Vendégszoba (Tim szobája)

Szorosan össze zárom szemhéjaimat, miközben némán fohászkodom magamban Istenhez, bárkihez vagy bármihez ami segíthet, hogy az eredmény ne legyen pozitív, újfent. Míg eltelik az a két perc, nem vagyok hajlandó kinyitni mogyoróbarna íriszeimet, nem vagyok hajlandó tudomást venni a tényekről. Aztán valahogy erőt veszek magamon, egy hangos sóhaj kíséretében megpillantom, és a francba is, ott van az a bizonyos két csík, mérgesen dobom le a többi tízen valahány darab közé a terhességi tesztet, ahogy a tükörben szembe találkozok saját képemmel és ha ennél sápadtabb lennék már rég nem lélegeznék. Összevont szemöldökkel kapom fel a vezetékes telefont és tárcsázom a gyógyszertár számát ahonnan ezeket vettem.
-Jó… jó reggelt, asszonyom, csupán egy … öhm barátnőm kért meg, hogy érdeklődjek, ezek a tesztek mennyire pontosak, ha mondjuk vásárolt belőle, nem is tudom tízet és… mind a tíz pozitív lett?- másik kezemmel a kagyló szélét szorítom, ujjperceim kifehérednek olyan erővel teszem mindezt, amíg a gyógyszertáros nő válaszát hallgatom, végül elkeseredve teszem le a pultra. A francba, kezdem úgy érezni magam, mint valami nevetséges, amerikai filmben, amiben a csaj életében először fekszik le valakivel, és hát… akkor is bekapja a legyet. Azt hiszem sikerült bekapnom a legyet… elég rendesen. Megmosom hideg vízzel az arcomat, nem tudom, most mit kellene tennem, teljesen kétségbeesem. Beszélnem… beszélnem kéne valakivel azt hiszem, de kivel kéne? Nem, mégis hogyan tudnék beszélni arról bárkivel is, hogy idióta vagyok? Magamra rángatom egy királykék színű pántos ruhámat, csokoládé színű fürtjeimet laza lófarokba kötöm és magamra húzom barna csizmáimat. Éhes vagyok, ennem kell valamit, muszáj ennem. Ezzel elindulok a konyha felé, hogy így is tegyek, útközben elhaladok Tim átmeneti szobája mellett, halkan oda lopózom, majd az egyik fülemet rátapasztom az ajtóra, nem mintha a vastag bükkön keresztül hallanám is, hogy ébren van-e már, de nem nagyon hallok semmi neszt. Tudom, hogy hülyeség, de ez egy kicsit mintha lenyugtatna, így nyugodtabban térek be a konyhánkba. Anya szerencsére korán elment dolgozni, nagyon korán, így vele most nem kell szembe sülnöm. Mindig sokat dolgozik, egyedül nevel, de azért mindig gondoskodik arról, hogy együtt is tudjunk lenni, leginkább hétvégente. Nagyon menő és klassz, New York egyik legjobb nyomozója, ezt állíthatom, és nem, nem azért mert a lánya vagyok, sokkal inkább amiatt mert tényleg piszok jó. Az édesapámmal azt hiszem nincsenek olyan jóba, apa sajnálja, hogy így alakult, és hogy az ő ideje is kevés, két vagy három hetente eljön hozzám, de az ő ideje se túl sok, bár ha azt nézzük, hogy híres futball játékos, akkor ez is érthető. Tudom, hogy mindketten nagyon szeretnek, csak kevés az idejük. Kinyitom a hűtő ajtaját, de amint ránézek bármilyen kajára elkap a heves hányinger és inkább megragadom a narancslét, meg egy üveg poharat, oda sétálok az asztalhoz, majd töltök magamban, Tim kap tíz percet, hogy elő kászálódjon, különben ébresztem. Tim a szomszéd srác volt eddig, régebben a szomszédunk volt, és anya nem igazán bírta akkoriban sem, amolyan igazi balhés fickó, akit nem igazán izgatott mást, csak a foci, de hát texasi, mit várunk? Én már akkor is felfigyeltem rá, mióta megláttam azóta rajongtam érte, már kislánykorom óta, mióta az eszemet, tudom. Aztán egyetemre kellett volna mennie, de történt vele illetve a családjával egy autóbaleset, és elvesztette őket, mindenét, szó szerint hajléktalanná vált. Ez két hónapja történt, könyörögtem anyának, hogy fogadjuk be, legalább addig míg lábra nem áll, nos, anya ha nehezen is de végül beleegyezett. Igaz Tim még mindig gyereknek tekint, vagy… a kishúgának azt hiszem, tehetek bármit is. Legalábbis addig az estéig, egy hónappal ezelőtt. Nem tudom hogyan történt, vagy miként de egyszerűen megtörtént, a részletek ködösek pedig bennem nem is volt alkohol, csak ő benne, és mire észbe kaptam, már nem is voltam szűz. Az utána következő napok még rosszabbak voltak, én zavarban voltam, szégyelltem magam, míg ő… nos szerintem neki bűntudata lehet, vagy ilyesmi, mert elég távolságtartó, szóval minden még rosszabb lett mint előtte…
És nem tudok tovább ezen gondolkodni, mert léptek zajaira leszek figyelmes. Épp a narancslevem utolsó kortyait tuszkolom le  a torkomon amikor megpillantom, egy pillanatig ajak harapdálva bámulom. Ahogy megcsapja az orromat az eddig kellemes parfümjének az illata, most nem azt váltja ki mint eddig, sokkal inkább ugyan azt mint az ételek látványa.
-Elnézést,- sziszegem mérgesen ahogy tenyeremet a szám elé kapva futok be a legközelebbi mosdóba, hogy kiadjam a narancslevemet.

R ebecca már megint befoglalta a fürdőt. Én tényleg nem értem a lányokat, hogy minek szépítkeznek meg készülődnek annyit reggelente. Elvégre nem buliba készülnek, hanem az iskolába... legalábbis elvileg. De mind úgy tesz, mintha minimum a Miss Universe szépségversenyén kellene megmutatnia magát. Tudhatnák pedig jól, hogy a kinézet nem minden; már ha hosszútávra terveznek párkapcsolatot és nem egyetlen éjszakára. Miatta fogunk mindketten elkésni, de nincsen kedvem bekopogni hozzá hogy megtudakoljam tőle miként is áll a dologgal. Azóta az ominózus este óta próbálok távolságot tartani tőle és egyszersmind nem megbántani ezzel egyidejűleg. Hiszen kedvelem, szinte olyan nekem már mint egy második kishúg. Egy nagyon dögös, veszettül gyönyörű kishúg. Hirtelen ömlik agyamba annak az éjszakának az alkoholmámoros emléke, a lopott csókok, a tiltott ölelések... egyáltalán nem terveztem vele én ilyet. Eszem ágában nem volt visszaélni a vendégszeretetével. De tényleg, magam sem értem miért történt mégis meg.

Mostanában a szokásosnál is jobban szét vagyok csúszva. Pánikrohamok, szorongás jellemzi az éjjeleimet és kezd komolyan eldurvulni a dolog. Nem csak rosszakat álmodok. Olyanokat álmodok a balesetünk éjjeléről; hogy ordítanom kell, hogy felébredjek. Néha úgy érzem, sosem fogok felébredni belőle. Hogy én is odabent fogok elégni az autóban a többiekkel együtt. Ilyenkor mindig Rebecca rohan át hozzám a szomszéd szobából és nyugtatgat, mert én félelmemben továbbra is ordítozom a lány karjaiba kapaszkodva. Jó időbe telik, mire meg tudok nyugodni teljesen ilyenkor. Utálom, ha tehetetlennek érzem magam... gyengének, gyűlölöm ezt az érzést. Haraggal és keserűséggel tölt el. Mintha nem volna elég már önmagában a tény, hogy elárvultam teljesen. Ezen nem segít az iskolai pszichológus, az ital azonban igen. Egyszerűen kevésbé sz@r tőle, ha annyira szétcsapom magam; hogy arra sem emlékszem maradéktalanul, hogy mit is műveltem az éjszaka. Vannak rossz napok és kevésbé rosszak. Olyan kicsit, mintha poszttraumás sztresszben szenvednék, de ezt az állapotot nálam csak bizonyos dolgok és tárgyak váltják csupán ki.

Mint például az autók vagy a tűz látványa, attól teljesen leblokkolok. Újabban a robbanásokat se komálom, így leszokóban vagyok az akciófilmekről mert minden egyes alkalommal szinte összecsinálom magam tőle, ha meglátok egy-egy ilyen jelenetet. Tudom én, hogy az csak film és nem a valóság, de akkor sem bírok másként tenni, a testem függetleníti magát az agyamtól, önálló életre kelve és ez rémesen dühít. Nem akarok így maradni örökre, ám fogalmam sincsen hogy miként dolgozhatnám fel a történteket. Bűntudatom van, pokoli bűntudatom amiért én - aki fittyet hányva a szabályra nem volt bekötve és kirepült a kocsiból - túléltem, míg a többiek nem és bent égtek. A pszichológus szerint meg kéne bocsássak magamnak, attól jobb kéne legyen. De én nem akarok megbocsátani magamnak, valahol megérdemlem ezt azt hiszem. Nekem is ott kellett volna maradnom, nem lett volna szabad túlélnem a dolgot. Pláne nem ilyen minimális sérüléssel. Igaz, hogy a sportkarrierem bánhatja a dolgot amiért vérzik is a szívem; de mégis, talán ha minden csontom összetörik... de nem, még akkor se lenne egyenértékű a történtekkel.

Hiányoznak, minden egyes nap pokolian hiányoznak nekem. Rémesen egyedül vagyok és talán ezért gyengültem el, mostanában több a gyönge pillanatom mint az eddigi 24 évem alatt összesen bármikor máskor valaha volt. Talán ez volt az oka, amiért engedtem a lány félénk ám mégis rámenős próbálkozásának, nem törődve a korkülönbséggel, a józan ész diktálta erkölccsel. Az előző próbálkozásától szó szerint inamba szállt a bátorságom és a szobámba menekültem azután, hogy úgy tűnt nem érti meg ő még gyerek és ez nem helyes. Azonban másodszorra már egyenesen a szobámba jött be, így nem igen volt hová menekülnöm előle. Meg amennyire be voltam már b@szva nem is akartam, hogy őszinte legyek. A gátlásaim, a félelmeim az ital hatására köddé váltak és szinte úsztam a semmiben olyan könnyűnek éreztem magam. Meg persze magányosnak is, az utóbbi időben csak sajnálkozó tekintetek vettek körül és már marhára elegem volt belőle. Üdítően hatott a lány társasága, bár nem tudom hogy voltam képes vele társalogni csatak részegen, mielőtt végleg egymásba gabalyodtunk volna.

Ami nyilván, ha józan vagyok nem történhetne meg... de így még óvszerre se volt gondom, egyszerűen csak tettem, amit akkor és ott úgy éreztem meg kell tennem vele. Nem lepődtem meg azon, hogy én vagyok neki az első. Hisz oly fiatal még 17 sem múlt, a tojáshéj még bőven ott azon a formás és feszes kis fenekén, amit megragadtam akkor éjjel. Az anyja nem volt otthon, miénk volt a ház, szóval képzelhetitek alaposan kirúgtunk a hámból mindenféle értelemben. Régen nem éreztem már ezt, s talán csak az alkohol tette; de felejthetetlen élményekkel lettünk mindketten gazdagabbak úgy hiszem. Azonban másnap, amikor megjött a kínzó másnaposság és a felismerés, hogy mit tettem... komoly bűntudatom támadt. Nem akartam kihasználni Rebeccát egy másodpercig sem. S talán épp ő használt ki engem, a törvény ezt még mindig liliomtiprásnak hívja akárhogy is nézem hiszen a lány még nem töltötte be a 17-et míg én már jócskán túlléptem a 21-gyet. Szóval próbáltam a dolgokat elsimítani a lánnyal, kerültem és igyekeztem távolságot tartani tőle, de mégsem bántani meg. Ugyanakkor az anyjának talán gyanús lett volna, ha hirtelen szóba sem állok vele így lényegében minden maradt a régiben és többet nem emlegettük fel a történeket.

Elkalandozott gondolataimból a lány riaszt fel, amikor megjelenik a királykék színű pántos ruhájában, összefogott hajjal. Egész elragadó így, bár az a lábbeli amit felvett egyáltalán nem illik ehhez a szereléshez. Az egyik távolabb eső székben ülve, vigyorogva figyelem a lányt aki nekiáll a hűtőt kiberhálni, rólam tudomást sem véve. Végül egy narancslé nyeri el a hölgyemény tetszését, és kitölt magának egy pohárral. Úgyhogy idejét látom annak, hogy amikor már a narancslevének végénél jár torokköszörüléssel jelezzem ittlétemet számára.
- Jó reggelt! - Köszöntöm mosolyogva, de amikor én is közel lépek hozzá és a hűtőhöz, hogy kivegyek én is valami innivalót belőle a lány úgy viharzik el, mint akit leforráztak. Meg sem áll a fürdőszobáig, én pedig rosszat sejtve megyek utána. Ez már nem az első reggeli rosszulléte, s bár nem értek a bioszhoz túlságosan - inkább csinálom mint tanulom - azt azonban én is meg tudom állapítani, hogy ez nem mezei rosszullét, mikor elcsapod a hasad. Ez valami más lesz kérem szépen. - Becca, mond jól vagy? Becca! Válaszolj kérlek, vagy rád töröm az ajtót máskülönben! Engedj be! Hallod? - Kérdezem tőle, miközben az ajtón dörömbölök veszettül. Nem nyitnék rá soha, elvére úriembernek neveltek; de aggódom érte. Ha sokáig nem fog még válaszolni és nem tudom meg, hogyan is van tuti rányitom az ajtót.

Még mindig le vagyok döbbenve, el vagyok varázsolódva attól a felfedezéstől, amit egy órája tettem, mikor a tizedik tesztre pisiltem rá, és kiderült a tizedik után is, hogy hát terhes vagyok. Nem tudom, hogy ez mit jelent igazán, mármint mindenkire nézve mit jelent, mert hát sajnos ez mindenkire hatással lesz. Nem is tudom hogyan történt az egész, igazából amióta ide költöztek már azóta rajongok Tim-ért mindig felnéztem rá, és már azóta szerelmes voltam belé, kölyökkorom óta. Viszont azt is tudtam, hogy nem akarok olyanná válni mint anya meg apa, semmilyen mértékben sem. Hiába tudtam, hogy szeretik egymást, nem akartam úgy járni mint anya és nem akartam egy focista férjet magamnak. Igen, tudom jól, hogy nagyon ellentmondásos vagyok. Azt sem tudom, hogy mi is az amiért pontosan ennyire rajongok Tim-ért, azt hiszem az, hogy akár milyen balhés és csajozós is, de a szíve a helyén van. És amikor két hónappal ezelőtt autóbalesetet szenvedett akkor elvesztette mindenkiét, a húgát, és a szüleit is. Szó szerint az utcára került, és mivel nekünk amúgy is volt egy üres szobánk, ami vendégszobaként szokott funkciónálni, vagy apa ha néha itt alszik akkor ő foglalja el. De most egy másik államban dobja éppen a labdát, így egy darabig nem fog haza látogatni, meg anya amúgy se szereti nagyon ha itt van, nem tudom miért. Szóval könyörögtem anyának, hogy vegyük magunkhoz, legalább addig míg rendbe jön és össze tudja kaparni magát. Végül anyu nagy nehezen, de belement, mindez két hónapja történt. Akkor nem bírtam vissza fogni a véremet, a vágyaimat, és egyik reggel egyszer csak szájon csókoltam őt. Nem is tudom mit vártam tőle, vagy az egész helyzettől, hiszen világéletemben csak egy gyereknek, a húgának tartott, és amióta elvesztette a sajátját hát a helyzet még rosszabb lett, mert még inkább úgy viszonyult hozzám, mint egy kishúghoz. Kár, hogy én soha az életben nem tudnék úgy tekinteni rá, mint a bátyámra, sokkal másféle érzések szoktak el lepni ha rá gondolok. Aztán egy hónappal ezelőtt éppen tanulni próbáltam, de nem sikerült mert Tim, gondolom én az alkohol mennyiség hatására, amit elfogyasztott nagyon hangosan hallgatta a zenét, átkopogtattam hozzá, és amikor meghallottam azt a szexi, texasi akcentusát, a matekot teljesen elfelejtettem, végül elkezdtem beszélgetni vele, mert láttam, hogy nagyon ki van. Habár nem tudom hogyan volt képes rá, hiszen nagyon durván be volt rúgva, alig forgott a nyelve. Egy pillanatban ismét elkapott a hév, nem tudom honnan merítettem bátorságot, de szó szerint rá másztam, és talán én lepődtem meg a legjobban amikor viszonozta, sőt nem hogy viszonozta, de olyan heves volt, teljesen kiment a fejemből, hogy még csak nem is vagyok tizenhét, hogy ezt a törvény bünteti, hogy még szűz vagyok, és nem így kellene, egy „éjszaka” alatt megtörténnie. De megtörtént, és azóta még távolságtartóbb lett mint eddig. Bár még mindig ő visz suliba minden reggel, és általában ő is szokott értem jönni. És talán emiatt lehetséges, hogy nem tűnt fel, hogy a konyhában ücsörög már amikor beléptem. Csak akkor veszem észre amikor hanggal megpróbálja a tudtomra adni jelenlétét.
-Jó? Nincs ebben a reggelben semmi jó,- sziszegem ahogy kiittam az utolsó kortyot is a poharat az asztalra vágom. Amikor megközelít a parfümje azonnal megcsapja az orrom és heves hányingert kelt bennem, gondolkodás nélkül rohanok a fürdőbe. Hallom, hogy dörömböl, kiabál, de nem foglalkozom vele, kiadom a narancslevem, utána alaposan megmosom tejfehér arcomat és fogaimat. Végül veszek egy mély levegőt és csak ezután nyitom ki az ajtót.
-Jól vagyok, csak elrontottam tegnap este a gyomromat, nem kellett volna azt a pizzát megennem. - felelem neki szem forgatva ahogy elhaladok mellette,- ha sikerült elkészülnöd esetleg indulhatnánk, nekem iskolába kell mennem,- vágom oda neki talán túl barátságtalanul is. Pár hete iszonyú ingerlékeny vagyok, anyától emiatt már kaptam, de most nem vagyok képes vissza fogni magam, azóta nem, hogy kiderült reggel az igazság.

I gazából, amióta beköltöztem a Woods házba Jocelyn jóindulatát úgy érzem folyamatosan ki kell vívnom. A nyomozónő komoly fenntartásokkal viszonyult irányomba, ami igazából nem is csoda. Szomszédok voltunk közel 15 év óta úgyhogy bőven tudja, látta milyen is vagyok a legrosszabb napjaimon. Priuszom ugyan még nincsen, de világossá tette számomra jobb lesz, ha összekapom magam és befejezem az egyetemet különben sanszos, hogy elkallódom és ahhoz ő nem kíván asszisztálni. Azonban én jelenleg még nem tudok túllátni a gyászon, a veszteségen; az életem kisiklott a biztos, megszokott medréből és nem igazán sikerült még visszatalálnom. Egyszerűen nem érdekel semmi, nem érdekel senki... néha még önmagam sem. Pedig érezhetném úgy is, hogy megfogtam az Isten lábát; elvégre tényleg törődnek velem holott senkijük se vagyok és hát Owen Nathan Woods családjánál lakom. Ha nem tudnád, ő minden idők egyik legjobb amerikai focistája és nem mellesleg a példaképeim egyike... miatta kezdtem el focizni egyáltalán, olyan akartam lenni mint ő. És célul tűztem ki magam elé, hogy megdöntöm a rekordját. Azonban a balesettel ez is kútba esett. Az orvosok ugyanis nem kecsegtettek sok jóval, abba kéne hagynom a sportot különben taccsra fogom vágni magam igen fiatalon. Ez minden profi, sportolásból megélni szándékozó rémálma szerintem.

Már 2 hónapja tengődök a Woods családnál, bár lényegében csak átköltöztem a szomszédba. Nem bírtam volna otthon maradni, abban a házban ahol minden a családomra emlékeztet. Más talán épp fordítva tenne és ki sem mozdulni onnan, próbálná még közelebb érezni magához őket. Én azonban nem ilyen vagyok. Megrettentem, magamba fordultam a történtek hatására, egyszerűen a bűntudat nem hagy nyugodni... a túlélők bűntudata. Ráadásul mivel nem volt semmilyen jövedelmem a sportösztöndíjamat leszámítva, így nem tudtam azt a nagy, családi házat sem fent tartani. Még összepakolni se voltam képes a dolgaikat egyedül, ha nem segít Becca anyja, nem hiszem hogy valaha is elkészülök vele. Félreértés ne essék, nem a rendetlenség miatt nem akartam pakolni. Egy tisztaságmániás anya mellett az ember hamar megtanul rendet tartani férfi létére is maga körül; hiszen nem akartam, hogy 2-3 kört kelljen futni minden alkalommal amikor anyámnak takaríthatnékja támad és azt akarja csillogjon-villogjon minden. Sokkal inkább úgy éreztem, hogy minden kis apró emléktárgyhoz ragaszkodnom kell és nem vagyok képes kidobni semmit sem. Tény és való, hogy nagyon hálás vagyok Jocelynnak minden segítségért, ingatlanost is ő szerzett, a dobozaimat is áthozhattam nemcsak a vendégszobába, hanem a padlásra is eldobozolhattam a családom emlékeit, amit mindenképpen meg akartam tartani.

A vendégszobát már jól belaktam az elmúlt időben, bár még tele van a dobozaimmal és a poszterek nincsenek a falon, mégis kifejezetten úgy néz ki, mintha az én szobám mása volna. A családomtól egy-egy, az illatukkal teli ruhadarabot is magammal hoztam; persze ilyen átlátszó, légmentesen zárható fóliazacskóba csomagolva. Ugyanis féltem tőle, hogy elfelejtem milyen is volt az illatuk; meg akartam őrizni őket, az emléküket. Így is nagyon sok mindenről kellett lemondanom a dobozolás során, erről már nem akartam. Szükségem volt rá, hogy néha kibonthassam Lissy vagy anyu kis zacskóját és egy-egy szippantás erejéig olyan volt ismét, mintha velem lennének. Talán picit szentimentálisnak vagy férfiatlannak hathatok most ettől, de én nem így tekintek rájuk, sokkal inkább emlékekként. Fogalmam sincsen, hogy miként fogom összekapni magam vagy suli mellett munkát vállalni egyáltalán mikor még most is lábadozom... de egy biztos, feladni nem fogom tűnjön bármilyen nehéznek vagy bizonytalannak is a jövő. Gondolataimból a konyhába érkező lány szakít ki, - mostanság elég gyakran mélázom el mindenfélén, korábban egyáltalán nem voltam én ilyen filozofálgatós - de úgy tűnik határozottan nincsen jó kedve. ~Csak nem megint bal lábbal kelt fel?!~ Tűnődöm, az utóbbi időben ugyanis kifejezetten sokszor borongós a lány hangulata. Már az is felmerült bennem, hogy talán a köztünk történtek miatt neheztel rám és ezért ilyen.

- Hú, de morgós medve ma reggel valaki. Csak nem matek TZ-t írtok megint, hogy így kivagy? - Érdeklődöm, mögé lépve és a hűtő és közém szorul. Azonban amikor elrohan a fürdőbe a szájára tapasztott kézzel rosszat sejtve követem. Nem vagyok orvos, de hülye sem. Nagyon rossz érzés kezd úrrá lenni rajtam, amolyan gyomorban gombóc növekedős fajta. Csak reménykedni merek, hogy tévedek. Azonban hiába szólongatom vagy dörömbölök a fürdő ajtaján, nem nyitja ki. Hallom, hogy valószínűleg épp most adja ki magából a gyomra minden tartalmát. ~Ez nagyon nem lesz így jó.~ Konstatálom, majd benyitok az ajtón egy hatalmas lendülettel - készen arra is, hogy akár rátörjem ha bezárta - ám már a fogát mossa. Karba font kézzel és felhúzott szemöldökkel állom útját. - Nem, egyáltalán nem vagy jól Rebecca. Az elmúlt 2 hétben ez már a negyedik ilyen alkalom, ráadásul tegnap is ugyanezt játszottuk végig reggel. Legalább nekem ne hazudj, kérlek! Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! Falfehér vagy megint, ebből ma tuti nem lesz iskola... - sóhajtok egy nagyot a hajamba túrva - ... azt hiszem egyikünknek sem. Beszélnünk kell! Most! Nincs apelláta! - Teszem hozzá és hallhatja komoly vagyok, véresen komoly. - Ki vele mi bajod?! - Nem tudom kimondani, nem vagyok képes megkérdezni tőle hogy terhes-e. Nagyon remélem, hogy nem. Ez most tényleg nem hiányzik még a nyakamba a sok sz@rság mellé pluszba. Az apja meg az anyja is ki fognak herélni, ha mégis beütött a krach. De mostanában olyan ingerlékeny lett, a hangulata akár az áprilisi időjárás. Rosszat sejtek.

Hiányzik apa nagyon, azt hiszem elmondhatom, hogy nekem vannak a világ legjobb szülei, habár nincsenek együtt, és biztos vagyok abban, hogy szerelemgyerek vagyok annak ellenére, hogy nem is számítottak rám. Anya és apa elég jól kezelik a szitut, és apa még mindig törődik anyával és velem, egyszerűen imádom őket. Anyu egy veszélyes nyomozó itt, a rendőrségen, apa pedig menő focista, menő és nagyon király, ezzel keresi a kenyerét, a gyerektartásnál sokkal többet ad, minden héten elvisz vásárolni engem. Nem mintha annyira izgatna a shoppingolás, sosem voltam az a pompom-girl -féle csaj. És hogy őszinte legyek nem is igazán akarok,  a hideg ráz ki a tőlük, és igen tudom, hogy a legtöbb pasi, sőt az összes pasi odáig meg vissza van értük. De ha már a pályán kell lennem, akkor inkább a rögbit dobálgatom és futkorászok, mint ugrándozzak más idióta csajok nyakában. Apa imádja az amerikai focit, már  a közép suliban is jó volt benne, és utána sem volt kérdéses, hogy ezen a pályán maradjon. Engem már egészen kicsi koromban megtanított ennek a sportnak a szeretetére, legalább olyan lelkesedéssel járok meccsekre, mint játszom. Csak azért nem játszom a sulinak a csapatában, mert… egy lányokat nem vesznek be sajnálatos módon, és kettő tudom, hogy nagyon veszélyes sport, és ha valami bajom esne anyáék azt nem élnék túl. Ezért sem gondolkodom ilyen dolgokon, azt hiszem inkább újságíró szeretnék lenni, de nem az amolyan pletyka féléből, komoly dolgokról akarok írni, megtörtént eseményekről, segíteni szeretnék az embereken, úgy értem azokon akik valójában rászorulnak nem pedig azok akiknek csak  a pénz a fontos. Lehet oknyomozó riporter leszek, még nem tudom, de szerencsére van időm, még két évem, hogy döntsek. Mármint ha nem bukok meg még ebben az évben, nem lenne valami jó pont. Eddig soha életemben még csak rossz jegyet sem szereztem, egyszer sem. Szeretek tanulni, művelődni. Erre, mióta Tim beköltözött a vendégszobánkba, azóta már három rossz jegyet is beszereztem, ha ez így folytatódik megbukom, de ha nem is, nem akarom, hogy rossz jegyek tarkítsák a naplót, akkor hamar javítanom kell, nem akarom, hogy ne legyen esélye, hogy esetleg nem nyerek felvételit a Columbiára, azt hiszem nem tudom mit tennék ha elutasítanának. Nem minden vágyam oda bekerülni és mindent meg is fogok tenni. Ami pár hete történt nem gondolok hibára, mármint évek óta szerelmes vagyok belé, Tim-be és bármit megtettem volna, hogy felfigyeljen rám, hogy úgy tekintsen rám mint egy nőre ne pedig úgy mint a kishúgára. Óh igen, szerintem még a lelkemet is eladtam volna érte, és amikor ez megtörtént, akkor az sem izgatott hogy csatak részeg, hogy alig bír beszélni a sok whiskeytől meg ki tudja mitől ami  a szervezetében volt, hogy nem hogy neki, de nekem se jutott eszembe semmi védekezés, csak arra tudtam gondolni, hogy azzal vesztem el az ártatlanságomat, akivel mindig is akartam, és ezért bármire hajlandó voltam. Aztán ma reggel rádöbbentem, a tizedik teszt után, hogy bizony annak az éjszakának maradt következménye, és alig majd egy órája tudom, igazán fel sem fogtam, tudtam, hogy ez gondot okozhat, mindenkire hatással lesz a családban, de még sem fogtam fel igazán, lehet sokként ért. Eszembe se jutott, hogy ez megtörténhet, hogy ez velem történik meg. A műsor minden reggel ugyan az, ismét vagy negyed órán keresztül hánytam, majd épp fogamat mosom, már kiöblítem a mentolos fogkrémet a számból, amikor hirtelen kinyílik az ajtó. Mérgesen kapok egy törölköző után, hogy nedves ajkaimat abba töröljem.
-Nem nem írok semmit sem,- sziszegem ahogy lecsapom a rongy darabot a kagyló mellé a márványból készült pultra.- nem mellesleg nem hallottál még intimszféráról a fürdőszobában, Egy lány vágya nem mindenáron mások előtt hányni, tudhatnád,- vágom oda neki. Úgy áll be az ajtóba mint valami clubkidobó, mire elkap  a hisztérikus röhögés, de ebben  a pillanatban  a legkevésbé nevetni van kedvem, így ajkamba harapva próbálom elnyomni magamban a vágyat. Bizonyára kezdek meghibbanni, vagy még mindig sokk hatása alatt vagyok, ami nem is olyan nagy csoda, azt hiszem, ha a helyzetet nézzük.
-Nem is tudtam, hogy orvosi diplomád is van, Jackson, mondom jól vagyok, csak lehet rossz volt a pizza, vagy náthás lettem, nem lettem halálos beteg vagy ilyesmi. És nem fogom ki hagyni a sulit nem lóghatok el, soha nem lógtam, és egy kis hányás miatt nem fogok orvoshoz rohangálni,- felelek neki minden egyes szavamat nyomatékosítva kiejtve. De szavai akaratlanul is újból kihúzzák nálam a gyufát és egyszerűen kirobban belőlem az igazság.
-Terhes vagyok, bassz'ki, az a bajom van, - sziszegem neki majdnem a képébe, és ezután átvonulok a szobámba, hogy felkapjam a válltáskámat és induljunk, mert tényleg elkésünk, vagyis én elkésem.

H iába játssza a mérges királykisasszonyt, ma ez nem az a nap, amikor nagy lóról beszélhet. Velem legalábbis semmiképpen. Ismerhet már annyira, hogy tudja milyen vagyok... nem viselem jól se a hisztit, se azt ha hülyének néznek. És ő most nagyon úgy fest annak próbál tekinteni.
- Akkor? Mi van? - Kérdezem türelmetlenül, karba font kézzel, bosszúsan. Egyáltalán nem tetszik, hogy így nekem támad holott csak segíteni akarok. - Mivel nem voltál hajlandó válaszolni, így nem tudtam jól vagy-e. Vagy már aggódnom sem szabad érted? - Tudakolom tőle sértetten. Néha olyan furák a lányok, főleg ha épp hangulatingadozásuk van. - Nem, de foghattam volna a hajad vagy valami... - Hallgatok el, mert hát felgumizta azt a szép hosszú haját... de akkor is, biztos érti mire célzok ezzel. Számtalanszor volt, hogy Lissyre is én vigyáztam és ha belázasodott én csináltam neki hűtőfürdőt meg hasonlók. Szóval segítenék én, ha hagyná; csak épp qrvára nem hagyja és ez bosszant roppantul. Meg az is, hogy titkolózik újabban. Korábban sosem tett ilyet és nem értem miért változott így meg.

Egyik szemöldököm rosszallóan emelkedik meg, amikor hisztérikus nevetés tör rá amiért elálltam az útját.
- Most komolyan, mi olyan vicces? - Érdeklődöm, mert nem értem. Komolyan, kedvem volna odatartani a kisujjamat és megnézni, ha azt meglátja azon is hahotázni kezd-e. A húgomnál rendre bevált és a végén már én is könnyesre röhögtem magam azon, hogy Elisabeth a feltartott, égnek meredő kisujjamon rötyög megállíthatatlanul. De azért Beccával ezt mégsem tehetem meg, hisz látom mennyire próbál ajkába harapva megálljt parancsolni a késztetésnek hogy továbbra is nevessen. - Ehhez nem kell orvosi diploma, ennyi erővel a homlokodra is írhatnád alkoholos filccel hogy rosszul vagy. Mázli, hogy anyukád már hajnalban elment és nincsen itthon; különben most ő kérne számon és nem én. - Hogy miért érzem úgy, hogy vigyáznom kell rá és óvnom őt? Úgy érzem ennyivel tartozom neki, főleg a történtek után. És, hát elég nehéz a régi berögződések ellen tenni... a kishúgommal is éppen ilyen védelmező voltam mindig is. ~Hiszen ez a dolguk az idősebb testvéreknek nem?~ Lissy és köztem nagy volt a korkülönbség, a húgom kései, be nem tervezett gyerek volt ám a szüleim megtartották végül. Annak meg különösen örültek, hogy kislány lesz egy fiú után. Én már épp végzős voltam a középiskolában amikor megszületett. Újra volt egy gyerek, akit anyám dédelgethetett és aki még nem igazán hasonlított egy felnőttre mint jómagam. Meg Lissy egyébként is egy tünemény volt, nem lehetett nem imádni.

- Ez nem a pizza Becca, de jól van akkor majd én kihívom az orvost hozzád, ha ennyire makacskodsz és nem akarsz elmenni egyhez. Aztán mehetsz a suliba, ha ő is azt mondja. Jah, és magyarázkodhatsz anyádnak is, mert az orvos tuti szólni fog neki mivel kiskorú vagy. - Vigyorgok rá gonoszan, mivel új ötletem támadt a meggyőzésére. Ha a Mohamed nem megy a hegyhez ugyebár... Pontosan tudja Becca is, hogy igazam van és ezt a procedúrát ő se akarhatja titkoljon is bármit most. Hiába próbálkozik, makacs vagyok és nem tágítok. ~Tudni. Akarom. Hogy. Mi. A. Fene. Folyik. Itt. Nem holnap vagy holnapután, még ma.~ Úgy tűnik, hogy célt érek; mert felhúztam annyira hogy egyszerűen csak kibukjon belőle az igazság. Na nem, mintha épp ezt a választ akartam volna hallani. Nem, sokkal jobb lenne homokba dugni a fejünket, mert az könnyebb. De én akartam tudni, hogy mi van vele... most meg is ihatom a levét vele együtt. Egy pillanat alatt elsápadok. - Te-terhes? - A döbbenettől nem vagyok képes ennél többet kinyögni, miközben elkerekedett szemekkel nézek hol rá, hol a még koránt sem gömbölyödő pocakjára. ~Apa leszek?!~ Nyilal belém hirtelen a felismerés, és valami kellemes, borzongató melegség kúszik a szívembe tőle attól a gondolattól, hogy ismét lesz családom. - Apa leszek? - Kérdem a lánytól bárgyún vigyorogva, aki szerintem éppen úgy meglepődik a reakciómon mint jómagam; amikor is nem pusztán nem eresztem ki az ajtón, de egyenesen felkapom és megpörgetem a levegőben miközben hirtelen szájon csókolom a nagy örömmámoromban. - Szent ég, apa leszek! - Temetem arcomat a nyakába ám még mindig a levegőben tartva pörgök vele.

Csak egyetlen egy baj van vele is, ont ugyan az mint velem. Olyan nagyon makacs tud lenni, és amíg meg nem kaja amit akar addig nem tágít. Biztosan hozzá szokott már, hiszen a középsuliban a menő gyerekek közé tartozott, tudjátok a közé akik focista meg jóképű mivoltukért bármit bés bárkit megkaphattak. Azt hiszem nekem kellene a legjobban örülnöm a világon, hogy megtörtént, hogy pár hete az álmom vált valóra, egy olyan álom amiről álmodni sem mertem, és egy olyan álom aminek most ihatom meg a levét, úgy viselkedtem mint valami idióta pom pom lány, az a szőke fajta, aki alig várja, hogy ketté tegye a lábát egy focistának. De én nem vagyok ilyen soha nem is voltam, csak Tim annyira el vette az eszemet, hogy azt sem tudtam, hol vagyok vagy mit teszek, nem foglalkoztam semmivel sem, pláne olyan, hogy védekezés… azzal aztán tényleg nem.
-Akkor semmi, Tim.- sziszegem ahogy lehunyom a szemeimet majd elkezdem masszírozni a halántékomat, lelki szemeim előtt nem lebeg más csak az a pár darab teszt amit az imént dobtam ki a kukába, csokoládé színű íriszeim akaratlanul is a kukára siklanak, majd veszek egy mély levegőt, ez így nem lesz jó. Ha így folytatom két órán belül a diliházban fogok kikötni, idegösszeomlást fogok kani, össze kell szednem magam valamennyire, legalább egy kicsit mert ez így nem lesz jó.
-Igazán kedves tőled, hogy aggódsz a haja épsége miatt, de mint mondtam nem vagyok halálos beteg.- próbálok magamban elszámolni háromig, de egyszerűen nem megy, képtelen vagyok lenyugodni, képtelen vagyok vissza fogni magam, ma reggel vagy én vagyok különösen ingerlékeny vagy ő ért ahhoz, hogy minden szavával vagy tettével kihozzon a sodromból. Bár azt hiszem erős a gyanú az első dologra, ma minden apró dolog idegesít, és mivel, hogy nincs más itt rajta töltöm ki a mérgemet, amit nem lenne szabad, ezzel is tisztában vagyok.
-De én nem vagyok a húgod, világos? Ezért ne kezelj úgy mint egy hülye pisist aki hányni sem képes egyedül, én nem vagyok a húgod….- mondom mérgesen a szemeibe, elegem van, azok után…. Azok után ami történt még mindig úgy tekint rám mint a húgára, ezt nem hiszem el, mikor érkezik el a pillanat amikor végre nem így fog lenni. Idegesen temetem arcomat két tenyerem közé, és úgy veszek ár mély lélegzetet, amivel megpróbálom lenyugtatni magam, majd kisöprök egy kósza tincset az arcomból, ami a copfomból hullott ki.
-Nézd, ne haragudj, nem… nem úgy értettem, mármint persze, aggódhatsz, meg minden, és ez jól esik, de ne úgy aggódj értem mint a húgodért, nem vagyok már rég kislány.- suttogom halkan.
Aztán hirtelen elkap a röhögőgörcs amikor megáll az ajtóban, mint valami kidobófiú, mármint az izmai meg a méretei alapján elmehetne annak, de akkor is olyan komikus az egész helyzet, azt hiszem így jön ki rajtam az idegesség, vagy nem tudom, de végül alsó ajkamba mélyednek tompa, hófehér fogaim, így próbálna megakadályozni, hogy tényleg felröhögjek, képes és a vállára dobva vinne el a legközelebbi orvoshoz, tudom, hogy képes lenne rá.
-Úgy nézel ki, mint valami verőlegény ebben a pillanatban, és… igazad van, mázli, hogy anyu már hajnalban elment dolgozni, apám meg a városban sincs, és tudtommal a nevedben nem szerepel Hart vagy Woods… ezért semmi jogod számon kérni, és az a legnevetségesebb dolog lenne, ha nem engednél iskolába, szóval ha befejezted ezt az egész akármit amit csinálsz tényleg indulhatnánk….- fonom keresztbe a karomat és intek fejemmel felé, meg az ajtókeret felé ahol ácsorog, arra célozva, hogy most már tényleg indulnunk kellene, mert így is már késésben vagyok, és… én nem engedhetem meg magamnak, hogy késsek, nem hogy lógjak mi a francért nem képes felfogni? Vagy ennyire beütötte a fejét?
-Miért olyan baromi fontos, hogy orvoshoz menjek?- lépek elé egészen közel és mérgesen elkezdem ütögetni az egyik ujjammal a mellkasát,- tudod, te egy…. Nagyon gonosz és igazán mesterkélt ember vagy Daniel Timothy Jackson, jó, mindegy, nem érdekel, te nyertél, elmegyek ahhoz a hülye orvoshoz, aztán magyarázkodhatsz anyámnak, hogy miért nem mentem suliba, és így sem vagy a szíve csücske,- vágom a képébe, azt gondolva, hogy ezzel célt érhetek és az úriember végre félre áll az útból, de még véletlenül sem ez történik, aztán úgy felmérgesít, úgy felkapom a vizet, hogy közlöm vele terhes vagyok, és erre ma jöttem rá. Azt hittem kiszalad, megijed, vagy nem is tudom, de igazából minden reakcióra számítottam csak éppen arra nem ahogyan reagált.
De mielőtt válaszolhattam volna neki ő gondolkodás nélkül kapott fel és kezdett el pörögni velem, én próbálok szóhoz jutni de egyáltalán nem figyel rám… olyan mintha nem is tudom, örülne az egész helyzetnek, én még mindig fel sem fogtam. Majd szájon csókol! Magától! Bármiféle befolyás nélkül, egy pillanatra hagyom, hogy elvarázsoljon ajkainak íze, lehunyom a szemem, de nem…. Ujjaim a haját simogatják, miközben próbálok megszólalni, és elérni, hogy végre lerakjon a földre.
-Tim… tim, izé, igen… nem, nem tudom…. Ne… nem tudom mit akarok, én még fiatal vagyok ehhez, és meg vagyok ijedve, azt se tudom mit kéne tenni, egyetemre akarok járni, és egy gyerekhez biztos hogy sok pénz kell… valamint te… még te is tanulsz, érted?- próbálom józanságra bírni, és rávilágítani a fontos dolgokra. Eddig ez a pillanat, a maga módján olyan romantikus és aranyos volt, csak hát szembe kell néznünk a valósággal.

K ifejezetten úgy néz ki, mint aki nincs jól. Határozottan. És ez nem tetszik. Segíteni szeretnék neki, de nem hagyja. Nem tudom, hogy ez azért van-e mert neheztel rám a történtek miatt vagy csak tényleg azt hiszi, hogy egyedül is megbirkózik a dologgal. Becca és olyan makacs fajta, mint jómagam; azt hiszem ezt az apjától örökölte, elvégre Owen is elég karakánnak tűnik bár sajnos annyira közelről nem ismerem a férfit mint szeretném. Woods egy idol számomra, a tökéletesség netovábbja volt mindig is, ő inspiránt arra, hogy játszani kezdjek és olyan akartam lenni mindig is, mint ő. Kezdem úgy érezni, hogy összejött a dolog. Kb. ő is ennyi idős volt - na jó, két évvel volt idősebb nálam - amikor Becca megszületett.
- Nem hiszek neked. - Közlöm szárazon vele a tényeket, miszerint átlátok a szitán és kár próbálkoznia, engem ugyan át nem tud verni ezzel a kis színjátékkal. Követem tekintetét, ahogy a kukára pillant és a gyomrom pedig összeszorul, a balsejtelem érzete egyre erősödik bennem.

- Nem a hajadért, érted. - Korrigálom. Próbálok nyugodt, higgadt maradni hogy legalább kettőnk közül valaki az legyen; mert Becca láthatóan nincs a helyzet magaslatán. Fogalmam sincsen, hogy mit mondhattam vagy tehettem amin így felhúzta magát. Az utóbbi időben már szinte kínosan odafigyeltem rá, hogy ne legyen semmi gond kettőnk között. Úgyhogy pláne nem értem, én nem érzem úgy, hogy erre rászolgáltam volna hisz csak jót akartam. Amikor azt mondja nem a húgom, arcom megrándul és egy hideg maszk kúszik rá. Ez most elég mélyen betalált, úgy érzem ezernyi sebet szakít fel ismét vele. Fogalma sincsen, hogy ez milyen nehéz nekem. Hogy mennyire nem vagyok én még túl a történteken. Kezeim ökölbe szorulnak, a szemeimet is lehunyom amíg háromig elszámolok magamban és a tüdőmbe mélyen beszívott levegőt ismét kilélegzem. Csak ezután nézek rá megint, hogy vonallá vékonyodott ajkaim közül egy sziszegésnek is beillő válaszra méltassam csak. - Nem vagy a húgom, mert ő 6 láb mélyen fekszik jelenleg a szüleimmel a temetőben. - Eszemben sincs poénkodni, de most a kis litániához sincsen kedvem különösebben. Pedig erős ingerenciát érzek rá, hogy a képébe vágjam az érzéseimet.

Nem, az óta az éjszaka óta nem tekintek rá úgy mintha a húgom volna... mint régen, amikor még minden rendben volt vagy csak Lissy pótléknak használtam. De ezt ő nem érheti, nem halt meg minden szerette és nem maradt tökegyedül a világban. Ezt csak azok érthetnék meg, akik elárvultak mint jómagam.
- Pontosan tudom, hogy mióta nem vagy kislány. - Felem neki szárazon, mikor kinyitom ismét a szemem. És ez igaz, hiszen én vettem el a szüzességét azon a bizonyos éjszakán. Ezután eléggé morbidnak hat, hogy éles váltással kezd hahotázásba. Nem értem mi vicces vagy azon, hogy karba font kézzel elállom az útját. Kissé ki is akaszt vele, mert nem viselem jól a hisztérikákat. És ő most épp viszi a prímet ilyen tekintetben. Át fut az agyamon egy pillanatra, hogy az esetleges ellenkezésével mit sem törődve kapom fel a vállamra és viszem el magam az orvoshoz... de az talán túlzás volna, így leteszek eme ötlet gyakorlatban való megvalósításáról. - Nem akarok magyarázkodni anyádnak, hogy miért nem tettem semmit érted. És akkor megyünk, ha én azt mondom. - Csattanok fel még mindig morcosan. Néha tényleg képes az idegeimen táncolni ez a lány ez vitathatatlan.

- Az orvos úgyis leigazolja akár az egész napodat, ha nagy a baj. Úgyhogy nincs mitől tartanod. - Nógatom, próbálva érvelni logikusan hogy meggyőzzem nézesse meg magát. Nem vagyok hipochonder alkat és gyógyszert is csak a legvégső esetben veszek be, de ha valaki ennyire nincs jól mint ő... nos, én a helyében már elmentem volna a saját orvosomhoz. - Azért, mert aggódom érted. - Bököm ki, mikor rákérdez miért erőltetem ennyire a dolgot. - Te most tényleg megpróbálsz megfenyegetni anyukáddal? - Nézek rá elképedve. Persze próbál megijeszteni és tény és való tartok Jocelyntól, ~Láttad már azt a nőt? Fegyvere meg bilincse van és nem is akárhogy bánik vele.~ ez egyszer vállalom a kockázatot, ha a lány jobban lesz. Más sem hiányzik, minthogy utólag essen nekem az anyja amiért nem vigyáztam az egy szem lányára kellőképpen. Mert ki tudja mi lesz, ha ma suliba megy. Ott is rosszul lesz az órán és kidobja a taccsot?! Na ugye, megint igazam van. Jobb, ha valaki olyan is látja, aki érti mi lehet a gond vele.

Nos, nem pusztán Beccát sikerült meglepnem a saját reakciómmal, de önmagamat is. Talán más esetben viszolyognék a helyzettől... elvégre ennyi idősen még túl fiatal vagyok az apa szerephez, de a családommal történtek fényében talán megérthető, hogy az első ami átfutott az agyamon az az, hogy megint lesz családom és nem leszek többé tökegyedül. Hogy lesz egy apróság, akihez a család köteléke fűz és a vérem. Érzem, ahogy Becca az első meglepődése után viszonozza a csókomat, ahogy apró ujjai a hajamba túrnak... ám végül leteszem a földre, nehogy még a végén megint hányingere legyen mert összeráztam a rögtönözött ringlispillel az amúgy is gyengélkedő gyomrát.
- Mióta tudod? - Kérdezek a szavába vágva. Látszik, hogy totál izgatott lettem, a gondolataim ezerrel pörögnek. Ám a lány nem épp arról tesz tanúbizonyságot, hogy a helyzet magaslatán állna. Mondjuk olyan kis fiatal még, érhető is valahol a reakciója. Amikor azt mondja nem tudja, hogy meg akarja-e tartani és fél, gyengéden két kezembe veszem az arcát és finoman felém fordítom a fejét, hogy a szemembe nézzen.

Most fontos, hogy rám fókuszáljon és ne a fejében lévő kavargó gondolatmassza uralkodjék el rajta.
- Shh... ne félj, itt vagyok. Nem megyek sehová. Minden rendben lesz, ígérem. - Simogatom a hüvelykujjammal arcát, apró köröket írva le rajta. Próbálom megnyugtatni. - Eszemben sincsen magatokra hagyni titeket, de a kicsit nem büntetheted. Ő nem tehet semmiről. - Nyomatékosítom a lányban, mert ez már nem csak róla vagy rólam szól. Nem büntetheti azt a pocakjában növekvő apróságot, hiszen az ártatlan és nem tehet semmiről. - Ez az utolsó évem, úgyhogy az iskola miatt fájjon legkevésbé a fejed. Keresek valami munkát a suli mellett és elveszlek feleségül is, amint lezárult a hagyatéki eljárás és az örökségemhez végre hozzájutok. Aztán meg megoldjuk, ígérem kitalálok valamit hogyan tovább. Majd én maradok vele otthon, míg egyetemre mész ha nem megy másképp. Csak ne vetesd el! Rendben?! Ezt helyesen akarom csinálni, érted Rebecca? - Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a zaklatott lelkiállapotban mennyit volt képes felfogni abból, amit mondtam neki. Igazából valahol vicces, hogy én könyörgök már szinte neki, hogy tartsa meg a gyerekünket. Más pasi a helyemben menekülne vagy minimum hülyének nézne a történekért, hogy önként hajtom igába a fejemet.

De láttam a szüleimet, ők se szerelemből házasodtak anno hanem a szüleik nyomására keltek egybe, annyira nem lehet vészes akkor a dolog. Elvégre ők is megszerették idővel egymást, és most a lánnyal való viszonyomnál amúgy is sokkalta fontosabb, hogy mire az a kis poronty a világra jön egy szerető család várja, ahol mindkét szülőjére számíthat. Engem úgy neveltek, hogy tudjam mi a kötelességem és ne kibújni próbáljak alóla. Hát nem is teszem.
- El kell mondanunk a szüleidnek. Mielőbb. Tudniuk kell róla, hogy... hogy nagyszülők lesznek. - Vicces belegondolni, hogy Owen nagypapa lesz ilyen fiatalon és épp az én fiam lesz az unokája. Talán egyes rosszmájú egyének azt mondanák, hogy szándékosan ejtettem teherbe a lányát, hogy így férkőzzek a családjába. De erről persze szó sincsen, véletlenek mindig is léteztek... és bizony van, aki már elsőre is bekapja a legyet. A lányt ugyan eleresztettem, de a kezét még mindig markolászom és erre pusztán egyetlen okom van. Lassan ereszkedem fél térdre ott a fürdőben, ahol vagyunk, az ajtóban és kérem meg a kezét. - Rebecca Pippa Woods, megtisztelnél vele hogy hozzám jössz feleségül és életet adsz a közös gyerekünknek? - Kérdezem tőle, torkomban dobogó szívvel. Merem remélni, hogy nem nemmel felel.

Az, hogy össze vagyok zavarodva ebben a pillanatban, a legenyhébb kifejezés, amit használhatok idegi állapotomat nézve. Szerintem, ha látna egy doki, nagy a valószínűsége, hogy azon nyomban a dilisek kórházában kötnék ki az ágyhoz bilincselve. Nem értem, úgy értem ez annyira abszurdnak és nevetségesnek tűnik a mai világban. Egyetlen, csupán egyetlen egy éjszaka volt, és mégis elég volt. Egyetlen éjszaka, hogy bekapjam a legyet. Komolyan, ez komikusabb, valami nevetséges nyálas, romantikus filmnél is ahol a lány szintén szűz, majd szét teszi a lábát a rossz fiúnak. A helyzet hasonló, azzal a különbséggel, hogy  vele vesztettem el a szűzességemet, végül is ez volt amire vágytam, egész életemben, nem?
-Hát az a te problémád, és nem az enyém, ha nem hiszel nekem, tök mindegy, már jól vagyok, szóval akár arrébb is állhatnál az útból. Vagy szólhatok apának, hogy keressen valami kidobós melót, biztos talál,- sziszegem mérgesen ahogy felpillantok rá, majdnem másfél fejjel magasabb nálam, sőt kétszer olyan széles is, mint én. De ha akarnák simán ki tudnék szerintem bújni a hóna alatt, mivel még nem egészen gyógyult fel a balesetből. És most nem a lelki sérülésekre gondolok, nem mozog már olyan fürgén, mint régen a pályán. Talán egyszer, ha teljesen rendbe jön, de focizni akkor sem valószínű, hogy fog. Tehát lenne esélyem, de az az igazság, hogy mivel épp az imént hánytam ki a narancslevem, nem sok kedvem van ugrándozni, inkább leteszek erről a döntésemről, és maradok a helyemen. Amúgy is neki kellene suliba vinnie, mondjuk nem úgy tűnik, mintha nagyon mozdulni akarna.
Látom, hogy méregzöld pillantása, szinte rögtön követi az enyémet, zavartan pillantok félre. A szemetesben ott található ékes bizonyítéka annak, hogy nem hazudok, mind a tízen akár hány darabnak, nem is tudom, hány darabot vettem a zsebpénzemből. A gyógyszertáros nő elég hülyén nézett rám amikor megmondtam mennyit akarok, azt kellett hazudnom, hogy anyukámnak kell. Mert már elég gáz volt, nem akartam azt higgye, hogy olyan vagyok aki könnyen teherbe esik, miután szét terpeszt. Na nem mintha nem ez lenne a helyzet most is. De a város másik végébe mentem, hogy még véletlenül se ismerjen minket és kotyogjon az anyámnak. Nyilván el kell mondanom majd neki, egyszer, de gyáva kukac vagyok én még ehhez.
-Hát mindegy, akkor is kösz,- motyogom halkan, látom rajta, hogy nagyon azon próbálkozik, hogy nyugodt maradjon, ha már én úgy viselkedem mintha éppen elszaladtak volna otthonról. Lehet így is van. De mégis, azt hiszem ez a részemről eléggé érthető, pár héten belül lesz a tizenhetedik szülinapom, én pedig terhes lettem. Tizenöt darab teszt nem hazudhat, gondolom. Nem ismerek önmagamra, minden egyes szavammal bántom Tim-et, holott az utcában mindenki asszem' tisztában van azzal az egy dologgal, hogy már kis pisis korom óta rajongok érte, ahogy nagyobb lettem, minden egyes meccsén ott ültem a lelátón, sőt minden egyes alkalommal amikor haza hozott egy nőt, féltékeny voltam, hiába voltam még csak tíz éves, mindig is rajongtam érte, jobban mint egy filmsztárért. Talán betegesen.
És mégis bántom, minden egyes szavammal, és tettemmel, tudom, hogy kegyetlenség amit mondok neki, még nekem is fájt. Abban a pillanatban megbánom, hogy kimondom a szavakat, majd bűnbánóan lehajtom a fejemet. Mekkora idióta, hülye tyúk vagyok, attól, hogy nekem szar kedvem van, vagy mérges vagyok, még nem kell bántanom másokat, sőt, a szüleim egyáltalán nem erre neveltek.
-Tim, ne haragudj rám, kérlek, sajnálom. Nem akartam ezt mondani,- szólalok meg halkan, szomorúan mélyednek tejfehér fogaim az alsó ajkam dús húsába, miközben legszívesebben megölelném, megvigasztalnám, de nem teszem, nem teszek semmi ilyesmit, helyette csak a mosdókagylónak támasztom hátsómat még mindig. Rebecca olyan idióta vagy, most halt meg a húga, ilyet nem mondunk annak aki nem rég vesztette el az egész családját, ha anyut nem veszem rá, hogy fogadjuk be, talán egy padon aludna, vagy nem is tudom.
-Sajnálom, nem volt túl erkölcsös és túl tisztességes rád másznom, azt hiszem ezt erőszaknak hívják, nem voltál magadnál.- még mindig alig hallhatóan suttogok, abban sem vagyok biztos, hogy ő hallja, amit mondok. Azt hiszem ez valami bocsánatkérés -féle volt.
-nem vagy az apám, hogy szót kelljen fogadnom neked!- dacosan fűzöm össze mellkasom előtt két kezemet, amiből láthatja, hogy nem fogok rá hallgatni, még ha képes feldobni a vállára, akkor sem fogok elmenni egy hülye orvoshoz, hogy elmondja amit már egyébként tudok, és hogy az anyám idő előtt tudomást szerezzen arról, amit  még nekem sem sikerült jó formán felfognom.
-Tim, nem ez a lényeg, nem akarok lemaradni a suliban, az anyagban, keményen kell tanulnom, ha be akarok jutni az egyetemre, és én be akarok, és nem csak becsúszni, vagy más módon bejutni, azt akarom, hogy a tudásom miatt vegyenek fel, érted?- pillantok rá aggódva ahogy remegő ujjaimat is a hátam mögé rejtem, egyre inkább kezdek szét esni, mi a francot csinálok most? Hisz még én is gyerek vagyok. Lehet okosabbnak tűnök a koromnál, de ez nem mindig van így, sőt sok mindenben nagyon éretlennek, egyenesen gyerekesnek mondanám magam.
-ha az kell ahhoz, hogy végre leszállj róla, és elinduljunk, akkor igen, tudom, hogy félsz tőle.- büszkén emelem fel a fejem ahogy újból felé pillantok, nem tudom miért fosik annyira tőle, hiszen elég kedves nő, a világ legkedvesebb nője, ami azt illeti, és ha ez nem lenne elég, akkor a tetejében még be is fogadta őt. Nem sokan tettek volna így, az apám biztosan nem, nem tudom, ha rájön, mert rájön mit szól majd, biztosan megérti, neki is van szíve, ami vajból készült. Ha rólam, vagy ha anyámról van szó. Más esetben...
Aztán kibukik belőlem, hogy terhes vagyok, és tulajdonképen fura viselkedésemnek nincs más oka, mint kizárólag ez és semmi más. Nos, az, hogy meglep a reakciójával, enyhe kifejezés. Nem, hogy nem borul ki, amit szerintem tennie kellene, mint minden maga korú srác tenne a helyébe, de úgy látom, mintha nem lenne össze zavarodva, sőt egyenesen örül, és boldog ennek a kiborító hírnek. Timnek mentek el otthonról, és nem nekem, ez nyilvánvaló. Látva reakcióját is.
-Hát ma reggel óta, konkrétan, - nyögöm ahogy hatalmas tenyereit szorongatom apró ujjaimmal, kétségbeesve pillantok rá, nem értem őt, lehet el kell vinni egy dilidokihoz. Őt. Nem engem.
Halvány barackvirágszínbe vont pír lepi el az arcomat, ahogy megcirógatja az arcélemet, mélyen beszippantom ismerős illatát, csokoládé színű íriszeimet az ő zöldjeibe fúrom.
-Hogy mondhatod ezt, hogy ne féljek? Nem... te miért nem félsz? Ez nagy felelősség, és még gyerekek vagyunk, én legalábbis még gyerek vagyok, meg kell gondolnunk. Tim, Tim, ez nem működhet így. Nem tudnál annyit keresni, hogy felneveljünk egy gyereket, még a harminc évesek is meggondolják az ilyet, nem hogy a mi korunkban, ez így... nem működhet.- lehelem halkan, de egyre bizonytalanabb hangon, olyan meggyőzően beszél, ér rám mindig tud hatni, hinni akarok neki, de félek, magamtól, és ettől a... az akármitől ami bennem dobog immár. Ez nevetséges!
-Mi? Még nem, én nem vagyok felkészülve, idő kell, ahhoz is, hogy megértsem, ezt bízd rám...- szorítom meg a kelleténél sokkal erősebben kezeit, majd elkerekedett szemekkel nézem hogy ereszkedik térdre. Ajjaj. Ez a filmekben a lánykérést szokta jelenteni.... De nem teheti, hogyan? Miért?
-Te megőrültél? - nézek rá ijedt szemekkel, de azt hiszem az, hogy milyen komoly képpel térdem előttem... válasz a költői kérdésemre. Teljesen elérzékenyülök, legszívesebben a nyakába ugranék.
-Én... ezt nem lehet, még csak most leszek tizenhét, úgy értem törvénybeütköző lenne, arról... nem beszélve, hogy a szüleim sem egyeznének bele és én... Tim nem akarok úgy járni, mint anya, hidd el nekem, igent mondanék, de ha azt mondok, olyan leszek mint a szüleim.- szólalok meg remegő hangon.

K étkedve néztem a lányra.
- Jól vagy, de meddig? A következő rosszullétig, hogy aztán megint a WC fölé görnyedjél? - Csípősen szóltam rá? Igen, de ha egyszer ennyire nem lehet beszélni a fejével?! Mintha ő volna a Kos kettőnk közül nem pedig jómagam. Hallatlan. A kidobós "poénján" nem tudtam, hogy nevessek-e vagy inkább még mérgesebb legyek tőle. Nem szeretem, ha hülyének próbálnak nézni; ugyanis se ostoba nem vagyok, se toleráns az ilyesféle próbálkozásokkal szemben. Becca egyetlen szerencséje, hogy lány és láthatólag nincs épp jól. Így nem teszem szóvá a történteket vagy nyitok egy újabb vitát, viszont nem felejtek. Megjegyeztem, hogy képes volt a képembe hazudni szemrebbenés nélkül. ~Vajon legközelebb mivel fog próbálkozni?!~ Tűnődtem el.

Tekintetem az övét követi a szemetes felé ám meg is bánom egyből. Csak a jó ég tudja hány teszt éktelenkedik benne, hála égnek nem látom azt a részüket ami azt jelzi mi az ábra. A mennyiséggel arányosan pedig el tudom képzelni a lány kezdődő kétségbeesését. Lassan ma holnap 17 és elsőre bekapta a legyet a hathatós közreműködésemmel. Erre nincs, nem is lehet felkészülve egyikünk sem. Én speciel arra sem vagyok, hogy miután segíteni próbálok belém is mar egy hatalmasat. Érzem a keserűséget, mint holmi kígyómérget szétterjedni bennem, lángra lobbantva a történtek felett érzett haragomat is. Sem a családom, sem én nem érdemeltem meg ezt. Arcvonásaim merevvé válnak, tekintetemmel ölni lehetne...
- Már kimondtad, nem lehet visszaszívni. Mint ahogy a halálukat sem tudom meg nem történtté tenni. - Felelem szárazon, még saját magamat is megdöbbentem vele milyen él van a hangomban a keserűségtől. Nem Becca tehet a balesetről, de ez most igenis övön aluli volt tőle.

- Tudod, már nem számít ki kezdte és hogy történt. A bíróságot nem fogja izgatni, simán lecsuknak ha kiderül és apád rám uszítja őket. Talán nem vagyok az apád, de attól még hallgathatnál néha igazán rám is! - Felelem morcosan. - És ne vetíts nekem itt a sulival, jó ha nem kitűnő tanuló vagy aki toronymagasan értelmesebb a kortársainál. Nem fog az egyetemi felvételi sem gondot okozni, úgyhogy ne keress további üres kifogásokat ha kérhetem; inkább ismerd be kerek perec mi van. - Nézek a szemébe. Hogy félek-e az anyjától? Naná hogy. Ha te is találkoztál volna a nővel, te is értenéd miről beszélek. Nem véletlenül volt képes Beccát egyedül felnevelni a lány szüleinek válása után. Végül csak fény derül az igazságra, Becca színt vall én pedig sosem gondoltam volna, hogy épp ettől a hírtől fogom úgy érezni helyrerázódni látszik a korábban sarkaiból kifordult világom.

Szegény Becca, olyan kétségbeesetten markolássza a kezeimet és ahogy rám néz, gyanítom tőlem várja a világmegváltó megoldást is. Ami mondjuk nem volna meglepő, hiszen kettőnk közül mégiscsak én vagyok az idősebb, aki jó eséllyel képes felnőtt, helyes döntést hozni.
- Becca, nem vagy egyedül. - Simítok végig előbb csak a felkarján, majd óvatosan a hasára teszem a kezemet és azt is megcirógatom finoman lapát tenyeremmel, hogy értse. - Nem félek, miért tenném? Már nem vagyok egyedül többé... - Nehéz kifejeznem amit most érzek, hogy a lány is értse mi zajlik épp bennem. Megkönnyebbülés. Nyugalom. Boldogság. ~Végre lesz családom újra!~ Valami, amiről azt hittem örökre elvesztettem és mégis, most mintha valami kárpótlást kapnék a Sorstól cserébe mindezzel.

Örömöm csak addig tart, míg fel nem fogom mikről hadovál össze-vissza a lány.
- Te mégis miről beszélsz? - Nézek rá döbbenten, a kezemet elvéve a hasáról. Nagyon remélem, hogy nem arról van szó mint amiről gondolom. Mentem a menthetőt, ott a fürdőben ahol vagyok letérdelve a lány elé megkérem a kezét, remélve hátha meggondolja még magát és nem élete legnagyobb ostobaságát követi el. Nos, ennél jobban nem is sikerülhetett volna elszúrnom a dolog. Ahelyett, hogy igent rebegne örömkönnyekkel küszködve ijedten néz rám és azt kérdi megőrültem-e. Hirtelen úgy érzem mint akit gyomorszájon vágtak. A torkomban dobog a szívem, leizzadok egy másodperc alatt. ~Miért nem mondott igent egyből? Ez most egy nem?~ Fogalmam sincsen, a nők és a reakcióik nekem kínaiak néha, egyszerűen képtelen vagyok értelmezni őket.

- Te... te most tényleg kikosarazol? - Nézek rá döbbenettől elkerekedett szemekkel. Nem akarom elhinni, hogy komolyan ilyen baromságokkal jön mint kifogás. Valami keserű, epés ízt érzek a számban ettől. A kezeim ökölbe szorulva, eleresztem a lány apró, törékeny kezét amit az imént még két kézzel markolásztam. - Mégis mi a bajod a szüleiddel, mond? Téged is pont ennyi idősen szült az anyád, apád alig 2 évvel volt nálam idősebb! Mégis mi baj volna, ha olyanná válnánk mint ők? Nem voltak eléggé szerető szüleid? Nem neveltek fel tisztességesen? Nem tanították meg mi a helyes vagy helytelen? Egy gyönyörű, okos és értelmes nővé cseperedtél a kezük alatt, aki nem olyan felelőtlen mint a társai és vannak terveid, nem úgy mint sok korodbelinek! Akkor meg mi a baj? - Nem tudom elhinni, hogy nemet mondott. - Muszáj friss levegőt szívnom! - Sóhajtok nagyot, majd kezét eleresztve feltápászkodom és elindulok bicegve kifelé a hátsó kert irányába a teraszhoz.