Neurológia

A nem várt találkozás Coryval nem kellemes. Sértett hiúságom még mindig haragra gerjeszt, fájó szívem újra bánatos ütemre dobban miatta. azon az éjszakán, bármilyen részeg is voltam nagy részében, azokban a percekben míg a karjaimban tartottam, valami olyat adtam neki, amit eddig senkinek. Először akartam életemben helyesen cselekedni. Először helyeztem egy nő értékeit, érdekeit a sajátom elé. Én táncoltam vissza a kísértés elől, csak azért, hogy védjem őt. Mégis én lettem elhajítva aztán. Magához édesgetett, mikor tehetetlen voltam előtte. Kitárulkoztam előtte, legalábbis rémlik valami az érzésből, mennyire fájt bevallani valami fontosat. Azt nem tudom mit mondtam pontosan, de azt igen, hogy fontos volt, mert emlékszem, hogy nagyon fájt a szívem miatta és nagyon nehéznek éreztem a vállaimat. És azt hittem akkor, mikor együtt voltunk, hogy ez talán több volt annál, mint aminek látszott. Több volt talán annál, hogy kihasználja a helyzetet, több annál, hogy én kihasználjam őt. Azt hittem, legalább egyetlen éjszakára, de enyém lehet. Hogy kicsit megmutathatom neki, hogy több rejlik bennem, mint egy toronymagas fickó, aki történetesen jól használja a fúrót és a kalapácsot. De aztán mikor aznap éjjel kiléptem a fürdőszobámból csak egy cetli várt. Nem lehetünk együtt. Soha.
Most tehát így is állok hozzá. Soha nem lehetünk együtt, nyilvánvalóvá tette. Hiába vártam napokon át, hogy majd felhív legalább, hisz a névjegykártyámat odaadtam neki...semmi. Hiába vártam, hogy sms-t kapok, e-mailt, postagalambot...semmi. Sem magyarázatot, semmiit. Ha legalább tudtam volna, hol hibáztam. De talán ott, hogy engedtem a vágyimnak. Valószínűleg Cory rájött míg a nappalim fekete bőrkanapéján maradt egyedül, hogy ez nem az ő világa. Ő magasabb körökhöz szokott, limuzinokhoz és luxusházakhoz, szolgákhoz és sofőrökhöz. Én csak egy egyszerű vállalkozó vagyok, nem több. Nem keresek rosszul, de hol vagyok egy kormányzó fizetésétől? A lakásom szép és egyedi, mivel minden centijét én terveztem, de hol van ez egy többszintes villától? S rendezett és tiszta is, de ezt a heti kétszer idejövő takarítónőnek köszönhető és ha főttétel is van, a pedig nekem, ha főzök magamra vagy rendelek valamit. Tehát Cory és Adrian meséje azon az estén teljesedett ki és zárult is le. Miért emészteném hát magam miatta? Miért fájdítom a szívem még mindig? Miért akarom újra látni a mosolyát, és azt a pillantását, ami csak az enyém volt? Miért akarom újra megérinteni és a karjaimba vonni, hogy édes semmiségeket suttogjak a fülébe? Miért akarom a csókja ízét?
Megőrültem, ez már biztos, ez már kezd átmenni valami megszállottságfélébe, annyit gondolok rá. Tönkreteszi a nappalaimat, kísért éjszakánként, bolondja vagyok ennek a nőnek, és ennek itt és most kell véget vetnem. Egy politikus elképzeléseit megvalósítani több, mint kihívás, a róla vagy a lakásról szóló cikkekben meg szokták említeni a kivitelezőt, és az még több bevételt jelentene nekem, így muszáj kivernem a fejemből. Elbúcsúzok hát és magára hagyom apát és lányát. Magamban dühöngve tuszakolom előre testemet, hogy mielőbb a lifthez menjek és elmenekülhessek innen. Mégis egyre fáj és sajog a szívem a barna szépség után. Mikor a nevem hallom, hirtelen felkapom a fejem. A fiatal nővérke, vagy orvos, nem is tudom micsoda egész csinos. Természetes vörösnek tűnik, zöld szemei akár a macskáké, és egész érdekes barna kör fut végig a szivárványhártyája körül. Az orra szeplős, amúgy hófehér, és a melle...hát az nem igazán van, ahogy elnézem a segge sem lehet túl kerek, mivel elég cingár a szentem, na de ez legyen a legnagyobb bajom. Kutyaharapást szőrivel.
- Kedvesem, autogrammot, tőlem? Ugyan, miért tennék ilyet? Nem én vagyok aki nap mint nap életeket ment! Inkább nekem kéne öntől autogrammot kérni. - mosolygok rá kedvesen, majd hirtelen egy test vágódik mellettem a kukának, és valaki belerókázik. Odakapom a tekintetem, és mikor felismerem Coryt, kicsit elképedek, aggódás lesz újjá rajtam. Mi baja lehet? Talán beteg?
- ú, ez kínos...- sóhajt mellettem a cingár vöröske, majd újra tekintetem kezdi fürkészni. - Ugyan, Mr. Skyberg, nagy rajongója vagyok az építészetnek, és Ön fantasztikus. Mindig szerettem volna megismerni azt a férfit, aki a kedvenc házaimat, lakásaimat, épületeimet tervezte és építette meg. - rebegi, és rácsimpaszkodik az alkaromra. - Ú, milyen erős karjai vannak. Lefogadom a fizikai munka mindig jó kondiban tartja, már megbocsásson a kijelentésért.
Hallom mit mond, de a tekintetem egyre csak Cory felé irányul.
- Bocsásson meg egy percre. - mondom, és közelebb lépek Coryhoz - Ms. Jones...Cory...mondja kérem, jól van? Hívjak valakit? Van szüksége valamire? - kérdezem, és tényleg segíteni akarok neki. Férfi vagyok, és legyek bármennyire megbántott is, ettől még ha egy nő bajban van, nem fogok elsétálni mellette szó nélkül. A vörös nő azonban eléggé tolakodó, mert mellém lép és belém karol, zavartan pillantok is kezére és rá, hogy mégis mi a fenét művel? Ő persze mit sem törődve velem ábrándos tekintettel pillant rám.
- Tudja odáig voltam az eddigi munkáinak, leginkább az tetszett amikor azt a régi építésű házat újította fel, és meghagyta a konyha rusztikus mivoltát. Órákig tudnék beszélgetni róla. Akár egy egész estét végig tudnék beszélgetni Önnel az építészet csodáiról.
Magas labda és nyilvánvaló. Szívem szerint leráznám. Tudom mit akar kisajtolni, nem vagyok hülye. De ahogy Coryra pillantok, felevenedik az az este, felelevenedik minden, a cetli, amiben elutasított minden közeledést. S utolsó lökésként Cory ujján megcsillan a gyűrűje. A gyűrűje, amit én magam adtam vissza neki akkor ott a kórházi ágyán. Hirtelen fordulok a vörös felé.
- Elnézést, a nagy kavalkádban be sem tudtam rendesen mutatkozni. - villantom rá legszebb mosolyomat, majd kezét felemelve kézcsókot hintek kézfejére. - Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Adrian James Skyberg. Önben kit tisztelhetek?
A nő felkuncog és arca lángvörössé válik.
- Megan. A nevem Megan Devine.
- Miss Devine, kérem bocsásson meg, de nekem rohannom kell, várnak az embereim, és a munka. De engedje meg hogy udvariatlanságomért kérpótolhassam és elhívjam vacsorázni. Ma este ráér esetleg? Tudok még érdekes történeteket mesélni az építészetről. - mosolygok rá, és kevélyen, büszkén húzom ki magam. Tessék, lám, kinek kell Cornelia Jones alamizsnája? Hiszen én vagyok az egyik legnagyobb nőcsábász Seattleben, miért akarnék olyan szekér után futni amelyik nem vesz fel, mikor van olyan, amelyik utánam fut? Dölyfös szenvedéllyel pillantok Coryra, de a pillantása egyben átkom és áldásom is. A szívem belesajdul a látványába, de makacsul tartanom kell magam. Ő hajított el, neki vőlegénye van.
- Igen, persze, hogy ráérek. - mondja lelkesen mosolyogva. A mosolya szép, és kedves, még akkor is, ha nem annyira jó csaj, azért nem vállalhatatlan. Neki is megvan a maga bája. A zakómba nyúlva átnyújtok neki egy névjegyet.
- Akkor kérem erre a számra itt fent írjon egy sms-t amikor ráér, és megbeszéljük a vacsora részleteit, foglaltatok asztalt. Miss Devine, öröm volt önnel találkozni. Ha most megengedi, megyek a dolgomra. Viszlát.  
A nő lelkendezve indul el a folyosón, amikor szólítják, én pedig a liftbe lépek, Coryt pedig ha engedi bekísérem, ha nem, hát nem. Megnyomom a földszint gombját, és az ajtó becsukódik. Ketten maradunk.
- Biztos jól van, Ms. Jones? - kérdezem meg újra, és kicsit most valójában bunkónak érzem magam. A nő előtt bájologni és randit megbeszélni, akivel alig pár hete még szerelmesen fonódtam össze, nem hamis érzéseket táplálva iránta, még tőlem is szokatlan. De már mindegy. Ha bántani akartam, azt hiszem megtettem a lehető legdurvább módon. Ennél csak az lenne durvább ha az orra előtt dugtam volna meg a csajt. Vagy egyre megy? Amúgy meg miért is érdekel?

Ha bűn vágyni valaki után, akit az ég nem nekünk szánt, én a legelvetemültebb bűnt követtem el. Cornelia Jonest nem szerettem. Nem voltam szerelmes belé soha. Felkeltette az érdeklődésemet. És vágyat ébresztett bennem. Sokan megtették már, és a vége mindig ugyanaz lett. Kedves búcsúzás, esetleg könnyes lemondás, de sosem harag és gyűlölet. Minden volt nőmmel a mai napig leülhetek kávézni, gyakran hívnak fel csak, hogy beszéljünk, pasikról, barátnőkről, sőt, egyszer- mint utóbb megtudtam- leánybúcsús ajándék is voltam, bár ez a tény eléggé meglepett, mert nem tudtam róla. Azt tudtam hogy a lány menyasszony, de nem tudtam, hogy már az esküvő küszöbén állt. Mindegy is, később aztán jót nevettem a dolgon, és biztos voltam abban, ennél furább dolog nem történhet már velem, mint, hogy tudtomon kívül kiárusítsanak, mint valami bakancslistás - Ezt meg kell tenned mielőtt férjhez mész! - tételt. Most azonban percekkel az után, hogy Cornelia apja megbízott a lánya és a veje lakásának megálmodásával és megcsinálásával, és Cory épp telerókázta a szemetesvödröt a sarokban, már úgy érzem, mit sem számít, mit is éreztem valaha iránta. Hazudok magamnak? Nyilvánvalóan. Mert szerelem? Nem, az még nem volt. De kezdődött. Valami gyönyörű elkezdődött, amit egyetlen pillanat alatt tett tönkre egy üres kanapé és egy papírfecni. Sokan azt gondolják rólam, hogy csak egy szoknyapecér vagyok, csak egy érzéketlen pasas, aki megdugja a nőket és aztán továbbáll. De a látszat ellenére nekem is vannak érzéseim, és engem is meg lehet bántani. Azt hittem nem sok ember lenne képes erre, főleg csak olyanok, akik jól ismernek. De mint kiderült, ez nem fedi a valóságot. Cory jobban megsebzett, mint gondolhatná, és mint ahogy be merném vallani. Vágytam rá, ez tény. De sosem gondoltam volna, hogy a lopott pillantások, a folyosón elrebegett "Jó reggelt!"-ek, a néha napján elejtett néhány mondatos beszélgetések után majd épp én leszek az, aki elindul egy olyan úton, amire nem is akart rálépni. Mégis megtörtént. Szép lassan gondoltam rá egyre többet és többet, és a végén...a végén amikor ellen kellett volna állnom, megtörtem. Hibáztam, és ennek most megiszom a levét. De miért van akkor, hogy míg egy új csaj épp az ölembe hullajtja magát, még csak törnöm sem kell magam, és megkaphatom, és mégis a segítségre szoruló Coryhoz rohannék? Miért rohan felé minden gondolatom? Miért várok még mindig rá?
Felajánlom a segítségem, mert bár megbántott és tényleg haragszom, ettől még nem fogok elmenni mellette szó nélkül, de élből elutasít. Megértem, így nem szólok. Mit is adhatnék én Michael Jones lányának, ami már eleve nem az övé? Hisz rám is úgy tekintett, nem? Egy kísérlet voltam. Talán épp azt tesztelte velem, vajon hozzá akar-e menni Willhez, biztos akart lenni az érzéseiben. A megerősítést megkapta. Engem meg el lehetett intézni egy cetlivel. Ennyit ér ő, és ennyit én. Tényleg segíteni akarok neki, de egyfelől ő utasít el, másfelől a nő mellettem eléggé tolakodóvá válik, belém karol. Sértettségemben hát afelé fordulok akit érdeklek is, így vállat vonok, és a lelkes, nem annyira dögös de amúgy bájos és kissé talán erőszakos nővel lebeszélek estére egy vacsorát. Nem nagy ügy, általában véve szoktam vacsorázni, és hogy ezt egyedül teszem-e meg, vagy esetleg valaki mással, annyira nem izgat. Valamikor úgyis el kell kezdenem továbblépni ebből a faramuci helyzetből, nem? Megan Devine lelkes kiskutyának tűnik ebben az állapotomban, kicsit idegesít is, így mielőbb szeretném lerendezni a dolgokat, s utána Coryval együtt belépek a liftbe. Fáradt vagyok, rettenetesen feszült és ideges, bár ezt tényleg igyekszem mindenki előtt titkolni. Nem vagyok kifejezetten ordibálós típus, a haragomat sikerül általában elég jól lepleznem, visszafojtanom. A liftben kettesben maradok Coryval és igyekszem ebből nem nagy ügyet csinálni. Hisz semmi közünk egymáshoz, miért is kellene kínosnak lennie, hogy egymás mellett álljunk egy liftben röpke tizenhat másodpercig?
Azért még egyszer rákérdezek, biztos jól van-e, mert az arca...nem is tudom, olyan furcsán elgyötörnek tűnik. Megint megesik rajta a szívem. Egy kórházban annyi betegséggel találkozik az ember, hogy őrület, biztos elkapott valamit szegény. Még egyszer rákérdezek, de aztán...Cory reakciója teljesen meglep. Döbbenten nézek a magából kikelő, haragos nőre, és csak pislogok mikor kioszt. Arcának sápadtságát megtöri az orcáinak pirossága, ahogy dühtől villámló szemekkel teszi helyre a szerinte sértésnek számító megszólítást, s aztán már engem is felpaprikáz. Lenézek rá, arcizmaim megfeszülnek, és bennem is feléled a dacos önvédelem és a visszacsapásra való óhaj.
- Hogy...én...hogy mi? - horkanok fel, majd kissé széttárva a kezem nézek a sarokba húzódó lányra. Most meg mi a franc baja van? Mikor ott voltam, nem kellettem, mikor nem vagyok, nem zavarom, akkor meg nekem támad mert a szabadidőmet mellette táblázom be? Mi a jó franc történik itt, de tényleg? Próbálom megérteni ezt a fúriát, de képtelen vagyok. Ellök, hiszen vőlegénye van, oké, megértem, botlás volt, vagy a franc se tudja, de zavarja, hogy...mi is zavarja tulajdonképpen? Én jóeszű, éles meglátású és racionális férfinek tartom magam, de most nem tudom mit gondoljak. Szembe fordulok kissé vele.
- Elárulná Ms. Jones -  hangsúlyozom ki nyomatékosan a nevét - hogy mégis mi a jó franc baja van? - kérdezem, de mielőtt választ kaphatnék, hirtelen a lift megakad. A kezemből kihullanak a tervek, a papírok a padlóra, megkapaszkodok a korlátban. Építész vagyok, értek az épületgépészethez is, így hallgatózok.
- Maradjon csendben és ne mozduljon. - mondom, és próbálok arra figyelni, amit az épület, a gépezet mond nekem. A hangokból ítélve kisebb mechanikai probléma van. Remélhetőleg nem lesz belőle nagyobb. Cory felé pillantok, és látom rajta az ijedtséget, ahogy tekintete rám szegeződik. Emlékeztet ez a tekintet. Egy másik napon, egy másik órában hasonló riadtsággal nézett rám. Akkor nem az életét féltette. Hanem a tettei következményeitől rettegett.
- Nem lesz semmi baj, bármi történik is, csak ne essen pánikba. - mondom feszülten, s mikor végre a lift nem moccan tovább, mélyet sóhajtok, éa megnyomom többször is a vészcsengőt. - A lift tartózsinegei jóval nagyobb terhelést bírnak el, mint gondolná. Amíg a fék jól fogja az acélsodronyokat, addig csak az a dolgunk, hogy várunk amíg a hibát helyrehozzák, vagy a tűzoltók kiérkeznek és kivisznek minket. Már biztosan észrevették, hogy valami nincs rendben. - mondom, majd fújok egyet. Tudom, hogy nem kérdezte, de mégis meg akartam nyugtatni. Itt most nem számít mi volt köztünk. Már nem számít. A papírjaimhoz fordulva elkezdem összeszedegetni őket, de aztán Cory felé fordulok.
- Nem fogom ezentúl...én...- kezdenék bele, de csak makogok, míg idegesen a papírjaimat próbálom összevakarni. Szerencsére pótolható elemek, de kell, hogy valamivel lefoglaljam magam, mert a tudatom mélyén ezernyi eset villog, amikor épp így kezdődött el egy katasztrófa. - Én nem játszottam meg, hogy érdekel hogy vagy. Mellesleg ott beszélek meg vacsorát...vagy nem is, igazad van. Nem annak indult, de tudod mit, legyen igazad. Ott szervezek randit, ahol akarok. Emlékszel? Nekem csak Ms. Jones lehetsz, vagy Dr. Jones, vagy Cornelia. Mert én vagyok neked a cetlis pasas. - állok fel, és dühödten mélyesztem a tekintetem az övébe. - Miért érdekel, hogy mit teszek? Ki is lesz hamarosan boldog Mrs. Waldorf? Ki is megy hozzá ahhoz a...ahhoz az intelligens, kedves és jó családból származó férfihez, aki majd boldoggá fogja tenni? Hmm? Hát nem én. Úgyhogy ne szabd meg nekem, mikor mit tehetek. Mert egyelőre nem vagy sem a főnököm, sem pedig a nejem. Lehet, hogy te vagy Michael Jones lánya, de felettem akkor sincs hatalmad. - mondom, és türelmetlenül fújtatok egyet, majd legyintek. - Mindegy is. Nemsokára érkezik a segítség.
Ám mielőtt még megnyugodhatnánk, hirtelen furcsa hangokat hallok odafentről, és a lift újra megrándul. A világítást hirtelen felváltja a gyérebb vészfény, a liftkezelő panel pedig teljesen kialszik. A plafonra nézek, és észreveszem, hogy a tető felől vékony csíkban füst szivárog. Nos, hát ez nagyon nem hangzik jól.
- Oké, ez már nem vicces. - morranok, majd Coryra nézek. - Most megpróbálom szétfeszíteni az ajtót. Ha nem megy...- nyelek egy nagyot - akkor fel kell másznunk a lift tetejére. - pillantok rá. Nem akarom megrémíteni, tényleg nem. De nem díjaznék egy több emeletnyi zuhanást, csak azért, mert kigyulladt a liftakna, és megolvadtak a sodronyok. Biztonságosak a liftek, de nem tönkretehetetlenek. És én sem vagyok szuperhős. Az ajtóhoz lépek, és minden erőmmel megpróbálom szétfeszíteni, miközben odafentről füst szivárog egyre jobban befelé. Úgy látszik ez nem az én szerencsenapom.

A váratlan technikai zűr kiveri a fejemből hirtelen a zavaros gondolatokat. Nem szabad most azzal foglalkoznom, mi a problémája éppen velem, mert nagyobb gondom van ennél. A lift megakadása nem épp a legkellemesebb esemény, ami itt érhetett minket. Veszélyhelyzet, amit a lehető leggyorsabb módon orvosolni kell. Próbálom minden figyelmem az épületnek szentelni, Cory éteri magasságú sápítozása azonban nem túl nagy segítség jelen esetben. Csendre intem, de nem is ő lenne, ha nem kontrázna rá. Nem válaszolok semmit a felháborodására, de magamban megjegyzem, hogy Cory nem képes elviselni, ha nem az övé az utolsó szó. Irritáló és idegesítő szokás. Próbálom megnyugtatni, de persze ebbe is csak belekötni tud. Megforgatnám a szemeimet, de még erre sincs most energiám. Pánikol? Nekem az is jó, csak tegye magában és csendben. Ha a hisztijével kell foglalkoznom, nem tudok arra figyelni, ami a feladatom, nevezetesen, hogy megmentsem az formás kis seggét a veszélytől. Az emberek két dologban tudnak ilyen eseteknél hibázni. Vagy túlságosan felfújják a kicsi problémát, vagy épp ellenkezőleg, nem veszik a lapot, és lekicsinylik a nagyon is veszélyes helyzeteket. Ez véleményem szerint jelenleg egy egyelőre még kezelhető és jó esélyekkel szerencsésen záródó helyzet. De ez bármikor rosszabbra fordulhat. Cory számára megnyugtató magyarázattal állok elő. Tudom, hogy a levegőben lógunk több emeletnyi magasságban. Azt is tudom, hogy ez bármikor fordulhat sokkal rosszabbá, mert ami elromolhat, az el is romlik, ráadásul gyakrabban, mint hinnénk történhet mindez egyszerre. A fék meghibásodik, a vészfék nem kapcsol be, a sodronyok meglazulnak, elszakadnak...A baj, a veszély mindenkor ott leselkedik. Coryt azonban nem szeretném megijeszteni, ezért próbálok higgadt maradni, és megnyugtatni őt addig, amíg más helyzet miatt kénytelen nem leszek minden eshetőségre figyelmeztetni. Egyszer megígértem neki, hogy tőlem az igazat fogja hallani mindig. Eddig pedig ezt sikerült betartanom, és nem most szándékozom elkezdeni az ellenkezőjét bizonyítani.
- Van jobb ötleted? - morranok rá idegesen, mikor azt mondja, nem tud türelmesen várni, de aztán sóhajtok és kissé higgadtabban tudok válaszolni - Megértem, hidd el, nekem sem kéjutazás ez a helyzet. De a legkisebb gondunk most az, hogy a betegeket hol szállítják fel, majd használják a többi liftet, nem érdekel. Más orvos is létezik rajtad kívül, azt is megoldják. Nekem negyed órán belül egy tárgyaláson kell lennem, mégsem verem a fejem a falba. Nyugodj le, a pánik nem fog használni. Ki fogunk jutni. - nyugtatom, és nem teszem hozzá, hogy ezzel a viselkedéssel engem is csak még jobban felidegesít. Amúgy is rettenetesen feszült és ideges vagyok, nem hiányzik most a hisztériája.
A figyelmem el akarom terelni a valós veszélyről, ezért a papírjaimért nyúlok. Miért csinálom? Nem tudom igazán. Érzem a veszélyt, de tényleg biztos vagyok benne, hogy jobban járunk, ha megvárjuk, míg a tűzoltók vagy a katasztrófavédelmisek értünk jönnek. Egyrészt, mert a magánakciók rendszerint mindig nagyobb tragédiával zárulnak, a hősködést a sors halállal jutalmazza, másrészt pedig jobb ezeket a helyzeteket olyan emberekre bízni, akiknek ez a munkája. Én sem műtöm meg magam, ha a lábamba áll egy százas szög, és nem próbálok meg kisgyerekeket írni és olvasni tanítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy sem orvos nem vagyok, sem pedig tanár. Mástól is elvárom, hogy ha a házán akar javítani, vagy átépíttetni valamit, akkor azt csak akkor tegye, ha tudja is mit csinál, lehetőleg ne verje ki a főfalat, mert a fejére dől az egész ház. Miért? Mert én vagyok az építész. Én tudom mikor minek és miképpen kell következnie, ezért tanultam. Azonban a gondolatoknak - főleg stresszhelyzetben - nem lehet parancsolni, és Cory az imént igencsak beletaposott ismét a lelkembe, még akkor is, ha ezt igyekszem tagadni minden erőmmel. Ezért most, hogy nem tud hová menni előlem, kimondom a gondolatokat, amik foglalkoztatnak. Azt mondta, többé ne legyünk közeli viszonyban. Azt érzem ettől, mintha én támadtam volna le őt és erőszakoltam volna rá magam. Fáj a szívem, ha arra gondolok, az életében nem vagyok más, mint egy óriási hiba. Arról az estéről nem sok emlékem maradt, eléggé kiütöttem magam. De arra emlékszem, hogy én próbáltam távol tartani magamtól. Aztán valahogy emlékszem egy villanásra egy elzárt folyosón az emeleten, és aztán foszlányok, villanások csupán az emlékeim. Egy csók, egy fedetlen váll, a tűzben izzó szemei, ahogy a testünk egybeforr...Ha csak rágondolok is izzani kezd minden sejtem. Aztán a hazaérkezés már kicsit tisztább, mert a fejem akkor kezdett kitisztulni a hideg levegőtől. Eljött hozzám, és a zuhany után nem találtam mást, csak a bizonyítékot arra, hogy nem voltam több, mint egy eszköz. Tárgyként kezelt, és ezzel nagyon de nagyon megbántott. Nem is értem, hogy hihettem egyetlen percig is, hogy több annál, mint aminek beállítják, mint aminek látszik a fotókon, az apja vagy a vőlegénye mellett? De nem baj, megtanultam a leckét, soha többé nem követem el ugyanezt a hibát. De mégsem hagyhatom szó nélkül a kirohanását. Ezért kezdek bele a mondandómba, és bár eleinte nem akarom nagyon belelovalni magam, azért mégis sikerül. Látom rajta, hogy a szavaim elevenébe találnak, és bűnös élvezettel nézem, hogy megbántom. Nem vagyok kíméletes, keményen a képébe vágom, mit is gondolok. Őszinteség. Meglepheti, hiszen többet él a hazugság gyűrűjében, mint én, hiszen egy politikus lánya már az édes anyatejjel is ezt kapta, de én nem így nevelkedtem. És nem kérek érte bocsánatot. Felháborodására csak a szemöldököm húzom fel. Még neki áll feljebb? Méghogy én vagyok bunkó? Ismét felhúzza az agyam, és bár alapvetően sziklaszilárd és higgadt embernek ismerem magam, ez a nő képes rá, hogy újra és újra előhozza a legrosszabb formámat.
- Ezt eddig is észre vettem. - mondom fogaim közt sziszegve, tekintetem pedig villámokat szór felé. Nem kell bemutatnia, eddig is észrevehettem volna, hogy csak felhasznál a kis játszmáihoz. - Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Látom, megint sikerült az egészből kiragadnod a számodra fontos információkat. Oké, bunkó vagyok. Élj boldogan ezzel a tudattal.
Mellkasomban fájón dobban a szívem, majd nagyot nyelek, és elfordulok. Nem érdekel mit gondol rólam. Nem érdekel mit csinál a továbbiakban. De akkor miért bántanak ennyire a szavai? Gondolataimból a lift újabb rándulása ragad ki, papírjaim újra  a padlóra hullanak, és ahogy feltekintek észreveszem, hogy a lift tetején lévő réseken át vékony füstcsík szivárog be. Hangokat hallok odafentről, a fények kialszanak, bekapcsol a gyér vészfény. Mellkasomban a félelem kezd sátrat verni, és aggódva pillantok a félelmében a sarokba kucorodó Coryra. Nem tehetek róla, de a helyzet komolysága miatt megesik rajta a szívem. Megbántott pedig nem számítottam erre, ezt elismerem, de mégsem vagyok képes ridegen és kegyetlenül bánni vele, mikor ennyire fél. Hisz csak egy törékeny nő, és én édesapámtól azt tanultam, a hölgyeket védeni és oltalmazni kell, nem bántani. Én bántottam őt. Nem a kezemmel. Szavakkal. Ezért immár kissé enyhültebben készítem fel a következő lépésre. Nem akarom megijeszteni, de ez már tényleg nem egy hétköznapi liftmeghibásodás, ezt még nekem is el kell ismernem. A veszélyfaktor megsokszorozódott. Ha tovább maradunk itt, a lift lezuhanhat, megfulladhatunk füstmérgezésben, a tűz továbbterjedésével bennéghetünk. Ha a lift tetejére mászunk. a felettünk lévő emeletre ki tudnak húzni minket a tűzoltók. Ha ideérnek végre. Mikor érnek már ide? Mintha órák óta itt lennénk beragadva, pedig tudom, hogy alig telt el talán tíz perc, vagy még ennyi sem. Corynak elmondom a tervemet, majd az ajtóhoz lépek és megpróbálom szétfeszíteni, de nem megy. Eszköz nélkül a liftajtók túl szorosan záródnak, nem tudom közéjük dugni az ujjaimat. Idegesen próbálkozok, és hallgatom közben, ahogy ellenkezni kezd, majd követelni kezdi, hogy tegyek már valamit.
- Azt csinálom, nem látod? - kérem ki magamnak a tétlenség feltételezését, de aztán lihegve feladom. Az ajtó nem fog kinyílni, ez már biztos. Cory azt hiszem a félelem hatására nem bírja tovább tartani magát, és elerednek a könnyei. Már hozzá lépnék, hogy valamiképp vigaszt nyújtsak neki, de ekkor megszólal a hangszóró, én pedig inkább a fontosabb dolog felé fordulok. Ahogy meghallom a katasztrófavédelmis hangját, kissé megnyugszom, és egyben még idegesebb leszek. Míg a pasas beszél, hallgatom, de az utolsó mondatnál ránézek a félelmében reszkető nőre. A szívem belefacsarodik, ha arra gondolok, mit kell átélnie. Ezt senkinek nem kívánnám. Látom, hogy sírni kezd, és szívem szerint megint vigaszt nyújtanék neki, mint akkor ott a kórházban, de most nincs erre idő. Megnyomom a gombot amelyik bekapcsolja a mikrofont, és beszélni kezdek.
- A nevem Adrian Skyberg, és velem van Dr. Cornelia Jones, a kórház egyik dolgozója. Füstöt észlelünk a tető felől szivárogni, a lift többször megmozdult, az ajtót nem tudtam szétfeszíte...- mondom, de ekkor a férfi hangja félbeszakít.
- Halló? Van ott bent valaki? Halló? - kérdezget, bennem pedig a félelem és a felismerés rettegéssé alakul át. Nem hallanak minket. - Dave, én nem hallok semmit, Biztos, hogy vannak bent? - kérdezi valamelyik kollégájától, kissé távolabbról érkezik a válasz -  Állítólag vannak bent, de lehet, hogy tévedés, nem tudom. Hé, biztos, hogy beszálltak? ... Biztos kiszálltak a következő emeleten. Ok, akkor először biztosítsuk a földszintet....- hallom a beszélgetést, majd a kapcsolat megszűnik. Rémület lesz úrrá rajtam.
- Hey, hallanak minket? Hahó! Itt vagyunk bent! Hahó! - kiáltom a mikrofonba teljes erőmből, és mikor újra meghallom ahogy Gale Andrews minket szólongat, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg nincs bent senki. Már biztossá válik, hogy esélyünk sincs rá, hogy halljanak bennünket. Ha pedig így van...magunkra maradtunk. Cornelia felé fordulok.
- Cory, a helyzet az, hogy...- guggolok le elé, és ha nem figyel, felém fordítom az arcát. - Tudom, hogy rémült vagy. De most muszáj együttműködnöd. Nem hallanak minket, azt hiszik hogy a lift üres. Ami azt jelenti, hogy előbb fognak a biztosítással foglalkozni, semmit azzal, hogy kivigyenek innen minket. A liftnek dupla ajtaja van, közte hangszigetelő réteg van. Hiába kiabálunk, egy ilyen zsúfolt kórházban nem fognak meghallani minket. A tűz odafent terjed, úgyhogy a lehető leggyorsabban ki kell jutnunk innen. - mondom, és megfogom a kezét, és a szemébe nézek -  Most kinyitom a tetőt, amin keresztül hirtelen sok füst fog beömleni. Próbáld meg az arcod elé kötni a köpenyed, hogy valahogy levegőt kapj majd. Felmászok, és felhúzlak, onnan nagyobb eséllyel hallanak meg majd minket, oké? Bízz bennem, nem lesz semmi baj.
Megvárom, míg bólint, vagy jelez. A hangomon érezni, hogy én sem vagyok túl nyugodt, de megpróbálom azért higgadtan kezelni a helyzetet. Ha beleegyezik, ha nem, én felállok, és megpróbálom elérni a tetőt. Nincs nehéz dolgom, a magasságommal lábujjhegyre állva elég egy kicsit ugranom, és a tető elmozdul. Az első döbbenet ekkor ér, ugyanis ahogy elmozdítom, hirtelen valami alázuhan a padlóra. Ijedtemben hátrahőkölök, mert a sűrű füst ellenére is megállapítom, hogy az egy...emberi kar. Egy kormos, égett, koszos, és véres, de felismerhető emberi kar. A bőrön még látszik a kórházi szalag, amin a neve állt. Egy beteg lehetett. Köhögni kezdek, a füst csípi a szemem, a torkom, égeti a tüdőmet
- Mi a... - hördülök fel, de aztán megrázom magam, és s nyíláson át felnézek, újabb bezuhanó testrészeket várok, de nem jön több. Megmakacsolom magam, és az egyetlen célt tűzöm ki magam elé - ki kell jutnunk innen. Ki kell juttatnom Coryt. Így felülemelkedve az undoron és a pánikon, megkapaszkodok a lift tetejében, és erőfeszítések árán, de felhúzom magam. Köhögnöm kell, a füsttől a könnyeim folynak, de még elviselhető a helyzet. Hozzá vagyok szokva, hogy olykor fojtogat a levegő. Odafent újabb meglepetés vár, egyéb testrészek hevernek, a liftakna fala csupa vér, és a tűz jól látható narancsszín lángjai zabálják odafent a lift motorját, de ég a sodrony, sőt részben az akna fala is. Mintha valaki szándékosan locsolta volna fel benzinnel az egészet. Érezhető az égő benzin szaga. Nem várok, gyorsan lehasalok, és lenyújtom a kezem Cory felé.
- Gyere, add a kezed, felhúzlak. Bízz bennem! - köhögök kissé, és biztatóan nyújtom felé a kezem, tekintetünk össze akad. Látom rajta mennyire fél, és megértem, mert istenemre mondom, én is rettegek. De ez az egyetlen esélyünk. A szakemberek azt hiszik nem vagyunk bent, ennek megfelelően is kezelik a helyzetet. Remélem nem fog akadékoskodni, mert akkor nagy szarban leszek. Nem világosítom fel, mit látok idefent, de okos nő, nyilván ki fogja találni.

Bármennyire szeretnék jó hírekkel szolgálni, nem tudok. Jó hír, hogy élünk, de a tényeket figyelembe véve, mintha minden baj percről-percre a duplájára nőne. A füst egyre jobban szivárog, a helyzet cseppet sem rózsás. Nem tudok nem aggódni, és amikor a mikrofonon hiába kiáltozok a kintről bennünket szólongató katasztrófavédelmisnek, már tudom, hogy nekem kell valamit lépnem, hogy mielőbb kijussunk ebből a lehetetlen helyzetből. Hiába haragszom Coryra, hiába érzem, hogy elárult, és megvezetett, mégsem akarom, hogy baja essen. Valójában az ő életéért jobban aggódok, mint a sajátomért. Felkészítem a kemény és embert próbáló helyzetre, és míg a kezét fogom próbálok annyira összeszedett és higgadt lenni, amenyire csak tudok. Pedig én is félek. Ki lenne az az őrült, aki egy ilyen helyzetben nem lenne teljesen betojva? Fogalmam sincs, de én sem őrült nem vagyok, sem öngyilkosjelölt, evidens, hogy az adrenalin az egekben van a véremben. Mégis megpróbálom minden tudásom összeszedni, hogy mikor bebizonyosodik, hogy semmiképp nem kapunk segítséget egyelőre, valamilyen ésszerű ötlettel álljak elő. Corytól ismét valamiféle ellenkezést várnék, de szerencsére nem ellenkezik, bár előtte az értésemre adta, semmi esetre nem hajlandó kimászni velem a tetőre. Kérdésére, mellyel csupán bizonyosságot szeretne kapni, hogy jól értette-e a hallottakat, csak megrázom a fejem. Nem, nem hallanak. Szorítom a kezét. Bátorságot akarok adni neki. Azt, ami talán bennem sincs meg. Fáj látnom, hogy könnyben úszik a két szeme, de sajnos értésemre adta, nincs szüksége rám. A vigaszt nem tőlem várja, hát nem is adom meg a lehetőséget neki, hogy az illendőség határain túl esetleg azzal szembesítsen, hogy túl közeli kapcsolatba akartam vele kerülni. Örülök, hogy nem akar megint ellenkezni, másra nem koncentrálhatok. A saját félelmeimre sem. Nem tudom, hogy a döntésének változását minek köszönhetem, a sokknak, vagy a nyugodt, határozott fellépésemnek, de nem is érdekel jelenleg. Csak az, hogy kijussunk innen. Mikor kilököm a lift tetején a nyílást, pontosan az történik, amire számítottam: a füst úgy ömlik be rajta, mintha csak folyó lenne, pillanatok alatt meg fogja tölteni a kicsiny helyiséget. Ami azonban a füsttel együtt érkezik, azzal nem számoltam. Egy kar esik be a nyíláson, test nem tartozik hozzá. A gyomrom bukfencet vet, de most gyorsan kell cselekednem, az agyam távoli zugába száműzöm a számomra nem mindennapi képet, amely még nagyon sokáig fog kísérteni álmaimban, úgy érzem, ahogy a vér vörösre festi a lift padlóját, ahogy a kormos, koszos, égett, és véres kar - mint valami brutális művészi alkotás - hever a lift padlóján, az füstrengetegen átlátva még rémisztőbbé téve a látványt. Horrorfilmbe csöppentem, és nem tudok róla, hogy én vagyok a főszereplő? A füst azonban egyre fojtogatóbb, a légvétel egyre fájdalmasabb. Felugrok, elkapom a lift nyílásának a szélét, és felhúzom magam. Odafent pokoli meleg fogad, a liftaknában lángok festik narancsszínűre a sötét helyiséget. Egy holttest darabjai hevernek szanaszét, megállapítani nem tudom, hol kezdődik az ember, vagy valaha valóban az volt-e. Én nem vagyok orvos, de úgy tűnik, valaha valóban közénk tartozott szerencsétlen, akinek a vére vörösre festi a liftakna falának egy részét. Levegő alig van, látni is alig lehet, mást már tényleg nem tudok megfigyelni, csak amit hirtelen felfog az agyam. A lift billeg, nyekereg, minden pillanatban leszakadhat, attól félek. Gyorsan Coryért fordulok, hasra vágom magam, és a kezem nyújtom neki. Bizalmát kérem. Megérdemlem vajon? Tettem-e olyat egyszer is, amivel kiérdemelném azt, hogy megbízzon bennem? Hisz hol szavakkal bántottam meg, hol...hol nem tudtam megvédeni saját magától és a döntéseitől. Ha azon az éjszakán ellenálltam volna neki, talán...
Nincs értelme a talánokkal foglalkozni. Egy másik univerzumban talán másként alakult közöttünk a viszony, de itt, ebben alaposan elcsesztük. Ő hozzámegy a Waldorf köcsöghöz, én az orra előtt hívtam randira egy kollégáját, és egy liftben rekedve vágtunk el minden utat egymáshoz. Mégis, ahogy felhúzom, és felállva hozzám menekül a csúf látvány elől, könnyeivel áztatja ingem, ölelésében benne van minden félelme, nem tudom ellökni magamtól. Csak ölelem szorosan magamhoz, és másik kezemmel vagyok csak képes a lift külső ajtaját verni az öklömmel a felettünk lévő emeleten. Túl sok füstöt nyeltem már, nem tudok kiabálni, köhögnöm kell. Szédülök. Mégis szorosan fogom magamhoz Coryt, és szabad kezemmel megkapaszkodok a liftajtó peremében, lábammal igyekszek megfelelő támasztékot találni, hogy ha a lift elindul lefelé, mi ne zuhanjunk vele együtt a mélységbe. Rémisztő belegondolni, hogy míg ezen emeletnél nagyjából az emberek bokájának magasságában van a fejünk, addig az alattunk lévőnél tulajdonképp az emelet felső szintjén, a plafon alatt nem sokkal lógunk egy instabil szerkezet tetején, amely ha lezuhan, garantálja mindkettőnk halálát, de legalábbis súlyos sérüléseit. Amikor Cory felsikolt, az ajtóhoz kapom a tekintetem. Nyílik. Egy kéz, majd kettő tűnik fel, az ismerős egyenruha, majd a hangokhoz arcok társulnak. Bátorságot merítek a mindennapjaink igazi hőseinek tekintetéből. Nem tudom kihez tartozik az első szempár, amit megpillantok, Galehez, Davehez, vagy akárkihez, de az a zöld szempár, a ráncokkal övezett, sötét pillákkal körbeölelt lélektükörben annyi remény és segíteni akarás látszik, hogy úgy érzem, megtáltosodok tőle. A lift újra nyikorogni kezd, érzem a talpam alatt a mocorgását, nyughatatlan rezdüléseit. Vészjósló érzés kerít hatalmába, mintha hideg fuvallat ölelne hirtelenjében körbe. Az agyam kitisztul, és csak egy dolog lebeg a szemem előtt: Coryt ki kell innen juttatnom. Hiába nyújtja felé a kezét a tiszt, magától nem mozdul, hát közelebb vonom a kézhez, amely megmentheti az életét. Elengedem a liftakna szélét, és kiszolgáltatva magam a vak szerencsének, inkább teszem, amivel segíthetek - megemelve Coryt óvatosan feltolom, hogy kihúzhassák a nyíláson. Mikor már tudom, hogy biztos kezekben van, elengedem, és felkészülök, hogy hamarosan itt a veszély vége. De előre iszok a medve bőrére. Lángok csapnak fel ismét, de most olyan közel, hogy vállamon lángolni kezd a zakóm, pillanatok alatt érve el az ingem anyagát, hogy beleégjen a vállam bőrébe. Alig bírom eloltani, addigra már eléri a bőrt, és alaposan megéget egy kb. hat-hét centiméter átmérőjű darabon. Feltételezem véletlenül a lelocsolt benzinnek dőlve átitatódott az anyag, vagy olyan alapanyagból készült, amelyik könnyen meggyullad. Végtére is lényegtelen, mert bármelyik is volt az eset kiváltója, elárulom, kibaszottul tud fájni, mikor elkezd égni a bőröd. Máris könnyebben értem meg a máglyahalálra ítélteket. Rest in peace. Mikor végre Cory kijut, baromira örülök, de bevallom, rohadtul szeretnék én is kijutni innen. Az egyik felém nyújtja a kezét, de százkilencven centi magas vagyok, és röhögve vetekszek a kilencven kilóval.
- Nem fogsz...elbírni...- köhögöm erőtlenül, de mielőtt még bárki meghallhatna, vagy reagálhatna, hirtelen a lift megmozdul. Ugyan csak pár centit zuhan, de mégis mozdul. Rémület ül a szemeimbe, meg kell kapaszkodnom a sodrony egyikébe, amely már átforrósodva kissé megégeti a bal tenyerem. Ez is piszkosul fáj. Cory velőtrázó sikolya hallatán ledermedek, újra felpillantok, az immár még távolabb került segítségre, a biztonságot nyújtó nyílásra. Azt hiszem itt tudatosul bennem igazán, mikor már nem kell másra figyelnem, hogy kurva nagy szarban vagyok. Azt hiszem meg fogok halni. Próbálok gyorsan cselekedni, egy kötelet dobnak le, de én csak nézek a könnyektől csillogó kék szemekbe, és eszembe jut minden, amit átéltem vele. Talán másnak nem sok. Talán semmiség. Hiszen csak pár beszélgetés, egy csók, egy észveszejtő pásztoróra egy üres folyosón a vörös bársony függöny mögött. Pár keresetlen szó, haragos csatározás a semmiért. Olyan távolinak tűnik. De be kell vallanom, hogy soha annyira nem éreztem élőnek magam, mint mikor vele voltam. Vonz magához, mint a mágnes, képtelen vagyok egy percre is elszakadni tőle. Kár lenne tagadni, hogy többet jelent nekem, mint amire számítottam. És többet, mint amennyit szabadna, hogy jelentsen. Mozdulnom kell. Figyelmeztetem magam, de mire megtehetném, hirtelen a lift megadja magát a gravitációnak.
- Vigyázz! - hallom odafentről, és még látom, ahogy Coryt elrántják a nyílás közeléből, nyilván azért, hogy nehogy véletlenül egy kábel eltalálja. Már nincs mit tenni. Testem észrevétlen ideig marad csak mozdulatlan, majd megadva magam a tehetetlenségi erőnek, a súlytalanság állapotába kerülök. Szívem üteme kihagy, és rémülten kapok kapaszkodó után, míg eltűnök a sűrű füstben. Hallom, ahogy a vészfék megpróbálja megtartani a lift zuhanó súlyát, éles szikrák pattannak fel, csikorgó hang és sikoltások töltik meg a liftaknát, míg a tehetetlenül zuhanó fémdoboz az alagsor felé száguld. Az utolsó pillanatban sikerül elkapnom valamit, amibe úgy kapaszkodok meg, mintha az életem függne tőle. De mit is beszélek? Hisz az életem függ tőle. A karom fájdalmasan csapódik a kiálló betondarabhoz, testem belendülve himbálózik a sötét magasságban, fejem felett sűrű füstön át kiabálás hallatszik, majd hirtelen óriási robaj hangjai szakítják be a dobhártyámat. A lift földet ért. Egy huzal végigvág a hátamon, éles hasítással kettészeli átlósan a ruhámat, érzem, ahogy vér serken ki a fájdalom nyomán. Felordítok ismét. Szédülök, a füst már olyan sűrű, köhögni sem tudok. Pillanatokon belül el fogom veszíteni az eszméletemet, és a testem is egyre nehezebben tartom meg, hiába próbálom meg felhúzni magam, nem megy. Friss levegőre lenne szükségem, de erre esélyem sincs. Már feladnám. Már lemondani készülnék az életemről, utolsó pillanataimban a családomra gondolok, a szüleimre, a barátaimra. És Coryra. Őszinte megbánást érzek, és valami olyat, amit eddig sosem éreztem: a halandóság erejét. Pöttyök táncolnak a szemem előtt, és erőm egyre inkább érzem, hogy elhagy, mikor hirtelen kezek nyúlnak a hónom alá, és mire észbe kapok, egy folyosón találom magam. Utolsó pillanatban találtak rám.
- Jól van? Hé, hall engem? Ezt vegye fel! Hé, valaki hívjon egy orvost! Oxigént kérek. Úgy, ezt vegye fel. Csak lélegezzen! Nyugi, már nem lesz baj, lélegezzen. Volt még valaki a liftben? - hallom magam mellett, és egy maszkot tesznek rám, hirtelen újra köhögnöm kell, de már attól, hogy kristálytiszta oxigént lélegezhetek be, a tüdőmből távozni kényszerül a belélegzett mérgező füst. Megrázom a fejem, értik. Nem volt már más. Valamit beszélnek mellettem. De nem értem mit. A hátamon fekszek, aztán az oldalamra fordulok, nem érdekel, ki látja, és ki nem a zsúfolt folyosón, hogy az életemért küzdök. Mikor az ember az utolsó pillanatait éli, hirtelen nem számít már dicsőség, nem számít elért eredmény vagy kudarc, sem szerelem, sem háború. Csak még egy korty levegő, csal még egy lélegzet. Ez az, ami érdekli az embert. Hogy még egyetlen másodpercig élhessen. Valaki a karom rángatja, a szemembe világítanak, és isten a megmondhatója, mit művelnek velem. Nem ellenkezek. De az első lélegzetvételek után tisztulni kezd a fejem, és visszafelé kezdenek el a fejemben pörögni az események. Az emlékeimből egy sikoly jön elő. Egy nő sikolya, ahogy a nevem kiáltja. Szívemet elönti egy érzés, amely keveréke az elégedettségnek, a diadalnak, az oly régen vágyott bizonyosságnak, mégsem lehetne ennek betudni. Egyszerűen csak ismét remény gyullad bennem, és rádöbbenek, hogy a halál torkából megmenekülve, én még nem tudom elengedni őt. Felpattanok. Kissé megszédülök, és kezek kapnak utánam, de mindet lesodrom magamról.
- Engedjenek már, mennem kell. Jól vagyok...csak mennem kell...
- De nem mehet el, még meg kell vizsgálnunk...uram, kérem jöjjön és üljön le.
Leveszem a maszkot, valaki gézt nyom a vállamra, piszkosul fáj, de nem érdekel. Nem tudnak megállítani, és mivel látszólag nem esett nagyobb bajom, nem tartóztatnak fel. Sietősen, amennyire csak tudok, a lépcsőhöz megyek, és felkapaszkodok. Egyik lépcső a másik után következik, nyomomban egy ápolónő és egy orvos lohol, magyaráznak. De nekem csak az lebeg a szemem előtt, hogy látnom kell őt. Őt, aki többet jelent nekem annál, amit be mertem vallani, és többet annál, hogy csak úgy hagyjam kicsúszni a kezeim közül. A megfelelő emeletre érve befordulok a sarkon és megtorpanok. Egy csapatnyi ember gyűrűjében hallom a szívettépő zokogást. Könny szökik a szemembe, a szívem vadul tépi bordáim börtönét, és bár a mozdulat mindegyike égbekiáltó fájdalommal jár, közelebb botorkálok. Coryt egy egyenruhás öleli át, karjába csimpaszkodik, ujjai vadul tépik a vastag ruhát. Nem értem minden szavát, érthetetlen, amit kínban fetrengve mond. Aztán...rám néz. A szó benne akad, lélegzete is csak megrekedt hüppögés. Könnyáztatta arcáról eltűnik a gyötrődés.
- Életben van! Hé, életben van! Hála az égnek...a kurva életbe, ez közel volt...- az egység többi tagja egy emberként sóhajt fel a megkönnyebbüléstől, a hátamon lévő vágást egy újabb sebtapasszal próbálja lezárni a lelkes nővérke, miközben az orvos kivizsgálásról, komplikációkról, megfigyelésről hadovál nekem. Fel sem fogom mit magyaráz. Nem is érdekel. Csak nézem, ahogy Cory hüppögve, kifürkészhetetlen arccal feláll, és remegve felém lépked. Életemben nem éreztem még ekkora hatalmat valaki felett. Hisz aggódott értem, nem igaz? Nem aggódunk valakiért, akit utálunk. Sem olyanért, aki iránt közömbösek vagyunk. Magabiztosan lépek felé én is, ajkaimon elgyötört, fáradt mosoly. Szemeimet az övéibe fúrom.
- Sajnálom, ha megijesztettelek...egy ölelés? - kezdek bele, és ölelésre tárom ki a karjaimat. Megáll velem szemben, magabiztos mosolyomat le sem lehetne törölni. Ő közelebb jön, és egy pár pillanatig kifejezéstelen arccal mered rám, aztán...mire felkészülhetnék, mire felfoghatnám a mozdulatát, akkorát húz be nekem, hogy hallom, ahogy az orrom reccsen, a fájdalom elhomályosítja a látásom, hátrahőkölve majdnem rázuhanok a mögöttem álló orvosra és a nővérkére. A vérem fémes íze tölti meg a szám belsejét, és érzem, ahogy lefolyik a számon, az államon. Döbbenten nézek a gyönyörű fúriára, aki épp letörli az könnyeit, majd egy lépést még közelebb jön. A pillantásától a vér is meghűl bennem.
- Dögölj meg, Adrian Skyberg! - mondja dühös hangon, majd mint egy díva, magasra emeli az orrát, és elviharzik mellettem. Fájdalmasan mozgatom meg a számat, szerintem életemben ilyen fájdalmat nem éreztem még. A folyosón mintha megfagyott volna a levegő is, mos hirtelen feléled mindenki.
- Jesszusom, mi történt itt? - kérdezi a nővérke, miközben az orrom kezdi el vizsgálni az elém lépő orvos. De én csak mosolygok zavaromban. Mit feleljek erre? Hogy most döbbentem rá, hogy nagyon is csípem ezt a csajt? Vagy arra, hogy ő is bír engem? Legalábbis...azt hiszem...