Hard Rock Café

Kathleen and Ron

Megdobom a vállamon a táskát, ahogy kifordulok a folyosóra, ami egyenest az aulához vezet. A főnök irodája zárva van, azt mondták a többiek, hogy pár perccel ezelőtt látták a főbejáraton keresztül távozni. Nyugodtan, mint az esetek többségében. Ezek szerint ő még nem értesült a hírről.. Az eszközölt rákérdezést nem igazán értették, de nem forszírozták az okát. Minek tették volna? Hallottam, hogy az egyik nyomozást kénytelenek lesznek kisebb létszámmal folytatni a szorosabbra húzott büdzsé miatt. Egész nap erről pusmogott az egész rendőrség, ez üti meg a recepcióhoz érve is a fülemet, ahol ismét felteszem a kérdést: merre látták a főnököt?
- Reynolds kapitány nemrég távozott.. – nem várom meg a mondat végét, kettőt koppantok a putlon és kifelé indulok, amerre az imént egyértelműen bökött Nan. Este tíz múlt, így a kültéri világítás nincs éppen a segítségemre abban, hogy könnyen kiszúrjam az utcán. Jobbra fordulok annak a reményében, hogy nem most változtatott a közlekedési szokásain a hazamenetelét illetően..
Nem sokkal egy órával ezelőtt kaptam egy telefonhívást az egyik volt san francisco-i kollégámtól. André Schultz kijátszotta az őröket a san mateo-i börtönintézetben és önkényesen döntött a szabadlábra helyezéséről. Megszökött. Az igazat megvallva elképzelésem sincs ez hogyan lehetséges, a létesítmény biztonsági rendszerét egy éve sincs, hogy felújították és változtattak a kamera elhelyezések struktúráján. Azt is hallottam kiküszöbölték a hibát a hézagos műszakváltások terén, így leginkább egy viccel volt egyenértékű a hír, de ez nem változtat a tényen. Kint van és nem hiányzik, hogy Kathleen vérszemet kapjon. Főnöki pozíció ide vagy oda, három éve még az ő ügye volt. Emiatt az ember miatt helyezték át ideiglenesen Frisco-ba és jobbnak ítélem az ott látott reakciójából kifolyólag a saját szememmel is meggyőződni róla hogyan reagál most, ennyi év távlatából a hírre. A körözést még nem adták ki a fazonra, egyelőre fű alatt próbálják megoldani a városban, hogy ne keltsenek pánik hangulatot azok körében, akik emlékeznek az esetre. A fények nem a legjobbak és az utcai nyüzsgés még nem ült el ahhoz, hogy egyből kiszúrjam a vörös üstököt, de a café belteréből kiszűrődő világítás jó szolgálatot tesz.
Elnyújtott léptekkel pont sikerül elcsípnem, mielőtt a nem messze lévő kereszteződéshez érve. Nem rohantam, arra azért nem volt szükség, csak az emberek kerülgetése hátráltatott valamelyest.
- Kathleen! Hé! – szolgálati időn kívül minden gond nélkül szólítom hangosabban a keresztnevén, hogy felhívjam a figyelmét a hátulról történő érkezésemre. Nyomozóként ismertem meg, lazább protokollhurokkal a nyakunk körülött.
- Bent már nem tudtalak elérni, bocs, hogy itt zavarok. – megállok, ha bevárván ő is hasonlóan tett és nem csak lefaragott a saját tempójából. – Nem kaptál telefont San Francisco-ból, igaz? – az egyik oka, amiért nem nyögöm be egyből a lényeget egészen egyszerűen az, hogy ha nem akarja, ugyan minek ismerné el tisztában van a szökéssel? A kialakuló terveiről, ha nem is lesz kénytelen beszámolni, azért hülye nem vagyok, hogy ne vegyem észre, ha nem először hallja a mesét. A második, pedig az, ha még valóban nem szóltak neki az incidensről. Ez ügyben nem fogok egyből hideg zuhanyt zúdítani a nyakába. Elég fagyos lesz neki az másodjára is.

Ron & Kath

A faliórára néztem, és láttam, hogy már fél tíz is elmúlt, ismét túlléptem a munkaidőmet, bár főnökként sok esetben nincs munkaidő, hiszen az éjjel közepén is megeshet, hogy be kell jönnöm, ha valami rettenetes dolog történik a városban.
Néhány aktát beraktam az egyik fiókba, mert még át szeretném nézni őket, de nem ma. Ma már úgy alapjába véve semmihez semmi kedvem, csak hazamenni. Bezártam az irodámat, és a pár lézengő rendőrtől mosolyogva elköszöntem, mert nálam így szokás.
Gyalog indultam a megszokott útvonalon, nem sok kedvem volt autóba ülni csak azért, hogy akkor öt perc alatt, sétával pedig tizenöt percen belül elérjem a lakásomat.
Friss szellő lobogtatja meg hajamat, és kissé elgondolkoztam közben, de még így is nagyon figyelek mindenre, nevezhetjük szakmai ártalomnak ezt. Ma is volt egy gyorsnak nem nevezhető telefonos beszélgetésem a volt férjemmel, aki most kivételesen nem volt idegesítő, és még csak nem is volt bunkó.
Néztem, hogy mennyire pezseg most a város ezen része... Még csak azt sem mondhatjuk, hogy hétvége van, mert nincs. A tömeg egy dologra jó, eltűnni valaki elől, de másra nem. Csak annyit hallottam, hogy Kathleen. Valaki a nevemet kiabálta, vagyis én erre tippeltem, én pedig rögvest megálljt parancsoltam magamnak, és hátrafordultam.
- Ron, ugyan... Nem zavarsz - mondjuk nem tudom hová tenni azt, hogy épp most keresett fel, ezért kicsit furának érzem az egészet.
San Francisco-t említi meg. Ez több okból kifolyólag is érdekes mindkettőnknek. Nekem személyes, neki pedig a munkája miatt. Három évvel ezelőtt dolgoztunk együtt, ő láthatta, hogy milyen vagyok, ha valami személyesen érint.
- Amíg bent voltam, nem volt hívásom - először nem gondolkodtam el azon, miért is hozta ezt fel, de végül azután eszembe jutott André Schultz... Ezzel együtt pedig a nyugodtságom elszállt. Talán észrevette ezt rajtam Ron is. - Ő róla van szó, igaz? - nem kerteltem tovább, és a legegyszerűbb kérdést tettem fel neki, szemtől szembe, de nem mondtam ki a nevét, hiszen fölösleges.

Nem hittem volna, hogy valaha megérem ezt a napot. Alec egyik új cimborájának ma lesz a huszonötödik születésnapja, és mint valami csili-vili tárgyat úgy fog mutogatni a haverjának, hogy már neki milyen csinos barátnője van már. Őszintén szólva nem sok kedvem volt vele menni, nem vágytam egy csomó kocka arcra, amúgy sem úgy képzelem el, hogy ők így buliznak. Egész nap úgy voltam vele, hogy nem fogok sehova sem menni, mert mi a francot csináljak ott? De mivel ez egy bár, elég felkapott hely Seattle szívében, kis tánctérrel, jó zenével, én pedig még sosem jártam itt, hát belementem. De biztos voltam benne, hogy nem fogok csupán csak velük menni, így először Héjlit hívtam fel, de ő éjszakás volt, kellett valaki, akivel ez az unalmas buli nem tűnik annyira unalmasnak, így tárcsáztam az egyik új barátnőm, gyakornoktársam, Erica számát, míg vártam, hogy felvegye a telefont, némán azért imádkoztam magamba, hogy vegye fel, hogy ne kell ma be mennie a kórházba. De szerencsémre rá ér este, így választást sem hagyva, mondtam, hogy jöjjön ide hozzánk kilencre, el kell jönnie velem. A nap többi része unalmasan telt, egész nap lustálkodtam, és bámultam ki az ablakon. De már nem láttam azt, amit annyira szerettem Sydneyben. Mióta átbillegtem Mr. Deverauxhoz, azóta sok idő eltelt, megváltoztak a dolgok. De még mindig szívfájdítóan szívesen, gyönyörrel és haraggal emlékszem vissza, milyen volt akkor. Elő fordult párszor, hogy a fickó lemosta a kocsiját, szerintem többet mossa a verdáját, mint ahányszor fürdik egy nap. Nem mintha el tudnám képzelni, hogy bármilyen érzelem lapult volna zord külseje, tüskés természete mögött, de a kocsijáért egyszerűen oda volt. És én galád módon minden egyes ilyen alkalomkor a függönyöm takarásában kukkoltam hogyan is csinálja. A franciának a szüleimmel is sikerült össze ismerkednie, apám szerintem a legjobb haverjának tekintette mióta megkérte, hogy segítsen a mi kocsinknál, mert valami szar mindig tönkre ment benne. Nem igen értek egy autó mechanikájához, és apám sem annak ellenére, hogy már hosszú évek óta van kocsija. De a fickó segített, és ez kedves volt tőle. Kicsit rá voltam kattanva a pasasra, és már majdnem elhittem, hogy nem csak az én fejemben létezik a vonzódásunk, de ekkor lelépett. Szó nélkül kiköltözött röpke néhány óra leforgása alatt, egyszerűen csak eltűnt. Annyit nem mondott, hogy fapapucs.
Már harminckét órája talpon voltam, a rezidensem minden szar munkát nekem adott aznap, szóval a tökön tele volt azzal a nappal, emlékszem még arra sem volt erőm, hogy átöltözzek a kórházban, csupán felkaptam a táskámat és hívtam magamnak egy taxit. Mivel hogy ugye nem gurult a miénk, hiába sütött hét ágra a nap, hiába volt olyan meleg, már semmit sem érzékeltem, semmire sem vágytam, csak, hogy lezuhanyozzak és két napig aludjak. Kiszálltam a taxiból, még némi borravalót is adtam a latin sofőrnek, aki mindenáron el akarta kunyizni a számomat, de csak lágyan mosolyogtam válaszul. A ház felé menet kényszerem volt, hogy a szemben lévő ház felé nézzek, de tudtam, felesleges. Akit keresek, az már rég nincs a szomszédban.
Meg kell hagyni nem tudom hogy csinálta, de mindig idióta lettem, ha a közelébe kerültem, egyszerűen képtelen voltam viselkedni, és elkezdtek tombolni a hormonjaim, mintha tizenöt éves lennék még mindig. Aztán azóta a bizonyos nap óta nem láttam, még csak a kocsiját sem, és akárhányszor visszagondolok az egész hihetetlen történetre, képtelen vagyok dűlőre jutni vele kapcsolatban. Egyszer azt hiszem, csak én lettem megszállottja, másszor azt, a vonzódás nem volt egyoldalú, harmadszor a pokolba kívánom, mert miatta hónapokig depresszióhoz hasonló tüneteim voltak.
Lassan közeledett az este, de még mindig abban reménykedtem, hogy végül behívnak sürgősen vagy valami ilyesmi... könnyen előfordulhat a mi esetünkben. De nem semmi ilyesmi nem történt, szóval bele kellett törődnöm abba, hogy el kell mennem ebbe a buliba. Pedig még az is élvezetesebb lenne, ha Hannibal filmeket nézném meg újból, szerintem sokkal jobb is lenne, de legalább Erica jön velem, így még van esély, hogy jól érezzem magam. Sokat gondolkodtam mit vegyek fel, de végül egy fekete, testhez simuló miniruha mellett döntöttem, melynek mély, de ízléses dekoltázsa volt, és spagetti pántja, alatta szintén szén fekete csipkés melltartót és bugyit választottam, lábaimra egy ebben a színben harmonizáló bokacsizma mellett döntöttem, aminek körülbelül tizenöt centis sarkai vannak, felülre egy világoskék, kopott farmerdzsekit vettem, mi a könyökömig fel volt hajtva. Hosszú, szőke tincseimet hullámosan hagytam, lágy, laza fürtökben omlott a hátamra.
*A bárban*
Most, hogy már két órája legalább itt vagyunk, a pasim már a huszadik csocsó meccsét játssza, a haverjaival. Unalmas. Ericával túl vagyunk egy füves cigin, illetve egy fél üveg tequilán.
-Oké, én ezt nem bírom nézni,- ragadom meg barátnőmnek az egyik kezét, majd a pulthoz kezdem rángatni, de ekkor megjelenik két srác előttünk, hogy felvigyen minket a parkettre.
-Én passzolok,- mondom mosolyogva, majd Erica lelép velük. Éljen. Legalább ő érezze jól magát, ha már én nem. Egyedül sietek a pulthoz, majd két kidekorált cicababát arrébb lökődve vágódom be középre.
-Szöszikém, az előbb voltál itt - vigyorog a pultos srác. Nem tudom miért érdekli, neki csak jó, ha forgalma van, de nem firtatom.
-Ja, nem bírom ki a társaságod nélkül- jegyzem meg szarkasztikusan.
-Óh, hát igen a pasid el van, és ahogy láttam a barátnőd is lekoccant- vigyorog, mire csak a szemeimet forgatom.
-Kérek egy whiskeyt- mondom, és csak úgy körbe vezetem nefelejcskék íriszeimet a helyiségen de kb. másfél méterre megakad a szemem valakin. Óh... ne, ilyen nincs- egy üveggel- nyögöm és átnyújtom a pénzt neki. Akaratlanul is végig nézek Mr. Deverauxon. Mit keress itt? Ennyi idő távlatában is a szívem hevesebben kezd verni, és harag gyúl bennem, ahogy ránézek. Kétség sem fér hozzá, hogy ő az. Hogy a francba került ide Sydneyből? De a partnernője sokkal jobban idegesít. Vagy... sokkal inkább zavar, szolárium bőr, harsány smink, idióta ruha, biztos hivatásos. Hülye dög. Lassan ráébredek, hogy talán féltékeny vagyok rá.... nem tudom, de legszívesebben kikaparnám a szemeit.
-Parancsolj. - kapom meg a kért italt, és mosolyogva veszem át az üveget. Alecre pillantok, még mindig játszik, na jó akkor randizom Jack Daniels-el. Ahhoz, hogy eljussak a félhomályban lévő boxokhoz mellettük kell elhaladnom, de körülöttük ott van még pár srác. Megpróbálok észrevétlenül eliszkolni, de az egyik gyerek elkapja a csuklómat, és mielőtt reagálhatnék magához ránt.
-Hello cicababa, ugye azt nem egyedül akarod benyomni?- simít végig az oldalamon, miközben én megpróbálom eltolni magamtól.
-Hé, seggfej, egy perced van, hogy levedd rólam a mocskos kezed, vagy a pasim jön és feltörli veled a padlót- sziszegem ahogy megpróbálom nyakamtól eltolni büdös, mocskos ajkait, mire harsányan felnevet,- ugye... nem arra a paprikajancsira gondolsz....?
-Na jó akkor én töröm szét az üveget a fejeden édesem- morgom mérgesen, majd azt veszem észre hogy elkapja az államat és egyre közelebb vonja arcát az enyémhez. Mire reflexszerűen emelem fel a kezem, csattan tenyerem az arcán, talán még feketére festett körmeim is lekarmolják. Azt hittem ettől megijed, de nincs szerencsém, látom, hogy ő is emeli a kézfejét...

+18 - erőszakos jelenetet, durvaságot, káromkodást és szexuális tartalmat tartalmazó szöveg

A telefonkészülék halk búgással csörög ki a másik oldalon. A szám amit hívtam, ismerős és megszokott, de nem az a szám, amit kétnaponta szokásom hívogatni. A kis mellékutcában hanyagul a kocsimnak támaszkodva keresztbe rakom egyik bokámat a másikon, és finoman megmozgatom a nyakam. Fáradt vagyok. Arcomon sebek, zúzódások, testemen szintén. Fájok, bár ezek már több, mint három napos sérülések. A közvilágítás sárgás fényében, még várnom kell, és ezután a hét után szükségem van...Mindegy. Francba ma este mindennel és mindenkivel.
A telefon néhány csengés után egy kattanással jelzi, hogy a vonal túlvégén felvették. Negédes, de érzelemmentes hang szól bele.
-Igen, tessék?
- Kellenél ma este. Ugye ráérsz? - szólok bele köszönés nélkül, mire csintalan kacaj hangzik fel a vonal végén, és érezhetően megváltozik a hangnem de még a légzés is. Megszokta már a nő a stílusomat, és ennek én határtalanul örülök, mert ma a szokottnál is mogorvább és feszültebb vagyok. Utálok magyarázkodni és felesleges szájtépéssel tölteni az időmet. Nekem ma szex kell, vad dugás, és erre ő tökéletesen alkalmas lesz. Jó test, jó technika, és van annyi esze, hogy ne kérdezzen túl sokat. Bírom Cindyt, vagy Mandyt, vagy hogy a faszomba hívják a luvnyát. Már amennyire az ember bírhat egy call girlt.
- Ó, te vagy az? Olyan rég hallottam felőled, azt hittem elpártoltál tőlem! - hangja kicsit sértett, azt hiszi hathat rám. Meg sem szólalok, mivel pont nem érdekel, hogy viselte a távolságot a pénztárcámtól, így pár másodperc után folytatja. - Látom, megint Néma Levente vagy...hát jó, legyen. Történetesen a ma estém majdhogynem teljes egészében szabad. Tíz után a tiéd vagyok. Hová menjek, drága? A kedvedért csinibe öltözöm...
Felmorranok. Szeretem, mikor minden rendben megy. Szeretem, mikor aki kell, ugrik mikor akarom. És kifejezetten szeretem, mikor valaki veszi a lapot és nem erőlködik.
Elmondom a nőnek hová és mikor jöjjön, majd szó nélkül lecsapom a telefont. Nem köszönök el, nem finomkodok. Nincs is rá szükség. A telefont öltönyöm zsebébe süllyesztem, és miután az ügyletemet lebonyolítottam, bepattanok a kocsimba, hogy elhajtsak a bárhoz, ahová hívtam a nőt. Nem akarok ágyat, sem puha párnát, megteszi a kocsim hátsó ülése is. Indítok, a motor felbőg, én pedig a gázba taposok. Csikorgó kerekekkel fordulok ki a sarkon, és az erős motor hangja veri fel a kies környék sötét csendjét. Minden fájdalmam a gázpedálba taposom.


A csehó zűrzavarában ücsörögve a bárpultnál rejtőzködök magamban. Lelkem sivár kősziklái közt matatva emlékek árnyai kúsznak felém, ködös tekintetemmel a sokadik whiskeys pohárban táncoló sötétarany színű méregerős italt nézem, de nem látom a ringatózó cseppeket. Kutató tekintetem befelé irányul. Fájdalom mardos, kínzó és kegyetlen. Megölték. Megölték az egyetlen embert, akit barátomnak nevezhettem. Csak a hamvait kaptam meg egy csinos kis levélkével, amelyben taglalták, miként könyörgött az életéért. Hazugság. Mármint elhiszem, hogy megölték. Ilyen ez a szakma, erről szól. De Rhys Higgs soha, de soha, de soha a büdös életben nem könyörögne az életéért. Inkább tépné ki saját kezével a nyelvét, semmint hogy ezt megtegye. Szóval nem. Rhys Higgs nem könyörgött, ebben biztos vagyok. De meghalt. És előtte nagyon is jól tudom, milyen kínzásoknak vetették alá. Napokon át. És én? Én nem voltam mellette. Nem segítettem rajta. Nem segíthettem neki. Hagyatékául annyit adott meg, gondoskodjak a kutyájáról és Mayáról. Nekem kellett volna vigyáznom rájuk. De őket is elvesztettem. Megbuktam. Csúfosan megbuktam, mint barát, mint sorstárs. Annyi segítség után nem tudtam véghezvinni amit szentül megfogadtam. Gyűlöletem önmagam iránt már-már őrjítő magasságokig szalad fel bennem.
Édesen fűszeres parfüm illata tölti meg szaglószervem, és egy hang szólít meg a hátam mögött.
- Becks, édesem, itt vagyok, ahogy kérted. Miben lehetek szolgálatodra, kedvesem? - hallom a fülembe suttogott negédes szavakat. Nem ér hozzám a nő, tudja, hogy nem bírom. Az emlékek szertefoszlanak. Már nincs előttem az elképzelt kínzások képe, már nem látom, képzeletem milyen részletességgel vetíti Rhys élve kizsigerelését szemeim elé, orrom nem csap be, és agyam felé nem közvetíti a túl sokszor érzett fertőtlenítő és vér odorjának elegyét. Csak a fájdalom marja a mellkasom, szorítja satuba a szívem. Intek a csaposnak, mire italt tölt a nőnek. Nem érdekel mit iszik. Szinte fel sem fogom, hogy itt kelleti magát előttem, nekem. Sivár életem egyetlen percében sem éreztem kötődést senki iránt, számomra mindenki épp annyira volt fontos, mint bárki a Földön. Semennyire. A légióban a csapattal valahogy mégis elkezdődött valami folyamat, megszerettem őket a magam módján. Aztán elvesztettem őket, és már nem akartam érezni. Nem akartam semmit érezni. És akkor jött Rhys Higgs, a százwattos mosolyával, a mogorva pillantásaival, a komor sóhajaival, és beette magát az életembe. Megmentett. Megmentett, és én nem voltam ott, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. És Maya...Maya a legmakacsabb, legidegesítőbb nő volt, akit valaha láttam. De titokban rajongtam érte. Mert boldoggá tette a barátomat. Erős volt és kitartó. Amikor nekem kellett ellátnom...rengeteget nevettem rajta. "Meglásd, Becks, holnap megszökök. Meg én bizony!" Az agyamba égtek a szavai. Sosem adta fel, pedig tudta jól, hogy nincs esélye ellenem. Imádtam azokat a napokat. Imádtam főzni neki. Nem azért, mert éreztem iránta bármit is, vagy tetszett volna, nem az eseteim a barnák. De...vicces volt, és erős, és tudom, hogy szerette Rhyst. A maguk módján, de szerették egymást. Tudom, hogy így volt.
- Becks, hallasz engem? Becks! Beeeecks!
Egy kéz integet a szemem előtt,  a villódzó fényekben kalimpálva hallom a nőt, ahogy szólongat. Agyam homályosan képes felfogni a szavakat, amiket mond. Előre kéri a pénzt. Zsebembe nyúlok, és átadom neki a borítékot. Beszélt valamiről, tudom, de nem emlékszem rá, csak bólogattam rá. Most túlságosan fáj minden, túlságosan élek. Nem szabad élnem. Így nem.
Hirtelen lökdösődés támad, és nem messze tőlem egy csapat srác egy lányt vesz körbe. Nem látom ki az, hát nem törődök vele. Nem érdekel. De hirtelen megüti a fülem egy hang. Egy nagyon is ismerős hang. Kábán pillantok fel, miközben felhajtom a maradék whiskeymet. Ugye rosszul hallottam azt a régen hallott, régen feledett ismerős hangot? Sydneyben volt egy szomszédom, egy fiatal csaj, okos, bájos, orvosnak tanult és én bármennyire távol akartam magamtól tartani, észrevettem, hogy egyre élénkebben figyeltem őt a távolból. Megszállottja lettem, aztán...egyik napról a másikra leléptem, szó nélkül. Most pedig itt van? Megdöbbenek ezen, de kifejezéstelen arcomon nem látszik érzelem. Érdeklődve figyelem a jelenetet. Lépjek közbe? Vagy hagyjam? Aztán elfordulok. Nem érdekel. Nem érdekel, ő csak egy kislány, akinek túl nagy szája van. Nem érdekel, mert ma este nincs szükségem tinilányokra, ma nekem nő kell, igazi, tüzes nő, aki kíván engem, aki akar, aki elfeledteti velem azt a fájdalmat, amit érzek, és ami ellen nem vagyok képes küzdeni. Amikor azonban meghallom a srác szavait és Olivia reakcióját, már odanézek. Égszín szemeim érdeklődve figyelik az eseményeket, és amikor a srác ütésre emeli a kezét, már nem bírom visszafogni magam.
- Ha nem teszed le azonnal a kezed, feldugom a seggedbe, baromarc. - mondom, majd felállok és mellé lépek. A srác kicsit magasabb, mint én, de vasággyal együtt talán feleakkora. Jól kivehető köztünk a különbség anélkül, hogy le kéne vetkőznöm.
- Ki a franc vagy te? Semmi közöd a kis kurvához. Tűnj el innen, vagy...
Felkúrja az agyam. Nincs ideje befejezni a mondatot, mert arcom dühös grimaszba torzul, majd elkapom a karját, és kitekerem, hogy elengedje Oliviát. Csont roppan, csuklója bánja a szakszerű műveletet, mire felordít. Nem baj, én már megszoktam ezt, nem zavar. Oliviára, a régen nem látott, de még mindig gyönyörű és fiatal volt szomszédra pillantok, miközben a sráchoz hajolok.
- Nincs közöd hozzá, szóval jobb, ha kussolsz, és ha még egyszer kezet emelsz a nőmre, először elmegyek, megkeresem a barátnődet, megdugom a saját ágyadban, aztán megkereslek téged, összeverlek, míg magad alá nem hugyozol, utána kitépem a beleidet, letépem a fejed, aztán elküldöm postán anyádnak, világos? Ha felhívod a zsarukat, ugyanez a sors vár rád, csak hozzácsapom a húgodat, vagy a haverjaidnak a lánytesóit is. - morgom úgy, hogy csak ő hallja, aztán felegyenesítem, de még mindig a fülébe suttogok. - Most pedig kérj bocsánatot a hölgytől, vagy egy percen belül már indulok is a címedre. És ne hidd, hogy túloztam, barátocskám, mert ez lesz a finomabbik formám, amit ma elő tudok venni. - sziszegem vészjóslón. A srác izzadva nyög és hörög, de látom, hogy felfogta, hogy ez nem vicc.
- Bo...bocsánat, többé...nem fordul elő. - nyöszörgi a srác, én pedig dühödten és haragosan lököm a haverjai közé.
- Most menj. - pillantok a fizetős vagira, mire az bólint, és persze a pénzemmel együtt, de eltűnik. és utána egyenesen Oliviáához lépek. Tombolni tudnék a dühtől.
- Mégis mi a jó francot képzeltél? - morranok rá, de ahogy meglátom azt a kék szempárt, a szőke hajtincseket, arcának vonásait...
Karjára markolok, kérlelhetetlenül kezdem a mosdók felé vonszolni. Öles léptekkel rángatom magam után az aprócska nőt, ha ellenkezik, ha nem, nem menekülhet. A francnak kellett idejönnie? A francnak kellett itt lennie? Sydney és Seattle nem épp szomszédok, és bassza meg, Seattle sem épp egy két utcás vidéki falu, miért épp abba a bárba sodorta a véletlen, ahol épp én akartam dugni egyet? A francért kellett épp mellettem harcba szállnia? Hisz harcolt. Ő harcolt, ő tudott harcolni, őt megmenthettem. Őt megmenthettem. Rhyst (és talán Mayát meg Szikét) nem, de őt igen. Ahogy beérünk a kicsiny helyiségbe, belököm az egyik fülke ajtaját, és a szőkeséget betolva magam előtt én is belépek utána, és bezárom az ajtót, majd szembefordulok vele. Dühös vagyok, tehetetlennek és elcseszettnek érzem magam, és tudom, hogy nem szabadna itt lennem. Nem, vele nem. Nem szabadna úgy ránéznem, ahogy most. Gyűlölettel. Haraggal. Lenézően. És annyira vágyva azokra a dús, dacos ajkakra, azoknak a kicsi kezeknek az érintésére, hogy szinte felemészt.
- Mégis, mi a jó francot képzeltél, Olivia? Mi a picsának kellett neked pattogni? Minek kellett szembeszállnod velük? Minek kellett egyáltalán idejönnöd? Miért kellett otthagynod a pasidat, és egyedül mászkálnod ezen a helyen? Ha? Minek? Bajod eshetett volna! Miért nem maradtál a pasid mellett? Miért nem maradtál Sydneyben? Ott a helyed, mellette! Ott biztonságos, Olivia. - ordítok vele, aztán...csak mereven bámulok rá. Nem bírom, nem tudok...bármit is beszél, bárhogy is reagál, nem érdekel. Odalépek hozzá, testemet a testének feszítem, két kezembe szorítom arcát, és forrón, kétségbeesetten a szájára szorítom a számat. Nyelvemmel feszítem szét ajkait, hogy ha viszonozza, tüzes, vad csókot adjak. Az arcomon, testemen fájnak a zúzódások, de most nem akarok mást, csak egy percet. Egy percet ezzel a szőke angyallal, hogy elfeledtesse velem a fájdalmat, hogy egyetlen percig engedjek annak a démoni csábításnak, aminek hetek óta ellenálltam, amikor láttam őt a szomszéd házban, az udvaron, az utcában.. Csak ennyit akarok. Nem gondolkozni, nem agyalni, csak egyszer, egyetlen egyszer engedni a szabályaimból, és úgy lenni egy nővel, hogy nem fizetek érte busás összeget, vagy nem egy vadidegen részeg lotyó az valami bárból. Csak azt akarom érezni, hogy vagyok annyira emberi még, hogy valaki akarjon engem. Részeg vagyok, dühös, kétségbeesett, és...elveszett. Elvesztem. Rhys nélkül már végleg nem maradt senkim ezen a világon, és most nem akarok erre gondolni. Kívánom ezt a lányt, amióta csak megláttam, és tudom, hogy felnőtt, érett nő, nem gyerek. Helytelen az érzés? Biztosan, de nem érdekel. Itt és most nem. Csak az, hogy akar-e engem ő is? Itt és most, akar-e, vagy sem? Megerőszakolni nem fogom, ha ellenáll, elengedem. De akarom, hogy itt és most akarjon. Hogy ne érezzem azt, hogy elvesztem. Nem akarok megint magányos lenni.

+18

Mikor Alec rájött, hogy jöjjek el, biztos voltam abban, hogy valószínűleg nem fogom magam túl jól érezni. Alec számítógép buzi haverjaival ki van zárva, hogy élvezzem azt a pár órát, még töménytelen alkohol mennyiség után sem lehetséges. Az egyetlen jó dolog az egész estében a barátnőm, Erica társasága. Nem tudtam elképzelni, hogy egy csapat számítógép gurus srác hogyan is képzelheti el azt, hogy buliznak. Egy biztos, nem egy bárban. Sokkal inkább úgy, hogy ülnek a gépük előtt, ultra modern játékokat nyomnak, közben olcsó sört iszogatnak, vagy huszad rangú pornót bámulnak. Nos az elképzelésem nem sokban különbözőt a valóságtól, csak annyiban, hogy itt keményen csócsóztak. Alec is csupán azért ragaszkodott a jelenlétemhez, hogy ő villoghasson, neki több éves kapcsolata van, igaz jó pár hónapja, már hozzám sem ért, úgy mint egy nőhöz. Én sem kívántam már úgy... sehogyan sem. És nem, nem azzal volt a bajom, hogy nem kívánom a szexet, mert azt igen, az álmaim is azt jelezték, az összes tele volt erotikus vágyakkal. Rám fért már egy igazán jó buli, ahol kiereszthetem a gőzt, a felgyülemlett feszültséget, de abban is biztos voltam, hogy ez a parti nem az a buli lesz ahol meg tehetem majd. Pedig bőven akadt olyan feszültség, amiktől szívesen megszabadultam volna többféleképpen is. Először is, hosszú hetek óta először ez volt az a péntek éjszaka amikor nem éjszakás voltam a kórházban. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem hívhatnak be, mert akár melyik percben megtörténhet, és míg otthon készülődtem magamban könyörögtem, hogy végre egyszer az életben szólaljon meg a csipogom, és közöljék velem, hogy egy másik gyakornok helyett ma éjszakásnak kell lennem. De ilyenkor bezzeg nincs ilyen szerencsém, kénytelen voltam készülődni. Szerintem én vagyok az egyetlen szerencsés nem csak St. Claire kórházának a gyakornoki programjában aki megkapta a kórház jégkirálynőjét rezidensnek, de megmerném kockáztatni, hogy az egész városban, vagy talán Amerikában is. Igazából örülök is meg nem is, mert látszik rajta, hogy jó orvos, az egyik legjobb, szigorú, kemény, és emiatt valószínűleg sok mindent tanulhatok tőle, tehát Fortunának vagy nem is tudom kinek van a keze benne a dologban, de hálás vagyok amiért őt kaptam. Ha majd két év múlva le kell raknom a rezidensi vizsgát, és átmegyek azon akkor, én magam is elmondhatom, hogy egyike vagyok a legjobb orvosoknak. Otthon is egész nap anyával kellett veszekednem, már amikor otthon voltam, megpróbáltam minimalizálni az otthon tartózkodást ezek miatt a veszekedések miatt. Minden egyes alkalom ugyan arról szólt a vita, és ugyan úgy végződött is. Vagyis, hogy én milyen idióta vagyok amiért a szépségemet és fiatalságomat képes vagyok így elpazarolni a tanulásra és arra, hogy a kórházban bohóckodjak. A helyett, hogy kihasználnám azokat a bájaimat amiket a természet adott nekem, míg még fel tudom használni, és keresek magamnak egy férjet. Véleménye szerint el kéne érnem Alecnél, hogy ő legyen az. Csak anyám több dolgot felejt el egyszerre, először is baromira nem érdekel, hogy ki mit gondol a testemről, én sokkal inkább az eszemmel akarok érvényesülni és nem az előbbivel. Ha elérek valamit ebben az életben. Akkor az azért legyen, mert tudom használni a fejem, gondolkodásra, és nem más miatt Másodszor. Az sem biztos, hogy férjhez akarok menni majd valamikor, de ha mégis, hát az száz százalék, hogy nem Alec lesz az. Ha egyszer valakinek igent mondok, az azért lesz mert oda vagyok érte, mert imádni fogom, és nem amiatt mert nem is tudom hány nulla áll majd a bankszámlája végén. Arról már nem is beszélve, hogy nem fogom az orvosi (már ha lesz ilyen) karrieremet feladni, addig nem míg nem leszek menő gyereksebész, remélem egyszer bekövetkezik. Tudom, addig minden területen ki kell próbálnom magam, mert lehet másban jobb leszek, vagy jobban szeretnék más területen dolgozni. Egyelőre még gyereksebész akarok lenni, és erről az anyám sem tud lebeszélni, ha kell minden áldott nap veszekedni fogok ezen. Vagy sürgősen keresek valami másodállást, amivel össze tudok kapargatni annyit, hogy elköltözzek erről a borzalmas helyről. Csak egyetlen dolog hiányzott Sidney-ből: a szomszéd fickó. Ő is közre játszott, hogy ilyen nagy feszültség halmozódott fel bennem. Egyrészről akár hányszor csak megláttam, hogy az utcán mossa a kocsiját, rendszerint egy szál mackónadrágban tette mindig, én ott leskelődtem az ablakom mögött. Szerintem már annyiszor láttam, hogy csukott szemmel képes lennék betájolni a rárajzolt tetoválásokat, az izmokat hogyan helyezkednek el alhasán, vállain,szóval igen, ha valaki látna egy ilyen pillanatomban határozottan kijelentené, hogy bizony hivatalosan is kukkoló lettem, de nem is ez ami igazán perverz, pedig már ez is annak számít. Hanem, hogy mióta megismertem minden éjszaka álmodom, vele, róla, és minden ilyen álom pajzán, mocskos. Nem tudom eldönteni, hogy ez annak következtében lehet, hogy jó pár hónapja már nem történt semmi köztem és a pasim között, vagy csak simán kezdek meghibbanni, és már gerjedek az idősebb férfiakra is. Bár azt jobban el tudom képzelni, hogy a kisugárzása vonz, az a nyers férfiasság, amitől minden nő olvadozna szabadulna meg a ruhadarabjaitól. Ami azt illeti az utcában is akad pár, nem egyszer sikerült észre vennem, hogy anyám barátnője milyen piócaként tapad rá, azokkal a nagy méretű lufi melleivel majd' kiszúrta a férfi szemeit, és ahogy rátapadt, undorító volt. Nem tudom miért zavart ahogyan ott tekergette és felkínálta magát a franciának. Irracionálisnak érzem az érzést, inkább nem is foglalkoztam vele. Legalábbis megpróbáltam nem foglalkozni vele. És Héjlivel sem tudok beszélni ezekről a dolgokról, hiába ő a legjobb barátom ő az aki minden titkomat tudja, ő az aki csak rám néz és már tudja mire gondolok, vagy mit akarok tenni. De nem is tudom, ha mesélnék róla bárkinek, akkor be kellene vallanom valami olyat amit nem akarok, amire még csak gondolni sem akarok, arról nem beszélve, hogy ilyen bárkivel megeshet, előfordulhat. Gondolom. Nem is értem hogyan nézhet ki harminchat évesen valaki ilyen fitten, akiket ismerek vele hasonló egykorú férfiak, azoknak mind sörhasuk van, és tokájuk, főleg, ha olyan munkát végeznek, mint amilyen az övé. Arról nem beszélve, hogy nyilván balhés fickónak tűnik, már az első találkozás alkalmával is szépen ki volt dekorálva az a jóképű képe. Ha nem akarom, akkor is egész álló nap körülötte járnak a gondolataim, még mindig, annyi eltelt idő után is. Nem bírom ki verni a fejemből, nem is tudom miért. Vagy, hogy miért gondolkodom ezen megint. Miután barátnőm is lelécelt két sráccal, és nekem nem volt kedvem továbbra is bámulni ezt az unalmas csócsómeccset amit Alec és a haverjai nyomtak, így a pult felé vettem az irányt azzal a céllal, hogy majd elszórakoztatom magam. És akkor láttam meg, Mr. Devereauxot a pult másik végén támaszkodni, és ő is elég gyakran nézett a pohár fenekére. A düh csak úgy felül kerekedett rajtam, nem is tudom, hogy a fenébe kerül ide? Nem is hiszem el, hogy őt látom, de igen, nem a piától képzelődöm, ez fix. Mellette ott illegeti-billegeti magát egy elég ízléstelenül, harsányan felöltözött agyon plasztikázott hidrogén plázacica, nem tudom mi zavar jobban, az a nő, vagy hogy a férfi is itt van. Mielőbb fel akartam szívódni, mielőtt valami hülyeséget követnék el, mondjuk oda ballagok és kiszúrom a lufimelleit a bigének a körmömmel. Amikor megpróbáltam pár srác mellett elhaladni, nem gondoltam volna, hogy ekkorra bajba sodrom magam. Az egyik látványosan elkezd molesztálni és taperolni, megelégelve hatalmas pofont keverek le, amit ő úgy gondolt viszonozz.
Mielőtt megtehetné hallom volt szomszédunk hangját keményen dörrenni, és már ott is terem mellettünk. Közelebbről szemlélve észreveszem a foltokat az arcán, amik azt jelzik ismét verekedésbe keveredhetett, de nem teszem szóvá. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá. Végig nézve rajta, az öltöny is nagyon jól áll rajta, kezdek aggódni, hogy vajon van-e olyan dolog ami nem tetszik vele kapcsolatban. Próbálom nem felnyársalni a szemeimmel, mert igen, nagyon pipa vagyok még mindig! De közben hálás is vagyok amiért így a segítségemre sietett, nem mintha kértem volna.
Amikor a srác elkezd engem kurvázni, már nyitom is az ajkaimat, hogy megvédjem magam, de Mr. Deveraux megelőzve elkapja a kezét, majd kicsavarja, azonnal elengedi a kezem, sajgó csuklómat szorongatom, miközben hallom ahogy reccsen a gyerek csontja. Ijedtemben össze rezzenek, majd megszeppent képpel bámulok fel a francia férfire, de nem szólalok meg csak bámulom őket. Aztán lehajol a füléhez, nem hallom mit suttoghat a fülébe, de szemeit látva biztosan megfenyegette, gondolom, még mindig a kezemet dörzsölgetem, ha nem jelenik meg Becks akkor nem is tudom mi történt volna. És Alecnek még csak fel sem tűnt a dolog... Csak bólintani van erőm amikor valami bocsánat félét nyög, azt hiszem nem önszántából teszi, bár nem is érdekel, meg a bocsánatkérése sem izgat túlzottan. Nem bírom ki, hogy ne pillantsak végig azon a nőn akit elküld, nem tudom, hogy nem helyes, de magamban örülök amiért elküldte. Egészen a következő másodpercig...
-Hé, nem én kezdtem hanem ezek...- vágnék vissza neki dühösen én is, de ekkor a férfi elkapja az alkaromat és elkezd maga után vonszolni. Még csak tiltakozni sincs erőm, még szerencse, hogy olyan erősen tart, különben össze esnék a sietségben ahogy a mosdók felé igyekszik. A tömeg, ahogy megpillant minket utat enged nekünk, az előbbi jelenetet látva még rá nézni sem mernek. Aztán egyik beérve a mosdóba tovább halad, maga előtt lökve be az egyik fülkébe. Mérges arckifejezéssel fordulok vele szemben, most komolyan én vagyok a hibás amiért azok a pöcsfejek belém kötöttek? Ezt ő sem gondolhatja komolyan, de kirohanását hallva rádöbbenek, hogy DE halál komolyan gondolja.
- Ugye nem gondolja komolyan, hogy hagyom azoknak a parasztoknak, hogy taperoljanak? Nem pattogtam, csak megvédtem magam, és senki nem mondta, hogy siessen a segítségemre, és hogy...- válaszolok neki sziszegve, legalábbis elkezdem a magyarázkodást, de belém fojtja a szót a pillantása. Egyszerre néz rám gyűlölve, haragosan, ugyan akkor úgy mintha én lennék az egyedüli nő a világon. Perzselő. Forró. Aztán egyszer csak elém áll, testem beszorul a fal és közé, minden négyzetcentiméteren össze ér a testünk, igaz, hogy legalább tizenöt centi magasban vagyok, mégis legalább egy fejjel, vagy másféllel magasabb nálam. Érzem ahogy a szívem a torkomban dobog, dübörgése a bordáimon visszhangzik, ugyanakkor érzem ahogy a férfi szíve is ugyan olyan zavartan dobog. Amikor két tenyere közé fogja az arcomat elakad a lélegzetem egy pillanatra. Tudom, hogy ez nem jó ötlet, több okom is van rá. De a legfontosabb a pasim, aki kint van, és hogy mennyivel idősebb nálam. Mégis ahogy rám pillant nem tudok másra gondolni csak rá, nem is akarok, teljesen megszűnik a külvilág számomra, nem érdekel sem a hely, sem az idő. Ahogy nyelve becsúszik az ajkaim közé, két kezemet a vállára helyezem azzal a céllal, hogy eltoljam magamtól, de teljesen megfeledkezem róla, és viszonozom a csókot. Teljesen belefeledkezve, megrészegülve az alkoholtól, az illatától, hevesen reagálok, egy pillanatra talán még a fogam is bele mélyed alsó ajka puha húsába. Kezeim közben felsiklanak a vállairól a nyakára, a fejére. Ajkai közé nyögök a vágytól, majd egy percre elszakadnak az ajkaink. Egyik ujjammal finoman végig húzom a zúzódásain, a száján, miközben nefelejcskék íriszeim vágyakozón mélyednek ónix színű szemeibe. Majd újból magamhoz húzom, az egész testem remeg a vágytól, attól, hogy mennyire kétségbeesve kívánom. Pedig nem lenne szabad, de z övé akarok lenni, azt akarom, hogy végre ne egy gyereket lásson bennem, hanem a nőt. Ha le akarnám tagadni, akkor sem tudnám, a testem elárul, mennyire vágyakozva remeg utána, csókjai, érintése után. Érdekes, amikor az a mocskos, perverz állat ért hozzám csupán undort éreztem, de most izgatottságot, testemen libabőr fut végig, pezseg a vérem utána. Miközben a kezem izmos mellkasán szalad le a hasfala felé, addig ajkaim az állán csúszik le a nyakára, miközben csókokkal, apró harapásokkal hintem be azt a bőrfelületet.

+18 - erőszakos jelenetet, durvaságot, káromkodást és szexuális tartalmat tartalmazó szöveg

A felbolyduló emberek közt magam után vonszolom a szőkeséget, hogy rázúdítsam minden értelmezhetetlen kínomat nonverbális formában. Nem vagyok a szavak embere túlzottan. Nem is szokásom alapvetően ennyire megzuhanni. De amit átéltem, amiket életem során láttam, amit most át kell élnem az egy egészséges embernek is sok lett volna és sok lenne. Most pedig ez a kis incidens épp eléggé felhúzott ahhoz, hogy elvonja a figyelmem a nagyobb bajról, ami bennem lakozik. Utálom. Utálom azt is amit csináltam. Minek szóltam bele? Haragszok magamra és haragszok Liv-re is. Miért nem tudott a pasija mellett maradni? Miért nem tudott...mindent máshogy tenni? Magam után citálom, küzdeni sem tud ellene, engem pedig a legkevésbé érdekel a zajos tömeg, és a felém irányuló negatív beszólások hada. Most van az a pillanat, amikor vagy ezt teszem, és Liv-en vezetem le a frusztráltságomat, vagy szétverem az egész kócerájt, kezdve a kis baromarcú nyikhajjal, aki megpróbálta felszedni a szőkeséget. Kicsit furcsa felfedezni magamban a féltékenység morzsáit, túl a fájdalmamon és a bűntudaton, de könnyebben tagadom le, mintha azt mondta volna valaki, hogy van egy törvénytelen gyerekem. Érzem magamban, hogy ez a tipikus esete a nyuszikának meg a sapkának. Bármit tett volna, ugyanígy dühöngenék. Mert tudom jól, hogy valójában egyrészről Rhys és Maya miatt vagyok teljesen ki, másrészről pedig a hetek-hónapok óta bennem feszülő bármicsodának, aminek ő a kiváltója. Mert hiába hagytam magam mögött, most megint az arcomba ordít a jelenléte, mintha a sors vele üldözne. Csak tudnám miért?! Meghatározhatatlan elegye ez az elfojtott vágynak, a bűntudatnak, a tagadásnak, amit napról-napra erősödve éreztem már jó ideje.
A mosdóajtón belökve egyből folytatom a számonkérést, de hogy miért lököm be a wc ajtaján, azt magam sem tudom igazából. Egyszerűen csak azt akarom, hogy csak rám figyeljen, rám hallgasson, senki és semmi ne vonja el a figyelmét rólam. Nem akarom azt sem, hogy bárki más lássa most rajtam kívül. Miért? Fogalmam sincs. Talán mert most annyira elveszve érzem magam, és ő egy olyan állandó pontja volt az utóbbi időben az életemnek, amire igazából akkor nem gondoltam, de most nagyobb szükségem lenne rá, mint bármikor. Liv kedves volt velem, még akkor is, amikor csípős megjegyzéseket tett, vagy csak kinyilvánította a nemtetszését. Nem félt tőlem, nem undorodott, és ezért még csak fizetnem sem kellett neki. A szemében pedig ott ült mindig az a tartózkodó, de nagyon is élénk kíváncsiság, az őszinte érdeklődés felém. Mintha a vesémbe akart látni, de nem ment neki, és ezért aztán nem elfordult, hanem még jobban, még erősebben próbálkozott. Talán butaság, de a titkok terén elég nagy szakértő vagyok, szóval tudom, amit tudok. És igazából amennyire bosszantott és tartózkodóvá, óvatossá tett, ez engem épp annyira élénkített és tett érdeklődővé. Most azonban nem érdeklődés a fő érzelem a pillantásából, hanem harag. Mérhetetlenül nagy harag, haragszik rám. Ahogy felsorolom azokat a mondatokat, amiknek a mögöttes tartalma a lényeg. Nem veszem észre, miket beszélek valójában, és ő sem figyel fel rá. Pedig ha egy kicsit is figyelnénk, olvashatnánk a szavak közt. Nem akarom, hogy a pasijával legyen. Azt sem akarom, hogy velem legyen. A pasija irritál. Én meg életveszély vagyok rá nézve. Szóval még mindig biztonságosabb azzal a ficsúrral lennie, mint az én közelemben, bármilyen formában. De ha annyira el akartam volna kerülni, már rég itt hagyhattam volna, mégsem tettem. Ha őszintén magamba néznék, akkor pedig felismerhetném, hogy csupán miatta nem akartam továbbállni megint. Pedig nincs esélyem, neki se nálam, és a közös jövő mondhatni egy tragikomédiába illő sztori lehetősége lehetne maximum. Nem véletlenül vagyok egyedül, híve a fizetős kéjelgésnek és a kötetlen, érzelemmentes viszonyoknak. A szavai elevenembe találnak, mert igaza van. Én sem hagytam volna, és valójában nagyon is tetszik az, ahogy reagált. Igazi tüzes kis vadmacska lakozik benne. De én most túlságosan elkeseredett és összetört, nem mellesleg pedig részeg vagyok ahhoz, hogy józan ésszel gondolkodjak. Mert ha így tennék, akkor egyszerűen visszakísérném a csávójához, én meg lelépnék, és felhívnám újra Cindyt, vagy bárki mást. De ehelyett...ehelyett megint meggondolatlanul hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek. A kéjre, tűzre, vágyakra éhes, birtokolni és leigázni vágyó ösztöneimre.
Belé fojtom a szót, számmal éhesen veszem birtokba puha ajkait, miközben a wc feliratokkal díszített falához nyomom. Nem kérdezem, akarja-e, bár, ha ellenkezne, elengedném. De most nem akarok a lehetséges ellenállással törődni, most kell, hogy azt érezzem, nem maradtam teljesen magamra. Hogy akar, és kíván, és a tűz a szemében nem volt sosem csak káprázat, és nem csak én akartam látni, hanem tényleg ott volt, és ott van most is azokban az égszínű lélektükrökben. Ajkait birtokolva csókolom kifulladásig, olyan szenvedéllyel, mint ahogy még soha előtte senkit. Édes, kesernyés szája afrodiziákumként hat rám, ahogy az is, ahogy egy pillanatra ellenáll, majd úgy simul hozzám, mintha minden vágyálma teljesülne ebben a pillanatban, ajkamba harap finoman, mégis vadul. Megrészegülten követelnék többet, de nem tudom elhinni, hogy ez valóság lehet, egy röpke pillanatig átfut a fejemen a gondolat, hogy talán megrémítettem, azért viszonozza a csókomat. Eltávolodok tőle, szemei kékjét kutatom, árulkodó jeleket arra, hogy rettegne, félne tőlem, vagy szabadulni vágyna, menekülne előlem. Megérteném. De ahogy rám néz, ahogy ujjával sebeim, zúzódásaim érinti minden undor vagy ítélet nélkül...Zöld lámpaként villan fel bennem a felismerés a tudatalattimban, hogy amit láttam, amit éreztem nem volt illúzió, sem önmagam igazolása arra, hogy szabad amit teszek. A szép szőkeség vágyakozva néz rám, ajkaim megremegnek, mellei szaporán emelkedve mutatják szapora lélegzetének ritmusát. Aztán magához húz, ez pedig számomra felér a lottó ötössel ebben a pillanatban. Az sem érdekel, hogy időközben jönnek-mennek a mosdóban, ajtócsapódás hallatszik, vízcsobogás, olykor kuncogás. Újabb csókot követelünk ki egymástól, majd miközben keze felfedezőútra indul, az enyém sem marad moccanatlan. Egyik kezemmel vállán simítok végig, ajkaimmal a nyakát csókolom, ízlelem, miközben ő ugyanígy tesz velem, rajtam. Az illata megbolondít, a csókjai, a harapásai a nyakamon eszem veszik, a szívem vadul kalapál, a nadrágom már olyan szűk, hogy ha képes lennék gondolkodni, megfordulna a fejemben, hogy túl szűk méretet vettem fel reggel. De nem, egyszerűen csak Olivia gazella teste hat rám így, az érintésének a forrósága, a kíváncsisága, ahogy ujjai a hasfalamnak feszülnek. Nem vagyok az a tipikus nyálgép, nálam a szex az csak mocskosan jó és vadul, de most mintha megtáltosodtam volna.
A hajába túrok egyik kezemmel, tincsei közé fúrom férfias kezem erős ujjait, és hátrafeszítem a fejét, hogy finom, de erőteljes csókokkal borítsam be ajkait, s újabb csókok után, miközben kezem végigsimogatja oldalát, belemarkol a fenekébe, combján simít végig lassan elindulok lefelé át az állán, a nyakán. Végigcsókolom a kulcscsontját, a mellkasát, majd elkezdem lehúzni a válláról a ruháját, s ha közben ő is vetkőztetni kíván, hát nem ellenkezem, segítek neki benne, akarjon bármit is, megkapja. Ha engedi, a felsőjétől megszabadítva érzéki csókokkal és érintésekkel borítom be a melleit, elveszve a bőrének puhaságában, az észbontó idomok szépségében, majd pár pillanat alatt térdelek elé, szabadítom meg a bugyijától, s veszem a vállamra az egyik lábát. Nem titkolom mit akarok, annyira fel akarom izgatni, hogy a falat kaparja a vágyakozástól, és ebben én nagyon jó vagyok. Kezemmel végigsimítok a combján, majd finoman a fenekére simítom a tenyerem, hogy ha engedi, úgy húzzam közelebb. Mielőtt elmerülnék az igyekezetben, hogy számmal és nyelvemmel nyújtsak számára élvezetet és gyönyört a szemébe nézek, mélyen.
- Akarlak. Itt és most. - mondom, majd finoman oldalra fordítom a fejem, és érzékien beleharapok a combja belső felébe, majd megcsókolom a finom bőrt, és újra felpillantok rá. - Akarlak, Olivia. Akarsz te is engem? - kérdezem tőle halkan, és bár megbolondulok a várakozástól, mégis megtorpanok egy pillanatra. Elég egy bólintás, egy sóhaj, egy halkan elrebegett válasz, bármi. Egy jel. Látnom kell rajta, hogy akarja, épp annyira, mint én akarom. Nem szokásom egyébként az efféle előjáték, fizetős légyottoknál példának okáért sosem csinálok ilyesmit. De neki, itt és most, ebben a részeg, elfuserált alkalom szülte kábulatban mindent akarok adni, amit csak sérült lelkem adni tud. A gyász, a bosszúvágy és a fájdalom most háttérbe szorulva várakozik, csak tompán jelzik jelenlétüket. Most vágyakozás van, és önkívületben lebegő kéjsóvár gyönyörre való áhítat. Ha pedig nem csalódom, és ahogy sejtem, ő épp annyira akar engem, mint én őt, akkor először ajkaimmal lépek a tettek mezejére, nyelvemmel csalogatom elő belőle a vad vágyakozást, ízlelve ölének gyönyörét, majd utána, ha már annyira kíván, hogy jóformán beleőrül, megszabadulva a nadrágomtól úgy veszem birtokba a testét, mintha nekem született volna. Nem finomkodok, egyetlen mozdulattal mélyülök el benne, ha engedi, s míg kezem öleli, karom szorítja hozzám, ajkaimmal csókot csókra halmozok. Beleszédülve az érzésbe, érzéki szenvedéllyel teszem magamévá, majd nyúlok finom combjai alá, hogy felemelve a földtől a falnak nyomva mozogjak ütemesen, vadul, kérlelhetetlenül hajszolva mindkettőnket a mámor és a beteljesülés édes útján, a tűz martalékává porlasztva minden ellenállást, minden elfojtást, minden tagadást. Súlya pillekönnyedségű nekem, észre sem veszem, annyira eszem veszi a borzongató élvezet. Akarom. Mióta csak először megláttam, akartam ezt a nőt. Nem kislány, nem az, nagyon nem. Annyi nőiesség lakozik benne, mint kevés nála tapasztaltabb, idősebb asszonyban sem, beleértve a kéjmunkásokat is. S itt és most, először engedve a vágyak követelőzésének olyan mámorban részesítem s részesülök én magam is, amiben talán soha azelőtt. Igen, ott, a lebuj koszos wc-jében, megfeledkezve a világról fedezem fel Liv testét, keresem rajta az erogén zónákat, s egyesülök vele a mámorban, megfeledkezve mindenről, a világról, a fájdalomról, és arról, hogy amit most elkövetünk, az maga a bűn és a tilosban járás. Hiszen Liv megcsalja velem a pasiját. Én megcsalom a saját szabályaimat. De mit tehetnénk már? Azt szokták mondani, a tiltott gyümölcs mindig édesebb. S ha én vagyok Ádám az édenkertben, ez a szépséges, aranyhajú angyallány maga az a bizonyos Alma a fáról. S hogy odakint, a wc falain túl mi történik? Pont annyira nem érdekel, mint bármi vagy bárki más.

+18

Esélyem sincs tiltakozni, Becks kérlelhetetlenül rángat maga után a tömegben, még szerencse, hogy ujjai bilincsként fonódnak vékony csuklóm köré, különben a nagy sietségben tuti orra estem volna. Az emberek előttünk utat engedtek, bár nem is csodálkozom rajta, szerintem nem létezik személy ebben a bárban aki kötekedni merne egy olyan kaliberű fickóval, mint ő, egy két elsuhanó arc még ismerősnek is tűnik, egyszer mintha a nevemet is hallanám a távolból, de már elveszik a zenével együtt ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó. De Becks betol az egyik fülkébe, a zenét itt is lehet hallani, de inkább a basszus dübörgését ahogy rázza a falakat, nem tudom, hogy mi volt a célja ezzel, de van egy olyan érzésem, nevezzük női megérzésnek, hogy egy újabb adag fejmosás fog következni azért mert megakartam védeni magam. Még pedig teljesen jogosan! Sőt kezdem úgy érezni, hogy haragszik, igen erős haragot érzek és a tetejében, hogy én rám. Nos, nem tudom, hogy mi lehetett az amit elkövettem, már megint, de akármi is, biztos, hogy nem jogosan teszi. Mert csak magamat akartam megvédeni, igazából Becks átvette ezt a feladatot tőlem, de ha nem jött volna valahogyan akkor is megtettem volna, ha máshogy, hát jól fejbe vágom azzal az üveg whiskey-vel amit nem rég szereztem és ami eltűnt, de most valahogy nem is izgat hogy hova lett. Nem is értem még mindig a haragjának az okát, teljesen úgy viselkedik, mintha én akaszkodtam volna rá arra a huligánra, pedig nem így történt. Nem tartom magam valami szűzies lánynak, és benne vagyok bármilyen buliban, meg poénban, például amikor Emmát megismertem, eljátszottuk egy srácnak, hogy leszbikusok vagyunk, sőt még smároltunk is, nem mintha az lennék, csak éppen nem csinálunk ügyet az ilyesmiből. Mióta a legjobb barátnőmnek el kellett költöznie, ő lett a legjobb barátnőm, és egyszerűen imádom, olyan mint én, ő is bulis csaj, és a mellett remek orvos palántának tartom, biztos vagyok benne, hogy egyszer nagyszerű orvos válik majd belőle.
Tulajdonképpen zavarnia kéne a tudat, hogy a szomszéd fickóval vagyok bezárva egy apró wc fülkében amit java részt ő tölt ki, de a gondolat nem hogy nem zavar, de egyenesen izgalomba hoz. Nem tudom mi lehetett a célja vele neki, de abban biztos vagyok, hogy nem biztos, hogy helyes a dolog, vele kettesben maradnom. Főleg azok az álmok után amik folyton gyötörnek vele kapcsolatban, és az összes tizennyolc karikás. Nem értem magam, sosem vonzottak az idősebb férfiak, és sose volt apakomplexusom, de az az igazság amikor megismertem őt, teljesen levett a lábamról azzal a nyers, férfias kisugárzásával, lehet éppen Alec miatt. Ő sosem lenne képes ilyen lenni, és talán ezért is érzem mellette azt amit, a mellett, hogy egy idióta. Szükségem van arra, hogy érezzem, hogy aki mellettem van az férfi, nos Alec nem ilyen, a mellett, hónapok óta egy futó érintéstől nem kaptam többet. Nem mintha szexmániás lennék vagy ilyesmi, de azért igénylem az ilyesmit és ezt tőle határozottan nem kapom meg. Mást sem, ami azt illeti.
Arról nem is beszélve, hogy nem tudom, de biztos vagyok abban, hogy Becks katonás, mogorva bunkóssága, viselkedése mögött sokkal több van, mint amit mutat. És én erre kíváncsi vagyok, és addig nem nyugszom amíg meg nem fejtem a titkát, mert van valami titka az is biztos. Egy részről a viselkedése, nagyon is félelmetes, de amennyire bennem van a félsz annyira is izgalomba hoz, lehet, hogy titokban mazohista lettem?
Ahogy hallom a szavait úgy engem is teljesen felhúz, nefelejcskék íriszeimből méreg sugárzik ahogy fahéjszínű szemeibe fúrom az enyéimet, teljesen igazságtalannak találom a viselkedését. Mégis mivel érdemeltem ki? Össze zavar, nem értek vele kapcsolatban semmit sem, mikor már úgy érzem, hogy kezdem kiismerni legalább valamennyire, tesz valamit amivel teljesen az ellenkezőjét éri el, egyszerűen nem értem ezt a férfit.
Ebben a pillanatban eszembe sem jut, hogy történetesen nekem Alec mellett lenne a helyem, kimegy a fejemből, konkrétan minden és mindenki, csak vele foglalkozom, és most egyáltalán nem azért akarok vitatkozni vele, hogy csak úgy hecceljem, vagy ilyesmi. Vicces amikor felhúzza magát, különös ránc keletkezik az orránál. Teljesen beteg vagyok, hogy ilyen apróságok vésődnek be a fejembe vele kapcsolatban, vagy hogy egyáltalán a fejemben jár. Hiszen sokkal idősebb, tízen valahány évvel, sokkal tapasztaltabb és valószínűleg még kislánynak tart hiába múltam el huszonegy éves is, szerintem sosem fog rám nőként tekinteni, pedig mindennél jobban vágyok arra, jobban mint bármire ebben az életben. De megint nem hagy érvényesülni, ami nem tetszik, ugyan akkor még jobban feltüzel. Meglepődöm, azon ahogyan belém fojtsa a szót: megcsókol. Először le fagyok nem is tudom mi történik, érzem ahogy izmos testével falnak passzíroz, ugyan akkor nem értem az egészet. A következő pillanatban szenvedélyesen viszonzom a csókot, hiába vagyok magassarkúban, így is csimpaszkodnom kell, hogy jobban elérjem ajkait, nyakába kapaszkodva vonom még közelebb magamhoz, ujjaim tar tarkóját simítják, ahogy csókolom, harapom ajkait.
Parfümjének esszenciája teljesen megrészegít, elveszi az eszemet, megbolondít, annyiszor álmodtam erről a pillanatról, és minden alkalommal izzadtan ébredtem, tudat alatt még jobban akartam, mint azt valóban hittem, és most hogy megtörténik olyan hihetetlen. Meg az, hogy végre nem úgy kezel mint egy taknyost, nem, most úgy kezel mint egy felnőtt nőt, akit kíván. Legalábbis azt hiszem addig a percig amíg el nem válnak ajkaink. Mindjárt azt fogja mondani, hogy csak tévedés volt és én megsemmisülten maradok magamra. Azt nem élném túl, ebben biztos vagyok. Búzavirág kék lélektükreimet vágyakozva, csillogva fúrom az övébe, egy pillanatra az ajkaimba harapok mielőtt vissza nem húzom magamhoz, szinte falom az ajkait, nyelvemmel határozottan tolakszik át a szájába, meg akarom mutatni, hogy ha esetleg az járna fejében, ki akarom verni, hogy még kislány vagyok, azt akarom, hogy a nőt lássa bennem, hogy érezze mennyire kívánnom, és hogy ő is ennyire akarjon, hogy bele őrüljön a vágyba. Idő közben beszűrődik egy két hang, hogy a mosdóban mások is járkálnak, csajok jönnek be sminkelni, pletykálni, egyszer még mintha Emma hangját is hallanám, ahogy engem keress, de nem érdekel a dolog, el vagyok foglalva mással. Érezni akarom, tapintani meztelen bőrét, látni akarom, ezért elkezdem remegő ujjakkal kigombolni az ingét, nem nagyon tudok koncentrálni rá, hiszen folyton újabb csókot váltunk, szám nyakára téved, hogy foltot hagyjak rajta számmal, fogaimmal, bármiféle gondolkodás nélkül cselekszem, hagyom, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
Hangosan felnyögök amikor ujjai hosszú fürtjeimbe markolva feszítik hátra fejemet, a nyakamat teljesen felkínálom neki, tegyen velem amit akar, bármit élveznék. Hangosan felmorranok mikor tenyere lesiklik a fenekemre és bele markol, közben az ujjaim leérnek a hasa aljáig, nagy nehezen sikerül kiszabadítanom a nadrágja fogságából, így meztelen, forró bőrét tapinthatom, finoman húzom végig ujjaim felfelé, minden kockát alaposan kitapintva. Majd ledobom a táskámat a vállamról, hagyom, hogy leessen a földre, segítek kibújni a dzsekimből és azt is a földre dobom, ebben a pillanatban nem izgat más, csak, hogy Becksel foglalkozzam, nem számít sem a hely, sem az idő, egyedül csakis ő. hagyom hogy lehúzza vállaimról a ruha pántjait, sőt segítek is benne neki, majd gondolkodás nélkül szabadulok meg a melltartómtól. Minden egyes csóktól, amivel beborítja a nyakamat, a melleimet, izgalomba jövök és újabb remegés fut végig rajtam, újabb sóhaj hagyja el ajkaimat, mellkasát simogatom, majd számmal követem ujjaimnak útját, néha fogaimat is bevetve, majd elkerekedett szemekkel veszem észre, hogy elém térdel. Egyikünk számára sem titok, hogy mi járhat a fejében ebben a pillanatban, és a gondolat még jobban izgalomba hoz, hajt a kíváncsiság, hogy hogyan bánhat a nyelvével.
Pillanatok alatt szabadít meg a bugyimtól, majd egyik lábam a vállára helyezi, de a helyett, hogy azt tenné amit akarok ő megáll egy pillanatra, hogy fel tudjon rám pillantani.
Majd kétkedés ül ki az arcomra amikor meghallom vágytól rekedt hangját, amikor tudatosul bennem, értelmet nyernek a szavai. Ugye ezt most nem kérdezi komolyan? Azt hittem szavak nélkül is elég világos, hogy mennyire oda vagyok érte, hogy mennyire kívánom, hogy ebben a pillanatban bármit kérne én gondolkodás nélkül teljesíteném, gondolkodás, dac nélkül, ha kell a lábai elé borulnék. Kicsit zavarba ejt és megijeszt a felismerés, hogy megtenném, bármit megtennék ha ő kérné, és bárkivel szembe szállnék miatta.
Lehunyom a szemeimet, hosszú, ében színű pilláim árnyékot vetnek tejfehér arcomon, ahogy újabb kéjes sóhaj hagyja el ajkaimat mikor fehér fogait elefántcsontszínbe vont bőrömbe mélyeszti, majd lágy csókot lehel rá.
-Azt hiszem a választ te magad is tudod, jobban, mint bárkit vagy bármit ezen a világon,- nyögöm ki halkan a szavakat, ebben a percben képtelen vagyok a beszédre ezért is furcsa nekem, hogy ezeket a szavakat oly könnyedén suttogtam el neki. Végül befúrja arcát a lábam közé, már az első pillanatban elolvadok tőle, ahogy nyelve hozzám ér, érzékelem, hogy mennyire tapasztalt, egy pillanatra átfut a gondolat a fejemen, hogy vajon hány nőhöz érhetett már a nyelve, vajon hány másik nőnemű lényt kényeztetett így, és irracionálisan zavarni kezd a dolog, nem tudom miért, hiszen minden mozdulatáról süt, hogy mennyire érti a dolgát. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy feláll, lerántja magáról a nadrágját és elmerül bennem. Hangos sikkantás hagyja el ajkaimat, A fájdalom és a végy egyveleget képez, de ez... izgató, édes gyötrelem, a hirtelen támadt vadságától, és nyilvánvalóan a méretétől is, teljesen kitölt, csillogó íriszeimet az övébe fúrom ahogy gondolkodás nélkül fonom lábaimat dereka köré mikor combjaim után nyúlva felemel, félig meztelen hátam az össze firkált falnak támaszkodik, miközben ujjaim nyakába kapaszkodnak erősen,ahogy felveszem vele a ritmust. Teljesen megfeledkezem a külvilágról, arról, hogy hol is vagyunk, és hogy bárki aki betéved a mosdóba fültanúja lehet a dolognak. Nem foglalkozom azzal, hogy ki az aki meghall minket vagy ki az aki nem, egyszerűen csak átadom magam az érzésnek, annak az érzésnek, ami szinte felemészt, megőrjít, olyan transzba ejt, mintha a legdurvább drogot vettem volna magamhoz. Mert ő olyan számomra, mint egy saját szájízem szerint kevert heroin, tudom, hogy végezetes, hogy halálos lehet, mégis akarok egy újabb dózist, nem foglalkozva a következményekkel. Minden egyes csókoz viszonzok és újabbat követelek tőle, ajkaink alig válnak el egymástól, ha nem a száját harapom, csókolom akkor az állát, a nyakát, a vállát ahogy érem, miközben sóhajaim egyre inkább nyögésekké, vagy sikkantásokká válnak, amennyire képes vagyok csípőm nem csak előre hátra mozog, hüvelyem forrón lüktet férfiassága körül, a lelkemet is eladnám ezekért a percekért. Egy mocskos wc-ben sokkal észveszejtőbb, vadabb együttlétben volt részem, mint a pasimmal az elmúlt évek alatt bármikor. Furcsa. Testem megfeszül, elönt mindenhol a forróság, ahogy a kielégülés remegése végig szánt testemen, egy utolsó, hangos kiáltás hagyja el ajkaimat ahogy Becks nevét nyögdécselem, majd remegve omlók rá.

+18 - erőszakos jelenetet, durvaságot, káromkodást és szexuális tartalmat tartalmazó szöveg

Belökve őt a higiéniától messze álló, koszos helyiségbe harcot indítok ellene, elkeseredett, dühtől izzó háborút. Hiába támad vissza, hiába ellenkezik, hidegen hagy, csak elborult elmével hadakozok ellene, mintha mindenről egyedül csak ő tehetne. Minden kínom, minden bennem fortyogó, őrjítően keserű gyászt rá zúdítok. Nem érdekelnek a következmények, nem érdekel, ha meggyűlöl, ha aztán a pokolba is kíván engem. Jobb is lenne, ha oda kívánna. Ha azt akarná, hogy soha többé ne menjek a közelébe.
De Ő csak néz rám, szemeiben ott ül az a haragos elkeseredettség, az értetlenség mögött pedig mintha a sóvárgó vágyakozás csillanna fel a dacosság, a sértettség mögött. Megbántottam. Tudom jól, és esküszöm, azt akartam, hogy fájjon neki. Hogy fájjon neki úgy, ahogy nekem fáj. Miért? Miért érdekel, mi van vele? Mit érdekel, ki ér hozzá, ki az, aki birtokba veszi a testét? Hiszen tudom, láttam, barátja van, pasija. Egy tejfelesszájú kis ficsúr, helyes, rendezett, átlagos. Olyan, aki épp hozzá való, aki megadhatja neki azt, amit én sosem tudnék. Hisz mim van nekem a pénzemen kívül, ami csak az aranyásó csajoknak lényeges? Csak a haragom, a bosszúvágyam és egy folyton veszélyekkel telt kegyetlen, zavaros életem, amelyben bármelyik percben meghalhatok, és én épp ezt élvezem. Rhys is azt hitte, a végzete sosem fogja elérni, sosem fogja élete fonalát elszakítani egy haragból, keserűségből fakadó utolsó csapás egy ellenségétől. Ő hitte, hogy mindent túlélhet, mindenkit legyőzhet. Tévedett. Én nem hiszem, hogy halhatatlan vagyok. Csupán nem érdekel. Mert őrült vagyok a magam módján, és nincs bennem félelem és féltés. Már nincs, akit féltenem kelljen. Már nincs senkim. Ahogy a lányra nézek azonban valami elpattan bennem. A fájdalom és a gyűlölet észvesztő gyorsasággal hajlik át vágyakozásba, s mire észbe kapnék, a bennem oly régóta megbúvó vadállat elemi erővel töri át önmegtartóztatásom utolsó falát is. Az alkohol bódító hatása alatt már nem vagyok képes kontrollálni a bennem szunnyadó vágyat, a tűz lángra kap, és nem tudom visszafogni magam. Olivia, a bájos, tüzes szomszéd lány, akit magam mögött hagytam már jó ideje, jóval fiatalabb, mint én pillanatok leforgása alatt kerül uralmam alá. Be akarom hódoltatni. Azt akarom, hogy a nevem kiáltsa, hogy mutassa ki ő is, mennyire kíván. Hiszen én kívánom, Istenemre mondom, hogy amióta csak először megláttam a konyhámban ácsorogni, kívánom. Tartottam a távolságot, de lopva olykor elmélázva néztem. Hiszen olyan ártatlannak tűnt bájos, mélykék szemeivel, méz-szőke tincseivel, kedves mosolyával. Jobb volt neki, ha nem vetettem rá komolyabban szemet. Jobb volt neki, ha egyszerűen csak elköltöztem szó nélkül, s hagytam, hogy élje az életét. De kár volt tagadnom, hogy igenis, mint nő nagyon is megmozgatott. Nem volt már kislány, érett, felnőtt nő volt, és mindene a helyén volt, aminek ott kellett lennie. És nekem kell most ez a nő!
A vágy éhesen tör elő, hazug szerelem kéjes ígéretét suttogja a fülembe, miközben lecsapok ajkainak halmára, s a gyöngyfogakat szétfeszítve nyelvem keserédes csókkal csábítja magához a szőke angyallányt. Nem ellenkezik, mégsem érzem rajta félelem ízét. Ölelésemre öleléssel felel, vad csókomat még vadabbul viszonozza, ez pedig nekem csak olaj a tűzre. Sietve, mintha minden pillanatban elválaszthatnának tőle, lehámozom róla a ruhát, s ahol érem, csókot csókra halmozok, fogaimmal bőrébe marok, s érzem, ahogy ő is elveszve, kétségbeesetten tépi rólam a ruhát. Ha festményen ábrázolnának bennünket, ebben a pillanatban én lennék a sötét lelkű, tűzben égő pokollakó démon, s ő a tiszta, általam a romlottság útjára vezetett fehér szárnyú angyal. aki körül most, mikor csókokkal hintem mellének lágy bőrét, mikor nyelvemmel cirógatom végig mellbimbóit, fogaim közé véve hajszolom a vágyak útján, majd térdelek elé és ölének vágyódó illatától bódultan, legszívesebben azonnal letépném róla a bugyiját. De nem, még nem. Ez egy kivételes alkalom, a sors szülte lehetetlen lehetőség, egy pillanatnyi mosolya rám a Mennyországnak. Érdemtelen kegy, hogy ez a gyönyörű, okos, kedves és életerős lány épp engem akarjon. Hogy úgy viszonozza a csókom tüzét, ahogy már időtlen-idők óta egy nő sem viszonozta. Úgy kapok teste után, mint fuldokló az utolsó korty levegő után a jeges vízben, bőröm lángra kap érintése nyomán. Férfiasságom követelné a jussát, de még nem elég abból a romlottságból, ahová vinni akarom. Még kell, több kell belőle ahhoz, hogy érezhessem, már az őrület határára sodortam. Számon akarom érezni gyönyörkapujának ízét, vágyát akarom lángolni a szemeiben, azt akarom, hogy reszkessen minden porcikája értem. Nem érdekel a külvilág, nem érdekel, hogy odakint egy egész tömeg tombol, nem érdekel az erősítőkből beszűrődő vad rockzene basszusa, dobjának üteme, sem a gitár húrjait tépő ujjak fülsértően idegborzoló játéka. Az sem, hogy nyílik az ajtó és besétálnak rajta, csacsogva beszélik ki az este eseményeit, a részemről előadott kissé durva viselkedést. Meg sem hallom őket. Csak Oliviát látom, mikor suttogva kérek bizonyítékot arra, amit már eddig is tudtam. Bármilyen válasz megfelelne. Megfelelne egy bólintás, egy sóhaj, egy mosoly is, talán az is, ha a fejem egyszerűen a combjai közé húzná. De helyette megadja azt, amire a legjobban vágyok: Az elégedettséget adó érzést, hogy jelenleg, ha csak erre a lopott órára is, de én vagyok a világ számára, s csak tőlem kaphatja meg azt, amire olyan nagyon vágyik. Hazugság, csak ámítás, de többet ér most számomra mindennél. Nem számít, hogy holnap majd megbánom. Nem számít, ha holnap ő is megbánja. Ma éjjel, a félhomályban, ebben a kosztól, vizelettől bűzlő, falain firkákkal és rúzsfoltokkal díszített wc-ben enyém a világ legszebb lánya, és az érzést nem adnám semmi pénzért. Mikor kezdett ennyire számítani? Mikor kezdtem ennyire vágyni utána? Mikor tagadtam először önmagam előtt is a tényt, hogy jobban számít, mint kellene? Nem tudom, de nem is érdekel. Combjai közé hajolva nyelvemmel megízlelem ölének édes, vágytól forró ízét, és már nem számít semmi és senki. Csak az, hogy Őt az őrületig hajszoljam, addig hergeljem számnak, nyelvemnek játékával, hamar kitapasztalva mi a legjobb neki, míg már légzése is csak felületes pihegés. Pillái lecsukódnak, feje újra és újra hátra feszül, s ennyi nekem épp elég. Már érzem testén a finom remegést, hogy közel jár a csúcspont, de még nem akarom, hogy elévezzen. Ma éjjel nem. Ez az első és utolsó alkalom, azt akarom, hogy a lehető legnagyobb élvezetet kapja, amit csak kaphat tőlem. Hisz ki tudja, holnap merre járok már? Talán nem is élek. S ha már mindenáron a vesztembe akarok rohanni, hát emlékezzen rám így!
A nadrágom egy pillanat alatt oldom el, s bokámra csúsztatva az anyagot immár szabaddá válva hirtelen simulok hozzá, s lüktető, lázongó férfiasságommal elmerülök benne. Élvezettel hallgatom a kéjes sikoltást, extázis jár át, mikor körmeit a vállamba vájja. nem hazudtolom meg önmagam. Nem vagyok a gyengéd szerető típus. Persze, szeretem, ha alapvetően a nőnek is jó, de nem nyáladzok, mint egy kutya és pitizek egy kis élvezetért. Én elveszem ami nekem jár, mert kell, mert akarom, és kész. Így mikor végre eggyé válunk, akkor sem játszom meg magam. Vadul követelem a kéjt tőle, gyors ritmusra sarkallom őt is. Mélyen nyögök, morranok, ahogy combjait csípőm köré fonja. Leheletem bőrét égeti, párát vonok a selymes, hófehér kültakaróra, szőke tincsei közé fúrom ujjaim, s a csókok közt elmélyedek tekintetének mélységében. Míg csípőm egyre ütemesebb mozgással hajszolja az élvezetet, combja alá nyúlva ujjaimat szenvedéllyel mélyítem el az izmokat takaró szövetben, s vonom egyre közelebb magamhoz a nőt, aki vágyaim megtestesítője ebben a váratlan pásztorórában. Akarok még és még belőle, mert ez, amit csinál, ahogy élvezi azt, amit teszek, és amit tesz velem....őrület! A szívem vad dübörgéssel működik, légvételem is felületes, szaggatott, minden izmom remeg az extázis utáni epekedéstől, de a tény, hogy izmos karjaimmal tartom meg, s döntöm a wc falának, mit sem számít, nem érzek sem fájdalmat, sem fáradtságot. Nincs ennél mámorítóbb érzés! Ahogy egyre gyorsul a tempó, valamit mintha hallanék, hogy be akarnak talán jönni, de a hangok hallatán, amit kiadunk a vad menet közben, inkább magunkra hagynak bennünket. Nem is érdekelne az sem, ha bejönne valaki, tőlem aztán leülhetne és végighallgathatná, pont annyira érdekelne, mint a deviza alakulása az elmúlt negyed évben. Már rég leszoktam arról, hogy különösebben foglalkozzak azzal, kit mennyire botránkoztatok meg. Amúgy is, szerintem ez a wc ha mesélni tudna...hát akkor aztán lenne mesedélután.
A kielégülés egyre közelít felém, érzem, hogy már nem húzom sokáig, mert ahogy a csípőjével mozog, az felér egy kínzással. Ajkaimat hangos morranások, morgások, sóhajok hagyják el, minden mozdulatnál ahogy eltávolodok tőle, majd újra belé merülök. Mintha nekem teremtették volna, és ezt nagyon durva így kimondani. Észveszejtő a csaj, és ahogy csókol, az maga a gyönyör. Megvadulok attól, ahogy az ajkaimba harap, ahogy körme a vállaimon szánt végig, vöröslő, mély árkokat hagyva örökül. Testemen izzadtságcseppek gyöngyöznek, hátam, mellkasom, hasfalam izomzatának domborulatain gördülnek végig, ahogy a lánnyal együtt mozogva egyre közelebb érek a mámorhoz. Élvezem, ahogy izmaimon végigsiklik keze, s ahogy egyre hangosabban adja ki magából az élvezetet. A sóhajok már nem sóhajok, hanem egyre inkább apróbb nyögésekké válnak. Határtalanul élvezem, hogy élvezi amit teszünk. Itt és most nincs ebben semmi helytelen. Ahogy megérzem lüktető férfiasságom körül az elemi erővel rátörő orgazmust, teste remegését, és ajkait elhagyja az az árulkodó, hangos nyögés, ahogy a nevemmel ajkain éri el a csúcspontot, már teljesen biztos lehetek benne, hogy nem volt más, aki ezekben a percekben közénk férkőzhetett volna. Itt nem volt más, csak Ő és én. Vele együtt én is elérem a csúcsot, s nem gondolva a következményekre lövellem belé magom, és élvezek el úgy, olyan kielégüléssel, amilyennel már nagyon régen nem volt dolgom. Gerincemen cikázik végig az gyönyör, testem megremeg, mélyről jövő, ősi morgás szakad fel belőlem. Férfi vagyok, igazi, nagybetűs Férfi, és ezt tagadni sem tudnám. Olivia pedig a karjaimba omlik. Érzem rajta, hogy elernyed, teste mégis finoman reszket, légvétele csak pihegés, szíve vadul dübörög. Eszembe jut, vajon a pasasa is ilyen orgazmust képes kiváltani belőle? Annak a kis ficsúrnak is ekkora odaadással adja oda magát? Nem kérdezhetem meg, pedig valahol mélyen bennem sosem érzett féltékenység üti fel a fejét. A zöld szemű szörnyeteg körül-ólálkodja vastag fallak körbevett, szögesdróttal és elektromos kerítéssel végett szívemet, és az egyetlen, alig észrevehető résen csak azért is bedugja egyik mancsát, majd kéjesen karmolássza az eleven húsát a lüktető izomkötegnek.
Pihegve, levegő után kapkodva szorítom magamhoz, a félhomályos, szűk kis térben nyakához dugom a fejem, bőrére alig érezhető csókokat hintek, miközben kis idő elteltével lassan leeresztem a lábait. Nem szólalok meg. Még nem. Nem tudom mit mondhatnék neki. Hiszen tudom, hogy ennek sosem szabadott volna megtörténnie, főleg nem így. Ő egy rendes lány. Hiszen orvos lesz belőle egyszer, a családja is rendes, nem szabadna még gondolnom se rá. De nem tudok még szóhoz jutni, nem tudnám őszintén azt mondani, hogy bánom, hogy megtörtént. A bennem mélyen örvénylő gyász és az elnyomott fájdalom, az éltető bosszúvágy újra életre kel. Kissé eltávolodok, homlokához nyomom a homlokomat, s lehunyt szemmel mélyet lélegzek. Gyönyörű. Csak ez a szó jut eszembe róla, és bármennyire tudom, hogy most bűntudatot kéne éreznem, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez a legjobb dolog, ami ma történhetett velem. De az idő nem áll meg, pereg, és bár bűntudatom nincs, attól még tudom, hogy neki lehetne. Hiszen megcsalta velem a pasiját. Kinyitva a szemem tekintetét kutatom most egészen borostyánszínben pompázó íriszeimmel. Várok. Magam sem tudom mire. Olyan közel vagyok hozzá, hogy az már szinte zavarba ejtő, mégsem tudok eltávolodni tőle. Mintha jelenleg Ő lenne az egyedüli lény, aki a Földön tudna még tartani anélkül, hogy kárt akarnék tenni benne. Lassan ajkaira hajolva tőlem szokatlan, lágy csókot adok a szájára, majd tudatosítva magamban, hogy ideje lenne mennünk, eltávolodok tőle. Szőke haján simítok végig, tekintetemmel végigcirógatom arcának vonásait, nyakát, melleinek csábító, dús halmait, majd újra kék tekintetébe mélyedek.
- Letámadtalak. Nem volt fair. - suttogom neki, mintha azt mondanám: sajnálom. Nem tudok bocsánatot kérni, nekem az nem megy. És valójában nem azt sajnálom, hogy megtörtént, mert egyáltalán nem bánom. Nem is tudom, talán inkább azt, hogy közel engedett magához. Apró csókot hintek ajkaira, s folytatom. - Letámadtalak, túlzásba estem, és nagyon jó volt. A pokolba is, nagyon, nagyon jó. De figyelmeztettelek már egyszer, hogy maradj távol tőlem. Most megint szólok: jobb lesz, ha távol tartasz magadtól, higgy nekem, jobban jársz! - mondom kerek-perec kimondva, majd elengedem, s lehajolva felhúzom a gatyám és a nadrágom. Csípőmön összegombolom az öltönynadrágot, az övet, miközben a földön kutatok az ingem után. A sarokban lévő kuka tetején pihen, alatta megtalálom Olivia szexi kis bugyiját is. Ajkaimra sanda vigyor kúszik, ahogy felemelem, és megpörgetem az ujjam körül, majd a szőkeségre nézek, és mutatóujjamon lóbálva felé nyújtom, s ha elveszi lassan bebújok az ingembe is, és begombolom, majd betűröm a nadrágomba, majd ha ő is kellően felöltözött már, még egyszer végignézek rajta.
- Komolyan beszélek, Olivia. Menj vissza a pasasodhoz, és légy boldog vele. Ne akard, hogy akarjalak. - mondom halkan, majd mikor meghallom, hogy nyílik a mosdó ajtaja, felemelve a kezem arcához érintem tenyerem, megsimítom arcélét, még utoljára emlékezetembe vésem azokat a különös tündökléssel ragyogó kék íriszeket, majd rákacsintok, és felkapva a földről az öltönyzakómat egyszerűen kinyitva az ajtót, a meglepett nőcik néhány fős, ámuló csoportját magam mögött hagyva kilépek a mozgalmas tömegbe. Még ajkaimon ég csókjának íze, még mindig lüktet az ágyékom a tőle kapott gyönyörtől, a testemnek még mindig csak részben vagyok ura. De tudom, hogy bármennyire is jó volt az este, bármennyire is akartam, ez többé nem történhet meg. Ezek azok az élmények, amit a legszívesebben megosztanék Rhyssal, amiért felhívnám, és megkérdezném merre jár. De nem tehetem. Mert már nem nyúl többé a készülékért, nem hív sörözni, vagy biliárdozni, sem pedig azért, hogy egymás mellett némán ücsörögve a semmibe meredjünk. Rendelek egy pohár whiskeyt, majd lehajtva az utolsó pohárral is, fizetek és magabiztosan az ajtóhoz megyek. Mielőtt még kilépnék a bár ajtaján, még utoljára visszanézek, s a tömegben kutatok az után a gyönyörű kék szempár után, s ha meglelem egy hosszú pillanatig fogva tartom a pillantást. Aztán kinyitom azt ajtót és kilépek rajta a sötétségbe, hogy az autóm felé induljak. Jobb lesz így neki, ha többé nem keveredik a közelembe. Veszélyes vagyok, és mint ahogy ma is bizonyítottam, könnyedén veszítem el a fejem. Túlzottan könnyedén. S tudom, ha újra hasonló helyzetbe kerülnék vele, megint nem tudnám türtőztetni magam. A testemen finom bizsergés fut át, ahogy visszaemlékszem az élményre, amit átéltem. A francba is, túl jó volt.