napszak volt. Láttam az ablakon keresztül, hogy égnek a köztéri megvilágítások vagy éppenséggel a reklámok vakító fényei, de ennyi volt az egyetlen támpont arra, hogy odakint éjjel lehet vagy nappal. S amikor tizenkét órát állsz egy pult mögött, arcodra varrott mosollyal és egy akkora öltönnyel, ami legalább két számmal nagyobb rád, akkor megbaszhat minden mindenkit! Fel kellene mondani a picsába, keresni valami jobbat, valami mást, de mégis mit találnék? Annyi oké, hogy beszélek nyelveket, de nem olyan szinten, hogy tolmácsolni tudnék, és a különleges képességeim listája ezzel kifulladt. Mert a zsugázási kvalitásaimat nem említeném egy álláshirdetésen, az már tuti, mert minimum főbe lőnének miatta.
- Jó ... napot kívánok, üdvözlöm önöket a Duncan-Hyatt Winter Hotel-ben, miben segíthetek? - begyakorolt szöveg, bár a napszakot illetően meg voltam zavarodva, hogy még fent van a Nap vagy már alkonyodott, de egy gyors pillantás a központi tér hatalmas nagy órájára és máris tudtam, hogy még négy órán keresztül itt fogok ácsorogni és a szálloda vendégeinek a seggét törölgetni. Mert néha tényleg azt érzem, hogy ez a feladatom, hogy minden egyes ember, aki valami problémával megkeres minket, értelmileg sérült és fejlődésben visszamaradott csecsemő. Például az egyik nem értette, hogy miért dugult el a toilet, amikor a szaros gatyáját le akarta húzni és azon is méltatlankodott, hogy a vízszerelő számláját rajta akarjuk elverni. Hát teljesen hülye az ilyen? A választ mindenki tudja, nekem pedig amúgy is dolgom van.
- Szóval egy hét ... egy személyre ... foglalás ugye nem volt ... őőő... Nos, tudok adni egy szobát, csak azzal az a probléma, hogy három napja meghalt benne valaki. Egy idős házaspár, ötvenedik házassági évforduló, aztán túlfűtött volt az éjszaka...
- Nem érdekel, kiveszem! - hát jó, pedig tökre elmondam volna, hogy az ágyat lecseréltük, nemcsak a huzatot, a nénit pedig kárpótoltuk azért, hogy a legfoglalt két hét helyett korábban kellett hazamennie. Mondjuk ez rendes volt a vezetéstől, de gondolom a saját seggüket is védték valamennyire, hogy ne legyen pereskedés vagy valami.
- Készpénz, csekk vagy hitelkártya? - teszem fel a kérdést, majd elém vág egy plasztikkártyát és akkor jöhet mindenki kedvenc játékos vetélkedője: a papírmunka! Én kérdezek, ő meg válaszol, iratokat kérek, ő vonakodva, de odaadja, információkat egyeztetek, ő siettet ... a csaj pedig, nos nem is tudom, hogy eddig miért nem szenteltem időt rá, hiszen csak végig kellett rajta nézni, és egy valóságos Disney hercegnő volt, már csak a csivitelő kismadarak és a röfögő mókusok hiányoztak mellőle, s ebben a képben az sem zavart, hogy a mókusok nem röfögnek. Bár fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen mit csinálnak, csak azt tudom, hogy aranyos lányka volt, szörnyű veszteség a férfitársadalomnak, hogy egy gecire pazarolja a tehetségét, mert abból a mozdulatból, ahogyan a fickó a kezére fonja az ujjait, tudni lehetett, hogy a hét minden egyes napján buli lesz abban a szállodai szobában.
Csak azt nem értettem, hogy az ilyen csajok miért nem keresnek inkább valami rendes munkát és hagyják a picsába a pénzes palijukat, de aztán mindig eszembe jut, hogy az ilyen csajok nem nagyon szeretnek dolgozni és ahogyan ismét végigmérek rajta, tudatosul bennem, hogy megvannak az adottságai ahhoz, hogy a testével keresse meg a betevőt, akkor meg minek dolgozzon? Kurva egy világot élünk, az már biztos!
- Nyolcszázhetvenkettes szoba, a liftből kiszállva balra, egészen a folyosó végén. Érezzék jól egymást ... őőő ... magukat! - nyelvbotlás? Egyáltalán nem, csak látni akartam a fickó arcán a rémületet, hogy tudom, hogy mit tervez és hogy csinálják csak, egy szabad országban mindenki azt dug meg, akit csak ér!

***

Már azt sem tudom, hogy mikor vettem észre, hogy a fickó hitelkártyája nálam maradt. Mármint nem nálam, hanem ott hagyta a recepciós pulton, amikor a csaját tologatta a lift felé, mert már annyira tologatta volna másmilyen módokon, hogy arra nincsenek sem szavak, sem több szóból álló kifejezések. Legalábbis az arcából ezt olvastam ki, hogy úgy istenesen kúrna már egyet, a noszogatott leányzót meg legalábbis kétszer ... vagy háromszor. Mondjuk nem ítélem el, hasonló gondolatok feszegetik a lágyékomat, amióta megláttam a cukikát, de ez részletkérdés, nem ide tartozik.
Még a lifttel megyek fel, bájvigyor egy idősebb sunára, olyan igazi MILF kategória, ha nem lenne az ölében egy befőttesüvegnyi kutya, ami vicsorog rám, mintha pontosan tudná, hogy úgy nézek a gazdira. A gazdi persze megnyugtat, hogy egyáltalán nem veszélyes a vakkancs, csak megijedt az új illatoktól, az új élményektől, ha-ha-ha ... Jézusom, ugye eltart valaki angyalom? Újabb bájvigyor, amikor kilépek a fülkéből, majd balra el és egyenesen a folyosó végéig haladok, füttyögve, mit sem sejtve.
Aztán meghallok valamit, egyenesen a nyolcszázhetvenkettes szobából, annak szomszédos ajtaja is nyílott, visszaküldtem a boxerben izmozó ötvenes fickót az ágyába, hogy aludjon tovább, én pedig dilemma előtt találtam magam, hiszen lehet, hogy a csaj durván szereti. Ki tudja, a fickó meg éppenséggel durván adja, én meg beletenyerelek két turbékoló galamb násztáncába, aztán lehet, hogy a csajnak akkora étvágya van, hogy megfűzi a fickót egy édeshármasra, aminek én sem tudnék ellenállni, ha a nemek aránya más lenne, de a fickó agya már elgőzölt, elkap és lerántja a nadrágom, a csaj pedig... Baromság!
Nyögéseket hallok, meg hörgéseket, valaki megint nagyot puffan a falon, boxeralsó megint motoszkálni kezd a saját szobájában, így jobbnak vélem bekopogni az ajtón, illedelmesen bemutatkoztam, elmondtam jöttöm célját és ... ajtó robban, fickó elszalad. - De a kártyád baszom alássan!
Nem szaladok utána, mert meglátom a csajszit igencsak kényes helyzetben, boxeralsót visszaküldöm a szobájába, majd leveszem az öltönyömet és a lányra terítem, miközben leguggolok mellé.
- Őőő ... én tökre nem gondolok semmit. Ritkán szokásom. - nevetek fel egy pillanatra, aztán rájövök, hogy a csaj vagy rettentően szar a munkájában, vagy mégsem a testéből él. Az utolsóra kellett gondolnom, a kérdése miatt, amit meg is válaszoltam. - Nem, már elment...
Kinézek az ajtón, hogy biztos legyek a dolgomban, aztán újra a csajszimanóra pillantok, próbálom felsegíteni vagy valami, ha egyáltalán engedi, hogy hozzányúljak meg minden, meg becsukom az ajtót, és a telefonhoz lépek, de még mielőtt tárcsáznék, rápillantok és úgy kérdezem meg.
- Hívjam a rendőrséget? Akar bejelentést tenni?

Azt mondják, hogy vészhelyzetben, ha az ember nem szeretne adott szituációban lenni, akkor az agy kikapcsol a jelen helyzetet illetően és szinte groteszk módon valami kellemesebb képet kezd el vetíteni, hogy arra figyeljünk. A hangok valahonnan távolról hallatszódnak, akárha egy barlang mélyén bújkálna a tudat és igyekezne nem tudomást venni arról mi történik a testünkkel.
Amikor a falnak feszültem és minden porcikám érezte annak hűvösét, összeszorított szemekkel és ajkakkal próbáltam kizárni a jelenlegi helyzetemet. Nem itt akartam lenni, hanem otthon, Madisonban. Láttam a házunk fehér díszburkolattal bevont falait, a tetőn nyikorgó szélkakas eszement táncát a szeptemberi alkonyatban, anyám petúnia és őszirózsa bokrait a két zsebkendőnyi kis kertben a rozoga lépcső mellett a bejáratnál. A kis kerámia sündisznót a kölykével, az első munkáim egyikét, amit még a középiskolában készítettem valamilyen alkalomra neki.Henry lélegzetvételét érezve, azt a forrót, pedig próbáltam egy későnyári délutánnak gondolni, amikor a szomszéd nyugdíjas rendőrszázados feleségével limonádét kortyolunk, és közben ezredszer nekifutva próbálom megtervezni a milói Vénusz agyagba öntött szobrát az óriási juharfa alá. Nem hallottam sem őt, sem a rá adott reakcióimat, a saját hangom idegenül rezgett bennem, de legbelül úgy kortyoltam a könnyeimet, mintha csak az lenne képes oltani lelkem szomjúságát. Fájt az érintése, égetett a szuszogása, mardosott a tudat, hogy ennyire vakon bíztam egy tulajdonképpen vadidegen férfiban. Ő pedig kihasználta azt, amit többnyire minden férfi kihasználna: a naivitásomat. Ha okosabb lettem volna, ha tapasztaltabb, ha sokat látott világi nő, akkor biztosan ugyanígy elfogadom a segítséget, csak akkor tisztában lettem volna vele, hogy mit vár cserébe. Nem azt amit én gondoltam adni. De ez miért nem elég? Válaszaim persze voltak, amelyeket szintén az életben igen csekély tapasztalatom szült meg az agyamban, és amely nem is lehetett volna távolabb a valóságtól. Menekültem a válaszok ridegsége elől, inkább azzal magyaráztam Henry viselkedését, hogy minden bizonnyal hiányzik az életéből valaki, vagy valami, amit ezzel az erőszakos módszerrel próbál pótolni. Mindez persze nem elfogadható, de indoknak esetleg megteszi.
Könyörögni sincs erőm, csak szorítom a szemhéjamat, kapaszkodok a szép emlékekbe, hogy ne érezzem mi történik velem. Ott mantrázom belül, néma ajkaim mögött, hogy nem akarom, eresszen, de annyira még én sem lehetek ostoba, hogy azt gondoljam pusztán ennyiért el fog engedni. Ahogyan ágyéka nekem nyomakodik hirtelen hányinger lesz úrrá rajtam. Nem azért mert olyan visszataszító lenne a gondolat, és ez benne talán a legijesztőbb, hanem mert így...így kell megtörténnie. A testem már régóta felel a felébredő vágyakra, amelyeket megtanultam csillapítani, és valaki olyannak tartogatni, aki kéri azt, aki kicsalogat a csigaházamból, akinek pontosan meglátom a tekintetében, hogy nem csupán a testemig akar elérni, hanem azon túl is. Ostoba kis naívaként keresem a szerelmet, amely ebben a formában talán csak az én fejemben létezik. Helyette meg kell tapasztalnom éppen itt és most, hogy nem csupán érzésekből tudja az ember táplálni a testet, hanem alantasabb, húsból, vérből, testében fakadó nedvekből,melyek bejárva a saját útjukat végül kiteljesednek majd. De a legtöbb esetben ez szabad akaratból történik.Legtöbbször.
Amikor a nyomás megszűnik, amikor keze amilyen hirtelenséggel ragadott el, olyan hirtelenséggel el is ereszt, amikor már nem érzem a forró leheletét a nyakamon, amikor már nem nehezedik rám a teste és a fal szorítása is elereszt, akkor merek csak lassan megfordulni. Testem reszket, ahogyan lassan leülök és úgy gombóckodom magam össze, mintha ebben a pillanatban visszavágyakoznék anyám testének forró ölelésébe, méhének védelmébe. Tán sosem kellett volna onnan kiszakadnom. Remegek. Érzem minden porcikámban azt a fullasztó félelmet, hogy pusztán egy pár percig tart a szabadulás, és vissza fog jönni.Légáramlat kavarja fel körülöttem a levegőt, és csak nagyon lassan nézek fel. Vörös árkokat rajzolt szememtől egészen az ajkam szegletéig a rettegés néhány kiszabadult könnycseppje...vagy nem is néhány volt? Észre sem vettem mikor kezdtek potyogni a könnyeim. Sötét, pézsma illatú szárnyként borul rám egy öltönykabát és ujjaim kikandikálnak a szövet alól, amint egyenként rákulcsolva őket megfogom,hogy le ne csússzon. Az illat, amely Henry távozásával érkezett, és az öltönyből érzem olcsó, de semmiképpen sem kellemetlen férfi parfüm lehet. Meghempergőzöm benne, és úgy akarom, hogy ez legyen most nekem a nyugalom. Nézem a mellém guggoló alakot, és a cseppektől súlyos szempilláim mögül figyelem ajkainak mozgását. Észre sem veszem mikor nyílnak el egymástól az enyéim, mintha az utolsó szótagokat ismételni próbálnám utána. Elneveti magát, és egy pillanatra rezdülnek az én ajkaim is, de nem nevetek vele. Csak nézem őt rendületlen kitartással. Áttetsző íriszeim, melyek most lagúna kéken hömpölyögnek, le sem szakadnak róla. Hol a száját figyelem, hol a szemeit. E két hely között járja útját a lélektükör.
Sóhajtok a tudatra, hogy Henry elment, ugyanakkor képtelen vagyok a tény mellett csak úgy elsiklani, hogy ezzel együtt minden bizonnyal a lehetőségét is elvitte annak, hogy itt maradhassak. Ha nem most, akkor órákkal később bizonyosan visszamondja a foglalást...az agyam őrült tempóban kapálózik. Mi lesz most velem? Kaotikusan összemosódik bennem a gondolata annak, hogy néhány perccel ezelőtt durván nekicsapott a falnak és hozzám préselődött, meg az, hogy valaki megzavarta.Hálásnak kellett volna lennem, az akartam lenni, de aztán eszembe jutott Henry mondata:

“Mennyire vagy hálás Zeena?”

Öklendezve bukott ki belőlem egy rövid, kissé talán hisztérikus zokogás. Hiába volt rajtam a kabát, én féltem. Lassan tisztult a kép, amikor felismertem a korábban lent látott recepcióst. Az igazat megvallva csak rövid ideig néztem meg odalent, mert szégyellve a helyzetemet többször szemlesütve fordultam félre, még annak a lehetőségét is kizárva, hogy esetleg megszólítson. Most pedig nem engedem, hogy hozzám érjen. Még nem...még itt akarok lenni, közöttem és a világ között ez az egyetlen öltönykabát,az övé, az olcsó parfümbe burkolt kis biztonságom. Csak rezzenve húzódom el, bár mögöttem a fal lévén, csak riadtan rázom a fejem. Még maradni akarok. Ő nem ellenkezik, elereszt és helyette a telefon felé indul. Elkerekedett szemekkel és félelemmel vegyes reszketéssel szinte kétségbeesetten kiáltok utána.
- Ne hívja fel őt, kééééérem!- még alig mondom ki, amikor visszafordul, kezében a kagylóval és rájövök, hogy nem Henryt akarta hívni. Megrázom a fejem.
- Nem akarok. Őket se hívja...én csak….csak azt gondoltam...- reszket a hangom. Nem hallom, de érzem, hogy minden kis lassú szavacska, minden darabokból összerakott mondattöredékem megbicsaklik, a dadogásom erősödik, és nyelnem kell párat, hogy folytatni tudjam.
- Adna egy pohár vizet, kérem?- úgy mondom ezt, ha hallanám, minden bizonnyal azzal jellemezném, hogy a sivatagban az oázis szélén szédelgő vándor utolsó kérése lehet ilyen.Hófehér kezem szinte lehetetlenül sápadtan dugom ki a kabátja takarásából, kérlelőn nézek rá. Ha tölt, akkor elveszem, majd kortyolok belőle párat, hogy valamennyire magamhoz térítsen. Ha nem ad, úgy kezem eltűnik újra az öltöny alatt és tovább kucorgom.
-...csak azt gondoltam, hogy segít majd nekem. Azt ígérte, hogy segíteni fog. Én hittem neki. Ugye nem kellett volna?- mintha a gyóntató papjától kérné az ember a feloldozást, nekem csupán kapaszkodó kellett, és ő volt itt. Őt nézem továbbra is, és nincs lehetőségem hallani, hogy kopognak az ajtón. Ha hallanám, akkor tudnám, hogy egy férfi az.Olyan ötvenes, álmos hang lehet, amely finoman érdeklődik.
- Darius Clarkson vagyok a szomszéd 874-esből. Minden rendben van? Kell segítség? Erősítés? Valami? A fickó, aki elszaladt nem Henry Bright volt a képviselő? Épületes haverja az egyik üzlettársamnak. Na! Kell valami? A hölgy...vagy hölgyek jól vannak?- én nem hallottam amit mondott, mert miközben beszélt én a recepciósra néztem, és keserűen biggyedt le ajkam.
- Ki fognak innen tenni. Biztosan ki...én csak...nincs hova mennem, és félek.- nem mondtam, hogy egy hetet kellene valahogyan átvészelnem, nem mondtam azon kívül semmit, csak reménykedve néztem a férfira.
- Egy pár órát még maradhatok?
Valahogyan össze kellett szednem magam. Túl hamar csapott arcul a város, és túl hamar cseppentem bele abba a bizonyos nagybetűsbe.

Tehetetlen voltam és dühös, persze megértem az ő álláspontját is, hiszen biztosan valami szégyenérzet dolgozott benne, amiért nem akarja felhívni a rendőröket, de ennek a szemétládának mindenképpen meg kell fizetnie. Hol volt már az a pár órája kigondolt viccelődés, hogy a csaj a testéből él, hol van már az a gondtalan gondolat, hogy mindketten akarják, hol volt már a tavalyi nyár...? Elveszett, eltűnt és örökké sebet fog marni a lelkében. Pontosan tudom, hogy micsodán megy most keresztül, hiszen annak idején én is ilyen szánalmasan feküdtem a szobám padlóján, én is így remegve és vacogva akartam elbújni a világ elől miután apám elvert. Már előtte is kaptam tőle, előtte is rajtam töltötte ki a dühét, de annyira sosem volt rossz, mint azon a vasárnap délutánon. Láttam a jeleket, tudtam, hogy iszik és ha a csapata veszít, akkor tombolni fog. Fogadott, mindig és mindenre fogadott és ezt annyira meggyűlöltem benne, hogy én is a szerencsejáték felé húzok, ha lehetőségem van rá. Kettőnk között azonban az a különbség, hogy én az esetek többségében nyerek, az esetek kevesebb része az, amik problémásak.
Sóhajtva tettem le a kagylót, kérdését hallva pedig a mosdóba léptem és a fogmosáshoz kikészített poharak egyikébe vizet töltöttem. Az én kezem is beleremegett az egész helyzetbe, előtörtek bennem az emlékek, a kérdés ... a kérdés, mely minden verés előtt elhangzott.

"Nadrágszíj vagy csavarkulcs?"

Egyszer választottam a szíjat, egyszer voltam olyan ostoba, hogy a látszólag könnyebb utat válasszam. Egyszer történt meg, hogy az ökle köré tekerte a munkásnadrágjából előhúzott bőrt, egyszer történt meg, hogy addig vert vele, amíg elájultam. Fáj, minden ütés, minden övcsattal adott csapás, és a harmadik után már nem tudtam számolni a fájdalmas érintést, elveszítettem azt a bizonyos fonalat és nem bírtam tovább követni a kínzását. A folyóvíz hidege térített magamhoz, amint ujjaimon csorgott le, hiszen a poharat már másodpercekkel ezelőtt telitöltötte. Kiléptem a mosdóból, s újra szembesülnöm kellett a zokogással, a sírással, a rideg tények csontig hatoló valóságával.
Anyám is így nézett ki, amikor felébredtem. Zokogott abban a még tiszta pillanatában, kezében azonban már ott volt a whiskey-s palack, aminek már eltekerte a nyakát. Szavak jöttek ki a szájából, sajnálkozott, hárított, védte az embert, akit állítólag szeretett, pedig tudtam, már akkor tudtam, hogy titkon örült annak, hogy azon az estén nem ő kapott.

"Meg kell neki bocsátanod Morris, érted? Nem rossz ember ő... Érted Morris, nem rossz ember!"

Dehogy értettem, fel sem tudtam fogni, hogyan maradhat mellette, s amikor átnyújtottam a poharat, miután ivott, miután elvettem tőle újra, anyám hangját hallottam. A lány beszélt, mégis minden szava anyám hangján csendült, s nem bírtam, menekülnöm kellett, el kellett innen mennem. Ki akartam törni, elszaladni a problémák elől, rágyújtani, inni valamit, elfelejteni és holnap, mintha mi sem történt volna, újra munkába állni. Elfeledni a lányt, az összes bajával, az összes gondjával, nem törődni a fájdalmával, a szégyenével, eltűnni, felszívódni ... örökké elfelejteni.
A szomszéd szoba lakója azonban nem engedte, torlaszt képzett közöttem és a vágyott szabadság között, elállta a menekülés útján, s talán jobb lett volna, ha átengedem neki a hős szerepét, ha hagyom, hogy ő rendezze a lány dolgait, de nem ment. S egy pillanatra, a másodperc tört részére, a szívdobbanás észre sem vehető idejére majdnem engedtem a csábításnak, a könnyebb útnak, a menekülő útvonalnak.
- Persze, minden rendben, csak egy kis félreértés történt, igaz? - nem az én hangom volt, hanem valaki másé, aki szabadkozott, én nem lehettem ilyen, nekem máshol kellene most lennem. - Köszönöm Mr Clarkson az ajánlatot, de a hölgy most egyedül szeretne lenni. Remélem, megérti...
Reméltem, hogy nem akar többet az öreg, mert akkor tényleg kellemetlen lenne a helyzet, s be is csuktam előtte az ajtót, hogy megerősítsem a tudatban, már minden rendben volt. Anyám is így hagyott ott, hiszen, amit nem látott, az meg sem történt, s amíg zárt ajtók mögött történt minden, addig abban ő nem lehet cinkos. Pedig hallgatása bűnössé tette, s bármennyire sajnálta, bármennyire gyűlölte magát érte, sosem tett ellene semmit. Csak ült a nappaliban a kanapén, dohányzott és ivott, amíg apám péppé nem vert a csavarkulccsal. Mert azután az eset után sosem választottam a nadrágszíjat, s egy idő után apám sem tette fel a kérdését. Csak jött és büntetett, vagy ahogyan ő nevezte, nevelt. Egy csavarkulccsal, amiben az volt a jó, hogy az első ütés után általában elvesztettem az eszméletemet, s utána már ő sem nagyon rugózott azon, hogy tovább püföljön.
A lány kérdése vezetett vissza a jelenbe, s nem tudtam neki mit mondani, csak lefeküdtem mellé, pontosan olyan pózban, mint ahogyan ő feküdt, s csak néztem azokat a gyönyörű kék szemeket, melyek most szenvedésben, fájdalomban, értetlen kilátástalanságban merültek el. Figyeltem remegő ajkait, melyek mosolyra, hahotára, nevetésre termettek, búzaszín haját, melybe a tavaszi szél játékos fuvallatának kellene csomót kötnie, s nem egy faszszopó markának. Figyeltem őt, s kettőnk közé egy képzeletbeli vonalat húztam, egy határolót, melyet magamtól biztosan nem fogok átlépni, azonban ujjaimat az én oldalamra tettem, nyitott tenyérrel felfelé várva az ő lépését.
- Addig maradsz, ameddig csak akarsz. - felelőtlen volt a fogadalmam felé, mert tényleg nem tudtam, hogy mit fog hozni az elkövetkezendő pár óra, s ha őszinte akartam lenni, akkor a következő öt percben sem vagyok túlságosan biztos. Talán Clarkson szól a rendőröknek, akik ránk fogják törni az ajtót vagy ez a képviselő fasz tiltatja le a kártyáját ... nem tudhattam, de a jövő lényegtelen volt, csak a jelen és a most számított.
- Azt hallottad már? Mi az? Szőke nő hajában egy barna tincs? ... A remény. - okés, talán nem éppen a legmegfelelőbb vicc ebben a pillanatban, de talán segít neki, s ha nem akkor legalább kirobbantja ebből a majdnem katatón állapotból. Próba cseresznye!

Kezem mozdult. Az amelyik oly közel, mégis egy határon belül...oly távol és vágyakozva a határon túlra, hogy bízni tudjon. Felépüljön a romokból egy ismeretlen által, amit egy másik ismeretlen tört szilánkokra.Rezzenetlen, szavakra vágyakozva, megszakadva és feleszmélve. Nem lassan álltam talpra, hanem mit sem törődve a fájdalommal, a fizikai valósággal, szisszenve, nyüszítve, zokogásom abbahagyva, de mégis valami másféle melankóliát cipelve. Kabátját nem engedtem lecsúszni, még mindig vállaimhoz ölelve szinte szökelltem. Csupasz bokám elseperte a korábbi poharat, a maradék víz apró patakban folyt el a vörös szőnyegen. A szoba színvilága amúgy is olyan volt, mintha egy óriási emberi szívben lett volna bezárva az ember, és éppen olyan melegséget is árasztott. Addig a percig legalábbis ameddig Henry össze nem zúzta számomra. A fürdőszoba irányába szaladtam. Csupasz talpam simogató dübbenéssel érintette a talajt és éppen csak elértem a fajanszot, amely elé leroskadtam. Az ajtót már aközben zártam magamra, hogy kiadtam magamból mindent, amely addig a gyomrom tartalmát képezte. Nyelte magába a porcelán, én pedig nem gondolkodtam, nem tettem semmi mást, csak a hajamat lófarokba fogtam, de az erőlködéstől így is még inkább csapzottá váltam. Nem tudom mennyi ideig voltam ott ahogyan azt sem, hogy a férfi ebből mit hallhatott, ott volt még vagy sem.Hatalmas sóhajjal tápászkodtam talpra és miközben lehúztam magam után mindazt ami elég randa látványt nyújtott jelenleg arra gondoltam, hogy miképpen is kerültem én ilyen helyzetbe, és miért adtam ki magam újra egy vadidegennek? Megszégyenülten és minden méltóságomat elveszítettnek éreztem magam, és el akartam menni. De mégis hova? Talán vissza haza anyához. Talán ezt az egész ostobaságot, hogy egyedül is képes vagyok boldogulni elfelejteni. Futni, menekülni, rohanni….ahogyan tettem mindig ha féltem. És pont ez volt a baj. Pont ez volt az a pillanat, amikor egy másodpercre meg kellett állnom, és mindabból erőt meríteni amiből lehetőségem volt.
A tükör elé állva megtámaszkodtam a mosdókagylón,megnyitottam a hideg vizet és átmostam vele az arcomat. Hajamon futottak át ujjaim megvadult fésüként rendezgetve a rakoncátlan és vizessé váló tincseket. Mögöttem felakasztva lógott a szálloda hófehér, puha köntöse, óriási skarlát betűkkel rajta a monogram: DHW. Skarlát betű….mintha engem is megbélyegeztek volna, átkom lett ez az egész szörnyű eset. Magamra terítettem a finom anyagot, és beleburkolóztam. Karomon ott pihent a recepciós kabátja, melyben immáron összekeveredett az illatunk. Óvatosan léptem ki a fürdőszobából és ha még ott volt akkor egyenesen rá néztem. Nem mozdultam, csak álltam ott, karomon a kabáttal, felfrissült arccal, csak éppen az örökkön arcomon tanyázó szelíd mosolyom hiányzott. Az valahol elveszett Henry fájdalmas szorításában. Meglelem még valaha?
- Vizesen az én hajam is barna.- szólaltam meg bizonytalanul, első lépcsőjeként annak ahol megszakadt a beszélgetésünk.
- A magáé….a magáé fekete. Ebben a fényben legalábbis. Én...köszönöm.- nyújtottam felé a kabátot, és ha elvette akkor apró kis bizalmas lépésem jeleként elárultam a nevemet.
-Zeena vagyok.
Ennyi, nem több. Csak egy név, egy frissességet magamra erőszakolt arc, és egy visszanyújtott zakó.Kezdetnek talán ennyi is megteszi. Kezdetnek?
Persze mindez csak akkor történik meg, ha még ott van. Ha nincs, akkor lassan zárom magamra az ajtót és leroskadva egy székre, még negyed óra múlva is azon tanakodom, hogy mi tévő legyek, hova menjek? Mert az biztos, hogy itt nem maradhatok.
Az a nő is megmondta...az a nő, alig tíz perccel korábban….amit én nem hallhattam.


Nem hallottam magam körül a világot, nem hallottam semmi mást csak az ő jelenlétét, meg azt, ahogyan az ajtó felé indul. Magamra hagy. Erre gondoltam, de tulajdonképpen fel sem róhatom neki. Segítséget nyújtott amennyire tudott. Én voltam az aki bizonyos mértékig visszautasította. Nem akartam rendőröket. Féltem talán a szégyentől amiben találnak, és a visszavonhatatlan szemérmesség képtelen lett volna elmondatni velem mindazt amiről nem akartam újra beszélni. Némán is hálás voltam a recepciósnak, hogy nem kérdezett. Egyszerűen csak segített. Nem vártam mást. A többit nekem kell megoldanom.Figyelem, hogy távozik a szobából éppen olyan hirtelen ahogyan megjelent...ám nem kerül a falakon kívülre mert valaki megakasztja. Előrébb hajolok, hogy megnézzem ki az, de nem látom. Csak a recepciós ajkainak mozgását látom, és a szavaiból ítélve egy kíváncsiskodó másik vendéget küld el.Még apróbbá kuporodtam ott a fal mellett.Aztán nem ment utána...nem ment a kíváncsi vendég után, nem hagyott magamra.Nem kérdeztem miért, csak szótlanul figyeltem végig amidőn mellém ül, ugyanúgy elhelyezkedik félig fekvő állapotban. Fehér ingén a felső gomb szétpattant, és kissé gyűrött is volt a ruhadarab, én mégsem hősnek láttam őt ebben a pillanatban, hanem egy fáradt és meggyötört embernek. Néztem őt, minden mozdulatát. Fejem elfordítva támaszkodott a falnak, és azt hiszem legalább három percig voltunk így...ebben a furcsa és mások számára talán érthetetlen mesevilágban. A tekintetek beszéltek. Megtörtént vagy elképzelt múltról, fájdalomról, mi a jelenbe szökött, tengernyi emlékről, ami egy darabon összekötött, majd szétválasztott. Néztem a fáradtság barázdálta arcot,néztem ahogyan ajkait összezárva, a ki nem mondott szavak mögé rejti minden gondolatát. Keze a földre siklott, nyitott tenyere hívogatón nyílt szét ott, mint egy bizalmat ébreszteni kész hússzín virág. Kíváncsian futott fel jobb szemöldököm. A fátyolos íriszekben megcsillant valami. Szinte rezzentek az izmok, az inak akaratosan taszigálták odább magukat, hogy mozduljon a kar...agyamban parancsok százezrei követelték egyre erősebben, hogy tegyem bele a kezébe a kezemet...keressek kapaszkodót, egy órácskára hazudott vagy valós biztonságot. Végül megemelkedett a kezem...elindult felé, játékos sétáló ujjakkal, hogy aztán megpihenjen az övének szomszédságában pontosan az övének ellentéteként, nyitott tenyérrel lefele. Jing és Jang egy hotelszobában, a kezekbe rejtve, egymás elől elrejtezve. Úgy érintettük meg a másikat, hogy fizikailag nem is kerültünk kontaktusba, mégis éreznie kellett, hogy a kezem csak azért került így, mert még nem akartam...még nem akartam valóságosan. De a szándékom ott volt.
A felelet oly egyszerű és kézenfekvő volt, csak éppen hazugság. Ezt tudtam én is, már abban a pillanatban, hogy a kérdést feltettem. De most jól esett ez a valótlan reménykeltés. Ez kellett, hogy magamra találjak. Még akkor is ha pár órán belül kitesznek innen, még akkor is ha nem tudom hova menjek ezután...még akkor is kellett. A bőröndök még ott ásítoztak a szoba végében kicsomagolatlanul, csupán az egyetlen utazótáskám tartalma, néhány fehérnemű hevert szanaszét az ágyon. Pár tisztálkodószer, egy parfüm az éjjeli szekrényen, meg egy félszemű kopott barna medve egy ásványvizes flakon mellett, ugyanott.
- Bárcsak hihetnék neked. De én már azért a kis időért is hálás vagyok.- szavaim egyszerűen és lassan gördültek le ajkaimról. Picit talán túlságosan is lassan, volt benne némi gurgulázás, hiszen nem hallottam soha viszont magam.Ujjaim zongorázni kezdtek a keze mellett, mintha egy láthatatlanul is szép dallamot játszanék, melyet csak én hallok legbelül.
- Azt mondta, hogy segít nekem, ameddig...egy hétig lett volna rá szükségem.Én nem akartam semmi rosszat, csak egyszerűen….nekem idegen ez a város, az egész hely, minden idegen. Nem tudtam...nem hittem, hogy ilyen is lehet valaki. Mondd miért jó az, ha valaki így akar elvenni valamit?-beszéltem, miközben ő is megszólalt mellettem és valamiféle irreleváns mondat hagyta el ajkait. Csak néztem őt, egészen rövid ideig csak néztem...és csak megráztam a fejemet. Nem nevettem, de összeszorított ajkakkal,lehunyt pillákkal egy egészen aprót rezzentek húsos ajkaim. Nem tudom miért mondta amit mondott, de amikor újra kinyitottam a szemeimet, és a kezeinkre néztem hirtelen meg akartam szüntetni a távolságot. A gondolat pedig megijesztett. Mi ez az egész? Tán ez lenne az utóhatása mindannak ami történt velem? Nem vártam meg, hogy megtegyem, helyette egyszerűen felugrottam...kavargott a gyomrom, a szoba fordult velem. Eszembe jutott mi történt itt nem sokkal korábban, és éreztem, hogy valami gombóccá rántja a gyomrom és felkívánkozik belőle minden.Futnom kellett, azonnal!


A fürdőben voltam, nem hallhattam, hogy valaki mágneskártyával nyitja ki az ajtót. De akár bent is lehettem volna, akkor sem hallom. Egy nő volt. Egy fiatal, csinos nő, a másik recepciós.Csak állt az ajtóban és türelmetlenül dobolt az ajtófélfán.
- Morris, én nem tudom mi a fene folyik itt, de a 874-esből a vendég a recepción veri a tamtamot, hogy ebben a szállodában nőket erőszakolnak és hívjam ki a jardot. Henry Bright képviselő pedig percekkel ezelőtt felmondta a 872-es foglalását, valamint közölte, hogy a hitelkártyáját szolgáltassuk vissza, mert feljelentést tesz. Remélem megvan. A kis luvnyának van két órája, hogy elhagyja a szobát. Amúgy miért vagy ingujjra vetkőzve? Mindegy! Ha már itt vagy, intézd el. Köszike!- végigdarálta a mondandóját, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és tovább ment a dolgára.