Ray lakása

A sárcsuszamlás óta nem sokkal több, mint két hét telt el. A vállamat kímélem, az orvosi utasításoknak többé, kevésbé eleget teszek, de főleg a vállam alapos fáslirétegbe csomagolásával és a fájdalomcsillapítók szedésével igyekszem túlleni az elhúzódó következményeken. Az izomszakadás miatt nem mentem vissza dolgozni a klubba, de néhány napja pár órára mindig benézek ellenőrizni hogyan intézik a dolgokat a fiúk a távollétem ideje alatt. A biztonság kedvéért. Szó szerint. A mai csekkolást ki kell hagyjam a rám testált kisasszony miatt, akinek a felvigyázására Tatjana kért meg a tegnap esti találkozónk után. Csak a mai és a holnapi napról lenne szó, amíg másik városban tartózkodik egy konferencia miatt. A felkérést nem utasítottam vissza, noha a fejemen átsuhant a gondolata, amikor egy komplett kis szobára valónyi kiegészítővel állított be kora reggel, mint a kiskedvence jólétéhez feltétlen szükséges, kis helyet foglaló eszközök összességével.. A macskakisasszony nyakában lógó gyémántnyakörvön egy ideig elidőzött a tekintetem, de kizárólag akkor, amikor másfelé nézett a nő és nem vette volna rossz néven a bizsu vizslatását. Szállító doboz, selyemvánkosra emlékeztető fekvőpárna, háromféle tálka, minden nap minden étkezésére különféle menüösszeállításokat tartalmazó ételhordók, egy dobozra való pompomszerű játékszer, hogy fitt maradjon az állat, kétféle kefe a szőréhez, körömcsipesz, reszelő, grátisz tiara.. A maradék bemutatásánál már elveszítettem a fonalat és lelkesen vállalkoztam ezeknek a vendégszobába szállítására.
A trónörökösnő az előzetes feltételezéssel ellentétben nem hullajtja hál’ az égnek a hosszú, hófehér bundáját, így egész nyugodtan hagytam kénye s kedve szerint bebarangolni a lakást. A döntésemet mindössze a gyümölcsös tál bánta, amiből különös figyelemmel tüntette ki a szőlőszemeket, mindegyiket egyesével pofozgatva el a lakás különféle sarkaiba és valahányszor fel akartam szedni őket higgadtan okító pillantással tette rá a kézfejemre a mancsát. Mondhatnánk azt is, hogy figyelmeztető jelleggel. Odébb-odébb pakolgattam ilyenkor, de egy idő után kézbe vettem és betoloncoltam az újdonsült birodalmába. A kieresztése óta, pedig sértett sznobizmusról árulkodva hordja fent az orrát, hiába foglalta be az ölemet a vánkosa helyett és az űzött törleszkedésével nem kevéssé nehezíti meg a telefonálást vagy bármilyen más tevékenység végzését a lakásban. Tipikus figyelmet követelő hercegnő..
A kapucsengő meghallásakor a kezembe véve megyek a készülékhez, hogy beengedjem a nem várt vendéget és a doromboló hólabdával az ép karomon tárjam ki előtte az ajtót majd a bejövetelhez.

A családi kötelékek ápolgatása nem sokban jellemez, de ettől még mindkét öcsém sorsa érdekel, főleg, ha az életükről van szó. Csak a marha nagy szerencsének köszönhető – véleményem szerint –, hogy Ray megúszta annyival amennyivel az egész sárcsuszamlás dolgot. Mire értesültem egyébként arról, hogy őt is elsodorta, kiderült, hogy életben van, némi karkicsavarodást leszámítva, ezért aztán nem rohantam lélekszakadva utána vagy hozzá, de azóta nem sokat tudok arról, hogy mi van vele. Ezért gondoltam, hogy tőlem ugyan szokatlan módon, de beugrom hozzá, két üvegnyi fájdalomcsillapítóval, aminek nincs se bogyó, se köptető, se másmilyen szar íze. Ha a pofázás nem is megy valami jól, az ivás még igen a törődést meg értékelje.
Munkából tartok a város azon pontja felé, ahol a lakása van és közben rájövök, hogy még mindig nem értem, hogy lehet itt élni. Mondjuk nem az én dolgom, melózni magam is bejárok, de a magam nyugalmát az szomszédok hiánya, na meg az erdő közelsége szavatolja. Persze, mind mások vagyunk.
A cuccomat a kocsiban hagyom az épület előtt, csak az üvegeket marom fel és a portást kérve, hogy jelezze az érkezésem, szállok be a liftbe. Utálom a lifteket… A megfelelő emeletre felérve már csak azt kell megvárjam, hogy beeresszen végre. Az elém táruló látványra azonban ebben a formájában nem mondhatni, hogy nagyon számítottam volna. Meglepődés mondjuk nem rajzolódik ki a képemre, de a rajta csüngő fehér dögöt elég nehéz lenne nem kiszúrni azonnal.
- Grátiszként járt valamihez vagy ez az új kispajtásod? – ítélet az nincs a hangomban, kinek a pap, kinek a papné, ahogy a mondás tartja ugyebár, mielőtt azonban még válaszba kezdhetne, elébe vágok a folytatással; - Nem tudom miben zavartalak meg, de hoztam fájdalomcsillapítót. – emelem meg azt a kezem a benne lévő zsákmánnyal együtt, ami a legutolsó tudomásom szerint az általa kedvelt alkoholt tartja és ha netalán közben eszébe jut be is ereszteni a küszöbről, akkor beljebb teszem magam a lakásán belülre.
- Hogy vagy? – bökök az állammal a válla felé, amelyik be van kötözve, ezzel is egyértelműsítve a kérdést abban a tekintetben, hogy mire is vonatkozik.

Általában tartom magam az évek alatt már rendszeresített szokásaimhoz, mint például legalább két naponta eljárok futni vagy hetente vagy másfél hetente megeresztek egy telefonhívást a bátyáim felé megérdeklődni mi a helyzet a térfelükön, de.. Ez a természet agresszív megmozdulása óta nincs így. A sár a mobilomat is magával vitte, úgyhogy csak másnap tudtam újat venni és a felhőből kinyerni a mentett számokat, hogy azok részére is küldjek egy üzenetet, akiket nem tudtam addig a kórházi vonalon keresztül elérni vagy személyesen nem jöttek háztűznézőbe. Az időm jó részét olvasással vagy áramkörök piszkálásával töltöttem a szedáltság terhe mellett, ezáltal azóta főleg csak a megkeresésekre feleltem, magam nem indítottam őket. Talán emiatt is lep meg annyira, amikor Shepperd felszól, hogy látogatóm van Quentin személyében. Fél kézzel, a kisasszony fülének gyűrögetése közben ellenőrzöm a sms-eimet, de nem találok sem a beérkezettek, sem a kukában jelzést vagy utalást a mai beugrására. Ő meg a spontaneitás, pedig.. Nem tudtam nem csak hírből ismerik egymást.
Az ajtót előre kitárom előtte, mert tisztában vagyok vele – ahogy ő fogalmazott egyszer – ki nem állhatja a csengőket, abban az esetben is, ha nem a klasszikus, bevett értelemben jelez az ajtómnál lévő. És tudom nem a csengőkről van szó.. A liftből kilépve némán intek neki, a röviden megdobott szemöldökömmel, pedig előre érdeklődök milyen indíttatásból kanyarodott felém. Első körben a váratlanság okán bajt feltételeznék, de nem akarok effélékbe bocsátkozni. A kérdésre kedélyes arcnyúlással fújtatok.
- Jah, nevezzük grátisznak, az nagyjából lefedi. Gyere. – valamit valamiért.. Tatjana is így fogalmazott, nem kezdem ki az elvet és fejingatással egybe kötve is jelzem nem zavart meg, majd félrelépek, biztosítom a szabad utat a lakásba, hogy ne ragadjunk le a küszöbnél. A nála lévő alkoholt nem veszem el, hanem ajtózárás után egyből a konyha felé orientálom magunkat. A kabátját le tudja tenni közvetlenül a belépő folyosói fogason, ismeri a járást azért.
- Jól vagyok, köszi. Kímélem, úgyhogy többnyire inkább zsibbad, mint fáj. – a kis füllentés belefér, nincs mi alapján mást feltételezzen. - Az üveget például még nem tudom a súlya miatt megtartani, de csak szépen, fokozatosan, igazam van? – még szép. A józan ész is ezt diktálja, többé kevésbé hallgatok rá, mások előtt mindig és ha nem látják, nem tudnak róla, akkor nem számít. Lehajolok, hogy letegyem a karomon ülő macskát, aki ha a tartást nem is imitálja, eléggé egy az orrát fennhordó lady-re emlékeztető, szúrós tekintettel vizsgálgatja Q-t a körbejárásának ideje alatt. A pulthoz érve, ahol az egyik üvegért nyúlok szemre vételezésre, kényelmesen fogja immár vállmagasságból szuggerálni a buddha-i szoborülés közben.
- Veled mi a helyzet? A kutyád még mindig minden második cipődet a magáénak tekint? – leülés tekintetében a bárszékre vagy a pár lépéssel odébb lévő étkező székeire van lehetőség, a választásától függően viszek egy-egy poharat a folytatáshoz és egyértelmű döntés elé állítom hozott vodka s tequila között. A kezdést rábízom. Értékelje a törődést, ha már meglepett az előjelzések nélküli befutásával.

A szemöldök rándulását noha észreveszem, ahogy a liftből komótosan kilépek, mégsem reagálok rá. Ha kérdezni akar valamit, majd felteszi, elvégre azért van szája és kettőnk közül egyértelműen nem én vagyok a pofatépőbb példány. Azt viszont örömmel látom, hogy egyben van és ránézésre a körülményekhez képest jól. Az élő bunda a karjában mondjuk felvet néhány kérdést, de csak szépen lassan és sorjában, mindjárt azzal nyitva a kézenfekvősége okán.
Nem kell kétszer mondania, ellépek mellette, de nem kezdem el azonnal levetni a bélelt bőrkabátot magamról, ahogy küszöbön belülre érek.
- A nyakadba sózta valami csaj? – azt valahogy feltételezem, hogy nem az telefonja mellé vágták utána extraként. Túl sok lehetőség így nem maradt, de gondolom hamarosan kiderül minek melengeti a karjában a ránézésre is nagyon kiglancolt állatot.
- Éjjel tudsz tőle aludni? – nyilván nem a vernyogótól, hanem a vállától. Tapasztalataim szerint a szarabb sérülések akkor tudják csak megkeseríteni az ember életét igazán. Kivéve mondjuk, ha folyamat fájdalomcsillapítókon él, de az egy egészen más történet.
- Mikorra ígérik, hogy helyrejön? – lerakom a kezeimben szorongatott üvegeket és noha más és más van bennük, mindkettő színe tiszta és áttetsző, mint a víz. A tartalma azonban annál jóval erősebb. - Feltételezem azért a poharat nem esik nehezedre emelgetni. Meg nem itatlak, azt most mondom. – soha nem állítottam, hogy jó humorom lenne, főleg, hogy blazírt képpel vagyok képes kiejteni a pofámon.
A macskát szemmel tartom egy darabig, nem nagyon tetszik, ahogy figyel, de már kezdem megszokni, hogy a háziállatok egyike sem ép. Kezdve mondjuk a sajátommal és ha már témánál vagyunk…
- Hacsak minden második cipőmet tenné tönkre még egész jól járnék, de helyette minden nadrágom szára potenciális állkapocs erősítő vagy előétel, attól függ, hogy honnan nézzük. – húzom el a képes felem és jahm, most is olyan darabot viselek, ami boka tájékon kezdetleges beépített szellőző rendszerrel rendelkezik. A bárszék számomra teljesen megfelel, arra teszem le magam és most már levetem a kabátom, amit egy laza mozdulattal hajítok fel a pult szélére.
Mivel a piát neki hoztam, ezért előbb a tequilát bontom meg és töltök a két lerakott pohárba, nem fukarkodva a mennyiséggel.
- Ha kell neked a körítés és megmondod merre találom, idehozom. – a magam részéről lemondok a só és citrom kíséretéről, de arról nincs sok fogalmam, hogy neki kell-e vagy megteszi anélkül is.
Attól függően, hogy fel kell-e állnom a székről vagy sem, a poharat a kezembe fogom és minden teatralitás nélkül emelem meg felé, majd húzom le a tartalmát.
- Meddig marad nálad ez itt? – bökök az állammal a szőrhullató felé és a megüresedett poharakat már most után töltöm.

- Jah, jah. Nem bírja a repülést. – a szemöldököm megemelkedése, valamint a gazdájától vett szó szerinti idézethez társított hangsúlyom készségesen adja a bátyám tudtára szavak nélkül is mi a véleményem róla; nők.. Örülök, hogy nem kell megértenünk őket és elég az elfogadásuk. A macska, pedig egyébként sem zavar sok vizet, amíg nem szedi szét se a lakást, se engem. Az egyik elgurult, odébb csak most észrevett szőlőszem emlékeztet a korábbi kergetőzésre, de egyelőre annyiban és helyben hagyom.
- Tudok. Aludtam már jobban is, de nem vészes. – a hercegkisasszony négy mancsa ekkor már a földet tapodja és az imént meglátott gyümölcsöt gyorsan felkapom. Nem hiányzik, hogy a talpam alá pofozza vagy ki tudja mit csináljon vele. Felhajolás közben válaszolok a gyógyulási időre vonatkozó kérdést és egyúttal odafordítom a tekintetem.
- Elvileg még két hét, a regenerálódás után, pedig fizioterápiára kell mennem vele. Az plusz idő, eredménytől függően. Azt nem tudják, tudom pontosan megmondani. – szemetesben végzi a padlóról felszedett szem és adott pillanatban a hozott fájdalomcsillapító köti le a figyelmemet. Konkrétan nem kérdeztem rá miért jött, feltételezem az indokok között más is szerepel azon kívül ellenőrzi az életjeleimet, de a gyors beugróhoz a sör jobban passzolt volna, így időigényesebb vonatkozásban gondolkodom. A bal vállam finoman jelzi nem tetszett neki a hirtelenebb mozdulattal feltartott kezem, amivel még a vicc szintjén megállítom a dolgot és ahogy az ő arcvonásai a megszokott formájukban pihennek, az enyémre ugyanezen módon kanyarodik egy jobb ízű mosoly a tagadó fejrázás mellékeseként.
- Kössz, azt akkor se fogadnám el, ha rászorulnék. Előbb vernéd ki a fogam, minthogy ténylegesen ihassak is. – célzok ezzel arra, amit nem nagyon kell túlmagyarázni: nem az a finom fajta. Semmiképp sem az, amelyiktől még szívesen is fogadnám hála az égnek, így az ő pohara elé, az enyém meg elém kerül a gránitpulton. A birodalmár nőszemélynek, pedig automatikusan osztok egy fejcirógatást, mielőtt vérszemet kívánna kapni – plusz kezdem kapizsgálni miért szerepelt a Keresztapában is..
- Nem tudom hogy bírod, én rég kikészültem volna tőle. Kutyaiskolával nem próbálkoztál, hátha helyre teszik? – rég kikészültem volna és tovább is adtam volna azzal a lendülettel. A gondolatmenetet azonban szükségtelen folytatnom, nem az enyém a gatyaszaggató dög. Egyelőre nem csatlakozom mellé az egyik székre, szembe helyezkedve maradok a pult másik felén és figyelem a kitöltést.
- Köszi, inkább maradj a seggeden. – legyintés, fejrázás; jó így. A citromot és a sót nem magam miatt szoktam fogyasztani mellé, úgyhogy megvagyok nélküle. A kitöltött adag rövid felemelését viszonzom köszöntőként és mivel ismerem a bátyám, szinte egyszerre hajtjuk fel a tequilát, majd koppan az üveg alja a pulton, mire ijedten odébb táncol a hercegnő és sértetten hátpúposításba kezd.
- Holnap este jönnek érte. Viszont te meddig maradsz? Értékelem, hogy jöttél, de a legkevésbé sem jellemző rád ez a fajta spontaneitás. – tényleg nem bánom, kivehető, hogy arról van szó szimplán értetlenül állok a dolog előtt annak fényében nem szólt ide telefonon se és nem is keresett más ügyből kifolyólag. Az üveget és az öntés lehetőségét addig is kézbe veszem.

Egy néma Ah. kíséretében emelem meg az állam, jelezve, hogy értem milyen indokkal került hozzá, bár sokkal világosabb mondjuk még ezzel sem lett; tulajdonképpen minek csapott fel macskapesztrának. Nem zárom ki a tényét, hogy van ennyire jó a nő, de a pakliban az új hobbi lehetősége is ott toporoghat. Innentől azonban ez már nem az én dolgom. Eddig se volt valójában.
- Szerencsés vagy. – határozottan az, ha a kicsavarodott – helyrerakott – vállával állítása szerint nem vészes az alvás. Más helyzetben, de jártam már így korábban én is és emlékszem, jó ideig sehogy nem volt jó aludni. Meg mást se nagyon csinálni.
- Akkor gondolom még az is kérdéses meddig leszel betegszabin.. Hogy bírod az itthon dekkolást? – feltételezem, hogy még nem ment vissza melózni, de max majd kijavít, ha ez teljesen máshogy van.
A hozott üvegek egymás után koppannak halkan a pulton a velük való találkozás jelzésekor. Ha valóban fennállna az előbb emlegetett eset, nyilván nem fordítanék neki hátat ekkora rohadék azért nem vagyok, de mivel szó sincs semmi ilyesmiről, csak egy kedélyes fújtatással engedem el a témát. Nem szorul arra, hogy bárki megitassa, megy ez neki magától is, akkor az a lényeg.
Ahogy a poharak egymás mellett landolnak, nyitom az üveget és töltök belőle. Várni nincs mire igazából, a körülöttünk sündörgő szőrhullató meg engem nem igazán köt le, így annak a közbeeső abajgatását az öcsémre hagyom.
Madox kapcsán csak megvonom az egyik vállamat. Már az se volt más, ahogy eleve hozzám került, mégis nálam kötött ki a végén. Agybajt még nem kaptam tőle. - Öreg jószág már és ilyenkor iskolázni inkább csak kidobott pénz és elfecsérelt idő. Több, mint amennyibe havonta pár nadrág kerül. Meg amúgy is közbejön vele mindig valami. A múltkor bedepizett. Jah. A kutyám halál komolyan depressziós lett. – mielőtt még esetleg visszakérdezne, elébe megyek és rövidebb bólintásokkal egyértelműsítem azt, ami hallásra pont akkora baromságnak tűnik, mint amikor elvittem az állatorvoshoz azzal, hogy nem akar se enni se semmi se csinálni és Shay közölte a diagnózist. Az ápolgatásáról már nem is beszélve, ami ezután következett. Olykor úgy érzem, direkt szívat a kutyám azért, hogy ne tunyuljak el mellette.
Bólintással veszem tudomásul, hogy maradjak az ülepemen. Nem ugrálok fel, így a lehető legkényelmesebb és nem választ el semmi attól, hogy lehúzzam az áttetsző szeszt. A folytatást pedig automatikusra veszem, lekísérheti véleményem szerint egy második kör az elsőt. Ha meg mégse, majd szól érte.
Előbb csak a tekintetem emelem rá a kérdését hallva, majd az orrom alatt horkantva röhögöm el magam röviden. - Zavarok? – szó sincs arról, hogy rossz néven venném a megjegyzését, valóban nem ugrálok azért, hogy nagyon átegyen a fene a családtagjaimhoz. Jobb nekik így. - Addig, amíg elviseled a képem és a megnyerő vigyorom. – aminek jelen pillanatban nincs nyoma a képemen, de csak néhány másodperc erejéig, amit követ egy lassan és igen kontrollált formába öntött kisebb bajusz alatti bazsalygás. Amúgy szó nélkül lépek, ha útban vagyok, de ha még kibírja egy kicsit a fejemet, akkor maradnék. Ha nem is éppen annyira jellemző rám a spontaneitás ilyen formája.
Elkapom a poharamat és a második kör követi az elsőt, hacsak ki nem pakol mostanra. Ahogy az üveg ismét koccan a pult felületén, feltámaszkodok arra mindkét alkarommal. - Jöhet még egy?

- Mindig az voltam. – a rövid vigyor kíséretében tett záró kommentár egyébként nem igaz, de sokkal kényelmesebb és jobban érzem magam mások is, ha annak hiszik. A fájdalom és a kellemetlenségek nem kerülnek el, nem vagyok Superman, de a helyzetekből a lehető legjobban jövök ki, mióta az eszem tudom igyekszem megtartani ezt az illúziót. Azt, hogy kölyökként imádtam anyámék figyelmében és törődésében fürdőzni a legkisebb lila folt keletkezésekor is, pedig bármikor arcátlanul letagadom.
- Ha van társaságom egészen jól, egyébként meg a telefon a fülemre van nőve, úgyhogy ha letelik a két hét nem hiszem húzom a táppénzt. Az őrök koordinálásához nem kell mindkét karom, az iroda, kanapéstul, pedig adott. – itt vagy ott fekszek.. A lehetőség megvan, hogy eldőljek és ez a tudat mindenkinek megnyugvást hoz, ha megteszem, ha nem. A korlátaimhoz igazodok, ahogy azt jelenleg is teszem a poharak előkerítésével és felsorakoztatásával a pulton, míg az üveg nyitása a bátyám feladata lesz.
A szemöldököm akaratlanul pattan feljebb. Nem a hiába való pénzköltésre vonatkozóan, hanem a megerősítés oka miatt. A döbbent arckifejezésemet nem tudom leplezni, mert sosem hallottam arról az állatoknál is fennáll a mentális betegségnek a lehetősége. A PTSD nem új a nap alatt, a depresszió igen.
- Részvétem. Ez hogy derült ki és egyáltalán.. Mivel kezelhető? Meg mi váltja ki? Jó dolga van nálad, hiába zabálja a gatyáidat. – természetesen meg akarom érteni, ha megosztja velem a részleteket. Meg a másik oldal; - Te hogy viseled? – nem valaki haláláról van szó vagy hasonló volumenű dologról, de feltételezem nem hagyja hidegen Madox állapota. Rendben, nem feltételezem, tudom. A vele járó nehézségek ellenére még nem küldte vissza a menhelyre az ebet, ami annyit tesz az alkoholt töltő mamlasz ezért vagy azért, de ragaszkodik hozzá a maga módján.
A fehér pamacs riadalmas reakciójának nem szentelek figyelmet a tószt nélküli lehúzása után, aminek az íze kivált egy elégedett felsóhajtást belőlem. Pont jókor és jól jött, csak a kérdés foglalkoztat, hogy miért. Magát ismerve nem hibáztathat érte, hogy nyíltan szóvá teszem nem jellemző lépést tett meg, sőt. A második körre nem mondanék nemet, de azért a délutánnak erősen a közepén tartunk és nem forgatom a gondolataim között a kemény ivást, ráérősen telik meg előbb az ő, majd az én poharam. Elétolom a nem sajnált adagját, hátha attól kedve támad a beszédhez a terelési technikáinak gyakorlása helyett.
- Nehéz választani a te szőrös képed vagy inkább az övé.. – oldalt nézek a szóban forgóra és vissza. - ..de hajszállal nyertél, csak a bűbájos vigyorod miatt. – a poharat kézbe veszem, az ő egészségére tartom oda. Megnyerő vigyora.. Ezek szerint nincs akkora rossz passzban. Az italt azonban csak utána küldöm le és fogszívás után elnevetem magam azon ennyire javasolja a következőt.
- Rohansz valahova vagy csak szimplán asztal alá akarsz inni még este előtt? – ismét kézbe veszem a tequila üvegét. - Oké, de most már bökd ki mi van. Idejössz, egy jóféle arzenállal és tíz perce se vagy itt, de már a harmadik rövidet kérdezed. Nem vagyok hülye, ha jelenleg félnyomorék még igen. – nem sajnálom tőle a testvéri komoly-komolytalan baszogatást, ráfér, ha nem is akarja elhinni, mert pontosan emiatt olyan meglepő az itt léte. Ha nincs, akkor lazán békén hagyja az embert hetekig is.