Walmart

[Kihelyezett helyszín: kis élelmiszerbolt]



Utálok bevásárolni. Mindig is utáltam, ha tehettem, akkor megúsztam annyival, hogy leszaladtam a sarki kisboltba, majd azt mondtam Sadie anyjának, hogy nem volt másra időm. Bevetettem minden sármomat csak ne küldjön el egy ilyen nagyáruházba. Mondjuk legtöbbször nem volt sikerem nála, egy idő után kiismert annyira, hogy tudja mi a bajom, és kifejezetten olyan dolgokat kért, amiket nem lehetett a közeli boltokban kapni. Így ismerkedtem meg a Walmart saját márkás termékeivel, s lettem függője egynémelynek. A narancslének csúfolt szénsavas üdítőitaluk például isteni, bár a gyümölcstartalma körülbelül annyi, mint nekem akkor, hogyha veszek egy gerezd narancsot magamhoz. Gondoltam rá, hogy odamegyek, de most tényleg nem volt sok időm, így maradtam a régi tradícióknál, s egy kisebb bevásárlóhelyet választottam magamnak így estefelé.
- Szia! Nem akarlak zavarni, de mit is mondtál, sampont vagy balzsamot? - emelem fülemhez a telefont, hogy lányommal lefolytassuk ezt a teljesen lényegtelen, hajápolási beszélgetést, melynek a légköre olyan szeretetteljes, mint amennyire meleg van az Északi-sarkon. Jogosan haragszik, de ettől még nem kellemesebb az egész.
- Oké, megvan. Megyek, fizetek és jövök. - közlöm, majd bontom a vonalat. A sampont berakom a kosárba a többi holmi közé, s már fordulok is, hogy a pénztárak felé vegyem az irányt. Kevesen vannak, a nap ezen szakában nincsen épp csúcs, nem számítok rá, hogy olyan sokáig tartana míg a fizetésig eljutok. Ám kettőt sem lépek, amikor először egy lövés, majd pedig sikoltás hangja üti meg a fülemet. Elég nagy hely ez, a biztonsági őr(ök) csak tesznek valamit..
Naiv gondolat. Hogy a ragya pettyezze ki! Melyik fegyveres - csoportnak - jut eszébe éppen egy ilyen kis porfészekben lövöldözni?
A telefonom után nyúlok, de a fémes kattanás mely a hátam mögül jön, megakaszt.
- Eszedbe ne jusson! Kezeket fel!
- A kosárral nehéz lesz.. - próbálkozom nyugodt, nem túl epés hangot megütni, ám ennyi hidegvérrel, amennyivel én meg vagyok áldva elég nehéz az ijedtet játszani. Őrület, komolyan. Ebbe is csak én szaladhatok bele..

Matthew Turner, avagy tőlem nem könnyű szabadulni

Bevásárlás. Nagyon is hétköznapi tevékenység, én általában ellébecolom, hiszen kaja tekintetében megelégszem a kantinnal, mást meg... nem sűrűn veszek. Az igényeim, mondhatni, minimálisak - vagy pedig netes rendeléssel kielégíthetők. Különben is imádom szívatni a futárokat, mindegyik lábremegős lesz, amíg azt hiszi, be kell mennie egy támaszpontra, vagy az idegességtől, vagy az izgatottságtól. Olyat még nem pipáltam, hogy valamelyik totál nyugodt maradt volna. De lehet, hogy csak én fogtam ki mindig a zöldfülűeket és diákmunkásokat. Mindegy, szórakoztatóak.
Most mégsem a házhoz szállítás lett a nyerő, lévén nem is a termékek beszerzése a lényeg, bár az se árt, hiszen holnap vendégem lesz, akinek illik majd prezentálnom valamit. De azt akár egy benzinkútra beugorva is összeszedhetném. Viszont rég néztem rá Matthew-ra, talán egy hónap is eltelt legutóbbi vizitem óta, már-már hiányzik a srác. Fura az a kis tejfelesszájú, és máig nem sikerült eldöntenem, hogy jó vagy rossz értelemben. Van, amikor szinte szomjazom a belőle áradó feszültséggel teli zizegést, van, hogy a falra mászom tőle, de sosem hagy hidegen. Felkeltette az érdeklődésem, bár talán csak a véletlen miatt figyeltem rá fel egyáltalán. Vagy a balszerencse miatt. A srác szempontjából mindenképpen, lévén az emberi test nem szereti, ha keresztüllökik egy üveglapon, és nyolc napon túl gyógyuló vágásokat és vérzéseket szerez be tőle. A pszichomókus szerint határozottan jó jel, hogy megőriztem a kíváncsiságom az engem ért traumák dacára, és ez a tulajdonságom majd átsegít az elém gördülő nehézségeken. Talán nem kellett volna megütnöm a pszichimókust ezekért a szavakért. Mázlija volt, hogy nem teljes erőből, mert akkor már nem lenne arca. Egy laza saller azért még tőlem is túlélhető.
Karomon a kosár, pakoltam már bele ezt-azt, a hely nem arra való, hogy legalább alibi vásárlás nélkül andalogjak benne. Megállok a könyvek polcai között. Van itt minden, mint a búcsúban... egyáltalán nem érdekel. A regényolvasás, mint olyan, már gyerekként se nagyon foglalkoztatott, a kiképzésem óta meg egyenesen felesleges és értelmetlen tevékenységgé vált. Az efféle szórakozás az átlagemberek luxusa. Mégis úgy teszek, mintha lelkesen tanulmányoznám a fülszövegeket, mert innen remek rálátásom nyílik Matthew-ra, és el nem szalasztanám az alkalmat, hogy leskelődjek egy kicsit. Nem rossz szándékból, csak helyzetfelmérésül. Figyelem, elterjednek-e idáig a belőle gyűrűző ideges energiahullámok, amik persze csak a fejemben léteznek, nem a valóságban, bár ki tudja. Magamra is figyelek, reagálok-e rá, s ha igen, hogyan. Nem érzek magamban idegenkedést. Jó napnak és jó találkozásnak ígérkezik.
Nem hinném, hogy kiszúrna előre, nem ütök el a bolt közönségétől. (Persze, ha mégis, az sem zavar. Hiszen nem is rejtőzködöm effektíve.) Sötétkék, combon simulós, térd alatt (a bokatokban pihenő penge miatt) kibővülő farmernadrág van rajtam, rikító színes edzőcipő (nem tudom, hogy ezekből miért olyan istentelenül nehéz szolid árnyalatúakat előállítani manapság, valahogy az összes márka azzal reklámozná magát, hogy arapapagájokat is megszégyenítő kavalkádot varázsolnak a jónép lábára), szolid almazöld póló és világosbarna kardigán. Utóbbi takarja a pisztolyt. Sztenderd menetfelszerelés, mostanában nem tartok különösebb veszélytől. Lehet, hogy ez bűnös mulasztás. Az agykurkász meg kijelentette, hogy büszke rám. Aznap ellenálltam a kísértésnek, hogy orrba vágjam.
Végül visszateszem a kezemben szorongatott, sokadik (tizenhetedik, morogja bennem a precíz katona) könyvet is visszateszem a pultra, és Matthew felé veszem az irányt. Dolgozik. Legalábbis egyszer azt mondta, hogy a főzéshez szükséges alapanyagok bevásárlása a munka része, és kénytelen vagyok elhinni, másképpen nem lenne értelme, miért szagolgatja a sajtokat majdnem tíz percig. Na jó, még így sincs értelme, de tekintve az én kényszereimet... mondjuk úgy, nem vagyok olyan helyzetben, hogy rávessem az első követ. (Gyorsan meg is csörrentem a kulcscsomómat, amin lóg egy nyúlláb. Ha necces helyzetre készülök, azt szoktam simogatni. Csak a jó szerencse kedvéért.) Nem mintha zavartatnám magam emiatt, egyszerűen mellé sorolok, és látványosan meglepődött arccal, nagy-kerek szemekkel pislogok rá. - Nahát, micsoda véletlen! Szia! - köszönök rá mosollyal, a finom irónia csak a fejemben színezi a hangomat, ki nem hallatszik belőle semmi. - Hogy megy a sorod, Matthew? - Különösebben meleg fogadtatásra nem számítok. Élek a gyanúperrel, hogy a srác máig nem tudja, nem érti, mit lebzselek körülötte, miért botlik folyton belém. Eddig nem sokat árultam el magamról, pedig a magam módján furcsán közel engedtem magamhoz. Persze, közember mércéjével ez még mindig óceánnyi távolság lehet. Nem tudom, valahogy ritkán kerülök érdemi kapcsolatba átlagos emberekkel. Unalmasak. Többnyire.

Emberek. Emberek mindenhol. Undorítóan nevetgélő házaspárok, sipítozó kölkök, nyöszörgő öregek, az őrületbe kergetnek, az idegeimen táncolnak, képtelen vagyok kizárni jelenlétüket, ahogy átszelem a Walmart sorait. Pontosan tudom, hol találom, amire szükségem van, de még felesleges kerülők nélkül is fájdalmas ennyi emberrel egy levegőt szívni. A szívem a torkomban dobog, ökölbe szorított ujjaim remegnek, érzem, ahogy egy izzadságcsepp végigfut nyakamon… de nem futamodom meg, összeszorított fogakkal lépek a tejtermékekhez. Lehet, hogy nem érdekelnek az emberek, az ízlésük, az elégedettségük, de a főzés az egyetlen függőségem, amit nem piszkítok be, árulok el, vagy használok ki. Általában még azt is sikerül megállnom, hogy hamut tegyek a fogásaimba, kivéve persze, ha Watsonnak főzök…
A hang, amely felszólal mellettem, felidéz minden fájdalmat, amelyet tulajdonosa okozott, mélyen beszívom, majd kifújom a levegőt, mielőtt felvont szemöldökkel felé fordulnék, és felfutna arcomra az undor hamis mosolya láttán.
- Egész gyakran zuhanyzom, de még mindig nem találtam meg a nyomkövetőt a seggemben. – gúnyos pillantásom találkozik az övével, de mint mindig, most sem hatom meg a szavaimmal. Az idegeimen táncol ez a nő, akárhányszor beléfutok. Már ha véletlen volna, de pontosan tudom, miért sürög-forog állandóan körülöttem. Élvezi, hogy kínozhat, attól a pillanattól fogva, hogy átlökött egy tetves ablakon. Legszívesebben kinyomnám tettetetten kerek szemgolyóit. Lehunyom szemhéjaim, hogy elképzeljem, amit ujjaim belenyomódnak a nyálkás gömböcbe, sikolya visszhangzik a bevásárlóközpont falain…
- Lekophatna végre rólam. – nem mintha ennyivel elriaszthatnám. Ha így folytatom, sose szabadulok meg tőle. – Ha kettesben maradunk, a végén még maga is öngyilkosságot követ el…
Feltételezem erről is tud, elvégre a még a tetves újságban is megírták, ez a nő pedig állandóan a nyakamban ugrál. Faszom se gondolta volna, hogy pont nekem lesz zaklatóm… most veszem észre a vércseppet, mely öklömön folyik végig. A tenyerembe fúródó körmeim sebet hagytak görcsös szorításom nyomán… zihálok. Gyűlölöm a pillantását, ezért inkább elfordulok, és benyomakodom egy sorba, magamra húzva a kapucnimat, kapaszkodom pulcsim zsebébe. Eltűnnek. El fognak tűnni… csak ki kell jutnom innen.

Matthew Turner, avagy tőlem nem könnyű szabadulni

Vannak pillanatok, amikor sajnálom, hogy nem tanultam meg újra élvezni. Vagy egyáltalán. Nehéz megmondani, mert a kamaszkori emlékek fókuszában egészen más területek vannak, ezer jobb dolgom volt, mint könyveket bújni, akár a lúzer könyvmolyok. Aztán jött a kiképzés. Tizenkilenc évesen megtanítottak a hatékonyságra minden betűvel kapcsolatban, elsajátítottam, hogyan fussak át másodpercek alatt bármilyen dokumentumot, szemem azonnal ráakadjon a kulcsszavakra és memorizáljam a szintaxist, amiből később rekonstruálhatom a lényeget, ha szükséges. Minden szöveg egy lefejtendő adat-háló, aminek sarokpontjait, kereszteződéseit kell csupán megtalálni, és máris átadja titkait. De így nem sok értelme van regényeket olvasni. Néha, amikor elnézem mások lelkesedését, ami valahol borzasztóan bizarr - végtére csak tintahangyák préselt fákon -, máshol pedig végtelenül természetes, és irigységet érzek, amiért ők képesek élvezni ezeket, én pedig nem. Már nem? Még nem? Tök mindegy. Lineárisan olvasni siralmasan lassú lenne, annál értékesebb az időm. Jobb is, hogy lelépek innen. Nem csoda, hogy nem járok könyvesboltokba. Teljesen felesleges lenne, igen, azért.
Nem pereg le rólam az undora, épp ellenekzőleg, nyilallik bennem, szúr, tőrt forgat, ha csak kicsikét is. Van összehasonlítási alapom. Na jó, nem is tőr. Konyhakés. A mosolyom makulátlan, nem a penge tükrözi vissza, én tükrözöm a pengét, tetszik vagy sem. - Miből gondolod, hogy éppen oda tennék egy nyomkövetőt? - Akkor már inkább a bőr alá. Amúgy nem szükséges. Tudom a nevét, tudom a mobilja számát. Manapság tényleg bárki lenyomozható.
Százakat tehettem tönkre vagy nyomoríthattam meg a feladataim során, nem mondom, hogy nyugodtan alszom tőlük, de nem csípődtek így be az idegvégződéseim közé, mint ez a srác. Pedig ő felgyógyult, lehet, hogy még látható sebhelyei sem maradtak az ütközésünk nyomán. Mégis őérte érzek felelősséget. Fura az emberi agy, valóban. Sosem mondtam el neki, miért is kellett keresztülszárnyalnia azon az üvegen. Igazából örülnie kellett volna, hogy nem, teszem azt, a hatodik emeleten voltunk. A cél érdekében akkor is kilöktem volna az ablakon. Utólag utáltam volna magam, de a feladat közben a végcélre koncentráltam, és a nagyobb jóra, meg a kisebb veszteségre. Inkább haljon meg egy kölyök, semhogy egérutat nyerjen valaki, aki ezreket ölne meg. Persze, ez elég álszenten hangozna éppen az én számból...
- Azt nem tehetem - ingatom a fejem, úgysem tudja megmondani, sajnálkozásomból mennyi hamis, mennyi igazi. Elég sok, ami azt illeti, mármint a valódi. Nekem is sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha nem érezném ezt a kibaszott, irányíthatatlan felelősséget az irányába. Azt mondják, ez emberi reakció. Szerintem beteges. - Még mindig nem tegezel? - támasztom kissé kibillentett csípőmet a sajtpult üvegének, és szemlélem, mintha a veséjébe látnám. Ismeri a keresztnevemet, a valódit. A vezetéknév tekintetében az akkor használtat adtam meg, szóval Mclinskynek gondol, már ha el nem felejtette azóta. Nem hinném, hogy központi kérdés lenne az életében, bármily bosszantó vagyok is a szemében. - Öngyilkosságot? - Szemöldököm felvonva, érdeklődő és értetlen vagyok egyszerre. Fogalmam sincs, miről beszél, frusztráló. Rávágnám, hogy korábban kell  felkelnie ahhoz, hogy az én tűrőképességem határait akár csak megpillanthassa, de visszafog a kimondatlan fenyegetés, amit rejt a mondatban az "is", mert akkor valaki megtette, és... kurvára ajánlom neki, hogy ne az ő hülyeségéről halljak, mert akkor, először a kapcsolatunk során, láthatna haragosnak.
És még valamire felfigyelek, mert speciálisan képzett katona vagyok, kihegyezve az efféle ingerekre. Nem tudom, mi vonja magára a figyelmem, a szaga, vagy a színe, vagy a koppanás, amivel lecsöppen... nem számít. Odavillan a tekintetem, és keményen csillan rá, a kezem pedig kivágódik, hogy rámarjon, és megszemléljem, hol a lecsorgó vér forrása, mely sebből fakadt. Ha kell, megyek vele a kasszához, nekem aztán mindegy, hol faggatom. - Ez meg...? - kérdezek rá, naná. Mert vele már csak ilyen minden lében kanál, kíváncsiskodó vagyok.

Az idő természetesen mintha abban a pillanatban megállna, ahogy belépek a közértbe, minden egyes lépés egy örökkévalóság, izzadtság és emberi parfümök szaga terjeng, tőlem csupán pár centire suhannak el ismeretlen, undorító fajtársaim. Mégis megállom a késztetést, hogy feltegyem a kapucnimat, ha tolvajnak néznek, csak még többet nyaggatnak, rángatnak, és képtelen vagyok megőrizni a hidegvérem. Watson már így is kiköhögte a vakbelét is röhögés közben, amiért majdnem mindig a sitten kötök ki egy-egy bevásárlás után.
Nem mintha ez ennyi erőfeszítés elég volna, hogy mindenkit elkerülhessek, holott az arcom és a nevem egész ismert mostanában, köszönhetően annak a nyüves újságcikknek. Habár valójában élvezem, hogy már megszólalnom sem kell, mégis rettegnek tőlem, elhúzzák a kölkeiket, és tisztes távot tartanak. Már a tömeg értelmesebb krémje. Ez nem vonatkozik azonban örök zaklatómra és rajongómra. Egy gúnyos görbülettel azért megajándékozom ajkaimon.
- Más lyukam nincs, amibe nem látok bele. – vagy legalábbis ebbe a legnehezebb, ebben már majdnem biztos vagyok. Igazából csak a véremben van, hogy lássam azt azt értetlen undort kiülni arcára. Az emberek annyira kiszámíthatóak.
- Dehogynem. Kétlem, hogy a kormány rám állította volna. Párszor már etetett azzal, hogy törődik velem, sz’al ha tényleg így van, tűnjön el az életemből. Kösz. – persze hiába indulok meg a pult felé, nem kopik le, még össze sem szedtem mindent, amire szükségem van, de már rég nem tudok koncentrálni, a gondolatok kavarognak a fejemben. A vérem szaga, a hamutartók, amelyek mellett elhaladunk, a nő a nyomomban. Miért nem érti, hogy a magázással is csak távolságot tartok?
- Nem szívesen rángatnám bele még jobban a képzelgéseibe. Maga csak egy idegen.
Vannak halvány emlékeim a baromságokról, amiket összehordott, és az idegeimre ment vele. Mégis hogyan érezhet közel magához? És mennyit tudhat rólam? Mennyi ideje üldöz? Az sem számít, hogy lakóhelyet váltottam – még ha nem is miatta – továbbra is időről időre feltűnik az életemben. Nagyon élvezheti, hogy hülyét csinál belőlem… meglep, hogy az öngyilkosságos történetet nem ismeri. Talán mégsem tölt annyi időt Seattleben, hogy az életem minden pillanatát nyomon kövesse. Pedig még az újságban is benne volt.
- Váó. Én meg még azt hittem, hugyozni se mehetek maga nélkül. – ezek szerint ő is csak egy ember. Gyakrabban lehetne elfoglalt, mondjuk épp annyira, hogy rólam is megfeledkezzen. Nem mintha érdekelné, mit érzek. A nyelvem hegyén lóg a kérdés, mégis mit akar tőlem, de értelmetlen volna megkérdezni. De látom rajta, hogy a téma kényelmetlenül érinti, szóval itt az ideje, hogy rápakoljak még egy lapáttal.
- Képzelje, igazából mindig is maga volt a példaképem… szóval lelöktem valakit a tetőről. – kuncogok halkan, tekintve, hogy eddig is suttogtam. Poénnak jó, de azért nem szívesen végezném a sitten, ezért még inkább arcomba húzom a nemrég felkapott kapucnit. A szívem már így is a torkomban ver, de lesz ez még rosszabb is. Még előtte le kell ráznom. – Csak sajna nem élte túl. Plusz, ahogy maga, utólag én se voltam büszke rá. Meg aztán, elég szar élete volt ahhoz, hogy elhiggyék, magától ugrott le. Csak úgy, mint nekem.
Negédesen mosolygok rá, természetesen nem felejtettem el, hogy a gyógyulásomig egyszer sem tűnt fel, és nem is vállalta magára az esetet… mondjuk az én pszichiátriai hátterem még jobban alátámasztotta a helyzetet.
A vérem szaga térít vissza a jelenbe, ez a legjobb a lehetőség a menekülésre, és ha van olyan szerencsém, hogy hisz nekem – elvégre a történet nem alaptalan – talán többet nem is fog keresni. Szinte szaladok a kasszához, de hiába, undorító bőre pulóverem ujjára csavarodik, majdnem olyan görcsösen markol karomra, ahogyan én vájtam sebet tenyerembe. Ajkamra harapok, de így sem tudom visszafogni az ordítást, ahogy pánikszerűen elrántom a kezem. A kosár tartalma szanaszét szóródik, egy pillanatra döbbent csönd fogad, ahogy dühödten meredek a nőre. Pontosan tudja, mennyire gyűlölöm, ha hozzám érnek, pláne, ha figyelmeztetés nélkül teszik.
Már nem érdekel semmi, csak kirohanok az épületből, egészen a közeli bokrokig jutva. A növények árnyéka mintha átölelne, pedig valójában én vagyok az, aki a térdeit szorongatja, fel sem figyelve rá, hogy a levelek megzörrenek-e fölöttem.

Kevesen úsznák meg szárazon, ha nyíltan kivonnának az értelmes kategóriából (kivéve persze, ha azért teszik, hogy áttuszkoljanak a zsenibe, ami hamis ugyan, de legalább hízelgő), Matthew-nak még ezt is elnézném. Ha kimondaná hangosan. De ennél neki is több esze van. Viszonzom a vigyorát, az enyémbe is lopózik némi gúny. Nem ártó szándékkal, szimplán reagálok rá, tükrözöm őt. Részben megszokásból. Részben meg... hagyjuk. - Fejleszteni kellene a fantáziádat - állapítom meg szinte szórakozottan. Undor? Ugyan. Olyat még aligha láthatott tőlem. S ha már lyukak: volt rajta egy pár, amikor "megismerkedtünk". Én voltam az, aki mondhatni játszottam az életével az üvegnek köszönhetően, de az is, aki megmentette azzal, hogy bevittem a kórházba. Legalábbis szeretek így gondolni rá, nyugtatgatni ezzel a lelkiismeretem, a vérveszteségre fogni az ájultát, nem a sokkra vagy a fájdalomra vagy csak szimplán arra a tényre, hogy a legtöbb ember nem az én ingerküszöbömmel rendelkezik és nem az én reakcióimmal felel a velük történő eseményekre. Aznap jó műsort adhattunk Seattle népének, ahogy egy ájult és csurom vér srácot furikázok végig huszonhárom utcán keresztül padlógázzal, motorral. De gyorsabb volt, mint mentőt hívni. Na meg arról se szól a fáma, hogy Matthias azóta sem kapott semmiféle számlát az egészségügy berkeiben tett kényszerű kiruccanásáról. Azt mondják, pénzzel el lehet altatni a lelkiismeretet - hazudnak.
- Ehhez semmi köze a kormánynak - ingatom a fejem, s hagyom rá engedékenyen. - Mondtam már, mennyire emlékeztetsz az öcsémre? Ő is legalább ilyen dacos és makacs volt, mint te - költözik vissza a lusta ragadozómosoly ajkaimra. Múlt idő, mert... mert. Az egész családom múlt idő, hiába élnek békésen. Tíz éve nem láttam egyiküket sem. Én döntöttem így. Néha hiányoznak. Néha nem. Most a szavak kimondásától kaleidoszkóp-töredékessé válnak a gondolataim néhány pillanatra, szemembe fut a keserűség, majd tova. Matthias néha láthatja, hogy van nekem emberi oldalam, méghozzá igencsak érzékeny fajta lehetett egykor, mielőtt a drill nagyrészt kiirtotta volna belőlem. Vagy úgy is mondhatnám, én voltam az első áldozatom, akit likvidáltam, s a korai fázis miatt meglehetősen hanyag munkát végeztem. A célszemély újra meg újra feltámad. A célszemélyt újra meg újra megfojtom.
- Idegen semmiképpen - szögezem le. Talán tiszteletben kellene tartanom a véleményét, de hát lószart, azt. Részemről összeköt vele a bűntudat, az egymás sebein összekeveredő vérünk, az ámokfutás a városon át, s az ezüsttálcán neki nyújtott Eva-szilánkok. Ez nem jelent kölcsönösséget, de a magam oldaláról nem tudom meg-nem-történtté tenni az eseményeket: sem az akkoriakat, sem azóta produkált viselkedésem. Ő az én szelepem, amin keresztül kiengedem a gőzt, hogy ne robbanjak fel én is. - Elfogadom, hogy nem lehetek barát, vagy hasonló, de attól még vitathatatlanul... hm, speciális kapcsolat feszül közöttünk - fogalmazok lassan, óvatosan. Nekem is ismeretlen és idegen ez a terep. Szerintem neki is.
- Néha kénytelen vagy mellőzni az őrangyalodat - pislogok rá lassan, leereszkedően. Talán nem kellett volna beismernem ezt a hiányosságomat, talán nem lesz belőle baj. Inkább elterelem a figyelmét ezzel a provokatív megjegyzéssel, végtére ő a világ minden kincséért sem gondolna rám ekként. Én még szeretnék. - Lelö... hogy mi? - kerekedik el a szemem. Próbálnám felmérni, mi is a helyzet, de túlságosan elfogult vagyok vele kapcsolatban, nem objektív. Kételkedek, de ugyanakkor el is hiszem neki a szavait. Kettősség, mint vele általában. - Azért ne kiabáljuk el. Lehet, én azért büszke leszek rád, bár a fene tudja. A körülményektől függ. Mi okod volt lelökni? - Abszolúte nem ítélkezem, még csak megütközés sincs a hangomban. Elég fura is lenne tőlem. A pillanatnyi meglepődés után már a részletek érdekelnek, kíváncsian, ha nem is higgadtan, de bármiféle pánik vagy ijedelem nélkül. Normális ember azért legalább egy kicsit kiakadna.
Hiba. Már amikor megragadom, akkor dúdolja a fejemben a figyelmeztetés. Egyszer már eljátszottam ezt, és már akkor is szar ötlet volt, most pedig pláne. Szorításom meglazul, Matthew kitépi magát a markomból, s nem kapok utána. - Sajnálom - suttogom ezzel egyidőben, nem tudom, meghallja-e. Nem az a lényeg. Nem akartam a frászt hozni rá, éppen rá, aztán persze összehoztam mégis. Mint egy kibaszott tragikomédia. Ha van valaki, akihez nem így akarok viszonyulni, nem ordításokkal és félelemmel és halállal fűszerezni a kapcsolatomat, akkor is összejön. Mozdulatlanul állom a pillantását, túlságosan is: minden egyes izmom mereven, arcom kifejezéstelen. Itt sem vagyok, szobor vagyok, közöm nincs a helyzethez. Csend. Csak akkor elevenedek meg, amikor kirohan. Leteszem a kiszórodott cuccok mellé a saját kosaramat is, rámutatok a hozzám legközelebb álló vásárlóra. - Maga! Jöjjön ide! - utasítom halál lazán. Persze valószínűleg nem ez, hanem a zsebemből előhúzott pénztárca készteti engedelmességre. Kétszáz dollárt nyomok a kezébe. - Szedje össze ezeket, fizesse ki, és hozza ehhez az autóhoz a G4 sorba - tollat varázsolok elő, lefirkantom a rendszámomat, jobb híján a tenyerébe. Papír nincs nálam. - Várjon meg ott, és további kétszáz dolcsit kap kézbe - ajánlom fel az üzletet, aztán Matthew után loholok. Legrosszabb esetben buktam a fizetésre adott pénzt, ami eleve is minimum duplája a számlák végösszegének. Az nem izgatna, csak azért lennék morcos, hogy a srác bebukta az eddigi erőfeszítéseit miattam. Mellesleg én is, de az a kisebbik gáz. A fotocellás ajtóig szaporázom a lépteimet, aztán lelassítok, kiterjesztem érzékeim hálóját, szemem ide-oda rezzen a parkolóban, közben illatokat, hangokat elemzek, és persze mindazt, amit a fiúról tudok. Ha a helyében lennék, hová mennék? Nem egy atomfizika kitalálni. Puhán lépkedek, és nem nyomulok be utána a bokorba, a zöld levelek mellett törökülésben ülök le a parkolószegélyre, elég közel, hogy minden mozgását nyomon követhessem a szemem sarkából (nem fordulok felé), de remélhetőleg elég távol, hogy ne legyek fenyegető. Várok pár percet. - Ne haragudj. Meggondolatlan voltam - ismerem be. Pedig ez olyan hiba, amit nem sűrűn mondhatok el magamról.

- Magának meg az empátiáját. – fintorodom el, pontosan tudom, hogy minek nézek elébe, még órákig képtelen leszek lekoptatni ezt a nőt. Ennyire nehéz megérteni, hogy a hátam közepére sem kívánom a társaságát? Általában elég egyértelműen megfogalmazom, ha térre van szükségem, és meg is kapom. Nem érdemes húzni az agyamat, még akkor sem, ha valami kém, vagy katona, vagy faszom tudja, mi a rák. Valami azt súgja, hogy amúgy sem tenne el láb alól, habár nem értem, miért kötődik hozzám ennyire.
Az átlagos trükkök sajnos nem működnek ezen a nőn, de nem tudom, miért is vártam tőle, hogy ember módjára reagáljon. Már rég átlépte azt a határt. Aztán meg az öccsével jön, negédesen mosolyogva, amitől nevethetnékem támad. Miért pont rajtam kell kiélnie az elvesztett pillanatokat? Eleve nem értettem soha, hogyan tud bárki is a családjához kötődni. Gyűlölöm őket, egytől egyig, holtamig.
- Meghalt, vagy mi? Mer’ akkor köszönjön el szépen, és hagyja ellebegni.  Nem leszek öcsipótlék. – mordulok rá, nem tetszik, hogy a jelenléte miatt még több figyelem zúdul ránk, mikor már amúgy is émelygek a tömegtől. Mintha direkt kínozni akarna. Egyáltalán mennyire lehet beteg, hogy pont engem pécézett ki a szarságaival?
- Ja, kevés ember van, akit ennyire ki akarok nyírni. – szűröm fogaimon át, mert kezd tényleg az idegeimre menni. Hadd döntsem már el én, rohadtul nem rémlik, hogy bármiféle kapcsolatba is belementem volna valaha is.
- Az őrangyalomat? – nevetek fel, ahogy megismétlem szavait. Ennél ostobább, irracionálisabb, és abszurdabb nővel még nem volt dolgom. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – Kösz, de ne fáradjon. Egyenes utam van a pokolba, ha egyáltalán létezik.
Amit amúgy erősen kétlek. Az életnek megvan a maga iróniája, valószínűleg csak keringünk a nagy büdös fekete semmiben, hogy mindent, amiben hittünk, vagy amit fontosnak tartottunk, lássunk szépen lassan szertefoszlani. Kb. ez várhat a túlvilágon.
- He? – annyira morbid a reakciója, hogy már mondanom sincs mit. Ez a nyanya talán még nálam is elbaszottabb. – Mert le akartam. Ilyen kedvem volt. Számít ez? Halott.
Ez még igaz is, ennél halottabb már nemigen lehetne. Egészen unatkozom nélküle az utóbbi időben, meg annyira nem is tisztázódott az ügy, hogy azóta bárki más szopatni merjen. Nem hittem volna, hogy hiányozni fog. Vele ellentétben ettől a zaklatótól annál inkább megszabadulnék, megszegi még a legutolsó szabályt is, amit be kellett volna tartania, ha azt akarja, hogy egyáltalán a 10 méteres körzetemben elviseljem. De ő sajnálja… képzelem, mennyire. Nem tudna egyszerűen csak megpusztulni? Egyenként rángatnám le bőrének darabkáit, míg már csak egy nagy köteg csomós hús nézne vissza rám…
Tördelem az ágakat, remegő kézzel, újabb és újabb, míg végül ismét felkiáltva tépem inkább a hajamat. A recsegés megőrjített. Most még saját lélegzetem is idegesítő számomra, ez a vontatott zihálás, melyet nem is igazán a futás, inkább a rettegés okozott. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm.
- Remélem maga hívő… - suttogom rekedtes hangommal, habár valószínűleg így is jól hall. – Ha kinyomtam az egyik szemét, talán felém fordítja a másikat is.
Általában nevetnék ezen, de most egyszerűen csak meg akarom tenni… szinte égek a vágytól. Meg tudnám tenni? Tudom, hogy nagyjából merre van, ráadásul egy ággal könnyedén megtehetném. Várok, hátha elmozdul vagy közelebb jön… amúgy sem akarok szemtanúkat.