Tantermek

Tárgy: Re: Tantermek Pént. Júl. 22, 2016 10:51 pm

Unottan tolom be a tanári ajtaját, aztán némi vonakodás után belépek, és elfintorodom. Ez a hely a szokásosnál is jobban bűzlik az emberszagtól. Ráadásul az egyetlen menekülési útvonal a sarokban lévő ablakon át vezet, úgyhogy jól megjegyzem magamnak. Az osztályfőnököm még nem ért ide, a többi tanár meg úgy tesz, mintha nem vennének észre, miközben a bőrdzsekimben állok az ajtóban. Élvezem a fagyos levegőt, ami körüllengi a szobát, ahogy átvágok, és lehuppanok az ofő forgós székébe, illetve pörgök is párat benne, mielőtt az asztalra pakolnám a lábam. Egy rágós papírból kapom be feltűnésmentesen a félretett hamut, hogy aztán hátradőlve unottan rágcsáljam. Hol van má’ az öreg?
- Vedd le a lábad az asztalomról, Turner. – hallom meg a rekedtes hangot magam mögül, mire gúnyos félvigyor kúszik az ajkaimra, de kelletlenül engedelmeskedem. – Szeretnék már megszabadulni tőled, így vagy úgy, de év végéig biztosan.
Közben feltápászkodom, az öreg meg megkerül, és ledobja magát a székébe, kicsit helyezkedik rajta, miközben én lustán rágcsálok, kezeimet a kabátom zsebébe dugom, megtörlöm az orrom, meg ilyenek.
- Én is elhúznék már innen.
- Remek. Ha így egyetértünk, akkor keresek is neked egy diákot, aki majd korrepetál. Kétlem, hogy Dr. Watsonnak lenne rád ideje, tanár pedig úgysem vállalna el...
- Mi van? – pillantok rá meghökkenten, és egy kockázatos pillanatra majdnem a szám is tátva marad, viszont valahogy félrenyelek, és némi port köhögök a kezemre. Csak elfintorodik, ahogy a felsőmbe kenem, de nem szól semmit.
- Úgy érted, tessék. Jól hallottál, Matt. Tudom, hogy képtelen vagy bejárni, de senkinek sem hiányzol, szóval efölött hajlandó vagyok eltekinteni… de a jegyeiden javítanod kell. Az istenért, 20 éves vagy, mindenből elérni egy kettest nem olyan nagy dolog.
Oké, én tűrök, hallgatom, de egyszer csak betellik a pohár, és az öklöm dühödten lendül az asztal felé, aztán picivel felette megállítom, és veszek egy mély levegőt. Az öreg tovább magyarázza a problémát, én meg egyszerűen nem tudom kizárni a hangját, hiába bambulok ki a fejemből. Az ablak amúgy is az udvarra néz, ahol az ég világon semmi izgalmas nincs. Rick terrorizál valami gyereket, páran cigiznek mögötte, a temetős lány halad el a… mi? Ez új, nem tudtam, hogy idejár. Mondjuk nem voltam bent annyiszor, hogy észrevegyem. Hirtelen ötletnél fogva iramodom meg az ablak felé, és nem törődve a vénség kiabálásával vetem ki magam rajta, hogy a lány után iramodjak. Még épp látom, ahogy besétál a kémia laborba, szóval bevetem magam utána, és egy drámai fordulattal, ördögi vigyorral a képemen bezárom mögötte az ajtót.
- Ha megfordulsz… megeszlek. – suttogom dermesztően rideg hangon, ehhez értek, miközben szépen lassan megkerülöm, aztán felnevetek. – Csórni jöttél? Nem láttalak még erre.

Tárgy: Re: Tantermek Pént. Júl. 22, 2016 11:34 pm

Test tube

Hiába indulok negyedórával korábban, így is elkésem az első órámról, bár ennek hála legalább emlékeztetem magam arra, miért is kell biciklire gyűjtenem. Rózsaszín lesz és szerzek majd rá egy csengőt, de míg nem lépek túl az eddig összekapart huszonöt dolcsin, addig marad a kutyagolás. Nem mintha bánnám. A kollégáim szerint jót tesz a bőrömnek a levegő, mert olyan sápadt, mintha nem lenne vérnyomásom, de igazándiból így is egész nap szinte odakinn vagyok, ezért nem értem, min problémáznak. Inkább ráfordulok a kavicságyra, majd lassú léptekkel szelem át azt a pár métert, ami a parkolótól a főkapuig elválaszt. Kár is igyekeznem, mivel bioszra már tutira nem érek be, pláne, mióta épületet kellett váltanunk és nem öt percbe kerül eljutni a terembe, hanem tízbe, ugyanis kerülnöm kell a kapukat. Ez kicsit irritál, ezért szemöldököm enyhén megemelem, míg felsétálok a lépcsőn, elfordulva a kinn bagózó társaságtól. Ha megkérdeznének, akkor szívesen elárulnám nekik, hogy a tanári alatt cigiznek, ahová könnyedén beszállingózik a füst, de hát én is el vagyok már látva intőkkel, így visszaszívom a mondatot. Úgyis leköt a kövek között sarjadó gaz, meg a saroknál szétszórt pitypangok, ráadásul a nap is lustán melengeti a derekam verdeső hajamat. Kivételesen sikerült megfésülnöm, és nem ragadt bele semmi fura anyag, plusz még a ruhám is helyenként tisztának mondható, ha nem számítjuk az aljára csöppent tintafoltot, de szerencsére nagyjából takarja egy ráhulló csipke, így nem fog beszólni miatta az offő. Talán. Bár aztán ki tudja. A gondolatnak hála el is megy a kedvem a folyosóktól, ezért egyenest a kémiaszertár felé tartok, mert szeretek viszonylag homályos, vegyszergőzös helyeken olvasni. Amikor azonban a könyvemért nyúlnék hallom meg a dobogást, míg a következő pillanatban már nyelvemen érzem a kulcs fémes ízét, ahogy befordul a zárba. Kissé ideges leszek tőle, mert nem szeretem ezt a kellemetlenül kesernyés kipárolgást. Legszívesebben előre megenném a heti cukoradagom, de nem lehet, meg hát megtorpanásra késztet a hang is, ami furcsán ismerős.
- Nem hiszem, hogy ízlenék - ejtem, majd kivárom, ahogy lassan megkerül, és szembenézek a néhol sötétbe vesző arcával. - Matt? - lehelem a nevét, mintha csak párás hideg volna és a szám belefagyna a t-be. Még mindig olyan, mint a jégkása.
- Én sem téged. - Furcsállom, amiért utánam jött, ráadásul ennyire közel, de aztán ki tudja, talán jobb napja van, mint a múltkor, noha nem mozdulok el, ne vegye fenyegetésnek, ha esetleg pár centivel kurtítom a távot. - Eddig az átellenes épületbe jártam, de aztán idén átköltöztünk ide - felelem, majd hirtelen megvilágosodom. - Nem lopni, olvasni - nyúlok el a válltáskámhoz, hogy kiemeljem belőle Umberto Ecotól A prágai temetőt. Kicsit a beszűrődő napfény felé fordítom, mert így a fényes írásnak gyöngyvirágillata lesz. Szinte teljesen belepi a labort, elnyomva a vegyszerek szagát.
- Na és te? - Fura vele beszélgetni, mert a suliban általában nincs kivel. Ez mondjuk kissé feldob, de azért közben lustán félrebiccentem a fejem, majd a vállamra tűröm a hajam, hogy ne a szemembe lógjon. Míg a válaszára várok fonni kezdem, bár nincs nálam hajgumi, így hagyom, hadd lazuljon ki a rámért szorításból.

Eco végül is, még várhat.

Tárgy: Re: Tantermek Szomb. Júl. 23, 2016 12:14 am

Minden a terveim szerint alakul, és kettesben maradunk, noha ez inkább a csönd szempontjából előnyös, nem azért, mert be akarnék törni az intim szférájába, de szerintem ettől ő sem tart. A legutóbbihoz képest egy egyszerű különbség, hogy jó kislány módjára ezúttal nem mozdul, és amíg biztos lehetek benne, hogy nem érek hozzá, annyira nem zavar a levegőbeli közelség. Annyira, bár kicsit azért viszket tőle a talpam.
- Alice. – biccentek, én is megjegyeztem a nevét, igaz, hogy csak a könyvnek köszönhetően. Általában nem szokásom.
Az ijesztgetés viszont megvolt, úgyhogy beljebb megyek, félretolok pár üvegcsét, és ledobom magam az asztalra.
- Nem tudhatod, míg meg nem próbálod, nem igaz? – vigyorodom el, de nem mintha közelebb lépnék, és helyet sem csinálok neki, annyira azért még nem állunk közel, hogy mellettem ülhessen. Bár úgy tűnik, gyorsan tanul, a legtöbb embernek sokkal tovább tart felfogni, hogy tartsa a távolságot.
- Ritkán járok be, mer’ már rohadtul unom. Bár, elsőre is untam. – vonom meg a vállam, miközben körbenézek a laborban. Rühellem a kémiát, szóval még egyszer sem jöttem be ide, de ez a félhomály egész kis otthonos.
- Vagy úgy. – fordítom kicsit oldalra a fejem, miközben a lány arcát fürkészem, bár igazából nem őt látom, lelki szemeim előtt az udvar áll. Így belegondolva páran meglepődtek, még fel is kiáltottak, mikor kiugrottam az ablakon, pedig a többség már hozzászokott ehhez. Gyakran távozom órákról is az ablakon át, ha egyáltalán bemegyek, persze.
- Olvasni?– hökkenek meg, aztán eszembe jut, hogy legutóbb is említett ilyesmit. Miért nem tolja be egyszerűen a filmet? – Én csak a régi könyveket szeretem. Amiknek még sárga a lapja.
Ha a tankönyvek is sárgulnának… nem, még akkor sem. Soha. Ez elv kérdése is.
- Látom, eléggé temetőmániás vagy. – jegyzem meg, miután elolvasom a címet, bár nehéz kivenni a beszűrődő napfényben. Jellemző, hogy most is gyökérkedik, szerintem direkt szopat.
- A tanáriból menekültem, aztán megláttalak. Ericson tartott kiselőadást, azt hittem, beledöglöm. Vágod az öreget?
Nem tudom, miért beszélek ennyit, talán mert egyedül vagyunk, és jó kedvemben vagyok. Nekem is szokatlan, de amúgy sem számít. Hamarosan majd elintéz valami gúnyos megjegyzéssel, és lelép, addig meg miért ne szórakoztassam magam.
- Hanyadikos vagy amúgy? - mérem végig, mert még nem sikerült megtippelnem a korát? 15? 16? Maximum. Totál apró.

Tárgy: Re: Tantermek Szomb. Júl. 23, 2016 12:51 am

Test tube

Azt képzelem, hogy olyan szobor vagyok, mint amit volt szerencsém összefújni a temetőben. Levegőt azért veszem, és nem kerülhetem el az apróbb kilengéseket sem, de ettől függetlenül mókás játék, ahogy várom, mit is szeretne tulajdonképpen. Talán csak csevegni, hallatni a hangját. Lehet, hogy neki sincs túl sok barátja a sulin belül, bár nem kérdezek rá, mert lényegtelen. Most viszont nem akar elmenekülni, igaz, túlságosan sok okot nem szolgáltatok rá, habár, mintha a múltkor még az is ingerelte volna, hogy egyáltalán funkcionál a tüdőm. Lassanként engedem ki a levegőt, ahogy felnézek körözésére, míg végül meg nem állapodik az asztalnál, bár így sem túl nagy közöttünk a távolság.
- Miért, meg szeretnéd próbálni? - kérdezem, és valahol érdekel, nekem vajon milyen ízem lehet. Mindenkié egyedi, ám a legtöbbeké fakó, vagy olyan, akár az orvosság. Még lenyelni is képtelenség, nem hogy ízlelgessem. Legutóbb mondjuk azt mondta, büdös vagyok. Akkor talán ez sem lenne a kedvére, bár most nem borít sár és a hajam se mocskos. Végül nem mellé ülök le, hanem a jól megszokott helyemre a párkányhoz. Így azért elcsípek egy kósza napsugárt.
- Persze, hogy unalmas - értek vele egyet, nem hiába lógom az első órámról. Azért meglep, miszerint nem először járja végig a ranglétrát. Végzősnek néz ki, de ezek szerint bukott, talán többször is. Na, nem mintha zavarna, sőt, igazándiból semmi közöm hozzá, ezért inkább a könyv gerincét morzsolom.
- Nekem rengeteg régi könyvem van, amiket leselejteztek, vagy a kuka mellett találtam rájuk - lelkesülök fel, bár ezt csak a hangom mutatja. Persze, ebben a félhomályban amúgy is nehézkesen venné ki az arcom. - Van kedvenced? - kérdezek rá arra, ami igazán érdekel, és talán még választ is kapok. Príma volna. Közben elolvassa a sajátom címét - ami szintén könyvtári darab -, mire megvonom a vállam.
- Véletlen. Általában nem teszek műfaji kitételt. Vagy... bármiféle kitételt - bólintok rá, mintha csak önmagam próbálnám meg igazolni vele. Bár tagadhatatlan, hogy szeretem a temetőket. Békések, mindig földszaguk van, ami sűrű ködöt képez a parcellák között. Ha az arcomra telepszik, vagy a térdhajlatomba, valahogy légiesebbé és nyugodtabbá tesz. Igaz, kivéve akkor, ha sokáig nem alszom, nincs egy ideje kaja és Will baszogat telefonon. Ez a tripla kombó, ami folyton kikészít.
- Előző évben sokat ügyelt a Szilenciumban és mindig kioktatott minket a helyes magaviseletről. - Fura, hogy két mondatnál tovább jutunk, bár esélyesen percek kérdése, hogy beleunjon, aztán a következő bekezdésemnél kisétáljon a laborból. Mindig ez van, nem sértődnék meg rajta.
- Most kezdem a harmadikot - mondom, aztán kissé az arcán időzöm. - Melyiket ismétled?
Még mindig a negyedikre tippelek, bár nem lehetek benne biztos. Míg a válaszát várom húzom le vállamról a megkopott táskát, majd engedem lassan a földre, bár nincs benne semmi értékes. Pár könyvtári tankönyv, egy füzet és két toll, mert az egyik már párhónapja kifogyott. Közben lábaim felhúzom, hogy hátam a falnak döntsem, és kényelmesen felüljek a párkányra. Oldalam a hideg üvegnek dől, aztán előszedem zsebemből a félig kész origamit, hogy tovább hajtogassam a már megkezdett békát.
- Suli mellett dolgozol? - kérdezem, ahogy combomnak nyomom a papír csücskét, és ha minden jól megy, a procedúra végére még ugrani is fog. Általában mindig összetapossák vagy kukázzák őket, de ezt a példányt most az egyik kémcsőre fogom tenni, aztán majd meglátjuk. Úgyis hagytam még egy kanárit a lépcsőfordulónál.

Tárgy: Re: Tantermek Szomb. Júl. 23, 2016 1:19 am

- Nem. – nevetek fel halkan, azért vicces, hogy felajánlja. Talán valahol mégiscsak ő is olyan, mint a többi undormány tinédzser csaj, és vámpírdrámába képzeli magát. – Nem vagyok kannibál. Nem csábít a tested. Egyébként másképp sem.
Ideje, hogy gonoszkodjak is egy kicsit, mert ha bárki megtestesíthetné az anorexiát, hát ő lenne az. Igazából ezzel még jobban is jár, mintha a teste érdekelne.
- Mégiscsak szorult beléd némi értelem. – vigyorgok rá, miközben figyelem a haján táncoló napsugarat, amely egy pillanatra el is tereli a figyelmemet. Kedvencem…? Ja igen, könyvekről beszéltünk.
- Az Exodus. Már nem a bibliai, hanem amelyiket valami ír pasas írt. Annyit szenvednek benne, hogy már majdnem jól éreztem magam a bőrömben. – röhögök fel hidegen, aztán a szemeibe nézek, egyetlen pillanatra.
- Szóval mindent elolvasol, ami a kezedbe kerül? – vonom fel a szemöldököm. – Hát ez eszméletlen nagy baromság. Ennyire erővel az órára is beülhettél volna.
Elvégre ez sem szól másról, minthogy naphosszat számunkra érdektelen dolgokat hallgatunk. Nem, nem akarok beilleszkedni a társadalomba, nem akarok tanulni, nem akarok végzettséget. Ez az egész nem érdekel, nem fogok emberi sémákat követni.
- Szile…? – gondolkodok egy kicsit, aztán beugrik. – Ja, ahová bezárnak. Vágom. Ablakok a másodikon. – kötöm össze némi hasznos infóval is, amúgy meg van ott egy fűzfa, aminek egész biztos ágai vannak.
- Prédikálni, azt nagyon szeret.
A kérdése kicsit meglep, de nem sértődöm meg rajta, biztosan az aurámból találta ki, vagy mittomén.
- Negyedik. Harmadjára. – vonom meg a vállam, már annyiszor elismételtem, hallottam vissza, hogy mindennapossá vált. Nekem már nem is igazán hat sokkoló információnak. – Ja, magán szakács vagyok. Olyan, mint mondjuk egy takarító, vagy házvezető, kihívnak és főzök. Az éttermek konyháit nem bírom, túl sok az ember. Gyűlölöm, ha más is van a konyhában, mikor alkotok.
Ez is egyfajta művészet végül is… nekem senki se fogja a kezem. Mondjuk, a doki állandóan bepofátlanodik, de egyelőre még nem tehetem meg, hogy elköltözzek abból a földi pokolból. Habár a ház maga már egészen a szívemhez nőtt. A tárgyakhoz egyszerűbb kötődni, mint az emberekhez.
- Többnyire gazdagoknak főzök mondjuk, úgyhogy ne nyálazz, esélytelen vagy. - gonoszul somolygok, fogalma sincs, miről marad le. Többek közt egy kis hamuról is.

Tárgy: Re: Tantermek Szomb. Júl. 23, 2016 8:51 am

Test tube

Nem csodálkozom a megjegyzésén. Kicsit fel is csippentem a ruhám anyagát, hogy aztán kijjebb toljam a mellemnél és rálessek a mellkasomra. Pár éve a helyzet sokkal rosszabb volt, mert akkor még ennyi hús sem volt rajtam, amit meg lehetett volna kóstolni. Aztán találkoztam a pincsivel és néha jutott betevő, bár még így is felszedhetnék pár kilót. Will szerint egyébként amolyan modellalkalom van, viszont a fiúk szeretik a lányok seggét és mellét fogdosni, ezért több szénhidrátot kéne ennem, noha még gyümölcsre is ritkásan futja. Talán ezért sem tudom a lelkemre venni a beszólást, meg mondjuk nem is nagyon érdekel, mit szeretne vagy sem kezdeni a testemmel, hiszen ez - azon kevés dolgok egyike -, amit az enyémnek mondhatok. Abszolút idegen ez a birtoklási téma. Mindig mindenki rá akarja nyomni a bélyegét valami másra.
- Ennek örülök. - Bár a könyvekről folytatott téma jobban leköt, sőt, egészen feldob. - Ó, az Exodus! Olvastál még mást is Leon Uristól? Mondjuk A királynő törvényszéke vagy A zarándok? Mivel ő is szolgált a II. világháborúban ezért nem hiába olyan leíróak a háborús regényei vagy a zsidóság hányattatása. - Izgalmam csak abból szűrhető le, hogy egyre hevesebben morzsolom a kezemben pihenő könyv gerincét, és kissé talán bele is pirulok a gondolatokba, de ritkán tudok olyan emberekkel beszélni, akik bármiféle könyvet is a kezükbe vennének. A könyvtárban meg nem szabad az olvasókhoz szólni, ezért teljesen elárvult a dolog.
- Nagyjából. Mindenben találok valamit, ami megfog. De egyszerre többet szoktam és gyorsan olvasok. Meg hát más dolgom a munkán túl úgysincs - rázom meg haloványan a fejem, így pedig kissé kibomlik a fonat, de tulajdonképpen nem bánom. A kötet vastag fedelét aztán lassanként a papír váltja, meg a béka befejezése, noha közben arra is figyelek, amit mond. - Az órákon is olvasok - sunyom le a szemem, nem azért, mert szégyellném, hogy nem a tananyagra koncentrálok, hanem mert az egyik hártyát jobban meg kell törnöm ahhoz, hogy funkcionáljon.
- Van mellette egy nagy fűzfa, a tó lábánál - bólintok rá, mert kellemes hely. Ha tavaszias az idő, oda is ki szoktam menni, bár általában a partnál azért jobban szem előtt van az ember. Talán, őt ezek a dolgok nem zavarják, bár ha ennyire érintésfóbiás akkor kétlem, hogy szívesen cseverészne a diákokkal. Így is meglep, hogy harmadjára ismétel, mert tizennyolcnak néztem. Ám a témát ennyiben is hagyom, különösebben nem fogott meg, miért tolja még mindig maga előtt a sulit, ha már nem kéne. Mindenkinek vannak hordalékai.
- Nahát - támasztom meg karom a combom mellett, ahogy kissé előre hajolok, így pedig a fény eléri a szembogaram. Ma égszínkék lehet, mivel sikerült az éjszaka aludnom. - Szakács vagy? - Ma még nem ettem reggelit, bár már nem is fogok. Talán be kéne néznem Willékhez, hátha van valami maradékuk a tegnapi orgiáról.
- Na, és tudsz madeleine-t sütni? Ettél már? - pislogok kettőt, bár a leszólásánál visszadőlök az árnyékba. - Gazdag az sose leszek - hangolódom le, noha nem a pénztelenség, hanem az éhezés miatt. Magánszakács mondjuk nem kéne, de egyszer szívesen ennék egy étteremben. Pincsi mondjuk azt mondta, hogy az évfordulónkra elvisz valahova. Addig még pár hónap vissza van, de esélyesen már öt perccel később elfelejtette, hogy ezt sikerült megígérnie, ezért már akkor sem éltem túlságosan bele magam. Mindig ezt csinálja. Bedob egy fellengzős dolgot, aztán elhagyja, mint valami szemetet az utcasarkon. Közben végzem a békával és lassan csúszom vissza a kövekre, majd az asztal sarkánál megállva helyezem az egyik kézre eső kémcsőre. Pár pillanattal később esik le, ahogy csoszogós léptek haladnak el az ajtó előtt, aztán megpróbálják kinyitni azt, sikertelen. Igaz, elég hamar rá is unnak, meg felhangzik a limonádés kuncogás - mintha egy párocska volna - ezért kétlem, hogy az egyik tanár vacakolt volna, plusz az első két órában nem tartanak itt kísérleteket, mivel nem szerepel a beosztásban. Viszont a zár fémes íze megint a számra ül, így mélyen tüdőzöm a levegőt, hogy kiszorítsam onnan.
- Mi az, ami megnyugtat? Ami elenged? Ami nem olyan bántó... - akár a hétköznapok. Van egyáltalán ilyen?

Tárgy: Re: Tantermek Szomb. Júl. 23, 2016 6:51 pm

Furán nézek rá, ahogy benéz a ruhája alá, aztán elnevetem magam.
- Csekkoltad, hogy megvannak-e még, vagy mi? – elég fura ez a csaj, meg nyilván zakkant is, de ezt már első pillantásra leveszi az ember. Pláne, ha még meg is szólal.
Elfintorodom a véget nem érőnek tűnő nyáladzásra, amit a kedvencemnek titulált könyv megindít benne. Még ez hiányzott.
- Nem. Csak azt. Így is rohadt hosszú volt. – vonom meg a vállam. Csak mert írt valamit, ami tetszett, még nem fogok magam alá élvezni, ha megemlítik a nevét. Ha nem mondta volna, nem is tudnám, hogy ő írta az Exodust. Nem érdekelt.
- Ami megfog, mi? – hát ezt nagyon nem érzem át, de gondolom ő is sejti. Nem is igazán van, ami kihúzhatna a csigaházamból. A drog mondjuk megfogott. A hamu. Egyéb függőségek. De hogy egy könyv?
- És még így sem buksz? – kérdem meg, elvégre ezt nehéz elképzelni. Mármint azt, hogy nem buknék meg. Mondjuk a végzős évig én is eljutottam valahogy, igaz, az más suli volt. Egyszerűen annyira leszarták, hogy még engem is átengedtek. Egy rohadt évre még ott maradhattam volna… nem mintha bírtam volna tovább.
- Tudom, azon másztam le. Egyszer beleestem a tóba. – röhögök fel, de még ott végezni is jobb volt, mint tovább hallgatni a vénséget. Legalább fürödtem egy jót.
Érdekes, hogy nem kérdez rá a miértre, nem mintha el akarnám mondani, vagy valami hatalmas sztori lenne, de ezen a többség le szokott döbbenni. Ennyiszer talán nem esik meg… néhányan már azt hiszik, a traumám része, hogy nem tudok átmenni, meg ilyen faszságok. Egyszerűen csak leszarom ezt az egészet.
- Ja. Ennyire meglepő? – vonom fel a szemöldököm, mert oké, egy hullarablónak talán nehéz elképzelni, de a magamfajtáknak is lehet ennyire egyszerű munkája. Azért csinálom, mert szeretem, meg a pénzért, és ennyi. Persze művészetnek tartom a maga módján, de az áradozás nem az én asztalom.
- Bármit meg tudok sütni, ha van hozzá alapanyagom. – vonom meg a vállam, de aztán elgondolkodva bólintok. – A francia teasütemény? Vágom, párszor csináltam már.
Ahogy a legtöbb kuncsaftom, ez is Watson egyik ismerősének a kérése volt, nem mellesleg ez is pszichiáter volt. De tulajdonképpen beteg is lehetett volna, a beszélgetéseikbe belehallgatva.
- Vadászhatnál pénzesebb hullákra. El nem tudod képzelni, néha miket temetnek velük. – vagyis tulajdonképp lehet, hogy ő jobban tudja, mint én, de hát akkor meg miért lenne ilyen csóró. Könnyen lehet, hogy hagyja magát lenyúlni. Aki hülye, az haljon meg.
Közben látogatóink vannak, bár megállom a késztetést, hogy beszóljak, és hamar le is lépnek. Azért a kristályos kuncogás után imitálok egy hányást a lánynak. A korábbiak alapján szerintem osztja a véleményem.
- Ami megnyugtat? – lepődöm meg a hirtelen kérdés hallatán. – A fű, a cukor, az altató. A h… homály. Az is megnyugtató.
Hű, majdnem csőbe húzott, ahogy soroltam a függőségeim. Egyáltalán minek beszélgetek vele? Mit akar kiszedni belőlem? Gyanakodva pillantok rá, érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, a gombóc a torkomban ismét megnő, és izzadni kezdek, ahogy hátrébb húzódom.
- Mit érdekel?

Tárgy: Re: Tantermek Vas. Júl. 24, 2016 10:16 am

Test tube

- Huh? - pislantok hármat, majd szájpadlásomban érzem az olívabogyó különös ízét, ami aztán pár pillanattal később már egy szénné égett kupaccá áll össze. Pedig olyan ritka az, ha valami finomat kapok kézhez, ezek a konzervek pedig nagyon is arra hajaztak, csak aztán a felüket ki kellett dobni, és... - Azt hittem, híztam egy kilót, de aztán mégse. - Mondjuk, ha sikerült volna Willnek rendesen megsütnie azt a pizzát, akkor talán összejött volna, de ezek szerint magában a bébirépa és olíva nem elég a boldoguláshoz. Pedig még illata is volt, meg minden. Aztán bumm, odalett, mintha egyik percben még a feldíszített karácsonyfát néztük volna, a következőben meg azt, ahogy leég a ház. Talán a sütő vacakolhatott, mert egyébként a férfi nem főz olyan rémesen, bár ezt talán nem tőlem kellene megkérdezni, mert nekem majdnem minden finom. Az emlék még sötét fellegként burkol be, de aztán szépre tisztul - akár az égbolt vihar után -, mert szóba jönnek a könyvek. Ezekről naphosszat tudnék beszélni, ám látom rajta, miszerint őt ez annyira nem fogja meg. Ilyenkor mindig kiütközik tagjaimon a mélyen gyökerező csalódás, és rá kell jönnöm, ő sem olyan, mint én. Túlmisztifikálom, pedig semmivel sem különb a többinél. Attól még, hogy egyszer a kezébe került egy kötet, még nem lesz könyvmoly vagy valaki, aki ezt értékelni tudná. Azt már fel sem hozom, hogy az Exodus cirka ötszáz oldalával ugyan nem számít egy hosszú könyvnek, bármit is mondjon, hiszen nem érdemes rá.
- Nem igazán - vonom meg a vállam, bár nem csigáz túl a téma, pláne így, az előbbi lehangolás után. - Ha nem dolgozom és nagyon unatkozom, általában megírom a házit. - Az meg elég. Plusz némely könyv is belevág az órákon vett tananyagba, sőt, általában még érdekesebb köntösben, mint ahogy azt a tanárok próbálják előadni. Igaz, a szóbeliknél el szoktam vérezni, ha kibambulok az ablakon, vagy megérzem a többiekből áradó gúnyos ciccegés ízét. Az valami egészen gusztustalan tud lenni.
- Egyszer engem is belelöktek, bár az novemberben volt. Most biztos, sokkal kellemesebb a víz - fordítom fejem az ablak felé, ahogy visszaidézem az emlékét. Különösebben nem tör le, inkább csak az volt benne rossz, hogy elázott a füzetem, amiben a kedvenc verseimet gyűjtöttem. De az már megszokott itt, hogy az úgymond szociálisan erősebbek bántják a szerintük gyöngébbeket. Ilyenkor a legtöbben belehajlanak ebbe a terrorba, pedig kicsit sem szabadna megadást mutatniuk. Az, hogy én is ebbe a 'gyöngébbik' kategóriába tartozom nem érdekel, mert nem sírok miatta otthon. Az már régen rossz lenne.
Ettől függetlenül a foglalkozása elragadtat.
- Szerintem az egy csodálatos szakma! - ámulok, így kissé elnyitom a szám és előre hajolok. Mindig irigyeltem azokat, akik tudnak főzni, van hűtőjük és alapanyaguk is. Néha még Will is rám bízza a hagyma felszeletelését, bár szerinte otromba darabokat hagyok magam után, és ilyenkor kiküld a nappaliba, míg nem végez. A madelein kapcsán még el is pirulok, annyira elfog a hév. - Nahát! És milyen az íze? Édes, akár a jácint? - ötletelek, aztán egy pislantással később esik le, hol rontottam el. - Illetve... tudom, hogy a jácint mérgező... - húzódom vissza az árnyékba, míg a fénycsík immáron a nyakam éri. - ... összekevertem valamivel - adom az ostobát, mert az előző doki szerint ez még mindig jobb, mintha rájönnének. Ilyenkor sokan fejcsóválva elmennek a dolog mellett, hisz alapból dilisnek néznek. Will mondjuk megállt és nem hagyta annyiban, de ő is csak a felszínét kapargatja, úgysem értheti például, hogy a jácintnak egészen finom mézes íze van, mintha kristálycukrot kevernének kókusztejbe. Különleges és andalító, de ezt nem mondhatom el.
- Általában a kisállataikat - kapaszkodom a témaváltásba. - Ilyenkor a szőrcsomók között akad drágakő, vagy diadém. - De ezeket a pincsi csak ősszel szereti begyűjteni, máskor inkább csak undorral fogadja. Nekem nincs szükségem rájuk, meg eladni se tudnám, hisz minden zugba beleülnek az emberei, és ez legalább egy fix munka, ahol nem piszkálnak, no meg van tető a fejem felett. Ha kirúgnának, mehetnék az utcára, ami nem gáz, csak hát szeretek a könyvtárban élni. Ez meg többet ér annál a pár ásványnál, bár a fizu lehetne rendszeresebb. Néha egyszerre sokat kapok kézhez - és ebből sikerült megvennem az első bringám -, máskor meg így szakadozva. A kuncogás mindenesetre magamhoz térít, és nagyban bólogatok a fiú imitálására, mert én is így érzek a huncutkodás kapcsán. Aztán visszaülök a helyemre, míg a hangulat egy csapásra változik a fordítottjára, de tudom, miszerint a kérdésem teszi tönkre. Mást akart mondani, érzem, mert a 'h' olyan sötét volt, akár a kátrány.
- Néha nem tudom, mibe lehetne úgy igazán kapaszkodni - hunyom le a szemem, míg fejem az üvegnek döntöm. - A homályos helyeket én is szeretem, azért járok ide sokat. A cukor viszont jó ötlet - lehelem, majd mozdulatlan lélegzem tovább, mintha csak felszívódhatnék. Várom, hogy megnyugodjon. Az ablak résén át közben Vivaldi hallatszik be, egészen tompán és finoman. Valahol énekóra lehet, bár nekem ugye bioszon kellene békát boncolnom.
- Néha eszembe jut, milyen lenne az ő sírjukat kiásni. Csak hát ahhoz előbb meg kéne halniuk - utalok a diákokra, akik körülöttünk csivitelnek, pulzálnak, mint valami nagyra dagadt sárgolyó.

Ezt még senkinek sem mondtam, de talán nem ő fog megbotránkozni a dolgon.

Tárgy: Re: Tantermek Hétf. Júl. 25, 2016 4:46 pm

- Lenyűgöző. Tartalmas életed lehet. - böfögöm oda a kelleténél is lenézőbben, csak mert megtehetem, annak ellenére, hogy tudom, nem fogja felvenni. Eddig se tette, szerintem egyszerűen csak nem fogja fel, amit mondok. De egyszer úgy is találok fájó pontot, elvégre tudatalatt is azt keresek. Mindig, mindenkiben. Már látom is a csalódottságot kiülni az arcára, felkeltettem az érdeklődését, hogy aztán lelombozzam. Ezekkel az apró érzelmi hullámvasutakkal lehet a legjobban szórakozni az emberekkel. Fel, le, fel, le, aztán még mélyebbre, és ott hagyni őket. Ennyire hosszan persze nem szoktam szenvedni, csak ha valaki túl jelentős szerepet akar betölteni az életemben. Mint például Watson, aki látszólag nem dől be nekem, de közben jól tudja, sehogy sem lesz jó vége annak, hogy belerángatott az életébe.
- Szóval most olvasol, de a tudatalattid megjegyzi a házit? - röhögök fel az enyhe ellentmondásosságon, amit teremtett. Persze megkérdezhetne másokat, de vannak bizonyos megérzéseim, amelyek azt sugallják, hogy őt is kerülik a "normális" diákok. Brr. Nem mintha ettől most részei lennénk valami titkos kis klubnak... hányok az ilyenektől. Amúgy sem olyan, mint én. Nem érthet meg, és nem is akarom, hogy próbálkozzon.
- Ha én lettem volna, talán bele is fojtalak. – jegyzem meg, mintegy mellékesen, szinte láthatja, hogy elképzelem a jelenetet, ujjaim még be is görbülnek kissé, igaz, csak az asztal szélén. Nem mintha bármit is tennék vele itt. Nincs olyan hangulatom, és amúgy is feltűnően ugrottam ki előtte az ablakon, és másztam rá. Az emberek általában érdektelenséget mutatnak felém, de mégis mindig emlékeznek rá, mikor, hol, és mit tettem. Tisztában vagyok vele mennyire képmutatóak, mulattat.
- Vízi hullának pont tökéletes lennél, úgy szétoszlana a hajad. – ezt akár még bóknak is veheti, noha nem annak szánom. Egyszerűen csak tény. Általában így is ábrázolják őket, ráadásul szőkén, franc se érti, miért. Nem mindegy, hogy ki lebeg a felszínen? Sokakat szívesen látnék ott.
Egy pillanatra meglep, hogy szinte nyáladzik a foglalkozásomra, de hamar megvilágosodom, hogy egy ilyen éhenkórász számára egy potenciális kajagyár lehetek. Ezúttal rossz lóra tett, nem szokásom adakozni, nem vagyok szeretetszolgálat, sőt, senkinek, ismétlem, senkinek nem főzök ingyen. Ez nem így megy. Hamar rájön majd ő is, hogy tőlem semmit sem várhat. És élvezni fogom, ahogy levakarodik az a mosoly ajkairól. Már ha egyszer felvakarom. Talán az ajkai sarkát kéne felvágnom, ahogy Joker csinálta.
- Attól egyszer még jó lehet. – röhögök fel, ez egy egész kellemes módja lehetne az öngyilkosságnak. Megtapasztalni valamit, amit előtted egyetlen élő sem. Leírod az ízét, és már véghez is vittél valamit. Ennyire egyszerű, mégsem tette meg még soha senki… vagy talán csak annyira nem érdekli az embereket, hogy feljegyezték volna. Mindenesetre ő elég sok növényt ehet, ha egy virág az első édes dolog, ami eszébe jut. Ez aztán csóróság.
- Bár én inkább nadragulyát ennék utoljára. – egy kis hamu meg fű mellé totál el tudnám képzelni, az apró, lédúsnak tűnő fekete bogyócskákat. Az utolsó vacsora… a gondolat apró kacajt hoz rám. Ezek a történetek csak akkor szórakoztatóak, ha az ember gúnyt űz belőlük.
- Amúgy olyan kekszes, franciás az íze. Olyan, mint amire számítasz, egy kissé talán édesebb.
Mélázom el, habár az ízek leírásában nem vagyok annyira jó. A megteremtésükben inkább… és meg tudom mondani, mi az, ami hiányzik egy ételből, hogy jobb legyen, ami hasznos képesség. Bár örökösen bele akarom rakni a hamut, ami nem túl emberi késztetés.
- Az állataikat? De beteg! – kuncogok, aztán oldalra fordítom a fejem. – És, és ha nem hal meg időben? Akkor kinyírják, hogy együtt alukáljon anyucival? Vagy egy már rothadó tetem mellé temettetik magukat?
Ez a gondolat valahogy még jobban megnevettet, már szinte hahotázok, és egész jól érzem magam. Talán szipuztam valamit odakint, csak nem vettem észre. Ez egy jó nap. Közben az emberiség ismét megalázza önmagát, ahogy elhaladnak az ajtó előtt. Az ilyen párocskákat együtt lenne jó kinyírni… amúgy is mindenki éhezik a drámára. Talán még élveznék is. Minden ember beteg legbelül. Néhányan csak egyszerűen őszintébbek.
Ő azonban ismét egy alattomos kérdéssel jön nekem, és majdnem be is dőlök neki. Hagytam, hogy lankadjon a figyelmem, ő pedig kihasználta… véletlen lenne? Vagy az emberi természet velejáró? Talán csak ravaszabb, mint amilyennek kinéz? Továbbra is valami kis álomvilágban élő fogyatékosnak tűnik. Vajon fizikailag is van valami probléma az agyával? Nem érdekelnek az értelmetlen kommentárjai, lehunyom a szemem, és a tenyerem az arcomra szorítom, zihálva lélegzem, körmeim az asztalba vájnak. A zene azonban meglep, nem mintha felismerném, de biztosan valami műremek. Halkan kuncogok fel, mert az egész olyan ironikus. A kezem hirtelen lendül, egy üres lombik az első, amit a falhoz vághatok dühömben, úgy félméternyire a lánytól landol a szerzeményem, természetesen apró, gyöngyöző szilánkokra szakadva szét.
- Te hogyan halnál meg, Alice? – lököm el magam az asztaltól, lehajolok, hogy felvegyek egy szilánkot, és elmélázva szemléljem, élével apró vágást csinálok ujjamba, mire egy cseppnyi vér kibuggyan. – Egyetlen feltétel… magadat kell megölnöd. Hogyan akarnál meghalni?
Hogy miért élek még? Soha nem tudtam eldönteni.

Tárgy: Re: Tantermek Hétf. Júl. 25, 2016 5:47 pm

Test tube

- Valóban lenyűgöző - értek vele egyet, ám közben azért megérzem a felém lőtt kelletlenségét, ami újabb jele annak, hogy nem ragaszkodik a társaságomhoz. Érdekelne, ha felállnék és kisétálnék innen, mit tenne. Valószínűleg semmit, talán kapnék még pár gunyoros megjegyzést arról, hogy gyáva vagyok meg gyönge, aztán ennyiben ki is merülne a dolog. De, ha ennyire lényegtelen az egész, minek jött utánam és zárta ránk az ajtót? Megeshet, részint ezért maradok. Meg hát mégis olvasni jöttem és ez az egyik kedvenc elbújós helyem. Egyébként is, kikezdhető a logikája, és nekem is lassanként kezd elkopni a türelmem.
- Az óra végén leírom a tábláról. - Nem csoda, hogy ennyit bukott, ha még minimális figyelmet sem fordít a környezetére. Lassan azon csodálkozom, hogy ma mégis betért az épületbe, de persze nem én vagyok a legjobb ember arra, hogy erről okítást tartson. Az én aktivitásom is olyan gyér, hogy akár a könyvtárban is végigülhetném az órákat, annyira nem számít már. De hát a háziért kénytelen vagyok bejárni, nem beszélve az igazolatlanokról. Azokat nem tudom kivédeni. Érdekelne, neki hogyan sikerül úgy, hogy nem vágják ki miatta.
-Volt már esélyed arra, hogy megölj - emlékeztetem, aztán kissé elfordulok, hogy hátam immáron az ablak üvegének nyomjam. Jól esik a hideg, egészen andalító, ám a figyelmem nem lankad, ahogy a fiú arcát kémlelem. Annyi apró rezdülés ráng végig rajta, hogy néha érdekesebb egy-egy átlagos kötetnél. Rengeteg mindent le lehet olvasni róla, most például úgy tűnik, jó kedve van, és nem zavar a tény, miszerint az én halálom ecseteli. - Szeretem, ahogy a hínár átfut az ujjaim között - képzelem el a nyálkás, különös állagú zöldet, ami aztán nyakamról az arcomra tapad, ahogy üveges szemekkel meredek az ég felé. Vajon, engem végül eltemetne valaki? Nem volna puccos, kár is lenne feltörni a sírhelyem, mert nem találnának benne mást csak egy puffadt, rothadó tetemet, ami bűzös és undorító egyben. Valamiért tetszik az ötlet, elvégre úgy senki sem zargatna a túlvilágon. Minél gusztustalanabb a halálnem végeredménye, annál biztosabb a siker.
A jácintos elszólalásomat közben meglepőmód természetesen reagálja le, ami kissé visszavesz a feszélyezettségemből. Még rá is bólintok egyet, elvégre érdekes felvetés megkóstolni valamit, ami egyszerre szép és mérgező. Ismét megérzem számban az ízét. Tipikusan az a különleges aroma, ami képes függőséget okozni, ezért próbálom kerülni, de... sokszor szinte képtelenség. Most pedig ott kering a tudatomban, hogy belerágja magát az érzékszerveimbe és megtévesszen. Ha Matt nem nevetne sokadjára fel, talán még most is ott keringene a gyomromban, de így kimossa a sűrűre tört jég. Kissé bele is remegek, ahogy kiráz tőle a hideg, pedig a napfény már a hátam cirógatja.
- Ha tíznél többet eszel meg belőle, akkor biztos a halál - avatom be, nem mintha azt feltételezném, hogy nem tudja, ha már egyszer ő vetette fel. - Egy marék Belladonna és kiapad a nyálad, megszűnik az izzadtságérzeted, mert egyből elvágja ezeknek a testváladékoknak a termelődését, miközben megbénítja ezt... no meg azt az idegcsoportot. A pupillád pedig épp annyira tágul csak túl, hogy végignézd, ahogy a Moira elvágja az életed - formázok ollót az ujjaimmal, majd úgy teszek, mintha előttem lebegne a fonala, amit aztán elnyesek. Közben a tekintetét fürkészem, mert érdekel, vajon tényleg megtenné-e? Azért elragadó, ahogy kifejti, milyen íze van a madeleine-nek, bár a fejemben még mindig fényes ördögbogyók ugrálnak. Tényleg megnézném, ahogy elrág egyet.
- Általában nem hullanak el időben - mondom, és én is arrébb biccentem a fejem. - Ezért elaltatják őket és mehet is a gazdi mellé. - Ez bevett szokás, nincs is benne semmi érdekes. Na meg, fura, ahogy egymás foglalkozásáról diskurálunk. Általában senkit sem érdekel az enyém. Indiában ezt az érinthetetlenek végzik. Hullákat fogdosni, egyáltalán elégetni őket, mind-mind legalja munka. Értem, miért, de engem, valamiért feldob. Látom az arcukon, hogy annyi mindent mondanának még, csak épp beléjük ragadt a szusz, ezért merev képpel küzdenek, kalimpálnak odabenn, mintha bárki is meghallhatná őket. Persze, mindig akad egy-két nekrofil, akik nyitottak az elapadt jajszavakra.
A kérdésem aztán összezavarja, bár az okát még nem érthetem. Rosszul viseli, annyira törékenynek tűnik, így pedig nem csoda, hogy tüskékkel veszi körbe magát. Csoda, hogy még nem robbantak ki belőle, de aztán látom ujjait a lombikra kulcsolódni, és előbb szorítom össze a szemem, semmint az üveg szétpattanna a falon. A hangra kissé össze is rázkódom, még annak ellenére is, hogy látom felém repülni. Egy kisebbik szilánk így is megvágja az arcomat, de a vért előbb érzem meg, mint az orcámon lefolyó cseppet. Amikor megszólal, csak a fájdalmat érzékelem, majd lassanként emelem rá a tekintetem, de nem ugrom fel, vagy fogom menekülőre, pedig közelebb lép, hogy felvegye az egyik földre hullt szilánkot. Belegondolok, vajon mit kezd majd vele, de aztán az ujjbegyébe fúrja. Nem lennék öngyilkos, ez biztos, de a felvetés elgondolkodtat.
- Vennék egy üveg bort. Nem valami vackot, hanem testes vöröset, aztán bürköt tennék bele. Az első pohárban nem volna, akkor csak felfognám, mit teszek - törlöm le kézfejemmel a vért, bár így csak jobban összemaszatolom. - A másodiktól viszont lebénulna a testem, de még öntudatomnál lennék, amikor már nem funkcionál a tüdőm, így képtelenné válok a légzésre. A halált ki kell várni. Magatehetetlen, kapkodó tudattal, megeshet, akár hat órán át tartó kínok között. Az elme végleg beleroggyan, de akkor már mindegy - húzom végig ujjam a fán, amin ülök, aztán várom, mi a következő lépése. Már, ha egyáltalán tesz bármi érdekeset.
- Na és te, Matt... hogyan próbáltál eddig meghalni? - ejtem, egészen halkan, majd arcom ráemelem, noha nem olvashat le róla túl sokat, bár az íriszem olyan haragos kék, akár a tenger egy duzzadt vihar kellős közepén.

Tárgy: Re: Tantermek Hétf. Júl. 25, 2016 8:12 pm

Kezdem érezni, hogy oldódik a fagy az agyában, kezdi észrevenni, hogy szórakozom vele, és ahogy az szokás, nem esik jól neki, nekem viszont annál inkább. Sok pszichiáter kérdezte már meg, hogy tényleg szeretek-e fájdalmat okozni az embereknek, hogy ezt élvezem-e… de hogy miért élvezem, arra már csak Watson kérdezett. „Megnyugtat, ha nem téged bántanak?” A mai napig emlékszem minden egyes szavára, pedig már vagy két éve történt. Azt hitte, átláthat rajtam… de én egyszerűen dühös voltam, amiért ennyire leegyszerűsíti a dolgot, annyira emberien akart mindenre magyarázatot találni. Pedig az ízlésre nincsen, a pofonokra sem mindig, és ez így van rendjén.
- Ja, felírják? – nevetek fel, nem nagyon zavar meg a tévedés. Elvégre honnan tudtam volna? Nem sokat láttam a táblát, ha mégis, akkor épp farkat rajzoltak rá, vagy megdobták tojással, meg ehhez hasonlók. Általában inkább karcoltam a padot, vagy kifelé bámultam… talán. Valahogy nem emlékszem azokra az időkre sem, amikor még gyakrabban bejártam.
- Vagy ezer esélyem volt. – pillantok rá, ezúttal komoly az arcom, amint elkapom tengerkék tekintetét. Megtehetném, akár most is… ahogy ezelőtt, vagy ezután, bármelyik pillanatban. Naiv, ha azt hiszi, még nem gondoltam rá. Mintha nem lebegne előttem, lenne benne minden mozdulatomban. Az első… azt hiszem, az igazán különleges lesz. Nem az alany miatt, és talán nem is a módszer miatt, hiszen az is ízlés kérdése. De mégis, egyszerűen az lesz.
Tovább meri nézni az arcomat, mint mások, talán nem fél attól sem, hogy elkapja a tekintetem… sokakat megrémít az üresség, ami ott bujkál minden érzelmem mögött. Néha még engem is.
- Én nem. Idegesít. – még a gondolat is felbasz, úgyhogy inkább csak őt figyelem, de attól végképp elhányom magam, ahogy ő édeleg benne. Nem mintha bármiféle érzelem is látszódna az arcán, inkább mintha lebegne. Pszichiáterek sora után már hozzászoktam, hogy egy maszk mögül néznek vissza rám, de azt hiszem, az övé kissé más. Kevésbé erőltetett. Talán belülről is ennyire üres.
A mérgező növények, meg a nevetésem mintha kiábrándítanák gondolataiból, úgyhogy viszonylag elégedett képet vágok a dologhoz. Azt hiszem, élvezem, mikor megborzonganak tőlem az emberek.
- Tudsz egy-két értelmetlen dolgot, mi? – kuncogok fel, de valójában élvezem a beszámolót, szinte érzem a torkomban az élményt. Elég keserves… de vajon az ízéért megérné? – Szóval azt mondod, ha egyet eszem, attól még nem lesz bajom? Úgy tudtam, még a magja is mérgező.
Elmélkedve nyalom meg az ajkaim, vágyakozó pillantást vetek a lányra, habár valójában nem látom, csupán a hangját hallom. Imádok játszani a halállal. Mint mikor az ember a szakadék szélén áll, és egyensúlyozik rajta… milyen lehet odalent várni rá? Minden erőddel kívánni, hogy lezuhanjon hozzád, hogy megcsússzon vagy lelépjen, de az utolsó pillanatban meggondolja magát. Néha remélem, hogy ilyen volt az én próbálkozásom is.
- És ezt nevezik kötődésnek! – nevetek fel, most már tényleg a hasamat fogom, annyira röhejes az emberiség. – A kis legjobb barátok, mi? De az persze bűn, ha valaki a gyerekét, vagy a feleségét öli meg, mielőtt elmegy… mondd, mit tennének, ha én megölnék mindenkit? Mindenkit, aki valaha is hozzám szólt… aki elsétált mellettem. Aki csak rám nézett!
A gondolat is szórakoztató, ezért újra felnevetek, a labor falairól verődik vissza hangom, de nem érdekel. Hadd hallják, ahogy a nevetséges kis világukon nevetek. Azonban olyan vizekre evezünk, amelyekre nem akartam, és gyűlölöm, ha kényszerítenek. Fel sem fogom, mennyire labilis vagyok, ahogy a szilánkok szétszóródnak. Ahogy ránézek, ugyanazt látom, amit mindig… a rándulás, az összezárt szemek. Az egyik szilánk találhatta el az arcát, vére is kibuggyan kissé. Még meg is rázkódik, de nem remeg tovább. Nem retteg, ahogy én szoktam… amit furcsának találok. A többség már azelőtt retteg tőlem, hogy ilyesmit látna, de Watson volt az egyetlen, aki a kifakadásaim után is mozdulatlan maradt. Azóta is kínoz a gondolat, vajon azért nem mozdult-e el, hogy megtudja, tényleg őt dobnám-e meg. Megkapta az ajándékát, sosem forrt be teljesen a sebhelye… az emberek előbb-utóbb megtapasztalják, hogy felesleges hinni.
- Beteg vagy. – kuncogok fel, de megeshet, hogy a mi esetünkben ez inkább bókként hat. Felemelkedem, miközben dobálgatom az üvegdarabot, amely néha-néha megvágja a tenyerem. – Sok embert kérdeztem már meg, de még senki nem mondott ennyire szar halált… de mondd csak, ha még sosem gondolkoztál az öngyilkosságon, hogyan tudtál ilyen gyorsan válaszolni?
A legtöbben időt kérnek, hogy gondolkozzanak, és itt vége is a beszélgetésnek… elvégre valójában nem az érdekel, mit választanának, hanem, hogy gondolkodtak-e már rajta. Tetszik, hogy nem kérdezi meg, én hogyan tenném, inkább hogyan próbáltam… egy pillanatnyi habozás nélkül. Találkozik pillantásunk, ahogy széles mosolyra húzódik az arcom.
- Kedvellek, Alice. – még utoljára feldobom az üvegdarabot, aztán rászorítom a markomat, és felszisszenek, ahogy markomból kifut némi vér, a darab pedig halkan csörömpölve a padlón landol. Közelebb lépek, így már kartávolságban van tőlem, hacsak hátrébb nem hajol.
- Hol is kezdjem? Feküdtem már vonat alá, vágtam ereket, próbáltam az akasztást, a gyógyszerezés már majdnem sikerült… - kuncogok fel, aztán még közelebb hajolok, orrunk pár centire van egymáshoz. A helyében nem mozdulnék meg, de talán nem is tud, mert birtoklom a tekintetét, egy pillanatra sem fordítom el szemeim róla. – De nem találom az igazit. Szerinted hogy kéne távoznom, Alice? Fegyver? Kötél? Víz? Zuhanás? Annyi lehetőség van… tudod, még mindig várok a tökéletes pillanatra. Amikor minden a helyére kerül, és úgy érzem, hogy ez a baszott perc, amikor véget vethetek ennek a retkes életnek. Nem érdekel, hogy van-e utána valami. Káoszt akarok magam mögött hagyni, és kész. Ennyi az egész.

Tárgy: Re: Tantermek Hétf. Júl. 25, 2016 9:18 pm

Test tube

- Fel - felelem egyszerűen, bár egyikünket sem érdekli túlzottan a téma, így olyan, mintha a víz alól hallanám viszont a hangomat. Ez tetszik, mert elveszi az élét, és másféle témákba csorgatja a társalgásunkat. Noha a suli miatt kötöttünk ki itt, a kémia laborban, de nem ezért maradtunk, ebben a kesernyés szagú, árnyillatú helyiségben. Amúgy is annak a fiúnak gondolom, aki körzővel vagy a rotring fémes hegyével karcol félmondatokat a padba. Talán már találkoztam is az egyikkel, bár nem emlékszem rá igazán. Sok jellegtelen apróság fölött suhan tovább az agyam, mintha ott se lettek volna.
- Minden egyes percben ezer esélyed van. - Nem bátorítani akarom, csak hát evidens, hogy pláne itt, de bármivel elintézhetne, én pedig nem igazán tudnék ellene védekezni. Egy ideig talán menne. Esetleg ki tudnám használni a gyöngeségét, ismét ráordítanék, aztán ki tudja? Az emberek töredéke nem kiszámítható, ő pedig rövid ismertségünk alatt sem tűnt egy pillanatig sem stabilnak. Egy ideig az arcán időzöm, de nem a homlokára lógó haja, vagy a sápadt bőre érdekel, hanem a mélyre vesző szembogara. Eleinte talán érdekes lehet az orra, vagy a szája, mert aljas mosolyra húzódik, vagy a fogai, amikor kivillannak, ahogy nevet. Ugyanakkor a tekintete az, ami megfog, mert bár beszédes, mégis máshogyan kavarog benne a sötétség, mint ahogy azt már akár Willék társaságában megszokhattam. Nehezen szakadok el tőle, mintha csak bele tudnék esni, akár egy fekete masszával teli tóba.
Egyébként az, hogy idegesíti a hínár nem lep meg. Egyáltalán mi az, ami nem irritálja?
Viszont nem kérdezek rá, mert kizökkent a falakról visszaverődő nevetés, majd elégedettsége, ami olyan, mintha egy gyerek arcára lenne felkenve. Mókásak ezek az apró örömök, amikkel a felszínen tartja magát. És mókás, amiért pont én adom meg neki, még ha olykor nem is tudatosan.
- Sok értelmetlen dolgot tudok - remeg meg a szám, bár mosoly nem fakad belőle. Ilyenkor általában elkomorulok úgy, hogy észre sem veszem, ám most jobban leköt a mondandója. - Igencsak mérgező a termése, ez tény. De egybe még nem halsz bele, ha érdekel... milyen íze van. - Bár elmondás alapján egészen keserű, már-már kellemetlenül az, de valamiért úgy érzem, ez őt nem tartaná vissza.
Aztán újra nevetni kezd, szinte hisztérikusan. Ámulva hallgatom, valahol talán irigykedve is.
- Ha megölnél mindenkit, aki rád nézett, aki hozzád szólt, netán meg akart érinteni, akkor nem érnél a lista végére, mert előbb jönnének el érted, hogy szitává lőjenek miatta. Pár parányi lélekért, akiket lerántottál - Láttam már ilyet. Pontosabban szólva: a pincsi egyik haverja volt és állítólag nagyon szerette a kislányokat. Egyszer túlságosan is látványosra vette a figurát, ráadásul abban a lebujban, ahová épp csomagot szállítottam. Éjjel egy múlhatott, amikor rárúgták az ajtót, és maszkos figurák lepték el a különféle testnedvektől pálló folyosókat. A tapéta lehámlott a falakról, míg az elmosódott mintát beszívták a füsttől telített légcsövükbe. Aztán golyók záporoztak, ő pedig a földre csuklott úgy, hogy a szája végig mosolyra állt közben. De még így sem engedte el a gyerek nyakát. Sikoly, pánik és elégtétel. Olyan íze volt, mint a...
A vágás apró, talán fel sem tűnne, ha nem csorogna vér az orcámon. Kissé megijedek, ahogy elcsattan a hang, elnyomva a kintről beszűrődő klasszikus zenét.
- Miből veszed, hogy nem gondolkodtam rajta? - vetem fel, ahogy ismét rákormányzom a tekintetem, lerázva magamról a meglepett rándulást. - De most a válasz valahogy egyértelmű volt.
Mosolya megint csak váratlanul ér, de mielőtt ismét megfordulhatna bennem az irigység kezdi el dobálni a szilánkot, majd adja tudtomra, miszerint kedvel. Kissé eltátom a szám, elvégre sok mindent hallottam már de azt, hogy kedvelnek... talán eddig csak Willtől, félálomban, részegen. A szilánk közben véresen pattan a földre, majd el, a cipője mellett. Így is tiszta üveg a padló, és hallom a roszogást, ahogy végigsétál rajta, miközben felém közelít. Nem mozdulok, bár egyelőre nem tudom, mit szeretne kihozni belőle. Elvégre kettőnk közül nem én irtózom mások közelségétől, de nem tartom vissza. Ahogy a különféle elvetélt próbálkozásait sorolja úgy hajol közelebb, aztán már csak alig pár centi választ el minket egymástól, és arcomon érzem a leheletét.
- Valóban, nagyon sok lehetőség van - pislantok egyet, ahogy viszonozom vizslatását, és olyan, mintha a sötét tekintet elnyelné a sajátomat. Nem ellenkezem, sőt, mintha pár millimétert még közelebb is moccannék, de mindig ezt teszem, ha izgatott vagyok. És most a téma minden, csak épp nem unalmas. - Ha viszont káoszt szeretnél, akkor az, amit felsoroltál mind öncélú. Ha újra felakasztod magad, vagy leugrasz a suli tetejéről azt mondják: "Ó. Igazándiból Matt mindig is labilis fiú volt. Szomorú, de nem tehettünk ellene semmit." Aztán másnap reggel már az sem érdekli őket, hogy matekon néha mögöttük ültél. Ebből nem lesz káosz, egészen parttalan. De... ha igazán bántani szeretnéd őket úgy, hogy ne legyen tiszavirágéletű, hogy rá fél órára ne lőjenek fejbe miatta, hanem ki tudd élvezni... - Talán pár millimétert megint közelebb csúsztam, de nehéz felmérni, mert nem a közöttünk húzódó távolságra figyeltem, hanem az íriszére, és a mélyén ülő sötét masszára. Na meg, efféle fizikális apróságok épp nem is kötnek le.
- Akkor miért nem választod ki azt a pár embert, akik méltán képviselhetik azt a népes tábort, akik "hozzád szóltak, elsétáltak melletted"... akik olyan káoszt hagynak a halálukkal, amilyenre vágysz?

Tárgy: Re: Tantermek Kedd Júl. 26, 2016 9:48 pm

- Most provokálsz? – kuncogok fel, ahogy a lányra pillantok, talán csak képzelem, de mintha vágyat látnék abban a tengerkék tekintetben. Vajon szeretne az én kezeim által meghalni? Talán még tisztelném is, ha így döntene. Ásnék neki egy sírt a lapáttal, amit használt… a temetések amúgy sem érnek semmit. Mi értelme az egésznek, ha valójában az élőknek szól? Az emberek nem törődnek a halottakkal. Önsajnálat, ennyi az egész.
Egy ideig nem szólal meg, ahogy egymás szemébe nézünk, ajkaim lassú mosolyra húzódnak. Vajon mi járhat a fejében? A szokásos tinilány baromságok? Vagy talán valami sokkal mélyebb, sötétebb, és hozzánk illőbb annál? Mire gondolsz, Alice?
Apró monológja azonban elvonja a figyelmemet, és akár egy kisgyermek az esti mesén, úgy csüngök szavain… egy maroknyi halál. Nincs is szebb ezeknél a gusztusos, lédús csodáknál, amelyek valójában kiszárítják belőlünk az életet. Irónia és halál egybe csomagolva. Már-már röhejesen mulattató.
- Tudod, mindig is nevelni akartam egy nadragulyát… a kertben van egy aprócska rész elkerítve a zöldségeimnek. – emlékszem, hogy egyszer megemlítettem Watsonnak, életemben először mintha némi dühöt láttam volna átvillanni máskor kifejezéstelen tekintetén. Ettől csak még jobban tetszik a gondolat. – Állítólag szokatlanul sok törődést igényelnek.
Persze ki ne adná meg a halálnak, amit kér? Vajon abba sem halnék bele, ha hetente kapnék be egyet? És vajon meg tudnék állni, mielőtt ez is a függőségemmé válna? Erősen kétlem, de ettől csak még jobban vonz, és most már szinte akarom.
Egyre jobb ötleteim vannak, érzem, hogy ez egy szokatlanul jó nap, és kezd elszabadulni az elmém, kibontakozni. Megújulni. Nem tetszik, hogy félbeszakít.
- Ők már nem mondanák el senkinek, hogy én voltam… én türelmes vagyok. Egyenként vinném végig, aprólékosan. – fegyverrel, vízzel, kötéllel, vonattal, maszkban… Watsont hagynám utoljára. Először elmesélném neki, mi mindent tettem. Kivel, hogyan, és miért végeztem. Aprótól a nagyobbig, mindenkit. Mikor gyűlöltem meg őket igazán. Aztán elmondanám, magammal hogyan fogok végezni… és azt hiszem, még azt is elintézném, hogy végignézze, mielőtt meghal. A gondolatra újabb kacaj tör fel belőlem, melynek már nem szabok gátat.
Azonban kiszakít elmélkedésemből, ahogy olyasmit kérdez, amire nem akarok válaszolni. Miért faggat, amikor annyi mindent adtam neki önmagamból? Annyit meséltem, hogy talán éppen vele kéne kezdenem… a lombik szinte magától repül a fal felé, de ez még nem a gyilkos haragom. Hagyom, hogy a testem mondja meg helyettem. Már nem akarom visszafojtani.
- Mert az emberek mindig ezzel kezdik, ha le akarnak kenyerezni. – nevetek fel, aztán megvonom a vállam. Talán különbözik tőlük, talán csak ügyesebb, talán egyszerűen nem jutott eszébe. Számít ez bármit is?
Kérdése újabb lehetőségek tárházát nyitja fel az elmémben. Hogyan végezzem én? Engem lep meg a legjobban, hogy még meg is osztom vele a válaszomat… legalábbis, amit eddig ismerek belőle. Talán meghívom a fináléra. Ki tudja, talán egy darabig ő fog takarítani utánam. Megdermedek még attól a pár centimétertől is, amit közeledik, de végighallgatom a mondanivalóját. Azt hiszem, nem igazán ért meg, de kuncogva lépek hátra, amelyből végül nevetés lesz.
- Hát nem érted, Alice? Számomra mind egyformák vagytok! Egytől egyig, ugyanaz a séma… egyikőtök halála sem fontosabb a másikénál. Vannak pillanatok, amikor jobban meg akarom tenni, van, amikor kevésbé… de ha már halott vagy, mit számít, hogy ki voltál? Hogy miért öltelek meg? Hogy hogyan? Mind ugyanoda kerültök. És ez az, ami igazán nevetséges!

Tárgy: Re: Tantermek Szer. Júl. 27, 2016 5:15 pm

Test tube

A kérdésén elgondolkodom. Ha annyira akarnám, akkor nem ellenkeztem volna ott éjszaka, a temető egy szélső parcellája mellett. Pedig mindent befedett a nedves föld szaga, míg a belőle áradó jégkása végigpergett a bőrömön. Az is egy amolyan elszalasztott esély volt, pedig így visszagondolva egyszersmind tökéletesnek mondható. Most viszont elveszett az éle, nincs meg a romantikája, és úgyse hagynám szó és ellenkezés nélkül, hogy lerántson. Ámbár…
- Mert, ha az – fúrom íriszem a sajátjába, nem mintha eddig túlságosan eleresztettük volna egymás tekintetét -, akkor mit tennél? – Nem vágyom még a halált, de az út – ami hozzá vezet -, valamiért vonz, és ahogy elnézem, ezt ő sem veti meg. Úgy tűnik, azért mégis akad közös pontunk, amikor az ördögbogyót ecsetelem, míg ő érdeklődve hallgatja végig. Kíváncsi lennék, milyen ízzel gördül le számról az, hogy Belladonna, noha ezt az apró infót sem tőle fogom megkapni, igaz, talán azt még el tudja mondani, mennyire találta keserűnek vagy sem.
- A nadragulya évelő, általában egy-két méter magasra nő és szereti a nyirkos, lombos helyeket. Különösebb törődést szerintem nem igényel; esetleg fák tövében érzi jól magát. Egyébként a levele is mérgező – teszem még mintegy hozzá, majd lustán vonok rá vállat. – Ha bekapnál egy szemet… - pislantok kettőt, ahogy mimikájának változásait kémlelem. – Felforrósodna az arcod, kipirulna, szinte égne, ahogy a kezdeti édeskés aroma bejárja a szájpadlásodat. Aztán elöntene a delírium: hol a kicsattanó örömbe, hol pedig a dühöngésbe esnél – Talán még élvezné is, bár így is elég labilisnak tűnik a lelkiállapota.
Ajkam szegletére gunyoros mosoly simulna, ha a remegésnek sikerülne kibontakoznia, bár nem is neki, inkább a bogyónak szánnám. Mivel a mérgező növényeket is szeretem, nem hiába az egyikük a saját választásom a halálnemet illetően. Bár mondhattam volna mást is, ilyen szempontból mindegy.
- Őket is kérnéd előtte, hogy könyörögjenek? – Nem rosszallás vagy kelletlen emlék utóíze érződik ki a hangomból, hanem az egyszerű kíváncsiság. Érdekelne, mások mit mondanának, de ez mindig is érdekelt. Lepecsételt ajkakkal és fényes orcákkal találkozom, de egyik sem szólal meg. Hallom, ahogy a föld felcsap rájuk vagy a fapor belehullik a szemzugukba. Olyan, mintha nedves zsírkrétával papírra rajzolnának. De minden opálos, foszlott és egy pillanattal később már hangtalan. Néha kiábrándít, de a fiú most az élőkkel foglalkozik, ami egészen újszerű. Bele is feledkeznék, ha fel nem éleszteném fel ebből a mámoros sejtelemből. De így meg csak azt érem el, hogy fejem mellett robban szét az üveg, ő pedig játszani kezd a szilánkokkal. Hallom, ahogy vére a padlón koppan, mintha jégkocka ütődne a pohár falához. Mikor ismét sikerül rá fókuszálnom már közelebb is lép, én pedig egy légvételnyi szünetre sem moccanok.
- Ha le akarnálak kenyerezni, előtted tenném meg. – Akkor kedvelne igazán, ha megállna a szívem. De ezt az örömöt egy ideig – és ha rajtam múlik -, úgysem kapja meg. Csak aztán el kell mondanom, ki kell fejtenem, a tudtára kell adnom azt, amit látok benne. Valahol érzem, persze, hogy nem fogja meg, majd el is távolodik, amit megrezzenő pillákkal veszek. Miért ilyen törékeny?
- Értem – felelem halkan, szinte lehelve. – De tudod, szerintem mi az, ami igazán nevetséges? – pislantok bele a fénytócsába, elnézve az aranyban úszó fűszálak felé. Mielőtt azonban magukkal ragadnának emelem állam oldalvást, és úgy kapom rá a szemem, hogy közben hagyom, hadd kavarogjon benne a kimondatlan kihívás. – Hogy te is ugyanoda fogsz kerülni, Matt. – Egy másodperccel később már ismét az udvart bámulom, majd ujjam az üvegre nyomva rajzolok bele láthatatlan jeleket. Ha rálehelnék persze szórakoztatóbb lehetne, és - ahogy megfogan bennem a felismerés - választja el pár milliméter immáron a szám és az ablakot, majd melegen fújom ki rá a levegőt, hogy belekarcolhassam a szimbólumot.
- Latin kereszt – magyarázok, rá sem nézve. – Minden szára ellenkező irányba mutat. Itt van a konfliktus, kín, fájdalom és persze a szenvedés.

Azért mutatom neki, mert ez jut róla az eszembe.

Tárgy: Re: Tantermek Szer. Júl. 27, 2016 5:20 pm

Egyértelműen provokál, de nem úgy, ahogy szeretném… valójában nem lenne mersze hozzá, egyszerűen csak kíváncsi, mit tennék vele.
- Ha egyszer meg akarsz halni, gyere el hozzám, és megtudod. – vonom meg a vállam, elvégre ha elmondanám, akkor oda lenne a kérdés, amin éjszakánként marcangolhatja magát, vagy éppen élvezkedhet a különböző verzióin… vagy ezt csak én tenném?
- A magvakat legalább két hétig kell áztatni, mielőtt elültetnéd őket… naponta cserélt vízben. A természetben is így működik, a hó leesik, elolvad, aztán újra leesik… viszont ha a földben hagyod a magvakat a téli hónapokra, az sokkal szórakoztatóbb lehet, mivel a madarak felcsipegetik, hogy aztán távoli mezőkön szórják szét, szebbnél szebb jeleneteket létrehozva. Azonban azokról sajna lemaradnék. – fintorodom el, és inkább elhessegetem a gondolatot. – Egyszerűbb megrendezni nekik a telet, hogy ott hajtsanak ki, és akkor, mikor én akarom. Persze még így is csak néhány mag hajt ki, és azoknak a fele is visszahúzódik a földbe.
Egyszer töltöttem egy éjszakát a sitten összezárva valami állítólagos méregkeverővel, mulatságos volt, noha inkább tűnt zavarodott kertésznek, némileg szokatlan hobbikkal.
Ahogy leírja, pontosan milyen is lenne megkóstolni, egyszerűen csak felnevetek, aztán megvonom a vállam.
- Azt hiszem, nem lenne igazán új élmény. – elvégre így is azt mondják, „túl sok” érzelem szorult belém, hogy megállíthatatlan vagyok, hogy mindent elpusztítok magam körül. Szerintem egyszerűen az átlagemberek túl szürkék. Nem létezik olyan, hogy túl sok. Azonban a nadragulya már illik hozzám… talán Watsonnal kéne megkóstoltatnom a halála előtt. Biztos vagyok benne, hogy a maga perverz módján át akarja élni, milyen lehet nekem.
- Talán. –igazából ez csak a hangulatomtól függ, és persze az áldozat személyétől is. Sokakat nem hallgatnék végig, másoknak azt se hagynám, hogy elkezdjék… ez egy személyes kis pillanat, egyszerűen nem léteznek rá tervek.
Idegszálaim most is bizonyítják rugalmasságukat, ahogy ide-oda cikázom az érzelmek közt, düh, rettegés, fájdalom, vágy, álmok… vajon a lány hozza ki belőlem ezt? Erősen kétlem. Inkább csak jó irányba tereli gondolataimat, de akár ezért is hálás lehetnék neki, ha tudnám, mit jelent ez az érzés.
- Gondolod, ezzel sikerülne? – nevetek fel, érdekes, hogy miket képzeleg magában rólam, miközben aligha ismer, még annyira sem, mint mások. Másodszorra találkozunk, és azt képzeli, tudja, mivel nyűgözne le. Talán végignézném, talán nem, de ezzel nem érdemelné ki a tiszteletem, inkább csak kacagnék rothadó hullája felett.
Csak pár centimétert mozdul felém, de ez már elég ahhoz, hogy a köztünk lévő távolságot ismét veszélyesnek érezzem, kellemetlennek, visszataszítónak. Nevetve hátrálok meg, hogy eláruljam, mit is érzek valójában. Nem lep meg a válasza, a legtöbb ember ezt felelte volna, de azért aranyos a kihívó tekintet, amivel rám mered.
- Nyilván. De kit izgat? Már mondtam, nem érdekel, mi van utána. Csakis az, amit magam mögött hagyok. – természetesen nem várom el, hogy megértse, így aztán nem is fogom többet a szájába rágni. Mintha csak beletörődne ebbe, fordul az ablak felé, és kezd el rajzolgatni párás leheletébe. Kissé oldalra fordítom a fejem, ahogy elmondja, mi ez.
- Szóval ezeket éled át, ha keresztre feszítenek? –mélázom el, kibámulok mellette az ablakon, az üres udvarra, holott ismét egészen mást látok. – Tudod, mi az, amit soha nem értettem? Az emberek azt mondják, Jézus feláldozta magát értük… helyettük bűnhődött. De valójában csak elárulták, nem magától sétált fel oda. Amennyire ő értük halt meg, annyira mindenki más is, akit valaha meggyilkoltak.

Tárgy: Re: Tantermek Csüt. Júl. 28, 2016 3:14 pm

Test tube

- Ennyire nem vagy csábító, Matt. – Ha valóban úgy érezném, hogy meg szeretnék halni sem nála kopogtatnék, hanem elintézném a dolgot a nekem tetsző mérgező növénnyel. Kétlem, hogy ő maga akár más kezébe helyezné a végjátékát, ezért sem hiszem, hogy bármit is igazolnom kéne neki. Akár jeges darát csepegtet közben a kézfejemre, akár nem. Bizonyos dolgokat tekintve rendíthetetlen a hitem, ő pedig túlságosan is sérülékeny ahhoz, semmint, hogy ezt küzdelem nélkül átengedjem neki. Persze, ha még így is alakul a dolog sem baj, elvégre akkor már úgysem fog számítani.
- Csupán azt mondtam, különösebb törődést nem igényel, de míg a növényig jutsz, azért lehet benne egy kis kihívás – vonom meg a vállam, mert úgy tűnik, komolyan fontolgatja az elültetésüket. Merengek, vajon megosszak-e vele még egyéb infót, de aztán inkább elvetem, mert úgy tűnik, így is eléggé képben van már. – Azért a csigákat ne bántsd, ha elkezdik lelegelni. – Mert ki tudja, azok is jók lehetnek valamire. De ennyire már nem vagyok jártas a konyhaművészetben, és nem is tervezem, hogy az erdőben nadragulyákat neveljek ki, így hagyom, hadd sodródjon tovább a beszélgetés a maga medrében. Így is irigylem őt. Amiért gondtalan képes nevetni, meg elhúzni a száját, ha nem tetszik neki valami. Még azért is irigylem, mert eltöri azt a nyamvadt lombikot úgy, hogy közben ki tud adni magából némi feszkót vele. Ha neki nem is, nekem talán mégis szükségem volna arra a bogyóra, hogy elemeljen a talajtól, és belecsapjon mások háborgásába. Még, ha közben látom is a maró szaguk, ahogy kiesnek torkukból a kiáltások; nem bánnám. Tényleg nem. Egy időre megfordul a fejemben, hogy felvetem az ötletet Willnek, de aztán olyan könnyedén hagyom el, mint ahogy a vér az államra csordul.
- Talán nem, mit számít? – Egészen haloványan vonom fel a szemöldököm, míg folyvást kavargó íriszét kémlelem. Közben azon agyalok, vajon hányan akartak már beférkőzni a fejébe? Talán azok, akik kezelték is bájologással meg a drámáihoz való azonosulással próbálták megnyerni őt maguknak, hogy aztán dalolni kezdjen, megbánja a kis bűneit, majd rálépjen arra az útra, amit a norma kijelöl neki. – Nem ismerlek – teszem még mintegy érdektelen hozzá, mert így van. Az a kis közjáték a temetőben csak arról tudott meggyőzni, hogy pár dolog el van csúszva a fejében, amivel nem mellesleg nincs egyedül ebben a dohos laborban. Egyébként, ha normális lenne is örülnék, amiért beszélgetünk. Ritkán tudok leülni másokkal.
- Engem pedig az nem érdekel, mit hagysz magad mögött, hacsak nem a hulládról van szó. – Most igazán kedvem volna mosolyogni, csak úgy, gondtalan és őszintén, de inkább nem erőltetem a dolgot, amúgy se olyan fontos. Inkább végignézem, ahogy nevetve eltávolodik tőlem, és megfogan bennem az érzés, mennyire szánandó is ez. El is fordulok, nem akarok ránézni, ahogy felrajzolom a keresztet az ablak üvegére.
- Megeshet, bár talán túlmisztifikálod a dolgot. Lehetséges, hogy ennyire azért mégse komplexek az emberek, és a fájdalom kiöl maga mellől minden mást. De nem tudom, még nem jártam a Golgotán – biccentem oldalvást a fejem, ahogy jobban belegondolok, míg ő kiselőadást tart a megváltásunkról. – Tudta, hogy el fogják árulni. Ahogy azt is, ez mivel jár majd, nem hiába futamodott meg a passió elől az azt megelőző éjszaka. De igazándiból ő sose tartozott a kedvenceim közé – célzom a Bibliára, mert hát voltak ott sokkal színesebb, kevésbé vagy egyáltalán nem kontrollált karakterek. Még mindig nem nézek rá, inkább kibámulok az ablakon, óvatosan szívva be a kintről belibbenő virágpor és szmog keverékét. Kihasználom a csöndet és végigpörgetem fejemben az eddig lezajlott eszmecserénket. Van benne valami mélyen sötét és aggasztó, ami aztán nyálkás leplet borít a vállaimra. A napcsík közben már a kulcscsontomnál jár, és még mindig nem olvastam egy árva sort sem. Egyelőre nehéz eldönteni, mennyire bánom a dolgot, ahogy saját légvételét hallgatom, meg a sok-sok fel nem tett költői kérdést. Az egyiket megragadom, hogy lehúzzam közénk.
- Mit tennél, ha megérintenélek? – kérdem, majd kinyúlok a karommal és alig pár centire állok meg ujjaimmal a bőre felett. Nem tervezem, hogy ténylegesen megtenném, csak érdekel. Amúgy se csinálom gyorsan, szemével végig tudja követni a mozdulatot. Ha viszont mégis megtenném, akkor bántana, üvöltene, sírna, netán elrohanna? Melyiket választaná? Tényleg érdekel.

Tárgy: Re: Tantermek Szomb. Júl. 30, 2016 1:39 pm

- Inkább a halál az, ami nem csábít téged, Alice. – az emberek amúgy is csak az elérhetetlen, távoli dolgokért vannak oda. Tisztában vagyok vele, hogy nem érinthet meg, ezért csak még jobban akarja… nem mintha ezért lennék ilyen. Nem izgatnak a fantáziáik, egyszerűen csak gyűlölöm, ha hozzámérnek. Hányszor hallgattam már meg, hogy nem élhetek így, és mégis itt vagyok, még mindig. Ez pedig így is marad.
- Mondhatod azt is, hogy fogalmad sincs, miről beszélsz. – nevetek fel, ahogy magyarázkodik. Sosem értettem, miért vannak emberek, akik el akarják hitetni, hogy ők mindent tudnak, vagy minden érdekli őket. Lehetetlen és undorító is volna. Személytelen.
- Megdöglenek maguktól is, nem? – vonom meg a vállam, elvégre kétlem, hogy a nadragulyának csak az emberekre volna hatása. Nem mintha érdekelne, hány állatot nyírok ki azzal, hogy a kertemben nevelem. Ha kicsit nagyobbak is jönnének, legalább nem kellene elmennem a boltig halott húsukért.
- Nem is fogsz. Senki sem ismert még. – vonom meg a vállamat. Nincs ebben semmi meglepő, elvégre, még ha kitárulkozom, sem értenek meg sosem. Ha feltétlenül meg kéne mondanom, ki az, aki a legtöbbet tudja rólam, a leginkább belém lát… az Watson volna. De a próbálkozásai elárulják, hogy ő sem ért meg. Nem is fog soha.
- Valószínűleg a hullámat is itt hagyom. Bár ki tudja? Minden módszer kérdése. De az enyémről úgy se lenne mit kifosztani. – nem tervezek semmiféle hamis értéket bepakoltatni magam mellé abba az amúgy is szűk faládába. Nem lesz semmi, ami hiányozna. A lány maximum a testemet kapná meg… bár ki tudja, könnyen lehet, hogy ha ennyi hullát látott már, nem is igazán érzi a különbséget. A nekrofilokat sem vetem meg jobban, mint bárki mást.
Eltávolodom tőle, de nem tudom igazán értelmezni arckifejezését. Talán csalódott, amit remélek is, mert örömömet lelem benne.
- A fájdalom elég sokszínű lehet, az is része, hogy nem felejtesz el semmit, ami épp szenvedést okoz neked. Mondd, te mindig ilyen érzéketlen voltál? – vagy ez is csak egy hamis maszk? Ő az egyetlen, akinél úgy érzem, ez a maszk már az arcává vált. Tényleg nincsenek érzelmei?
- A halál elől senki sem menekülhet el… még az istenek sem. – mosolyodom el, elárulva, hogy mi is az, ami inkább megfogta a figyelmemet a történetben… persze lehet, hogy ez csak az én saját kis tanulságom.
Száll közénk pár percnyi csend, mialatt kibámul az ablakon, de kétlem, hogy az udvart látná. Részemről szeretem a csendet, inkább mulatságosnak érzem, mint kínosnak, de mindenképpen megnyugtatónak. Elmélyülök hát a magam kis világában, nem töprengek rajta, hogy min gondolkodhat. Ahogy a legtöbben, ő is kiadja magából.
Tekintetemmel már rég követem mozgását, szemeim szinte karjához tapadnak, mire megszólal, egész testemben megmerevedek, és az asztalba préselődöm.
- Megölnélek. – préselem ki fogaim közül, ahogy gyűlölettel pillantok fel rá, és ebben a pillanatban úgy érzem, talán meg is tenném. Az undor és a félelem szinte megrohanja az agyam, és önkéntelenül kapom el a csuklóját, hogy magam felé rántsam, majd odébb lépek, hagyva, hogy a lendület vigye tovább az asztal felé. Tekintve, hogy a helyemre esik, maximum a fa árthat neki, és pár lombik eshet ismét a földre, de nem igazán figyelem, mi történik, undorodva dugom zsebre a kezem, ahogy kisétálok, ormótlan erővel csapva be magam mögött az ajtót.

Tárgy: Re: Tantermek Vas. Júl. 31, 2016 12:31 pm

Test tube

-A halálnak sem csupán egy köntöse van. Akad ott az akasztókon más is. - Nem feltétlen kell, hogy az a fajta érdekeljen, mint amit ő, hiába tekinti univerzálisnak. De igazándiból mit számít ez? Bármit is mondjak ugyanaz lesz a véleménye, ráhúz majd egy sémát, és úgysem haladunk előre a gondolattal. Még, ha el is fogadja sem válik ettől különlegessé a felvetés. Ismét a könyvem bámulom, most már inkább olvasnék, mint hogy vele csevegjek, bár ez percről percre változhat. Amikor engem becsmérel már inkább a könyvet kellene választanom, mégis felkelti az érdeklődésemet. Nem zavar, hogy azt hiszi, hibáztam, hiszen nem így volt. Sőt, valahol még tetszik is, amiért a fejében egy kellemetlen, zavart bakiként él az elszólásom. Kedvem volna kuncogni rajta, de fojtott hümmögésen túl többre nem telik.
- A csigák szeretik - jegyzem meg foghegyről, mert már nem is érdekel az ördögbogyó, jobban leköt a tény, miszerint úgy hiszi, alig pár másodperce fogható jele volt annak, miszerint fölöttem áll. Beburkol, akár egy meleg takaró, amit napfényből fontak.
- Nem mondtam, hogy meg is szeretnélek ismerni - hagyom rá, kezdjen vele, amit csak szeretne. Valamiért az emberek folyton azt hiszik, a másik majd belepukkad, hogy a fejükbe lásson. Egy vékonyka vonal után eldönti, szeretné-e kedvelni vagy sem, aztán lassanként belemászik, akár valami féreg a gyümölcs húsába. Pedig nem feltétlen kell mindenkivel foglalkozni, pláne, ha a dolog száraz és egyoldalú. Ez a fajta önzőség mindig is távol állt tőlem, sose értettem igazán, bár velem sem különösebben szerettek eddig társalogni; talán innen ered a dolog, nem tudom.
- A hullád bőven sok. - Ebben biztos lehet. Ha nem is én kapom feladatul, vagy esetleg senki mást nem fog érdekelni, még akkor is értéket képez majd valamerre. Ez a szép a holttestekben.
- Szerintem érzek. - Ha hideg van, fázom. Ha megütnek, az eléggé tud fájni. Aztán persze ott van a csalódás, amikor elmennek, nem köszönnek vissza, sekélyesek és műveletlenek. Talán az arcom miatt mondja, de ebből is látszik, miszerint ő sem lát belém. Most már megint a könyvet választanám helyette, bár a fájdalom és szenvedés kettősén azért elgondolkodom. Olyannyira, hogy szinte észre sem veszem, amikor ismét beszélni kezd, hogy kihúzza a mondandóm lényegét. Már, ami szerinte annak tekinthető, de aztán hamarost beáll közénk a csend, amit végül én török meg egy kevésbé ártatlan kérdéssel. Ahogy karom felé úszik követem a tekintetét, valahol várom, hogy elüsse a kezem, netán rám ordítson, de helyette elcsodálkozom az arcán váltakozó hullámokon. Van itt minden, és nehéz befogadni, mert olyan kapkodva csapnak elő. Szinte elhűlve bámulom, annyira tetszik az egész. Ha meg akarna ölni, ott van az a rengeteg szilánk a földön, de ő inkább mégis hozzám ér, hogy elrántson. Nem is arra figyelek, hogy találkozom az asztallal és leverem az origami békát meg a lombikot, hanem arra a kristályos fagymarásra, ami az ujjai nyomán marad a csuklómon. Ahogy a földre huppanok tartom kezem az orrom elé, és bár nem hideg, még csak kellemetlenül maró sem, mégis... beleremeg a szám a kezdődő mosolyba, amit előbb harapok el, semmint felfognám:
- Ahhoz képest, hogy az érintés jussa a halál, még mindig lélegzem, Matt - pislantok egyet, amikor már rég rám vágja az ajtót. - Hazug...

Tárgy: Re: Tantermek Hétf. Aug. 01, 2016 11:45 am

játék vége

Tárgy: Re: Tantermek Kedd Nov. 15, 2016 10:22 pm

Olyan álom vagy, ami már függővé tett, rászoktam,
Egy olyan álom vagy, ami nem létezik, csak álmomban.

-Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek....- hallom ismét Megan könyörgő hangját, miközben besétálok a fürdőszobába. Kedves barátnőm szó nélkül beállított hozzám - megint - és már egy órája próbál rábeszélni egy köcsög programra. A köcsögöt szó szerint értem. Agyagozásra akar elvinni. Én meg a cserépedények...pff.
- Adrian, ne csináld már! Alig találkozunk, ha találkozunk is, te folyton fáradt és nyűgös vagy, sosem szórakozunk. Szórakozni akarok. Ez fontos nekem, ígéretet tettem. Naa, légyszi, ne legyél már megint ilyen! - hisztizik nekem, én türelmet erőltetek magamra. Visszalépek a fürdőből, miközben lekapom a pólómat, hogy végre eljussak a tusolóig. Hajnal óta fent vagyok, és éjjel is sokáig dolgoztam, úgy érzem magam, mint egy kivert kutya, az életem adnám egy kis forró vízért és nyugalomért. Megan az ágyam szélén ül, csinos, feszes nadrág és
- A köcsögözés neked szórakozás? Mert akkor nagy baj van veled. Tudod. Odafent. - sóhajtom fáradtan, és kezemmel a fejemre mutatok körözve, jelezve ezzel is, hogy ha számára ez a szórakozás, akkor tényleg nincs ki mind a négy kereke. Zöld macskaszemei vészjóslón villannak felém, de csak szája rándulásából látom, hogy kicsit megsértettem. Szó nélkül megyek be a fürdőbe, igazán nincs kedvem most újra végighallgatni mennyire nem vagyok jó hozzá. A tükör előtt elkezdem kigombolni a nadrágomat, és akaratlanul futtatom végig magamon a szemem. Vállamon még ott látható a liftes balesetben szerzett égés nyoma, rózsaszínes friss bőr virít a fehér ép részekkel közrefogva. Izmaim ha lehet, még acélosabbak lettek az elmúlt hetek alatt, mert rengeteget dolgoztam, annyit, amennyit csak lehetett. Kissé elfordulva a hátamra is vetek egy pillantást. A bal vállamtól egészen a derekam alsó, jobb oldali szakaszáig, egy mély seb húzódik végig. Még látszanak a varratok helyei, vagy azoké a fehér kis izéké, amelyekkel összehúzták. Fogalmam sincs, melyik melyik, azt tudom, hogy szar volt így fürdeni, mert rohadtul csípett, most meg egyfolytában viszket. Nyoma marad, már tudom jól. Örök emlékeztetője annak, mennyire nem mehetek a sorsom ellen. Örök emlékeztetője a hibáimnak. Örök emlékeztetője annak, sosem lehetek elég. Nem törtem meg. Csak összetörtem. Az nem ugyanaz. Egyszerűen csak mindent megteszek, hogy ne legyek önmagam. A sebről a szemem feljebb vándorol. Saját tekintetembe mélyedek el. Megdermedek. Mikor lettem ilyen öreg? Közelebb lépek a tükörhöz, farkasszemet nézek önmagammal. A hajam a vállamig ér lassan, a borotvát hetek óta nem simítottam a képemhez. És már idejét sem tudom, mikor nevettem utoljára szívből. Arcomról megfoghatatlan gyász köszön vissza, mintha a hideg a meleggel, a napsütéssel együtt a vidámságot is elűzte volna belőlem. Üresnek érzem magam, és hidegnek. Folyton fázom. Folyton reszketek. Nem fizikálisan. Csak belül. Mintha megfagytam volna. Mintha meghaltam volna.
A zuhanyhoz lépek, és megnyitom a csapot. Míg a víz zuhog, én kibújok a nadrágomból és az alsómból, majd a vízsugár alá állnék, de mielőtt megtenném, megzavarnak.
- Életem, van itthon narancsleved? Mert ami a hűtőben volt, az már üres! - kiált be Megan.
- - Nézd meg az alsó szekrényben a mosogatógép mellett, ott kell lennie még vagy sok doboznak. De ha nem akarsz narancsot, van azt hiszem szőlő és alma is. [/color]
- Oké, megvan, köszi. Akkor végiggondolod a kedvemért még egyszer ezt a programot? Tényleg szeretnék ott lenni és szeretném, ha eljönnél velem! Még amúgy is tartozol egy vacsorával...
- Végiggondolom. Ígérem. - mondom kis gondolkodás után, s aztán hallom, hogy bekapcsolja a tévét, és már tudom, hogy egy darabig nem fog zavarni. Megan irritáló tud lenni, de valahogy mindig megérzi, mikor kell abbahagynia a nyaggatásomat. És amúgy...nem olyan rossz vele. Tényleg kedves velem, és bár nagyon, sőt ijesztően ragaszkodik hozzám, gyanítom, hogy a szerelemtől sem áll messze, eddig még nem volt vele olyan rossz, hogy azt mondjam, szabadulni akarok. A zuhany alá lépek, és hagyom, hogy a testemet elzsibbassza a forró víz. Két tenyeremet a csempének támasztom, és lehajtom a fejem, míg nyakamba és hátamra forró cseppek hullanak. Lehunyom a szemem, de azonnal ki is nyitom. Nem lehet, nem láthatom magam előtt Őt. Megint. Ígéretet tettem, és már hetek óta sikerült is betartanom. Egyetlen csokor virág. Ennyit küldtem neki, s egy kártyát, amin ez állt: "Mindent köszönök! Legyen szép és boldog életed! Szívből kívánom! Adrian"
Apám kórházba kerülése estéjén megmutattam egy olyan arcom neki, amit eddig mindenki előtt tudtam titkolni. Amiről eddig én sem tudtam, hogy létezik, s azóta nem igazán vagyok Önmagam. Nem láttam azóta. Eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el. Vagy én csináltam nagyon jól, hogy betartsam az ígéretem? Apám látogatásán kívül sosem mentem a kórházba. Nem mentem nyilvános rendezvényekre, nem mentem étterembe. Sehová. Csak dolgoztam. Megannel is úgy találkoztam többnyire, hogy nálam találkoztunk. Tévét néztünk, vagy filmeztünk, esetleg beszélgettünk. Kedves nő amúgy, tényleg nem mondhatok rá különösebb panaszt. Kivéve, hogy...
- Szóval még mindig nem bújtál ki a zuhany alól? Ha akarod, csatlakozhatok!
Megan hangja hirtelen érkezik és túl közelről, és túlságosan tele van vágyakozással. Oldalra kapom a fejem, és meglátom, hogy kihívó pillantással mér végig, száján kikapós, kacér mosollyal. Csak egy mozdulat kéne. Egyetlen karnyújtás, és az enyém lehetne, tudom jól, hogy még azt a hülye köcsögkészítést vagy mit is megúszhatnám. De a gondolatra, hogy levetkőzik...teljesen érzéketlen maradok. Nem moccanok altájon, még csak a szívem sem kezd el hevesebben verni, maximum a pánikot érzem meg, hogy esetleg komoly teljesítményre számít. De nekem jelenleg semmiféle hangulatom nincs ahhoz, hogy kielégítsem a vágyit. Ugyanis nekem nincsenek.
- Akkor már nem akarsz elmenni arra a kézműves foglalkozásra? - mosolygok rá, arcáról lerí a dilemma, melyik program lenne neki a legmegfelelőbb - - Aztán elmehetünk vacsizni is, ha még van kedved. Mit szólsz? - terelgetem a helyes irányba, de úgy látszik elveszíteni készülök a csatát, mert a fejét csóválja kacéran, és elkezdi kigombolni a blúza gombjait. Már a harmadiknál tart, amikor hirtelen megcsörren a telefonom a nappaliban. Mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket.
- Ez lehet, hogy apám, vagy Bob, ne haragudj, fel kell vennem. Ezt áttesszük máskorra, jó? - hajolok ki, adok az arcára egy vizes puszit - Nem akarom, hogy úgy érezd, kihasznállak. Annál jobban tisztellek. - mondom mosolyogva, majd törölközőt rántok magam elé. Hálát rebegek az égnek, akárki hívott is. Megmentett egy igen kínos szituációtól. Kisietek a nappaliba, és felkapom a telefonomat. Apa keres, azonnal felveszem, de mielőtt még elhúznám az ikont az érintőképernyőn, hallom, ahogy Megan magában morog. -Egy pasi, aki nem akar dugni. A francba, meddig akar még tisztelni? Abbahagyhatná már... Mit tegyek még, hogy valahogy a lábaim közé tudjam cibálni...lassan ki fogok gyulladni...
A telefon kapcsol, a többi monológot nem hallom, de gyanítom, az sem épp kellemesebb. Apa újra átbeszéli velem Cory lakásának terveit, és a módosításokat, amiket eszközölt. Nem mondok ellent, csak hallgatom, és bólogatok. Félve pillantok a fürdőből kilépő, blúzát gomboló Meganre, aki angyali mosolyt villant felém, mintha az előbbi kiakadása csendes magányában nem is lett volna soha. Hihetetlen, milyen hangulatváltozásokon tud átmenni egyik pillanatról a másikra. Nem tehetek róla, nem akarom bántani, és nem direkt húzom azzal, hogy nem fekszek le vele. De egyszerűen...nem megy. Még nem vagyok kész.

Az iskola felé haladva hallgatom, ahogy Megan egy kórházi önkéntesről mesél nekem, akinek a diákjai is csináltak ilyen kis bigyókat, amiket meg lehet majd venni, és az az iskola alapítványának lesz bevétel karácsonyra. A hidegben baktatva hideg szél marja az arcom, kabátomba belekap a jeges északi szél. Szőke hajamat táncba viszi, szempilláimra apró hópelyhek ülnek. A tél könyörtelenül lecsapott ma este Seattlere. Megan alaposan fel van öltözve, új, barna szövetkabátja felett szeméhez illő zöld sál és fején ugyanezen szett zöld sapkája melegíti, térdig érő magassarkú csizmája minden lépésnél hangosan koppan. Nemrég elvittem vásárolni, hogy kicsit felvidítsam, mert valamelyik orvos nagyon kiabált vele valamiért. Valamit mesélt, de fogalmam sincs, kiről is volt szó, melyik osztályról, és miért kiabáltak vele. Én csak azt akartam, hogy csendben maradjon aznap, ehhez pedig egy American Express kellett, három óra egy plázában, és néhány jól megtömött papírszatyor. Esküszöm megérte.
- ...És akkor képzeld, az a bunkó elküldött onnan. Pedig az az én esetem volt. Esküszöm, utálom azt a helyet már. Lábtörlők vagyunk, csak mert a sebészek nem képesek egyszer sem leszállni a magas lóról. Pedig sokszor arról is elfeledkeznek, hogy vannak betegeik, ha mi nem lennénk...de ugye mit számít egy ápolónő a nagy, menő sebészek közt? Még a gyakornokok is...
Megint elfolynak a szavai a fülem mellett. Magamba zárkózva sétálok fel az iskola lépcsőjén, és alig várom, hogy beérjünk az épületbe. Idekint fagy van és rettentő hideg, odabent hívogató meleg, és forró tea ígérete.
- Te nem is figyelsz rám, Adrian. - húzza fel az orrát, de megrázom a fejem, ám hirtelen a hajamra siklik a tekintete. - Azért lassan elmehetnél már fodrászhoz, drágám, kezdesz egy Neander-völgyire hasonlítani. - simítja meg a hajamat Megan, mikor beérünk, és be kell látnom, igaza van, nem szokásom hagyni, hogy így megnőjön.
- Nem volt időm eddig. De el fogok. Igazán. - teszek ígéretet, miközben kifizetem a bejáratnál a foglalkozás árát kettőnknek, és az adománygyűjtő dobozba is juttatok némi pénzt, bár azt nem igazán figyelem, mennyit. Elindulunk befelé, és megkeressük a kirakott táblák alapján a kézműves szakkör termét. Belépve köszönök, és végigfuttatom a termen a tekintetem, miközben lesegítem Megan kabátját, és az enyémmel együtt a fogasra akasztom. Egyszerű fekete farmernadrág van rajtam és egy világosszürke hosszú ujjú felső van rajtam, amelynek a nyakánál három gomb hivatott képviselni a díszítést és a könnyebb fel és levételt. Nem öltöztem túl. Megan zöld blúzt visel és sötét farmert, amely kiemeli vékony alakját. Vörös haja kiengedve simul a hátára. Csinos, ezt el kell ismernem. Többen megjelentek, de nincs akkora tömeg, talán 20-25 ember van itt jelenleg. Fiúk, lányok vegyesen ácsorognak, és várják, hogy az interneten lefoglalt helyekre megérkezzen mindenki, és elkezdhessék a foglalkozást. Kezeim kissé átfagytak, így az egyik radiátorhoz lépek, és hozzá nyomom a kezem. Jóleső, éles melegség járja át a szöveteket, és kezdek felengedni, mikor Megan, aki eddig az egyik ott lévő nővel kezdett el beszélgetni, felsóhajt.
- Na, már csak ez hiányzott. Megjött a leendő sztársebészünk. Nem tartanak az elitebb körökben épp egy állófogadást őnagyságának? - hallom a dohogását, amit szerencséjére csak én, és a mellette álló nő hallhat. Odakapom a fejem, mert nem értem a kiborulását, és ekkor ismerős alakra leszek figyelmes. William Waldorf mosolyog, és fog kezet mindenkivel, aki csak köszönni kíván neki, és mellette...ki más is lehetne, mint életem apokalipszise? Cornelia. Arcom elsápad, és a szívem akkorát ugrik, hogy félek, a szomszéd államban is hallani lehet, és mérhetővé válik a vérnyomásom változása a Nasa számára is. Szám kiszárad, szívem összeszorul, torkomban gombóccá gyűlik a belső feszültség. Megan mellé lépek, füléhez hajolok.
- Figyelj, tudom, hogy már eljöttünk, de...nincs kedved mégis inkább menni? - kérdezem, mire belém karol, és rám mosolyog.
- Nem, nincs. Agyagozni fogunk, és nagyon jól fogunk mulatni, drágám. - csimpaszkodik a karomba, és én egyre kellemetlenebbül érzem magam. Most hogy magyarázzam meg, hogy én nem maradhatok itt, mert ígéretet tettem, hogy soha többé nem kell látnia a pofámat annak a nőnek, aki megmentette az apám életét? Emlékezetem felidézi a szavait, amit azon az estén mondott a sötét helyiség padlóján. "...Sosem gyűlöltelek..."
- Gyere, menjünk innen, majd kitalálunk valami más programot ma estére. -kérlelem, és megpróbálok elindulni, de ekkor becsukódik az ajtó, és...a menekülés útja lezárul. - A francba. - nyögöm tehetetlenül, és kénytelen vagyok visszaállni a szamárként lecövekelt Megan mellé. Bocsánatkérőn pillantok Cory felé. Tényleg nem terveztem ezt, eszembe nem jutott, hogy ő megjelenhet egy ilyen helyen. Vajon ezt is ellenem fordítja majd, vagy el akarja majd érni, hogy másik államba költözzek? A sors nagyon csúnya játékot űz velem. Ám ahogy lopva rá pillantok, újra meg kell állapítsam, hogy bár valami megváltozott rajta, még mindig gyönyörű. Nem tudnék egyetlen alkalmat sem mondani, amikor nem láttam lélegzetelállítóan szépnek. Azt hiszem, ez már csak így megy, ha az ember fia kicsit először zúg bele valakibe, nem?

Zene

Tárgy: Re: Tantermek Vas. Nov. 20, 2016 4:30 pm

Cory & Adrian

i don’t wanna see you!

Ó, igen megéltem azt, hogy három napra legyek a nagy vizsgától, és ezzel együtt az életem felborulni látszik. Nem elegendő, hogy alig pár nappal ezelőtt összecsapásra került sor Adrian apja, és az én apám között, de ezzel egy időben meg kellett mentenem David Skyberg életét, miközben én meg olyan hírrel lettem gazdagabb, ami megrengette a világomat. Tervezek, nem vagyok spontán, nekem van öt éves, de még tíz éves tervem is. Nem szokásom beleugrani a nagy lecsóba, és meglátni, hogy mi fog kisülni belőle. Már gyerekkoromban megszervezték a délutánjaimat, különböző magánórákra jártam, tanultam. Nem ismertem a szabadidő fogalmát, de ez így volt rendjén, mert ebbe születtem bele. A családom időbeosztása szerint nevelkedtem, és minden édesapám karrierjéhez volt köthető. A kampányidőszakban hazakérettek a lányintézetből, hogy a szende, és ártatlan csemete a papája oldalán pózoljon a címlapoknak, meg az újságoknak. Kirakati kellék voltam, de ez lett a normális…mostanáig. Gyűlölöm, ha nem irányíthatok egy helyzetet, nem tudom beütemezni a történéseket, és valaki kikapja a kezemből a gyeplőt. Két héttel ezelőtt pontosan ez történt meg velem, és azóta sem tudtam kikecmeregni ebből a szakadékból. Marion segített a legtöbbet, egyedül tőle fogadtam el tanácsokat, ezenkívül mindenkit kizártam az életemből. Fontossági sorrendet kellett felállítanom, de tekintettel kellett lennem a nagy titkomra…pontosabban a hasamban növekvő csírára, melyet elvettetni kívántam. Dr. Roux le akart beszélni róla, de hajthatatlan voltam. Az én életem, az én testem, az én döntésem. Adrian Skyberg gyermeke nem fog világra jönni, mert azzal magamra hozom az apokalipszist, és mindkettőnket örök kárhozatra ítélem. Nem szeretem, jelenleg mindenkinél jobban utálom. Miért nem húzott gumit, miért nem tudott egyszerűen nemet mondani nekem? Most nem itt tartanánk, és nem kellene a kollégáim, a családom előtt titkolóznom. Nem mehetek el sehova úgy, hogy ne legyen a nyomomban egy újságíró, vagy egy fotós. A legtöbb időmet emiatt távol töltöm a rivaldafénytől, a volt vőlegényemtől, és a tulajdon apámtól is. Apropó William..ő nem igazán fogta fel, hogy vége van közöttünk. A szakításunk óta a nyakamra jár, és azt bizonygatja, hogy mennyire szeret, és hibát követett el azzal, hogy be akart szabályozni. Késő bánat kispajtás! A vizsga miatt nem is akartam a nagyérdeműre koncentrálni, jobbnak láttam a négy fal között maradni, de ő kitartóan hívogatott, hát a huszonötödik nem fogadott hívás után kénytelen voltam felvenni az istenáldotta készüléket.
- Mit szeretnél Will? Éppen tanulok, és nem igazán értékelem, ha közben zavarnak. – morranok bele a telefonba, de mintha az exemet nem hatná meg ez a hangnem sem. A vállammal tartom meg a mobilt, miközben végigtekintek az ágyamon, és a rengeteg jegyzeten. A rózsaszín, a neon zöld, és a sárga címkék ötezresével lepik el a papírokat, meg a szívecskés mappámat.
- Várj egy pillanatot…szemölcsizom, és az ínhurok, meg a többi billentyű. – sóhajtok fel, miközben megfújom az arcomat, és meglibben az a néhány babahaj, ami belelóg a homlokomba. A szokásos viselet van rajtam, mint az elnyűtt Virginia Mason-ös kék póló, egy szürke mackónadrág, és a jó öreg lila plüssös zoknim. Törökülésben nyomulok immár három órája, és az ölembe fektetem a kardiológiai füzetem, de már nyúl a kezem az anatómia könyv után.
- Mit akarsz? – állok meg félig a mozdulatban, mert azt hiszem, hogy megsüketültem.
- Ismételd meg légy szíves a kedvemért. – húzom ki magam, és oldalra hajtom a fejemet. Vajon mennyi ideig vagyok képes ebben a pozícióban maradni?
- Köcsögözni…bocs agyagozni? Miért kellene nekem három nappal a vizsgám előtt veled lógnom? – kicsit sem vagyok már kedves vele, régebben még apa miatt elnéző lettem volna, de a közelmúltban túl sok minden történt, amire nem voltam felkészülve, így megváltozott a magánéletem is.
- Ezt megbeszéltük Will…a sajnálom ide már kevés. Nem fogok visszaköltözni a szüleimhez, és köszönöm szépen, de jól megvagyok az új lakótársammal, aki legalább nem baszogat, ha tanulni akarok, mert tudja, hogy mennyire fontos nekem ez a vizsga. Nem Will, rezidens leszek, és ez több munkával fog járni, mint eddig. – benyúlok a pólóm alá, és a hasamra simítom az egyik tenyeremet.
- Hideg van, és megvagyok…..nem, ezzel ne gyere. – beáll közénk a csend. Az elmúlt három évben már megismert annyira, hogy tudja, mivel kenyerezzen le.
- Hajlandó lennél adományozni a kedvemért? Hmm…érdekes…rendben egy órára, többre nem tudsz rávenni. – nyújtom ki a lábamat, de ezzel egy időben sikerül kiverni a kezemből a szív ábráját, és a telefonomat is leejtem.
- Will… - hajolok le az ágy mellé, de amilyen szerencsés vagyok, le is esem. Miért nem tudtam nemet mondani? Igen…a hormonok, és az állatok megmentése miatt.

Nem is értem, hogy Will honnan szerzett egy új Porschét, de kezd a tököm kilenni vele. Nem szeretem, ha felvág, de úgy parkol le a házunk mellé, mintha ő lenne az isten, és neki dupla parkolóhely járna. Korántsem kívántam túlöltözni a programot, így felvettem a kabát alá egy sötét farmert a kedvenc bokacsizmámmal, és az egyik sötétkék V kivágású felsőmet. Semmi márkajelzés, egy sima mezei hosszú ujjú vékonyka pulóver. A szövetkabátom drága, de azt még anyától kaptam, és semmi pénzért nem mondanék le róla. A fekete Minnie-s sapkám, meg a hozzáillő kesztyű nem egy huszonöt éves nőre lenne jellemző, de már elegem van a szabályok követéséből. Az úton arról csivitel Will, hogy már át is utalta az adományt a helyi állatmenhelynek, ami az iskolától nem messze van. Nem hoztam ugyan szóba neki, de ha már elhívott köcsögözni, akkor utána nyugodtan elugorhatunk a helyszínre is…szeretek biztosra menni. A suli hétköznapi, nem éppen olyan, mint ahova én jártam, de a célnak megfelel. Will előzékenyen nyitja ki előttem az ajtót, és a karját nyújtja, hogy belé karolva vezessen be az előtérbe. Az aulában két idősebb nő áll az egyik egy gyűjtőkasszával a másik meg egy felcsíptethető mappával.
- Jézusom Mr. Waldorf, és Ms. Jones…öröm Önöket itt látni. – a nyelvét ugyan még nem csorgatja, de közel áll hozzá. Egy fanyar mosollyal biccentek, miközben Will elrendezi a foglalkozás árát, és a névtáblácskája alapján Helia már ugrik is, hogy bekísérjen minket a terembe. Mondanám, hogy nem szükséges, de itt már nem én diktálom a feltételeket. Az első emeletre kell felbaktatnunk, és máskor nem jelentene gondot, de mostanság többet szédülök, mint kellene….a nem mondom ki még magamban sem dolgot.
- Itt lesz az agyagozás, jó szórakozást. – kitárja előttünk a nyílászárót, és az ex vőlegényem hősiesen enged előre. A teremben lévőkben megáll az ütőér, úgy érzem magam, mintha UFO lennék. A tekintetem végighordozom a megjelenteken, és egyből kiszúrok valakit. Mi a fenét keresnek itt?! Megant ki nem állhatom, ahogyan most..ááá nekem ez sok lesz.
- Cory…segítsek levenni a kabátod? – szól halkan a fülembe a volt partnerem, mire csak egy bólintás telik tőlem. El is fordítom az arcomat, és rámosolygok. Nem tudom, hogy ezt biztatásnak veszi-e, de a kabát felakasztása után összefűzi az ujjainkat, és az egyik szabad helyre vezet. Falfehér leszek, mint az előttem heverő papír, de a tanár megérkezése vett véget a kínos pillanatnak.
- Szép délutánt kívánok, ez lesz az első agyagozásunk. Norine McAdams vagyok és ma megismerkedünk az alapokkal, meg a korong használatával is. – feltűröm a felsőmet a könyökömig, aztán Willre pillantok, aki furán méreget.
- Szellemet láttál? – hát…tulajdonképpen a teremben van a gyerekem apja, de semmi probléma málészájú.
- Semmi, csak meglepődtem, hogy ilyen sokan vannak. – Norine körbejár, és mindenkinek mond valamit, engem meg hátulról ölel át Will, és a derekamon fűzi össze a kezeit.
- Ó, Mr. Waldorf, és Ms. Jones micsoda meglepetés. – egy kedvesebb ajakrángatásra futja, de a beszélgetésbe nem kapcsolódok be, amíg az esküvőnk nem kerül szóba.
- Mikor lesz a nagy nap? – már válaszra nyitnám a számat, de egy halk kopogás szakítja félbe a még meg sem kezdett foglalkozást, és egy futár jön be egy hatalmas fehérrózsa csokorral.
- Cornelia Jones jelen van? – odakapom a pillantásom, és eltátom a számat.
- Meglepetés. – suttogja a fülembe Will, és hirtelen ereszkedik fél térdre.
- Szeretlek Cory…azt szeretném, ha minden tehertől mentesen igent mondanál nekem. Hozzám jössz? – a fiúcska megáll az ajtó mellett, én meg meghökkenve állok előtte. Mi a fene történik??

Tárgy: Re: Tantermek Vas. Nov. 20, 2016 7:34 pm

Feels like I drown in your every word
and every breath that's in between.
Somehow you got me where it really hurts
And it's killing every part of me.

Odakint hideg van és fúj a szél. Hó hull a felhőkből, fehér lepellel borítja a tájat, mint egy nagy takaró. Idebent addig a percig biztonságosnak érzem a meleget, amíg meg nem érkezik Wiliam és Cornelia. De attól a perctől mintha csak folyékony nitrogént fecskendeztek volna a vénámba, a hideg az első rideg pillantásától folyamatosan terjed szét bennem. Tudom, hogy akaratomon kívül megszegtem az ígéretem, de ezúttal nem én tehettem róla. Ráadásul be kell látnia, bármennyire is igyekszem, ha csak el nem költözök egy másik bolygóra, az, hogy ugyanabban a városban időnként összefussunk, szinte elkerülhetetlen. Mégis, ahogy rám néz, szinte a lélegzetem is megáll.
- Adrian...szívem, neked meg mi bajod van? Mintha megbabonáztak volna.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy Cornelia és Will kézen fogva besétálnak a terembe, Megan szavaira nem is figyelek. Ahogy megpillantottam őket először, menekülni akartam, de jelenetet nem rendezhettem, és Megan maradni akart. Pofára estem, de kurvára, ez a nagy igazság. Így most kénytelen vagyok nézni, ahogy bevonulnak, mintha csak az esküvőjük próbáján lennének. A figyelem mind rájuk irányul, Will arcáról szinte neonreklámként világít a büszkeség és a magabiztosság. az enyémről csak a makacs hallgatás üvölt. Cory pedig még mindig fájdalmasan gyönyörű és...még mindig jeges pillantást vet rám, majd egyszerűen levegőnek néz. William rettenetesen irritál. Integet, bárgyú vigyorral mosolyog, felszabadultan fog kezet azzal, aki közeledik hozzá. Nagyon jó politikus palánta. Már most tudja, hogy lehet hatni az emberekre. Annyira szeretnék odamenni, felkapni valamelyik kézműves vésőt, és szép, hosszú barázdákat vájni az arcára, míg nem maradna abból a vastag bőrből a képen egy milliméternyi sem, csak a puszta, vérző izom és az elvágott erek, amelyekből lüktetve folyik a vöröslő testnedv, ami az élethez köti...
Elképzelésemet Megan erőteljes rángatása akadályozza meg abban, hogy megvalósuljon, ijedten veszem észre, hogy felsőtestem kissé előrébb is van, mintha indulni készültem volna. Szám apró rángása jelzi csak mérgemet, és felé fordulok.
- Mi van? - kérdezem indulatosan, mire meghökkenve néz rám, miközben az oktató kiáll, és megkezdi a beszédét, vagyis inkább tájékoztat minket, mit is fogunk csinálni. Azonnal rájövök, hogy rosszat tettem, így halkan, enyhültebben folytatom - Ne haragudj, nem akartam. Tessék, mit szeretnél? - kérdezem suttogva és valami mosolyfélét erőltetek a képemre, bár ez beillik vicsorgásnak is.
- Csak úgy bámultad őket, azt hittem baj van. - kérdő tekintetére csak megrázom a fejem. Zöld szeme lyukat éget íriszeimbe.
- Semmi baj. Tényleg. Csak tudod, a fáradtság...
A mondatot nem tudom befejezni - bár látom Meg arcán, hogy nem tetszik neki, hogy megint ezzel jövök - mert az ajtó nyílik, és hirtelen egy futár lép be az ajtón. Coryt keresi. Megan mellettem felsóhajt, és a barátnőjéhez fordul.

- Vajon milyen színjátékot készülnek előadni? Ezekben nincs semmi szemérmesség? Mindenből muszáj személyes show-t csinálniuk? Nem szent nekik sem az adománygyűjtés, sem a helyszín? Mindennek róluk szólnia? - forgatja meg a szemét, barátnője rosszindulatú nevetése sérti a fülemet. Ilyen lenne Cory? Valóban ilyen lenne? Csak én akartam olyannak látni, amilyen nem volt valójában? Vagy rossz irányba tapogatózok? Fáradtan simítom a tenyeremet a tarkómra, és sejtem, hogy a Waldorf ficsúr keze lehet a dologban. A vacsorán, amelyen Cory megmentette apám életét (és amiért én örök életemre adósa leszek majd), eléggé úgy tűnt épp nincsenek túl jóban. Most gondolom próbálja jóvátenni a bűnét, ami...hát amiről fogalmam sincs, mi lehet az. A szeszélyes nő szemével látva a világot, akár a páratartalom vagy a széljárás miatt is tudja büntetni az embert, elég egy kedves szó, és ellened fordítja azt is, akár egy vadászkést és a mellkasodba állítja. Kiszámíthatatlan, bonyolult, veszélyes és idegtépő. Lehet, hogy elrontották a manikürjét, vagy Will nem szentelt elég figyelmet annak, hogy Cory hogy meséli el egy napját a kórházban. Nem jutott elég melegvíz a zuhanyszóban, vagy megkarcolták a kocsiját. Rosszindulattal gondolok rá, mert így könnyebb, bár tudom, hisz a saját szememmel láthattam, hogy nem veszi fél vállról az orvosi hivatást. Aki így tenne, az előbb-utóbb elbukna, de ő egy nagyon éles helyzetben is helyt állt. Ott, ahol én magam csúfosan elbuktam. Azóta sem hevertem ki, de ez már csak hab a tortán a többi bajhoz képest. Tagadhatnám, hogy érzéseim lettek iránta. Hazudhatnék a végtelenségig, hogy hidegen hagy, de ez őrületes baromság. Nem tudom kiverni a fejemből, ott van az álmaimban, a gondolataimban, és kellene valami annyira erős lökés, hogy ebből a gödörből ki tudjak mászni. Jobb lenne gyűlölni. Jobb lenne tudni, hogy az az éjszaka csak egy aprócska botlás volt mindkettőnk részéről. Olyan, mint sok másik. Felejthető, kellemes emlék, semmi felelősség. De valamiért számomra nem megy. Talán mert ő az első nő életemben, amelyik igazi kihívást jelent. Egy nő, amelyik térdre kényszerít, megváltoztat, mert mellette egyszerre vagyok a mennyekben és kínlódok a pokolban. Miféle Isten kényszeríthet erre? Miféle démon ez a nő, hogy ezt képes művelni velem?
Némaságban figyelem az eseményeket, bár meg kell állapítanom, a fehér rózsa nagyon jó választás, nagyon szép. Egykor, az első találkozásunkkor egy gyönyörű kék orchideát adtam neki. Valahogy eszembe jut, pedig már majd elfeledtem. Vajon megtartotta? Vagy kidobta időközben? Az emlék már-már mosolyt csal az arcomra, látom magam előtt a könnyes szemű, rémült nőt, akit a karomba vontam, és ölelésemmel vigasztaltam meg, majd első, édes, lelket nyugtató csókunkat érzem ajkamon. Gyönyörű emlékké simult azóta, a mellékesen érzett harag és félelem eltűnt, csak az az édes, boldogító érzés maradt meg, ahogy a testét az enyémhez vontam, és ajkunk összesimult. Azonban ahogy felfogom, hogy Will épp féltérdre ereszkedik Cory előtt, hirtelen minden kitisztul. Zaklatott szívem lepattintja magáról a tagadás láncait. Karomba még mindig Megan csimpaszkodik, de a tekintetem Coryra siklik. Ordítani akarok: "Ne tedd meg, Cory, az Istenért, te...te nem teheted! Hozzám tartozol..." A felismerés olyan fájdalommal mar a szívembe, hogy kettéhasít. Csak izzó pillantásom árulja el, az életem múlik azon, most mit felel. Nem akarom, hogy igent mondjon. Nem is gondolok abba bele, miért is nem akarom. Hisz hetek óta megy ez a marakodás, Cory többször érésemre adta, nincs közöm hozzá, én mégis, mint valami levakarhatatlan matrica, sosem akarom feladni. És tényleg így van. A vacsora óta, mióta abban szűk kórházi szobában megölelhettem, azóta rettegek attól, hogy elveszítem az utolsó esélyem is. Hisz ezért kerültem eddig. Hogy le tudjon nyugodni, és a lelkem mélyén reméltem, hogy ad nekem egy esélyt. Nem vallottam be, még magamnak sem, de tényleg akartam őt. Akarom őt. Azt hiszem sosem lennék képes lemondani róla. De most...most minden elveszni látszik.
A hirtelen beállt csendben csak szívem vad dübörgését hallom. Mellkasom börtönében üvölt az ütemesen dobbanó izomköteg, szorítást érzek, félelmet és csak nézem a kéklő szemeit, dacos ajkait. S aztán...forróság és jéghideg örvénnyé válik bensőmben. Egyszer mindenkit elér a végzete, nem igaz?

Nagyon zene *.*

Tárgy: Re: Tantermek Vas. Nov. 20, 2016 9:16 pm

Cory & Adrian

i don’t wanna see you!

Abban a pillanatban, ahogyan a futár belép, és a nevemet kérdezi…már érzem, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Nem bírom tartani a lépést, lelkileg éppen elég megrázó, hogy Adrian gyermekét hordom a szívem alatt. Nem az a nő vagyok, aki érzelmi alapon hozza meg a döntéseit, racionálisan tervezem a jövőmet, a kapcsolataimat. Erre van egy férfi, aki alantas módon lyukat vág a szívembe, és befészkeli magát oda. Nem értheti, nem ismer, csak egy kaland, egy éjszaka voltam az életében. Egy olyan nő, aki nem adta magát könnyen, mégis az övé lett. A bizonygatással, az ígéretekkel televan a hócipőm. Az egész politika, és elitvilág hazugságokra épül, elveszi az ember önbecsülését, a valódi énjét. Nem szeretnék egy megsavanyodott, a harmincas éveire kiélt bábú lenni, akinek annyi a dolga, hogy utódokat szüljön. William fél térdre ereszkedése még megalázóbbá teszi az amúgy is intim helyzetemet. Ő valóban tisztában van vele, hogy én mire vágyok? Magánéletre, csillogásmentes közegre, ahol önmagam lehetek. Ösztönösen lépek egyet hátra, a teremben késsel lehetne vágni a feszültséget. Megannyi nő lenne a helyemben, vágyna arra a hírnévre, pompára, ami születési jogon illet meg. A középpontban tündökölni, akár egy sztár, a média szerepében egy csodálatos nővé fejlődni. Nem üvölt rólam, hogy nem vagyok boldog? A kis bársonydoboz is előkerül…ejha, ugye nem? Felpattintva a tetejét a közelünkben álló páros női tagjának könny szökik a szemébe. Leányálom. Tiffany gyémánt, középen egy hatalmas, csiszolatlan ékkő, körülötte öt kisebb öleli körbe, aranyfoglalattal. A szívem hevesen dobban egyet, de a kezem védelmezően siklik a hasamra. Játsszunk el a gondolattal, hogy…ekkor felpillantok, és keresem-kutatom az égszínkék szivárványhártyákat. Elmerülök benne, a világos szembogarak mélyén ott ül a válasz. Nem illünk össze, egy nővérke pótolhat, egy lakásterv többet ér nálam. A hála is időleges, hiszen apa bocsánatot kért, és Adrian is megtarthatja az álommelóját. A másodperc törtrésze alatt fordul meg a fejemben, hogy alakulhatott volna másképpen is. A gyereket megtartom, bevallom, hogy tőle van, és ő vesz el. Megtenné a gyerekéért, aztán megcsalna, és ott maradnék egy pici babával, karrier nélkül. Elkapom róla a pillantásomat, és az előttem térdelőt veszem szemügyre. William Waldorf, a fotós, a hétköznapi ember…a politikus. Megbicsaklik az elképzelés. Bármelyik mellett is kötök ki, csak a munka marad nekem. A baba…nem lennék jó anya. Nem állok készen rá, nem tudom beismerni ország-világ előtt, hogy állapotos vagyok. Csendben eloszlik a kétely, és ha túl leszek rajta, akkor kisírom magam. Bekönnyesedik a szemem, és halkan suttogom el a négybetűs választ.
- Igen. – a körülöttünk állók tapssal gratulálnak, Williamnek meg nagy kő esik le a szívéről. Ez volt elrendelve nekem. Minek is mennék a sorsom ellen? A lázadás ideje lejárt, az elkerülhetetlen utolért. Az ujjamra csúsztatja a gyémántot, és felállva egy leheletnyi csókot hint a számra. Mielőtt még a felhők fölé emelkedne, hozzásimulok, és halkan regélem el, ez mit is jelent.
- Vannak feltételek Will, és ha még egyszer ilyen kellemetlen helyzetbe hozol, kiteregetem a mocskos titkaidat. Nem leszek kedves, ha még egyszer bántasz. – ebben a harcban nekem kell erősnek maradnom, mert két férfi igyekszik eltaposni. Átölelem a nyakát, és Adriannel nézek farkasszemet. Megan kellett, vállald a következményeit. Mímelt mosollyal fogom meg a kezét, és intek a futárnak, hogy tegye le az asztalra mellénk a rózsát.
- Ez gyönyörű volt. – Norine megállás nélkül örvendezik, többen oda is jönnek gratulálni. Hihetetlenül jól játszom a szerepem, így senkinek nem kell aggódnia, hogy rossz benyomást keltenék. A tapsvihar hamarosan elül, és az árgus tekintetek is leülepednek. Végre elindul a kézműves foglalkozás, és beállhatok a korong mellé. Soha életemben nem vágytam erre, de ha már eljöttem, akkor legyen meg a látszata is. A mellettünk állókon látszik, hogy összecsiszolódott szimbiózisban élnek, így félve mérnek végig bennünket.
- Az első? – kérdez rá félénken a nő, én meg mosolyogva bólintok.
- Nem sokat járok el otthonról mostanában, mert a munkám lefoglal, és immár az esküvői előkészületek is. – a fülem mögé tűröm a hajamat, és egy kisebb adagot veszek el az agyagból, de Will szerencsétlenkedik, és össze is keni a felsőjét.
- Ki kell mennem, mert soha nem fog kijönni belőle. – bocsánatkérően néz rám, én meg elengedem. Talán egy kicsit fel is oldódom, hogy akad néhány momentum, amiben nem kell fülig érő szájjal pózolnom. A kabátomhoz sétálok át, hogy keressek egy hajgumit, és felkössem egy laza kontyba a hajamat. Direkt kerülöm a másik sarokban álló páros mindkét tagját. Megannak megvan a véleménye rólam, de nekem is arról, amit a kórház falain belül művel. Mr. McShane esetében azt hittem a vizsgálóasztal alá csinál, de tudtommal akkor már Adriannel hált. Ki érti ezeket a nőket…minden héten más pasi. A gondolataim elkanyarodnak, így továbbidőzöm a fogas mellett, mint kellene, és feltűnik, hogy Megan is elhagyja a termet. Adrian egyedül marad a korongnál, de Norine jár körbe, hogy tanácsokkal lássa el a kezdőket. Visszasétálok a helyemre, mikor meghallom a nevemet.
- Ms. Jones ide tudna fáradni? – mosolyogva bólintanék, de az arcomra fagy a mimika, és fintorba torzul át. Adriannel diskurál elmésen valamiről, de a beszélgetés végét még én is elkapom.
- A szünet után, akkor jó lenne, ha Ön és Ms. Jones mutatnák meg, hogy miképpen kell csinálni egy vázaformát. A vőlegénye vissza fog érni? – jön a kérdés felém, én meg csak megrázom a fejemet.
- Tudtommal mosdóba ment, így a szünet utánra… - nem kell befejeznem, mert Norine tapsol egyet, és hangosan adja a többiek tudtára, hogy tíz perc szünet következik, aztán ott is hagy Adriennel kettesben.
- Megvárom Willt a másik asztalnál… - elindulnék, de az egyik nagyobb férfi nekem jön, és ezzel sikerül Adrian mellkasának löknie. Éljenek a fizika törvényei. Elpirultan fektetem rá a tenyeremet a mellkasára, és lassan nézek fel rá. Még mindig óriási, sőt lenyűgöző.
- Nem tartom jónak, hogy találkoztunk. – húzódom el, és az ajtó felé sandítok, de a partnereink valahol eltévedtek, vagy már le is léptek. Will nyélbe ütötte a nagy üzletet, és hátradőlhet, hogy az övé leszek.
- Hogy van az édesapád? – kérdezek rá a legsemlegesebb témára, ha már itt kell állnom.

Tárgy: Re: Tantermek Szer. Nov. 23, 2016 8:24 pm

Feels like I drown in your every word
and every breath that's in between.
Somehow you got me where it really hurts
And it's killing every part of me.

Pislogni sem tudok. Agyam lassan, kínzó lassúsággal dolgozza fel az információt. Korholni akarom magam. Nem most. Még nem. Még fáj. De majd idővel menni fog. A lehúzás, a magam felé irányuló düh is. Hogy miért gondolhattam, hogy több lehet még ebből? Csak mert engem megmozgatott, bennem mást idézett elő, nem jelenthette, hogy benne ugyanezen erők munkáltak. Őrült volnék? Erre minden esély megvan. Normális ember nem tesz olyanokat, mint én. Nem gondol olyasmikre, mint én. Nem is érez olyanokat, mint én. Ezért szinte bizonyos, hogy én nem lehetek normális. S ha őrült módjára hinni akartam abban, hogy Cornelia csak egy percig is másként tekintett rám, mint kellemetlen botlásra, ez az elmélet már bizonyítást is nyert.
Igent mondott. Némán meredek rá, és valójában úgy érzem, a világ egy teljes percig teljes dermedtségbe zuhant. Vagyis, csak én. Minden lelassult, minden olyan valószínűtlenül mozdulatlan lett, én pedig bent ragadtam abban a pillanatban. Körülöttem mindenki örül, lelkes, meghatódott. Vagy épp - mint Megan - csalódott, vagy inkább fancsali képet vág. Én pedig csak összetörtem azt hiszem. Még időre van szükségem, hogy feldolgozzam. Mert a remény, amit adott akaratán kívül azon a vacsorán hirtelen szertefoszlott. Már nem számít, mert a szétválásuk úgy látszik, csak időszakos volt, és épp annyira komolytalan, mint amennyire komolytalannak gondolom Megannal ezt a kapcsolatot. Cornelia megöleli Willt, a pasival madarat lehetne fogatni, az arcára kiül az a fajta győzelmi mámor, ami minden választást nyert politikus arcán ott van. Amelyben nem csak a diadal izzik, hanem az ellenfél által elszenvedett vereség mámora is. Rám néz, mintha tudná. Egyenesen a szemembe néz, mintha tisztában lenne vele, hogy ezzel a tettével porig alázta bennem azokat az érzéseket, amelyeket Cory iránt tápláltam teljes titokban. Még magam előtt titkolva is. Aztán tekintetem a kéklő, gyönyörű íriszeket kutatja. Egyszerre találunk egymásra. Nem kell szólnia, nekem sem. Már mindent értünk.
- Adrian, most már tényleg kezd elegem lenni. Miért bámulod így őket? - rángatja meg a karomat Megan, és kénytelen vagyok durcás arcára emelni a tekintetem, aztán csak némán leülök. Az elkövetkezendő percekben teljes figyelmem az agyagozásnak szentelem. Bolondos dolog, és alapvetően talán kicsit untatna, de valójában nagyon klassz érzés, ahogy kezembe veszek a barnás, puha anyagot, megnedvesítem a kezem, és hagyom, hogy csak formálódjon a kezem alatt. Megan mellém telepszik, keze jéghideg. Idegesít a jelenléte, de nem teszek ellene. Emlékeimbe merülök. Nagyokat sóhajt mellettem.
- Tudod, én nem ezért jöttem ide.
Felocsúdok, rápillantok. Nem értem mire gondol.
- Hogy mondod? - kérdem, és kissé felegyenesedek.
- Már őszintén szólva azt sem értem, minek egyeztél bele, hogy idejöjjünk. Ne gondold, hogy csak mert egy liftben ragadtál Cornelia Jonessal, máris elszakíthatatlan kötelék alakult ki köztetek. Nem tudom, ha ennyire odáig vagy érte, akkor minek randizol velem? Mert mióta megjelent, én jóformán nem is létezek számodra. Eljöttem, mert egy jó ügyet támogathatunk ezzel. Eljöttem, mert azt gondoltam, talán csak egy kis kikapcsolódásra van szükséged, hisz tudom, hogy mostanában mennyi gond és baj ért. És eljöttem, elhívtalak, mert azt gondoltam, talán így kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz. De ha azt hiszed, hogy tűrni fogom, hogy így megalázz ezek előtt az emberek előtt, hát óriásit tévedsz, Adrian Skyberg. Szóval, én most kimegyek néhány percre, és amikor visszatérek...ha még nem akarsz véget vetni ennek a kapcsolatnak, remélem észbe kapsz.
Feláll mellőlem, foltos anyagdarabba törli kezeit, és villámló szemekkel néz le rám. Majd mély megdöbbenésemre mosolyt varázsol ajkaira, közel hajol, és arcomra forró csókot ad, megsimogatja az állam, és magabiztosan elsétál az ajtó irányába. Megrökönyödve nézek utána. Ez a nő néha már megrémít, esküszöm. Egyik pillanatban azt várom, hogy felrobbanjon dühében, aztán teljesen ellentétes reakciót mutat. Normális ember viselkedhet így? Szavai után azonban rá kell döbbennem, hogy igaza van, még ha annyira nem tetszik is. Ignoráltam, mióta csak Cornelia megérkezett, és az utóbbi...milyen utóbbi? Mióta csak ismerem, gyakorlatilag kihasználom, alibinek, ürügynek, kifogásnak, vagy épp figyelemelterelésnek. Talán tényleg az a baj, hogy esélyt sem adtam neki? Már előre eldöntöttem, hogy úgysem fog működni? Fogalmam sincs. Ez alkalommal ugyanis úgy alakult ki egy kapcsolat, hogy jóformán ott sem voltam. A dolgok csak folytak egymás után, nem kérdeztem semmit, nem ellenkeztem, de nem is tettem szinte semmit, hogy legyen vagy ne legyen. Tulajdonképpen teljesen hidegen hagyott a dolog. Mondjuk, most sem dob sokat a hozzáállásomon, de a lelkiismeretem kicsit felébreszti. Épp ekkor lép oda hozzám az egyik kisegítő, vagy oktató, igazából fogalmam sincs róla, hogy itt ki kicsoda, mert eddig nem igazán figyeltem rájuk.
- Ez nagyon szép munka, Mr...
- Skyberg - egészítem ki, és letekintve a kezeim alatt még mindig forgó tányérra, meglepve tapasztalom, hogy ott tényleg valami vázaféleség van kialakulóban. Meglepett képet vágva nézem a "művet". Nyakánál keskeny, lefelé szélesedő kis edényke formálódik a kezem alatt, felületén ujjaim nyomán mély barázdákkal. Úgy látszik az építészetben való jártasság egyáltalán nem válik hátrányomra, mert bár nem is figyeltem, mégis sikerült valami használhatót csinálnom. - Jé, ezt én csináltam? - csodálkozok kezeim munkájára, és szinte ijedten kapom el a maszatos mancsaimat.
- Igen, Mr. Skyberg, ezt ön csinálta. Úgy látom, hogy a teremben csak Önök ketten vannak, akik megértették miről van szó, így...egy pillanat - mosolyog rám a kedves nő, ám mikor Corneliát odahívja, majdnem leborítom az egész asztalt. Ezt most tényleg muszáj csinálni? Kendő után kapok, és sebesen kezdem megtörölni a kezeimet, hogy ürügyet kereshessek, hogy ki kelljen mennem. Nem hiheti azt, hogy még ez is az én hibám, mert azonnal kivetem magam az ablakon. Az égre esküszöm, nem jutott eszembe, hogy

bármire is rávegyem ezt a nőt, de főleg nem arra, hogy idehívja Coryt. Ám mielőtt tehetnék bármit, a nő máris tapsol, és szünetet rendel el. Cory láthatóan nagyon nem akar tudomást venni a létezésemről sem, látom rajta, hogy leginkább sikoltozva futna el a közelemből is. A szavai csak hab a tortán, nem is lenne szükség rá, hogy tudjam. Megkeményítem magam, és szeretnék a nő után szólni én is, hogy felejtse el az iménti tervét, akármi is volt az, mert én nem veszek részt benne, de mielőtt visszamene az asztalukhoz, egy alak meglöki Corneliát, és nekem ütközik. Reflexszerűen kapom el, ám ebben a mozdulatban nincs semmi meghittség vagy románc. Megacélozva szívemet tekintek a kéklő íriszekbe, és némán iszom be a látványát. Miért vágyok most is azokra az ajkakra? Miért kínoz még most is az ég? Kijelentésére összeszorítom állkapcsom.
- Nem én terveztem így.
Nem tudok többet kinyögni, ez is csak akadozva megy. Tenyere mellkasomra simul, testét önkéntelenül vonom az enyémhez, de aztán elengedem. Nem szabad, nem az enyém. Nem tartozunk egymáshoz. Ő se hozzám, én se hozzá. Ennél nyilvánvalóbb nem lehetne. Haragszom-e rá? Muszáj. Muszáj valami okot találnom rá, hogy gyűlölhessem, különben meg fogok őrülni. Hajamba túrok, próbálom megzabolázni megnőtt, kezelhetetlenné vált tincseimet. Mikor apámra kérdez, arcom megvonaglik, gondolkodás nélkül csapok oda szavaimmal, elsötétült tekintettel sújtok le rá, és ha a nézéssel jelenleg meg lehetne valakit ölni, azt hiszem Cory nem lenne túl rózsás állapotban. Van képe megkérdezni, mikor arra nem méltatta, hogy bemenjen hozzá érdeklődni? Végtére is miatta tört ki ez az egész rohadt háború annál az asztalnál, ennyit talán megtehetett volna, nem? De ő azzal, hogy megtette a kötelességét, be is fejezte a dolgát, onnan már nem számított neki. Ahogy én sem. Bár ezen már nem csodálkozok.
- Jól, hála NEKED, a családodnak és az orvosoknak. Apád felelősnek érezte magát a történtek miatt, és megszerezte a legjobb szívspecialistákat, így remélhetőleg még sokáig velünk lehet. Kímélni kell, de jól van. Köszönet érte még egyszer, és remélem nem vetted a személyed elleni támadásnak azt a virágot, amit küldtem, mert nem annak szántam. - hangsúlyozom ki a szerepét a dologban, és hátat fordítok, kezemről igyekszem leszedni az agyagot, aztán meggondolom magam, mégis visszanézek rá. Tekintetemben fájdalom és harag, mert megalázónak tartom, ahogy bánik velem még most is. Hogy van mersze az apámról érdeklődni? Hogy merészeli tettetni, hogy szemernyit is érdekli, mi van vele? - Tudod mit, Cornelia? Hagyjuk ezt a színjátékot, jó? Ne tégy úgy, mintha érdekelne mi van velem vagy a családommal, és cserébe én is minden erőmmel azon leszek, hogy békén hagyhassalak, jó? Ha egy helyen jelenünk meg, az pusztán a véletlen műve lesz, semmi másé, szóval...tegyél úgy, mint ahogy eddig is tettél: mintha nem is léteznénk, és remélhetőleg elég lesz neked annyi, ha örökre a hálaadásaink egyik legfontosabb szereplője lehetsz, a neved fent marad az utókornak a Skyberg család legendái között. Tényleg köszönöm, hogy megmentetted az apám életét, de azért, mert egyszer láttál sírni, ne hidd, hogy egy könnyen eltiporható kis senki vagyok, vagy egy.... mindegy. Nincs szükségem a szánalmadra. Nekem is van tartásom, méltóságom, és ha nem bánod, a maradékot még szeretném megtartani. További szép estét nektek és engedd meg, hogy gratuláljak. Biztosan csodás, pazar esküvőtök lesz majd. Sok boldogságot.
Nem kiabálok, a hangom halk, mégis úgy vág a levegőben, mint a borotvapenge. A levegő szinte vibrál körülöttem, és még szerencse, hogy a teremben senki nem tartózkodik. Annyira dühít, annyira fáj, hogy még így is képes kihozni a sodromból. Megannyi emlék van, ami hozzá köt, de jelenleg úgy érzem, akár a lobotómiát is választanám nyugodt szívvel, csak elfelejthessem végre, hogy valahogy kiűzzem magamból azokat a kínzó vágyakat és gondolatokat, amik úgy nehezednek rám, mint az ólomszárnyak. Hiszen az orrom előtt mondott igent! Egyszer úgy csinál, mintha akarna, aztán eltaszít. Egyszer kedves hozzám, egyszer pedig a pokolba kíván. Mi kell még? Mi kell nekem még, hogy felfogjam, csak játszadozik velem? Mikor veszem végre észre magam, hogy az egómat ezúttal kardélre hányhatom, mert semmit nem számítok? Bántani akarom, mert ahogy beszélek felelevenedik minden szava, amit hozzám vágott, és én most vissza akarok vágni neki. Azt akarom, hogy legalább egy szemernyit átérezze, milyen az, amikor így bánnak az emberrel. Azt hiszem ideje meglátnia, hogy nem csak a kedves és jófiú arcom van, bár eddig sikeresen el tudtam ezt az énem nyomni. El akart üldözni magától? Hát most sikerült neki.

Nagyon zene *.*