Williams lakás

Nagy valószínűséggel életem során többször ébredtem fejfájásra s egyéb fájdalomra, mint arra, hogy minden rendben van, vagy a sokat ajnározott madárcsicsergésre. Ha őszinte akarok lenni, egy madárcsicsergős ébresztőre minden bizonnyal válogatott szitkokkal és némi „baszódj meg a jókedveddel együtt” hisztivel egybekötött cipő, könyv, újság- vagy joghurtospohár dobálással válaszoltam volna. Előbbi kettő most sem áll távol tőlem, ahogy lassan, hasogató fejfájásom és sajgó csontjaim teljes tudatában lassan nyitogatni kezdem a szemem; a falak sötét színe pedig fájóan egyértelművé teszi, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell. Nem otthon. Az orrom lüktető görcse mit sem jelent ahhoz a bűntudathoz képest, amely hirtelen mintha becementezné magát a gyomrom mélyébe, hogy még mélyebbre rántson a kétségbeesés és félelem gödrébe. Mit tettem Divel? Ez az első gondolat, ami beugrik; mert életemben először tényleg jól akartam csinálni valamit, Vele, ahogy egy rohadt igazi kapcsolathoz illik, és tartottam is magam. [s]Már leszámítva azt a kilengést…[/s] Bedrogozhattak, csak erre tudok gondolni, mert magamtól…! Nem, magamtól biztosan nem.
Aztán megmozdulok, és érzem, hogy valami (valaki) mögöttem is mocorogni kezd. Ami viszont fontosabb, az az, hogy érzem magamon a nadrágom. Ami nem feltétlenül megszokott egy kósza egyéjszakás kalandot követően. Nem feltétlenül szükséges persze levenni, de legalább kigombolni igen, én pedig elég élesen érzem, hogy a nadrágom öve szorosan a csípőmbe vág. Tulajdonképpen ez majdnem jó jel. De akkor miért fáj mindenem…?
Aztán eszembe jut. Nagyrészt. Mintegy film képkockái vetődnek elém a tegnapi történések, apró, szinte lényegtelen részletek; hogy az utcának vizelet- és koszszaga volt, az ideges izzadtság jeges cseppnek érződött a halántékomon, a mosolyom sem tudtam egyenesen tartani… A döbbent felismerés Nick szemében.
De így legalább már tudom, hol vagyok.
A realizációval pedig a fájdalom újult erővel tér vissza, ekkor pedig már nem tudom elnyomni a mélyről feltörő, morgó hangot, vagy még inkább hördülést. Erőt veszek magamon, hogy kézfejemmel eltakarjam a fénysugarakat, amik egyenesen az én, a saját személyes pupilláim döfködik az ablak előtti vékony függönyön áttörve. Közepesen vagyok csak tudatában a ragtapasznak, ami a szemöldökömet és a halántékomat fedi, valamin a csípő horzsolásokkal a tenyeremen. Vajon jobb, ha nem emlékszem konkrét dolgokra? Például arra, hogy kötöttünk ki az ágyában…?
Sután fordulok félig hátra, megcsavarva a derekam. Jobban sajog, mint általában. Arcizmaim masszírozó ujjaim mögül próbálom kivenni a nő idegesítően világos alakját a másik oldalon. – Nick…? – Hangom recés és éles, mintha egész éjszaka kiabáltam volna. Ekkor tudatosul csak bennem a száraz érzés a számban, a nyelvem szinte a szájpadlásomhoz ragad, és valami meghatározhatatlan, de egyértelműen rossz íz ül a hegyére. – Szerintem még sosem örültem neked… – Felesleges hozzátenni, hogy ennyire, mert eddig igen ritkán örültem csak. Legalábbis, ezt igyekszem elhitetni magammal. – Nappal van, vagy fényszórók előtt élsz…?

Nem életidegen tőlem az őrült és heves döntések meghozása, így tulajdonképpen annyira mégsem illene meglepődnöm Nicole láttán, mint amennyire tettem. Ahogy lassan formát kaptak a színes foltok, mélységet és funkciót, halovány emlékképek villantak fel; foszlányok, nem több, és csupán tovább kavarták az egyébként is kusza valóságot. Majdnem biztos vagyok benne, hogy mikor elaludtam – vagyis, mikor sokadjára elaludtam, Nicole ugyanis képes volt óránként felkelteni valami túlzott női félelemmel vegyes diktátori piszkálódás okán – még egyedül voltam. Nem is hiszem, hogy egyébként képes lettem volna elaludni, minden fájdalmam és fáradtságom, vagy a testemben dolgozó alkohol és fájdalomcsillapítók ellenére sem.
Akarva-akaratlanul olvad gondolataim masszája közé egy kirívó emlékkép – az irodáról, lezserül arrébb söpört pauszokról, heves, már-már fájdalmas csókokról és Róla –, és csak azért nem pattanok fel, mert az öltözékem bizonyosságba ránt. Csak feküdtem. Aludtam. Majdnem meghaltam. Egy tipikus kedd, de semmi olyan, ami miatt ne tudnék kevésbé Di szemébe nézni, már persze az ok-okozati összefüggések elejét leszámítva. Arról nem tud semmit; és nem is fog, ha rajtam múlik.
– Mit köszönjek? – morgom, próbálva koherenssé formálni a mondatokat, és nem hagyni, hogy kiszáradt nyelvem a szájpadlásomhoz ragadjon. – El akartam menni. Nem hagytad. Tulajdonképpen… Ez itt egy emberrablás. – És ha nem érezném úgy, hogy a nem létező gyomortartalmamtól is meg szeretne fosztani a saját testem és fájdalmam, még idéztem is volna az ominózus Elrabolva filmek valamelyikéből, tökéletesen utánozva Liam Neeson hangját. Most képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok önmagam lenni, ami elég kellemetlen, mert más pedig ritkán lehetsz. Próbálom nem túl feltűnően bámulni Nicole-t sem; nyilvánvalóan sosem láttam még munkán kívül ennyire… könnyedén. Kócosan, meg minden. Egy darabig arról is meg voltam győződve, hogy úgy alszik, mint a vámpírok, vagy teljes irodai felszerelésben, kosztümben dől be, mint valami múmia, és a reggel hat óra egyszerűen életre kelti.
Hat óra?
– Az még az előző naphoz tartozik – dörmögök szenvedő sóhajjal. Hat óra, még mit nem! Hét előtt sosem kelek fel, akkor is csak azért, mert nyáron néha olyan fülledt meleg tud lenni, hogy képtelen vagyok később futni. A munka is csak kilenckor kezdődik, ki az, aki magától felkelne hatkor, csak úgy…? Óvatos mozdulatokkal, a gyomrom fel nem kavarva fordulok át a másik oldalra, orrom a párnába nyomódik. Valószínűleg azt a felét foglaltam el, amin ő szokott aludni; átitatta az illata. Nem mintha különösebben szaglászni szoktam volna, de ha épp veszekszünk valamin odabent, ő pedig hirtelen fordít nekem hátat, naponta néhányszor arcon csap a hajával. Bár szívesen visszaaludnék, de ezzel az orromban túl… intim lenne.
Kénytelen vagyok kinyitni a szemeim és kényszeríteni magam a fókuszálásra, az éberedésre. – Ismered Di-t. Szerinted hagyná, hogy tápláló reggeli és bőséges fehérjebevitel nélkül induljak el? – kérdem, a szavak egyelőre még lassan törnek elő belőlem, az álom maradéka nehezíti őket. Végül összeszedem magam, és egy nagy lendülettel felülök, átvetve a lábam az ágyon, a lendület magával visz. Néhány másodpercig kénytelen vagyok a szélén ülni, a felkavarodó gyomrom miatt. A fájdalom is újult erővel tör tagjaimra; mintha eddig csak a gravitáció húzta volna őket az ágy puhaságába. Kezeimmel az arcomat gyűröm, az egyik kezem bütykein érzem, felszakad néhány horzsolásnyom. – Mozzarellás lapos kifli, sajtos bundás szelet tejfölös salátával, tojáskrémmel, téli turmix, áfonyás palacsinta juharsziruppal… – Megkordul a hasam a felsorolásra; mely, a félreértések elkerülése végett, általában egyazon napon szokott az asztalra kerülni, mert Di valamiért baromira ráér, és sokkal, sokkal több energiája van reggel, mint nekem. Annyira meg szokott tömni, hogy ebédre rendszerint csak kettő-három körül lesz kívánalmam.
Az ágy szélén maradok, próbálva összeszedni magam, míg Nicole valószínűleg kimegy, megjegyzésekkel tarkítva vagy sem. Tekintetem a mobilomra vetül, ami az ágy mellett hever a földön; valószínűleg az éjjeliszekrényen volt, vagy talán a zsebemben, de levertem. A képernyője sötét, de sikerül bekapcsolnom, az akku pedig majdnem félig töltöttséget jelez; nem emlékszem, de úgy sejtem, én kapcsolhattam ki. Nem meglepő; tizenkét nem fogadott hívás és harminc üzenet, néhány SMS-ben, néhány Messengeren, mind Ditől. Ujjam a neve felett lebeg, csábít, hogy felhívjam… Végül mégis ismét kikapcsolom. A fürdőszobáig vonszolom magam a folyosó végén, arra még emlékszem, hol van; kiöblítem a számat és megmosom az arcom. A tükör tanúbizonyosságot tesz arról, amit egyébként is tudtam, hogy borzalmasan festek, az arcom betegesen fehér, már ott, ahol nem borítja vörös horzsolás vagy liluló véraláfutás. Az egyik széle már sárgul; gondolom, az jó. A ragtapasz alatt nem látom a felnyílt szemöldököm vagy homlokom sebét, de nem is vagyok kíváncsi rá.
Végül kicsoszogok a konyhába, és leülök a pulthoz, a megerőltetéstől némileg remegő kezem az ölembe ejtve. – Beszéltél Divel…? Nagyon sokszor keresett. Nem tudom, hogy magyarázzam meg neki.