Kardiológia

to Ben

A Nyssával való mászás, és a Bennel eltöltött este után egy kicsit átértékelődtek bennem bizonyos dolgok. A tárgyalást el kellett halasztani, mert Lizzie beteg lett, és kórházba került. Nem tudom, hogy ezt is jelnek kellett volna-e vennem, de már nem szaladhattam el a jelenlegi állapotom mellett. A fájdalomérzet a kezemben, és a lábamban mindennapossá vált, és bármennyire is igyekeztem elkerülni a gyógyszereket, egyre többet és erősebbeket kellett bevennem, hogy végig tudjam csinálni a napot. A szívem olykor beleszúrt, de inkább az idegesség számlájára írtam, mert a munkahelyemen is összecsaptak a fejem felett a hullámok. Az áhított ügyemet elvették tőlem, vagyis átmenetileg más kezébe helyezték át, mert minden időmet lefoglalta, hogy Ben anyagi hátterét, és a közös vagyont felmérjem. Több estén át tartó kutatómunka, túlórázás…lassan úgy éreztem a semmiért. A húgom beköltözött hozzám, és némiképp legalább feldobta a napjaimat, de teljes megnyugvást ő sem hozhatott. Először egy neurológust kerestem fel a zsibbadással, és a remegéssel kapcsolatban, de az MRI nem mutatott ki semmilyen agyi rendellenességet. Örülnöm kellett volna, hogy nincs tumorom, és más állhat a háttérben? Fogalmam se volt, hogy mi lenne a jobb, de a következő lépcsőfokra ugrottam, és a háziorvosommal egyeztetve, időpontot kértem a kardiológiára. Nem hiszem, hogy itt is találnak bármilyen elváltozást, de mindent ki kell zárni, hogy átfogóbb képet kapjanak a mostani helyzetemről. A tudomásomra jutott, sőt én is tisztában voltam velem, hogy Ben itt van, de nem hittem volna, hogy sok közünk lesz egymáshoz a mai napon. Délelőtt kilenc óra múlt, de a kórházban már most a feje tetejére állt minden. A nővérhívók csörögtek, a betegek türelmetlenek voltak, és a mellettem ülők a váróban is inkább a halál felé tartottak. Féltem, hogy itt kell lennem. Irtóztam a nagypapám halála óta minden olyasmitől, aminek köze lehet a fekete csuklyáshoz, de ha nem akartam az életemet kockára tenni, akkor muszáj volt megjelennem. A beutalómat nézegetem, de számomra ismeretlen nyelven íródott. A latin más ágáról biztosan ügyesen helyt álltam volna, de itt most nem a jog érvényesült. Az asszisztens kedvesen nyitotta ki az ajtót, és szedte össze a kartonokat, meg a TAJ kártyákat is. Az orvos kiléte még ekkor sem esett le nekem. Annyit még bőven kiszedtem a leírtakból, hogy EKG lesz, meg szívultrahang. Jaj, de jó, akkor le is vetkőzhetek! Egy kislányt vezetnek be éppen, és az ismerős hang úgy csap fejbe, mint a villámcsapás. Ez valami rossz vicc. Nem maradhatok itt, és nem is kellene, hogy ő vizsgáljon meg. Etikai összeférhetetlenség, amit még ő sem fog bevállalni. A fejemet a fehér falnak döntöm, és kicsit hátrébb csúszok a műanyagszéken. Menjek el? Akkor viszont ki kellene, hogy kérjem most az asszisztenstől a kártyámat, meg a beutalómat..és akkor rájön, hogy itt vagyok. Nem akarom, hogy megint összetűzésbe keveredjünk.
- Kedvesem elolvasná ezt nekem? – hajol oda hozzám egy öreghölgy a leleteivel együtt. Egy mosolyra futja, és felolvasom neki, amit kér, majd szépen visszahelyezkedem, de ekkor a bíróságon átélt fájdalomhoz hasonló tör rám, de most a mellkasom bal feléből indul. Lebénít, sőt letaglóz a hirtelen rám törő kín. Lehunyom a szememet, és a pulcsimmal masszírozom át a bal mellem alatti területet. A légzésem akadozóvá válik, és két perc, összesen százhúsz másodperc, ami jelent is valamit. Hatvan. Lemerevedek. Hetvenkettő. A szívem nagyot dobban. Kilencvenöt. A légzésem leáll. Százhúsz. Megszűnik az élet, az izomköteg elernyed, és nem ver többé. Lorelai Haggerthy megszűnik létezni.

Lorelai & Bennett

Újabb nap a taposómalomba, nem voltam jó kedvemben, mostanában sosem, amint vége a rendelési időmnek, ma két műtét vár rám, mindegyik betervezett dolog, sejtéseim szerint zökkenőmentesen fognak zajlani, de igaz, ami igaz, az ilyesmit sosem lehet készpénznek venni. Az élet sokszor átcsesz minket a palánkon. Nem segített az sem, hogy az exemnek valami baja van, itt van a kórházban, és napjában húszszor csipogtat meg. Nem mentem még le hozzá, nem is terveztem, mert nem érdekel, mert távol akarom tartani magam attól, aki tönkretett. Semmi oka rá, nem több, mint nekem lenne, én mégis próbálom normálisan kezelni a dolgokat. Ez már menthetetlen.
Sokat gondolkodtam Rainán is, szeretnék vele többet találkozni, de ki tudja, mikor fog összejönni, és ha apánk megtudja, annak csúnya vége lehet. Mostanában úgy tűnik, csak szarral van tele a padlás, és abszolút nem tudom hová tenni a dolgot. Ekkora farok azért nem vagyok, bár tény, hogy a kedves volt feleségem nagyon sok mindent tisztességesen kiölt belőlem, szóval talán mégiscsak elviselhetetlen vagyok.
- Szia Molly! Hogy vagy ma? Megint elhoztad Morcost? – Mosolyogva mutatja fel a mackóját, én meg leültetem a szokásos helyre. Gyakran van itt, folyton ellenőrizni kell születési rendellenesség miatt, én műtöttem még mikor egy éves volt, egyre jobb a helyzet szerencsére, de átkos dolog ez a szív, túl sok minden teheti tönkre, vigyázni kell rá. Az enyém nyilván már elszenesedett. Ilyenkor, amikor egy Mollyhoz hasonló kislány van benn velem, mindig elgondolkodom rajta, hogy ha Liz belement volna, akkor már lehetne egy két éves csöppségünk, és a világon a legboldogabb pasi lennék. S még csodálkozik bárki, hogy beintettem neki én is, ha már ő megtette.
- Mesélj, Molly, hogy vagytok Morcossal? – Vidám kislány, hamar csacsogni kezd, én pedig addig konzultálok az anyukájával, de alig egy percre rá valaki felsikít, és dörömbölni kezdenek az ajtón, az asszisztensem rohan, de én is megyek, a helyzetet felmérni nem több pár másodpercnél, arra igyekszem nem gondolni, ki fekszik a padlón.
- Azonnal hozz egy defibrillátort. – Az órámra nézek, miközben megmérem a pulzusát, meghallgatom a mellkasát, körülbelül négy és fél percem lehet. Letérdelve mellé megkezdem az újraélesztést, pumpálom a szívét, és befúvásos lélegeztetést alkalmazok, újra meg újra, amíg meg nem érkeznek a defibrillátorral. Nem játék, a szívleállás öt perc után visszafordíthatatlan agyi károkat okoz, tíz perc után pedig már esélytelen megmenteni a beteget. Sejtettem, hogy van valami baja, de ez idáig nem találkoztam a leleteivel a kórházban. Csak ne legyen késő…
- Köszönöm! Emma, tedd rá a tappancsokat. Dr. Porter, hozasson hordágyat, megyünk az intenzívre. – Vagyis, remélem, menni fogunk, a rezidensem már szalad is, én magam hátrahőkölök, amint Emma készen áll, hogy kiüsse. Amint megtörtént, újra meghallgatom. Megrázom a fejem. - Még egyszer! – Újabb kör, és óriási kő esik le a szívemről, amint megdobban a szíve. - A légzés helyreállt. – Az órámra pillantok, a verejtékező homlokom tudatja, hogy túlságosan is húzósnak sejtem a helyzetet, de a másodpercmutató megnyugtat, még lett volna legalább fél perc… - Tegyük fel a hordágyra. Alaposabb kivizsgálásra lesz szükség, vér és vizeletmintát szeretnék minél hamarabb. Hűtsük le intravénás hűtőfolyadékkal, menjünk biztosra. Kapjon altatót, most nem tenne jót, ha magához térne. Mehetünk! – Betoljuk, és irány az intenzív, részemről átmenetileg mindenképpen felfüggesztem a rendelésemet, ez sürgősebb, mint bármi, a szívleállással nem viccelünk.

to Ben

Soha nem gondoltam bele, hogy az élet csak ennyi. Egy röpke pillanat, és hess. Az iskolában nem tanítottak meg arra, hogy ragadd meg a szekundumot, mert ha elillan, akkor nem kapod vissza. Most kellene bánnom az elvesztegetett időt, a lehetőségeket, melyeket hagytam kiszaladni a kezeim közül. A házasság intézménye értelmet nyer, ahogyan a családalapítás is. Valahol a szívem mélyén mindig is akartam gyereket, meg egy szerető férjet is, de könnyebb volt a külvilág számára azt a látszatot fenntartani, hogy szingli nőként is boldogulok. A munkám nem kárpótolhatja a magányos estéket, a könyvek nem hozzák el a szerelmet, és az emlékek nem élednek újjá, a barátságok nem támadnak fel hamvaikból. Voltak terveim, álmaim, sőt még ha hiszik, ha nem, de volt egy másik énem is, akit a felszínre akartam engedni, de nem tettem. Halogattam a döntéshozást, a változást, és lám elértem a végállomáshoz. Huszonnyolc évesen itt állok a szakadék szélén, az életemet egy magasabb erő kezébe adva. Bíznom kell, hogy ezután csak a jobb jöhet, és ha itt lejárt az időm, akkor el kell engednem, mert bármennyire küzdjek, nincs tovább. A szüleim, és a húgom is hiányozni fognak, Lena és az őrült bulik, a barátság, de legfőképpen egy ember. Meg akartam neki bocsájtani, nem akartam úgy elmenni, hogy ne tudja, mennyire fontos volt nekem. Bennett Caldwell a híres kardiológus, aki nekem az első szerelmet, a védelmező barátot, a férfiideált jelentette. Be szerettem volna vallani neki, hogy a bárban mindenemet odaadtam volna érte, hogy csak egyszer úgy nézzen rám, mint a volt feleségére. Irigy voltam, ó de még mennyire. A zöld szörny a bőröm alá mászott, és elvakított, de a szakmaiság keretein belül. Ez a nő hált vele, én a szüzességemet adtam volna neki. Hiányzik, iszonyúan hiányzik, és már nem mondhatom el neki. A szakadék szélén, a mélybe tekintek le, és a sziklaszirten egyensúlyozok. Nincsenek idősávok, nincsenek emlékek, de még régen látott rokonok sem. Nem látok fényt az alagút végén, de még a teljes sötétség is elmarad. Egyetlen mélység jelzi az életemet, amelynek végén nem tudom, hogy mi vár. A nagypapám? Az első fiúm, Jerry? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogyha elérek az utam végére, akkor mindenre választ kapok.
- Dr. Caldwell előkészítettük a 28-as termet az intenzíven, a team bevitette a készenléti kocsit, én meg elhoztam az irodájában hagyott leleteket. – az asszisztens csak rohan a hordágy mellett. Tíz perccel ezelőtt szedték össze a szőke hajú nőt a folyosón, hirtelen szívmegállással. Ritkán fordulnak elő ehhez hasonló események a kórház épületében, de még magán az osztályon is. A vakszerencse, vagy éppen a csoda, hogy egy szakorvos mellett történt mindez, és nem az utcán, nem az otthonában. Ha nincsenek a közelében, akkor az újraélesztés elmaradt volna, és a beteg már halott lenne. A teremben két intenzíves nővér, egy aneszteziológus van jelen, és még egy másik ápoló. Áthelyezik az ágyra, és a monitorokat beállítva kezdenek neki az előkészítésnek.
- Allergiás valamire? Az infúziót a kanülbe kösse be Vanessa, mert 5 mg Signopamot fog kapni. – a többiek, mind Dr. Caldwell keze alá dolgoznak.
- Olyan fiatal… - említi meg sajnálkozva az egyik nővér, miközben teszi a dolgát.

- Köszönöm szépen, Emma! – Az asszisztensem munkájában sosem csalódtam, ezúttal sem, noha bevallom hősiesen, sajnálatos módon a leletei tökéletesen kimentek a fejemből, de tekintettel arra, hogy csak most került ide, nem sokra mennék velük a szakterületemen, de talán valamiféle kiindulási pontnak jók lesznek, még nem tudom. Meg kell néznem őket nyugodtabb körülmények között is. Hosszú napom lesz, már most látom. Ugyan valaki másra rábízhatnám, és valahol tisztában vagyok vele, hogy meg kellene tennem, de nem megy. Mégiscsak én vagyok az osztályvezető, ebben a kórházban a legjobb kardiológus, nem fogom hagyni, hogy valaki más foglalkozzon vele. Igaz, most már különösképpen nincs köztünk kapcsolat, gyermekkorunk óta elváltunk egymástól, bár arról sem én tehettem, nem én akartam ideköltözni, mindig, minden apám döntése volt. Az az időszakot viszont sosem feledem, miatta sem, és az elhunyt ikertestvérem miatt sem. Arról szerintem nem tud, de mit számít már tulajdonképpen, rég nem az az ember vagyok. Az, ami az akkori kisfiúból maradt belőlem, pusztán a beteljesített álmom, de nem becsérlem le, hisz arra vágytam, hogy ebben a szakmában dolgozhassak, elértem, de innentől kezdve már elégedett lehetek az életemmel.
- Allergia nem szerepel a leletei között. – Magyarázom, miközben végigfutok mindet, megállva annál a pontnál, hogy kit is kellene értesíteni. Ismerem az egész családját, de rohadt rég nem beszéltem velük, szóval ezt a feladatot nemes egyszerűséggel most másra fogom hagyni, inkább koncentrálok Lorira, minthogy lelket öntsek bárkibe is, az most nem menne.
- Emma, értesítsd kérlek a családját, egy darabig benn lesz. – Az ilyesminek senki sem örül, viszont a család szeret tudni róla, és tudomásom szerint jóban van velük, vagyis régen jóban volt, oké, ez baromság, francokat sem tudok róla jelenleg, az is lehet, hogy réges rég nem állt szóba velük. Mindegy, ez most nem az én bajom lesz.
Jelenleg két dolgunk van. Lehetőség szerint biztosan kiküszöbölni az agyi károsodást, másrészt rájönni, mi váltotta ki, elvégre fiatal, életerős nőről van szó, márpedig meglehetősen fura tüneteket produkált. A karzsibbadásnak is biztosan van némi köze a dolgokhoz. Nem árt mindennek alaposan utána járnom.
- Pontosan, éppen ezért mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy kiderítsük, mi váltotta ki. – Azt biztosra venném, hogy nem szívroham volt, de egyelőre ennyivel van ennyi tudományom, ötleteim vannak, de egyik szarabb eshetőség, mint a másik, jó volna, ha nem azokról lenne szó. - Mehet az intravénás hűtőfolyadék. – Csak nézem az arcát, és ha nem orvosi minőségemben lennék itt, biztosan kicsúszna egy bassza meg.

Nem voltam ügyeletes, mégis tovább maradtam, az eredményei a történtekhez képest csodálatosak voltak, az agyában semmiféle károsodás nem mutatható ki a ct után, de biztosra csak ébredés után mehetünk. Már este 11 vagy, rég leléphettem volna, de azóta is a különböző tudományos cikkeket bújom, hogy rájöjjek, mi a franc ez. Végül valamikor éjfél körül jutok el arra a pontra, hogy kirajzolódik a lehetséges diagnózis, de nem tesz boldoggá. Végül hazaoldalgok, mert már egyszerűen semmi esélyét nem látom ép gondolatoknak.
- Connie, csipogtassanak meg, ha a 28-as intenzívben fekvő beteg felébred. – Túl sokat nem fogok aludni, de nem számít, a semminél pár óra is több. Holnap megint nyolckor kezdődne a rendelésem, de attól tartok, pont annyira leszek jelent, mint ma voltam. A vérvétel eredményei meglesznek reggelre, mindenképpen rá kell néznem, hogy megbizonyosodjak. A laborban meghagytam, hogy vizsgálják ki egy bizonyos enzimet illetően is, de bár tévednék…

Az álmom közel sem volt nyugodt, közel öt óra alvás után vánszorogtam ki az ágyból, a zuhany alatt sokáig próbáltam életet lehelni magamba, és gyorsan bedobtam egy hat tojásos rántottát is, mert biztos voltam benne, hogy ma sem eszek majd semmit a kórházban, legalább ennyi legyen bennem. Valamikor hat harminckor csipogtattak meg, de beletelt egy órába, míg beléptem a kórházba. Még azelőtt az intenzívre indultam, hogy átöltöztem volna, szövetkabátban, farmerben, fülhallgatóval, az orvosi táskám utalt csak arra, hogy itt dolgozom.
- Szia! Hogy érzed magad? – Nem szimpla frázis, fontos kérdés, azt meg pont leszartam, hogy tegezem, engem az ilyesmi nem érdekelt, nem fogok csak azért magázódni vele, hogy mások ne vonogassák a szemöldöküket. Az tény, hogy jelenleg maximum annyiban merül ki a kapcsolatunk, hogy ő a volt feleségem ügyvédje. - Előre is bocsánat. – Tartok egy kis lámpát a szemei elé, miután kihalásztam a táskámból, hogy ellenőrizzem a pupilláit. - Most kövesd a fényt. – Húzom el jobbra, majd balra, aztán felfelé, végül lefelé. Az alap dolgokat pedig azzal zárom, hogy sztetoszkóppal meghallgatom a szívverését is.

to Ben


- Ben ugye nincsenek szörnyek az ágyad alatt? – pillantok be az autós lepedő alá, és leguggolok, hogy mélyebben leshessek be a sötétbe. A papi mindig azt mondta, hogyha mocorgást hallok az ágyam alól, akkor a védő macim tisztítja meg a terepet, és megszabadít az összes létező, gonosz szörnytől. Azonban mostanság már nem hiszek ebben, mert a papi sincs már velünk. Önzően felköltözött az égbe, és meg se kérdezte, hogy vele tartanék-e. Anyáék nagyon szomorúak, de azt mondják, hogy az anyukám pocakjában lévő kistestvért küldte helyette. Nem szeretem őt, elveszi a figyelmet, és mindenki úgy beszél róla, mintha valami csoda lenne. A gólya még nem jött el, így ráér, én nem várom.
- Lori…nincsen semmi az ágyam alatt. – hallom, hogy megremeg a hangja, de nem teszem szóvá, mert sokkal bátrabb, mint én, és hinnem kell neki. Már csak ő maradt nekem, aki nem árul el, akiben megbízhatok.
- Rendben, de akkor is, ha már veled fogok aludni, legalább bizonyosodjunk meg róla. – vonom meg a vállamat, és a kék plüssmacimmal huppanok le a kék versenyautóra. A két szőke copfom velem együtt himbálózik. Eldőlök, és a plafont kezdem el bámulni.
- Ígérd meg, hogy ma este nem fogsz rémtörténeteket olvasni nekem, mert az előzőtől is félek. Anya két napig virrasztott velem, de aztán a tesóm miatt…fúj én nem akarok egy húgot. Nincs szükségem rá, de apa azt mondta, hogy muszáj szeretnem. Miért szabják meg a felnőttek, hogy kit kell szeretnünk, és kit nem? Én nem akarok olyan felnőtt lenni, aki megjátssza magát mások kedvéért. – könnyedén süpped be a mellettem lévő hely, ahogyan bevetődik mellém Ben, és a kedvenc világító párnáját a feje alá húzza.
- Nem fogok rémtörténeteket olvasni, ha nem rinyálsz többet. A testvérek nagyon jók, és ha te vagy a nagyobb, akkor parancsolgathatsz a kisebbeknek. – vigyorogva fordul oldalra, és öleli át a derekamat.
- Te lehetsz a védelmező, aki megvédi az ágy alatti mumustól.. – elsikkantom magam, amikor magához ölel, de csak a mellkasához von, és a fülembe suttog.
- Lori…ne félj, nem bántalak. – finom puszit nyom az arcomra. Belepirulok, és elhallgatva hunyom le a szemhéjamat. Csak a kettőnk közé telepedő csendet hallgatom, a légzését, látom a lelki szemeim előtt a mosolyát.
- Szeretlek Lorelai Haggerthy… - a szemeim hirtelen nyílnak fel, és rácsodálkozok a világra. Csak álmodtam volna, vagy az a valóság volt?

Néhány másodperc kell, hogy az agyam és a szemem kölcsönhatásba kerüljenek egymással, és felmérjék a helyszínt. A fejemben élő kép kezd elhalványodni, és a fehér falak egy egésszé állnak össze. A szemcsés látásmód kiélesedik, és leesik, hogy egy kórházi teremben fekszem. Különböző drótok ölelnek körbe, az ujjamra rácsippentettek egy kis fekete szerkezetet, ami a monitoromhoz van kötve. Percenként pityeg egyet. A tekintetem óvatosan futtatom végig rajta, és az ágyam mellett álló állványon is. A bal alkaromba feszül egy vastagabb tű, na és persze a kanül. Mit keresek itt? A fehér alapon pöttyös hálóing alatt egy kék és egy sárga drót csatlakozik össze. Felemelem a kezemet, és lejjebb rántom a szegélyét. Két tappancs feszül rá a mellkasomra, és közvetíti tovább a szívverésemet a monitor felé. A gondolataim kavarognak, de nem állnak össze, és csak foszlányokba kapaszkodhatnék, de amint egyet megragadnék, semmissé foszlik, és megint az a furcsa hangulat uralkodik el rajtam. Hiányzik valami. Az ajtó hirtelen nyitódik ki, és egy nővérke libben be rajta.
- Szép jó reggelt! – mosolyog rám, és a monitorra téved az ő tekintete is.
- Hol vagyok? – rekedtes hangom a mélyebbnél is megtörtebb, szinte felismerhetetlen, de úgy tűnik, hogy ez nem zavarja a tüsténkedő hölgyet.
- A Virginia Mason Kórház intenzív osztályán. Többet nem mondhatok, de értesítjük a doktor urat, hogy felébredt. Fáj valamije Ms. Haggerthy? – igazgatja el a párnámat, és az orromban futó oxigéncsövet.
- Nem… - reszelős hanglejtéssel préselem ki magamból a szavakat, amikor egy másik nővér is feltűnik az ajtóban.
- Connie kérlek, csipogtasd meg Dr. Caldwellt, hogy felébredt a betege. A szaturáció és a vér oxigénszint 80%-os. – ellenőrzik a mellettem álló infúziós állványt is, mellyel legalább húsz perc telik el, aztán magamra hagynak. A fáradtságon kívül egy kisebb hidegérzet kerít hatalmába. A mellkasom fázik, és egy megmondhatatlan felismerés ébreszt rá, hogy mi történhetett. Az ajtó nyitódása megijeszt, de a belépő delikvens szinte ledöbbent. Ben teljes életnagyságában jelenik meg a termemben, a szövetkabátjában, és a fülhallgatójával a hallójáratában. A zenét lekapcsolva összeforr a tekintetünk, és érdeklődve szemlélem, hogy mire készül. Az orvosi táskája az ágy szélén landol, és egy kis lámpát kap ki belőle, de nem vetkőzik le. A kérdése fáziskéséssel jut el hozzám, és a meglepettségemben meg is válaszolom neki.
- Furán. – világít bele a szemembe, és egy időre el is vakít, összeszűkülnek a pupilláim, de megpróbálok eleget tenni a kérésének. Nem tart tovább pár másodpercnél, aztán könnyedén kapja ki a sztetoszkópját, és a fémes lapot a szívemre helyezi. A tekintetem az övét keresi, de nem zavarom meg a vizsgálat közben. Egyenletesen emelkedik, és süllyed a mellkasom, de a végén rápillantok.
- Mi történt Ben? Mit keresek itt? Fázom, és senki nem mond semmit. – a kezem az övére csúszik, és átfogom a tenyerét. Még hideg a kinti levegőtől, de jólesik az ismerős kézre rászorítani. Hiányzott valami…most itt van.