Vannak problémás ügyfelek és olyanok is, akikkel azonnal meg lehet érteni magadat. Sarah az utóbbi kategóriába sorolandó, hiszen egyetlen tabu témája sem volt és minden olyan simán ment vele, mint selyem érintése a frissen borotvált ... khmm ... lábon. No, de ne akadjunk le a testiségen, hiszen az első kérdés kérdést szült! - Almás? - brofistre emelem a kezemet, mert ebbe bizony beletalált a szentem. - Nekem is az a kedvencem... Ha igazán finomat akarsz enni, Tiny Ninja Café és kérd Tara kedvencét. Soha többé nem akarsz másmilyet enni. Egy pillanatra elgondolkodom, majd folytatom. - Igen, hölgyeim és uraim, most fizetetlen, ingyen reklámot hallottak! Nevetem el magamat, majd a kupac papír közül kiveszem a jegyzeteimet, fejben leporolom és hümmögve végigszaladtam rajta a szememmel. - Készültem... - újabb mosoly, csak Sarahnak, csak most, csak tőlem. - Nos, akkor vegyük elő a legjobb harci lapátunk és ássunk bele a legmélyébe! A legtöbben az Internet erejének hála ismerhetnek téged, egy csatorna formájában, ahol filmekről beszélsz, értékelsz, ajánlasz és tartasz távol. Honnan a szerelem? Miért pont filmek és egyáltalán, miért döntöttél úgy, hogy ilyen formában osztod meg a gondolataidat? Tudom, sok kérdés ez így egyszerre, de nekem ez a stílusom. Bedobom az embert a mélyvízbe, ha képes úszni, akkor semmi probléma, ha nem, akkor kicsit lassítok vagy éppenséggel megállok. Vannak olyanok, akik bezárkóznak, amikor ennyi kérdőjelet hallanak egyszerre, megint mások pedig tubarózsaként nyílnak meg és ontják magukból a szavakat, mint említett virág a polleneket. Tényleg, a rózsák polleneznek? Így mondják ezt? Újra a papírt vizslatom, s egy szót pillantok meg, amit vastagon aláhúztam és még be is kereteztem.
Kerekesszék
Nem mondta, hogy nem beszélhetünk róla, de úgy gondoltam, tapintatosságból hanyagolom majd a témát, de az a kicsike hang valamiért mindenképpen tudni akarja, hogy mi a helyzet odalent. No, te kicsike hang, ezt most nagyon sokértelműen sikerült megfogalmaznod, szóval egyelőre talán nem is baj, hogy nem azzal a kérdéssel indítottam. Kicsike hang meg elmehet a fenébe... - És ha már itt tartunk, s amivel talán kezdenem kellett volna: milyen formákban vagy elérhető a neten? Hol, hogyan, milyen sűrűn és egyáltalán... Jól van Tara, jót tesz neked, hogy jegyzeteket készítettél, hiszen ezt írtad fel első pontnak, mégsem követted a saját utasításaidat, amitől az egész jegyzetkészítés felesleges időpocsékolásnak tűnhet. De nem baj, még az elején vagyunk, még bármi lehet ebből, akár még földrengés is! Na jó, az talán nem, de annyira csini ez a csaj, hogy engem teljesen megremegtet... Kicsike hang, kushadj!
Izgultam idefelé jövet, de valahogy mindez már teljesen köddé vált. Valahogy Tara-val olyan egyszerű beszélgetni és habár valamilyen szinten folyamatosan tartom a kapcsolatot az emberekkel azért mégis másabb szemtől-szembe ülni valakivel és úgy megfogalmazni mindazt, ami a fejemben cikázik, mintsem otthon leülni a kamera elé és mindent rögzíteni. Persze ott különböző verziók felütik magukat a fejemben, de itt mindig egyre kell fókuszálnom, hiszen itt ülhetnénk napokig, ha mindent ezerféle módon próbálnék megkörnyékezni. Elmosolyodom, amikor felemeli a kezét, majd pedig én magam is felemelem, hogy ne hagyjam lógva. - Akkor ezt mindenképp megjegyzem és kipróbálom. De biztos vagyok benne, hogy nagyon finom lesz. - Mondjuk valahogy mindig a nagyifajta süteményeket szerettem és, mivel a dolgok körülöttünk folyamatosan változnak, mint például a gyerekkori kedvenc csokoládém sem olyan már, mint régen úgy változnak a sütemények is, de a nagyi receptje mindig ugyanaz marad. - Az igazság az, hogy gyerekkorom óta csillogó szemekkel figyeltem a filmeket. Nem tudom pontosan, honnan jött, de elragadott a varázsa és azóta sem eresztett el. Egyszerűen megvolt mindig is a magam véleménye a filmekkel kapcsolatban, persze voltak olyan dolgok is, amiket egyáltalán nem értettem és, mivel nem túl sok ember volt körülöttem, aki hasonló elvetemültséggel fogyasztotta volna a filmeket, kénytelen voltam a világháló felé fordulni, hogy megbeszélhessem másokkal a gondolataimat. Így indult el ez az egész és azóta egy percre sem bántam meg, hogy belekezdtem. - Tényleg imádom, hogy kiönthetem a szívemet egy-egy filmmel kapcsolatban, mert néhányuknak bármennyire is jó az alaptörténete, valahogy elkavarodnak egy olyan útra, ahol az összezavarodás egyben lenyeli a nézőt. Én pedig szeretem ezt a maga teljességében megfogalmazni, hiszen ha én nem is látom át az nem azt jelenti, hogy senki nem képes rá. De ezért van a világháló. Amennyire tudunk egymáson segíteni, olyannyira tudunk aláásni a másiknak. - Leginkább facebook-ot mondanám, de néhanapján odakeveredek instagram-ra is. Napi szinten ellenőrzöm őket és igyekszem válaszolni mindenkinek, aki ír, de ez nem mindig sikerül. - Igyekszem mindenkivel fenntartani a kapcsolatot, de valamikor vagyok olyan ügyetlen, hogy átsuhanok egy üzenet felett és, mikor később megtalálom olyankor mindig rosszul érzem magam, de sajnos én is egyszerű ember vagyok és a szétszórtság egy hozzám tartozó elem, amit senki nem tudna elszakítani tőlem. Szomorú, de így van.
- Akkor még egy hasonlóság pipa... Megmagyarázom! - köszörülöm meg a torkomat, majd folytatom. - Nekem is a filmek adtak ihletet, hogy tudjam mi akarok lenni, amikor nagy leszek. Apámmal annyi klasszikust néztünk meg az újságírásról, hogy sosem volt kérdés számomra, mi fogok lenni. Ittam egy pohár vizet, valahogyan kiszáradtam, nem is értem, hogy miért. - Szóval Internet, beszélgetések, talán fórumok, majd videók. Ez volt a kezdet... Célzottan építetted fel a csatornádat? Értem ez alatt, hogy előre tudtad, mit miért fogsz csinálni, az első videód előtt csináltál felméréseket, hogy melyik témák hoznak nagyobb nézőszámot vagy csak durr bele bumm, menet közben éreztél rá az ízére? Figyelek, bár éppen úgy tűnhet, hogy a papírjaim jobban lekötnek, mint a válaszai. Pedig nem, csak adatokat keresek, hiszen kigyűjtöttem a kezdetek óta a videóinak a nézőszámát. Sosem tudni alapon nézem meg a számokat, de az már az eleje óta világos, hogy valamivel megfogta az embereket. Amikor abbahagyja a kérdésre adott válaszát, felnézek és folytatom. - S hova lehet ezt fejleszteni? Most talán csak egy hobbi, esetleg több annál, de mit hoz a jövő? Gondoltál arra, hogy esetleg hivatásszerűen is kritikákat készíts? Vagy ez most egy ilyen fázis, ami egyszer talán lecseng, de amíg tart addig élvezed. Kicsit izgek és mozgok a széken, majd előre dőlök az asztalra és onnan hallgatom a válaszát. Figyelem minden rezdülését, hiszen a következő kérdésemet minden apró jel befolyásolhatja. Egy hunyorítás, egy mosoly, aprókat csavargat hajának egyik tincsén vagy éppenséggel abbahagyja azt, egy hatalmas sóhaj, egy hosszú szünet, hangszín. Metakommunikáció, legalábbis azt hiszem így hívják. Egy istennő vagyok, az már tuti! Már éppen tettem volna fel a következő kérdésemet, amikor hirtelen, minden előzetes jel nélkül ... bumm ... bumm-bumm ... csörr ... bumm! Fejemet hirtelen a hangok forrása felé fordítottam, s a nap egy pillanatra elvakított, amit meg is érdemeltem, hiszen Sarah ebben a napsütésben ücsörgött eddig. Aztán valami vijjogást és szárnyverdesést hallottam, s ahogyan hozzászokott szemem a hirtelen jött ingernek, úgy kezdtem kivenni több madár alakját a padlón, melyek egyike még mindig vergődött, talán haláltusáját vívva. - Jézusom! Minden okés? Fordulok a lány felé, gyorsan ellenőrzöm. Így első pillantásra nem látok rajta semmit, de csak szól, ha valami baja van, ezért visszatérek a madarakhoz... Szerencsétlenek.
Sarah Mallors
Avataron : • kat mcnamara • • Kor : 25
Tárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet) Kedd Dec. 06, 2016 12:37 am
to tara ♥
- Hát még a végén kiderül, hogy lelki társak vagyunk. - Nevettem fel röviden. Őszintén kezdtem nagyon kényelmesen érezni magam és, szinte teljesen megfeledkeztem az állapotomról is, hogy egy kerekesszékbe szorultam az életem hátralevő részére. Valahogy itt, mintha újra az lehetnék, aki régen voltam. Ez pedig el sem tudom mondani, hogy mennyire jó érzés volt a számomra. - Eleinte nem voltak terveim. Mármint csak belevágtam és, amikor láttam, hogy ténylegesen sikerült megnyernem ezzel embereket, akkor kezdtem el úgy gondolkozni, hogy ez már koránt sem csak rólam szól. Hanem van egy közönség, akiknek eleget kell tennem és habár a mai napig tapogatózóm, hogy mégis milyen irányba terjeszkedhetek és, mihez jobb, ha nem nyúlok úgy gondolom, hogy még az igények is folyamatosan változnak. Lehet, hogy valami régebben nem tetszett, de később már szeretnék viszont látni. - Az emberek változnak, ahogy az ízlésük is. Nem lehet teljesen hozzáláncolni mindenkit egyetlen egy dologhoz, hiszen nekem is vannak olyan dolgaim, amit régebben szerettem, mostanra pedig már inkább elkerülöm. De ilyenek vagyunk, mi emberek. Felnövünk és megváltozunk. Néha olyan apróságokban, amiket észre sem veszünk, de idővel egy teljesen új képet alkot már az egész. - A jelenlegi terveim között nem szerepel az, hogy feladnám ezt valaha is, de sosem tudhatjuk, hogy hova is sodor minket az élet. De az egyszer biztos, hogy mindig szükséges, hogy valami újat hozzunk be, hogy új terepre merészkedjünk annak érdekében, hogy fenntartsuk az érdeklődést. Azonban nem csak a régiek felé akarok ilyenkor fordulni, de az újak felé is igyekszem. - Elég nehéz valamit éveken keresztül fenn tartani, hiszen bármennyire is szeretnéd életben tartani, ha másokat egyáltalán nem érdekli, amit csinálsz. Mert lehet, hogy én nem adnám fel önmagam miatt, de ha már nem lenne annyi visszajelzésem, hogy úgy érezzem érdemes vesződnöm vele, akkor lehet, hogy azt mondanám, hogy itt a vége. De, amíg ott van bennem azaz érzés, hogy küzdenem kell.. Eszem ágában nincs bedobni a törölközőt. A nyugalomban múló perceket egy nagyobb zörej töri meg, amit egy pillanatra nem is fogok fel igazán. Mármint kell egy kis idő, hogy feldolgozza az agyam, hogy mi történt. Végül pedig a vergődő madárkán ragad a tekintetem. - Velem minden oké.. Te is megvagy, ugye? - Mérem végig a szememmel egy pillanatra, majd pedig újra a madárra ragasztom a tekintetem. Hogy történhetett ez? Mármint ez elég rémisztő azért ezt el kell ismernem. Egy ütemet, mintha kihagyott volna a szívem ijedtségemben.
Tara Goglin
Avataron : Anne Lindfjeld Kor : 39
Tárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet) Kedd Dec. 06, 2016 6:42 am
Hallottam már ilyenről, de élőben még sosem lehettem tanúja. Csórikáim gondolom benézték a Nap tükröződését az üvegen, aztán teljes sebességgel rongyoltak az épületnek. Nem mondom, hogy szép módja a halálnak. A negyedik pajtás azonban még mindig vergődött, talán neki volt a legszarabb az összes közül. Úgy értem, az első három azonnal meghalt, szembe jött velük az üveg, eltörött a nyakuk, s készen voltak, mint a házi feladat. Viszont ez a szerencsétlen flótás már egy meggyengített felületre kenődött fel, amelyet át is tudott törni, így az ő sérülései nem voltak azonnal végzetesek, ellenben egy kis vergődést szánt neki a Mindenható így a végére. - Persze, minden okés, csak az ijedtségtől majdnem bepisiltem. Nevetek zavartan, s fordítom vissza tekintetem Sarahra, majd felállok, a diktafont farzsebre vágom és megkerülöm az asztalt, mögé kerülve. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem most egy kicsit elment az élettől is a kedvem. - kezeimmel székére támaszkodok, majd egész közel hajolok hozzá, érezve különleges illatát. Másodperceket időzök így, szemeimet nem tudom levenni a vergődő madár látványáról, de hirtelen megrázom a fejemet és megmozdítom őt, ha nem húzott be valamiféle fékeket. - No, keressünk valakit, aki feltakarítja ezt a felfordulást. - nyitom az ajtót, majd kitolom rajta, hiszen nem akartam egyedül hagyni addig, amíg valami gondnokot vagy házmestert nem találok. - Azért valljuk be, ilyenre nem számít az ember... Pedig kezdett olyan kellemessé válni a beszélgetés. - Egy hosszú folyóson voltunk, s ahogyan észrevettem, senki, azaz egyetlen egy embert sem lehetett látni a filmintézetben, a gyéren megvilágított félhomály pedig egyáltalán nem tetszett, némi félszbe oltott rettegés fogott el. Na jó, nem volt az érzés olyan erőteljes, hogy rettegtem, de kellemetlen volt, az már biztos. - Azt a lelki társ dolgot komolyan mondtad? Úgy értem, tényleg hasonlítunk pár dologban, de azért az mégiscsak nagy dolog, egy ilyet kijelenteni, mégha csak elméleti síkon is. De tegyük hozzá, hogy nekem nem lenne semmi kifogásom ellene. Végül is egy gyönyörű lány vagy, vicces és humoros, két lábbal állsz a földön, s amennyi videódat láttam, kialakult némi vonzalom irántad, nem tagadom... Ma pedig, mindebben megerősített az a pár mondat, amit beszéltünk. Amikor ideges vagyok, akkor csacsogok. Néha fel sem tűnik, hogy miről beszélek, csak mondanom kell valamit, hogy magamat nyugtassam, s ahogyan a filmes relikviák mellett haladtunk el a folyosón, kétségtelenül ideges voltam, s ez most kijött. Ekkor pillantottam meg egy idősebb férfit, talán ötvenes lehetett, aki szaladva közlekedett felénk, majd olyan öt méterről kérdezett minket. - Maguk voltak a száznegyvenhetesben? Bejelzett a néma riasztó... - Őőő, talán, azt hiszem. Négy madár bejött az egyik ablakon, az egyik még vergődik, szóval nem szép a látvány. - Ne már megint? Mikor ragasztanak ki végre már olyan madaras matricákat? Ebben a hónapban ez a második ... nem a harmadik eset! Szegény galambok... - ez azért megnyugtató, gondoltam magamban, s valahogyan ösztönösen kinyújtottam jobb kezem mutatóujját, amivel megérintettem Sarah vállát. Az öreg már lazított a tempóján, de így is pár másodperc múlva eltűnt az eset színterének ajtaja mögött. - Akkor azt hiszem ez is megoldódott, bár nem tudom, mennyi kedvem van visszamenni abba a terembe ezek után. - húzom a számam, viszont egyszer még biztosan vissza kell mennem, hogy összeszedjem a cuccokat, de az mondjuk nyolc másodperc, annyit kibírok. - Az előbb kicsit elkalandoztam, bocsi, hol is tartottam?
Egy részem most rendkívül hálás volt annak a ténynek, hogy az agyam már eléggé hozzászokott a jelenlegi állapotomhoz és nem aktiválódott benne a régi reakcióm az ilyen helyzetekre, miszerint pattanj fel és rohanj. Elég ijedős voltam a váratlan helyzetekben és eleinte egy-egy filmjelenetnél is képes voltam leesni a székemről annak a reményében, hogy utána elfuthatok, de csak idővel adódott hozzá az a kellemes kis ajándék, hogy még felállni sem tudok ezért többnyire csak hatalmas taccsolás lett a vége, ami jelen esetben nem lett volna túl népszerű, hiszen valószínűleg én magam is valahol a madár mellett kötöttem volna ki, vagy éppen rajta szegényen. Inkább ki sem akarom mérni a dolgot, mert szerencsére csak a szívem hagyott ki pár ütemet, de én a székemben maradtam. Hála az égnek, hogy azok a reflexek leálltak. Most akkor eléggé fájdalmas helyzetben találnám magam. Válaszára akaratlanul is felnevetek, de ugyanakkor meg is tudom érteni, mert elég ijesztő volt, de ugyanakkor az ijedtség után már teljesen átvette az uralmat a szomorúság és a keserűség, hiszen szegény madarak meghaltak, de talán a legszomorúbb az, ahogyan az utolsó madárka szenvedett. Ebből adódóan egyértelműen az ő sorsa volt a legkegyetlenebb. - Ezzel egyetértek.. Szegény flótás. Nem elég, hogy a halálába repült a társaival még szenvednie is kell. - Olyan szívbemarkoló tud lenni egy-egy ilyen eset, hiszen legszívesebben segítenék rajta és azt hiszem a kegyelemből ajándékozott halál lenne a legjobb megoldás már szegény madárkának, de mégsem érzem azt, hogy képes lennék rá még akkor sem, ha szegényke számára ez lenne a legjobb megoldás. Hiszen akkor már nem kellene szenvednie. - Ez azt hiszem bármennyire is volt véletlen csak megmutatta, hogy milyen is az élet. Mármint, mikor már kezdenéd úgy érezni, hogy sínen van az életed, akkor egyszer csak bumm. Arcon csap egy váratlan fordulat, amit nem láthatsz előre és onnantól kezdve már nincs visszaút. Csak egyenesen tovább és meglátod, hogy mi lesz. - Talán már lehetne ez a mottóm is akár. Hiszen egyáltalán nem vártam, hogy valaha is így fog alakulni az életem, de talán sikerült kihoznom belőle a legjobbat, vagy inkább a legtöbbet. Nem mondom, hogy közel lennék a célvonalhoz, vagy egyáltalán ténylegesen oda tartok, de úgy érzem, hogy sikerült fejlődnöm egy kicsit mindenki irányába. Tényleg kezdtem feloldódni és teljesen ellazulni, ahogy beszélgettünk, de azt hiszem most én hoztam magamra a bajt. Mármint a lelki társ dolgot egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy egy rugóra jár az agyunk és nem túl gyakori az, hogy valakivel ennyire ugyanazon irányba érdeklődjünk. Egek mégis mi a fenét csináltam? Úgy érzem, hogy egy hatalmas vödör jéghideg vízzel borítottam most saját magamat nyakon, mert az ereimben teljesen megfagyott a vér. Mármint nem állt szándékomban senkit sem félrevezetni, de ezek szerint még mindig nem sikerül elsőre megtalálnom a helyes irányt, amikor szavakkal dobálózom. Egek, most hogy fogok ebből kimászni? Az egész agyam megállás nélkül kattogott azon, hogy mégis mit mondhatnék egészen addig míg a hangja végül vissza nem rántott a jelenbe. - Ööö.. Azt hiszem az újításokról beszélgettünk.. Igen határozottan az újításokról. - Oké.. Nem idióta tuti, hogy emlékszik, hogy beszéltünk valamiről, de akkor meg miért kérdi? Mármint oké lehet, hogy tényleg elvesztette a fonalat, de előbb vagy utóbb vissza fog kúszni hozzá.. Akkor meg még kínosabb lesz ez az egész. Bár, akkor egyértelmű lesz, hogy nem olyan terület, amit feszegetnék? Egek, még a végén aláaknáztam ezt az egészet saját magamnak.
- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy majdnem szerelmet vallottam neked. - mosolygom el a dolgot, és valóban ciki volt ez a helyzet. Nagyot sóhajtottam, majd megkerültem és eléálltam. Leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni és neki se kelljen olyan magasra emelnie a fejét, majd megtámaszkodok a székben, annak karfáján, ha lehetőséget ad rá. Ha nem, akkor gondolatvilágom egy tetemes részét az egyensúlyozás köti le, de azért csak el tudom neki mondani, amit szeretnék. - Bocs, csak ilyen... Szóval, hogyha... - becsukom a szememet, majd kifújom a levegőt. Összeszedem a gondolataimat, s újra megpróbálom. - Had kezdjem el újra... Szóval arról van szó, hogy néha rosszul értelmezek bizonyos jeleket, s olyan is van, hogy odaképzelek dolgokat, amik egyébként nem is léteznek. Ilyen az, ha jó ideje már nem volt dolgod senkivel, legalábbis nálam ilyen. Kicsit elcsendesedek. Figyelem az arcát, vonásait, hófehér bőrét, melyet vöröslő tincsei fognak keretbe, szemeit, orrát, fülét, alakját... Jó, ez már kezd kicsit anatómiai atlaszba illő felsorolásba átmenni, szóval inkább abbahagyom. - Kicsit magával ragadott a vergődő madár látványa és néha észre sem veszem, hogy mit csacsogok, csak mondom és mondom. Szóval, ha megbántottalak, akkor azért elnézést kérek. Mégis ... amit az előbb mondtam, azt komolyan gondoltam. Nyílt újra a terem ajtaja, az idősebb férfi egy zacskóval a kezében lépett ki rajta, majd valakinek telefonált. Azt nem tudom, hogy kivel beszélt, viszont elmondta neki, hogy a tetemeket összeszedte és valami ablakost kellene intézni, mert ezt a felfordulást ő nem tudja megoldani. Egy kartonpapírt emlegetett, amikor eltűnt az egyik sarkon, én pedig visszafordultam Sarah felé, elnézést kérő tekintettel az arcomon. - Lehet még ebből az interjúból valami vagy végképp elástam magam nálad? Utóbbit nagyon sajnálnám... - ekkor vettem észre, hogy valami nagyon nyomja a tomporom, s csak most esett le, hogy egész végig be volt kapcsolva a diktafon. Öröm lesz majd visszahallgatni, hogy mit zagyváltam össze és természetesen vissza is.
Az egyszer szent, hogy még sosem kerültem ilyen furcsa helyzetbe és az igazat megvallva nem is tudom, hogy mi lenne a helyes teendő jelenleg. Hiszen én nem hiszem, hogy bármi olyat tettem volna, amivel félrevezethettem volna őt, legalábbis egyáltalán nem állt szándékomban. De azt hiszem nagyon sok esetben, ha valaki barátságos akkor abba már bele lehet képzelni valamit, de mégsem akartam rideg és lekezelő lenni, hiszen az nem én vagyok. Na, jó talán az apámmal az volt meg az anyámmal is, meg azért néha még mindig összejön, hogy így nekik rontok, de ettől függetlenül nem vagyok egy kőszívű típus és talán tényleg messzire mentem a lelki társ dologgal, de egyszerűen nem gondoltam bele, hogy valakinek ez ekkora jelentőséggel bír, mert tulajdonképpen a lelki társad lehet az a személy, aki mindig ott van melletted, habár ránk ez jelen pillanatban koránt sem igaz, de a hasonlóságok az ízlésünk terén határozottan egy jó kezdet. Persze valaki lehet a lelki társad anélkül is, hogy ugyanazt a dolgokat szeretné, vagy ugyanarra vágyna. Lehet, hogy nem is lehetnétek különbözőbbek mégis valahogy képesek vagytok megtalálni a közös hangnemet jobban, mint bárki mással. Végső soron pedig pontosan ez lenne a lényeg, nemde? - Nem értem, hogy miért nem volt dolgod senkivel.. Mármint szerintem nagyszerű csajszi vagy.. De tényleg. - Mondom biztatóan majd pedig halovány mosollyal az arcomon folytatom. - Persze mindezt barátként mondom. - Nem tudom, hogy elértük-e azt a pozíciót, hogy barátnak nevezhessük a másikat, de ha már a lelki társakba bele mertem merülni, akkor ez nem lehet annyira mellégfogás. Vagy talán mégis? - Persze, hogy lehet. Azért nem olyan könnyű engem elüldözni. - Persze egy picit furcsa volt ez az egész, de hát az sem volt számomra mindennapos, hogy madarak szállnak be az ablakon átsietve a túlvilágra. De ez az egész egy nagyon jó lehetőség a számomra és tényleg kedvelem Tara-t. Amit pedig az előbb hadart össze azt inkább az elmém egy jól elrejtett zugába tömködöm, hogy többet ne is kelljen rá gondolnom. Valahogy így sokkal egyszerűbb tiszta lappal újrakezdeni.
Tara Goglin
Avataron : Anne Lindfjeld Kor : 39
Tárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet) Pént. Dec. 30, 2016 1:42 am
- Munka, alvás, munka, alvás... Körülbelül ezek teszik ki az életem legnagyobb részét, ebbe már nem fér bele egy társ, aki el tudja fogadni, hogy éjjel dolgozom és nappal alszom. - mosolygom el magam, majd felállok, mert kezd kicsit fájni a térdem. - Amit pedig barátként mondtál, azt köszönöm. Szerintem is nagyszerű csajszi vagyok! Viszont most sóhajtanom kell egy nagyot, mert egy pillanatra nem is tudom, hogy mit kellene tenni. - Köszi, hogy még maradsz, viszont... Én oda nem nagyon akarok bemenni, maximum összeszedem a cuccokat, aztán spuri valahová el, ahol nincsenek ... szóval, ahol kevésbé ilyen gyászos a hangulat... Mert hiába takarított fel az ismeretlen zsákos ember, ott mégiscsak madarak múltak ki, és még mindig él bennem a látvány, hogy az a szerencsétlen negyedik csak úgy vergődik. Lehet, hogy rémálmaim is lesznek tőle, szóval nem kellene tovább feszíteni a húrt ezzel a témával kapcsolatban. Tényleg csak bemegyek, kijövök és uccu neki, el innen minél messzebbre. Hirtelen végiggondolom a lehetőségeket, hogy hová is mehetnénk. - Egyrészt ugye itt van a közelben a Szent Margit templom, bár a madarak után nem tudom, mennyire van kedvem templomba menni... Három percre van az Interbay atlétikai központ, viszont lehet, hogy egy kis esti sétához már túl hideg van, nem gondolod? Bár én benne vagyok, valahol veszünk egy jó forró csokit és jól kibeszéljük magunkat! Törtem még a fejemet, hogy mi van a környéken, és akkor bang! Kipattant a fejemből az isteni szikra. - Red Mill Burgers... Itt van egy sarokra és állítólag Seattle legjobb hamburgerét kapni nálunk. Legalábbis egyik kollégám szerint, akit egyébként gyűlölök, mert azt mondta a Nirvanara, hogy túlértékelt szemét, viszont a kajákhoz nagyon is ért. Igen, Celine Winterbaum. Az nemezisem! Na jó, persze nem az ősellenségem, de mégis hogy mondhat olyan Kurt Cobain munkásságára, hogy túlértékelt szemét. Kilencvenkilenc nyarán az ő albumaik tartották bennem a lelket, mert annyira szerelmes voltam Scott Danielsbe, hogy mindig csak rá gondoltam, és csak akkor nem rá gondoltam, amikor Nirvanat hallgattam. És éppen ezért nem mondhatja az a tehén rájuk, hogy túlértékelt szemetek. Viszont az meg kell vallani, hogy az ételekhez ért és leszámítva az előbb említett dolgot, tök kedves is. Mindig három adag muffint süt, és mindig meghagyja, hogy az éjszakás műszaknak is jusson. És ezért kedvelem, de attól még az ősellenségem. Celine Winterbaum! - Nos mit gondolsz, megeszel velem egy hamburgert? Lécci!
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Krys Labarrier & Hugh Pratchett Az erkölcs, a művészethez hasonlóan, azt jelenti, hogy húzunk valahol egy vonalat.
- Az ott nem jó, visszacsillan nagyon az objektívben és kikerülhetetlen ez a fény. Kérlek tedd arrébb - szólok a kollégámhoz, aki a minimál díszletért felel. Furcsa nekem ez a műsor, meg az egész szerződés az volt, de kellett a pénz és épp nem volt semmi, amivel foglalkozhattunk volna, hát aláírtunk. Titoktartással együtt és vaskos felrúgási szankciókkal. Új divat a filmezésben a valóság showk előre be nem jelentett volta. A magam részéről engem semmivel sem lehetne rávenni arra, hogy fejest ugorjak egy ilyesmibe, a kamera mögött állni az még csak úgy elmegy, de előre furakodni eszemben nincs, pláne nem valami ilyesféle népbutító műsorban. Lehet, hogy lenne az a helyzet és pénz, ami felrúgná az elveim, de most nincs. Elég ez is. Vakrepülés vaskos anyagiakért. Bevállaltam, mert költségekbe vertem magam az elmúlt hónapokban és elég rosszul esik a nadrágszíj szorulása a derekamon. A testvérem szerint hülye vagyok, amiért nem kerestem még másik állást. Úgy véli nem vagyok elég cápa ehhez a szakmához. Tiltakozom és cáfolom őt, de lehet, hogy igaza van. - Itt jó? - kérdi Marcus, én pedig feltartom oldalra naz oké-t jelző hüvelykujjamat, miután belepillantottam a kamerába. - Remek. Mikor ér ide az első kliens? - fordulok az időközben mellém kerülő producerhez. - Perceken belül ide kell érjen. Hé, Marcus! Tessék bemászni az asztal alá, hogy jó-e a magasság! - utasítást ad én pedig nem kérdezek. Ez nem az én dolgom, hanem a díszleteseké. Az enyém az, hogy az asztal fölötti részt vegyem, premier plánban. - Az megvan, hogy mit fog felolvasni a hölgy? - Neki kellett hoznia a könyvet, a kedvencét. Igazából teljesen mindegy, csak szépen olvasson. Erre volt jó a válogató. Beszédhibásokat nem alkalmazunk. Bár lesz egy fogszabályzós majd a napokban. Annak ellenére, hogy fém van a szájában, rém szépen beszél - ezzel elszelel mellőlem, mert a jelek szerint megérkezett a hölgy, akit várt. Kényelembe helyezkedem a kamera mögött, nem mozdulok messzire, de azért utána nyúlok a lassan jéggé fagyott kávémnak. Már épp belekóstolnék, amikor az előbbi főnök mellém kerül megint. - A feleségem most szül, el kell húzzak. Kézben tudod tartani? Intézd a madárkát, a pasit majd Marcus rendezi. Bólintani és hümmenni van csak időm, ő már le is lép. Fogom hát magam és odasétálok a hölgyhöz, aki érkezett. - Szép napot! A nevem Hugh Pratchett és én fogom a mai felvételét készíteni. Ha megengedi, megmutatom merre van a sminkszoba. Olyan remek vagyok fogadásban és intézkedésben, hogy még a nevét is elfelejtem megkérdezni. Vicces lesz ez így.
Régen sokat zongoráztam, még általános iskolás koromban, és minden évben szerveztek egy úgynevezett tanszaki hangversenyt, olyan misztikus szó volt ez akkor tíz éves fejjel, hogy addig már igazából el sem jutottam, hogy mit jelent. Számomra leginkább rémálom volt. Borzalmasan lámpalázas voltam ugyanis, de el kellett játszanom egy öt perces Beethoven darabot a színpadon egy egész hallnyi közönségnek, ráadásul négykezesben! Ergó, nem csak attól rettegtem, hogy ha hibázok, egy egész seregnyi apuka röhög majd rajtam élete végéig, és minden anyuka vérmesen mutogathat rám: bezzeg az én gyerekem, sokkal tehetségesebb!, de még a barátnőm hibafaktorát is bele kellett számolnom. Honnan tudják ugyanis, hogy ki rontotta el? Valahogy eljátszottuk... de akkor és ott megfogadtam, hogy soha többet nem lépek fel. Nem éri meg az ideggörcsöt. És ezt valami rejtélyes okból az interjún is elmeséltem, bár a producer kedélyesen megnyugtatott. - Csak olvasson, kedvesem. Meg tudom ígérni, hogy ezúttal nem lesz dolga zongorával. A négykezest pedig bízza csak ide. – Haha. Ha. Nem értem, de azért udvariasan elkacarászok rajta. Milyen négykezest, könyörgöm? Valaki nagyon szellemesnek hiszi magát, látom is az önelégült mosolyt az arcán, de nem tudom, én maradtam-e le valamiről, vagy csak a humorérzékem hagy el csendes magányában? Biztos elvesztettem valahol a fonalat. Mindegy. Egyébként egész jó lóvét ígértek érte, ami nem jön rosszul, de ha valaki megkérdezné, miért jelentkeztem, nem a pénzt mondanám, és nem is a szereplési vágyat. Pláne az előző sztori után. Bár a kamera azért más, mint egy színházterem. Van azonban valami, ami ennél is jobban motivált, de végül is, eddig még senki nem kérdezte meg, minek lőjem le a poént előre?
- Helló. Krystel Labarrier – fogok kezet a felém siető pasassal, reflexből. Naná, hogy ideges vagyok, most még kábé pont olyan mértékben, hogy ne sikerüljön megjegyeznem a nevét. Legalább az enyémet pontban beszúrtam a megfelelő helyre. Majd fog ez oldódni, csak essünk túl az elején. És remélem sokat fognak beszélni hozzám, olyan öt perc múlva már fogok is emlékezni a válaszaimra. - Rendben, menjünk – mosolygok rá, és közben egyenesen a szemébe nézek. Sötét haj, markáns arc, az arcéleket sejtelmességbe vonó, titokzatosságot sugalló szakáll, nem annyira izmos, inkább átlagos testalkat. Tipikus művészlélek benyomását kelti. De a tekintete… Az első pillantásra is feltűnő, kivételesen kék írisz mögött – mély, kissé mintha zavaros, tudálékos tekintet lapul. Oly összetett, hogy első körben teljesen meglep. Különösen, mikor találkozik pillantásunk, legszívesebben megkérdezném, hogy találkoztunk-e már valahol, de kétlem, hogy valóban így lenne. Meg ez most amúgy sem túl ideillő kérdés, inkább csak mosolygok, és meggyőzöm magam: minden vágyam, hogy lássuk azt a sminkszobát. - Mit is mondott, mit fog csinálni? Ön kamerázik? – kérdezek azért vissza a biztonság kedvéért, nem azért, mert gyegeelméjű lennék, de mivel úgy összességében nem sokat tudok a programról, reménykedek benne, hogy hátha elkottyint valami plusz információt. - Míg én? - kívülről aztért nem látszik rajtam annyira, hogy izgulok, bár avatott szemek biztos elsőre kiszúrják. Azért megteszem, amit tudok. - Bocsánat, ha sokat beszélek, még kicsit ideges vagyok – vallom meg őszintén, bár a kicsit nem eléggé fedi le az igazságot.
Krys Labarrier & Hugh Pratchett Az erkölcs, a művészethez hasonlóan, azt jelenti, hogy húzunk valahol egy vonalat.
Van az a humorérzék, amivel nem lehet mit kezdeni. Nem csak azért, mert nem vicces a hallgatóság egyik része számára sem, hanem azért sem, mert aki mondja, az is olyan felhangot üt meg közben, hogy az gyakorta kicsalja a lólábat a helyzetből. Én szégyellném magam, hogyha a négykezes története bekúszott volna hallójárataimba, pláne akkor, ha még tudnám is, hogy mire volt vonatkozó az az igencsak csekély értelemről és jóérzésről tanúbizonyságot adó megjegyzés. A kézfogásom nem erősebb annál, mint amit egy női kacsó elbírhat, de nem is mondható rá, hogy renyhe, döglött hal effektben rázok kezet a hölggyel. - Örvendek a szerencsének, Krystel. Így szereti, ha szólítják, vagy van beceneve, ami jobb volna? - kérdezem első körben megmaradva a magázódás mezsgyéjén. Ezért is rívok ki a tömegből errefelé. Itt mindenki tegez mindenkit, de nekem nem olyan egyszerű. Mást neveltem magamba, mást tartok követendőnek és nem könnyű elsőre levetkőzzem mindazt, amit számomra a tisztelet jelent. - Igen, én fogok a kamera mögött állni. Lényegében nem is fogjuk látni egymást, de ez ne zavarja. Esélyesen mindenki jobban jár, hogy az oldalfelosztás így alakult. - vigyorodom el. Nincsen baj az önértékelésemmel, látszólag. Amúgy van, de az mellékes. a lényeg, hogy meghalnék, ha kamera elé kellene állnom, pedig mondják, hogy nem olyan nehéz kilépni mögüle. Főleg nem úgy, hogyha valaki ennyire ismeri a monstrum minden rezdülését. - Míg ön felolvas a könyvből, amit hozott. Ahhoz az asztalhoz kell majd leülnie. - mutatok a véglegessé váló díszlet felé, útban a sminkbe. - Milyen könyvet választott? - teszek fel egy kérdést, ami azért meglehetős mértékben érdekel. A stúdió ezen szárnya elég kicsi, így nagyon is hamar odaérünk a sminkszobához. Kinyitom neki az ajtót, s illedelmesen előreengedem. Odaintek a csajoknak odabent. - Pam, Sally, ő itt Krystel. Ő lesz a mai főszereplőnk, én pedig az idegenvezetője vagyok. Frank felesége most szül, szóval le kellett lépjen. - mindenre magyarázattal szolgálok, hát az összesomolygásukat nem tudom mire vélni. Van az a koponyabelsőt kapargató rossz érzésem, hogy valamiről nagyon le vagyok maradva, de nem forszírozom. - Heló, édes. Gyere, csüccs le ide! - ragadja Pamela - aki egyébként Paul, de ennyi smink és női ruha, illetőleg nőies viselkedés alatt már lassan felismerhetetlen a férfi, aki valaha volt (strandra azért nem mennék vele, műtétek ide vagy oda) - magához az irányítás fonalát, én meg valahogy a színen ragadok. A kamerát már úgyis beállítottam és egyébként se esne jól a kötelességtudatomnak, ha kalauzolás nélkül hagynám a hölgyet, amit a producer a kegyeimre bízott. - A felvétel fekete-fehér lesz, szóval a színekkel nem kell játszanunk, inkább csak az árnyalaterősséggel. Nahát, milyen csodás arányai vannak az arcodnak. Mivel foglalkozol, angyalom? - Krystel. - köhhintem el a nevét, nem rejtve véka alá a rosszallásomat. Ez a cukiskodás nekem mindig sok volt. Évek óta nem sikerült lemossam magamról a mackósajt becenevet Pam szájából. Mára már nem is próbálkozom, a magam helyzete menthetetlen. De másokét azért még kormányozhatom ilyen ügyben.
Vendég
Tárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet) Vas. Május 21, 2017 10:51 pm
A life in random moments...
A pasas édesen udvarias, kicsit meg is lepődöm rajta az interjúztatók feltűnő lazasága után, arra számítottam, hogy itt mindenki ennyire... de nem sikerül időben megtalálnom az ide illő jelzőt, talán mindenki jobban is jár vele. - Krys. Mármint, szólíthat nyugodtan Krysnek is, ha akar. – Te jó ég, ez most pontosan úgy hangzott, mintha arra kérném, hogy hívjon randira. Kicsit bele is vörösödök, de azért kitartóan mosolygok, és azon agyalok, hogyan korrigáljak minden feltűnés nélkül. – Ezö. Rövidebb, és általában mindenki jobban kedveli. Szerencsére ekkor elindulunk, és nem tudok több marhaságot hozzáfűzni, közben pedig igyekszem nem elsüllyedni előtte. Vajon most komplett idiótának hisz, vagy azért már lehet elég tapasztalata izguló, dilis, fiatal lányok önégetése kategóriában? - Gondolja? – kérdezem némi frissen feltámadt kételkedéssel. Vagyis inkább ezt szeretném kérdezni: Még ezek után is így gondolja? A vigyorából viszont merítek egy kis bátorságot, és viszonzom is egy mosollyal. – Pedig, azt hiszem, megnyugtatna, ha látnám, mondták már, hogy megnyugtató kisugárzása van? Szerintem esélyesen erre a mondatomra sem fogok emlékezni később, és minden bizonnyal jobb is. Viszont, ami jó, hogy összességében tényleg old rajtam a beszélgetés, szóval hálás vagyok neki. - Szóval tényleg ennyi az egész? – pillantok felé nagy, izguló, enyhén hitetlenkedő bociszemekkel. – Erre talán tényleg képes vagyok – mosolyodom el végül barátságosan. - És ha megakadok, vagy esetleg elrontok valamit, megállunk, és újravesszük az adott részt? Vagy ez hogy működik? – Olvasásban azért jó vagyok, szóval nem hinném, hogy gond lenne, de azért nem árt előre tudni, hogy ilyen esetben mégis hogy néz ki a forgatókönyv. És hogy milyen könyvet választottam? - David Foenkinos. Olvasott már tőle valamit?
- Helló – köszönök be a lányoknak egy lendületes hellóval, mikor a szőrös, udvarias, kékszemű barátunk betessékel az ajtón. A nevét sajnos elfelejtettem, de próbálok nem meglepődni rajta, hisz’ tudtam, hogy így lesz. Majd megpróbálom menet közben lelesni valahonnan. - Wow – én is csak pislogok az új hírek hallatán. Itt aztán zajlanak az események. – Frank a producer, igaz? És most hogy lelépett, ki lesz a főnök? – mosolygok ártatlanul, miközben leülök a Pam által felkínált székre, így egyenesen a kékszemű idegenvezetőmmel találom szemben magam. Annyira emlékeztet valakire, de mivel sem erre nem jövök rá, sem a neve nem ugrik be továbbra sem, elnevezem Harrynek, a Harry amúgy egészen passzol hozzá. - Ó, köszönöm! – de amint az újdonsült Harrynk közbeköhinti a nevem, nem tudom folytatni, elkuncogom magam, és küldök felé egy félig hálás, félig cinkos pillantást. Ez a kis közjáték kezd egyre viccesebbé válni, én pedig egyre inkább feloldódom benne. És ha már itt tartunk, van egy olyan fura érzésem, mintha valami nem lenne teljesen okés az arcomat ecsetelő nővel, de egyelőre nem jövök rá, hogy mi lehet a disszonancia tárgya. - Nyelvtanár vagyok, de ezek szerint nincs az arcomra írva – miközben Pam és Sally kérdezget, gyakorlatilag végig a kamerás pasasnak válaszolgatok, tekintve, hogy ő van tökéletesen szemben. A sminkeléssel egész hamar végzünk is, az ajtó túloldalán pedig muszáj vagyok feltenni a néhány perce érlelgetett kérdést. - Lehet, hogy ez most nagyon furán fog hangzani, de... végig olyan érzésem volt odabent, mintha nem stimmelne valami. Van ötlete, hogy mi lehetett az, vagy inkább tudjam be annak, hogy csak az izgulás teszi? – ezúttal kicsit félénkebben pislogok át felé, miközben az újabb fogalmam sincs hová haladunk, ha eddig nem nézett zakkantnak, most bizonyára ezt a pillanatot is megértük. - Na és most merre megyünk? A ruhám rendben lesz, vagy öltöztetést is kapok? – Ezt igazából csak viccből kérdezem, egy hosszúszárú, passzos farmer van rajtam, és egy évszakhoz illő, elegáns, ujjatlan blúz. A dzsekim és a kistáskám egy ideje már a kezemben hurcolom, lévén baromi meleg van idebent.
Krys Labarrier & Hugh Pratchett Az erkölcs, a művészethez hasonlóan, azt jelenti, hogy húzunk valahol egy vonalat.
Lennének rá jelzők a tarsolyomban, hogy mennyire és micsoda, eleget hallottam őket a személyemet illetőn. Igen, valóban kirívó jelenség vagyok itt a magam visszafogottságával. Én maximum akkor borzolom fel a kedélyeket, ha alkalmanként teljesen kopaszon jelenek meg. Eleinte még kérdezték, mára elfogadták. Évente legalább egyszer megesik, bár amióta Dovid nincs, nem történt meg ilyen. - Rendben, akkor Krys. – bólintok beleegyezőn. Nem ajánl tegeződést, márpedig egy nőnek kell ezt megtennie, ha vágyik rá, én nem ajánlhatom neki. Így marad a magázódás, mely az én számomra otthonos terep, s a mostani tapasztalataim arra mutatnak, hogy számára is. aztán persze lehet, hogy kiderül, hogy mégsem. Vagy sose fog kiderülni. Nem is olyan lényeges. A zavarát édesnek találom, de csak egy röpke pillanatnyi időt engedek magamnak ezen véleményalkotó szentimentalizmusra, miközben szavait hallgatom. - A Hugh sajnos nem rövidíthető, de ha attól kevésbé érezné kínosnak a szituációt, becézheti a második keresztnevem. Falcon. Falk. Magam sem tudom miért kínálom meg ezzel a humorral, de a reakciói, a helyes vörösödése ezt hozta elő belőlem. A testvérem szerint épp az ilyen alkalmakkor vagyok idióta, de Dovid mindig azt mondta, hogy ezért szeretnek a gyerekek annyira az osztályon. És amit ő mondott, az mindig szent volt nekem. Kár, hogy olyan kevés adatott belőle, vele. - A megnyugtató szót még nem használta rá senki, de valami hasonlót igen. Eddig azt hittem, hogy csak a kórházi miliőben vagyok képes rá, hiszen ott minden, ami élettel teli és nem steril-fehér az megnyugtató a betegek számára. Jó tudni, hogy megy más környezetben is. – mosolygok rá. Ha van kivel s van miről, akkor tudok nagyon is sokat beszélni, most sem akarom lerendezni egy-egy szóval. Valamiért úgy érzem, Krys vevő az ilyesmire, s azt is gondolom, hogy számára jót teszek ezzel a fajta figyelemeltereléssel. Némiképp lámpalázasnak tűnik. - Egyébként nem vagyok ápoló vagy ilyesmi. Mondjuk nyilván erre rájött, ha itt futottunk össze és én vagyok a kamerás. Sokat önkénteskedem a gyerekonkológián. Nem dicsekvésképp, csak a jobb megértés érdekében hozom ezt fel, miközben a sminkszoba felé haladunk. - Persze, hogy ennyi. Nekem legalábbis ennyit mondott a producer úr. Önnek tán többet? Nem lepne meg, ami azt illeti, de ezt nem fűzöm hozzá. - Nem, sajnos ebben az esetben erre nincs lehetőség. Külön kérés volt a műsorszerkesztés részéről, hogy valóság show szerű legyen, tehát mindent csak egyszer veszünk és a bakikat is élő egyenesben kell esetleg korrigálni. Nem, még semmit. Miféléket ír? Leggyakrabban Grimmet olvasok vagy egyéb meséket és azokat sem magamban hanem hangosan a gyerekeknek. A vizuális kultúra – egy jó sorozat, film – engem jobban leköt, ha már szabadidőről van szó. - A jó producer ismérve, angyalom, hogy megy nélküle is a gépezet. Jól vagyunk idomítva általa. – veszi át a szót Pam, én pedig megtámaszkodom vállammal a nyitva hagyott ajtóban állva az ajtófélfában. - Nyelv, mi? – kuncog fel Sally karcosan, de ezt a magam részéről nem tudom mire vélni. Ha Krys eddig azt hitte, hogy csak ő egyedül nincs itt beavatva a dolgok sűrűjébe, lassan kezdhet rájönni, hogy ez mekkora tévedés. - Pam az félig Pamela, félig Paul, ha érti mire gondolok. – hajolok közelebb Kryshez, távolodva a sminkszobától. Igazán csinosnak vélem ezzel az utcára tán erős, de kamera elé éppen elég natúr sminkjével, bár egy szép arcon szerintem nincs mit javítani ilyetén. És neki eddig is kellemes arca volt. - Fehér blúz és lenge szoknya, ez volt a kérés. A stylist már kikészítette, ott tud átöltözni. – mutatom a helyet, s részemről udvariasan távolabb maradok, amíg elkészül. Mikor előkerül, akkor indulok el vele az asztal felé, mely a kamerák kereszttüzében áll. Az előkészületeket már elvégezték, állítólag csak arra várnak, hogy Krys leüljön. - Kérem tegye ki a könyvét az asztalra és csapja fel egy tetszőleges oldalon. Hugh, amikor jelzek, indíthatod a kamerát. – veszi át a szót a rendezőasszisztens, s beszél ezúttal ő Krystelhez helyettem. Én pedig egy felmutatott hülvelykujjas „sok sikert” jelzése után a kamera mögé fáradok. - Egy szabály van. Akármi történjék, nem pattanhat fel a helyéről, rendületlenül olvasnia kell tovább, amíg csak bírja szóval és koncentrációval. Az arcára persze bármilyen érzés kiülhet, amíg ülésben marad, bármilyen egyéb mocorgás megengedett, épp csak az olvasós szerepből ne essen ki. Ne izguljon, nem fogja senki megenni. Felkészült, Krystel? Amint kényelembe helyezte magát, foroghat is az a kamera. – adja ki az utolsó információmorzsákat a segédrendező, s tényleg mindenki csak Krys jelére vár a kezdéssel.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Stúdió (Seattle Film Intézet)
