Gyerekszoba (Lawrence-lak)

Daniel & Lilian

A boros üveget szorítom hazáig, egészen addig, amíg be nem lépek az ajtón, s nem nyitok ki egy másikat az emeleten. Ott aztán kiesik ujjaim közül az öblös, bort rejtő palack, hangosan koppanva, majd csilingelve törve millió darabra a küszöbön, vörös valója a puha, fehér szőnyegre ömlik. Nem jártam itt több mint nyolc hónapja. Be sem néztem. Ideje, hamarabb kellett volna, sejtem én, de megeshet, pontosan így kell történnie.
Bátortalan vagyok, félszegen lépek beljebb, fel sem tűnik, hogy egy szilánkba taposok, vérem hamar átüt a zoknimon, de a fizikai fájdalom mi ahhoz képest, ami belül tombol? Lendületet veszek, és minden erőmet bevetve borítom fel a dupla, ikreknek is bőven elegendő kiságyat, belerúgok az aljába, hogy az alsó, gyengébb panel átszakadjon, lerángatom a falakról a különböző állatfigurás dekorációkat, a szoba másik végébe hajítom a szoptatós szék puffját, hallom, ahogy reccsen, nekivágódik a szekrénynek. Felborítom a széket is, kitépem a falból a gyenge, hangulatvilágításként funkcionáló fényű „Our dream come true” feliratú lámpácska konnektorát, pelenkázáshoz tökéletes lett volna. A pézs, macis pelenkázó alátét is repül, a popsi törlő doboza a falon csattan, minden apró kencét, üvegcsét lesodrok a szekrény tetejéről. Úgyis rég lejártak. Poros minden, őrzi egy soha meg nem született álom reményét. Elég belőle, nem akarom tudni, hogy itt van, nem akarok megfeszülni minden alkalommal, mikor eljövök az ajtó előtt. Letépem a halovány, de színes mintás függönyöket, a tartócsipeszek szerteszét peregnek, minden ruhát kisodrok a szekrényből. Rózsaszín és kék keveredik, sokszor előbukkanó pirossal, zölddel, és a barna mindenkihez illő árnyalataival. Hangosan csattan az ajtaja, ahogy becsapom, hosszú percekig verem zokogva az öklömmel, kieresztve magamból mindent, ami fáj, akarom, hogy kijöjjön, hogy eleresszen végre, de érzem, mennyire ragaszkodik, hogy éppen annyira képtelen vagyok én is elengedni. A kupac tetejére roskadok. Szilánkosra tört valóságom romjain ülve feltehetném a kérdést, hogyan tovább, de nem akarom. Már nem érdekel, mi lesz, már semminek sincs értelme, átengedtem testem és lelkem a szűnni nem akaró fájdalom gyötrésének, megélve minden, csontig a lelkembe hatoló jeges szorítását, engedve, hogy sosem megélt, sosem vágyott mélységbe taszítson, ahonnan talán visszaút sincsen, mégis tudom, hogy holnap reggel megint ott lesz a kezemben a pohár…
A bejárati ajtó nyílik, s észre sem veszem, ám nem is lényeges, a következmények most nem számítanak. Évek távlatából talán fognak, de az már a jövő zenéje. Meg fog találni, tudom, olyan, mintha a zokogásomat is csak kívülről hallanám, mintha ez a nő, a saját romjaiban fetrengve már réges-régen nem én lennék. Mégsem vagyok képes kitörni ebből, mert nem akarok, mert nincs jogom hozzá, mert lehettem volna óvatosabb.
Nem tűnik fel, hogy egy apró pár zoknit gyürkézek, és nézek üveges tekintettel, remegek, mint a nyárfalevél, noha fizikailag semmi bajom sincs a világon. Szánalmas látvány lehetek, és talán az is megbocsájthatatlan, amit tettem, de ez a szoba az övék lett volna, azonban ők már soha nem lakhatják be. Nem ordíthatják éhségüket, szomorúságukat, riadtságukat, anya vagy apahiányukat a falak közé. Nem gajdolhatnak, kacaghatnak, szenderülhetnek édes álomba. Gyűlölöm ezt a bizonyosságot, és azt még jobban, hogy semmit nem lehet visszacsinálni, hogy sosem tarthatom őket a karjaimban, hogy az egésznek vége. A torkomat szorítja az érzés, s észre sem veszem, hogy közben valaki feltűnt a szoba ajtajában, annyira nem vagyok jelen, vagy épp magamnál, de megannyi estével ellentétben most épp nem vagyok öntudatomon kívül, közel sem ittam annyit, hogy elködösítse az elmémet. Fogok, de most még nem ez az elsődleges.

Szeptemberhez képest hideg van, és elkel az átmeneti kabát, holott a múlt héten még vígan szaladgálhattam egy szál pólóban. Az irodában kiegyensúlyozott a hangulat, és remekül tudok összedolgozni a csapatommal. Sam egy jó ideje már az egyik legjobb munkaerőm, és a barátom is. Az életem minden mozzanatáról tud, nem titkoltam el előle, hogy a házasságom romokban hever. A közös ismerősöket kerülöm néhány hete, mert felröppent a hír a baráti társaságon belül, hogy gondjaink vannak, és semmi kedvem magyarázkodni. Fél évig jól működött az álca, és az elterelő hadművelet, de most már úgy tűnik, hogy átszakad a hazugság fala, és nyilvános helyeken se vagyunk képesek megmaradni egymás mellett. Lily a tudomásom szerint dolgozik, bár az eltitkolt alkoholizmusa mellett nem hinném, hogy sokan fogják megtűrni a kórházban. Nem is járok már be hozzá, eleinte még próbálkoztam vele, hogy ebédet vigyek, de a figyelmességek, és a kedves gesztusok ideje lejárt. Hónapok óta nem feküdtünk le egymással, és az átlátszó hazugságaim a túlórákkal kapcsolatban elburjánzottak. Nem kívánom megosztani a házastársi ágyamat egy olyan nővel, aki jéghideg, és nem emlékeztet arra az arára, akit hét évvel ezelőtt elvettem. A mézeshetek elmúltak, és az örökké tartó szerelemet is már csak hírből ismerem. A Lawrence álompár már nem létezik, csak még egyikünk se mondta a másik szemébe.

A hideg időjárás különös hatással van rám, és a megszokottnál nyomottabb a hangulatom is. Ma kocsival jöttem dolgozni, hogy később, ha elszabadulok, akkor ki tudjak menni a temetőbe. Az utolsó megbeszélés után hezitálok, de mégiscsak betérek a virágboltba, és két krizantém társaságában távozom. A sírkő túlzás lett volna, de két urnahelyet megváltottunk, és a nevükkel ellátott picike falba temettük el a boldogságunk reménysugarait. Szürke szövetkabátban ballagok át a kovácsolt vaskapun, és haladok el jó néhány sírkő mellett, mire elérek a miénkhez.
- Nessie…Ben. – sóhajtok fel, és a tekintetem a márványba vésett betűket vizslatja. Elszorul a torkom, és behelyezem a két szál virágot. Valaki járhatott idekint, mert egy mécses is ég a lelki üdvökért. Anya szerintem minden héten ellátogat ide, ahogyan Lily édesanyja is. Mindenki gyászol, csak Mia marad távol egy kicsit. Hiányzik a húgom, magamhoz akarom ölelni, de napok óta megint nem beszéltünk. Lucy az egyetlen kapocs, ami fenntartja a házban a békét, de neki is elkezdődött az egyetem, így többet van a kampuszon, mint otthon.
- Édesanyátokkal iszonyúan sajnáljuk, hogy nem lehetünk veletek, de egyszer…bízom benne egyszer találkozhatunk még. – az eső is rákezd, borongós hangulat uralkodik el a temetőben. Némán mondok el egy imát, és érintem meg a gyermekeim hamvait tartalmazó csupasz falat. Ennyi marad belőlünk, se több, se kevesebb. Nem szívesen indulok haza, de nincs olyan haverom, aki ráérne, és nem kerülhetem örökké a házunkat. Kelletlen szállok be az autómba, és gázt adva a családi fészek felé veszem az irányt.  A rossz előérzetek ideje már lejárt, hiszen megszoktam, hogy a kanapén, vagy a másik vendégszobában aludjak, nem generálok vitát. Néha rám tör a düh, és akkor elrejtem az otthon tartott boros üveget, de mindig akad új. Lily találékony, ha arról van szó, amit meg akar szerezni. Néma paktum született közöttünk, melynek egyszer véget kell vetni, de nem ma este akarom elkezdeni. Csendben dugom bele a zárba a kulcsot, és lépek be a közös otthonunkba. Odalent csak a két kutya terpeszkedik el a nappali közepén. A tv is ki van kapcsolva, így leveszem a kabátomat, és beletúrok a nedves hollófekete hajtincseimbe. A cipőmet berakom a helyére, és elindulok felfelé a lépcsőn. Először nem is veszem észre, hogy nyitva van a gyerekszoba ajtaja, és elhaladok mellette, de aztán leesik, és visszakanyarodok. Nem akarom tudni, hogy mi vár rám odabent, de amint belököm a nyílászárót, még a szavam is elakad. Káosz…ez lenne a legjobb szó arra, amit a feleségem művelt. Lily a tetején gubbaszt, és tudomást sem vesz rólam.
- Most boldog vagy? – fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, és mérhetetlen dühvel mérem végig a pusztítását.
- Könnyebb, hogy tönkretetted? – rideg közönnyel teszem fel neki a kérdéseket. Már régóta nem hat meg a sírása, mert az ilyen pillanatok után rohan a megváltó üvegért, a búfelejtőért.
- Ó, várj…hozzak fel bort is, mert azzal könnyebb lesz Lily? – lépek be, és fogva tartom a tekintetét. Mintha egy idegen nőt látnék, és nem a szeretett feleségemet, akinek örök hűséget esküdtem a templomban, akinek édes szavakat suttogtam a fülébe éjszakánként.

Daniel & Lilian

Csak akkor veszem észre, amikor megszólal, az első pillanatokban, amíg fel nem fogom, mit kérdezett, bennem van a halovány, erősödni vágyó érzés, hogy a karjaiba meneküljek saját megtörtségem elől, de mikor eljut a tudatomig, hogy milyen iróniától csöpögő undokságot vágott hozzám, már el is illan, mintha már tényleg semmi a világon nem motoszkálna bennem vele kapcsolatban. Mintha már túl régen nem éreznék iránta semmit sem, ami egy házassághoz szükséges, még annyit sem, ami egy szimpla képesek egy tető alatt megmaradni kapcsolathoz elég volna.
- Menj. A. Francba. Mr. Tökéletes. Te. Aki. Csak. Ítékezni. Tud. – Tagoltan és lassan beszélek, de nem azért, mert részeg lennék, hanem a bennem tomboló düh ölt olyan méreteket, hogy beszélni is alig tudok tőle. Miért hiszi azt, hogy jobb nálam? Tudom én, hogy megpróbált sok mindent, nagyon-nagyon sok mindent, értettem, felfogtam, nem érdekelt, mert egyetlen mondat van, aminek már réges-rég ki kellett volna esnie a száján, de azt sosem mondta ki. Nem a Te hibád. Erre vágytam. Hetekig, hónapokig, elvégre, én szabályosan közlekedtem, a zöld lámpán mentem át, arról, hogy belém jöttek, nem tehettem, talán fékezni sem lettem volna képes időben, ha nem ér derült égből villámként a szabálytalanul közlekedő. Ellenben ő engem hibáztat, s azóta már én is biztos vagyok abban, hogy miattam haltak meg. Ezen már a világon semmi sem változtathat. Hozzávágok egy nyamvadt plüss medvét, kék. Bené lett volna. Tök mindegy. Remélem, legalább egy kicsit fáj… Néha úgy érzem, egy érzéketlen pöcs, aki nem is szenvedett igazán. Csak a lelkem még nyomaiban a múlt valóságát tartalmazó zuga tudja, hogy nagyon is így volt, hisz ismerem, mindenkinél jobban, és tudom, mire miként reagál. Azonban ez a részem mélyen szunnyad, talán soha nem fog már visszatérni, ám nem számít, az élet nem áll meg, nem vár meg, Kivetem magam belőle, és hagyom, hogy ez fordítva is megtörténjen. Nem érdekel semmi, a vádló pillantás, a bezárkózott tartás, a haragja. Mehet velük a piacra, talán ott lesz vevő rá.
- Hogyne. Sokkal. Egyébként is, minek ez még ide? Mit remélsz? Hogy visszajönnek? Hogy nem ez lesz az undorító valóságunk? Meddig kell még ezt a rohadt szobát nézni? Mi? Mitől jobb, hogy itt van? Csinálj belőle dolgozó szobát, biliárdtermet, szex barlangot, felőlem a ribancaidat is hozhatod ide, teszek rá. – Igen, igen, hallottam pár napja valamit egy merő jóindulat, undok dög ribanctól, aki az ismeretségi körünk tagja, és totálisan benyelette velem, hogy valamiféle szőke kis buksza rá van csavarodva Danre, és csak idő kérdése, hogy beadja a derekát. Más kérdés, hogy azon sem csodálkoznék, ha már rég megtette volna. Én rágondolni sem tudok, hogy bárki is hozzám nyúljon, aki nem ő, de ő már régóta nem teszi. Egy ujjal sem nyúlt hozzám ki tudja, mióta, pedig… nem is tudom, talán segített volna, ha nem kell porcelánbabának éreznem magam, és nem fakul ki belőlem az a tény, hogy nőből vagyok. Mindehhez ketten kellettünk, noha tudom, én vagyok az, aki sosem próbálkozott igazán, de már ez is mindegy, nemde? A bűnbánáshoz már késő. A szerelemhez késő. A családhoz késő. Mondd csak, Dan, mi maradt még nekünk a kipukkadt, álmokból épített légvárunkon kívül?
- Milyen nagylelkű vagy, igen, jó lenne, mint látod, ezt úgyis eltörtem. – Nem osztom meg vele, hogy hosszú hónapok óta most vagyok a nap ezen szakában a lehető legjózanabb. Ittam pár kortyot, de az nem elég ahhoz, hogy ne legyek teljes mértékben a tudatomnál. Dacosan fúrom lelkem lég kifakult tükreit az övébe, és próbálom legyűrni a reszketésemet is, mert nem akarom, hogy egy szánalmas szerencsétlennek lásson, inkább legyek a gyűlölni való, érzéketlen szuka, mint a lelki roncs, aki abban leli örömét, hogy szétveri a világra nem jött gyermekeik szobáját.
- Gyűlöllek. – Szökik a súlyos szó ajkaimból, jelen pillanatban a világot, s minden lelket benne, de mindennek a közepén ő van, mindig is ő volt, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen mélyre süllyedünk, de túl sok sérelem, bántó szó, kimondatlan segélykérések, nem észlelt kétségbeesés múlt el a fejünk felett, hogy az egykor volt csodás alapra az utóbbi hónapok csak selejtet, fájdalmat, keserűséget halmozzanak. - Gyűlöllek, ahogy ott állsz, és ítélkezel, gyűlölöm, ahogy nézel, gyűlölöm, hogy jobbnak gondolod magad, gyűlölöm, hogy valószínűleg mindenki szerint te vagy a tökéletes férj, és rohadtul csak téged sajnálnak… – Feltápászkodom a földről, súlyos szavakhoz kiállás kell, nemde? Magamat még jobban gyűlölöm, de azt úgyis meg fogom kapni tőle, és semmi értelme előre dolgoznom ebből a szempontból.

Egy házasságban sok bukkanó lehet, ami megrémiszti mindkét felet, akár beszélünk itt a közös fészekrakásról, egy gyerekvállalásról, a befizetetlen számlákról, de olykor akadnak olyan problémák is, melyeknek az áthidalása lehetetlennek tűnik egy bizonyos idő elteltével. Ne szerettem volna Lilyt? Mindennél jobban, rajongtam a feleségemért. Nem voltak olyan időszakok, amikor ne gondoltam volna rá, ne vártam volna a munka utáni viszontlátást, de a baleset óta megváltoztunk. A régi Dan és Lily már nem voltak sehol, és két olyan ember lépett a helyükbe, akikre még a saját rokonaik, de még a barátaik se ismertek volna rá. Az álompár tovatűnt, és egy megkeseredett, magától mindent megtagadó férfi, illetve egy álmait elvesztő, az alkoholba menekülő nő lettünk. A komédiák, és a szerelmes regények ideje lejárt, következett a dráma, és a tragédia. Soha nem állítottam, hogy tökéletes férj lennék, hiszen nekem is akadtak hibáim, megkísértettek a kanos bulik, akadtak olyan hetek, amikor több figyelmet fordítottam a munkámra, mint a szeretett nőre, néha még a hangomat is felemeltem. Apává akartam válni, nem féltem a kihívásoktól, az elköteleződéstől. A szüleim a mai napig együtt vannak, a húgom is kitart a férje mellett. A legjobb családi mintákat láttam, és azt hittem, hogy nekem is ilyen a frigyem. Meginghatatlan, és legyőzhetetlen. Most, amikor nyolc hónap telt el az ikreink halála óta, és itt állok a gyerekszoba ajtajában, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy mi is túl fogjuk élni. Már nem reménykedem egy jó ideje, és az isten a tudója, hogy mikor fogom a szemébe mondani, amit már januárban meg kellett volna tennem.
A hangomból érződik a gúny, nem akarok beszélgetni vele, de ez, hogy megszentségteleníti a meg nem született gyerekeink szobáját, már nekem is sok. Nem akartam hozzányúlni, nem akartam semmit sem kezdeni a helyiséggel, mert túl fájó, túl sok. Lilian tett róla egyetlen délután leforgása alatt, hogy ne legyen olyan hely, ami még talán valamit megőrzött a házasságunkból és az álmainkból.
- Ítélkezni? – tekintek végig rajta, mert nem hinném, hogy ezt teszem. Még számonkérésnek se nevezném a kérdésemet, csak rátapintok a lényegre, amit olyan szívesen elkerülnénk az idők végezetéig. Az áhított kék medvét vágja hozzám, amit a kisfiúnk kapott volna meg, ha van esélye erre a világra jönni, de nem volt, mert van egy…ki se mondom inkább, mert megbánnám abban a pillanatban, ahogyan a mérges szavak elhagynák a számat. Annyi mindent elnéztem neki az elmúlt hónapokban. Az első hetekben való magába zárkózást, a segítség elutasítását. Gyászolt, ahogyan én is, küzdött, hogy túléljen. Aztán teltek a hónapok, és a próbálkozásaim sorra kudarcra voltak ítélve. Nem akart pszichiáterhez menni, a barátnőivel találkozni, de még a családját is elutasította. A legújabb hóbortja meg az ivás lett, amit megpróbál eltusolni, de a jeleket észreveszem. A kukában ott állnak a boros üvegek, a bárszekrényünk tartalma megfogyatkozott. Ezt az oldalát pedig gyűlöltem. Nincs más hátra, hogy magára hagyjam, senyvedjen az önsajnálatban, de amint elfordulnék, valami megüti a fülemet. Szexbarlang? Ribancok? Élesen fordulok vissza, és nem érdekel, hogy mekkora kupleráj van a szobában, simán átlépkedek mindenen, és felrángatom a roncshalmaz tetejéről. A falig hátrálok vele, és odanyomom az egész felsőtestemmel.
- Hogy merészeled?! – nem emelem fel a hangomat még, de a fenyegetés ott van benne. Ki akarta hozni belőlem az állatot…akkor megkapja. A düh úgy marja a gyomromat, a ki nem mondott szavak égetik a torkomat.
- Ez az undorító valóság a kettőnké, és nem volt jogod tönkretenni Nessie és Ben szobáját. Nem születtek meg, de az apjuk vagyok, amíg meg nem halok, felfogtad Lilian? – csapok a falra egyet a tenyeremmel közvetlenül az arca mellett.
- Ribancok? Nem csaltalak meg az elmúlt nyolc hónapban, szóval fogd vissza magad. Figyelmeztetlek, hogy messzire mentél. – hajolok közelebb hozzá.
- AZ ÉN HIBÁM, HOGY EGY ALKOHOLISTA NÉMBER LETT A FELESÉGEMBŐL? NÉZZ MAGADRA. MACKÓNADRÁG, ZSÍROS HAJ. – lengetem meg a haját, és ingerülten mérem végig.
- Ez neked kívánatos? Lehet, igazad van, és egy ribancot kellene keresnem, aki végre hajlandó ágyba bújni velem, mert a tulajdon feleségem nem teszi meg. – köpöm a szavakat az arcába, és most már a két tenyeremmel zárom el a menekülés útját.
- Gyűlölj, vess meg, de nem leszek tökéletes férj, nem fogok ítélkezni feletted. Már abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán a férjed vagyok. Mit akarsz hallani Lilian? Téged hibáztatlak-e a gyerekek halálért? Igen, az egyik felem nem képes megbocsájtani neked, de még küzdök…csak nem tudom, hogy van-e még értelme… - hallgatok el, de a tekintetét nem engedem el.

Daniel & Lilian

Megijedhetnék a hitelen támadt indulatosságától, de az a nagy helyzet, hogy még ez sem érdekel, a falnak feszül a hátam, van valami végtelenül keserű abban, hogy hosszú hónapok óta most van a legközelebb hozzám. Mert kihoztam a sodrából. Megcsap az illata, amit mindig annyira imádtam, de ezt a tehetetlen dühöt látni a szemeiben nem olyasmi, amivel meg tudnék birkózni, a sajátommal sem tudok. Nyelek egy nagyon.
- Nem állította senki, hogy ne lennél az apjuk. – A szoba más kérdés, az részemről nem képezi vitat tárgyát, lévén már szétvertem, és nincs a világon olyan, aki meggyőzhetne arról, hogy szükség van itt még erre a szobára. Nincs, és nem is lesz soha, nekünk kettőnknek nem lesz gyerekünk. Neki talán mással lehet, én soha többet hallani sem szeretnék arról, hogy az én méhemben más cseperedjen, mint a közös gyermekeink. A falra csapása nyomán összerezzen, györcsben áll még a gyomrom is, kész szerencse, hogy épp nem vagyok ittas, félő, hogy akkor simán lehánynám a feszültség okán, ami pillanatok alatt robbant szét.
- Számít már ez bármit is, hahh? Kit érdekel, milyen messzire mentem? Egy romhalmazon csücsülünk, nem csak fizikailag, érzelmileg is. – Mintha nem tudná. Ó, nagyon is tudja, ez az egész kibaszottul reménytelen, de nyilván én vagyok a fő bűnös, mert teszek az egészre, és valahol nem értem, egyáltalán miért bírta ki eddig.
- Téged komolyan ez zavar? Hogy nem teszem szét a lábam? – Hördülök fel, és ha még mindig nekem feszül, akkor igyekszem eltolni magamtól, hagy lássa csak egy kicsit jobban a valóságomat, mert bizony az sem csak fekete vagy fehér, az sem pusztán annyi, amit én mutatok és láttatni engedek, nem tud mindent ő sem, hogyan is tudhatna, hisz mi értelme lett volna ezzel szembesíteni, ha a gyermekeink halálának ténye lényegesen sokkal súlyosabb? - Sokkal, de sokkal jobban járnál egy ribanccal, az legalább megteszi, amit akarsz. – Ha sikerült arrébb löknöm valamivel, bántani nem akarom, szóval túl sok erőt semmiképpen sem fejtek ki, akkor csak dacos-haragosan a szemeibe fúrva sajátjaimat kezdek bele a kis műsoromba.
- Nos, történetesen pont nem ezt. – Gúnyosan horkanok fel, de nem vágok vissza, nem most és nem így, még nem megfelelő rá az időpont, ellenben bizonyosan meglepő lehet, amiket a mélységesen kétségbeesett haragom tesz velem, a karjaim mozdulnak, hogy lerángassam magamról a bőrkabátot, és azt követően kapkodva minden mást is, a nadrág után jön a póló, aztán a melltartó, a zokni és a bugyi marad, azokat fölösleges volna levennem, nem szükségesek ahhoz, amit mutatni akarok.
- Nézz csak meg, Dan, van még valami, amit egyáltalán meg tudnál kívánni rajtam? Van olyan porcikám, amiről nem az jutna eszedbe, ami aznap történt? – Nem mutogatom végig, elég egyértelműek a testemet szanaszét tarkító vágások, a legmasszívabb az, ami az életem megmentése miatt van ott, a hasamon, hosszú és vörös még mindig. A bal mellem oldalán is vágás húzódik, oda egy nagyobb szilánk fúródott, össze kellett varrni, ugyanez a helyzet a bal fülem tövénél, az előrefut a kulcscsontomig, ezek a legsúlyosabbak, de van még számos kisebb is, és örökké magamon fogom viselni a nyomukat, sosem fognak eltűnni. Az arcom rejtély, miként úszta meg a becsapódást. A kék-zöld foltjaim már rég elmúltak ugyan, de ez nekem nem elég.
- Akárhányszor meglátom magam a tükörben, elsírom magam. Hogyan is akarhatnék így kívánatos lenni? Hogyan is merészelnék egyáltalán bármit tenni, ha egy részed gyűlöl? Ha nem vagy képes megbocsájtani? Hogy várod el, hogy én megbocsássak magamnak, ha te nem vagy képes kimondani, hogy nem az én hibám? Vagy legalább azt mondani, hogy ehhez ketten kellettünk? A rohadt életbe, Dan, senki másnak nem vettem volna fel azt a kurva telefont. – Remegnek meg az ajkaim, és olyan tisztán beszélek, mint régen nem, bár nem biztos, hogy örülök neki, hogy elcsípett az esti adag borom előtt, mert ebbe én belerokkanok. - Hogyan akarnék valaha még nő lenni, ha a testem magán hordozza azt, ami velük történt? – Lehajtom a fejem, szükségtelen, hogy lássa a könnyeimet, tudom, hogy már rég nem hatják meg, akármennyire is fájjon nekem, akármennyire legyek képtelen túltenni magam ezen az egészen, és gyűlölni az egész rohadt világot, a közepén önmagammal, hogy mindez megtörténhetett.

Nem vagyok büszke magamra jelenleg, és ha kívülállóként kellene a szobában állnom, akkor ostoroznám jócskán a feleségét a falhoz szegező Danielt, de sajnos nem tudok kilépni önön testemből, és most csakis az agyamat ellepő vörös köd az uralkodó. Nem érdekelnek a könnyei, a kiégett íriszek mélyén bujkáló fájdalom, mert én is érzem, mert én is részese vagyok. Nem tulajdoníthatja ki a gyászt, mert engem is felőröl a veszteség, és nemcsak neki kell megküzdenie a külvilággal, hanem nekem is. Kettőnk között az a különbség, hogy én próbálok túllépni rajta, nem akarok a múltban ragadni, mert akkor örökre lehúzhatnánk a rolót. Hibáztatom-e magamat azért, hogy Lily nem képes felkelni a földről? Az elején úgy éreztem, hogy az én felelősségem is, de amikor újra és újra nemleges választ kaptam tőle, akkor már nem gondolkodtam. A saját tudtán kívül taszított el, mart el maga mellől úgy, hogy észre se vette. Az ő hasában növekedtek, és tisztában voltam vele, hogy mekkora teher nyomja a vállát. A lelki sebek nem fognak begyógyulni, és a műtétek, melyeken átesett nem fognak nyomtalanul elmúlni. Mit tehettem volna mégis, amikor nem kért belőlem? Némán beletörődtem, hogy már nem leszünk az a házaspár, aki tanácsokat ad másoknak, hanem mi is belekerülünk az ördögi körbe, és lám eljutottunk idáig. A legmélyebb mocsárban fulladozunk mindketten, csak én még hajlandó vagyok küzdeni, de ő csak rombol. Magát, a környezetét, és most a gyerekeink szentélyét is. Mélyen megsértett, hogy felborította a kis menedékemet. Itt emlékezhettem meg Benről, és Nessieről is. Itt mesélhettem a meg nem született gyerekeimnek az életünkről, de Lily még ezt is elvette tőlem. Haragszom rá, és ez a harag nagyon mélyről jön. Egy pillanatra meg is vetem, és látja rajtam, hogy most jobban jár, ha nem szállna velem vitába, mert olyanra is képes lennék, amit később megbánnék.
- Számít, mert nekem ez volt az utolsó mentsváram. Nem születtek meg, de itt úgy érezhettem, hogy mégiscsak…hogy készültem az érkezésükre. Nézd meg, mit tettél. Roncshalmaz vagy, igen, és a házasságunkat is afelé sodrod, de nem én vagyok a hibás Lily. Nem kérted azt a kibaszott segítséget… - ütök a falba egyet, és még mindig remeg a hangom. Hónapok óta nem beszéltünk, és most hirtelen ennek kell történnie, hogy megtörjön a jég. A bennem tomboló vadállat, és keserűség egyszerre üti fel a fejét, és képtelen vagyok moderálni magam.
- Önző vagyok, egy tapló? Igen, vannak szükségleteim. Újra férfinak akarom érezni magam Lilian. – szólalok meg fenyegetően, mert abszurd és groteszk a helyzet, de még mindig kívánom őt. Hosszú hónapok óta nem értünk egymáshoz, de akarom, mégis a közöttünk húzódó mély szakadék miatt nem lehetséges ez.
- Egy ribanccal… - ismét fortyog bennem a düh, és amikor lök is rajtam egyet, akkor sem engedem el azonnal. Közrefogom, mert nem menekülhet örökké előlem. Már majdnem kicsúszik a számon, hogy váljunk el, de aztán feléled benne valami, amit már régen láttam, és zokszó nélkül állok egy kicsit odébb. Az őrültség legkisebb jelére is fel kellene adnom, de ha már eljutottunk odáig, hogy szóba álljunk egymással, akkor kíváncsian várom, hogy mivel áll elő. A vetkőzése nem szexuális, nem is vágykeltő. Elesett, és megtört, ez a testtartásán is látszik, de végül akkor döbbenek rá, hogy mire készül, amikor a nadrágjából bújik ki. Elfordítom az arcomat, és mélyeket lélegzek. Lecsupaszítja magát, és a felszólítására muszáj megemelnem a fejemet, ezért rátekintek, és elhallgatok. A szemem látja a vágásokat, a műtéti hegeket, de a számon nem jön ki hang. Mit vár tőlem, együttérzést, könyörületet? Egyfajta megadás, megalázottság szaga lesz a jelenetnek, és ennél nem gyűlölök jobban semmit.
- Igen Lilian, téged hibáztatlak. Nem kellett volna felvenned a telefont, és akkor most nem állnánk itt. Nem érezném, hogy annyira távol állunk egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem érezném, hogy felesleges küzdenem, de hogy bemagyarázod magadnak, hogy gyűlöllek? Idő kell, hogy megbocsájtsam az elvesztésüket. A haragom nem vész el egyik pillanatról a másikra, de te nem közelítesz, csak ellöksz. Minden rohadt segítséget megadtam neked, még azt is magamra vállaltam, hogy elmenjünk szakemberhez. Talán egy pszichiáter segítségével sikerült volna már feldolgoznunk ezt a tragédiát, de elhatárolódtál. A tested… - tekintek végig rajta, de nem lenézően, még undorodva sem.
- Terhes voltál, elvetéltél. A hegek megmaradnak, de attól még…ha csak egyszer is vetted volna a fáradtságot, hogy megkérdezz… - odamegyek hozzá, és az arcára simítva a tenyeremet magam felé fordítom, hogy ne tudja elkerülni az átható kék pillantásomat.
- Most nem itt tartanánk. Nem undorodtam sohasem tőled. – suttogom kettőnk közé, és lehajolok, hogy felvegyem a leejtett ruhadarabjait, és a kezébe nyomjam. Már nem mondok többet, csak hátat fordítok neki, és elindulok kifelé a tönkretett jövőnk roncshalmazaiból…

Daniel & Lilian

- Megnéztem. Minek mentsvár? Semmi sem fogja őket visszahozni, a szoba sem, ami az övék lett volna. – Nem csak ő készült az érkezésükre, de jelen pillanatban értelmét nem látom, hogy ezzel előhozakodjak, hogy bármit is mondjak. Úgyis én vagyok a hibás, nemde? Hogy a házasságunk még nem roncshalmaz? Erre azért kénytelen vagyok hallatni egy fájdalmas felhorkanást. - Én sodrom oda? ÉN? Te eszednél vagy? Merő képmutatás, hogy valaha segíteni akartál, ha akartál volna, nem vádolnál a mai napig azzal, hogy megöltem a gyerekeinket. Te egy pillanatig sem támogattál, csak hibáztattál. Ennyit arról, ki tesz tönkre mit. – Már rég nem vagyok az a végtelenül megértől, bájos nő, aki egykor voltam, már visszamarok, ha bántanak, márpedig ő pusztán azzal is megteszi, ahogy rám néz, és erről attól tartok, a leghaloványabb fogalma sincs.
- Érezd csak. Ettől is megy? Hogy a falnak nyomsz? Hogy erőszakos vagy? Ettől férfibb vagy? Tudod, egy férfi nem attól férfi, hogy tudja használni a farkát. Attól lesz, hogy ő a biztos pont, hogy támaszt nyújt, biztonságot. – Lehet találgatni, miként éltem én meg az elmúlt hónapokat. Bizony, határozottan nem jól, nem csak benne gyűltek sérelmek, hiába hiszi azt, és bár már rég eljutottam arra a pontra, hogy csendes fulladásra ítélem önmagunkat, de most már képtelen vagyok befogni a számat.
- Azzal. Annak nem gond, hogy széttegye a lábát egy idegennek. – Tisztában vagyok szavaim súlyával, de nincs mit tenni ellene, a helyzet jelenleg ez, és ha teljesen őszintének kellene lennem, nem fogadnék arra, hogy valaha javulni fog. Mitől is tenné? Szerinte én gyilkos vagyok, szerintem meg ő érzéketlen pöcs, aki bár azt hangoztatja, hogy mindent megtett, és próbált segíteni, ez eleve halálra ítélt gesztus, amíg engem hibáztat. Magának hazudhat, sőt, tulajdonképpen nekem szintén, úgyis mindegy már, nem igaz?
- Egyébként, csak egy apró kérdés, Daniel… Az elmúlt hónapok alatt eljutottál addig, hogy elolvasd az elejétől a végéig az összes jelentést a történtekről? Gondolom nem… mert elárulom neked, Daniel, hogy a lámpa zöld volt, nem voltam szabálytalan egyetlen kurta pillanatig sem, és az elemzések szerint mindegy volt, milyen szögben jött volna nekem az a részeg disznó, aki átment a piroson. De hála neked, egyetlen egyszer sem jutottam arra a pontra, hogy ne okoljam magam, mert elég csak rád néznem, és ezt látom… A kimondatlan vádat, a haragot. Áltasd csak magad azzal, hogy minden rohadt segítséget megadtál nekem, minden értelmét vesztett kapálózás csak, ha az, aki a segítő kezet nyújtja, engem vádol. – Csóválom meg a fejem, lehet úgy nézni, ahogy ő teszi, és megértem, hogy számára ez az egyetlen fájdalmas igazság létezik, sőt, azt sem remélem, hogy az én nézőpontom valaha eljut teljes valójában hozzá, főleg nem ilyen dühtől csöpögő, ellenséges környezetben. Ettől még a világon semmi sem fog helyre jönni, vagy változni, én magam végképp nem.
Legszívesebben elhúzódnék tőle, de nincs hová mennem, és kénytelen vagyok a lélektükreibe nézni, mit számít, hogy az én pilláimon még ott rezegnek gondterhes könnycseppjeim.
- Dan… pontosan ugyanitt tartanánk. – Már, hogyha bármi is eljutott hozzá az előzőekben ejtett szavaimból, érteni fogja, mire gondolok. Ez a házasság nem a szexualitás hiányától emésztődött fel, ez az érzelmek totális hiányától, a meg nem értéstől, a vádaskodástól a valódi egymásra támaszkodás helyett.
- Ne hazudj… nem pusztán fizikailag lehet undorodni, lelkileg is. – Kellene folytatnom? Kötve hiszem. Ugyanakkor azt sem kérhetem, hogy értsen meg, hogy jöjjön rá, nem arra volt szükségem, hogy segíteni próbáljon, nekem sokkal inkább arra lett volna, hogy egyszerűen ott legyen, hogy megértsen, hogy együtt küzdjünk meg az egésszel, és ne érezzem elítéltnek magam.
- Csak… találd ki, hogy valaha meg tudsz-e bocsájtani, ha nem, akkor tedd, amit tenned kell. – Ismerem, biztos vagyok benne, hogy eszébe jutott a válás. Feltartani azonban nem fogom, csak belebújok a blúzomba, és a ruhakupacra heveredek, azt sem bánom, hogyha itt nyom el az álomtalan álom, akkor legalább látszólag nyugodt lehetek, ha már a lelkem sosem szabadul.

- Daniel Lawrence akarja-e az itt megjelent Lilian Collins-t? Elfogadja-e törvényes feleségéül? – a pap hangja nem is számít. Hetek óta tűkön ülök, mert egy időre távkapcsolatban kellett léteznem a másik felemmel. A leánykérés alkalmával láttam utoljára, és annak is bíz már legalább két hónapja. A munkám elszólított az Öreg kontinensre, így ebben az átmeneti állapotban kellett élnünk. Nem hittem volna, hogy kibírjuk, de mégis megtörtént, és most itt állunk a rokonaink, és a barátaink előtt, hogy örök hűséget fogadjunk a másiknak. Az éjszakába nyúló skype beszélgetések, a több órás telefonhívások az előkészületek miatt megnehezítették az elmúlt két, illetve három hetet, de le a kalappal a mennyasszonyom előtt. A fátyol még elrejti az arcát, de tudom, hogy kit készülök elvenni ebben a pillanatban. Az első találkozásunk alkalmával is tudtam már, hogy ő lesz az a nagybetűs NAGY Ő. Kissé szeleburdi, kissé szeszélyes volt, de tudtam, hogy hozzám tartozik. Könnyedén találtunk rá a másikra, és onnantól kezdve nehezen is szakadtunk el a másiktól. Beleszerettem, és a világ összes pénze se lett volna elegendő, hogy kifejezzem az iránta való érzéseimet. A hagyományoktól kicsit eltér, hogy nem láthatom a barnászöld íriszeit, de mindkettőnk családja katolikus hitben nevelkedett, így a szüleink miatt vállaltuk ezt is. A szívem a torkomban dobog, de végül rám talál a bátorság, és a templomban összegyűlt emberek előtt, határozottan ejtem ki azt az egy szót.
- Igen, akarom. – a pap most felé fordul, és elregéli ugyanazt a kérdést. A két húgom mellettem áll, és lélegzet visszafojtva várják a leendő sógornőjük válaszát. Az „igen” elhangzása után megnyugszom, és könnyedén döntöm hátra a vékonyka anyagot. A fátyol alól feltűnik az ismerős szempár, és egy balga mosolyt ejtek meg felé.
- Ezzel a gyűrűvel fogadom, hogy hűséges férjed leszek, Isten ajándékait nem tagadom meg tőlünk, és ha eljön az ideje, akkor egy családdá fogunk válni. – kicsit remeg a kezem, de Lily jelenléte szerelemmel tölt el. Felhúzom az aranykarikát az ujjára, és ezt a mozdulatot megismétli ő is.
- A katolikus egyház által rám ruházott hatalmamnál fogva férjnek és feleségnek… - már csak azt hallom, hogy megcsókolhatom az arát, így nem is tétlenkedek. Az ajkaihoz hajolok, és lehunyva a szemhéjamat, rövid, de annál sokkal, mélyebb jelentőségtartalommal bíró csókban forr össze a két száj. Ő már az enyém, hozzám tartozik.

Az emlék elevenen kúszik be a látóterembe, ahogyan közelebb hajolok Lilyhez, és a keserűségtől megtört hangját hallgatom. Borzalmasan megváltoztunk, és hiába keresem a szeretett nőt, mintha már nem is létezne. Hol van már az a szerelem, ami hét éve hozzáköt? Csak a lemondás, a fájdalom sugárzik felém. A düh, és a bosszúvágy. Nem akartam erőszakos lenni vele, még bántani se akartam. Hallgataggá tesz a támadás, és el is lépek tőle, de nem áll le. Levetkőzik, megmutatja, hogy mit tett vele a baleset. Hónapok óta nem láttam meztelenül a feleségemet, így újabb tőrdöfés számomra, hogy ennyire kiszolgáltatottá válik, miközben méregként mártja a szívembe a kést. Tudom, hogy hazudok, tudom, hogy tévhitben tartom őt, és magamat is. A szerelem ugyan nem múlt el, de úgy érzem, hogy a mostani szakadékból már nem tudunk kimászni. A valóság sokkal rosszabb, és bár…bár ne tartanánk itt. Visszanyelem a megkeseredettséget, mert bármit mondok már neki, az nem használ. Mikor lettünk két idegen? Nessie és Ben elvesztésének napján. A többieknek még szívhangja se volt, így a reménykedés sem volt akkora, mint náluk. Az időben visszarepülök a bejelentésig, és még szarabbul érzem magam. Féltünk mindketten…négy baba ment el. Nem is egy vetélésen voltunk már túl, de úgy tűnt, hogy amiről álmodunk, most tényleg valóra válhat. Vág, tép, mar. Egy jó ideje már nem is figyelek rá, mert feladtam a harcot, amit egyedül vívtam. Nem hibáztattam végig, akartam nyitni felé, de ellökött. Mielőtt elhagynám a szobát, még gyengéden simítok végig az arcán, de az utolsó mondat befejezése ott lebeg közöttünk. Megtorpanok, és visszanézek a feleségemre.
- Lily fogalmam sincs, hogy megtudok-e neked bocsájtani. Nem undorodom tőled, csak már nem talál azt a kapcsot, ami hozzád kötne. Nevethetsz érzéketlen pöcsnek, és megtehetsz bűnbaknak is. Túl sokáig játszottam a megértő férjet, ott voltam neked az előző babák elvesztésénél is, de most valahogyan kizártál, és eldöntötted a baleset után, hogy nem kellesz nekem. Nem csak azért nem tudok neked megbocsájtani, mert elmentek a babák… - hallgatok el egy pillanatra, és teljesen halkan folytatom. – ...hanem mert kizártál. Nem akartad, hogy melletted legyek, nem vágytál a közelségemre. Egy idő után feladtam. Közös átvészelést akartál? Lily, nemcsak te veszítetted el őket, hanem én is, és amikor a kezemet nyújtottam, nem kellettem. Mit vársz? Ebben a helyzetben nem maradhatunk, egyértelmű. – tekintek körbe a szobán, aztán rajta pihen meg a pillantásom.
- Talán jót tenne, ha elköltöznék egy időre. Döntsd el, hogy képes vagy-e megint a feleségem lenni, mert nemcsak nekem van gondolkodni valóm, hanem neked is. – megigazítom a jegygyűrűmet, és elindulok a hálónk felé, hogy összeszedjem a cuccaimat.