Játszótér

Egyetértően bólintok, tényleg örülök annak, hogy most már jól van és főleg, hogy egyben mindannak ellenére, amikről beszámolt, hogy keresztül ment.
- Hűha... – itt azért nem mondom, hogy nem kerekedik a szemem rendesen. Ha nem Joël mesélné, valószínűleg azt hinném, hogy valami filmjelenetről van szó vagy egy regény pár fejezetéről… ki hinné, hogy az ilyesmi tényleg megtörténik és mégis. Sajnos.
- Ohh… hát ezt sajnálom. Mármint, vagy nem? – ráncolom a szemöldököm, mert meg kell valljam, most kicsit belekavarodtam, hogy ezen lány/nő képben való léte – illetve már nem léte – mennyire jó vagy rossz hír, na nem nekem – nem is ismerem, szóval nekem kb a kilenc is páros ebben a kérdésben (és nem, nem azért, mert ne lennék jó matekból) –, hanem Joëlnek.
- Szóval akkor más szavakkal élve; törődsz vele és fontos neked. Igen, azt tudom, hogy neked sem műfajod a kapcsolattéma… vagy eddig nem volt az... – kis pimasz mosollyal jegyzem meg, kicsit azért nyitva hagyva a dolgot. Ha van valaki, aki ezt a részét nagyon is megérti – mármint a kapcsolatokra vonatkozót –, akkor az én vagyok és tessék, az összeköltözésen gondolkozom.
- Ne aggódj, kopaszon is rendkívül sármos és jóképű leszel. – vigyorgok rá, a könnyebb részére reagálva a válaszának, hogy aztán rendeződjenek a vonásaim.
- Ez pedig nagyon jó döntés. – mármint, hogy a visszaküldés fel sem merült benne. Én tudom, hogy milyen érzés, ha nem kellesz senkinek… nem olyasmi, ami nem enné bele magát az egész hátralévő életedbe.
- Majd beletanulsz. Jó ember vagy, a többi meg majd jön magától. – ha azt nem is mondhatom el magamról, hogy jól ismerem őt, azt elmondhatom, hogy tényleg jó ember, így pedig nagy gáz már nem lehet. Vagy olyan, amit ne tudna megoldani.
- Látod? Menni fog. – lehet, hogy az egyik lány egy kis sündisznó, de akkor, ha jól értem, a másikkal nagyon is jól kijön és igényük is van egymásra.
- Oké, ezt most örömmel hallom, valahogy zavarna a tudat, ha bent lettél volna. – azt hiszem nincs ebben semmi meglepő, tekintve, ahogyan ismerjük egymást, valahogy kényelmetlen lenne a betegének is lenni, mármint akkor is, hacsak mondjuk a műtétemen lett volna bent.
- Mármint ne értsd félre, nem a tudásod miatt vagy ilyesmi, hanem… hát érted... – legalábbis remélem, hogy érti.
- És kösz. – bólintok egyet, de tovább nem fűzöm a dolgot. Nem tudok róla beszélni, azzal sem, akivel nagyon is kellene, egyszerűen nem megy.
- Meghúztam a gyógyulófélben lévő izmokat, ezt érzem, de szerintem nagyobb gáz nincs. – ha meg mégis, hamarosan úgyis kiderül. Önmagamnak azért nem vagyok teljesen ellensége, elpatkolni vagy ilyesmi nem akarok, szóval bemegyek a kórházba, ha úgy érzem, hogy kell.
- Értettem doktor úr. – sóhajtok egyet és nincs negatív él a megszólalásomban, inkább beletörődő egyetértés. Tudom, hogy nyugton kellene maradjak, de ez sokkal nagyobb kihívás számomra, mint hittem volna.
- És te? Dolgozol már vagy még gyógyulgatsz a sérülésekből? – kanyarodom vissza hozzá és kiiszom a pohár aljában lévő italt. Még vezetni fogok – motorral vagyok –, szóval ennél többet nem engedhetek meg.

- Tenném, de tudod, hogy van ez, valahogy a nők jövőt illető vágyai semmilyen tekintetben nem egyeznek az enyémmel, merthogy én sem nősülni, sem gyereket csinálni nem fogok, azt hétszentség. Anélkül meg… ugyan minek is kezdenék bárkivel hosszútávon? Meg velem minek kezdene bármelyik épeszű nő? – Önironikus mosoly. Addig tökéletes partner vagyok, amíg az ember nem gondolja tovább a helyzetet, amíg nem akar továbblépni, amíg csak szórakozni akar. Onnantól kezdve már nem, mert sem kapcsolatot, sem semmit nem akartam soha életemben, ami azzal járna. - Soha nem lesz az. – Csóválom meg a fejem, még csak addig sem jutottam el, hogy megpróbálnám. Minek? Nem tagadom, hogy Chloe megmozgatott, de sajnálatos módon rohadt nagy intenzitással vagyunk képesek egymás torkának ugrani, és jelenleg a szexen kívül – ami már szintén nem jön szóba a vele történtek okán – egyszerűen nincsen köztünk kapcsolódási pont.
- Én azért inkább nem próbálnám. – A gesztusát viszonzom, de nem képzelem el magam kopaszon, szerintem felzokognék a látványtól. Szeretem a hajam, kényes is vagyok rá, tény, szóval maradjon csak a helyén tudnék neki örülni.
- Arról nem ők tehetnek, hogy az anyjuk nem beszélt rólam soha. Tudod, az a legbosszantóbb az egészben, hogy segítettem volna, vállaltam volna őket… Mennyire más életem lenne most, ha fel is nevelhettem volna őket. Tudom, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, de rettenetesen haragszom rá, amiért megfosztott ettől. – Ezt még nem igazán volt alkalmam kiadni magamból, és talán könnyebb olyannak, aki alig érintett bármiben is velem kapcsolatban, mintha mondjuk a testvéreimet avattam volna be.
- Kösz, bár mostanában nem érzem annak magam. Vagy csak meg kell tanulnom meggyőzni erről a hitetleneket is. – Nevezetesen Diát, azt meg inkább hagyjuk, hogy mit gondolnak rólam azok a nők, akik valaha többet reméltek annak dacára, hogy mindenkivel közöltem, nálam ennél nincs tovább. Chloe sem bírta igazság szerint megemészteni a dolgot, különben képesek lennék harag nélkül szólni egymáshoz.
- Valamit majd kitalálok, ha addig meg nem öl egy kósza sörösüveg. – Egy mosoly árnya játszadozik szám szegletében, igazság szerint nagyon tudnám bírni a kiscsajt, ha nem utálna csuklóból, mert magamat látom benne, mindazonáltal a tűréshatárom sajnos nekem sem végtelen, főleg, hogy ketten is szinte állandó jelleggel cibálják, mostanában nem is tudom, hol van a nyugodt, megfontolt énem. Mintha elfújták volna.
- Nem véletlenül nem voltam benn. – Ha netán orvosilag kihívás is lett volna, akkor sem tehettem meg, hogy ott vagyok, beteggel nem kezdek, és olyat sem kezelek, akivel összeszűrtem a levet. Ha Chloet nem az ügyeletem alatt hozzák be, őt sem műtöm meg, még egyszer nem is lennék hajlandó rá, lelkileg rohadtul megterhelő, hogy olyan fekszik élet-halál közt előtted, aki az életed része, vagy volt, bármily csekély mértékben is.
- Elhiszem, hogy nehezen maradsz nyugton, de sajnos ezzel jár. – Együtt érzően húzom el a számat, én is majd megbolondultam az egy hónapos kényszerpihenőm alatt.
- Mindkettő. A képem már ugyan helyrejött, de azóta megint beszedtem pár kellemes ütést, a bordáim viszont még nincsenek rendben, ezért kevesebb műtétem van, meg rövidebbek, de a rendeléseimet tudom vinni. Óriási szerencsém, hogy a kezeimnek semmi baja nem lett. – Ha igazán tönkre akart volna tenni az a fasz, elég lett volna a kezeimet használhatatlanná tennie, mert arra rámennék, hogyha nem műthetnék többé. - Igaz, még egy hónapot nyugton kellett volna maradnom, meg ez sem tett jót a bordáimnak, de bekattannék. Nekem sem fogják kiosztani a jó betegeknek járó oklevelet. – Rándul meg szám szeglete, és megcsóválom a fejem. Kérek egy kis ásványvizet, hogy leöblítsem a szeszt, s ha Jackie is kér, neki is rendelek. - Motorral jöttél, mi? Már, ha még azzal jársz. Egyedül nem pláne inni, szóval én sem lovalom bele magam. – Pusztán azért sem, mert mikor legutóbb egyedül ittam, nekifeszültem két hegynyi mérető tálarcú köcsögnek… Nem ismételném.

- Höh, azért nem minden nő vágyálma viszkető méhhel, fehér puffancsnak öltözve az oltárig rohanni. – horkanok fel, de azért még mindig egy széles vigyorral az arcomon. Na, de kérem – oké, nyilván sokan vannak így –, azért nem mindenki.
- Héé! Áucs! – nevetem el magam, mert hát noh, egyértelműen hosszútávra egyikünk sem tervezett, azért csak sikerült kikezdenem vele, meg neki is velem és határozottan épeszűnek találom magam. Persze, vágom, hogy ezt, hogyan is értette az előbb, nem is veszem magamra a dolgot – még csak az kéne, pfff –, csak kicsit húzom a fejét, mert miért is ne?! Nem hiszem, hogy újdonságként fogja érni a dolog.
A tekintetem az említett hajkoronára téved, ahogy szóba kerül.
- Nem hiszem, hogy van mitől tartanod. – mindenesetre akár megkopaszodik – amire, mint mondottam, sok esélyt nem látok –, akár nem, attól még nem hiszem, hogy kevésbé lenne vonzó. Amúgy sem csak ezen múlik a dolog. Szerintem legalábbis.
- Huhh… ez tényleg nem lehet egyszerű. – valamiért olyan érzésem van, hogy most olyasmit osztott meg velem, amit előtte mással még nem igazán volt alkalma. Nem ismerek minden részletet és őt magát sem annyira, hogy igazán véleményt tudjak formálni és gőzöm sincs, hogy amit mondani fogok mennyire segít neki vagy sem, de talán pont azért, mert egy ilyen helyzet másik oldalát én is megtapasztaltam, van hozzáfűznivalóm.
- Nem ismertem, szóval nem tudom miért nem szólt, talán megvolt rá az oka és megértem, hogy haragszol, minden jogod megvan hozzá, de másfelől most már tudsz róluk és itt vagy nekik. És azt hiszem ez az, ami igazán számít. – nem vagyok a helyében és semmi jogom ahhoz, hogy bárhol is állást foglaljak – nem is akarok –, de tekintve, hogy részben én is voltam hasonló cipőben… azt hiszem okkal nem szól egy nő a terhességéről. Ami – persze – lehet, hogy nem elfogadható a másik félnek, ezt is aláírom.
- Te mondtad az előbb, hogy nem akarsz gyereket, talán csak meg akart kímélni valamitől, amire nem vágytál… – óvatosan jegyzem meg, mert ezzel nem azt mondom, hogy igaza volt a lányai anyjának, csupán ez is egy szempont. Hiszen vajon itt tartana-e most, ha tizenévvel ezelőtt a tanulás helyett koszos pelenkák hadát kellett volna cserélnie…? Nem szeretném, ha úgy érezné, beleokoskodok a dolgába, mert az nem igaz, erre nem vetemednék, nem is akarok, csak… minden éremnek két oldala van.
- Ugye tudod, hogy lehetséges; annak van a nagyobb szüksége rád, aki jobban elutasít? – nem vagyok pszichomókus-agyturkász, de ezt a részét pont ismerem ennek a történetnek. Én is voltam árva, engem is kipakoltak nevelőcsaládhoz – nem is egyhez –, de nekem nem volt akkora szerencsém, hogy kitartson mellettem bárki is. Pedig én is vágytam rá…
- Bizakodjunk benne, hogy nem fog. – mosolyodok el megint. Hiszem, hogy előbb-utóbb elfogadja a keményebb dió lánya is, csak időre van szüksége. Elvégre gyászol még.
- Akkor ezt hálásan köszönöm. – mármint gőzöm sincs, hogy egyáltalán hívták-e az esetemhez, de ha igen és így mondott nemet, akkor tényleg az vagyok. Nem örültem volna, ha kiderül, ő is bent volt.
Arra csak bólintok, hogy a gyógyulás a nyugton maradással – pihenéssel – jár(na). Nincs ellenvetésem, tudom, hogy igaza van, csak épp nem egyszerű megmaradnom a hátsómon.
- Azóta megint? – újra kerekednek a szemeim, mert eddig egy veretésről volt szó. Tényleg zajlik az élet körülötte, nem mondom.
- Igen, ez igaz. Tettél amúgy feljelentést? – gőzöm sincs, hogy mennyire csinál ebből hiúsági kérdést, pusztán csak érdeklődök. És oké, benne van az is, ha nem tett, de szeretne, akkor van kihez irányítsam. És ha sejteném, hogy ismerik is egymást...
- Azt mondod nem sztereotípia, hogy az orvos a lehető legrosszabb beteg? – csibészes módon somolygok az orrom alatt rá, mert ami azt illeti – ha orvos nem is vagyok –, de ez rám is igaz. Mondjuk nem (csak) a munkám miatt, hanem, mert nem szeretem, ha elesettként vagy gyengeként kezelnek. Jah, ezt teszi egy nővel – akit ráadásul még alacsony termettel is áldott meg a sors –, ha férfias hivatást választ magának; nem bírom, ha a gyenge nőt látják bennem, soha, semmikor.
A vizet elfogadom, kifejezetten jól is fog esni azt hiszem.
- Azzal-azzal. Van, ami nem változik. – vallom meg bűnömet. Szeretek motorral közlekedni, mindig is szerettem, amióta csak jogsim van.
- Ha most nem is, de ha van kedved, egyszer megejthetünk egy komolyabb ivászatot is. – nevetem el magam és nem, a legkisebb mértékig sincs ebben semmi egyéb, tényleg csak baráti felajánlás.

- A házasság nem is feltétlenül jár habos muffinnak öltözéssel. Nem mindegyiknek, de általában pont azoktól a legnehezebb megszabadulni, akiknek igen. – Ismer már ilyen téren, szóval tudja jól, hogy nekem nem volt sosem pálya a leragadni egy nő mellett témakör, következésképp mindenki problémaforrás, aki tervez, vagy tervezne. Én nem tettem sosem, nem is fogom elkezdeni.
- Minden tiszteletem mellett, te sem épeszű, sem tipikus nő nem vagy, de kötve hiszem, hogy ezt nem tudod magadról, szóval ne műsorozz. – Vigyorodom el, abszolút nem ringatom magam abba a hitbe, hogy komolyan gondolta a dolgot, nem az a fajta, és általában veszem a lapot, ha a véremet próbálják szívni.
- Ez, lévén visszacsinálni úgysem lehet. – Sóhajtok fel a szeszpoharat forgatva magam előtt. Itt vagyok, mármint, Michellenek mindenképpen, de Dia egyelőre nem akarja, hogy így legyen, én pedig kifogytam az ötletekből, maradt a hátra arc. Illetve, kaptam egy tippet a szendébbik ikertől, azt még megpróbálom, ki tudja, talán sikere lesz, vagy csak rájön, hogy van közös keresztmetszetünk, akkor is, ha az a videójátékozás.
- 20 évesen még nem forrt ki bennem ez az álláspont, és végképp nem osztottam volna meg ilyen infókat valakivel, aki egy éjszakás kaland volt. Egyszerűen csak eltűnt a városból, és soha többet nem láttam. – Nem merte bevallani, talán ez az egyetlen logikus magyarázat, a szülők is bezavarhattak, vagy talán csak beijedt, esetleg a váratlan hazaköltözés után derült ki a dolog. Már mindegy egyébiránt, mert semmiképpen sem mehetek vissza abba az időbe, és ha vissza is mennék, akkor sem tudnám, hogy teherbe esett. Senki sem tudta, miért ment el.
- Tudom. Biztos vagyok benne, csakhogy neki az anyjára lenne szüksége, ő pedig már nincs itt. Én csak a selejtes pótlék lennék, aki jutott. Elképzelésem sincs, hogy juthatnék a közelébe, mi az, amitől beengedne. Voltam jó fej, voltam érdektelen, voltam tahó, de nagyjából csak a tahó verziómmal értem el, hogy egyáltalán hozzám szóljon. – Mondhatjuk, hogy legyek türelmesebb, és istenemre mondom, próbálok, de mikor egy lány inkább nem eszik, csak hogy betartson nekem, attól kiakadt a mutatóm.
- Igazán nincs mit. – Chloe esetéből tanulva tényleg soha többet nem vagyok hajlandó ismerőst műteni. Túlságosan nagy a tét, meg aztán, önző módon az is benne van kicsit, hogy könnyebb másra haragudni, amiért elcseszte, mint esetlegesen magamra, hogy nem tudtam segíteni.
- Ohh, ott én gondoltam úgy, hogy elbírok két melákkal, akik csajokat molesztálnak. Kicsit részeg voltam már, de legalább nem lett bajuk. Mármint a csajoknak. A két melák azért megérezte a dolgot, meg én is… – Ha nem én hoztam volna világra a hadnagy kislányát, simán bevittek volna engem is a rendőrségre, márpedig határozottan nem lelkesedem még most sem a gondolatért.
- Szerintem nem az, tisztelet a kivételnek. Az, hogy én hetekig kórházban feküdjek, elképzelhetetlen a számomra. A rutinvizsgálatokkal nincs gond, az éves szűrésekkel sem, de az elfekvő nem nekem való. – Ezt aligha kell ragoznom pont neki.
- Én ahhoz túl közel lakom, szóval gyalog evett ide a fene, de úgyis műszakom van este, szóval nem árt, ha tartom a mértéket. – Ami határozottan nem az asztal alja ugyebár. A motoromért én is rajongok, van autóm is, de ha tehetem, az előbbivel közlekedem.
- Már hogy a fenébe ne lenne kedvem? Simán. A hülye haverom úgyis felcsinálta az egy éjszakás kalandját, és most el akarja venni. Minta pasi, meg ilyenek, szóval nehezen vehető rá ilyenre. A bratyóimmal meg nagyjából hónapokkal előre kéne egy közös üres estét előrejegyezni, annyira más ütemben élünk. – Ha éppenséggel Ralffal még működik is a dolog, Raoul tuti, hogy nem ér rá, és akkor még bele sem vettem a harmadik muskétást, egyesével menni meg nem akkora poén…

- A házasság nem is, de esküvők jó része igen. – ingatom meg a fejem, mert a legmodernebb menyasszonyi ruhák is, ha őszintén akarunk lenni, habos muffin-puffancs-hógolyó (egyes esetekben hószörny) kreálmányok.
- Ebben pedig nem tudok nyilatkozni. – tárom szét mindkét kezem. Gőzöm sincs, hogy a házasodni vágyó ara jelöltektől – vagy csak simán csajoktól – mennyire nehéz vagy könnyű megszabadulni. Házasságmániás pasassal még nem találkoztam, így a fonákját sem ismerem a sztorinak. Engem nem hoz lázba az esküvő gondolata a legkisebb mértékig sem. Ha egyszer pedig mégis ilyesmire adnám a fejem – erősen kétlem – az is maximum a városházásra történő két fős vándorlás formájában történne meg és ezzel ki is fújt. Csicsa és meghívottak nélkül, de hála az égnek ilyesmi nem fenyeget. Addig jó.
- Cöhh, ennyit arról, hogy tudod mit kell mondani egy nőnek. Pff. – mindent, ami ilyenkor kijár – szemforgatás, horkantás, szájhúzás – megkap, egészen addig, míg ki nem ül a képemre egy visszafoghatatlan és árulkodó vigyor, miszerint a legkevésbé sem vettem fel a szavait. Bár, normálisnak tartom magam, de kicsit sem könnyű vagy átlagos esetnek, ez is tény.
- Hát… talán ő is csak úgy volt vele; ez egy egyéjszakás volt és semmi több. – nem tudom, nyilván nem, hiszen nem ismertem a lányai anyját és nem is vetemednék arra, hogy ennél jobban belemásszak a dologba, hiszen nem rám tartozik. Csupán a véleményem fejtem ki, de nem szándékozom jobban, mert tényleg nem az én dolgom. Talán csak azt szeretném, ha neki is érthetőbb volna vagy minimálisan elfogadhatóbb a helyzet. Már, ha létezhet ilyesmi egyáltalán.
- Állj-állj Joël. Nem vagy selejtes pótlék. Az apja az apjuk vagy és ennyi. – nem lehet az anyjuk helyett pótlék és nem csak azért, mert ez lehetetlen. Egyszerűen ne is akarjon az lenni, mert azt hiszem azaz egyik legrosszabb, amit tehet. Tudom, mert én is zokon vettem, amikor az apám helyébe akart állni valaki.
- Csak legyél ott mindkettejüknek. Időbe telik és nem lesz könnyű, de ne akarj közelebb jutni, mint amennyire kész közel engedni. Ha itt lesz az idő, ő fog beengedni, magától. Addig pedig… csak legyél ott. – én ezt tudom tanácsolni. Talán nem a legjobb, talán nem a legokosabb, de őszinte és szívből jön. Mert azt hiszem ez a legfontosabb és ez az, amire szükségük van a lányainak. Hogy érezzék, nincsenek tök egyedül a nagyvilágban. Hogy van kire számítaniuk, ha beüt a krach, a baj és összedől a világ körülöttük.
Egy bólintással köszönöm meg még egyszer, hogy kihagyta a műtétemet, több szót viszont azt hiszem nem ér a meg a dolog, túl tárgyaltuk.
- Áhh, szóval hőst játszottál! Ezt mondjuk meg tudom érteni. – nyilván akkor sem örvendetes, hogy balhéba keveredett, de a szándék annál inkább dicsérendő ami azt illeti.
- Ismerős… – vetem közbe apró megjegyzésként, mert én is így vagyok ezzel. Vagy, ha mentés közben sikerül füstöt nyeljek, akkor nem szarakodok, bemegyek a mentővel, mert a füstmérgezésnek lehetnek nagyon komoly következményei is és nem ettem meszet, hogy ilyen szinten kockáztassam az életemet. Halálvágyam nincs, csak nem tudok embereket a sorsukra hagyni… egy égő épületben vagy egy autó roncsai között.
- Most én is bent élek a belvárosban, de ez nem akadályoz meg abban, hogy motorral közlekedjek. – mosolyodok el szélesen. Imádom a kétkerekűmet és hacsak tehetem, akkor rá is ülök. Tudom, nem túl környezetbarát elgondolás…
- Akkor ezt azt hiszem megbeszéltük. – csusszanok le végszóként a bárszékről, hogy aztán egy öleléssel is meglepjem. Attól függően mennyire van ellenére, hogy én fizessek – elvégre meghívtam erre az italra, de a férfiaknál sosem tudni –, teszem ki a pultra az ital(ok) árát és egy elköszönéssel koronázom meg a nem számított összefutásunkat. Azt hiszem lassan ideje mennem, kezdem érezni, hogy nem tett túl jót a hősködés és jobb lenne, ha némi fájdalomcsillapító társaságában kicsit kidőlnék.


//nagyon köszönöm a játékot, hihetetlenül élveztem és bármikor benne vagyok a folytatásban, ha gondolod *-* <3333 //

- Tudom, de azt hittem, hogy a kábítás részén már túl vagyunk, ugyanakkor javíts ki, ha tévednék. – Vigyorgok továbbra is, mert lila repkedő tehén legyek, hogyha valóban megsértődött a dologra. Jackie pont nem az a fajta, a normális alatt bizonyosan nem a kettyósat értem, de talán átlagost kellett volna mondanom, üsse kavics, ebben megkövetem magam. Meg aztán, egy kis dili mindenkinek kell, nem elfelejteni gyermeknek lenni, és hasonlók.
- Úgy volt, de onnantól kezdve már nem csak rá tartozott volna, hogy állapotos maradt. – Rántok vállat, ahh, még mindig ideges leszek ettől a témától, hiába is igyekeznék palástolni. Nem volt fair, nagyon nem, sosem akartam babázni, nem vagyok normális, hogy most meg az zavar, hogy elvették tőlem ezt a lehetőséget. Vélhetőleg azért, mert akkoriban még megtettem volna.
- Tudom, mármint lennék, ha hagynák mindketten. – Akar a franc az anyjuk lenni, senki nem is pótolhatja egy gyerek életében ezt a szerepet, nem is próbálom, de egyikkőjüknek még csak az apja sem tudok lenni, hisz nemes egyszerűséggel nem akar elfogadni semmilyen szinten sem. Idővel talán változni fog, bár erre jelenleg egyáltalán nem fogadnék.
- Ahha, amilyen a szerencsém, észre sem fogom venni. – Értem, mit mond, egyúttal értékelem is a szavait, de mindent összevetve el tudom képzelni, hogy ilyen téren vagyok akkora balfék, hogy ne tűnjön fel, ha eljutunk erre a szintre. Mindenesetre, azt hiszem, mégiscsak kap egy uzsis dobozt ő is majd a suliba, hogy legyen mibe vinni a kaját, ha az ottani vállalhatatlan lenne.
- Azt hiszem, ez valami becsípődés nálam. – Bólintok, jah, hőst játszottam, igazság szerint inkább arról van szó, hogy Chloe óta vörösposztó nekem a nők molesztálásának témaköre, és nem viselem el, ha bárkit ilyen helyzetben találok, ellenben arra is rá kellett jönnöm, hogy sokkal undorítóbb világban élünk, mint eddig hittem, pedig az sem volt ám patyolat. Vagy egyszerűen csak túl mélyen benne vagyok ebben az egészben, és képtelen vagyok tárgyilagosan kezelni.
- Erre a távra kár lett volna a benzinért, amit most megtettem. – Ugyanakkor valljuk be, hogy a kórházig én sem megyek gyalog, annyival hamarabb keljen a hóhért…
- Így van! – Az ölelést viszonzom, nem vagyok én semmi rossznak elrontója, ugyanakkor e mögött már nincsen semmi intim dolog, egyszerűen jóban vagyunk, miután kiöltük a szexuális érdeklődést egymás irányába azzal, hogy összegyűrtük a lepedőt. Nem ő az egyetlen olyan nő, akivel kifejezetten pozitív, barátias kapcsolatom alakult ki, ha sikerült tisztáznunk, hogy egyikünk sem akar semmi egyebet. Azt nőnek sosem szokásom megengedni, hogy az én fogyasztásom fizesse, szóval hogyha nagyon erősködik, akkor is maximum a sajátja ellenértéke jöhet szóba, máskülönben meg fizetek én, aztán mindketten megyünk a dolgunkra, nekem sem fog rosszul esni, ha vízszintesbe helyezem magam, mert érzem, hogy a lábadozásomat nem támogatta meg az iménti eset.

//Én is nagyon szépen köszönöm, és majd kereslek mindenképpen. *-* <3333//

A hétvége az enyém volt a fiammal, teljesen. Most, hogy Meg és az a fasz szóba se állnak egymással – tudomásom szerint –, valamivel gyakrabban vagyok én, aki végül megnyeri Connor felügyeletét, mint eddig, amit egyébként kifejezetten üdvösnek találok. Leginkább éjjel keresek pénzt, így a nappalok számomra mindig szabadok és szívesen áldozom be az alvást azért, hogy a fiammal legyek. De minden jóságnak vége van egyszer, így pedig, ahogy megbeszéltük a nap zárásaként beiktatott játszóterezést követően Meg hazaviszi Connort. Igaz, nem aludt nálam a gyerek, szóval előző nap érte mentem reggel és este hazavittem, ma reggel pedig újra felvettem, de még így is megérte és nagyon is jó volt. A kölyök is remekül érezte magát, ahogy észrevettem és én is a társaságában.
A kisöreg persze, amint meglátja az anyját, örömmel a kis fején rohan felé és kapaszkodik a nyakába. Rövid szó- és csókváltást követően köszönök el tőlük és intek nekik pá-t.
Két külön irányba indulunk el. Keresztül kell menjek az egész kibaszott játszótéren ahhoz, hogy elérjem a kocsimat, ami az egyik félreeső utcában parkol – ott találtam helyet –, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek köszönhetően sikerül majd összefutnom azzal a pöccsel. Kifejezetten érett már a találkozásunk és hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök a kínálkozó lehetőségnek, amikor a távolban észreveszem az előttem haladó alakját az utcán. Megre való tekintettel anno nem indultam neki azonnal, amikor kellett volna, hogy megkeressem és a szart is kiverjem belőle, de most, hogy itt van, azt hiszem érthető, hogy nem tudok ellenállni a kínálkozó alkalomnak. Ki tudna?!
Gyorsítok a lépteimen és a fejemre húzom a pulcsim kapucniját, ami a bőrdzsekimen kívül kandikált eddig és nem csapok különösebb, figyelemfelkeltő zajt, ahogy megközelítem. Épp csak az utolsó pillanatban szólalok meg és hívom fel magamra a figyelmet.
- Hé, faszkalap! – ahhoz elég hangos és eléggé közelről érkezik a neki címzett megszólítás, hogy felhívjam magamra a figyelmét és ha elérem, hogy megforduljon, akkor a már lendülő öklömmel nézhet farkasszemet, amivel a képébe célzok.

Két nappal ezelőtt rendeltem új abroncsokat az autóhoz, de sem a méret nem egyezett meg, sem a számla nem volt jól kiállítva.. Az új szállítmány az igénylésben megjelölt áruval tegnap megérkezett, díjmentes kiszállítással, amiért elrontották előző alkalommal, de a tranzakció papír formátumát újfent elcseszték. Más sorozatszám, mint magán a terméken? Eszem megáll. Személyesen jöttem be inkább a központjukba elsimítani az ügyet magammal hozva mind a megrendelőt, mind a szállítólevelet, hogy két dokumentumot is az orruk alá tudjak tolni a biztonság kedvéért. Nem fogadnám olyan türelmesen a harmadik rontást, mint az eddigieket.. Nagyon nem. Senki ne mondja, hogy  már elsőre nem lehet jól megcsinálni egy rohadt egyszerű sztornózást és újralistázást adminisztráció.
Tizenkét perc. Ennyibe telt egy új, normális számla kézhez kapása. Legalább az üzletbe való belépésemtől számítva ennyi idő és nem a sorra kerülésemkor kellett ennyit várni egy normális ügyintézésre. Enyhültebb hangulatban távozok, mint érkeztem és egy utolsó ellenőrzést vetek a papírra, ahogy a kocsi felé tartok. A kiállított név rendben van, keltezés, teljesítés dátuma, a fizetési határidő, a számla sorszáma, a termék megnevezése, a gyári kódja, a sorozatszám is szerencsére.. Megkönnyebbülten hajtom össze és épp a kabátom belső zsebébe akarnám csúsztatni, amikor az idegeimet egyből boncolni kezdi a hátam mögül érkező hang. Anélkül felismerem baszd meg, hogy látnám még szép.. Vállból fordulok hátra, de elsőként nem is a képével találom szembe magam, hanem az egyenesen felém tartó öklével, ami elől nem tudok időben úgy kitérni, hogy ne érjen találatot, ne súroljon.
Hátrahúzom a nyakam és egyúttal fordulok, hogy ne az orromat verje be - a lendületéből tippelve sanszosan törést is okozva.. -, helyette hajszálon múlik ne az állkapcsaim találkozását vegye be. A járomcsontomat súrolja és az ütés iránya miatt fájdalmasan csattan össze a fogsorom is.. A kurva anyád. Nem a legszerencsésebb, hogy csak fordultamban ért, nem szemből, de épp időben mozdultam ahhoz, hogy a helyzetet felismerve törlesszem az adósságot a könyököm bordái közé építésével egy határozott hátralépéssel elősegítve a kivitelezését. Fasz fog neki állni csevegni vele, miután nekem esik. Ő kezdeményezett és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az első, egyben utolsó próbálkozása ennek a szarházinak. Álljak le, hogy ő folytathassa? Na nem. Ez cseszett régóta érik.. Túl régóta és már egyébként sincs okom visszafogni magam.
Megs kedvéért..? Elbaszott vicc: nem.

Ütök és a pöcsömet se érdekli, hogy a képe melyik felét találom el éppen vagy, hogy pontosan hol is, nem számít. A lényeg, hogy beverjem a pofáját és tökre lényegtelen, hogy miként tekergőzik nekem előtte, az öklöm így vagy úgy, de célba ér. Érzem miként éri el a fejét, hallom, ahogy összecsattan az állkapcsa, azt pedig csak remélem, hogy maradandó nyoma marad. Ha mocsok mázlim van, akkor hosszú időre.
Azzal meg a faszom se számol, hogy van annyi töke – nem, nem sokat nézek ki belőle –, visszaüssön, ráadásul a könyökével a bordáim magasságában. Mivel eleve a képe beverésébe beleadtam annyi, hogy valamennyire rézsútosan forduljak a felsőtestemmel, így nem szemtől szemben, de azért még ennek ellenére is szép szögben állítja belém a könyökét. Baszd meg!
Az ütés betalál és viszi is bal oldalam, a bordáim benyelik az ütést és kurvára nem esik jól. Érzem, hogy fáj, nem is kicsit, de szarom le, volt már rosszabb is. Automatikusan lendül a jobb öklöm – és lépek is előre, leküzdve ezzel a még fennálló, estleges felesleges távolságot kettőnk között –, hogy ezúttal az álla alá célozzak, bízva abban, hogyha eltalálom, akkor elveszíti az egyensúlyát, elesik vagy a faszom se tudja, lényeg, hogy ne pattogjon nekem itt tovább a köcsögje. És, ha ez még nem volna elég – vagy ne adja ég, nem találna célt akkor –, lendül a másik mancsom is, ezúttal a gyomrát célozva meg, mintegy baráti ráadásként, nehogy nekem a végén úgy érezze, hogy nem törődöm vele eléggé. Hogy szopna le...

A vérnyomásom egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe ahogy felismerem a hangját és még annál is jobban megdobja a fogaim összesurlódásánál az ütés hatására. A vörös köd szinte egyből ellepi az agyamat, ah, bassza meg, hagyom is neki. Örömmel kontrázok rá a hátulról érkező támadására, ami nem sokon múlt, hogy ne csak véraláfutást és későbbi feldagadást eredményezzen a begyűrt képemen, hanem egy esetleges zúzódást is a csonton.. A zúzódás apropóján, pedig nem véletlenül veszem célba a bordáit: törjön, kibaszottul törjön vagy repedjen. Eszem ágában sincs finomkodni, jelvény ide vagy oda, most nem vagyok szolgálatban és ha nem fair módon akarja lejátszani a kettőnk ügyét nem fogom erőltetni az ellenkezőjét. Sajgó pofával dőlök bele a hátravitt könyökömbe, hogy növeljem az erejét. A megérzett, nála is bejátszott fordulási szándékot megérezve, pedig csak még nagyobb lendülettel akarom beleépíteni a bordáiba. Nem állítom le a mozdulatot egészen addig, amíg a visszájára nem fordulna a helyzetem és kibillennék az egyensúlyomból. Hátratámasztott sarokkal vetek ellent az átbucskázásnak, időt sem szentelve a kárörvendésnek, a tudatnak, hogy részben felfogta a választámadást a célzott testrésze.
A francba lenne időm. Látom, hogy lép és végre szembe helyezkedik, ami az alulról érkező ökle miatt mégsem annyira jó, de rögtön emelem a karom, a tenyeremmel bevenni, ellentartani az államra irányuló csapás tompításához, megállításához. A sikeres, két kezes ellenfeszüléssel csak az a gond, hogy így kurvára nyílt felület marad a gyomrom és hiába feszítem be a hasizmom.. A tüdőmből majd` kiköpöm a benne lévő levegőt a felgyűlő nyállal együtt. A hátam is hajlik, akaratlanul görnyedek beljebb. Az idegeimet zabáló méreg nem semlegesíti a fájdalom egy részét, viszont kellő erőt ad nekem is, ahogy neki is tette, hogy túllendüljek a gyomron mosáson és kihozzam a helyzetemből a legjobbat: kibaszottul meg akarom fejelni abból az alsó szögből - ha fejelni sikerül.. -, lefogva az öklöst adó alkarját – a másikat is, ha érem. Nem hagyom, hogy ellépjen előle.