- Nos, azt hiszem, semmi olyan nem történt, ami ne lenne visszafordíthatatlan, legalábbis a részemről. Mindenki életében vannak húzós időszakok, és mindenki maga dönti el, miként rendezi le a dolgait. – Nem mondom, hogy nem hiányzott, mert nagyon is, de elég megértő típus tudok lenni, kiváltképp akkor, hogyha valaki fontos nekem, következésképpen most sem tudok már rá haragudni az eltűnése miatt. Ez van, néha túl könnyen megbocsájtok, de nem zavar, tulajdonképpen semmi olyat nem követett el, amin ne tudnám túltenni magam. Szerencsére. - Hol jártál eddig egyébként? Azon nem csodálkozom, hogy a kimaradás után most ennyire nehéz visszaileszkedni, de mondhatjuk, hogy legalább újszerű, és talán tartogat még meglepetéseket. – Én ugyan itt születtem, de sokat utazom városon kívülre is a munkám miatt, szóval sok helyen jártam már, mégis abban biztos vagyok, hogy Seattle az otthonom, és mindig ide fogok hazajönni. Azt úgysem tartom valószínűnek, hogy olyan ágyú szerelmes legyek, hogy bárhová kövessem a pasast, ennyire azért sosem szeretném elveszíteni önmagam. Vagy ki tudja, lehet tulajdonképpen jó érzés ennyire szeretni, de még nem esett meg, szóval fene tudja. - Úgy legyen, itt vagyok, itt leszek, és hidd el, meg fogom érteni, bármi is legyen az oka, ha esetleg megint el kellene tűnnöd, de nagyon remélem, hogy erre azért nem lesz majd szükség. – Azért valahol jól esik, hogy ezt mondja, el is mosolyodom, mert ez azt jelenti, hogy nem veszett el belőle sem minden a barátságunkat illetően, mert azt viszont nem viselném jól, ellenben úgy fest, nem kell negatív érzésekkel munkába indulnom majd innen. - Jól van, mindenképpen. – Nyilván ezek után nyugodtabban fogom keresni, hogyha úgy adódik, és nem gondolkodom majd azon, hogy netán nem kellene, mert esetleg zavarok. Igyekszem úgy tekinteni erre az egészre, mint egy második esélyre, mert úgy gondolom, így van jól, és részemről nagyon örülök neki, nem fogom kizárni az életemből, hiszem, hogy jó oka volt az eltűnésére. - Persze, csak szépen nyugodtan, módszeresen, nem kell semmit sem elsietni. – Ilyenkor tényleg apró lépésekkel kell haladni, visszatérni a régi életünkbe mindig rettentően nehéz lehet, én nem szeretném megtapasztalni, ami azt illeti, és bízom benne, hogy sosem lesz majd olyan fajsúlyú dologban részem. - Őszintén, nem, tekintettel arra, hogy maximum kezek nélkül nem tudnám végezni a munkámat, más nem nagyon jutna eszembe, ami megakadályozna benne. Miért kérdezed? Nem vagy biztos benne, hogy visszafogad a filmes ipar? – Általában azért elég sok kapcsolata van egy színésznek, szóval biztosan neki is lenne honnan elindulnia, de azt megértem, ha kicsit tart mindentől, amit ott hagyott, ebbe tartozik a munkája is.
- Én tényleg őszintén remélem, hogy ettől még nem változott meg semmi. Mármint tudom, hogy jóvá kell tennem még a történteket és nem áll minden vissza az eredeti felállásba csak úgy, de csak szeretném, ha tudnád, hogy tényleg sajnálom. – Senki nem érdemli meg, hogy így elbánjanak vele, de az igazság az, hogy senki nem érdemli meg azt, hogy annyira rájárjon a rúd, ahogy velem történt. Először a vőlegényem és utána pedig a húgom. Már tényleg kezdem azt érezni, hogy vagy nagyon balszerencsés ember vagyok, vagy egyszerűen bárhova is megyek, bárkit is szeretek meg azzal együtt követ engem a halál és ez ellen nem tehetek semmit sem. Ennek pedig a gondolata is megrémít, hiszen nem szeretném, ha végül tényleg teljesen egyedül kellene maradnom, mert mindenkit elveszítenék magam mellől. – Legtöbb időt egy isten háta mögötti kis faluban töltöttem, ahol tényleg mindenki ismerte a másikat és teljesen barátságosak voltak, úgyhogy azután rendkívül furcsa visszatérni a nagyvárosba és úgy tenni, mintha nem változott volna semmi. – A város zörejéhez ismételten hozzá kell szoknom, aminek nem örülök túlzottan, de kénytelen vagyok elfogadni, hogy újra ez az életem és, amit távol töltöttem csak egy lépés volt ahhoz, hogy felépülhessek. Semmiképp nem akartam bevonulni elvonóra, mert ott csak bebörtönözve éreztem volna magam. – Hát hidd el nálam jobban senki nem reméli, hogy nem kell újra eltűnnöm. – Nem hiszem, hogy kibírnék még egy újabb pofont az élettől. Mármint, ha padlóra is küldene nem hiszem, hogy egyáltalán érdekelne engem az, hogy újra megpróbáljak lábra állni és küzdeni azért, hogy tovább élhessek. Hiszen minek küzdenék azért, hogy újabb és újabb pofonokat kapjak úgy, hogy szinte az előzőnek a sebei még mindig nem gyógyultak be teljesen. Mert ezek már nem fognak olyan könnyedén begyógyulni. – Nem hiszem, hogy erről van szó.. Mármint azt hiszem, hogy a régebbi munkáim azért elég nagyot nyomnak, habár az eltűnésem sok kérdést vett fel ugye, de ettől még nem gondolom, hogy a szakmabeliek rettegnének az alkalmazásomtól. Mármint csak remélni tudom, hogy nincs olyan rossz hírnevem. – Előfordul, hogy egy-két színésznő bármennyire is tehetséges - ez a színészekre is ugyanúgy vonatkozik -, de lehetetlenség az illetővel együtt dolgozni. Rám még ezen a téren nem érkezett panasz és én sem mondhatom azt, hogy falnak tudnék rohanni valakitől, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez határozottan egy jó jel. – Igazából csak azon tűnődöm, hogy vajon még mindig képes leszek-e szívvel lélekkel csinálni, vagy már kiestem ebből az életritmusból. – Nem tudom, hogy ugyanolyan öröm lesz-e majd az egész. Csak remélni tudom, hogy megéri majd minden fáradozásomat, de mint mindenben ebben is vannak bőven hullámvölgyek.
- Nyugi, nem kell szabadkoznod, tudod, hogy sosem vettem igazán véresen komolyan semmit. Azt mondtad, hogy jó okod volt rá, én pedig hiszek neked. Egyszer majd talán beavatsz, de ha szeretnéd megtartani magadnak, nekem az is jó, nem fogom feszegetni. Ez a te ügyed, én beérem azzal, hogy most itt vagy, és nem végleg írtál ki az életedből. – Ha volt is bennem sértettség, mostanra az már semmis, s nagyon jól érzem magam annak tudatában, hogy végre újra látom, és nem szándékozik tovább távol tartani magától. Én tudok örülni egy katicának is, nemhogy egy régi barát visszatérésének. - Itt nem változott semmi szerintem sem, viszont te változtál, s akkor persze, hogy másként látod a dolgokat. Gondolom, meg fogod majd szokni, már ha úgy akarod, és úgy érzed, van még itt helyed. Ez igazából nagyban rajtad múlik szerintem. Egyszerűnek nem mondanám, de közel sem lehetetlen újra megtalálnod itt az otthonodat. – Fogalmam sincs így visszatekintve, milyen rég ment már el, de nem pár hét volt, az biztos. Azért nagyon bízom abban, hogy tényleg képes lesz újra megtalálni Seattleben a számításait, nem mintha a mai világban a távolság olyannyira el tudna választani embereket, de más egy ölelés, mint a telefonkagylóba cuppantani üdvözlésül. Csupán bólintani tudok a szavaira, készségesen elhiszem neki, hogy így tekint a jövőre, s legyen is úgy, jó volna, ha ismét gyakrabban láthatnám. - Ha jól emlékszem, egyetlen folyamatban lévő forgatást sem hagytál ott, szóval nem hiszem, hogy csorba esett volna rajta. Csak éppen tudod, hogy manapság azért elég nehéz felülni arra a bizonyos hírnévvonatra, és elérni, hogy te válogathass a felkérések közül, ne pedig meghallgatásokon kelljen töltened a fél életedet. – Felmerül bennem, hogy talán terhes volt, azért kellett eltűnnie, de az közel sem negatív dolog szerintem, és alkatilag maximum soványabb lett, biztos nem hízott, szóval nem gondolnám, hogy erről van szó. - Ezt szerintem nem tudhatod addig, amíg ki nem próbálod újra. Az addig rendben van, hogy régen sokat forgattál, de szerintem – bármi is történt – most azért már nem ugyanúgy tekintesz a világra, mint eddig, szóval nem árt mindent megint megtapasztalni. A szíved mit súg egyébként? Szeretnéd még csinálni, vagy ebben is bizonytalan vagy? Mert hogyha az utóbbi, akkor nem biztos, hogy megéri, ha meg az előbbi, akkor naná, hogy bele kell vágni. – Azt hiszem, mostanra sem sikerült leszoknom arról, hogy terjengősen fejezzem ki a véleményemet. - Mindenesetre én itt vagyok, és támogatlak bármiben, ha kell, segítek kitalálni, mi felelne meg neked, ha a filmezés már nem. – Ennyit bármikor meg tudok tenni, de az ötleteken kívül nehezen tudnék mást adni, azt csak ő tudja igazán, hogy odabenn mi zajlik.
- Egyszer ígérem, hogy mindent elmondok és úgy talán sokkal tisztább lesz minden a számodra, meg úgy igazából mindenki számára azt hiszem.. - Nem akarom most rögtön beavatni az életem minden sötét részletébe, mert nem szeretném, ha csak azért sikerülne ténylegesen rendbe hoznunk kettőnk barátságát, mert megsajnálna. Megtörtem, de nem érzem úgy, hogy ezt a világnak még tudnia kellene. Vagy egyáltalán valaha is bárkinek a tudtára kellene adnom, hogy mennyire mélyre süllyedtem. Persze a barátaim ez alól kivételek mégis félek, hogyha elmondom neki, akkor úgy fog kezelni, mint egy porcelánbabát, amely bármikor összetörhet és én ezt szeretném elkerülni amennyire csak lehetséges. Nem akarom, hogy valami törékeny kis díszdarabként tekintsenek rám, mert erős vagyok. Felálltam a padlóról, ahova tonnányi súly szorított. Ehhez pedig nagyon sok erőre volt szükségem. - Én határozottan változtam, na meg elszoktam a pörgéstől, de itt vagyok, hogy újra nyeregbe szálljak és visszaszerezzem az életem. - Szépen lassan mártózóm meg a jéghideg vízben és először még hozzászoktatom a szervezetemet egy kicsit, hogy utána egyeneset fejest ugorhassak az egészbe. Mert lehet, hogy eleinte óvatosnak kell lennem, de nem maradhatok végig az, mert ha megteszem, akkor nem fogok soha előrébb jutni. Néha kockáztatni is kell, de először fel kell mérni a terepet, hogy megvan-e bennem az, ami ahhoz szükségeltetik, hogy kockáztassak. - Igen.. Nem hagytam cserben senkit sem, de valahogy van azaz érzésem, hogy mindent elölről kell kezdenem. Mármint tudják, hogy milyen vagyok, de bizonyítanom kell, hogy tényleg komolyan gondolom és nem fogok köddé válni megint, úgyhogy még hosszú út vezet oda, ahol tartottam, mikor eltűntem. - Nem lesz egyszerű visszaküzdeni magamat a csúcsra, de ha az lenne, akkor talán nem is akarnám ennyire. Mert így legalább úgy érzem, hogy van miért küzdenem, hogy van egy cél az életemben és remélhetőleg, mire odajutok, hogy visszaállítom a hírnevemet addigra az élet egy újabb kihívást gördít majd elém, amivel szemben szintén győzelmet arathatok. - Szeretném folytatni, persze. De van bennem egy természetes félelem, hogy miképpen fog elsülni ez az egész, mert lehet, hogy már nem vagyok olyan jó, mint régen voltam. - Sosem voltam öntelt, sem pedig túlságosan szerény. Tudtam magamról, hogy jó vagyok és ettől csak magabiztos lettem, ami hozzáadott a játékomhoz. Sosem estem át a ló egyik oldalára sem. Odafigyeltem és minden áldott percben egyensúlyoztam, hogy fenn maradhassak a csúcson. - Hát azon is gondolkoztam, hogy nem olyan nagy erővel megyek bele a filmezésbe, mint régen.. Hanem, hogy megpróbálok egy másik irányt is magam elé helyezni.. Ha csak hobbi szinten is. - Megváltoztam az elmúlt egy év során és azt hiszem, hogy ezáltal sokat fejlődtem és az, hogy szeretném kiterjeszteni a lehetőségeimet egy nagyon jó, új kezdet a számomra.
- Jól van, bármikor szívesen meghallgatlak, ha készen állsz majd beszélni róla, gondolom, most azért nem megy. – Már-már egészen tragikus dolgok is megfogalmazódnak a fejemben, éppen ezért annyira nem erőltetem azt sem, hogy érdeklődjek a családjáról, barátokról, úgy bármiről, akikkel kapcsolatban nagyon rosszul is elsülhettek dolgok. Sajnos tisztában vagyok vele, hogy az élete tulajdonképpen nagyon keveseknek habostorta, és az élet sokszor kínál meg bennünket istenes pofonokkal. - Én hiszek abban, hogy amit nagyon szeretnénk, az meg fog valósulni, szóval biztos vagyok benne, hogy idővel így lesz. – Kacsintok rá, az igazi barátok egyébként is megmaradnak, történjék bármi, ami pedig a többieket illeti, nos, gondolom nem kell magyaráznom, hogy aki a bajban lefalcol, azt jobb utána is távol tartani magunktól. Én legalábbis így vagyok vele, bár nekem túl sok komolyabb gondom nem akadt az életben, én szerencsésnek mondhatom magamat, mert még anyám hülyesége sem nyomta rá a bélyeget az életemre, ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy olyan nincs, hogy minden ideális legyen, a lelépett lakótárs talán csak az első a rémségek sorában. Azért szeretnék hinni benne, hogy nem törvényszerűen csesződik el minden idővel. - Ez valószínűleg igaz, de azért Hollywood sem olyan mostoha, hogy hagyja elkallódni a tehetségeket. Ki tudja, talán ha újra meghallgatásokra fogsz járni, még értékesebb gyöngyszemekre is bukkanhatsz, vagy felfedezik új oldaladat, hisz akármit kihozhatott belőled az elmúlt időszak. – Az emberek a megélt dolgaik okán csak többek lesznek, legyek bármennyire is fiatal, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ő most jó eséllyel pontosan ilyen eseményen, eseményeken van túl, szóval élek a gyanúval, hogy ezt még a javára is fordíthatja. Én tutira benn fogok ülni a következő filmjén, amennyiben úgy alakul, hogy sor kerül rá. - Ezt nem hiszem, és nem csak azért mondom, amilyen kapcsolatunk volt. Bármi is történt, az a tehetségedhez maximum hozzáadott, lévén megéltél olyasmit, amit addig még nem. Attól szerintem csak jobb lehettél. A munka iránti alázat sem válik semmissé, és kötve hiszem, hogy az akaraterőd csökkent volna. Az gondot okozhat, ha kevesebbnek látod magad, de bízom benne, hogy ezt idővel le fogod vetkőzni majd. – Az önbizalomhiány mostoha dolog, és talán most ez ütötte fel a fejét nála, de szerintem közel sem nevezhető visszafordíthatatlan folyamatnak. Mindenesetre ez még a jövő zenéje, és ennek oroszlánrésze úgyis rajta múlik. - Értem. Sosem baj, ha több lábon áll az ember. Ötleted egyébként van rá, hogy mit csinálnál hobbi szinten? – Ki tudja, talán még az is lehet, hogy eleve nem kellene visszatérnie a színészethez, de ez olyasmi, amire magától kell rájönnie, és nem másnak a szájába adnia. A kávém lassan elfogy, nekem meg időszerű lesz elindulni munkába, de valahogy olyan nehéz most innen felállni, nem is tudom, mintha félnék attól, hogyha megteszem, megint hosszú ideig nem látom.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Valószínűleg a legtöbben teljesen őrültnek néznének, ha tudnák, hogy micsoda luxusban élek, és mégsem vagyok elégedett semmivel. Igazából nekem ez soha nem volt olyan fontos, mint ahogyan gondolták rólam, ráadásul lehetett körülöttem akármi, ha saját magammal nem voltam kibékülve egy hangyányit sem. Az életemmel sem, ha már itt tartunk, és most a remény is veszni látszott, hiszen a mostohaapám fia még mindig nem dugta haza a képét, így pedig nagy valószínűség szerint el fogjuk veszíteni az örökségünket mind a ketten. Volt még néhány hete, de egyre kevésbé hittem abban, hogy előkerülhet. Mindez pedig eléggé a béka feneke alá lökte a hangulatomat, hiszen eleve nem voltam a toppon már hónapok óta. A baleset túl nagy hatással volt rám, és egyszerűen képtelen voltam túllépni azon, hogy nem folytathatom a karrierem. Mert én már teljesen elhittem, hogy ez így lesz, hiába lehetett volna esélyem változtatni a dolgon, mintha minden készült volna kicsúszni a kezeim közül. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy én megpróbálom a lehetetlent, és elkezdem teljesíteni a rám szabott feladatot. Az utóbbi napokat azzal töltöttem, hogy mezőgazdasággal foglalkozó könyveket bújtam otthon, de elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem állt elég anyag a rendelkezésemre otthon. Tudom én, hogy az interneten manapság már mindent meg lehet találni, de én biztosra akartam menni. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a városi könyvtárba, és a beiratkozást követően igyekszem minden szükséges dokumentumot megszerezni. Soha nem csináltam még ilyet, és felvirágoztatni egy gazdaságot egyáltalán nem tűnt sétagaloppnak. Igazából halálra rémített az egész, és inkább éreztem nyűgnek, mint izgalmas kihívásnak. Kissé kimerülve, határozottan kedvetlenül léptem be a kávézóba, hogy útban a könyvtár felé, még magamhoz vegyek némi koffeint. Nem igazán rémlett a hely, így több mint valószínű, hogy az elköltözésem után nyitották. Mivel ez esett útba, ezért tökéletesen megfelelt a célnak, ráadásul enni is elfelejtettem, itt pedig úgy láttam, hogy árulnak valamiféle szendvicseket, vagy legalábbis muffint egészen biztosan. Nekem már az is tökéletesen megfelelt volna a célnak. Nem voltam türelmes hangulatban, ennek ellenére mégis kivártam a kissé hosszúra dagadt sort. Amint felvették a rendelésem, közölték, hogy majd kihozzák nekem, én üljek csak le valahová. Elég sokan tömörültek össze, így végül már csak egyetlen szabad hely volt, ahová leülhettem. Az is egészen a sarokban, és csupán két személyre szabva. Sőt, ha lett volna társaságom, ő is nehézkesen fért volna csak el. Úgy tűnt, hogy mindenki próbált a kirakat mellé ülni, ahol áradt be a kellemesen melengető napfény. Feldobja az ember kedvét, régebben nálam is képes volt kiváltani ezt a hatást, de ma sokkal jobban örültem a rám váró kávé, és a finomnak látszó sonkás szendvicsem gondolatának. Amíg ezekre vártam, unalmamban az embereket kémleltem. Nem kötöttek le különösebben, de addig megfeleltek, amíg nem kezdhettem hozzá a reggelimhez. Tekintetem újra és újra visszatért egy ismerősnek látszó nőre, de hirtelen nem is tudtam beazonosítani, csak abban voltam biztos, hogy ismerjük egymást. Nem bámultam, de rendre visszataláltam hozzá, eltűnődve a személyén.
A négy elem. Ez lesz az új kiállítás címe, azaz négy nagyobb terem lesz berendezve, melyek a tűz, víz, föld és a levegő szépségét és félelmetességét kell majd tükrözzék. Olyan pro és kontra módon tervezem az egészet. A terem egyik oldalán a szépséget, a másik oldalon pedig a zabolázhatatlan és félelmetes részét. Ez lesz az első teljesen önálló munkám, mivel még a főnökasszony sem tud róla, hogy egyáltalán miről fog szólni. Teljesen szabad kezet kaptam, azaz, ha bukok, akkor az csakis az én hibám lesz. Azt hiszem, ez valami végső teszt vagy ilyesmi lehet, ha már ki lettem nevezve kurátornak, így most rághatom a kefét, hogy nehogy elcsesszem, mert akkor talán mehetek is a búsba. Mint általában, most is a városban sétálgatva próbálok ihletet meríteni. Nem a múzeumban ücsörgök, ahol a négy fal vesz körül a kis irodámban, hanem fel-alá mászkálok és próbálok valami eredeti összképet összeállítani, amitől az emberek biztosan elalélnak, nekem pedig dagadhat a mellem. Az ilyen munkához viszont egy tuti összetevő mindig kell: kávé. A notebookomat a hónaljam alatt tartva sétálok be az egyik kávézóba, ahova ugyan nem sűrűn járok, most mégis ide vezérelt a remek illat. Nem szokásom lecserélni a bevált helyeket, de már csak a munkám miatt is új helyszínekre van szükségem, hátha látok valami szépet, eredetit és izgalmasat. A szokásos magabiztosságom elveszett, mikor kiosztották rám ezt a feladatot és most szégyen szemre izgulok, rettegek és félek egyszerre. Mi van, ha nem vagyok rá képes? Mi van, ha nem tudok olyan szobrokat, festményeket összeszedni, amelyek valóban, tökéletesen érzékeltetik a négy elem magasztosságát és irányíthatatlanságát? Na és persze ott van még a zene is, mert ugyebár még az aláfestő zenéről is gondoskodnom kell. Kérhetnék másoktól segítséget, de azt nagyon utálom. Ha valamit rám bíznak, azt szeretem egyes egyedül elvégezni, hogy csakis én kapjam majd az esetleges letolást vagy épp a dicséretet. A kávézó falait díszítő fotókat nézegetve eszembe jut viszont még egy ötlet, amihez szükségem lesz majd pár kezdő vagy épp ismert fotósra. Esetleg felkereshetnék pár galériát, hiszen nem muszáj nekem háromszáz éve halott művészek festményeivel és szobraival érzékeltetni a négy ősi elemet. Akár természetfotókkal is tehetném ugyanezt és akkor még az is lehet, hogy egy ismeretlen fotósnak segítenék előre haladni. Kezem szorgosan bepötyögi az új ötletet a notebookomba, majd tovább sasolok, mikor meglátok egy ismerős arcot. Azt látva, ahogy engem figyel, biztosra veszem, hogy én is ismerősnek tűnök neki, de lehet, hogy ő nem igazán tud engem hova tenni. Én viszont, még a nevére is emlékszek a gimiből. Savannah Callahan. Mivel nem akarok se bunkónak, se beképzeltnek tűnni, hezitálva ugyan, de intek neki és mellé spékelek egy barátságos mosolyt. Anno egész sokat lógtunk együtt és már-már jó barátnők is lettünk, de aztán valahogy elkerültünk egymás mellől. Minden esetre, ha látom rajta, hogy nagyjából tudja, ki is vagyok, újra intek neki, hogy, ha szeretne, csatlakozzon hozzám, de persze, ha ő inkább egyedül akar kávézni, azzal sincs semmi baj. Nekem viszont jól jönne most egy kis társaság, hátha tíz percig képes lennék nem a kiállítás miatt idegeskedni.
A hozzászólást Chantal Léonie Lefevre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 23, 2017 10:04 pm-kor.
Az utóbbi időben erőteljesen rám telepedett a magány érzése, pedig a házban személyzet vett körül, de barátaim mégsem igazán akadtak. Még annak ellenére sem, hogy ha nagyon akartam volna, akkor tudnék régi ismerősökkel találkozót kérni. Már ha akadt még valaki, aki egyáltalán emlékezett rám. Én már ebben sem voltam egyébként teljesen biztos, hiszen sok év telt el azóta, hogy elhagytam Seattle-t, és valami teljesen mást választottam helyette. Új életet, karriert, hírnevet. Minderre vágytam, és mindezt el is értem egy időre. Aztán megtörtént a baj, és most olyan helyzetben csücsültem, amiben egyáltalán nem éreztem otthonosan magam. Ezen merengve, és erőteljesen az önsajnálatba merülve ücsörögtem továbbra is a kávézóban, amikor megláttam a kísértetiesen ismerős arcot. Ugyan nem tudtam belőni, hogy mégis honnan, de attól még biztosra vettem, hogy fel kellene ismernem. Akkor is, ha rengeteget változott azóta, hogy utoljára láttam. Szörnyű vagyok, egyszerűen borzalmas, és szidtam is magam ismét. Lehet, hogy el kellene kezdenem memóriajavító bogyókat szedni? Azt hittem, hogy nem bámultam olyan feltűnően, hiszen igyekeztem roppant diszkrét maradni, ám olybá tűnt, hogy mégis sikerült lebuknom előtte. Zavartan viszonoztam a mosolyt, ha már kaptam üdvözlésként, és most már még jobban aggasztott, hogy ennyire nem vagyok képben. Ő bizonyára felismert engem. Micsoda szörnyű nőszemély az, aki mindent elfelejt, mikor elmenekül onnan, amit korábban otthonának nevezhetett? Azért, hogy ne érezzem magam még ennél is pocsékabbul, valamint azért is, hogy ne tűnjek ennél is bunkóbbnak, végül engedtem az invitálásnak. Kissé kacifántosan ugyan, de sikerült felállnom, és feldobni előbb a táskámat a vállamra, aztán megfogni a kávémat és a reggelimet is. Igyekeztem ilyen rövidtávon a lehető legjobban álcázni a bicegő mozgásomat, és mire odaértem az asztala mellé, már egy zavart mosolyt is képes voltam kipréselni magamból. Ugyan nem volt teljesen természetes, de ezt tudjuk be annak, hogy kellemetlenül éreztem magam, amiért még mindig nem jutott eszembe a neve. Az arcára azonban már határozottan emlékeztem, és ebből tudtam, hogy egyáltalán nem voltunk rossz viszonyban. Talán nem ártana újra felvennem az ismerősökkel a kapcsolatot, és akkor elviselhetőbbé válni az élet is. - Szia! – szólaltam meg, némi torokköszörülés kíséretében. – Nagyon remélem, hogy nem értettem félre, és nekem intettél, különben ez most nagyon ciki helyzet lesz! – néztem rá kérdőn. Vehette volna viccnek is, de egyébként nem annak szántam. Tényleg nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy nekem szólt, hiába tűnt úgy, hogy egyenesen rám nézett. Még az is előfordulhat, hogy csak én képzeltem bele az egészet a helyzetre. - És, mivel éppen most ültek le a helyemre, így már vissza sem tudok menni… - tekintettem hátra zavartan a vállam felett, még mindig ott rostokolva az asztal mellett, kezemben az elfogyasztásra váró holmikkal.
Nem vagyok valami nagy spiritiszta vagy ilyesmi, de az életem eddigi eseményei azt igazolják, hogy sosem a véletlennek köszönhető, ha az ember összefut valakivel. Legyen az egy addig ismeretlen személy, vagy egy régi ismerős, teljesen mindegy. Mindig van egymással valami dolguk. Legutóbb például egy olyan személlyel hozott össze a sors egy színházi előadáson, akiről kiderült, hogy kész gyűjteménye van otthon -na nem is egy csóró emberről van szó-, és szeretne pár festménytől megszabadulni, mert azok már annyira nem tetszenek neki. Így aztán szereztem pár új képet a múzeumnak, az illetőnél pedig pár jó pontot, szóval lehet, hogy a későbbiekben is felkeres majd minket, ha ilyesmi gondja lenne. Szóval az, hogy most Savannah-val hozott össze a sors, szerintem szintén nem véletlen. Vagy ő jött kapóra nekem, vagy fordítva, de biztos, hogy idővel kiderül majd valami, amiben segítségére lehetünk a másiknak. Kérdés, hogy mi lehet az? Mikor kicsit hezitál azon, hogy elinduljon-e hozzám az intésem után vagy sem, rá kell döbbenjek, hogy ő nem igazán tud engem hova tenni. Jó, igazából ezt nem írhatom a számlájára, hiszen nem ma volt, hogy utoljára találkoztunk. Én is futottam már össze valakivel, akinek csak én voltam ismerős hirtelen, mert évek óta nem láttam. Gondolom, ha majd közlöm vele, hogy honnan is ismerjük egymást, eszébe jut az egész. Most viszont csak figyelem mosolyogva, ahogy felém sétál és kissé félénken megkérdezi, hogy biztos neki intettem-e. -Szia! Neked intettem Sava, igen.- mosolygok, ahogy figyelem az arcát, majd én is az asztala felé pillantok és legyintek egyet. Kitolom neki a mellettem lévő széket és hellyel kínálom, miközben jót mosolygok még mindig az arca láttán. Nem tudom, hogy most mire is gondolhat, miért hívtam ide, de remélem nem az fordult meg a fejében, hogy valami őrült leszbikus vagyok vagy épp sorozatgyilkos meg hasonlók. Sőt. Szerintem elég lesz a nevemet említenem, és máris tudni fogja, hogy ki vagyok. Másképp nagyon rosszul fog esni, hogy így elfelejtett. -Ülj csak le nyugodtan.- állok fel én is és eszembe jut, hogy a gimis kori két puszival üdvözlöm, de mivel látom rajta, hogy teljes képzavarban szenved, inkább nem teszek ilyesmit. Helyette -ha már felálltam-a kabátomat és a cuccaimat pakolom át egy másik székre és úgy teszek, mintha alapból ezt a mozdulatsort terveztem volna. -Chantal vagyok. A gimiből. Tudod...- és itt csak pislogok rá várakozón, meresztem rá a szemeimet és várom, hogy meglássam tekintetében a felismerés csillogását. Igazából nem várhattam el tőle, hogy már akkor felismerjen, mikor integetek neki, de így, hogy már tudja a nevemet, tényleg nagyon durva lenne, ha nem tudná, hogy ki vagyok. Hiszen amellett, hogy volt pár közös óránk is, még a suli után is sokszor lógtunk együtt. Bár ez már inkább csak a végzős évekre volt jellemző, előtte csak hébe-hóba akadtunk össze, de mindig élveztem a társaságát. Kedveltem őt és így visszagondolva már sajnálom, hogy gimi után nem tartottuk a kapcsolatot. Na nem, mintha bárkivel is beszélnék azóta is, mert senkiről se tudnám megmondani, hogy merre és hol szédelegnek a nagy világban. Minden esetre, a notebookomat összecsukom és elrakom a táskámba, amit a székem háttámlájára akasztok, majd teljes figyelmemet régi barátnőmnek szentelem. Valahogy nem úgy fest, mint aki jó passzban van, de nem akarok rögtön ilyesmit kérdezni tőle, mert az elég béna lenne. Egyenlőre, ha be tud azonosítani, majd folytathatjuk a szokásos "hogy vagy?" kérdéssel.
A hozzászólást Chantal Léonie Lefevre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 23, 2017 10:03 pm-kor.
Örültem neki, hogy végül mégis felálltam, mert bármennyire szerettem volna magam sajnálni, és egyedül maradni, be kellett vallanom legalább magamnak, hogy elég magányos voltam. Pedig Seattle régen az otthonom volt, de hát nem is nagyon kerestem a régi ismerősök társaságát, és most sem lett volna így, ha nem tűnik fel neki, hogy figyelem. Míg odaértem az asztalhoz, folyamatosan azon őrlődtem, hogy jó ötlet volt-e, vagy sajnáljam inkább, hogy lebuktam. Kibújni azonban már nem tudtam a helyzet alól, ezért is álltam ott dobogó szívvel, a szerencsére bízva azt, hogy mi lesz a továbbiakban. - Hála az égnek! – szusszantam egyet megkönnyebbülve. Az azonban még mindig nyugtalanított, hogy hiába tűnt ismerősnek, a neve még mindig nem ugrott be. De legalább ő tudta az enyémet, és már ennyivel is előrébb voltunk. – Nos, akkor köszönöm! – fogadtam el kissé vonakodva a felkínált helyet. Most már úgysem mehettem volna vissza az előzőre, de reggelizni meg szerettem volna továbbra is. Attól még, hogy akadt hozzá egy kis társaságom, még nem fogom meggondolni magam, ez biztos. - Ó, hát persze! – épp csak a fejemre nem csapok, ahogy beugrik az archoz a neve is. Most már a vezetéknevére is pontosan emlékeztem, ahogyan arra is, hogy nagyon is jóban voltunk egymással. Volt néhány ilyen ember, de hát nem is azért vágytam el innen, mert egyedül éreztem magam, és nem voltak barátaim. Én azért akartam elmenni, mert többről álmodtam, amit el is értem ugyan, de most mégis úgy tűnt, hogy minden kicsúszik a kezemből, méghozzá nagyon hamar. - Ne haragudj, én csak… - nagyon rosszul éreztem magam, mert egyébként őszintén megörültem neki, amint leesett, hogy kivel fújt össze a szél a mai reggelen. – Szóval mostanában kicsit nehezebben forognak a fogaskerekek a fejemben. – vallottam be őszintén, bár valószínűleg azt gondolta, hogy mindez csupán kifogás volt a részemről. Pedig én örültem volna a legjobban, ha erről van szó. – Megzavartalak munka közben? – kérdeztem udvariasan, máris barátságosabbá válva vele szemben. Alapvetően egy kicsit megkeseredtem mostanában, és amúgy is vádoltak már azzal számtalanszor, hogy beképzelt vagyok. Talán nem is állt olyan távol az igazságtól, de ő azon személyek közé tartozott, akik a múltamból jöttek és még képes voltam normális hangnemre velük szemben. - Mert ha igen, akkor tényleg megyek, egyáltalán nem gond! – emeltem meg megadóan a kezeimet, de ha már elpakolta a dolgait miattam, akkor ahhoz sem akartam ragaszkodni, hogy magára hagyjam. – Nem is gondoltam, hogy még itt vagy a városban… - árultam el vonakodva, mintha csak emiatt nem kerestem volna, pedig igazából senkivel sem akartam találkozni, aki a régi életemhez kötött volna. Éppen elég volt egy olyan házban lakni, ahol minden tele volt emlékekkel. Nem csak jóval, rosszakkal is.
Láttam rajta, hogy kissé zavarban van és nem nagyon tudja eldönteni, hogy most tényleg neki szólt az integetésem vagy sem, de miután biztosítom róla, hogy nem értett félre, valamiképp nyugodtabb ábrázattal az arcán foglal mellettem helyet. Viszont, még mindig a nyakamat tenném rá, hogy fogalma sincs ki vagyok, arról meg pláne nincs, hogy honnan tudom a nevét. Furcsa. Mélyen legbelül kissé rosszul is esik, hogy nem emlékszik rám. Valamiért mindig azt hittem, hogy a vörös hajzuhatagommal, a karakán stílusommal és a röhögésemmel úgy beivódok az emberek emlékezetébe, hogy soha el nem felejtenek. Titkon szerintem mindenki arra vágyik, hogy ez így legyen, de most be kell ismernem a szomorú tényt, hogy Sava nem igazán tud hova tenni. De ez, csak addig van így, míg fel nem világosítom röviden, mert akkor aztán megcsillan szemében a felismerés és szinte látom, ahogy milliónyi infómorzsa suhan végig az elméjén. Na azért! -Semmi gond. Végül is, jó pár éve nem láttuk egymást.- eresztek meg egy kedves mosolyt, mert valójában tényleg nem várhatom el valakitől, akit már legalább 6 éve nem láttam, hogy emlékezzen rám még most is. Sőt. Nem is hat évről van itt szó. -Láttam rajtad, hogy eléggé el voltál gondolkozva.- bólogatok is helyeslően és bár azt nem tudhatom, hogy az agya hogy fog mostanában, tény, hogy kissé el volt varázsolva az imént. Én is el voltam a magam kis világában, csak épp pont felé pillantottam. Másképp, szerintem nekem se tűnt volna fel, hogy az egykori kedves barátnőm itt ücsörög tőlem pár méterre. -Áh, dehogy. Pont, hogy azért jöttem, hogy kicsit kikapcsoljak, de itt se tudom abbahagyni a melót, szóval jobb is, ha eltereled a figyelmem.- legyintek egyet mosolyogva és ennek örömére felé is fordulok, hogy láthassa, teljesen rá figyelek. Nem érdekel most a múzeum. Inkább az érdekel, hogy van mostanság Savannah. -Ne hülyéskedj, nem azért hívtalak ide, hogy aztán elzavarjalak. Jól jön egy kis társaság.- nevetem el magam, de a mondat végére a nevetésem mosollyá szelídül, ahogy biztosítom róla, hogy nem kell kényelmetlenül éreznie magát. Ha annyira dolgozni akartam volna, akkor nem intek neki vagy észre se veszem ugyebár. Most viszont felcsillant szemeimben a kíváncsiság, mert valóban érdekel, hogy megy sora. -Pedig azóta is itt vagyok. Elvégeztem az egyetemet és most a Művészeti Múzeum kurátoraként dolgozok, bár még nem régóta kaptam meg a posztot.- mesélem el röviden, miért is maradtam a városban, hiszen, hülye lennék elmenni innen, mikor nagyon jól tudok itt is érvényesülni. Ha nem találtam volna melót, akkor természetesen tovább evickéltem volna, de így...? -Na és te? Mi történt veled a gimi után?- érdeklődök finoman, könyökömmel pedig megtámaszkodok az asztalon és őszinte kíváncsisággal pislogok Savara. Bár azt nem tudnám megmondani, miféle irányba mehetett tovább a suli után, arra azonban tisztán emlékszem, hogy mindig is nagy tervei voltak. Remélem, sikerült megvalósítani ezeket vagy legalább a beteljesítésük felé halad.
A hozzászólást Chantal Léonie Lefevre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 23, 2017 10:02 pm-kor.
- Attól még ez nem kifogás… - mondtam ki azt, ami talán már benne is megfogalmazódott, de túl udvarias volt ahhoz, hogy szóvá tegye. Én nem az udvariasságomról voltam híres, és bizonyos esetekben egyébként saját magamat sem kíméltem, ha arról volt szó. Most pedig tényleg őszintén sajnáltam, hogy ilyen ostoba helyzetbe kevertem magunkat, vagy sokkal inkább saját magamat, hiszen ez az én szegénységi bizonyítványom volt, és nem Chantalé. - Úgy is lehet mondani, igen. – hagytam rá pár másodpercig, hogy aztán már folytassam is: - Bár nem erről van szó, hanem… ó, mindegy is! – legyintettem végül, mert nem teljesen akartam előhozakodni azzal, hogy az emlékeim néha miért kuszálódtak össze. Valószínűnek tartottam, hogy úgyis rá fog kérdezni arra, hogy mi történt velem mostanában. Én meg nem akartam tagadni, még ha szégyelltem is bizonyos tekintetben a dolgot. - Na, jól van akkor! – azért még mindig kissé gyanakvóan pislogtam felé, hogy hátha meggondolja magát. – De tényleg szólj majd, ha halaszthatatlan dolgod akad! – kértem komolyan, magamnak pedig adtam egy képzeletbeli vállon veregetést, amiért ilyen figyelmes is tudok lenni. Talán mégsem vagyok teljesen menthetetlen. – Közben ezt megeszem, ha nem zavar. Ma még nem reggeliztem! – húztam magam elé a szendviccsel megrakott tányéromat. Haraptam is belőle egyet, és csupán azért jegyeztem meg a dolgot, mert nem akartam nagyon bunkó lenni azzal, hogy itt eszek mellette, és közben nem mindig tudok válaszolni. - Komolyan? – kicsit meglepődtem, amit nem is palástoltam egy pillanatig sem. – Nahát, gratulálok hozzá! Igazából nem is lett volna tippem, hogy mivel foglalkozol, de ez nagyon jól hangzik. Már gondoltam rá, hogy benézek majd oda. – árultam el neki, és talán még adományozhatnék is a gyűjteményből, ami otthon volt. Bár ezzel most inkább nem hozakodtam elő, hiszen megbeszéltük, hogy próbál elszakadni a munkától, legalább egy kis időre. Ez egyébként ismerős volt, csak nálam teljesen másképp jelent meg ez a munkamánia. - Los Angelesbe mentem, hogy mindig is szerettem volna. És táncos lettem, ahogy szintén mindig terveztem. Pár hónapja pedig derékba is tört a karrierem. – sóhajtottam, kerülve a tekintetét, inkább a kávéval teli poharamat piszkálva. Még mindig nem voltam képes feldolgozni ezt az egészet, hogy ilyen fiatalon máris elveszítsek mindent, ami kedves nekem. – Egy karrierista nőnek ez a rémálom. – szomorodtam el szomorkásan, felpillantva most már Chantalra. - Úgyhogy semmi nem akadályozott meg abban, hogy visszajöjjek, bár ezt sem önszántamból tettem. A nevelőapám nemrég halt meg, és hagyott rám ezt-azt. Úgyhogy egy darabig most itt leszek, úgy néz ki. – magyaráztam, végre feloldódva egy kicsit. – Senkivel nem is találkoztam a régi ismerősök közül, mióta visszajöttem… - csak szerettem volna, ha nem veszi magára a kezdeti távolságtartásomat. – De örülök, hogy ma beléd botlottam. – vallottam be végül mosolyogva, magamat is meglepve a felismeréssel, hogy bizony nagyon is komolyan gondoltam.
Szegénykém próbál magyarázkodni, miért nem ismert fel, de ez nem olyan dolog, ami miatt az ember bocsánatot kellene kérjen. Ha nem ugrik be, nem ugrik be. Ez ilyen. Én is sétáltam már el olyan ember mellett, akit illett volna felismernem. Az agyunk ilyen, főleg, ha valaki közben elgondolkozik és teljesen máshol jár. Nem beszélve arról, ha nem számít rá, hogy valaki ismerőssel összefuthat, akkor nem is keresi maga körül az ismerős arcokat. -Ugyan már, Sava. Nem kell emiatt rosszul érezni magad. Mindenkivel előfordul ilyesmi és évek óta nem beszéltünk. Nyugi.- mosolyodok el, ahogy próbálom kicsit megnyugtatni, majd a kávémat magamhoz veszem és iszok belőle egy kicsit. -És amiatt se kell aggódnod, hogy zavarsz vagy ilyesmi. Azért jöttem ide, hogy kicsit ne a múzeum körül járjon az agyam. Jó is, hogy összefutottunk, így legalább végképp el tudok szakadni a munkától és még egy régi barátról is hallok ezt-azt.- és a mosolyom nem tűnik el, hiszen miért is tűnne? Valóban, egész jó barátnők voltunk, most pedig majd megesz a kíváncsiság, hogy megtudjam, mivel töltötte az utóbbi éveket és mi a helyzet most vele. Bár úgy sejtem, ahogy őt ismerem, hogy nem azt fogja elmesélni, hogy megházasodott és három gyereke van. Nagy tervei voltak és az ilyen nők, mint ő vagy én, nem a házassággal kezdjük a karrierünket. Azzal ráérünk. -Egyél csak nyugodtan, gondolom ezért vagy itt. Bár én csak kávézok, ilyenkor valahogy nem tudok enni.- ecsetelem túl a dolgot, de hát csak meg kell valahogy magyaráznom, hogy én miért nem eszek, mikor mindenki más igen. Vagy legalábbis, a vendégek nagy része eszik is valami apróságot a kávéja mellé. Croissant, fánkot vagy szendvicset, ahogy Sava is. Nekem viszont most ez nem menne. A gyomrom görcsbe van a meló miatt és fogalmam sincs, hogy véghez tudom-e majd vinni, amit szeretnék. -Köszönöm. Sokáig én se tudtam, hogy merre tovább majd az egyetemről, mikor műv. töriztem, de aztán adódott ez a lehetőség. Mindenképp nézz majd be, hátha lesz valami észrevételed és segítesz, hogy min javítsunk.- vigyorgok a végén, hiszen épp azt érzékeltettem ezzel, hogy én se vagyok ám teljesen tökéletes és az én munkámban is lehet hiba. Soha nem is gondoltam, hogy tökéletes lennék, de igyekszem mindig a maximumot kihozni magamból. -Jézusom. Nagyon sajnálom. Mi történt?- kerekednek el a szemeim, ahogy röviden elmeséli, milyen hirtelen vesztette el az álmait, ami miatt tényleg nagyon sajnálom. Nehezen tudok rosszabbat elképzelni, mint amikor valaki eléri, amit szeretett volna nagy küzdelmek árán, majd egy szempillantás alatt vége mindennek. Mondjuk a táncos szakma épp az, ahol ez megeshet, akárcsak a különböző sportok. Egy reccs, és vége mindennek, amit az ember évekig építgetett. -El se tudom képzelni, milyen rossz lehet. Senkinek nem kívánok ilyet és tényleg őszintén sajnálom, hogy veled megtörtént. De fel a fejjel. Csak van más terved is, nem?- próbálom kicsit vigasztalni, hátha talál magának valami más szenvedélyt, aminek újult erővel neki láthat és elfeledteti vele, milyen gyorsan elért majd elvesztett valamit. -Részvétem a nevelőapád miatt.- és most mondjam, hogy annyi a dolog jó oldala, hogy így visszatért ide és a kiinduló ponttól kezdhet mindent elölről? Azt hiszem, valakinek a halála nem épp egy olyan dolog, amiben a jó dolgot kellene keresgélni. -Hát, ha ez megnyugtat, én azóta is itt téblábolok és sose találkozok senkivel.- mosolyodok el és valóban, nem nagyon szoktam még látni se senkit a gimiből. Nem tudom, hogy mindenki szétszéledt e vagy épp mindenki nem átalakító műtéten vett részt, de tényleg így van. Még talán röviddel a gimi vége után volt, hogy összefutottam az egyik csajjal. -Én is örülök. Jó végre látni valakit a múltamból.- mosolygok továbbra is, ahogy kivégzem a kávémat, majd ennek örömére intek is a hölgynek, hogy ha lehet, kérnék még egyet. -Te kérsz valamit? Üdítőt vagy kávét?- pillantok Savannahra és persze nem akarom én sokat piszkálni evés közben, de meghívni szívesen meghívom valamire, ha már én is rendelek.
A hozzászólást Chantal Léonie Lefevre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 23, 2017 10:02 pm-kor.
- Az egy dolog, de… - jó, végül mégiscsak leálltam. Oké, hogy rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem ismertem fel egy régi barátnőmet, viszont a túlmagyarázás talán még kellemetlenebb helyzetet kezdett teremteni. Gyorsan be is fogtam a számat, és végül csak a mosolyát viszonoztam, azt is csak sebtében. Nem is értem, hogy történhetett ez meg velem, de a választ nagyon kitartóan kerestem rá, kicsit még el is kalandoztam a gondolataimban, hiába beszélt szegény hozzám. Azt hiszem, erőteljes koncentrációzavarban szenvedtem a baleset óta, de csak az utóbbi időben kezdett feltűnni. - Valami kiállítás lesz? – érdeklődtem kíváncsian. Úgy sejtettem, hogy azért nem tud enni, mert valami miatt izgult. Ha pedig munka miatt van, akkor valószínűleg valami ilyesmi lehetett a háttérben, ezért is mertem rákérdezni. Meg különben is, tényleg nagyon érdekelt a dolog, izgalmasnak hangzott a munkája. – Rendben, szívesen benézek! Még arra is gondoltam, hogy talán adományozhatnék, nem tudom szoktak-e ilyesmit csinálni nálatok… - mondtam bizonytalanul, most már kimondva azt, am korábban megfogalmazódott bennem. - De nem akarok munkáról beszélgetni, ha pont erről akartad elterelni a figyelmed! – ráztam meg a fejemet gyorsan, mielőtt még jobban belemerültünk volna a témába. Majd talán akkor, ha benézek hozzá a múzeumba, az jobb ötletnek tűnt most. Egyelőre jobb lesz magunkra koncentrálnunk, nekem meg közben a szendvicsemre, mert nem ártott némi szilárd táplálék a kávén túl, ami nálam kétségkívül életet mentett ma is. - Ugyan… - próbáltam könnyedén venni a dolgot, hogy a karrierem derékba tört nem is olyan régen, de valószínűleg sem a mozdulatom, sem az erőltetett, igencsak halovány mosolyom nem volt túl meggyőző. – Volt egy autóbalesetem. – avattam be Chantalt, ha már így érdeklődött. Nyilvánvaló volt egyébként, hogy megkérdezi majd. – Úgy szorult be a lábam, hogy a kiszabadításomkor megsérült, meg bevertem a fejemet is. – és hát innen eredt a kissé zavart viselkedésem is, meg az, hogy nem ugrott be egyből, hogy ki is ő. Így már talán világosabb lett számára is az egész. - Nem igazán. – rándult meg fájdalmasan a szám széle, mikor a terveimről érdeklődött. – Ez volt az életem, erre vágytam mindig is, és most hirtelen minden kicsúszott a kezemből. – meg is emeltem a két kezemet, mintha tényleg látnám, hogy kicsúsznak belőle a lehetőségek. Szó szerint. – Köszönöm! – biccentettem a nevelőapám halálával kapcsolatos részvétnyilvánításra. – Úgy látszik, hogy hiába nincs senkim, ő mégis próbált gondoskodni arról, hogy a legrosszabb pillanatomban is adjon célt az életemnek. Csak még nem teljesen azonosultam vele. – bővebben még nem tértem ki rá, nekem is szoknom kellett ezt a földművelő életet, hogyha szigorúan akartam behatárolni ezt az egészet. - Amikor valakivel találkozni kell, azt úgyis az utadba sodorja az élet. – próbáltam ebben hinni, mi sem véletlenül találkoztunk. Talán a sors tudta, hogy mekkora szükségem lenne egy barátra. Még ha én magamnak nem is voltam hajlandó bevallani, és tenni sem kívántam az ügy érdekében. Eddig legalábbis. – Egy ásványvizet elfogadnék, köszönöm! – fogadtam el a felajánlást, ha már ilyen figyelmes volt. – Gondolom még nincs családod, ha ennyire leköt a munka… - tapogatóztam finoman tovább, miután leadta a rendelést. Túlságosan tolakodó se akartam lenni így hirtelen, bár lehet, hogy így is arra sikeredett a kérdésem.
Örülök, mikor végre fel hagy a mentegetőzéssel. Egyrészt nem túlzottan áll jól neki, másrészt pedig, már én kezdem kényelmetlenül érezni magam. Fátylat rá! Akkor már inkább mesélek a kiállításról, még akkor is, ha a frász kerülget miatta. Ritkán fordul velem elő, hogy valami miatt parázok, de most ez nagyon igaz. -Igen. Ez lesz az első önálló munkám, miután kineveztek kurátornak és borzasztóan izgulok. Ha elszúrom, felsülök és nem viselem valami jól a kudarcot. Szóval, most mindent beleadok, de már kikészülök.- sóhajtok, mikor röviden ledarálom, mi miatt is vagyok sík ideg és szerintem, ha valaki, csak sejti, mennyi munka van egy ilyen kiállítás megszervezésében, nem kell neki elmagyarázni, mitől félek annyira. Csak egyetlen egy dolog nem úgy sül el, és borul az egész, mint egy rakás dominó. Vagy épp mondhatnám úgy is, hogy a gondosan sorba pakolgatott dominók nem fognak úgy dőlni, mint kellene, mert hiányzik egy darab és ott megáll a tudomány. Bár az is lehet -mivel hajlamos vagyok rá-, hogy túl parázom a dolgot. -Jaj, az nagyon kedves lenne tőled. Persze, hogy szoktak ilyesmit csinálni az emberek. Sokan a nagyszülők házában találnak ezt-azt, de van, aki régi épület pincéjében talál olyasmit, ami nekünk nagy kincs. Nyugodtan hozz bármit, amit csak találsz. Minden értékes lehet, csak először ez nem látszik.- és tessék, ilyen vagyok, ha a munkámról van szó. Ég óvja Savannah-t attól, hogy még a művészetek különböző szépségeit is ecsetelni kezdjem neki, mert akkor valószínű, hogy azonnal világgá menekül. Eszemben sincs ilyesmivel traktálni. Ha érdekli a művészet, biztos vagyok benne, hogy el fog hozzánk látogatni. -Nem a munkával van bajom, azt imádom, csak ezt a megmérettetést nem bírom.- fogom suttogóra, mintha ez valami nagy titok lenne, majd legyintek egyet, hogy ezzel akár tényleg el is felejthetjük a témát és át térhetünk inkább rá. Sokkal inkább érdekel most, hogy Vele mi van. -Nagyon sajnálom, Savannah. Nem tudom, hogy ilyen esetben mit lehet mondani. A helyedben semmilyen okoskodásra nem lennék kíváncsi, szóval én se fogom osztani az észt.- csóválom a fejem, ezzel is érzékeltetve, hogy egyrészt borzalmas ilyesmit hallani, főleg, mert ez vele történt, aki egykor nagyon jó barátnőm volt, másrészt pedig tényleg nem tudnék értelmeset mondani. Lehet ilyenkor tanácsokat osztogatni meg szépíteni azt, ami egyértelműen rossz, de nem vagyok ennek a híve. Mondhatnám, hogy ne szomorkodj, minden rendbe jön, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Ennyit még én is tudok a táncról. -Adj időt magadnak, aztán rájössz majd, merre tovább. Legalábbis, muszáj lesz.- na ez vagyok én. Kibököm az igazságot, de én mindig úgy hiszem, hogy ez több erőt ad valakinek, mint az, ha beállok a sajnálkozók és hazudozók sorába. Igen, kell neki idő, hogy rendbe tegye a dolgait, hogy talpra álljon, de aztán menni kell tovább. Nem tudom milyen lehet szembesülni azzal, hogy le kell mondani valamiről, amit imád az ember de, ha csak elképzelem, hogy mondjuk megvakulok és többé egy festményt se láthatok... hát elég pocsék még elképzelésnek is, milyen érzés lenne. -Miért? Miféle célt tűzött ki eléd?- pillantok rá kíváncsian, mikor tovább meséli, mi is történt, ami miatt visszatért ide és őszinte érdeklődéssel várom, hogy a lehető legtöbbet meséljen a helyzetéről. Nem tudom, hogy ő mennyire örülne ennek, de én szeretném, ha a régi barátságunk újra felelevenedne. Mindig is szót értettünk egymással és kétlem, hogy most ez ne lenne így, de idővel majd kiderül. -Igen, én is így érzem.- bólogatok egyetértően, kissé el is mélázok a szemközti falat bámulva és eszembe jut, miféle embereket sodort elém manapság az élet. -Bár van, amikor szerintem, csak jót szórakozik és mindenféle alakokat dobálgat az ember elé, hogy jót röhöghessen rajtunk.- fűzöm még hozzá vigyorogva, mert akadt bizony mostanság olyan ismeretség is az életemben, amit inkább passzoltam volna, ha megkérdez valaki előtte. Sajnos, a múzeumban muszáj vagyok minden őrült embert meghallgatni és ez nagyon fárasztó tud lenni. Miután Sava is kér egy ásványvizet, továbbítom a pincérnőnek, aki közben megérkezik a kávémmal. Megfordul a fejemben, hogy talán túl sok kávét iszok, és ezért is stresszelek annyira de, ha nem iszok kávét, akkor meg nem fog az agyam. Ez egy sunyi ördögi kör. -Eh. Nem gondoltam, hogy ennyire lerí rólam, de valóban így van.- válaszolom röhögve, miközben lányos zavaromban a kávés bögrémet forgatgatom két tenyeremmel. Nem a kérdés a baj, hanem, hogy ezt kell válaszolnom. Valamiért, minden szülinapomnál egyre inkább cikinek érzem, hogy ezt kell válaszolnom. -Tudod, a pasik terén nincs valami nagy szerencsém. Valahogy mindig belenyúlok úgy igazán a sűrejébe és kifogom a környék legnagyobb gyökerét. De gondolom, te is hasonló helyzetben vagy, vagy esetleg veled jött valaki, ahogy visszaköltöztél?- isten ments, hogy következtetéseket vonjak le, csak úgy, de azok alapján, amit eddig beszéltünk, úgy vettem ki a szavaiból, hogy szintén zenész. Nem csoda. A magunk fajta nőknek nem egyszerű pasit találni. A legtöbb nehezen viseli, ha egy nő szereti a munkáját, amelyik meg elviseli, az már házas vagy meleg vagy pszichopata.
A hozzászólást Chantal Léonie Lefevre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 23, 2017 10:01 pm-kor.
- És meddig tart ez a nagy izgalom? Mikor lesz a megnyitó? – érdeklődtem kíváncsian, mert ha már így szóba került, akkor adta magát a kérdés. – Ha ennyire lelkiismeretesen csinálod, akkor biztos nem lesz semmi gond! Ha igen, majd megoldod úgyis! – biztatásnak szántam, ezért is mellékeltem hozzá egy barátságos mosolyt is. Rossz volt azért mást biztatni úgy, hogy nekem esélyem sem volt arra, hogy valami jól sikerüljön, de ez legyen csak az én problémám ugyebár. – És mi lesz a téma? – kíváncsiskodtam tovább, ha csak nem tért rá magától ő is. - Ezek tényleg értékesek. – jelentettem ki magabiztosan. Nem holmi családi kacatokról volt szó, a nevelőapám tehetős ember volt, így felhalmozott néhány igencsak drága műkincset. Ha lehet ezeket annak nevezni, de akár rányomhattam a művészeti alkotás bélyegét is, hogy ne nagyzoljak annyira. – Majd átugrasz valamikor, és vetsz rájuk pár pillantást, hátha pont kell valami, és azzal lesz tökéletes a kiállítás. – ajánlottam fel, finoman megvonva a vállaimat. Ha nem is adományozom oda, kölcsön még lehetett adni a múzeumnak, biztosan vigyáznának rá. - De tudod, hogy szól az elcsépelt mondás: Teher alatt nő a pálma! – utáltam, mikor ilyen frázisokkal dobálóztak nekem is, de hát nem tudtam kihagyni. Tényleg így volt egyébként, én magam is mindig akkor teljesítettem a legjobban, amikor nagy volt a tét, és a hajtás. Egészen addig ki is tartott a lelkesedésem mára, amíg szóba nem került a baleset. Nyilván elkerülhetetlen volt, de attól még nem dobott fel a téma, viszont titkolózni sem kezdtem. Az elmúlt pár hónapban legalább addig eljutottam agyban, hogy már képes legyek tényként kezelni, ami történt. - Azt megköszönöm! Szerintem már a létező összes biztató tanácsot hallottam, amit ilyenkor szoktak mondani, és már a könyökömön jön ki mind! – forgattam a szemeimet kelletlenül, de ezt bizonyára ő is sejtette, különben nem tette volna szóvá, hogy miért nem akar semmit mondani. Elég volt, hogy én sajnáltam saját magam, azt már nem viseltem volna el, ha másokon is a szánakozást látom csak. Sokszor így is ebben volt részem, ezért is volt üdítő elhagyni L.A.-t. Itt legalább a környezetem csak akkor szerzett erről tudomást, ha én úgy akartam. - Igen, én is tudom, hogy valamerre muszáj tovább menni. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy semmit ne kezdjek az életemmel. – legalábbis ezt már nagyon meggyőzően tudtam mondogatni magamnak is, de hogy mennyire hittem el, az már teljesen más kérdés volt. Mondjuk úgy, hogy nem igazán vigasztalt ez a tudat. – Azt akarja, hogy virágoztassam fel a gazdaságát. – vontam meg a vállaimat könnyedén. – De gőzöm sincs erről a témáról, pedig ott egy rakás ember, aki arra vár, hogy kitaláljam, mit akarok, ők meg elvégezzék helyettem. Most pont a könyvtárba tartottam néhány szakkönyvet keresni, mert otthon már mindent átnéztem, ami fellelhető volt. Majd ezután jön a net… - sóhajtottam, mert nem kicsi fába készültem belevágni a fejszémet. És természetesen titkon még mindig arról ábrándoztam, hogy valamilyen csoda folytán megkapom a pénzt, megcsinálják a műtétet, és újra visszatérhetek a tánchoz. Már ha ennyi kihagyás után egyáltalán még képes leszek rá. Rettegtem, hogy nem leszek. - Csak nem valami konkrét, rossz élményre gondolsz? – kérdeztem halovány mosollyal. Nem voltam biztos benne, hogy máris van jogom beleütni az orrom ilyen személyes dolgokba, ennyi év után. De mikor érdekelt engem egyáltalán az, hogy mit tehetek meg és mit nem? – Ne haragudj, nem akartalak megbántani vele! – szabadkoztam, mert talán most tényleg túl messzire mentem. Lehet, hogy nevetett rajta, de sokan voltak, akiket ez a téma érzékenyen érintett. Mintha lehetne sürgetni a családalapítást… - Nem-nem, egyedül jöttem! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Az igazság az, hogy én nem is nagyon koncentráltam ilyesmire még. Úgy voltam vele, hogy előttem az egész karrierem, most érek majd csak fel a csúcsra, és ráérek utána is párt keresni, meg családot alapítani. Mindig rengeteget próbáltam, szinte csak azzal foglalkoztam, így ismerkedni se nagyon volt lehetőségem. Olykor-olykor volt egy futó kapcsolatom valamelyik táncossal, vagy koreográfussal, de semmi komoly. – szusszantam egyet, megvonva a vállaimat. – Most pedig más van, ami lefoglalja a gondolataimat. Mintha valahogy az idő sosem lenne alkalmas arra, hogy kapcsolatokat alakítsak ki… - ezen elgondolkoztam egy kicsit. Vajon egyedül fogok maradni, és macskás vénasszony lesz belőlem, aki még mindig a karrierjét siratja?
Nagy izgalom? Az nem kifejezés. A bolondok háza jobb jelző lenne arra, ami most a munkahelyemen folyik és az egyetlen ember, aki ezt őszintén élvezi, az a főnök. Feltűnt ugyanis, hogy mióta rájött, hogy elég sok mindent el tudok egyedül is intézni, egyre több feladatot passzol át nekem, amit amúgy neki kellene megcsinálnia. Azt hiszem, lassan esedékes lesz fizetésemelésről beszélgetnünk... -Még van rá egy hetem. Pontosabban, nyolc napom. Jövőhét kedden lesz a megnyitó én meg minden nappal egyre idegesebb vagyok.- nevetem el magam, holott egyáltalán nem vicces a helyzet. Újabban annyi ideg összegyűlt bennem, hogy még engem is megrémiszt. Múltkor még káromkodtam is odabent, ami rám nem jellemző. Vagyis, szoktam én káromkodni, de mindig tudom, hogy mikor vagyok olyan helyen, ahol ezt megengedhetem magamnak. Például otthon, ha belerúgok a küszöbbe, ott úgy szidom a jó Istent, ahogy akarom, mert nem hallja senki, na de a múzeumban... -Igen. Én is ebben reménykedek, hogy elég tökös vagyok a feladathoz.- mosolygok, de őszintén szólva jól esik, hogy egy külső szemlélő így látja, hiszen elvileg, aki lelkiismeretesen dolgozik valamin, eléri, amit szeretne. Legalábbis, ez lenne az univerzum törvénye szerint a végkimenetel de, mint mondják, a jó munkához idő kell, a sz*rhoz meg még több. Nem vagyok biztos benne, hogy a végén azt a hatást kelti majd az egész, mint amit én szerettem volna. -A négy elem lesz a téma, szóval úgy tervezem, hogy a négy kisebb teremben külön külön lesz bemutatva a tűz, a víz és a levegő. Úgyhogy most olyan képeket, festményeket, szobrokat és egyebeket szedegetek össze, amelyek passzolnak a témához.- osztom meg vele a bizalmas infót mosolyogva, mert tudom, hogy nem az lesz az első dolga, hogy szalad valamelyik újsághoz, hogy a titokzatos kiállítás erről és erről fog szólni. Mert egyébként megosztva a nagy világgal még nem lett, hogy miről is fog szólni az egész. -Akkor igazán érdekelnének, hogy mik azok. Ha bármelyikről úgy gondolod, hogy nincs rá szükséged, csak szólj.- ajánlkozok fel, ha már szóba hozta azokat az értékes holmikat, nekem pedig felcsillantak a szemeim, mert, ha van köztük olyan is, amit eddig még nem nagyon állítottak ki, akkor megütöttem a főnyereményt. -Megbeszéltük. Megadom a számom és szólj, hogy mikor érsz rá, rendben?- nyúlok a táskámba egy névjegykártyáért, amit aztán át is nyújtok neki, de persze cserébe várom az ő számát. -Csörgess meg, ha gondolod és elmentem a számod.- veszem elő az említett eszközt is, hogy minél előbb Sava telefonszámához jussak, ami egyébként se lesz rossz, ha meg lesz. Azt hiszem, jó lenne feleleveníteni azt a régi barátságot, mert úgy látom, rá is rá férne. Le van törve, mint a bili füle, én pedig segíteni akarok neki, hogy újra boldog lehessen. -Ó, én akkor már nagyon szép pálma kellene legyek. Csak az a legrosszabb, hogy a főnök újra meg újra még több terhet pakol rám. Már-már alig látni a múzeumban. Így könnyű élni, nem?- csóválom a fejem értetlenül, de tenni ugye nem nagyon akarok semmit az üggyel kapcsolatban. Ki vagyok én, hogy számon kérjem a főnökömet? Majd egyszer, ha borul a bili... -El tudom képzelni. Ilyenkor mindenki olyan okos, pedig valójában, hiába mond bárki bármit. Neked kell visszatalálnod önmagadhoz és rájönnöd, mihez kezdj ezek után.- jegyzem meg, mint valami nagy bölcs, holott hasonló helyzetben még én se voltam. Ha derékba törne a karrierem, biztos pár hétig magamba roskadnék, de ahogy magamat ismerem, már keresném a következő dolgot, ami lázba hoz. Biztos vagyok benne, hogy Sava is így lesz ezzel, csak idő kell még neki. -Lehet épp ez lesz az, amibe majd beleszeretsz és meg is lesz az új életcélod. Nincs olyan személy a környezetedben, aki jártas ilyesmiben?- érdeklődök kíváncsian, mert valamiért mániám, hogy mindenkinek segítsek. Azt hiszem, ha nagyon mélyre ások a múzeum vendégei közt, van egy-két olyan ember, aki nem a tőzsdén gazdagodott meg. Például van egy állandó vendégünk, aki szőlőben, azaz borokban utazik. Akár ő is segíthetne Savannah-nak, de nem rohanom le ezzel most rögtön. Idővel majd felajánlom a segítségem, előbb rá kell jönnie, hogy ez-e az, amit csinálni akar a továbbiakban. -Rossz élmény akad bőven. Az elmúlt pár évben például annyi bunkót sodort elém az élet, hogy már erdőt is telepíthettem volna belőlük.- kuncogok halkan, ahogy gyorsan végig gondolom, hány emberről is mondhatom el, hogy szerencsém volt vele, hogy megismertem, de szerintem egy kezemen meg tudom számolni. Ugyanakkor van egy, aki bunkó és bár pocsékul indult az egész haverság, a végén mégis jó barátok lettünk. Ilyesmi is előfordul ám. -Ugyan, semmi gond. Mindig felvállaltam a sorsomat. Ez van jelenleg, aztán lehet, hogy jön a nagy happy end.- vonok vállat mosolyogva, mert bár lassan harminc leszek, azért a tündér mesékben még hiszek. Mint minden nő, én is úgy hiszem, hogy megérdemlem a nagy, mindent elsöprő szerelmet. Aztán meg lehet, hogy pofára esek és egy idegesítő vén banya leszek, aki kukkolja a szomszédait, piszkálja a gyerekeket és olyan idegesítő, hogy valaki végül elteszi láb alól... -Pedig mindig kell legyen időd arra, hogy magad körül tudhass pár embert. Én is mindig rohanok, de azt a pár embert, akit barátnak vagy ismerősnek mondhatok, sokra becsülöm. Olykor, mikor kicsit ki kell szakadni a hétköznapokból jó, ha van valaki, aki segít ebben. Ne temetkezz teljesen a feladatokba, mert felőrölnek, ráadásul lehet, hogy egyszer épp az igazit rázod le.- mosolyodok el, de persze nem akarom a frászt se hozni rá. A sors úgyis elé dobja még párszor az illetőt, ha azt neki szánta. Lehet, hogy Sava is úgy van, mint én. Még nem jött el az idő a nagy szerelemre és kész. -Ne haragudj, nem akarok bele okoskodni az életedbe, de hidd el. Jó, ha mindig van valaki, akire számíthatsz. Engem például nyugodtan hívhatsz, ha el szeretnél menni bulizni, manikűröztetni vagy, csak beszélgetni akarsz valakivel. Ráadásul kell valami más elfoglaltság is a munka mellett, különben felőröl.- ajánlom fel mosolyogva szolgálataimat, és mivel mindig kedveltem Savannah-t, ezt jó szívvel teszem. Nem akarok én se csak akkor beszélni vele, ha a nevelőapja holmijairól van szó. Nem gondolhatok mindig, csak a múzeumra. Az egy olyan hely, ami a múltról szól, de nekem a jövőmmel is törődnöm kell, ahol nem árt, ha vannak barátok, ismerősök vagy akárki más. -Például, nincs valami hobbid? Nem gyűjtesz bogarakat? Bélyeget? Képregényeket? Hajszálakat? Vagy nem jársz túrázni? Akármi? Ezek mind kirángathatnak a mókuskerékből és talán a célodat is megmutathatják.- hiszen legyen bármilyen őrült hobbija is valakinek, az a lényeg, hogy valami legyen. Épp azért, hogy ne mindig, csak a melóról szóljon az élet, nem beszélve arról, hogy egy jó hobbi feldobja az embert.
- Azt elhiszem, de ha ideges vagy, ha nem, úgyis el fog jönni a pillanat! Akkor már sokkal jobb, ha próbálsz nyugodtan gondolkozni azon, hogy mit szeretnél. – persze mondani könnyű, ezt én tudtam legjobban. De jelenleg nem tudtam mást tenni, hiszen én nem voltam benne a helyzetben, és segíteni se nagyon tudtam neki abban, hogy sikeresebb legyen. Amúgy sem hiszem, hogy hagyta volna, mert ez az ő nagy projektje volt, ráadásul az első. Ez hatalmas dolog, azt hiszem. - Ó, ez nagyon jól hangzik! – mondtam őszintén. – Még nem láttam ilyen kiállítást, úgyhogy biztosan megnézem majd. – döntöttem el most már tényleg, és talán még adományozhatnék is a múzeumnak. Ha már lett pénzem, és szerintem az apám sem bánta volna, mivel szerette és támogatta a művészeteket mindig is. Én sem véletlenül kerültem a tánc közelébe, de azon kívül hangszeren is megtanultam játszani. – Rendben, de lehet csak bizonyos időre is odaadni nektek, igaz? – tájékozódtam a dologról, mert nem voltam otthon a témában, Chantalnak viszont tudnia kellett, mik kellenek ehhez. - Lehet, hogy akad valami még a négy elemhez, csak meg kell nézni. Fejből most így nem tudom… - pedig gondolkoztam rajta, ráncoltam is a homlokomat közben. De még így sem ugrott be, úgyhogy végül feladtam. Majd megnézi ő, vagy én, és aztán szólok neki. Nem akartam ostobaságot mondani, és úgy ígérni meg valami olyat, ami nincs is a birtokomban. – Köszönöm! – emeltem meg felé a névjegyet mosolyogva, és már tárcsáztam is a számot. Közben én is elmentettem, ha már így benne voltunk, de még ennek ellenére is elraktam a kártyát. Biztos, ami biztos alapon. Nekem is volt, de most nem hoztam magammal, mert nem éreztem úgy, hogy kelleni fog. Talán még egyszer… a jövőben. - Annyian vannak, akik kihasználják a fiatalok törekvését, hogy karriert építsenek. – sóhajtottam szomorkásan. Nekem sem volt ez teljesen ismeretlen, amikor kiszipolyozzák az ember utolsó kis energiafoszlányait is. Én meg voltam annyira maximalista, hogy kihozzam magamból a legjobbat, akárcsak Chantal. Legalábbis, ő is ilyennek tűnt. Nem hiába voltunk mi barátnők annak idején. – Azért csinálja, mert tudja, hogy megteheti. El akarsz érni valamit, és visszaél vele, hogy mindent rád bízhat. Utálom az ilyet… - fintorogtam leplezetlenül, teljesen elítélve ezt a mentalitást. Nem tudtam persze, hogy én mit tennék ilyen helyzetben főnökként, de szerettem volna hinni, hogy nem ezt. - Igen. Csak még tényleg nem tudom, mihez kezdjek… - túrtam bele a hajamba, aztán inkább ittam pár korty kávét, hátha attól jobb hangulatom lesz. – Kétlem! – nevettem fel akaratlanul is a gondolatra, hogy én gazdálkodásba kezdjek. – Nem igazán. A munkások ott vannak, de tőlem várják, hogy megmondjam, mit tegyenek. Az apám fia nem tudom, hogy jártas-e a témában. Vele kellett volna ezt az egészet csinálnom, de még mindig se híre, se hamva. – és ez nagyon aggasztott még mindig, még ha most nem is kezdtem el fejtegetni, hogy miért olyan rossz az, hogy nincs még itt. Féltem, hogy az örökség odalesz. - Mondhatnám, hogy majd jön az igazi, de ez olyan elcsépelt, és én különben sem hiszek benne. Azt hiszem. – még csak a közelében sem jártam soha, ezért is vélekedtem így a bizonyos nagy Ő-ről. – Igen, ezt mondták már. – bólogattam, mert tényleg számtalanszor hallottam már ezt. – A barátnőm Los Angelesben maradt, de időnként felhív telefonon, mióta itt vagyok. A baleset után is ő volt mellettem. – magyaráztam, de az persze esélytelen volt, hogy Joanne ideköltözzön. Az ő karrierje nem mondta be az unalmast, mint az enyém. – Ha lerázom az igazit, akkor nem is volt igazán az… - mosolyodtam el halványan. - Köszönöm, Chantal! Ez nagyon kedves tőled! – meg is szorítottam futólag a kezét, ajkaimon pedig ott ült egy halvány mosoly. – Lehet, hogy élni fogok vele, mert tényleg nem igazán van senkim itt a városban… - meg úgy máshol sem a világon, de ezzel nem hozakodtam elő. – Nem! – ráztam meg a fejemet határozottan. – Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de nekem a tánc volt a hobbim, az életem, és most nem csinálhatom. – és ez szörnyű volt, kicsit el is szomorodtam. – Túrázni nem is tudnék ezzel a lábbal. Még mindig járok a kórházba vele… - de azért kedves gondolat volt, ez tény. - Talán lovagolni szeretek. Azt jó lenne, és ahhoz a lábam sem kell. – elgondolkozva bámultam pár pillanatig magam elé. – Miért, neked van hobbid? Mert te sem tűnsz éppen olyannak, akinek a munkán kívül sok dologra van még ideje… - nem akartam vele megbántani, de ez volt az igazság.
Teljes mértékig igaza van Savannah-nak, de ez is az a kategória, hogy "könnyű mondani". Én is tudom, hogy feleslegesen stresszelem magam ezen az egészen, csak ne lennék ennyire mániákusan tökéletességre törekvő. Valami furcsa dili miatt olyan kiállítást akarok rendezni, ami mindenkinek tetszik majd, de ilyen nincs. Nem tetszik minden mindenkinek, tuti, hogy ezen is lesz olyan, aki hülyeségnek gondolja majd az egészet, szóval hiába is töröm magam. Nem vagyunk egyformák. -Igazad van. Próbálok is nem állandóan arra gondolni.- mosolyodok el és igazából most, hogy Sava-val beszélgetek, kicsit el is tűnt az a nagy görcs a gyomromból. Eltereli a figyelmem kicsit és ez jó. Pont erre volt szükségem. -Szeretettel várunk majd.- vidulok fel, ahogy közli, hogy mindenképp megnézi majd és, csak remélni tudom, hogy sikerül úgy megcsinálni az egészet, hogy neki is tetsszen majd. Hátha ez lesz az új hobbija. Kiállításokra járkál majd, ami nem is egy megerőltető elfoglaltság. -Naná! Bérbe is adhatod a múzeumnak természetesen. Egy hónapra, egy kiállítás erejéig vagy ameddig akarod.- vontam vállat, miközben ötleteltem, hiszen honnan tudhatnám én, hogy mennyi idő lesz majd belőle, ha találunk nála valami érdekességet. -Ha nem is találunk majd olyat, ami a mostani kiállításhoz jó, attól még a többi terembe jó lehet.- nyugtatom meg gyorsan, ahogy a kiállításomon kezd gondolkozni, holott van még megannyi hely, ahova lehet, hogy épp ő szolgáltatja majd a hiányzó darabkát, hogy tökéletes lehessen. Lehidalnék, ha kiderülne, hogy valami ritkaság van a nevelőapja, azaz most már az ő birtokában. Imádom, mikor épp az én kezembe kerülnek az ilyesmik. -Én köszönöm inkább.- mosolygok, mikor elteszi a névjegyet és el is mentem a számát gyorsan. Őszintén örülök, hogy újra itt van a városban. Kicsit kezd olyan érzésem lenni, mintha minden helyre állna. Régen is együtt lógtunk, remélem most is így lesz, mert az igazat megvallva, egyik ismerősömmel se éreztem még magam olyan jól, mint Savannah társaságában. Vele valahogy mindig egy rugóra járt az agyunk. -Tudom, hogy azért csinálja, de most még nem tudok mit tenni ellene. Kicsit belerázódok a szerepembe, biztos nem fogom hagyni magam, de most még korai lenne.- húzom el szomorkásan a számat, mert hát így muszáj vagyok nyelni és megcsinálni, amit rám bíznak, akkor is, ha az nem az én feladatom lenne. Utána majd kinyitom én a kis csőrömet, az biztos, akkor pedig vagy le kell majd lépnem, vagy a főnök lép le. Nem fogok senki helyett dolgozni. Esetleg, ha szép kis summát fog ígérni cserébe, elgondolkozok rajta. -Akkor végül is a munkások már gyakorlottak. Mondd meg nekik, hogy most még menjen minden ugyanúgy, mint eddig. Jövőre pedig, majd felkészültebb leszel és kész.- vonok vállat, mert hát ez a legegyszerűbb verzió szerintem. Gondolom bejáratott emberekről van szó, akik pontosan tudják, hogy az évek során mi, hogy volt. Miből mennyit ültettek és stb. Nem hiszem, hogy annyira akadályozná őket az, hogy Sava épp nem jártas a gazdálkodásban. -Idővel kiderül, melyikőnk téved. Lehet, hogy én is hiába várom, vagy épp te dobsz majd egy napon hátast, mikor megérkezik.- nevetem el magam, mert őszintén szólva én azért szeretnék hinni abban, hogy létezik az a valaki, akiről azt érezheti az ember, hogy kiegészíti. Vagy nem tudom. Lehet, hogy túl sok Shakespeare-t olvastam, azért ez a nyálas képzelgés. -Nehéz ez ilyenkor. Tudom, hiszen nekem is maradt jó pár gyerekkori barátom Salt Lake Cityben. Viszont ti legalább tartjátok a kapcsolatot. Majd meglátogat biztosan, ha lesz rá alkalma.- nyugtatom meg kicsit Savannah-t, mert hát tényleg nem lehet neki egyszerű. A karrierje romokban és most még ez a gazdaság is, amiről úgy érzi, teljesen idegen neki. -Mondasz valamit.- nevetem el magam és igazán jó érzés újra Sava-val lenni. Mindig is szerettem benne, hogy rá tud világítani dolgokra olyan nézőpontból is, amit én nem biztos, hogy számításba veszek. Ráadásul, ez az érv igazán jó. Hiszen, az igazi az mégis csak igazi. -Remek. Ne lepődj meg akkor, ha majd hívlak. Nem fogom hagyni, hogy magadba roskadj teljesen.- mosolygok teljesen bezsongva, mert ez nem csak neki lesz jó, hanem nekem is. Legalább végre lesz egy normális ember a barátaim között, akivel igazán szót értek. -Biztos vagyok benne, hogy találni fogunk olyan elfoglaltságot, ahol nem gátol a sérülésed.- lesek rá bizakodva, hiszen rengeteg olyan hobbi van, ahol nem muszáj sokat talpalni. Sőt. Egyesek szerint a plázában való csavargás is hobbinak számít. -Na igen, a lovaglás nem rossz, csak épp nem is a legveszélytelenebb hobbi. Én például nem is lovagoltam még, mert gyönyörű állatoknak tartom ugyan a lovakat, de rettegek is tőlük. Hatalmasak és elég egy esés, aztán vége mindennek.- szörnyülködök, hiszen valamiért mindig úgy éreztem, hogy a lovaglás nem az én világom. Aztán lehet, ha kipróbálnám kiderülne, hogy van érzékem hozzá és jobban csinálnám, mint akármelyik cowboy. -Az én hobbim a bulizás és a karaoke partyk. Ne tudd meg, mennyit lehet röhögni egy karaoke bárban.- kuncogok, miközben eszembe jut a legutóbbi estém, amit egy ilyen helyen töltöttem. Mindig van egy-két idióta, aki részegen azt hiszi, hogy csodás hangja van, aztán teli torokból vonyít a színpadon. -Másra sajnos nekem sincs időm. Vagyis, szoktam még otthon ilyen mindenféle díszeket csinálgatni, ha úgy alakul.- gondolok itt az álló lámpára, amit én pakoltam tele kis csüngő kagylócskákkal, vagy a dobozaimról, melyekben mindenféle iratokat tartok.
Elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült egy kicsit elterelnem a figyelmét. Úgy tűnik, hogy ez a találkozás pontosan arra volt jó, hogy ez mind a kettőnk esetében sikerüljön. Nekem is szükségem volt rá, hogy lefoglalja valami más a gondolataimat, mint a saját magam sajnálata, és neki is, hogy ne csak a kiállításon agyaljon. Szerintem minél többet görcsöl rajta, annál nagyobb a hibázás lehetősége, márpedig most mindent tökéletesen szeretett volna csinálni. - Ó, nagyszerű! Inkább ezzel élnék majd, és mindenképpen szétnézek. Nem csak a mostanihoz, hanem úgy általánosságban is. Bár én nem mozgok olyan otthonosan ebben a témában… - vallottam be, de hát miért is mozognék? Sosem foglalkoztam vele különösebben, egyszerűen csak megnéztem a szépet. – Úgyhogy szerintem mindenképpen neked kell majd szétnézned, úgyis te tudod, hogy mi passzol. – én a felajánlásomat megtettem, és legalább valami jót is teszek, hogy úgy mondjam. Nem magamnak akartam megtartani a vagyonomat, hanem osztoztam egy kicsit rajta. Legalábbis látványban mindenképpen, szerintem már az is valami. - Igazad van. Egyből elvágnád magad, annyit meg nem ér. – ráztam a fejemet, szerintem én sem kockáztattam volna. – Manapság egy állásra már számtalan jelentkező akad, és ha valamit elrontasz, jön is a következő örömmel a helyedre. A munkáltatónak nem éri meg marasztalnia, szerintem csak nagyon különleges esetekben teszik. Hihetetlen, hogy ilyen világot élünk… - tényleg szomorú voltam emiatt, mert pont ezzel éltek vissza, hogy a fiataloknak szüksége volt a munkára, és inkább megcsinált mindent, csak maradhasson. Már senki sem pótolhatatlan, és én ne is ringattam magam abba a hiú ábrándba, hogy én az lennék. Pedig nyilván jó lett volna, mindenki arra vágyik valahol, hogy azzá váljon. - Pont ez a feladat. Egy évem van, hogy újra felvirágoztassam. Nincs időm rá, hogy csak jövőre legyen áttörés. – sóhajtottam bosszankodva a végrendelet szövegére emlékezve. – Lehet! – nevettem el magam akaratlanul is a gondolatra, hogy az én életembe betoppanna a nagybetűs Igazi. – Nem egyszerű, igazából nem is vágytam senki társaságára. – vallottam be őszintén, egyúttal magyarázatot adva arra is, hogy miért nem kerestem fel például őt sem. – Elég szoros a munkarendje, tudod ő is táncos. De ha lesz lehetősége, biztosan eljön. Már fenyegetett ilyesmikkel, majd bemutatom neked! – jutott eszembe hirtelen, és akkor együtt mutathatnánk meg Jo-nak a várost. Biztos élvezné, hiszen Chantal szórakoztató lány. - Rendben, bár néha másra sem vágyom. – ezzel szerintem nem mondtam újat neki, tényleg jó lett volna olykor magamba roskadni. Ezt a luxust eddig meg is engedtem magamnak, de talán ideje levetkőzni, és a feladatra koncentrálni. A mostohatestvérem nélkül is, ha éppen úgy van, hiszen nem úgy nézett ki, hogy fel akarna tűnni a színen. – Ez igaz, de ha gondolod, megnézheted majd őket. Van néhány az istállóban, talán te meg leküzdhetnéd a félelmed. – mosolyogtam rá szélesen. Ha engem ki kell rángatni, ő simán megpróbálhatott túllépni ezen. A lovak nagyszerűek, és nem véletlenül terápiás állatok, talán tényleg erre lett volna szükségem. Nem is értem, miért nem mentem még le hozzájuk. - Igen, azok tényleg viccesek! – én mondjuk nem igazán énekeltem, de másokon szívesen nevettem egy-egy próba után. Volt rá példa, hogy elmentünk kikapcsolódni a közeli bárba. – Tényleg? Miféléket? – kérdeztem meglepetten. – Talán tényleg találnom kellene nekem is valamit, mert most hirtelen túl sok időm lett, és én ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Lehet tanulnom kéne… - merengtem egy kicsit hangosan a jövőmön, de hogy mit, arról fogalmam sem volt. – Egyébként még nem adtam fel, hogy esetleg újra táncolhatok… - árultam el vonakodva, mert jelenleg talán ostobaságnak tűnt, az én soha be nem teljesülő álmomnak.
Amolyan meghívásnak veszem, hogy végül úgy dönt, nekem kell majd szét néznem nála, amit meg is értek, hiszen ő teljesen másfelé mozgott, mint én. Nem igazán tudhatja, hogy melyik festmény értékes, melyik eredeti vagy épp melyik az, amelyik nem ér nagyon semmit se. -Megbeszéltük. Kíváncsian várom, mit fogok nálad találni.- mosolygok, miközben elképzelem, hogy azon a hatalmas birtokon milyen csodálatos dolgok lapulhatnak azt várva, hogy valaki megtalálja őket és megmutassa a nagy világnak. Még, ha bérbe kapjuk is, nagyon jó lehetőség arra, hogy új dolgokat állítsunk ki. -Undorító ez a világ, az biztos. Mindenki keresztül gázol mindenkin nem törődve semmivel és senkivel.- sóhajtok egyet, ahogy eszembe jut mi lett az egyik ott dolgozóval, aki szimplán annyi hibát követett el, hogy nem tudta már előző nap, hogy másnap reggel beteg lesz, így csak reggel szólt. -Ez esetben elég komoly feladatot bízott rád a nevelőapád. De miért csinálta ezt? Miért várja el, hogy egyedül magadra vedd ezt a terhet? Mert hát, neked csak teher, főleg így, hogy nem igazán konyítasz hozzá.- értetlenkedek, bár gondolom ezek a kérdések már benne is megfogalmazódtak. Nem is értem, miért hagy valaki ilyesmit a végrendeletében. Ez akkora kibaszás, hiszen Savannah amúgy se olyan típus -legalábbis régen nem volt olyan-, aki korán reggel felkel, hogy a gazdaságban kóvályogjon szalmakalapban és kockás ingben. Ez valahogy annyira... elképzelhetetlen számomra. Ugyanakkor semmi sem lehetetlen. Ha megtetszene neki a dolog, biztos jól csinálná. -Tudod, mindenki máshogy dolgozza fel az ilyen dolgokat. Van aki pont, hogy emberek között szeret olyankor lenni és van a másik típus, aki olyan, mint te. Nincs ezzel baj. Szerintem mindenki megérti.- mosolyodok el, mert én személy szerint nem tudnék rá ilyesmi miatt haragudni. Ha nekem törne derékba a karrierem, valószínűleg én se kívánnék senkit se a hátam közepére se. Valószínűleg ezért voltunk régen jóban, mert hasonlóak vagyunk. -Már most kíváncsi vagyok arra a lányra.- mosolyodok el és bár fogalmam sincs miféle nőszemély lehet Sava barátnője, remélem, hogy hasonlít rá, mert akkor biztos szimpatikus lesz és csavargunk majd egy jót hármasban. -Ideig-óráig nincs is azzal baj, csak mikor már magába szippant és rádöbbensz, hogy remeteként élsz. De most már itt vagyok és én nem fogom hagyni, hogy ez veled megtörténjen.- vigyorodok el és ki is húzom magam, mint valami szuperhős, holott nem biztos, hogy Savannah-nak szüksége van rám ilyen téren. Nem akarok én rögtön bele kotnyeleskedni mindenbe de, ha rajtam múlik, nem fog magába süppedni. -Talán igazad van. Ha elmegyek hozzád körbe nézni a házban, lemerészkedek majd a lovakhoz.- bólogatok elszántan, mert valóban jó lenne, ha leküzdeném a félelmem, hiszen maga az, hogy lovagoljak, mint valami régi cowboy őrülten tetszik. Csak ne félnék azoktól a hatalmas állatoktól, de talán Sava majd segít ezt leküzdeni. Jól nevelt paciktól amúgy se kell tartani, csak a betöretlen csődöröktől. Ez mondjuk a pasikra is vonatkozik... (XD) Elméletbeli kis jegyzetfüzetembe felvésem, hogy Sava is kedveli a karaoke bárokat, szóval amint lesz rá lehetőségünk, elmegyünk az egyikbe. Akár majd akkor is beiktathatjuk ezt, ha a barátnője meglátogatja. -Hát tudod, vannak azok a kreatív magazinok aztán egy-két dolgot ki szoktam próbálni. Cipős dobozokból tároló dobozokat csinálni, vagy fali díszeket. Sok minden nem kell ehhez, csak egy kis ragasztó, némi csipke meg ilyesmik.- vonok vállat, mert bár nem vagyok elszállva sokszor azoktól, amiket sikerül összehoznom, azért büszke vagyok rá, hogy legalább megpróbálom. Sose szerettem az ilyen szöszölős melókat, de van, hogy az tud csak megnyugtatni. Furcsa dolgok ezek. -Hát akkor iratkozz be valami egyszerűbb táncra vagy tornára, ami már majdnem táncnak számít. Szép lassan biztos rendbe jön a lábad aztán kiderül, hogy bírná-e a terhelést, nem?- ötletelek, ha már itt vagyok, mert hát próbálok segíteni, ahogy tudok. Mondjuk nagy jártasságom nincs a különböző táncok terén, de azt tudom, hogy semmi sem lehetetlen. Kitartás és akarat kérdése, még akkor is, ha most úgy tűnik, annyi az egésznek. Volt már sportoló is olyan, akinek azt mondták, hogy vége, ő meg megmutatta, hogy a-a. Még, csak most kezdődik.
- Helyes! Én általában otthon gubbasztok, úgyhogy majd szólj, amikor alkalmas neked! – hoztam meg a döntést, még ha az időpontot nem is dobtam be. Én tényleg otthon ültem a legtöbb esetben, még ha ma ki is mozdultam. Néha előfordult, én nem mondom, hogy nem, de tényleg csak ritkán. – Ez így van! – egyetértően bólogattam. – Bár, be kell vallanom, valószínűleg én is átgázoltam volna másokon, ha ezen múlik a karrierem. Sőt, azt sem mondanám, hogy nem tettem meg, még ha nem is tudok róla. De az teljesen más, hiszen az verseny. De amikor a főnök használja ki a törekvő fiatalságot, az tényleg undorító. – nem szégyelltem, hogy én is elég törtető nőszemély voltam, de a tánc világa tényleg ilyen. Ha elítél miatta, ha nem. El akartam érni valamit, és el is értem, még ha most ki is csúszott szépen a kezemből, természetesen önhibámon kívül. - Nem egyedül kéne csinálnom, hanem a mostohatestvéremmel, aki ugyebár nem bukkant fel azóta sem. – ahogy azt már az előbb mondtam is neki futólag. – Szerintem tudta, hogy egyedül vagyok, és azt akarta, hogy ne maradjak teljesen magamra. Afféle célt akarhatott adni, csak hát nem a legjobbat, vagy legalábbis nekem nem testhez álló. – húztam el a számat jól láthatóan. – Egyébként bevallom, nem teljesen önszántamból csinálom, vagy azért, mert úgy érzem, hogy tartozom neki. Hanem ez volt a feltétele annak, hogy megkapjam az örökségemet. Egy évig itt kell maradnom, és felvirágoztatnom az egész gazdaságot. Vagyis együtt kellene csinálnunk, de… - csak megráztam a fejemet, és inkább nem ismételtem el újra. Dühített annak a fickónak a viselkedése. - Ó, nem mindenki. Van, aki erőltetne olyan dolgokat, amik szerinte jók ebben a helyzetben. Csak azt felejtik el az ilyen típusok, hogy nem mindenki egyforma, és nem mindenkinek van ugyanarra szüksége. – horkantottam fel rosszallóan, elfogyasztva a szendvicsem utolsó két falatját. Máris jobban éreztem magam, hogy volt valami a gyomromban, ráadásul az a veszély sem állt fent, hogy a kávé marni kezdi, és éhséget generál. Nálam ugyanis előidézett ilyen finomságokat olykor-olykor. Talán a sok ideg. - Jól van, elhiszem neked! – nevettem el magam. – Ha fele annyira leszel határozott, meg elhivatott, mint a munkádban, akkor biztos beadom majd a derekam! – ígértem neki, de egyébként sem volt már annyira kedvem elzárkózni ettől a régi barátságtól. Barátra mindenkinek szüksége van, olyanokra is, akik nem több száz kilométerrel arrébb laknak, hanem elérhető távolságban. Talán még nem lesz egyből olyan bizalmas a viszonyunk, de hajlottam rá, hogy nyissak Chantal felé. Jó ideig úgyis Seattle-ben fogok maradni, és sosem lehet tudni, hogy mikor lesz szükségem segítségre, vagy társaságra. - Oké! – vágtam rá gyorsan, mielőtt még meggondolná magát. – De a szavadon foglak! – figyelmeztettem, játékosan bökve egyet felé. – Ha én hagyom, hogy kimozdíts, akkor te hagyod, hogy megismertesselek a lovakkal. – ajánlottam az alkut, ami szerintem teljesen méltányos volt a jelenlegi helyzetünkben. Azért akkora áldozatot egyikünktől sem követelt. – Hát, én még sosem próbálkoztam ilyesmivel… - dünnyögtem elgondolkozva, ahogy megpróbáltam elképzelni magam ilyesfajta kézimunkázás közben. Azt hiszem, hogy nem az én világom. – Ilyen koszorúkat is szoktál készíteni? – érdeklődtem kíváncsian. Ha ott fogok lakni most abban a házban, kicsit talán nem ártana jobban a saját ízlésemre formálni, és nem úgy lakni benne, mint valami múzeumban. Jó, azért elég modern volt, de nekem kissé személytelen. - Nem, azt mondták, hogy sohasem táncolhatok többé! – ráztam szomorkásan a fejemet. – Előre figyelmeztettek, hogy ne is reménykedjek a teljes javulásban. Csak hát lenne egy műtét, afféle kísérleti kezelés, amivel mégiscsak lenne esély, de borzasztóan drága… - sóhajtottam szomorúan, és így talán már kezdte sejteni, hogy miért akartam megnyerni az örökségemet. Talán számítónak fog gondolni, de nem érdekelt, sokra képes lettem volna azért, hogy legalább a remény meglegyen a javulásra. Ha mégsem, akkor majd elég lesz akkor beletörődnöm végleg, és új életcél után kutatni.
Bólintok egyet mosolyogva, ahogy közli, hogy elég sokat ücsörög otthon így bármikor mehetek, egyben pedig azt is elhatározom, hogy gondoskodni fogok róla, hogy vagy ne egyedül ücsörögjön, vagy ne otthon ücsörögjön. -Naná, hiszen mindenki azon van, hogy elérje, amit akar. Én is keresztül tapostam pár másik jelöltön, ha úgy vesszük, mert úgy hajtottam, hogy esélyük se legyen a kurátori posztra, de az egy csata, ha úgy vesszük. Megint más, ha kihasználnak valakit.- sóhajtok egyet, mert, ha valamit undorítónak tartok, akkor az ez. Utálom, mikor valaki visszaél a hatalmával és pofátlanul másokra sózza a munkáját, míg végül ő csak ücsörög, meg szórakozik és erre kapja a fizetését. -Lehet, hogy előbb-utóbb megjelenik, nem? Szerintem ne add még fel. Biztos ő is azon zsörtölődik, hogy menne-e neki ez az egész vagy nem is tudom, de talán szerencséd lesz és végül megkapod az örökséget. Vagy, annyira megszereted a birtokot és a munkát, hogy ott is maradsz.- mosolyodok el, hiszen szokott ilyesmi mással is előfordulni. Valamiről azt gondolja, hogy nem érdekli és utálja, végül meg kiderül, hogy imádja. Kíváncsi leszek, mi derül ki az egy év alatt. -Ismered egyáltalán a mostohatesót? Gondolod, menne neki a birtok irányítása a segítségeddel?- érdeklődök finoman, bár nem tudom, hogy akar-e erről egyáltalán beszélgetni de talán, ha elégszer mondom, hogy még bármi megtörténhet, ő se lesz így letörve. -Igen, ezt neked kell tudni, hogy mire van szükséged, de bármi is legyen az, nekem nyugodtan szólj. Szívesen segítek.- kacsintok egyet mosolyogva, majd kortyolok párat a kávémból, amíg Sava kivégzi a szendvicsét. Szegénynek, nincs könnyű dolga, ami a birtokot meg a talpra állást illeti, de szerintem meg tud birkózni ezekkel. Nem egy puhány lánynak ismertem meg. -Én nagyon elhivatott tudok lenni, ez biztos és, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor a lovakkal kapcsolatban is az leszek, ígérem.- nevettem el magam, ami leginkább annak tudható be, hogy belül már most elkezdtem a lovak miatt görcsölni. Hiába csodás állatok, veszélyesek. Mint egy fekete párduc vagy egy oroszlán. Rohadtul tetszenek, de jobb félni tőlük. -Dehogy. Azért a fonogatás tőlem is távol áll, de papírral bevonni egy dobozt meg ráragasztani némi csipkét két gombbal díszítve, az még elég egyszerű dolog. Vagy egy vázát kicsit kipingálni, ilyesmi...- mesélek el röviden pár munkát, amit már megcsináltam az újság szerint, de a komolyabb tehetséges igénylő szöszöléseket már én se bírom. Ezért nem ülök neki gyufából makettet csinálni, mert már az se az én világom. -Így már minden világos.- bólogattam komoly arccal, mikor rádöbbentem, hogy miért is reménykedik ennyire abban, hogy megjelenik a mostohatestvére is vezetik a birtokot. Az öröksége fedezné a műtétet, ami talán segítene abban, hogy újra táncolhasson. Valószínűleg, az ő helyzetében én is így tennék. -De mi van, ha a műtét mégse segít?- vetem fel a kérdést, ami bár fájdalmas lehet, de valakinek ezt is meg kell kérdeznie és, ha rajtam múlik, akkor legyek én ez a szemétláda. Mi van, ha szimplán nem az a sorsa, hogy táncoljon? Mármint, nem vagyok megrögzött híve annak, hogy van egy nagy könyv, ahol mindenkinek le van írva az élete, de talán okkal történt úgy, ahogy. Tegyük fel, sikerül megkapnia az örökségét, mindent beáldoz a műtétre, aztán meg kiderül, hogy az se segít. Akkor még jobban összetörhet, mint most, mert megcsillogtatták előtte a reményt, aztán meg sehol semmi. -Mármint, kívánom, hogy minden sikerüljön Sava, csak szerintem ne éld bele magad annyira, mert sokkal rosszabb lesz, ha végül nem sikerül. Legyél pozitív, de számíts a rosszabb végkimenetelre is. De ez, csak az én véleményem...- szabadkozok gyorsan, hiszen semmi jogom belepofázni a dolgaiba, csak van ez a mániám, hogy mindenkit istápolni akarok mindig. Még akkor is, ha nem kellene. Senki se érdemli meg, hogy kétszer is szenvedjen ugyanazon dolog miatt.
- Így van, én is így gondolom. De a lényeg, hogy te győztél, és a tiéd lett. Biztos nem volt könnyű, bár nem tudom, hogy ebben a szakmában mekkora a versengés… - vallottam be őszintén. A táncosok között alapból elég nagy, Hollywoodban meg aztán pláne. Azt hiszem, hogy nem meglepő, hogy én erről tudtam volna mesélni, miként ássák alá egymást a tehetségek, de hogy egy múzeumban mi a helyzet ilyen téren, arról már fogalmam sem volt. Hogy is lett volna? Évekig más sem érdekelt csak a saját dolgaim, de ezért nyugodtan kövezzen meg bárki, állni fogom a sarat. - Hát erre egyelőre vajmi kevés esélyt látok! – nevettem fel jóízűen, mert mást erre nem igen tudtam reagálni. – Nem vagyok egy földműves alkat, még ha nem is nekem kell szó szerint elvégezni a munkát. Egyébként vagy azért nem bukkant még fel, mert meg akar leckéztetni, mert neki nincs szüksége a pénzre, vagy egyáltalán nem is érdekli az egész. – vetettem fel a szerintem lehetséges alternatívákat azt illetően, hogy Rowan miért nem bukkant fel még mindig. Pedig most már nagyon szorított a határidő, de tuti karót fogok dugni a hátsójába, ha az utolsó pillanatig húzza szándékosan az időt. - Fogalmam sincs, Chantal, komolyan mondom! – sóhajtottam enyhén gondterhelten. – Gyerekkorunk óta nem találkoztunk egyébként. Valószínűleg most nem kedvel túlzottan, de hát én sem örülök ennek a helyzetnek. Lehet, hogy nem is emlékszik már rám, mert egyébként soha nem éltünk egy fedél alatt. Néha eljött az apjához, meg nyáron valamennyi időt ott volt, de ez minden. Hihetetlenül régen nem találkoztunk már. – ingattam a fejemet. Nem mintha ez nekem baj lett volna, mert semmi bajom nem volt azzal, hogy egykeként éljek. Nagy ház, kizárólagos figyelem, amit minden lány imád, nekem teljes mértékben megfelelt. Nem hiányzott egy idegesítő fiú tesó. - Köszönöm, ezt észben fogom tartani! – nyomkodtam meg a halántékomat azért, hogy ezzel is jelezzem, nem fogom elfelejteni, hogy felajánlotta a segítségét. – Jól van, de azért semmi nem kényszer, ezt remélem tudod! Egyszerűen csak nem kell félni tőlük, mert megérzik, mint a kutyák. Majd megoldjuk valahogy! – legalább ebben a dologban próbáltam bizakodó lenni, még ha nem is rajtam fog múlni. Maximum annyiban, hogy én irányítgatom egy kicsit a barátnőmet. - Ja, nem is úgy gondoltam! – nevettem fel jókedvűen. – Hanem, hogy veszel egy koszorút, és azt díszíted fel. – magyaráztam meg gyorsan, mert azért azt én sem feltételeztem, hogy nekiállna fonogatni. Azért mulatságos volt, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet. – Nem tudom. – vontam meg ezúttal már jóval kevesebb kedvvel a vállaimat, amikor szóba jött a műtét. Nem tartozott éppen a kedvenc témáim közé, de hát attól még nem tehetek úgy, mintha nem is létezne, vagy nem okozna majdnem minden percben fejtörést. Túl sokat agyaltam rajta, de szerintem az én helyzetemben ez teljesen érthető. - Ráérek majd csak akkor ezen gondolkozni, ha egyáltalán összejön a műtét, és végül mégsem sikeres. – kicsit megdörzsöltem az arcomat, de nem lettem tőle sokkal jobban. – Dehogy, nem élem én bele magam, csak hát muszáj valamiben reménykednem… - sóhajtottam szomorkásan. – Muszáj valamit várnom, valamiben hinnem, valami felé tartanom, ami cél lehet, különben semmi kedvem nem lenne felkelni se. – vallottam be neki őszintén. Voltak ám olyan pillanatok a baleset után nem sokkal, amikor mindez igaz is volt. Most kicsit túlléptem már rajta. - Úgy érzem, hogy ha esetleg akad egy pici remény is, akkor ahhoz ragaszkodnom kell addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy nincs esélyem a változásra. – fűztem hozzá. Talán nem értett egyet velem, de nekem segített ez a dolog.
Kezdőlap 
Tárgy: Tiny Ninja Café
