Élménymedence

Sig is megkért és egyébként is szerettem volna látni az unokahúgomat – elvégre egy család vagyunk – és természetesen beszélni, beszélgetni is vele, ezért a soron következő szabadnapomat annak szentelem, hogy a némi időt együtt töltsünk.
Pár nappal előre bejelentkeztem Sarahnál, hogy egyáltalán van-e kedve a képemhez és, ha igen, akkor eljönne-e velem valahová. Szándékosan nem említettem meg, hogy hová – ráfogva, hogy az egyelőre meglepetés –, ellenben az apjával megbeszéltem, hogy az uszodába szeretném elvinni és ha titkon elcsomagolná Sarah egyik fürdőruháját, az mondjuk jó volna.
Így abban a reményben, hogy a mai nap legalább viszonylagosan az eltervezetthez mérten alakul majd, érkezem meg a lakásukhoz, kocsival.
Kiszállva a négykerekűből, rögtön a bejárathoz megyek, hogy aztán a csengőre tapadjak röviden, jelezve érkeztemet.
Ha Sig itthon van, megölelem, váltok vele néhány szót, aztán egyenesen Sadie szobájához indulok és kopogással jelzem belépési szándékomat (már amennyiben ott tartózkodik). Ha/amikor valamiféle jelét kapom annak, hogy bent is olyan tágas, mint itt kint, csak akkor lépek be hozzá.
- Szia Hableány! – még egészen kicsi volt, amikor így kezdtem el hívni, leginkább a vörös lobonca miatt, ami – szerintem – pont olyan, mint a bátyámé. Amíg a lányok – Sarah és a lányom – kicsik voltak, elég menő volt Disney szereplői után elnevezni őket – mármint az ő szemükben emlékeim szerint – ma azonban gőzöm sincs, hogy mennyire is nyúlok bele ezzel a tutiba. Inkább a megszokás miatt jön a nyelvemre a megszólítás.
- Ha kész vagy, akkor mehetünk. Segítsek? – az én meglátásom az, hogy tudomásul veszem az állapotát – még jó, elvégre miattam került kerekesszékbe, én legalábbis így érzem és gondolom –, de nem fogok emiatt másként bánni vele. A segítség persze más, de a sajnálás és főleg a lesajnálás tőlem nagyon messze van. Ugyanolyan teljes értékű ember és nem mellesleg ugyanúgy az unokahúgom, mint eddig is.

- Ha nagyon akarod, akkor elárulom, de szerintem a meglepetés akkor nagyobb és jobb, ha ott derül ki. – mosolygok az unokahúgomra. Nem fogom magamban tartani, hogy hová is készülök elvinni, ha tényleg és mindenképpen tudni akarja, elvégre nem kicsi gyerek már és nem kívánok az idegeire menni azzal, hogy játszom a néma Leventét itt neki.
Ha kell, akkor segítek, ha tényleg megoldja maga a kerekesszékbe való átülést, akkor mögé lépve kezdem el kitolni.
- Megkértem apádat, hogy pakoljon össze pár dolgot, amire szükségünk lesz. – magyarázom, hogy miért is állok meg és átveszem Sigtől a tatyót, majd pát intve neki hagyjuk el a lakást.
- A kocsiba azért segítek beszállni. – megállunk az autó mellett, kinyitom az anyósülés ajtaját, de mivel ez alapvetően egy magasabb modell, így nehezebb volna egyedül beülnie Sadienak, ezért inkább elébe megyek a dolgoknak, hacsak nincs nagyon ellenére a dolog. Elvégre azt nem akarom, hogy nagyon rossz néven vegyen bármit is, szeretném, ha ma jól érezné magát.
Ha engedi, hogy segítsek, akkor a karomba veszem és beültetem az ülésre, majd pedig a kerekesszéket a csomagtartóba teszem. Aztán beülök végre a volán mögé.
- Nah, akkor indulhatunk is. Bekötötted magad? – a kérdést követően rá is pillantok, hogy vizuális választ is vételezzek a kérdésemre. Én is becsatolom magam, így már nincs más hátra, mint elindulni.
- Hogy haladsz a sulis dolgokkal? – az élet elvégre nem állt meg és mostanában nem is kérdeztem Siget, hogy mizujs ilyen téren az unokahúgommal.
- Mesélhetek valami nagy hírt? – vezetés közben pillantok oldalra, de csak úgy és annyira, hogy közben az utat is megfelelően tudjam figyelni.

//jesszusom, de régen nem írtam, ne haragudj //

- Bízom abban, hogy fogsz, de ha tévedek, akkor sztornózzuk és kitalálunk valami mást. Így oké? – érthetően, ha nem akarja, akkor nem fogom ráerőltetni, olyat sosem tennék. Mégis bízom abban, hogy kedvére lesz a dolog, mert a vízben könnyebben és szabadabban tud(na) mozogni. Mondjuk ez még nem jelenti azt, hogy tetszeni is fog neki, amit kitaláltam mára kettőnknek. Hát gondolom majd meglátjuk, hamarosan úgyis kiderül.
- Ugyan drágám, nincs mit. – tényleg nincs. Az a minimum, hogy segítek neki. Sokkal többet is megtennék érte. Sadie az unokahúgom, nagyon szeretem és hihetetlenül bánt, ami vele történt. Hibásnak érzem magam és nem hiszem, hogy valaha is elmúlna az a lelkiismeret-furdalás, ami mardos belülről a balesete napja óta. Sig azt mondta ugyan, hogy a lánya nem haragszik rám, de én magamra igen.
- Szuper, akkor indulhatunk is. – bólintással veszem tudomásul, hogy bekötötte magát, így elfordítom a kulcsot és hamarosan feldorombol az autó motorja.
- Kitaláltad már, hogy majd hol szeretnél tovább tanulni? Vagy mi az, ami érdekelne esetleg? – nem olyan nagyon sokára aktuális lesz ez a kérdés, engem pedig érdekel, hogy mi is az, amit esetleg a fejében forgat. Vagy egyáltalán van-e olyan szak, amin esetleg komolyabban elgondolkodott és érdekelné, szívesen hallgatná fősulin vagy egyetemen.
- Rose anyukája, tudod, Angie és én megint együtt vagyunk és Rosenak kistestvére lesz. – neki pedig még egy unokatestvére. Alapvetően nem számolnék be az unokahúgomnak arról, hogy kivel is vagyok együtt – sosem tettem korábban – most azonban azért teszem meg, hogy útban a kicsi és ha más nem, Rose azt hiszem úgyis elő fog hozakodni vele előbb-utóbb. Meg amúgy sem titok a dolog.
- Ez lenne a nagy hír. – neki talán nem annyira, hiszen nem érinti teljesen közvetlenül, nekem viszont az és szívesen is osztom meg.
- Tényleg, Rose nem látogatott meg mostanában? – pillantok oldalra, ahogy az uszoda felé hajtok a városi forgalomban.

- Nah, ennek örülök. – semmi nem kötelező, szóval, ha úgy dönt majd, hogy nem tetszik neki, amit kitaláltam és ahová viszem, akkor nem megyünk be. Minden módosítható és semmi sem kötelező. Szeretném, ha jól érezné magát, ez volna a cél.
- Ez nagyon jól hangzik. Rajzolás, festés, szobrászat, vagy elmélet inkább, mint művészettörténet? Vagy építészet esetleg? Bár az talán csak részben művészet, ha nevezhetjük annak... – próbálok kicsit többet megtudni a terveiről, arról, hogy mégis a művészeten belül merre indulna, mihez lenne kedve, mit szeretne csinálni, tanulni, hallgatni, ilyenek.
- És itt Seattleben vagy esetleg máshol mennél egyetemre? – pillantok rá oldalvást vezetés közben úgy, hogy azért az utat is kellőképpen szemmel tudjam tartani.
Nagyon sok egyetem partner abban, hogy megfelelő módon tudja fogadni a mozgássérült hallgatókat, így azt sem tartom lehetetlennek vagy kizártnak, hogy Sadie végül másik városba – vagy államba – menjen tanulni, bár gondolom Sig ennek nem különösebben örülne, érthetően. Én sem lennék elragadtatva, ha Rose döntene a költözés mellett, pedig jövőre nála is terítékre kerül a hogyan és merre tovább. Túl hamar felnőttek a lányaink, ez biztos.
- Köszönjük. – egy bólintással és egy apró mosollyal fogadom a visszafogott, de kedves gratulációt.
- Megemlítsem neki, hogy ugorjon át valamikor? – igyekszem óvatosan feltenni a kérdést, mert nyilván a lányok maguk között is meg tudják beszélni, hogy mikor találkozzanak, már, ha akarnak. De ettől függetlenül, ha az unokahúgom szeretné, akkor tényleg szólok a lányomnak, hogy menjen át a nagybátyáékhoz valamikor.
Közben lassan megérkezünk a vízi parkhoz. A pakolóba kanyarodva leállítom a motort és a fejemmel bökök a bejárat felé.
- Hát ez lenne a meglepi program. Van kedved bemenni vagy menjünk el inkább valahová enni? – a vízben szabadon tud mozogni, de nem tudom, hogy akar-e vagy kedve van-e hozzá. Siget megkértem, hogy pakoljon neki össze mindent egy táskába, ami kellhet – fürdőruha, papucs, törölköző stb –, szóval itt van a kocsiban a felszerelés, és így abszolút rajta áll, hogy kipróbáljuk-e vagy sem. Ahogy szeretné. Döntsön bárhogyan is, úgy fogok tenni, mert erőltetni semmit sem szeretnék. Ez a nap érte van.


//bocsánat, hogy kiscsillió évet kellett rá várnod legközelebb már gyorsabb leszek, cserkészbecsszó //

Péntek este jött a telefon, hogy a szombat délelőtti baseball edzés elmarad a gyerkőcöknek, mert az edzőjük beteg és nincs, aki helyettesítse. Érthető, előfordul az ilyesmi, de egy hat évesnek már kissé keményebb dió megmagyarázni úgy, hogy ne kenődjön el a hír hallatán, hiába fogja fel, hogy sajnos az ilyesmi megtörténik. Nem is sikerült. Zach kedve mély zuhanásba fogott és amióta Connor szülei átköltöztek Tacomába, nem tudnak annyit találkozni, mint korábban, hogy mentőötletként bedobjam; átjöhet hozzánk a másik rosszcsont, ha elengedik.
B verzióként jobb híján a másik nagy kedvenc időtöltése ugrott be vigasztalásként, de mielőtt a gyereknek is tálaltam volna, előbb Ront kellett meggyőzzem róla, hogy jó ötlet a közös uszodalátogatás. Akkor is, ha másnap még esetleg el kell ugrani beszerezni a programhoz szükséges viseletet. A magam részéről a szekrény mélyéről sikerült feltúrni a bikinimet, amit utoljára tavaly nyáron láttam.
A kiskorú teljes bezsongással fogadta az ötletet és ennek köszönhetően nagyjából három perc alatt tűnt el a levertsége az elmaradt edzés miatt. Este lefektetéskor pedig extra ölelést kaptam, amiért másnap pancsolni megyünk.
(…)
Indulás előtt még felmarom az asztalon árválkodó muffinok egyikét. A reggeli már rég – úgy egy órája – megvolt és amíg Zachet az autó felé terelgetem, azt kérdezgetve, hogy biztosan elpakolta-e a fürdőnadrágját, lassan bemajszolni kezdem az elmart utóreggelit. Míg az egyik kezemet lefoglalja a benne tartott elemózsia, addig a másikkal felkapom a táskát, amibe a törölköző, papucs és minden egyéb szükséges holmi került, hogy azt is ki lehessen vinni a kocsihoz.
- Megvagyunk, úgyhogy indulhatunk lassan. – fordulok a kis csapat másik felnőtt tagja felé, jelezve, hogy befejeztük a szöszmötölést, ami kell, az mind megvan.
Az út zökkenőmentesen és főképp Zach lelkes csacsogásával telik, nagyjából azzal kapcsolatban, ami éppen az eszébe jut, odaérve a célállomásra pedig az öltözők irányába indulva egy rövid időre elválnak útjaink, a srácoké a folyosó egyik, míg a lányoké a másik végében van. A hetekkel ezelőtt történt sárcsuszamláskor beszerzett véraláfutás mostanra már teljesen eltűnt szerencsére. Ruha alatt nem mondhatni, hogy látszana, idővel egy fővel többen leszünk, ennek okán Zach sem tudja még a nagy hírt. Így fürdőruhában is maximum, mint egy jól lakott napközis, úgy festek pocaktájékon. Egyelőre ráérünk elmondani neki, amíg ténylegesen ki nem kezdek kerekedni. Hiszem most legalábbis.
- Gyere Ron, megmutatom merre kell menni. – csúsztatja a mancsát Zach a nagyobbéba rögtön azután, hogy a folyosón két külön irányba indultunk és nagyon is céltudatosan vonul be az öltözőbe. Hetente jár az ovival úszásra, így számára nagyon is ismerős terepen vagyunk.
- Itt be, aztán ott a padnál jobbra. A másik oldalon mindig az öreg bácsik szoktak lenni. – a mondat másik felénél nem csak a hangját halkítja le, de még a kezét is a szája elé teszi, de azért így is jól hallható a közölni kívánt.
Az öltözködéssel nem sokat vesződik, rutinosan túl van rajta és a szekrénybe szánt ruháit összehajtogatva pakolja be a zárható ajtó mögé, hogy aztán türelmetlenül várja a medencékhez való kivonulást.
Az újratalálkozás pillanatában azonban a lelkesedése egy szekundumra megváltozik, amíg megtorpan és előbb leplezetlen kíváncsisággal, majd egyre ráncolódó szemöldökkel veszi szemügyre a hasam.
- Jackie, reggeli után már nem lett volna szabad megenned azt a muffint. Így kövér leszel. – csóválja meg a fejét a kegyetlen igazság orromra kötése közben, amitől hirtelen köpni-nyelni sem tudok. Hát ezt most jól megkaptam..

A cuccaimat már előző este bedobtam a táskába, így kényelmesen az asztallapnak dőlve böngészem át a sporthíreket, amíg rájuk várakozom. Az uszoda gondolata a felvetés pillanatában sem hozott lázba és ez mostanra sem változott meg, de ha már beadtam a derekam a kitartó kérlelésre.. A benti fülledt pára, a klór eltéveszthetetlen szaga, a vízbe kerülő nedvek, a néha még ruhában sem szívesen látott fazonok elviselése, a folyamatos gyerekzsivaj elég távol állnak az ízlésemtől vagy a szórakozás általam ismert fogalmától. Egy kis ellentételezést bevasalok később cserébe. Az elkészülés jelzésére kapom fel a tekintetem a képernyőről és bólintok, elhalászom a másik táskát is, amiben a mi holmink van Zach-kel. A kifele haladás közben, pedig letörök lopok egy darabot a még meglévő muffinból, egy egésznek már nem akartam volna neki kezdeni és feltételezem rakott belőlük, akár az útra is, nem csaphat meg érte. Jogosan, bár lehet jobban jártam volna azzal, ha meghagyom neki egészében, mielőtt valahogyan visszatér a menüjébe a tejszínhab és az uborka kombinációja, aminek a gondolatától legszívesebben kifordulna a belem..
Odaérve, ha nem is orrfacsaróan, de felismerhetően megcsap a víztisztító szaga és fülembe is belekúszik a messziről érkező visszhang, ami felé a kölyök terel a belépő karperecek kifizetését, kiosztását követően. Az öltöző helyiségekbe már külön folytatjuk az utat és remélem közben nem valami csúcsidős intervallumban jöttünk.
- Megyek, megyek. – szófogadóan követem, úgysem ismerem a járást a létesítmény területén. Nem kellett szerencsére egyszer sem betennem a lábamat, amióta a városba költöztem. Egészen eddig a pillanatig, ami annyit jelent rábízom magam a kölyökre a mi-merre dologban. A rövid eligazításra megvilágosodottan bólintok, feltűnésmentes, magamban mondott hálával, mert nem lennék kíváncsi az öltöző vagy épp vetkőző öregekre.. Nagyon nem, ami azt illeti.
- Értettem az instrukciókat főnök. A miénk a másik részleg. – a kezét a belépésnél elengedem, ahogy magam elé terelem és szalutálás helyett csak a fejére nyomom rá a vettem jelzést a verbális kifejezést követően. A ruhákat Zach-hez képest ráérősebben vedlem le és az ő összehajtogatásához képest már-már trehányul hányom be a szekrénybe, a pólót csak feldobom az akasztóra, a többi meg ahogy befér. Nem dramatizálom túl. A még nem használt bermudáról is le kell tépnem a címkét, amit eddig nem tettem a bepakolásakor.
- Nyugalom, sietek. – érkezik a megjegyzés a foggal lecibálás közben, mert nagyon is érzékelem a minimális toporzékolását az izgalomtól. Innentől már egy perc se kell, hogy tovább haladjunk az általa várva várt medencékhez. A másik bejárat felől haladót kevésbé feltűnően, de szokásosan végighordozom rajta a tekintetemet és közelebb érve épp megkérdezném, hogy miféle elképzeléseik vannak a hova továbbról, amikor érzékelem a kölyök megállását, a száján, pedig valami olyan esik ki, amire a reakciót rohadtul nem tudom visszafogni. Teljesen semmiképp sem. A vállaim erősen megrezzennek a röhögési ingertől, ahogy az nekiütközik a szájpadlásomnak és torokot köszörülve fordítom másik irányba a fejemet, hogy némi kontrollt kaparjak össze a másodperc töredéke alatt. Kell egy mély levegő, nagyon-nagyon kell, hogy visszatérve a nem kis ívet kapóra ne legyen túl látványos mennyire értékelem a jelenet humorfaktorát.
A próbálkozással azonban kudarcot vallok Jacks lefagyott tekintetét látva. Nem bírom ki, visszafogottabban, mint ahogyan kikívánkozna, de elnevetem magam és gratulációm jeléül megpaskolom Zach vállát. Ezért jár a csoki vagy amit csak szeretne, megérdemli, mégha ezért tarkón is leszek vágva.
- Ez nagy volt.. - sajnálom, de ahhoz nincs kapacitásom, hogy a komikum alanyává váló pártjára álljak akárcsak a legkisebb mértékben is a jelenlegi helyzetben. Kell még pár másodperc. Ha nem érkezik további rákontrázás az iméntire, akkor csak pár..

Eszemben sincs szóvá tenni vagy jelezni felé akármilyen módon is a muffinlopással kapcsolatos érzéseimet, de ha egészen őszinte vagyok magammal, akkor be kell lássam, van némi önzőség bennem a dolgot illetően. Volt még az asztalon belőle, elvehette volna és a tudatos eszemmel tisztában vagyok azzal, hogy a letört kis darab semmiség, mi több, ha elkérte volna, akkor simán átadtam volna akár az egészet is. ..ha épp nem lenne bennem egy másik emberi lény és akinek köszönhetően most minden miniatürizált kis hormonszörnyecske méltatlankodva háborog az eset kapcsán. Lenyelem a dolgot a sütiadag következőleg betolt mennyiségével együtt, amíg az autóba fészkelődök. ..de a biztonság kedvéért a maradékot inkább gyors eltüntetéssel pusztítom. Útközben viszont határozottan rám tör a vágy az ecetes uborka és a tejszínhab kettőse iránt, amiről csakis azért vagyok kénytelen lemondani – pontosabban halasztani –, mert kizárólag otthon vetemedek rá és mire hazaérünk, az még jó sok órányira van.
Zach lelkesen mutatja az utat a már ismerős terepen, kifejezetten élvezi, hogy itt ő mozog otthonosan és hatalmas izgatottsággal osztja meg a bennfentes információkat az átöltözés előtt miközben rendkívül büszkén vigyorogja körbe a saját kis üstökét, amikor főnöknek lesz nevezve, annyira, hogy még ki is húzza magát öltözködés közben. A gyors ruhacsere után aztán inkább csak türelmetlenül áll egyik majd a másik lábára és felcsillan a tekintete a megnyugtatást hallva. Nehéz megállnia, hogy ne sprintelve kevergőzzön ki az öltözőből a medencék felé tartva. Tényleg minden gondolata a pancsoláson jár meg azon, hogy hárman vannak most itt, egészen addig amíg szokatlan látványként nem könyveli el a szeme elé táruló alakváltozásomat.
Annyira meglep az őszinte és nem várt kifejezetten földhöz vágó megjegyzése a mini embernek, hogy kell némi szünet, amíg meg tudok újra szólalni. ..mindeközben úgy, hogy a teljes műsornak rendkívül elszórakoztatott tagja is akad. Miután sikerül valamelyest magamhoz térnem, előbb a szemréseim szűkülnek egészen beszédesen összébb, míg Zach nem nagyon érti mire is kapta a vállon veregetést és úgy általában az egészében kialakult szituációt. A másik nagykorú pedig elkönyvelheti; ezért még számolunk később.
- Mi volt nagy? – ráncol ismét szemöldököt a helyzet kiváltója és hol az egyikünkre, hol pedig a másikunkra esik a pillantása várakozón, a legőszintébb értetlenkedéssel a szemeiben.
- Ron majd mindjárt megmagyarázza. – a tekintetem a szóban forgóra esik közben és igazítok egyet a kezemben tartott törölköző mennyiségen. A helyzetet pedig nem igazán áll szándékomban megoldani, legalábbis nem egyelőre.
- Csúnyát mondtam? – fordul vissza felém a kiskorú még mindig zavartsággal a vonásain, mert azt érzékeli, hogy a humor csak az egyikünket érte el.
Némi szusszanással, ami inkább Ronnak, semmint a gyereknek szól, fordulok Zach felé, hogy részben megnyugtassam.
- Nem, de nem is volt túl kedves. Tudod, nem nagyon illik lekövérezni valakit. – kezdek bele a magyarázatba, de a kis legény megelőz és nem hagyja folytatni, amibe belekezdtem.
- De te nem is vagy kövér, csak az leszel, ha sokat eszel. A pocakod már például nagyobb is lett. – mutat a kiemelt tájékra, mint egy a maga módján bizonyítékra az állításához. A helyzet ezzel nem lesz fényesebb, de az egyértelmű, hogy tovább nem nagyon várhatunk a beavatásával, úgy tűnik a gyerek számára már most igencsak kerekedni látszom. Pff..
- Igen, valóban nagyobb lett, de nem a muffinoknak köszönhetően. Viszont mielőtt ezt megbeszéljük, szerintem üljünk le, oké?! – Zach továbbra sem érti, ez most is látszik rajta, de elfogadja a dolgot és faggatózás helyett elindul néhány szabad napozóágy formájú heverő felé az egyik medence mellett.
- Örülök különben, hogy ilyen jól szórakozol.. – rázom meg a fejem egy apróbb mosollyal az ajkaim szegletében, immáron a felnőttnek címezve a mondandóm és mellé is sorolva a gyerkőc mögött. Nyilván belátom, hogy megvan a maga humorfaktora az iménti jelenetnek, de az alanyának lenni már sokkal kevésbé szórakoztató, mint a szemlélőjének. Úgy meg főleg nem, hogy egyelőre halvány gőzöm sincs, mi a fészkest fogok a kiskorúnak mondani mindjárt. ..és adja az ég, hogy kérdései közben ne legyenek.

A pillanat nem kis mértékben tartalmaz humort, ahogy sajátos módján értelmezi az eddig vele még meg nem osztott okát a kijjebb türemkedő hasnak és nem kis erőfeszítésembe telik a nevetés kitörését elfojtani. Egészében azonban nem fogom magam vissza, egyáltalán nem érzem, hogy kellene, elvégre nagyon találó volt a tanács annak dacára komoly témát érint. A szúrós tekintet láttán nem tűntetem el a jó kedélyemet, a vonásaim egy részét megőrzik és első ízben egy kisebb szemöldök megdobással küldöm vissza a nekem címzett, ki nem mondott üzenetet. Ne mondja nem volt vicces a gyerek megszólalása..
A kérdés megválaszolását tervezem, amikor célirányosan rám hárítja Jacks és végső soron a beszélgetésük tovább generálja magát anélkül be kelljen szállnom a magyarázattal. Nemlegesen dörgölöm meg Zach vállát és nagyon jól érzékelem a kifújt sóhajt, amivel olyatén nem tudok mit kezdeni, hogy nyilvánvalóan másként látjuk, kezeljük a helyzetet. Ő láthatóan sokkal több komolysággal, amit csak bizonyos mértékig értek meg.
- Másról van szó. – egyszer megingatom a fejemet, a kifejtés folytatását szinte egyből kézbe veszi a szusszanó fél és még tőle is hamar átveszi a szót a kölyök némi helyesbítéssel az állításra vonatkozóan. Ha ők ketten nem estek volna neki akkora hévvel a dolog lerendezésének, könnyen ráhagytam volna az esetet a derék alatt rohangálóra. ..mert rá lehetett volna egy kapott is, meg nem is reflektálással vagy tereléssel, de egészen más végkifejlet felé kezdenek kanyarodni a szálak és a tudomásul vételéhez igényleg egy nagyobb levegővételt.
- Nincs baj. Vadászd le azt a három napozóágyat a jobb szélen. – a válla felett előre nyúlva adok iránymutatást a részére és remélem nem rohan ismét oda meg vissza az értetlenségi skálán. A visszakérdezése alapján feltételezem azon a ponton akadt el, hogy akaratlanul rosszat mondott-e, esetleg megbántotta-e a megállapítás, ide úton muffinozó alanyát. A fejének hátulsó felét finoman meglököm buzdításképpen, mielőtt visszaemelném a tekintetem Jackie-re.
- Az egy nagyon találó megjegyzés volt. – rövid időre a derekára csúsztatom a tenyerem, noszogató engeszteléssel, mert a képemre ha ugyanaz a vigyor nem is, de egy szelídebb féloldalas odaeszi magát. - ..akkor is, ha más áll a háttérben. Összekötötte a dolgokat ahogy szerinte értelmük van. – megvonom a vállamat, mert nem érzem akkora súlyúnak a problémát, mint ahányszor és ahogy szemmel vert, valamint hogy csak most és egy ilyen kicsi mosoly költözött oda a szájának sarkába. Gyerekszáj. Az unokaöcsémtől kapott már durvábbakat is a kíváncsiságának kielégítésére, kaptam én is, úgy, hogy a szőr is felállt a hátamon olykor, de a külső szereplő esetleges szórakozását sehova nem róttam fel. Miért? Volt humor a momentumban, a pofámon is biztosan..
- Biztosan itt és most akarod egyébként beavatni? – a hangomból kihallható, hogy én nem tenném, ha mód van rá. Hazaérve jobb ötletnek találom, de nem fogok ágálni ellene, ha mindenképp most látja idejét; rábízom.

A magam részéről kíváncsian hallgatnám meg azt a bizonyos magyarázatot, de Zach úgy tűnik türelmetlenebb, semmint, hogy kivárja a kérdésére kijárót. Részben ugyan megnyugszik azzal kapcsolatban, hogy nem követett el semmi rosszat és főként nem is mondott, de az értetlensége megmarad, ami leginkább annak szól, hogy a kialakult helyzet számára igen furcsa.
- Oké. – bólogat a fiatalkorú és a kapott utasítással és előrerohan, annak ellenére, hogy már megbeszéltük;
- Zach ne szaladj.. – ismétlem el, de nagyjából nem sokat ér, mert mire megállna, addigra nagyjából majdnem eléri azt a bizonyos három napozóágyat, amit, mint szerzett kincset, úgy véd, az esetleges arra tévedő többi uszodahasználótól.
A derekamat átfogó érintést nem veszem rossz néven, a megjegyzést azonban reflektálás nélkül hagyom. Nem tagadom, hogy találó volt a kiskorú részéről és azt sem, hogy a számára logikus módon következtette ki a dolgokat, de ettől még mindig nem találom annyira viccesnek az egész helyzetet és talán nem is annyira azért, mert az élcelődés tárgya én lettem. Sokkal inkább az a gond, hogy naivan azt hittem, bőven lesz még időnk előhozakodni az egésszel és megmagyarázni, ehhez képest pedig nagyon nincs. Az meg eszembe sem jut, hogy elüthettük volna akár témát.
- Te nem. – nem visszakérdezésnek szánom, hanem sokkal inkább a szavaiból kivett ténymegállapításnak. Így még könnyebb az egész, köszi... ..és ismételten ráemelem a szempáromat. Ha egészen őszinte akarok lenni; gőzöm sincs, hogy a hirtelen, szituáció adta alkalom a jobb vagy inkább a direkt módon előhozakodás otthon. Ha lehetne, akkor mindkettőt megúsznám, de ez nem opció.
- Fogalmam sincs igazából. Bíztam benne, hogy lesz még pár hét addig, amíg észreveszi és bár tudom, hogy sem az idő, sem a helyszín nem a legtökéletesebb, de ha lehet, akkor inkább túlesnék egy részén most. Ha jól sejtem akkor úgysem ússzuk meg egyetlen beszélgetéssel. – annak idején, amikor Connor húga útban volt, valahogy teljesen kimaradtam a meginterjúvoltak köréből a gyerek által – hála az égnek –, de azt pl egyáltalán nem tudom, hogy mondjuk a nagybátya mentesült-e kérdez-felelek alól vagy sem.
- Gyertek máááár... – türelmetlenkedik Zach a háromból az egyik pihenő alkalmatosságot befoglalva, ugyanolyan kérdő ábrázattal, mint ami eddig is ott ült az arcán nagyjából azóta, hogy részemről nem fogadta ováció a megrovását a túlevéssel kapcsolatban.
Ahogy odaérünk előbb az egyikünkre majd a másikunkra pillog. Bakker, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Leteszem magam a gyerkőccel szemben és azt is megvárom, hogy Ron is hasonlóan tegyen, már amennyiben nincs ellenére az, hogy nem várunk a témával hazáig. Bár most, ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy az lett volna a jobb ötlet.
- Bocsánat, hogy azt mondtam, kövér leszel. – lógatja Zach az orrát, miközben maga elé bámulva mormogja el a szavakat, nekem meg jól összeszorul ettől a szívem. Nem is kell több ahhoz, hogy inkább átüljek mellé és magamhoz is öleljem.
- Nincs semmi baj, nem haragszom, csak nem arról van szó, hogy meghíztam, hanem kisbabát várok. – hát ez könnyebben ment, mint gondoltam. Illetve csak egy másodpercig tűnik úgy. Zach arcán az értetlenségből sokkal inkább csodálkozás lesz és némi döbbenet is, ahogy kibontakozik az ölelésből.
- ..de honnan várod? – upsz. Míg a gyerek lázasan próbálja összetenni a hallottakat, addig nekem eszembe sem jutott, hogy még ezt is jobban körüljárjuk.
- Mármint úgy értem, hogy a pocimban egy kisbaba van.
- Hogy került oda? – zsigerből jön a gyerek újabb kérdése még inkább kikerekedett szemekkel. A válasz előtt azonban Ronra emelem a tekintetem, nem titkolt segítségkéréssel az íriszeimben; ne most erre mégis mit kellene válaszolni?

Megingatom a fejemet, mert egy percig sem fogom tagadni, hogy vele ellentétben nem most akarnám elmagyarázni a kialakult helyzetet a gyereknek és ennek nem az az oka egyszerűen nincs kedvem. A sok közül az egyik az, hogy ez nem ugyanolyan, mintha az unokaöcsémnek kellene elmagyarázni.. A kérdésemre adott kifejtést figyelmesen hallgatom, csak egyszer emelem le róla a tekintetemet, ellenőrizve egyben van-e még Zach és egyébként is merre.
- Az a baj nem igazán te választod meg melyik részén esnél túl. Ezt jobb szeretném máskor, hogy legalább előkotorjak valamit a netről, ahol gyereknek adagolható formában van leírva hogyan lesz a baba, mert ha valami, ez ziher előkerül... – néhány verzióját már hallottam, de elég hajmeresztő részletekben érkezett a kölyöktől és biztos vagyok benne nem akként magyarázta el neki a húgom, amikor esedékessé vált náluk a téma felhozása. Az elnyűtt szólongatásra csak némán intek, jelzem; megyünk, ne aggódjon.
- Ha mindenképp most szeretnéd egyébként rendben, de nem biztos tudok az ilyen kérdésekre neki való választ adni. Nem tudom te hogy vagy vele. – rádobom a szóban forgóra a nálam lévő törülközőt, hogy lekösse magát addig is annak lehámozásával magáról és halkabban be tudjam fejezni a megkezdett mondatot helyfoglalás előtt. A leülést és a frottír levételét megelőzően még a fejébe dörzsölöm az anyagot.
- Arról volt szó ne rohanj, nem? – nem történt baleset, úgyhogy kapásból kivédem az ezzel való érvelést azzal, hogy a jól működő emlékező képességét helyezem reflektorfénybe, amíg csatlakozom Jacks mellé a bevédett nyugágyra. Értelmesnek tartom annyira, hogy magától is rájöjjön nem viccből hangzik el és legközelebb ne feledkezzen meg róla. Az ideiglenesen a kobakjára helyezett szárítkozót visszaveszem magamhoz, ha addigra nem bújt ki belőle és a seggem alá rakom, azért ez a műanyag megoldás nem a legkényelmesebb.
A bocsánatkérés nem nekem szól, úgyhogy ebben a körben megfigyelőként asszisztálok és igyekszem csak nagyon szolidan megmosolyogni az udvariasságának tényét, meg, hogy ennyitől már bűntudata van. Bezzeg a másik azonos korú.. A szemöldököm viszont alig láthatóan megemelkedik a vallomás könnyen kimondott pontjánál. Nem szórakozik Jacks vagy odázza a szembesítést.. A kérdést, pedig már szinte vártam. Hogy került oda? Hát elég könnyen.. A segélykérőnek kis biccentéssel adom a tudtára, hogy vettem, én voltam, én mondom. Fair enough.
Előrébb dőlök, hogy a jelentősebb magasságkülönbségeken valamennyit csökkentsek, rátámaszkodom a térdemre és erősen koncentrálok miket vakerált össze Connor, amikor nekem mesélt.
- Mivel elég fiatal vagy sok mindent kell még tanulnod. – ezen a ponton muszáj vagyok egy mélyebb levegőt venni, mert nettó faszságot nem fogok mondani, hogy a gólya intézkedett és rémlik valami magos idiótaság, de magamat sem fogom behányatni.. - Például a felnőttek szoktak szerelmeskedni. - ..annyira. - Ha jóval idősebb leszel te is fogsz egy lánnyal, ha tetszik neked, szereted és amikor közösen úgy döntötök szeretnétek családot alapítani, növelni a meglévőt, akkor kisbabátok lesz, aki kilenc hónapig fog növekedni az anya hasában. Pontosabban az azon belül található méhében, ez a jó megnevezés. – a szépítést muszájnak érzem, bőven jó neki ebben a verzióban és remélem ezek után nem arra fog visszacsatolni továbbra is hogyan került oda.. A szexuális felvilágosítást fingom sincs hogyan lehet szépen elmondani, virágnyelves módszerrel. Ezt is noha egyben, folyamatosan mondtam el, de közel sem volt olyan egyszerű fejben összetenni.

Ha lenne még rá idő vagy lehetőség, akkor válaszolnék az elhangzottakra, hozzátéve a nagy egészhez a gondolataimat, de mire az utolsó mondat végére ér, beérjük a kiskorút, akinek a kedvéért vagy pontosabban inkább azért, hogy ne hallja meg, halkabban jött a befejezés. Azt hiszem jobb lett volna talán, ha előbb magunk között beszéljük meg, a hogyant és főleg a mikort az egésszel kapcsolatban, de valahogy eszembe sem jutott felhozni. Hiába tudtam, hogy egyszer valamikor muszáj lesz beszélni a jelenlegi helyzetről Zachel is és esetében egyáltalán nem lesz elég annyi, hogy még egy fővel többen leszünk előbb-utóbb.
Amíg a törölköző alatt lévő igyekszik azt lefejteni magáról, a tenyeremet ösztönösen csúsztatom a másik nagykorúéba a leülést követően. Megbeszélni a korábbiakat már nem maradt időnk és nem szándékosan terveztem azt, hogy így legyen bármi abból is, ami most történik meg történni is fog.
- De igen... – vallja be a megkérdezett töredelmesen, amint a törölköző már nem takarja a kobakját és a bocsánatkérésbe beleveszi ezt is, na meg az alig két perce elhangzott megjegyzését is. Ennek okán csúsztatom ki az ujjaimat a mellettem ülő fogásából és helyezkedek át Zach mellé, amíg átölelem. Tényleg fogalmam sem volt, mégis miként kellene, lehetne felvezetni neki a dolgokat, ehhez képest pedig szinte azonnal kicsúszik a kész tény a maga lényegre törő dióhéj valójában. A folytatás azonban már egy egészen más eset, mert amilyen könnyen jött a felvezetésnek szánt fejesugrás, pont annyira akadok el abban, hogy innen mégis miként kellene tovább haladni és megfelelő választ adni az azonnal érkező kérdésre.
...de aztán rájövök, ha most a beszélő mellett ücsörögnék, esélyesen finoman oldalba bökném a könyökömmel. Még, hogy a netről kotort volna elő valamit. Pff. Tök jól összefogalmazta, érthetően, világosan és egyszerűen. Hiába, nagyobb gyakorlata van abban, mit és, hogyan lehet egy gyereknek tálalni, mindegy milyen témában, mint nekem.
Zach pedig úgy hallgatja eleinte, mintha valami nagy titkot bíznának rá, aztán az izgatottság átcsap újabb csodálkozásba, itt-ott szemöldök ráncolásba, majd a hallottak végéhez közeledve az apró szempár már inkább rám szegeződik, nagy figyelemmel telve az említett részre. Egy kicsit még csendben marad, de láthatóan nem fogja elhúzni, csak idő kell neki, amíg összeszedi a kérdéseit, meg egyáltalán feldolgozza az információkat.
- Én is fogok? – majdhogynem tányérméretűre nyílnak a szemei, amiket visszavezet a szemben ülőre a visszakérdezés közben, amiben a megerősítést várja az előbb elhangzottakra.
- ..és fog tetszeni? – érdeklődik tovább, még mindig ugyanazt feszegetve, főleg azután, hogy szóba került, ha nagyobb lesz – sokkal nagyobb –, ő is fogja csinálni azt, amit a nagyok. Jelentsen ez számára most bármit is.
- ..és akkor ti is szerelmesed.. szere.. szeresme-sedkedettetek és így lett ott egy baba a hasadban? Meg a méhecske? – a kérdést rendkívül komoly ábrázattal teszi fel, ahogy az adott területre mutat, miközben visszavezeti a tekintetét rám és nagyon nehéz megállni, hogy csak egy szelídebb mosolyra húzódjanak az ajkaim. Nem azért, mert eltévesztette a számára még ismeretlen fogalmakat, hanem, mert annyira édesen és nagyon koncentrálva adja elő őket.
- Igen, mi is szerelmeskedtünk.. – az összes közül tényleg ez a lehető legjobb szó, amit használni lehet jelen helyzetben, de kimondani elég fura, mit ne mondjak… - ..és így került a baba a méhembe, ahol nőni tud a hasamon belül, amíg meg nem születik. – újat az eddig elhangzottakhoz képest nem mondok, az meg gondolom hamarosan ki fog derülni, hogy valamivel világosabb lett-e a dolog a kiskorúnak.
- Mikor fog megszületni? – ezzel a kérdéssel már nem várt, szinte azonnal felteszi.
- Még nagyon sokára, addigra már iskolás leszel. – igaz éppen hogy, de ez most nem számít. Így talán érthetőbb és beláthatóbb, mintha számosítva mondanék heteket vagy hónapokat, amiket gyerekként nagyon nehéz emlékeim szerint átlátni.
- Oh… de miért kell neki olyan sok idő megnőni? – nagyra nyílt szemekkel kérdez újra szinte azonnal.
- Mert nem csak növekszik, hanem fejlődik is. Most éppen például a hallása és ezekhez sok idő kell. – meg állítólag már mozog is, de erről nem tudok nyilatkozni, mert nem érzem még. ..és hát amúgy se olyan infó ez, amit Zachnek most kellene megtudnia.
- Akkor hallja, amit mondok neki?
- Hát nemsokára fogja, de csak annyira, mint te is, amikor a víz alatt vagy. – valószínűleg nem ez a legpontosabb hasonlat, de úgy hiszem jelenleg megteszi, mert Zach megérti.
- ..és, hogy hívják? Meg mi neki a másik neve? Az, amelyik nekem a Welsh, neked a Collins és neked a Harper. – faggatózik tovább a legkisebb, közben végig mutogatva a felsorolás alatt, éppen kire vonatkozik az adott vezetéknév. A válaszadás lehetőségét átadom a másik felnőttnek a beszélgetésben, már ha szeretné magához ragadni. Egyelőre még az is kérdéses, hogy fiú lesz-e vagy lány, az pedig egy másik nagy kérdés, amit Zach elkezdett feszegetni, ugyanis ez sem került még szóba.

Az odaadott kezet megragadom és kényelmesen megtámasztom mindkettőnkét a combján, az összeborzolt fejéről ezután marom el a törülközőmet. A figyelmeztetés nyomán elhangzó bocsánatkéréséhez csak röviden fűzöm hozzá, hogy csak arra ügyeljen legközelebb is tartsa észben az óvva intést. Több szót nem fordítok rá, gyerekből van, azért nem kell ennyire mintapéldánynak lennie vagy katonásan vennie ezeket.
Az átülés és a szóba került téma miatt előrébb helyezkedem a széken, a kezeimet lazán összekulcsolom támaszkodás közben. Egy szusszanásnyi időt megengedek magamnak, hogy végigpörgessem fejben mégis hogyan lenne érdemes megfogalmazni a választ anélkül olyan további részletekre világítanék rá, amik esetleg még nem jutottak Zach eszébe. A kérdéseinek kisebb hadával is épp elég lesz most szembe néznünk, amikre egyébként sem adhatunk valóságszagú választ. Teljesen legalábbis nem kéne, úgyhogy mind a szavakat, mind a körítést valahogy igyekszem gyerekfejhez igazítani és a végén erősen reménykedek benne nem fog leizzasztani újabb dolgokba fejest ugrani. Az arcára kiülő komolyságnak, pedig nem tudom örüljek vagy elkezdjem már gondolatban a síromat ásni a hallgatása alatt.. A két rövidebb, kérdő reflektálására szóbeli reagálás helyett csak egy-egy bólintást intézek, valamint néma Igen.-eket. Utóbbira valamivel nagyobbat az előzőhöz képest. Most minek tagadjam..
A méhecskére konszolidáltan köszörülöm meg a torkom, elég röviden ahhoz ne legyen feltűnő a számára és elég hamar, hogy gyökerestül tépjem ki az ingert. Pihenésképpen meghagyom Jacks-nek a felvilágosítás lehetőségét, ha már Zach tekintete rátévedt ezen a ponton. Némi megkönnyebbülést tapasztalok, ahogy távolodunk a témakör forróbb részétől és visszaegyenesedek ültömben, az egyik lábamat, pedig magam alá húzom, figyelve közben a beszélgetés miként szövődik tovább. Arról például nekem sem igazán volt fogalmam most fejlődnek ki a hallószervek.. Élénkebben csak a végén nézek rájuk, előbb a mutogatóra, majd a másik érintetten hagyom egy bő másodpercig a szembogaraimat.
- Nem tudjuk, erről még nem beszéltünk. – hol egyikükre, hol másikukra nézek amíg beszélek. Ez az egész állapot még mindig nagyon szokatlannak hat és a feltett kérdések után kicsit zavartnak érzem magam. - A neme sem tisztázott. – ..hogy a másik neve pedig mi lesz.. Jah, ezt még sorra kell vennünk. Vagyis ezt is. A keresztnév igazán ráér, az én véleményem szerint nagyon is tekintve mennyi idő van hátra a születéséig, de lévén ez nem került terítékre közöttünk fogalmam sincs Jacks-nek megfordult-e már a fejében és csak nem említette még. Az arcélemhez nyúlok gyors, rövid vakaródzás erejéig.
- Van még valami, amit tudni szeretnél? – az imént nem segítettem valami sokat a kölyöknek és nem tudom mik vannak még a fejében, de sikerült pont egy olyanba belekérdeznie, amivel eddig nem foglalkoztunk.. El se akarom képzelni mi jöhet még hasonlóan és érhet nem kissé felkészületlenül, ami azt illeti, szóval ha lehet, megpróbálnám minél előbb másfelé terelni az érdeklődését. Vagy hagyni, hogy másfelé terelődjön.

Zach megígéri, hogy fogja bizony és bár most láthatóan nagyon is komolyan gondolja, meglátjuk mennyire sikerül be is tartania a későbbiekben. Gyerek még és a határok feszegetése teljesen belefér az ő korában meg még jó sokáig.
Úgy tűnik megelégszik a kérdéscsokra elején kapott minimalizált válaszokkal, mert könnyedén gördül tovább, hogy szórja a többit, mintha kifogyhatatlan mennyiséggel rendelkezne.
Mesélek és válaszolok, amire és ahogyan tudok meg ahogy sikerül és úgy látszik, hogy első körben a kis korúban se nagyon merül fel, hogy bizonyos részleteket jobban nyúzzon. Hála az égnek. Ami a fejlődést illeti, azt nem mondanám, hogy naponta rajta lógok a témán és időm nagy részében azt kutatnám épp hol tartok – vagy inkább a bennem fejlődő –, de hetente azért elolvasom mi következik, legalább nagyjából képben legyek azzal, ami a saját testemben zajlik.
A név kérdéséhez kanyarodva viszont elhallgatok és a pillantást valószínűleg ugyanolyan élénken viszonozom, mint amilyen módon kapom. Ha jobban meggondolom arról sem ejtettünk szót, egyáltalán preferálja-e egyikünk vagy másikunk egyik vagy másik nemet, a neve kiválasztásának pedig még csak a halvány közelében sem jártunk. A kiskorú kérdései pedig, bár jogosak, valahogy elfog az érzés, hogy egy hatéves is előrébb gondolkodik a maga módján az egész kérdést tekintve, mint mi. Lövésem sincs arról, hogy egyáltalán a nevére akarja-e majd venni a sötétkék íriszek tulajdonosa a kicsit vagy nem vagy egyáltalán miként vélekedik a kérdésről. ..vagy, hogy rákérdezhetek-e később és nem kellene már most tök evidensnek vennem a dolgot.. ..és érzésem szerint ez még igencsak a felszíne annak, ami majd ránk fog várni ez elkövetkezendő néhány hónap alatt a felmerülő kérdéseket tekintve.
- Mi az a nem? – ráncol megint szemöldököt Zach, a tekintetét az iménti válaszadóra függesztve, mert láthatóan nem tudja összetenni, ez mégis mit takar és csak akkor folytatja, amikor választ kapott arra, amit tudni akart.
- ..és nem lehetne, hogy inkább kisautó legyen? – oké, ezen a ponton az én szemöldökeim is feljebb szaladnak, de szinte azonnal egy elfojtani kívánt somolygás is kíséri a reakciót. Lassan rázom meg a fejem a válasz mellé társítva.
- Attól tartok, hogy nem. – ez a lehetőség – vagy inkább annak a hiánya – azonban nem mondhatni, hogy nagy elégedettséggel töltené el Zachet, pláne, hogy hozzátesz egy egyértelműen kivehető kár felhangzásba bocsátott sóhajt.
Később azonban már csak az üstökét rázza meg azzal, hogy egyelőre nincs több kérdése.
- ..de azért majd még szabad kérdeznem? – mondom, hogy előrébb gondolkozik.
- Persze, hogy szabad. – nyugtatom meg a válla megdörzsölése közben és egy szélesebb mosollyal az ajkaimon, hogy megnyugtassam, amit hamarosan tükörmásként kapok vissza a részéről.
- Akkor most már bemehetünk a medencébe? – szélesedik ki az örömgörbe a szája szegletében, amire a részemről egy határozott bólintást kap.
- Kezdhetünk a meleg vizessel? – faggatózik tovább, erre azonban a másik felnőtt tud választ adni, lévén, hogy nekem nem jelenleg nem igazán a legjobb ötlet, meg nem is szabad abba menni.

A gondolat megszokásáig sem jutottam el teljesen, amit néha inkább úgy érzékelek a felfogása és a megszokása között megáll, nagyjából félúton. Tudom, mindazzal együtt milyen döntést hoztam. Látom és érzem a testén – is – végbemenő változásokat, ha épp nem ejt róla külön szót, mint például arról, hogy most sem lehet majd huzamosabb ideig a melegebb vízű medencékben.
Valahol ez még mindig a frászt hozza rám, az agytekervényeim egészen mások kattognak, mint a nevek, hiába jogos a kérdés és az én fülemben is óhatatlanul elülteti a bogarat, hogy a kölyök előrébb gondolkodik nálunk. Jacks hasonszőrű tekintetéből ezt veszem le, ami olyan szempontból megkönnyebbülést ad ő sincs másként vele, nem futott át az agyán a téma.
A borostám gyors sercegtetése egész jó levezetőnek bizonyul egy mély lélegzetvétel helyett.
- Nem, mint férfi és nő. – végre egy könnyebb kört indított el és még azelőtt felmerül bennem a pontosítás, hogy szóra nyitná a száját. – Idősebbeknél így mondják, fiataloknál fiú és lány. – a keveredés megelőzése miatt, illetve talán a saját példáját is össze tudja állítani fejben. Feltételezem hallotta már és nem csak egyszer, hogy beazonosítsa miről van szó alapjaiban. A felvetés éles váltás az eddigiekhez képest, átvariálja az ábrázatomat és kivált egy kisebb, hihetetlenkedésről árulkodó, de kedélyes fújtatást is.
- Azt az áruházban lehet venni. – ..nem szülni. A magamban hozzátett válasz után újabb súlyként szakad le a vállamról, hogy arra nem kérdezett most rá mi a menete a szülésnek. Érdekes és meredek lett volna az egyszerűsége ellenőre lefordítani úgy, hogy ő is megértse, de közben ne adjuk alá a lovat további kérdések feltételére. A gyereknyelvre fordítás szívás, ha helyben kell megtenni..
A lábammal egyszerűen csak megbököm a bokáját a károgásra. Szégyentelen fajta ez is, a jelenlegi reakciója mindenképpen, de nehezen tudnám hibáztatni érte. Nem, mintha régebben egy bizonyos ponton ne fogant volna meg részemről is hasonló, csak ennél jóval intenzívebb válasz.. Marad a finom jelzés, mielőtt afelől érdeklődnék van-e még valami, ami felmerült benne vagy befejezte végre a kivégzésünket. Bólintással kísérem Jacks válaszát és azért reménykedem nem a közel jövőre korlátozódik a még ideje, hanem később, amikor jobban tudunk fordítani neki.
- Kezdhetünk, persze. – számomra teljesen mindegy, úgyis azért jöttünk ő ne csüggedjen. Abszolút nem járok úszni, nem teszek nagy különbséget egyik vagy másik között. Másokkal ellentétben, aminek apropóján;
- Itt maradsz? – az interjúztatás után állok csak fel a helyemről, még azelőtt áthajolva egy rövid csókra, néma Oké.-ra és ha a kölyöknek erre ismételten felocsúdása következik, a már megszokott módon ragadom meg a fejét az elfordítás célzatával. Akkor ne nézzen ide.. A hátának megpaskolásával jelzem majd, hogy mutassa az utat. Ez az ő terepe.