Főbejárat (református templom)

Ebben a hónapban a környéken lévő egyházközségek közül a miénken a sor, hogy a heti rendszerességgel megszervezett – és minden alkalommal máshol megtartott – ételosztást a rászorulóknak megtartsuk. És én majdnem elkések az egész eseményről, mert reggel akadt némi problémám az egyik üvegtálammal. Pontosabban csak volt üvegtál, mára már ripityára tört üvegszilánk és -darab halom, amivel olyan alaposan sikerült elvágnom a kezemet, hogy öröm volt nézni. Kis híján sikerült elvérezni! Vagy valami ahhoz hasonló.
Konyharuhába csavart kézzel ücsörögtem a csempézett padlón egy darabig, cigivel a számban – tiszta haszon, hogy összehúzza az ereket a dohányzás, így az elvérzést megelőzendő, gondoltam, teszek valamit az egészségemért (haha), na meg persze azért, hogy túllendüljek a történteken – azon morfondírozva vajon Mrs Perkins vagy Mrs Pavlov üvegtálját sikerült-e eltörnöm?! Áldott jó asszonyok, úgy etetnek, mintha kötelező lenne, mert egyik sem hiszi el, hogy képes vagyok ellátni magam. Ha főzni nem is tudok, de remekül megy a félkész ételek melegítése és az asztali áldás sem marad el soha.
Sebtapaszt sajnos nem tartok itthon – mindig elfelejtek venni – így a ronggyal a kezemen indulok el végül a lakásomból, fekete farmerben és pulcsiban – igen, én is hordok civil ruhát, mint bármi más, nem a ruha teszi az embert –, ma amúgy sem konkrétan Shepherd atyaként leszek jelen, hanem önkéntesként, mint bárki más. Főleg, mert ezt az egész ételosztást nem én koordinálom, hanem Moroue atya.
- Hát magával meg mi történt atyám? – Mrs Elroy lép oda hozzám, amint a templom elé érek. Még nem megyek be – amúgy is idekint leszünk az ideiglenesen felállított asztalok mögött a templom előtt – és egyébként is dohányzom épp.
- Igazán semmiség, eltörtem… egy tálat és megvágott. – komolyan ki kell derítenem, hogy kié is volt az elpusztított üveg, mert még be is kell vallanom és bocsánatot kérni ügyetlenségemért.
- Jaj, maga szent ember, hát mutassa. Van nálam sebtapasz, tudja Chris miatt mindig muszáj, amennyi baleset azzal a gyerekkel történik. Na adja csak a kezét, majd én gondoskodom róla. – kedves asszony, a fia hittanra jár hozzám és természetesen semmi esélyem, hogy ellenkezzek, így megadóan nyújtom oda a mancsom vizsgálatra és beragasztásra.
- De tényleg nem nagy dolog ám. – erőtlen kísérletet teszek még utoljára, de lelegyint a hölgy, így csak megdörgölöm a homlokom, még szabadlábonon lévő kezemmel, eltartva a csikket magamtól, az kéne még csak, hogy meg is égessem a fejem
- Így ni, már meg is vagyunk. Nem is fájt, igaz-e?! – visszakapom az ujjaim, egy nagyon neon zöld ragaccsal kidíszítve.
- Hát, igazán köszönöm. Az Úr fizesse meg. – bólintok egyet, majd Mrs Elroy, egy igazán semmiség megjegyzés kíséretében libben tova.
- Alistair! – a hang irányába fordulok, paptársam az, Moroue atya.
- Victor?
- Megtennéd, hogy koordinálod az önkénteseket? Még át kell vennem az ételt és van valami kavarodás és egyszerűen nem tudom mindkettőt felügyelni.
- Persze, add csak a listát. Kell más segítség? – nyújtom a kezem a listáért, amin az előre jelentkezett önkéntesek nevei vannak felsorolva.
- Nem, ez elég volna és hálásan köszönöm! Mi történt az ujjaddal? – meghökkenve nézi legújabb zöld barátomat a kezemen, a sebtapaszt.
- Semmi komoly, elvágtam és Mrs Elroy gondoskodott róla, ennyi az egész.
- Már mindent értek, akkor. Na tessék, akik mellett pipa van, már megérkeztek és ott várakoznak. – mutat egy csapat ember felé, én meg addig elnyomom a csikket és bólogatok, jelezve, hogy értettem.
- Na lássuk akkor. Kis figyelmet kérek, aki önkéntesnek jelentkezett és még nem hallotta a nevét, nálam jelentkezzen. Audrey. Audrey Lott! Itt van Ms Audrey Lott? – olvasom fel az első nevet a listáról és nézek közbne körbe, hátha meglátom a névhez tartozó arcot is.

//fejléc majd később //

Audrey

Alistair

Amikor a minap megkapta a maradék egész szendvicsemet egy kedves, idős hajléktalan néni, nem volt rest elcsacsogni a fél életét, meg úgy elmondani mindenféle cukiságnak. Gumicukor épp nem volt nálam, azt is kapott volna pedig. Na szóval, a lényeg igazából az, hogy megemlítette, hogy pooont olyan önkéntesekre lenne szükség az ételosztóknak, mint amilyen én vagyok, de nem állt meg itt, elkezdte találgatni, hogy biztos az vagyok, mert más még sosem adott neki magától szendvicset, és hogy ez milyen finom, és én csináltam-e, meg ha marad máskor is, legyek oly kedves, és gondoljak rá. Azért tisztességből megkérdeztem, mindig errefelé jár-e, hevesen bólogatott, én meg igyekeztem megjegyezni a helyet. Tulajdonképpen hasznomra volt, mert innen legalább az az ötlet felmerült bennem, hogy ilyen szinten kivegyem a részem Seattle életéből. A pénzkeresős melóra még ráérek, majdcsak kitalálom előbb-utóbb, hogy mit tudnék kezdeni magammal.
Így keveredtem ma a református templom elé is, és persze nagyjából két percembe került összehaverkodni egy kisebb társasággal, akik szintén önkéntesként voltak ott. Igazából elég jól elszórakoztattuk egymást, amíg nem kellett tevékenyen kivenni a részünket a dolgokból, és még telefonszámot is cseréltem az egyik csajjal, valami olyasmit magyarázott, hogy imádja a pozitív embereket maga körül, és örülne, ha majd valamikor dumálnánk egy kicsit. Szerintem leszbikus, én meg abszolút nem, de remélem, erre még azelőtt rájön, hogy mindkettőnket kényelmetlen helyzetbe hozna. A túlzott nyíltságomnak sokszor vannak ilyen következményei, de különösképpen nem zavartatom magam miatta, valahogy mindig sikerül pozitív mérleggel kiverekednem magam ezekből a helyzetekből (is).
Totálisan kényelmesen és egyszerűen öltöztem föl, egy kardigán még volt a táskámban, de abszolút nem voltam fázós típus, nagyjából a lakásból kilépésem után három perccel le is vettem. Épp valami sületlen viccel fáraszt bennünket az egyik srác, mikor szót kér egy feketébe öltözött pasas. Nos, be kell vallanom, ránézésre nem mondanám meg róla, hogy részt vesz hasonló műveletekben, és épp ezért kellemesen csalódom, bár felőlem nézhet ki bárki alapvetően pszichopatának, elvetemültnek, vagy csak szakadt csövesnek, akkor is széles mosollyal fogok elé állni, mert ilyen vagyok. A véleményemet az esetek 95%ában magamban tartom, mert amilyen éles tud lenni a nyelvem, tisztában vagyok velem, mennyire bántó lehetnék, ha meggondolatlanul szólalok meg. Nem szoktam. Meghallom a nevemet, és már jelentkezem is, mint a suliban, aztán mosolyogva szökkenek elé, kétségkívül gumicukor túladagolásban szenvedek.
- Halihó! Audrey vagyok! – Nyújtok is kezet, mert hát, mégiscsak vele fogunk ma dolgozni, szóval nem árt letudni a hivatalos köröket is. Friss vagyok és üde, de igazából a nap minden szakában ilyen vagyok, szóval ebben nincs semmi különös. Ha kezet rázhatunk, egész könnyen kiszúrom azt a neonzöld rettenetet a kezét. - Úristen… még jó, hogy nem rózsaszínt tukmáltak magára. – Nem tehetek róla, egészen szélessé válik a vigyorom. Nem, eszembe sem jut, hogy egy férfi ilyen szörnyűséget magától vesz. - Ha gondolja, lecserélem pandásra, annak a nagy része legalább fehér. Meg egyébként is, ki látott már repülőgépet vezető pandát? Szerintem egész menő. – Nem hiszem, hogy sikerélményem lesz pandás ragtapasz terjesztésében, Keith is lepattintott, de most igazából nem is ezért vagyunk itt.
- Szóval, hová menjek, mit csináljak, kedves… – Vonom fel finoman szépen ívelt szemöldököm, s mivel felkontyoltam a hajam, még a vonásaim is tökéletesen látszódnak, nem hullik előre zavaróan semmi. - Hogy is hívják?

A hang irányába emelem a fejemet, elszakadva így a listától és amint megvan az arc a névhez és a hanghoz is, némi fáziskéséssel sikerül csak megszólalnom
- Öhm… igen, helló Audrey, akkor maga… hogy mi? – már épp belekezdenék mondani a tudnivalókat, amikor is megakaszt és hirtelen nem is értem miféle rózsaszínről is beszél. Mígnem leesik, hogy a zöld kis barátomra érti.
- Oh, hogy ez. Nos, úgy kaptam, nem igazán volt lehetőségem szín választásra és hát valóban elég feltűnő. – ingatom meg a fejem miközben a ragtapaszt figyelem én is, de csak addig, míg a kisasszony(?) - feltételezem, hogy az – újra meg nem szólal.
- Pandás? Pandás ragtapasz? – szaladnak magasabbra a szemöldökeim a homlokomon. Oké, ez a neon zöldnél is meredekebbül hangzik.
- Miért pont pandás? Vagy a maga gyereke is odavan a ragtapaszokért? – hát Mrs Elroynál is azért van, mert a fia miatt szükséges, hogy legyen nála és hát gőzöm sincs, hogy Ms Lott a maga vagy a gyermeke kedvéért tart magánál pandás tapaszt.
- Hé Ali! – a nevem hallatán James felé fordulok, az egyházközségnek dolgozik, de ő nem pap.
- Igen? – érdeklődéssel várom, hogy mit is akar, közben pedig bocsánatkérő pillantást vetek Ms Lottra a közjátékért.
- Hol a motorod? Nem azzal jöttél? Mi történt? – tárja szét mindkét kezét, egyikben ott a bukósisakja, csak mi ketten járunk két keréken és megszokta, hogy egymás mellett hagyjuk általában a „bicikliket”. Gondolom feltűnt neki, hogy az enyém nincs itt.
- Megsérültem. – emelem fel a kezem, amin mint valami jelzőbója, úgy virít a zöld ragtapasz, és visszafordulok Ms Lott felé.
- Bocsánat. Szóval… A nevem Alistair Raymond Shepherd. – nyújtom felé én is a kezemet és határozottan, de azért finoman rázok vele kacsót.
Amikor az emberek megtudják, hogy pap vagyok, tízből kilenc megjegyzi a nevem miatt, hogy tutira eleve elrendeltetett volt, mi lesz a hivatásom.
- Nagyon örülök, Audrey. – ejtek meg egy apró mosolyt. Általában keveset mosolygok, de nem azért, mert mogorva alak lennék, egyszerűen csak valahogy így lettem bekötve, ennyi az egész.
- Úgy látom, hogy Victor egymás mellé osztott be minket, szóval a nap további részében ott fogunk ácsorogni és miénk a leves és a kenyér osztása. Ha megfelel kegyednek is. – mivel önkéntes, nem köti semmi, hogy itt legyen, így természetes – meg amúgy is –, hogy megkérdezzem, egyáltalán tetszik-e neki így a feladat mára, na meg persze a társaság is, mert ha kifogása van ellenem, akkor tehetünk azért, hogy más mellett legyen.
Magyarázás közben a kezemben lévő tollal mutatom is, hogy hol is van azaz ott, melyik asztalnál.
- Ohh és ami a pandás ragasztót illeti… tényleg menőbb volna, mint ez? – mutatom fel megint a lassan már jól ismert zöldet.

- Igen. – Bólintok rá rögvest mosolyogva, már az is fél siker, hogy nem röhög ki rögtön, de nem gondolnám, hogy egyébként él majd a felajánlott lehetőséggel, mert nyilván a panda elég gyerekes, esetleg lányos. Amikor azonban meghallom a következő kérdését, már épp nyitnám a szám, hogy a pandák csodás cukiságát helyezzem előtérbe, de amikor felmerül a gyerek téma, nem tehetek róla, de prüszkölve fel kell nevetnem, és csak közben mutatok magamra elkerekedett szemekkel, mintha legalábbis a világ egyik legabszurdabb dolga legyen ez az egész.
- Huszonkettő vagyok, nem hogy gyerekem nincs, de férfi sem az életembe, eltekintve a bátyámtól, de hát ilyen szempontból ez egészen összeférhetetlen kapcsolat. Szóval, nem, nincs oda a gyerekem a ragtapaszokért, de nálam mindig van, és egyszer ezt vettem le a megszokott helyett, félrenyúltam a polcon, de kidobni nem fogom, mert amúgy szerintem tök cuki, csak túl ritkán bénázok akkorát, hogy szükségem legyen rá. Öhm, bocsánat, ezt nem úgy értettem, hogy maga bénázott volna… – Inkább gyorsan befogom a szám, és még össze is szorítom az ajkaimat, hogy még véletlenül se szaladjon ki rajta még több sületlenség. Néha azért tök jó lenne, ha be tudnám fogni. Eddig tök büszke voltam magamra, hogy előbb gondolkodom, mint beszélek, de most istenes kapufát sikerült rúgnom.
Legyintek, csacsogjon csak, addig sem érzem magam akkora kínban, csak zavartan összefonom a karjaimat a hátam mögött, a táskám pántját is piszkálgatva egyúttal. Azt már sikerült felfognom, minő meglepő, hogy egy templom előtt állok, de mikor a motor is szóba kerül, valahogy indokolatlanul felderül az arcom, mármint más számára az lehet, én értem a dolgot, és azt hiszem, hazaérve első dolgom lesz, hogy írjak kedves csevegő partneremnek a majdnem bejött, csak a szőkeség hiányzik témakörben, sőt, még a motort is otthon hagyta, de azért vicces. Ja igen, meg amúgy nem épp korombeli, de hát istenem, ha a kilencven éves playboygurut rajongva szeretik húsz évesek, ez a mai világban már igazán nem lehet probléma, igaz?
Amint befejezték a szóváltást, már vissza is nyújtom a kezem, és végre a nevét is megtudom, nem mintha bármivel is beljebb lennék tőle, de legalább tisztában vagyok vele.
- Én is nagyon örülök, Alistair. Gondolom, azt használja. – Én sem használom a második nevem, pedig szerintem szép, de a legtöbben Audreyznak, így azt szoktam meg, bár ha már becenév, a kisLott volt eddig a legnépszerűbb, de itt legalább nem a bátyáim sarkában kell szárnyakat bontogatnom.
- Persze, hogy megfelel. – Láthatólag le nem fagy arcomról a mosolyom semmiféle hírre, igazság szerint nem is értem, miért ne felelne meg, egyrészt önkéntes vagyok, hagy ne válogassak már, ha eleve önként jöttem, másrészt meg milyen tahó dolog lenne bármi okból is azt mondanom, hogy nem? Meg különben is, mi bajom lenne vele? Nyilván nem olyan, amilyennek a külseje alapján esetleg el lehetne könyvelni, amit egyébként sem szokásom megtenni, szóval inkább pozitív csalódás első körben a személye.
- Teljesen biztos. Megmutatom, aztán eldönti, ha mást nem szolidasítok, és én is felrakok egyet, úgy kevésbé lesz kínos. – Abba mondjuk pont nem gondolok bele, hogy milyen megvigyorognivaló lenne egy apa-lánya egyen ragtapasz, de ugyebár ha ilyesmit feltételeznek, már egyből nem is ciki a pandás verzió. Azért előhalászom a táskámból, amiben, lévén női táska, túlontúl is sok minden lapul, de szerencsére semmiféle tampont nem rángatok ki magammal, ahogy kotorászok, más ciki nem igazán van nálam, elég józan életet élek, ami azt illet. Végül diadalittasan ki is emelem az említett kis drágákat.
- Repülős és gördeszkázós. Most mondja azt, hogy nem menőbb, mint az a neonzöld izé. Bár, nem tudom, kitől kapta, de biztos nő volt, azt azért nem akarnám, hogy esetleg megsértődjön a csere miatt, szóval lehet, nem is volt olyan jó ötlet. – Bizonytalanodom el kissé, azt hiszem, már megint túl sok vagyok…

Hirtelen megemelkedő szemöldökkel konstatálom a kibukó nevetését, kicsit talán értetlen fejet is vágva – a magam visszafogott módján –, mert azért ennyire vicceset nem sikerült mondanom, asszem'.
- Nem-nem, semmi baj, tényleg bénáztam. Összetörtem egy üvegtálat, ami ráadásul nem is az enyém, csak még nem tudom, hogy valljam meg a tulajdonosának, mert nem tudom kihez is tartozott. Igen, bonyolult életem van. – hajtom le a fejem és igen, ez volt a vicc. Hát, senki nem mondja, hogy én lennék maga A humorzsák, szerintem a legtöbb esetben csak én értem a poénjaimat, de hát legalább magamat sikerül szórakoztatnom velük.
Azt pedig csak agyam leghátsó zugában raktározom el, hogy mennyire nagyon fiatal még.
- Bár ahogy hallom, kegyedé sem lehet egyszerű. – ingatom meg a fejem oldalirányban, egy nyomokban azért felismerhető somolygással az orrom alatt, ahogy ismételten rápillantok, miközben kipipálom a nevét a listán, ami a kezemben van.
Papként megszoktam már, hogy mindenfélét elmondanak nekem az emberek, így most sem lepődök meg azon, hogy nagyjából egyetlen perc leforgása alatt, megtudtam a karát, azt, hogy nem él kapcsolatban és nagy valószínűséggel a nemi beállítottságát is, na meg, hogy van egy fivére minimum és merő véletlenségből vannak pandák a ragtapaszán. Oh, és nincs gyereke.
Túllendülök a kis etapon, aminek a beszúrása nem volt tervezett a motorommal kapcsolatban és amikor visszafordulok a kisasszony felé, derültségének okára volnék kíváncsi, de illemből nem kérdezek rá. Talán az szórakoztatja, hogy meglett férfi létemre, egy ujj sérülés miatt már le is mondtam a motorozásról, de hát na, tényleg majdnem elvéreztem ma reggel. Komolyan…
- Igazából mind a hármat, de az Alistair teljesen és tökéletesen megfelel. – még a vezetéknevem is gyakran hallom, de egyelőre megtartom magamnak, hogy miért is, azt hiszem a mai nap folyamán úgyis rá fog majd jönni magától, amikor megszólítanak.
- Tényleg, meg sem kérdeztem, de akkor majd most; ugye nem bánja, ha Audreynak szólítom? – na igen, ezt lehet, hogy nem most így utólag kellene, de hát elfelejtettem az imént, csakúgy kiszaladt a számon a keresztneve, mintha magától értetődő lenne, hogy szólíthatom így magától értetődőnek éreztem amúgy....
- Nagyszerű. Akkor itt van egy pár kesztyű, egy kitűző és amint megérkezik az étel is, egy merőkanalat is tudod adni. – nyújtom át az első kettőt. A kesztyűre egészségügyi előírás miatt van szükség, a kitűző meg csakúgy jár, köszönetképpen, amiért vállalta az önkéntes munkát. A merőkanál pedig a grátisz, anélkül nehezen menne a leves merés.
- Nehéz lenne ezek után nemet mondani azokra a pandákra. – jelentem ki nagy komolyan bólogatva, de mély, reszelős hangomban megbújik némi játékos jókedv.
Kíváncsi érdeklődéssel szemlélem a táskában való kutakodását egy darabig.
- Segítsek esetleg? Tartani a tatyót vagy ilyesmi? – vonom feljebb a szemöldökeimet, mert hát nagyon szívesen nyújtok segítő kezet és mentem meg, ha szükséges.
Szemügyre veszem mindkét verziót, amikor előkerülnek.
- A gördeszkázós tényleg elég menő. – értek egyet komolytalan komolysággal bólogatva.
- Ó, Mrs Elroy? – gyorsan körbenézek és amikor meglátom a fia és a férje társaságában, felé mutatok.
- Tőle kaptam, és igencsak kétlem, hogy megharagudna, nem úgy ismertem meg. De ha pandásra cserélünk, akkor magának is fel kell ragasztania egyet, nem volna fair, ha csak én menőznék ma itt, nem?! – tudom, olyan a fejem általában, mint aki citromba harapott – és aki megtudja, hogy pap vagyok, az még inkább csak beskatulyáz ebbe –, de valójában nem, ez nem így van.
- Alistair! – megint a nevem irányába fordulok, mármint a hang irányába pontosabban, Victor tért vissza közben.
- Hm?
- Megvan az étel, átvettem, hogy állsz a listával?
- Remek. És jól, Ms Lott már megvan. – mutatok a kisasszonyra magam mellett a fejem intésével, mire Victor biccent egyet felé.
- Kisasszony. Na, akkor kérem azt a listát. Kicsit késésben vagyunk, elkezditek kiszedni a levest?
- Aham, persze. – átadom a kért önkéntesek neveit tartalmazó listát, aztán Audreynak mutatom az utat, hogyha megtenné és velem jönne.
- Akkor odaadom azt az ígért merőkanalat, de előtte... – ha elindult velem a kisasszony, akkor megállok az asztal mellett és felmutatom a még mindig neon zöldbe ragasztott ujjamat.
- Pandatársak? – mármint leszünk-e, de a kérdés második fele már valahogy elkallódik és nem jutok el addig, hogy kiejtsem.

-  Na ez egy cseppet ciki, de ha máskor nem, hát akkor kiderül, ha marad gazdátlan táltulajdonos. Ha szerencséje van, nem valami családi ereklye. – Hú, de rettenetesen megnyugtató vagyok, mindenesetre azért azt sejtem, hogy az idős asszonyságok miként is állnak az ilyen régóta öröklődő dolgokhoz. Ebben az esetben nem lennék a helyében.
-  Az enyém totál az, csak gumicukor legyen, és teljes a lelki békém. – Amúgy tényleg, rendkívül kevés dolog van, amikkel kapcsolatosan egyáltalán zavartatni vagyok hajlandó magam, mert tényleg nem éri meg bármin is rágni a kefét. Úgyhogy igazából nem veszem túl komolyan az életet, egyébként is fiatal vagyok még, és fölösleges komolynak látszanom, erőltetett volna. Megvan az az aspektusa az életemnek, ahol nem ismerek tréfát, de ahhoz senkinek semmi köze, maximum annak a könnyes szemű családnak, akik kapnak egy csomag pelenkát, tápszer, ágyneműt, vagy csak pár konzervet estére enni, s ha úgy adódik, és összejön egy nagyobb összeg, akkor merészebb beruházásokra is vállalkozom.
Nyugtázom, hogy bármelyik nevén szólíthatom, de egyelőre marad az Alistair, bár személy szerint nekem a Raymond jobban tetszik valamiért, szóval ki tudja, lehet, időközben majd váltok.
- Nem bánom, úgy hívnak, de ha már itt tartunk, attól sem háborodnék fel, ha esetleg tegezne. – Lévén igencsak fiatal vagyok még, és a magázódás nekem elég idegen, a professzoraimat idézi fel bennem, akikre most abszolút nem gondolok szívesen, mindenesetre meghagyom neki a választás jogát, ha továbbra is magázódni akar, úgy lesz, de a lehetőséget megkapta a könnyedebb verzióra.
- Szuper, mindig is egy merőkanálra vágytam. – Állapítom meg derűsen, a többit elveszem, a kitűzőt még fel is applikálom gyorsan magamra, elvégre, ha már kaptam, illik viselni, a kesztyűt meg majd felveszem, ha elkezdjük a leves osztást.
- Komoly? Hát maga totál jó arc, még soha senki nem mondott igent a pandákra. – Csillannak fel lelkesen lélektükreim, nekem senki se mondja, hogy nem lehet apró dolgokkal irreálisan boldoggá tenné. Azért annyira nem viszem túlzásba, hogy ugráljak is örömömben, de láthatóan tényleg jól esik.
- Jesszus, dehogy, a férfiak meg a női táskák nem jönnek ki jól egymással, csak… órák kérdése. – Kacsintok rá szórakozottan, de csak sikerül végre meglelnem, amit keresek. - Ugye? – Ennyi, a gördeszkás nyert, már csípem is le az egyiket, hogy feltegyem neki a neonzöld helyett, azért mégiscsak jobban illik a fekete ruházatához, mint az. Ebben legalább van fekete.
- Egye fene, feláldozom egészséges ujjaimat. – Rezegtetem meg frissen manikűrözött, világoszöld gél lakkal kikent rövid körmös ujjaimat, bizony, kutya bajuk. Annak meg igazán örülök, hogy a jelek szerint Mrs Elroyt nem fogja megenni semmiféle zöldszemű szörnyeteg, hogy ragtapasz csere történik. Engem sem érdekelne, nem tartom magam kicsinyesnek, de bőven akadnak olyanok, akik hatalmas sértésként fognák fel a dolgot.
Az újabb interakció közben a már kivett ragtapaszt felragasztom az ujjamra, arra, amelyik neki is lesérült, elvére, így az igazi, nemde? Nem kezdek el szabadkozni, hogy úgy egyébként azt hiszem, miattam haladt lassan Alistair, mert kénytelen elviselni a töménytelen mennyiségű dumámat, mindenesetre visszabiccentek a másik férfinak, és a jelek szerint ideje lesz elkezdeni munkálkodni, és mehetünk is az asztal felé, nem tehetek róla, de megint nevetnem kell a pandatársak kapcsán, bírom a pasit, ez kétségtelen, bár nálam nem kell nagy tudomány ennek az eléréséhez. Végül csak bólintok, és ha engedi, le is szedem a zöldséget az ujjáról, hogy pár pillanattal később a pandás csodát simítsam rá óvatosan, mert ki tudja, mennyire fájlalja még mindig azt a rettenetes sebet. Utána felemelem én is az ujjamat.
- És a világ újra megmenekült… – Vigyorgok, majd a fennmaradó papír fecniket kidobom a közeli kukába, aztán már húzom is fel a kesztyűket. - Kár, hogy így nem látszik. – Csóválom meg a fejem, ez valahogy eddig nem jutott eszembe, no de több bajunk se legyen az életben. - Szóval, hogy megy ez errefelé? Előre kiszedjük? Úgy nem hűl ki a leves? Nem akarok én beleszólni, csak érdeklődöm…

Gondterhelt szusszanás hagyja el a tüdőmet.
- Bízom benne, hogy nem a legértékesebb családi ereklyét adták a kezembe, különben nagy bajban leszek. – vakarom meg a tarkómat. Egyelőre még nem tudom, de idővel majdcsak kiderül és azt hiszem ráérek akkor aggódni emiatt.
- Bármilyen gumicukor vagy csak a medve? Én a magam részéről a békát kedvelem a legjobban. – elgondolkozva állapítom meg melyik fajtáját is kedvelem eme édességnek, nem mintha bárki kérdezte volna, de ezen már tudok segíteni vagy visszacsinálni. Talán elnézi nekem a kisasszony.
- Akkor azt hiszem már ketten vagyunk így ezzel, térjünk át a tegezésre. – bólintok egy aprót. Nekem is kényelmesebb, viszont korosságom ide vagy oda, ő a nő, ezért úgy hiszem neki kellett felhoznia és nem nekem. Örülök, hogy megtette.
- Ebben az esetben néhány órán át valóra tudom váltani a vágyadat. Mármint a merőkanálra vonatkozóan értem. – semmiféle olyasmi nem fordult meg a fejemben, aminek nem kellett volna, csak a szóhasználatát vettem át, de kimondva valahogy mégsem úgy jött ki – azt hiszem –, ahogyan kellett volna.
- Jól áll. A kitűző. – pillantok rá újra miután már felhelyezte az említett tárgyat a ruhájára.
- Öhm, köszönöm. És nem értem miért passzolták… főleg, ha másoknak is úgy adtad elő a menő pandákat, ahogyan nekem. – rázom meg a fejem lassan, az orrom alatt somolyogva.
- Oké és csak nyugodtan, nem rohanunk sehová sem. – nem akarom én zargatni a feneketlen mélységűnek látszó táska átkutatásában. A tapasz végül meglesz és még választhatok is.
- Rendkívül értékelem az áldozatod, de komolyan. – mosolyodok el újfent. A végén még valaki meg fogja kérdezni mi történt a fejemmel, de emellett a lány mellett óhatatlanul is megesik velem újra és újra.
Miközben visszaadom a listát Victornak és váltunk is pár szót, a szemem sarkából figyelem, ahogy Audrey felapplikálja a tapaszt magára, édes ez a lány, nagyon is.
És úgy tűnik megnevettetni is sikerül, ez pedig irreálisan jó érzéssel tölt el. Ma sem keltem már fel hiába, ahogyan az ujjam elvágása sem feltétlen rossz dolog volt a reggelben. No igen, az Úr útjai valóban kifürkészhetetlenek.
Csendesen figyelem a műveletet, ahogy leveszi a zöld tapaszt és megkapom helyette a deszkázós pandát.
- Megnyugtató a tudat. Ha másként lett volna, beláthatatlan következményekkel kellene számolnunk. – a hülyeség továbbfűzése úgy tűnik egészen megy, mindezt természetesen ál-komolysággal a képemen előadva.
- Mi tudjuk, hogy ott van és később azért látszódni is fog. – amikor levesszük azokat a kesztyűket.
Felteszem a magam kitűzőjét is és a kesztyűket is felhúzom.
- Nem szedünk ki sokat előre, csak párat, aztán meg majd folyamatosan, amikor már elveszik, mert ahogy nézem pár perc és gyakorlatilag el is kezdjük kiosztani és gyorsabb, ha elvehetik az asztalról a tányérokat, mintha mindenkinek a kezébe kellene adnunk. Elvileg és remélem, hogy gyakorlatilag is forró a leves, szóval bízzunk benne, hogy nem hűl ki nagyon. – az idő sem annyira hideg már, hogy ellenünk dolgozzon, azt hiszem így nem lesz gond.
Közben kiveszek egy kenyeret a kosárból és elkezdem felszeletelni majd több, kisebb kosárba beletenni, ami már túl van az általam végzett műveleten.
- És, ha nem vagyok indiszkrét, új vagy a környéken? Csak, mert még nem láttalak itt korábban. Meg… a kiejtésed… brit vagy, igaz? – pillantok fel rá a kenyér felett érdeklődve. Remélem nem veszi rossz néven a kíváncsiskodásomat.
- Valamelyik egyetemre jársz? – nincs a kérdésem mögött semmi, egyszerűen csak szeretem egy kicsit megismerni azokat, akikkel találkozom és együtt is dolgozom, akkor is, ha sokakkal többé nem látjuk egymást. Hiszem, hogy emberek nem véletlenül találkoznak, mindig okkal történik minden, legfeljebb csak mi nem értjük azokat az okokat.

- Én szurkolok. – Tök komolyan, mert egyébként nem akarok soha senkinek rosszat, na jó, ez kamu, az indokolatlanul gazdag milliárdosoknak és világunkat károsító cégeknek igen, de ez olyasmi, amit nem hirdetnék a saját érdekemben. Börtönben nem szívesen végezném.
- Bármilyen, bár a szimpla gumimacik a kedvenceim. A békás is finom. – Meg úgy mér legalább húsz félét fel tudnék sorolni, de ezzel azért tényleg nem fárasztanék senkit, jóból is megárt a sok. Nem is tudom, honnan ered a gumicukor mániám egyébként, de tény, ha az mindig van nálam, ezzel szemben például fésű közel sem, pedig azt hinnénk, az utóbbi fontosabb egy lánynak.
- Szuper, köszi! – Tényleg nem kedvelem a magázódást, még jó is, hogy nem lett belőlem orvos, egyébként is mennyire hülyén hangzik már a Dr. Lott. Hát izé. Komolytalan, meg én sem vagyok épp a komolyság szobra, szóval… nem is bánom, hogy a végcél előtt befejeztem, úgysem akartam orvos lenni. Előbb foglalkoznék állatokkal, de igazából a múltkori beszélgetésünk óta Cherryvel egyre többet agyalok ezen az esküvőszervező dolgon, totál illene hozzám, pörgős, emberekkel kommunikálós, üzletkötős, mások boldogságát lesős, könnyezős… Szóval valószínűleg keresek majd valami tanfolyamot, és gyakorlok Annán. Biztos nagyon odalesz értem…
- Öhm, merőkanálra vonatkozóan, értem. Már majdnem azt hittem, hogy valami emberbőrbe bújt vágyteljesítő… őőő… nem tudom, mik teljesítenek vágyakat a mesebeli lényeg közül. – A tündért azért inkább hanyagolnám, még a végén megint leírom magam teljesen. Mindegy, szóval én meg a vágyaim… nos, azt inkább nem taglalnám, de legalább a merőkanál megvan.
- Köszi! – Húzom ki magam büszkén, mintha ettől több lennék, bár ami azt illeti, egészen remekül érzem magam abban a tekintetben, hogy segíteni jöttem, és fogok is. Tökéletesen jól esik a kis lelkemnek az ilyesmi, nem mintha egyébként borongós hangulatban lennék, erről szó sincs, de ettől csak derűsebb vagyok, már ha esetemben még létezhet ilyen.
- Ez számomra is érthetetlen. – Édesen bájos mosolyom és fejcsóválásom inkább arra utal, hogy én magam inkább azt nem értem, hogy sikerült végre valakit rádumálnom. A sok kudarc után ilyen téren komolyan meglep a dolog, de nagyon is jólesően. Talán egyszer elfogynak a pandás ragtapaszaim, ha más nem, hát akkor, ha lesz gyerekem, már ha lesz olyan, aki egyáltalán elvenne, de eme témát illetően rettentően szkeptikus vagyok.
- Reméltem is. – Minő áldozat. Nos, kétségkívül hozzám jobban illik a pandás ragtapaszom, amilyen dilis tudok lenni, velem kapcsolatban ezen senki sem lepődne meg, aki pár szót váltott velem.
- Ugye? Apokalipszis, meg minden… – Bírom, tényleg, imádom, ha valaki vevő a hülyeségemre, bár Keith senki sem veri kenterbe ilyen téren, de nincsenek is irreális elvárásaim senkivel szemben. - Nem tudom, miért de ez tök romantikusnak hangozz. Mi tudjuk, hogy ott van. Mint valami titkos tetkó, amit senki sem lát, de összeköt két embert. – Nem mintha lenne köztünk bármi, az ő korában a férfiak már határozottan nem olyan fiatal nőcskékre vágynak, mint én, mármint, már aki, de nagyrészt azért nem, és egyébként én meg valahogy határozottan nem nézek úgy a pasikra mint potenciális jelöltekre, lévén kész csődtömeg vagyok jelenleg a látszatéletemet tekintve, szóval nem erőltetném. - Neked is jól áll. – Nem mintha valakinek állhatna rosszul egy kitűző, bár ha mondjuk valaki a hátsófelére tűzné, azért nem dicsérném meg. Minden marhaságnak van határa.
- Most hogy mondod, így sokkal logikusabb, tényleg sosem végeznénk, ha egyesével adnánk. – És bár szeretek mindenkivel csacsogni, de n számú hajléktalannal azért nem tenném, mert leszállna az este, mire végeznénk. Míg szeleteli a kenyeret, én elkezdem belepakolni a kosarakba, így ez is lényegesen gyorsabb, mert neki csak a vágásra kell figyelnie. - Az ujjaidra vigyázz. – Nem tehetek róla, oda kell szúrnom egy kicsit, és ha még rám is néz közben, hát nem vagyok rest megajándékozni egy huncut, Audreys nyelvöltéssel. Nem véletlen, hogy senki sem vesz komolyan.
- Aham, most jöttem úgy öt egész napja. Szóval nem is láthattál, és nem tévedtél. Carshaltonból jöttem. Jó a füled, vagy sok brittel találkoztál már errefelé. Igaz, lévén eddig ott éltem, szerintem sosem fogom másként kiejteni a dolgokat, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben. – Ez már most bukott, lévén nem így van, de sebaj.
- Ohh, hát izé. Nem. – Húzom el a számat, és kissé zavartan billegek a lábaimon, de érdekes, azzal sokkal kevesebb problémám van, hogy egy idegennek elcsacsogjam a dolgokat, mint azzal, hogy bevalljam a saját tesómnak, vagy a legjobb barátnőmnek. - Jártam, de… otthagytam. Na jó, kicsaptak, és fogalmam sincs, miért mondom ezt el neked, mert amúgy senki sem tudja, csak… biztos ez a templom dolog, túl közel van, nem szeretnék kamuzni. – Húzom el a számat, és kissé bele is vörösödöm, mert hát, az emberek része alapvetően nagyon is súlyos dolgokra asszociál kicsapás alatt, én viszont a sajátomat egyáltalán nem tartom megbocsájthatatlan bűnnek.

- Igazán köszönöm. Ismerjük a mondást, miszerint segítsd magadon és Isten is megsegít, reméljük, ha bevallom és bánom bűnömet, a végén majd megbocsátást nyerek, akkor is, ha a nagyi értékes cserepét sikerült tönkre tennem. – valószínűleg és bizonyosan is semmi értelme és jelentősége nem volt annak, amit most előadtam, de annyi baj legyen, történtek már rosszabb dolgok is a világban.
- Meg tudom érteni. – bólogatok nagy komolyan, egyfelől, mert tényleg így van, másfelől meg… a Teremtő ilyen ábrázatot adott, nem tehetek róla.
- Öhm… ez attól függ, hogy milyen vágyakról is van szó, de attól tartok, hogy a merőkanalakra vonatkozóan nincs még külön specifikált mesebeli lény. – itt azért egy kis somolygás a részemről is befigyel, mert hát noh, a merőkanál témát nem kell azért annyira komolyan venni. Jó, más sem és nem is történt ilyesmi, szóval nem is erről van szó.
Helyes lány. A pandás tapaszaival abszolút meggyőzött erről, bár eddig nem volt efelől kétségem. Tetszik a lelkesedése és az a megfoghatatlan vibrálása a személyiségének. Jó a közelében lenni.
- Igen, határozottan valami olyasmi. – a somolygásból mosoly szélesedik, ami kicsit talán morbid reakció az Apokalipszis emlegetésére, de a körülményeket figyelembe véve egyáltalán nem találom annak.
A következő szavai kicsit belém fojtják a szavakat. Egyfelől egy lelkész életében azt hiszem nem sok romantika játszik, ha nem nős és főleg akkor nem, ha annyi idős, mint én magam is. És akkor arról még nem esett szó, hogy Audrey mennyivel szemtelenül fiatalabb lehet nálam. Ugyanis mindezek ellenére megmelengetnek a szavai, jól esnek a lelkemnek.
- Akkor ez legyen a mi kis közös titkunk. – kacsintok rá a somolygásom felett. Nekem is tetszik az ötlet egyébként.
- Úgy véled? Akkor ezentúl le se veszem. Ezzel fognak eltemetni. – morbid humor, belátom, főleg, ha komolytalanul komoly ábrázattal is adja elő valaki, mint én. De hát melyik korombeli férfi ne örülne, ha egy szép, fiatal nő azt mondaná neki, hogy jól áll valami rajta?! Na ugye. Hiába vagyok lelkész, attól még ember és férfi is, hangozzon ez akármennyire is gyarlón.
- Pedig nem volna rossz az örökkévalóságig élvezni a társaságod. – pillantok fel rá a kenyérszeletelésből. Őszintén így vélem, akkor is, ha még alig ismerem, bár abban az esetben erre temérdek időnk volna.
- Igenis, értettem! – bólintok nagy határozottan, de azért megnyugtató a tudat, hogyha mégis baj lenne, van még a pandás ragacsokból nála, mert bízom abban, hogy nem hagyna elvérezni. Ugye?!
Elkapom a nyelvöltését, amivel megint kis mosolyt csal a képemre. Cserébe én is nyelvet öltök rá. Miért is ne?!
- Kedvelem azt, ahogy kiejted a szavakat. Édes. – szerintem nem nehéz kihallani az akcentusát, de gondolom ez egyén függő, kinek milyen. És tényleg jó hallgatni, kicsit ilyen előkelő érzése támad tőle az embernek. Vagy nekem. Mindegy, a lényegen nem változtat.
Abbahagyom a szeletelést, amikor észreveszem a szájhúzását és a zavarát.
- Nézd, nem akartam olyasmibe kérdezni, ami kellemetlen számodra, nem ítélkezem, szóval nem muszáj válaszolnod. – vetem közbe, mert nem akarom, hogy tolakodásnak vegye a dolgot.
- Azért örülök, hogy a bizalmadba avattál és eskü nem adom tovább. – emelem fel mindkét kezem, az egyiket a levegőbe, a másikat a szívem fölé, a mellkasomra helyezve, hogy így is jelezzem nem adom ki, amit mondott nekem, mi több, még a szám előtt is elhúzom az ujjaimat, mintha csak cipzárt tennék az ajkaimra.
- És akkor, hogyhogy Seattlebe jöttél? Munka vagy család vagy csakúgy, szimpi volt a térképen? – közben befejezem a kenyér kaszabolást is és én is fogok egy merőkanalat, hogy segítsek Audreynak.

Na jó, sikerül némileg elpirulnom, és egy kis ideig csak a nagy leveses kondért szemlélem, mert valljuk be, ritkán csevegek bárkivel is bármiféle vágyakról. Az egy dolog, hogy nagy a szám, és nem most találkozom először pasival, de nem voltam sosem végzet asszonya, bár komoly kapcsolathoz sem volt szerencsém, mert… hát na, én sem vagyok éppen komolyan vehető, vagy legalábbis senki sem vette még a fáradtságot arra, hogy mélyebbre ásson, mint jellemem felszínes részei.
- Kész szerencse, hogy jó vagyok a titoktartásban. – Harapom be huncut somolygással ajkaimat, nem mintha kinézném egy magafajta, tőlem idősebb pasitól, hogy bármit is akarna egy magamfajta kis csitritől. Meg úgy egyáltalán, én nem is mernék úgy gondolni egy idősebb pasira, milyen lelombozó lenne, ha mondjuk nem is kellenék, vagy valami. Még akkor is, ha egyébként tényleg nem jár ez a fejemben, mert… hát van elég megoldásra váró probléma az életemben, az, hogy saját magamnak is bekavarjak, már nem fér bele. Tényleg kár, mert tök jól érzem magam a közelében.
- Azért… na, ez nagyon gusztustalan lenne. El tudod képzelni, hogy nézne ki alatta az ujjad? Szóval inkább ígérd meg, hogy leveszed, ha már gyógyulóban a sebed… – Ezen a ponton nem tudom eldönteni, hogy ez vajon a flört kategóriájába esik, vagy nem. Elég gyakran művelem pedig, de persze nem önkéntes pasikkal, akik idősebbek is nálam. Inkább napolom a kérdést, vagy el is temetem, azzal tán még jobban járok.
Óhha. Oké. Visszavonom, és még vörösebb leszek, ezt nem hiszem el, én nem is vagyok pirulós típus, egyáltalán nem. Mégsem bírom ki, hogy őszinte döbbenettől elkerekedő szemeim és kipirult arcom tudatában is felpillantsak az arcára, és… úristen, nem jutok szóhoz. Én. Ez… nem, ilyen nincs. Szerintem Keith gondolkodás nélkül kiosztaná neki a Nobel-díjat.
- Hidd el, pár óra után falnak mennél tőlem, annyit vagyok képes beszélni. – Nyelek végül egyet kisvártatva, és ki bírom nyitni a szám, de totálisan megsemmisültnek érzem magam, mert… nem tudom, nem számítottam rá. Az most baj, hogy túlságosan szórakoztat ez az egész? Még annak fényében is, hogy egy kis időre belém fagyasztotta a szót? Még nyelvet ölteni sem derogál neki, minden megmozdulásával egyre szimpatikusabb.
- Tényleg? Fogalmam sincs, milyen lehet másoknak hallani, nekünk volt egy amerikai bejárónőnk egy időben, szóval nem újdonság hallani az ittenieket. – Esküszöm, nagyon próbálok nem megint elvörösödni, bár tudja a fene, mennyire irányítható ez tudatosan, esélyesen semennyire.
- Az jó, mert mondjuk nekem illene elmondanom azoknak, akiknek tudniuk kellene, de valahogy nem olyan megnyerő dolog azzal villogni, hogy kicsaptak az egyetemről, még akkor sem, ha szerintem jó célt szolgált az, amit csináltam. - A „kedves” tanárnőm mondjuk erről biztos, hogy teljesen mást gondol, de hát őt eszemben sincs megkérdezni róla, mert hullára hidegen hagy a nyomora. Közben azért folytatom a merőkanállal való hadakozást, és egyre több adag sorakozik az asztalon. Nem is emlékszem, pontosan mikorra lett meghirdetve a dolog, de sebaj, azt tutira észre fogom venni, ha jönnek.
- Önkényes száműzetés apám részéről, mert úgy gondolta, hogy itt majd biztos megszáll valamiféle szentlélek, és hipphopp célja lesz a szerinte elpazarolt életemnek. Amúgy itt él a bátyám a menyasszonyával, szóval átmenetileg náluk időzöm, bár egy hetet kaptam, hogy találjak munkát, utána szerintem visszaküld fénypostával. – Igazából nem, Jennifer úgyis befogadna, de nem célom kerülni a munkát, most is azt teszem, csak épp ezért nem fizetnek. Szóval kétlem, hogy Keith ilyenre gondolt volna, de legalább ezt hagy tegyem a saját lelkem üdvéért.
- Shepherd atya, merre van a másik adag pörkölt? Moroue atya szerint maga intézkedett azzal kapcsolatban. – Kérdezi meg tőle egy másik önkéntes, és legalább tíz másodpercnyi ide-oda nézegetésembe kerül
- Ó te jó ég, a pokol tüzén fogok elégni. – Suttogtam sápadtan, hát ilyen a világon nincs. Most komolyan… miért pont én? Ezt egyszerűen nem hiszem el, hogyha valakivel épp úgy tudok értelmesen, mint agyamenten beszélni, az vagy az egyik bátyám, vagy egy pap. Végem van.

Beletelik pár pillanatba, mire leesik, hogy mitől vagy miért is pirult el és hát öh… az igazat megvallva, alattam is megnyílik a föld ettől. Bár vörösesség nem színezi a képemet, de attól még ott az érzés. Basszus, hát sikerült jól melléfogalmazzak. Isten és Audrey bocsássa meg nekem.
- Akkor már ketten vagyunk. – jegyzem meg az orrom alatt, mert bár a vallásom tanai nem ismerik el a gyónást – tulajdonképpen nem ismert fogalom nálunk –, attól még akad néhány olyan hívem, aki ragaszkodik hozzá. Meghallgatom őket és úgy kezelem, hogy amit elmondanak, az szent és sérthetetlen titok és nekem ténylegesen is az. Bár azt hiszem, ha nem volnának ilyen hívők is a nyájban, akkor is ugyanannyira volnék titoktartó, mint most.
- Hm. Hogy mikre nem figyelsz és igazad is van. Akkor ebben az esetben le fogom venni, amint itt lesz az ideje. – elgondolkozva szemlélem egy darabig a vadiúj pandás ragtapaszt az ujjamon. Értettem a poént és a somolygás ott van az én orrom alatt is – újra vagy még mindig az most mindegy –, az pedig, hogy ez most mennyire flört vagy sem, én sem tudom. Szégyen vagy sem, de nem igazán szokásom szoknyák után kajtatni.
Újra pirul, de most valahogy nem igazán esik le, hogy miért is. Vagyis hát tudom, hogy mit mondtam és még őszintén is gondoltam, de arra nem számítottam, hogy ilyen hatást fogok vele kiváltani.
- Nem is sejted milyen jó hallgatóság tudok lenni. – meg vagyok is alapjáraton. Merthogy tényleg szeretek csendben lenni és hallgatni is másokat, így pedig azt hiszem, hogy ilyen téren nem volna semmi gondunk az ég világon.
- Hát… ha őszintén hiszel benne, hogy jó célt szolgált, amit tettél, akkor szerintem érdemes kiállni mellette. Abban az esetben is, ha mondjuk ezzel nem mindenki ért vagy értene egyet a szeretteid körében. – bár nem reklámoztam be, hogy pap vagyok – és így többször kell tanácsot adnom másoknak, mint azt egyébként magamtól tenném –, természetesen jön, hogy kifejtsem a véleményemet a témát illetően.
- Nos, ha valóban szentlélek megszállásra vársz – vagy vár édesapád – akkor a lehető legjobb helyre jöttél. – somolygok az orrom alatt és a kenyérvágó késsel a mögöttünk lévő templombejáratra bökök egyet.
- Így egy szava sem lehet, hogy nem tettél meg minden tőled telhetőt. – kuncogom el magam a sajátos érdes módomon, amire képes vagyok.
- Ha gondolod, akkor segítek valami melót szerezni. Fénypostával utazni úgy hallottam, hogy nem túl kellemes. – adom elő mindezt a legkomolyabb ábrázatommal, mégis valahogy komolytalan az egész, szándékosan. Mármint, tényleg szívesen segítek neki munkát szerezni, bár esélyesen az egyházközségben tudnék találni neki és, ha tudnám, hogy mennyire ért a számítógépekhez, akkor itt a templomban máris volna helye, mert én botrányosan nem konyítok hozzá, de amióta elektronikus adatbázisra álltunk át, kénytelen vagyok megküzdeni a számítástechnika szörnyeivel. Ami viszont a fénypostát illeti, azt tényleg poénnak szánom. Más aligha lehetne.
A hangra és főleg a nevem emlegetésére és a hang irányába fordulok és ezzel együtt a válasz mellé még a karomat is lendítem, hogy mutassam az irányt.
- Ott van. Mrs. Bukowski megmutatja, ott áll mellette. – pillantok a kollégára és ezután vissza Audreyra és a megjegyzését hallva először – a találkozásunk alatt – nevetem el magam hangosabban, mint egy kuncogás.
- Ha ez megnyugtat, nem, nem hiszem, hogy fogsz. Én is csak ember vagyok, mint bárki más. – merek egy kanál levest magam is, a kenyereket már felszeleteltem, hát merőkanalat ragadtam, hogy segítsek Audreynak.

- Ha van kedved benézni vagy… komolyan mondtam a melószerzéssel kapcsolatban, hogy segítek, akkor keress meg. Ez a számom, de mindennap itt vagyok, bárkit megkérdezel, segíteni fog. – bökök megint a templom felé az ételosztás végeztével. Nagyon régen nem éreztem már magam ennyire jól, mint most, ma, ezzel a lánnyal. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de nagyon bízom benne, hogy keresztezni fogja még a miénket. Őszintén, igazán szeretném.

//ez volna a záróm és ne haragudj a hosszú várakozásért és akkor ahogy megbeszéltük, hamarosan megy a kezdőm is <333: //

TO; AUDREY

Régen nem jártam már erre, az esküvő előkészületeit leszámítva. Ahhoz én ragaszkodtam, hogy egy lelkész celebrálja le az egészet – nekem volt fontos –, Keith pedig nem ellenkezett, így ennek kapcsán a múlt hónap előtt pár alkalommal volt erre dolgom, a nagy nap óta viszont nem. Most mégis itt vagyok, hetekkel túl azon a bizonyos műtéten.
A nászútról visszaérve került rá sor, várható eredménnyel zárulva és úgy érzem szükségem van arra, hogy kicsit itt legyek. Három hét múlva már akár próbálkozhatunk is összehozni azt a babát és bár tisztában vagyok azzal, hogy mik az esélyei(m)nk, tulajdonképpen most még egész bizakodó vagyok.
Mielőtt még elindulnék haza, beugrom a lelkészhez, aki a múlt hónapban az esküvőt celebrálta, hogy váltsunk egymással pár szót, de nem ér rá azonnal, így megkér, hogy az irodában várjam meg.
Be is lépek nagy elánnal az említett helyiségbe és leülök a kicsi kanapéra, ami az íróasztal mellett van. A noteszemet veszem elő, hogy amíg várok, addig átnézzem a jövőhetem. Szerencsére most nem olyan szoros a beosztás, a legutóbbi forgatásnak már vége, csak az utómunkák vannak, amelyek – számomra – nem jelentenek lazítást, a vágásoknál ugyanúgy ott kell lennem, de tény, hogy kevesebb – igazság szerint jóval kevesebb – embert szükséges koordinálni hozzá, következésképpen nem szükséges minden időpontot annyira élesen venni. Bár… én a magam részéről már idegesítően pontos tudok lenni és szoktam is. Mindegy, ettől még lazábbnak érzem a hátrelévő munkálatokat, mint az eddigieket. Vagy csak annak tűnnek, most, hogy túl vagyunk az esküvő körüli cécón és a családom számára sem titok többé a férfi, aki az életem jelentős részét jelenti és teszi ki.
Mélázásomból az ajtó nyílása rángat ki, így pedig a notesz összecsukva pihen az ölemben, ahogy az érkező felé emelem a pillantásom.



//fejléc lesz később, bocsi, lusta voltam most, utólag pótolom <333//

Elég kaotikus napok vannak mögöttem, otthagytam Dr. Hill rendelőjét, mert élek a gyanúval, hogy rám akart moccanni, legalábbis ezt sugallta az a bizonyos meghívás, aminek keretei közt segítenem kellett volna próbálni neki valami meghallgatásra. Erre most hol vagyok? Mááár megint a templomban, hátha itt lófrál valahol Shepherd atya, én meg ismételten szénné égethetem magam előtte. Szerintem külön tehetségem van rá, és határozottan kezd fogalmam sem lenni arról, hogy miként kellene kezelnem az ő személyét. Mármint, nyilván nem normális, ahogy a saját kis fejemben viszonyulok hozzá, de ettől eltekintve szívesen besegítek itt, és amolyan kis mellékállás szerűségben újabban én felelek az itteni adminisztratív dolgokért, mert bizony őket is elérte a digitális kor szorítása.
Épp az irodába sietek, hogy a mai adagot letudjam, mosolyogva, de halkan üdvözlöm az ismerős arcokat, egész sokan vannak már, de őt sajnos nem látom. Mit sajnos… inkább örülhetnék, hogy isten házát nem szennyezem így a mélységesen tisztátalan gondolataimmal. Nem számítok senkire, így mikor meglátom odabenn Annát – pont Annát… jellemző -, valósággal lefagyok.
- Szia! Hát te mit keresel itt? – Valósággal nyüszítem, mintha vaj lenne a fülemen, pedig még nincs, maximum szeretném, hogy lenne, ami csak még kínosabbá teszi az egészet. Tök lökött vagyok, de komolyan. Egyszerűen nem kellene idejönnöm.
- Jaj, persze, hát itteni lelkész adott benneteket össze. Ugye nincs baj? Jól vagy? És Keith? Nem vesztetek össze, ugye? Mondd, hogy nem… – Teljes lerohanással járó terelés, ha túl sokat kérdezek, talán nem kell kitérnem arra, hogy én mi a túróért vagyok itt. Kész szerencse, hogy már mondhatnám azt, hogy itt is dolgozom többek között. Ettől még halál kínosnak érzem, de nagyon remélem, hogy nem viselkedem túlontúl gyanúsan, mert nagyon utálnám, ha bárki rájönne, mi, jobban mondva ki is az, aki miatt valójában gyakrabban vagyok itt, mint kellene.

Azt hiszem ennél meglepőbb véletlen szülte összefutást, csak nagyon keveset tudnék elképzelni. Nem tudtam, hogy a újdonsült sógornőm bármilyen okból kifolyólag felbukkanhat itt – bár talán ez visszafelé is igaz lehet –, így aztán nagyra nyílt szemekkel pillogok rá pár másodpercig.
- Audrey! Szia! – állok fel a kanapéról és már válaszolnék is a rögtön feltett kérdésre, de beelőz vele, mi több, meg is spékeli további kérdések egész hadával.
- Hűha... – szusszanok első körben, majd egyre szélesedő mosoly szalad az ajkaimra.
- Akkor haladjunk sorban, igen, az egyik itteni lelkészhez ugrottam be, aminek nincs különösebb oka. Hoztam pár képet – végre megkaptuk őket, Keith említette? –, amin Monroe atya is rajta van, gondoltam odaadnám neki, emlék. – meg amúgy is megjegyezte, hogy szívesen venné, ha esetleg kaphatna, szóval az is nálam van. És igen, akkor már összekötöttem a két dolgot és a magam lelki nyugalma miatt is jöttem.
- Nincs baj és igen, köszönöm a kérdésed, Keith és én is remekül vagyunk. Reggel legalábbis még kutya baja sem volt, amikor munkába indult. – oké, azóta eltelt pár óra és őszintén bízom abban, hogy most is pontosan ugyanolyan egészségnek örvend, mint amikor kilépett az ajtón.
- Nem, nem vesztünk össze, minden a lehető legnagyobb rendben van. És te? Hogy kerülsz ide? – jutok el végre a kérdezés lehetőségéig, mert hát még mindig elég meglepő, hogy pont itt sikerült összefutnunk. Pedig, ha sejteném, én lennék az utolsó, aki elítélné.

Én is mosolygok, bár én mindig ezt csinálom, ami nem kényszeres, egyszerűen csak szeretek mosolyogni, ha egy-két ember napja vidámabban telik ezáltal, nekem az már tökéletes, következésképpen nem fukarkodom a dologgal. Én is jól érzem magam tőle, és ideális esetben mások is. Annát meg kedvelem, szóval semmi problémám a ténnyel, hogy a bátyám felesége, sőt, még örülök is.
- Jaj, ez tök cuki dolog tőled, Monroe atya biztos nagyon fog neki örülni, elképesztő módon lelkiismeretes, és a szívén viseli az összeadott párok sorsát. Nem említette, szóval majd megcibálom a fülét, mert szívesen megnézném őket. – Jellemző, az ilyesmit elfelejti megemlíteni, ugyanakkor az a lényeg, hogy legalább eljutott valamilyen formám hozzám a hír.
- Hát, nem is igazán a fizikai dolgokra értettem, sokkal inkább a lelkiekre. – Azóta azért bevallom, féltem Annát, hogy elkezdte Keith volt feleségével összemérni magát, bár a jelek szerint erről már nincs szó, de ha kétségei voltak önmagával szemben, az közel sem biztos, hogy mostanra elmúltak. Remélem igen, de inkább kérdezek, nem szeretek feltételezésekbe bocsátkozni.
- Na, az szuper, örülök neki. – Vigyorrá kerekedik a mosolyom, mert tény és való, hogy azért azt nem szeretném, ha még egy házassága befuccsoljon a bátyámnak. Elég fárasztó megkedvelni a választottjait, és aztán nem beszélni róluk, velük, mert az mégiscsak milyen, hogy jóban vagyok az exével a válás után is. Keith szerintem nem is tudja, én legalábbis nem hirdetem…
- Én itt dolgozom. Tudod, kiléptem a rendelőből, aztán voltam itt egy ételosztáson még hónapokkal ezelőtt, aztán összehaverkodtam egy taggal, akiről akkor még azt hittem, hogy ő is csak önkéntes, aztán kiderült, hogy tiszteletes, és itt dolgozik. Elég égő volt, mert azért egy ilyen ember közelében én is igyekszem kevésbé önmagamnak lenni, és visszafogottá avanzsálni. Nahát képzelheted, hogy így ez elmaradt, szóval totál leégettem magam, de végülis jó arc volt, és ajánlott apró munkákat, aztán mikor megtudta, hogy nem vagyok tök hülye a számítógépekhez… – Haha… - Felajánlotta, hogy karban tarthatnám a rendszerüket, úgyhogy most tulajdonképpen itt dolgozom. – Regélem el szinte egy szuszra, szándékosan eresztve bő lére, hogy még véletlenül se higgye azt, elsunnyogok valamit. Egyébként a konszolidált megjelenésemen is látszik, hogy nem egy bárban vagyok pincérnőcske. Még szerencse, mert tetőtől-talpig beöltözve, kis blézerben, semmi szexi, nem érzek minden pillanatban késztetést, hogy valami nagyon erkölcstelen dolgot akarjak művelni. Csak minden másodikban, ha épp a közelben van…

- Szívesen megmutatom őket, ha szeretnéd látni. Egyik este, ha van kedved, ugorj át, biztos Keith is örülne neki és igazság szerint én is. – mégiscsak egy család vagyunk és nem is lakunk egymástól áthidalhatatlan távolságra, ami pedig a képeket illeti, tényleg a legnagyobb örömmel mutogatom meg, amiket megkaptunk a fotósoktól a napokban.
- Azt nem ígérem, hogy főzök, mert még mindig nem vagyok konyhatündér, de remekül tudok rendelni. – húzódnak szélesebb mosolyba az ajkaim. Muffint sütni remekül tudok és ebben ki is merült minden konyhai ismeretem, de éhen még nem halt egyikünk sem, szóval megoldom máshogy. Meg hála az égnek Keith is remekül fel tudja magát találni, ha éhes.
- Oh… hát úgy is. Én mindenképpen és azt hiszem a bátyád is. – nekem legalábbis nem említette, hogy bármi nyomná a lelkét, de így, hogy Audrey külön rákérdez erre, valahogy sikerül bogarat ültetnie a fülembe és valamiért rendkívül figyelmetlennek sikerült aposztrofálnom magam a pillanat töredéke alatt, mert a férjemről van szó.
- És te? Veled minden rendben? – adom vissza a kérdést rögtön, nem csak azért, mert így illik, ha már ő is érdeklődött, hanem, mert tényleg érdekel is. Kedvelem a sógornőmet gyakorlatilag az első perctől kezdve, hogy megismertem.
Oké, ez nekem teljesen új infó, hogy itt dolgozik, eddig nem tudtam róla.
- Keith nem mesélte, hogy itt kaptál munkát. – vetem közbe és el is határozom, hogy este majd rákérdezek a dologra.
- Ez amúgy nagyon jól hangzik és örülök neked! – azért feltűnik, hogy mekkora mértéket kap a beszámolóban ez a rejtélyes tiszteletes, akiről mesél.
- Amúgy melyik atyáról beszélünk? – gondolom, hogy nem az öreg Monroe atyáról – akit különben nagyon kedvelek és tisztelek –, de róla valahogy nem tudom elképzelni, hogy ne legyen azonnal egyértelmű mi is a hivatása.
- És, hogy tetszik a munka? Unalmas, érdekes? – csak nyomokban van elképzelésem arról, hogy mit is csinálhat, az alapján meg nem tudom eldönteni, hogy akkor most tetszik neki vagy sem.
- Milyen amúgy a lakás? Jól megvagy? Csak, mert én nem bántam, hogy nálunk laksz és ha szeretnél visszajönni, akkor nyugodtan... – ez az egész költözősdi inkább ő és a férjem közötti ügy volt, de szeretném, ha tudná, engem nem zavart, hogy nálunk van és nincs ellenvetésem, ha esetleg vissza akarna jönni, Pontosan tudom, hogy egyedül megélni nem a legkönnyebb.

- Ki nem hagynám. Holnapután esetleg? Ma már kiruccanunk a barátnőmmel kicsit, de holnapra nincs programom. Már, hogyha nektek is megfelel. – Ha nem, akkor nyilvánvalóan majd egyeztetünk még, én kellőképpen rugalmas vagyok, lévén a szabadidőm azért még így is elég sok, már azok után, ha a napi adag kaját szétosztogattam.
- A rendelés nekem teljesen jó, ne aggódj. Pont annyira nem tudok főzni, amennyire te, úgyhogy én vagyok az utolsó, akit ez egyáltalán zavar. – Legyintettem egyet, rá se rántson, szerintem soha nem fogok tudni főzni, ahhoz, hogy valaha megtanuljam, egy kisebb csoda kellene.
- Nem is a bátyám miatt kérdezem, inkább miattad. – Mosolygok rá a téma esetleges kellemetlenségének dacára. A bátyám lelkivilága olyan, amilyen, bár tudomásom szerint most rendben van, és a radarjaim sem jeleztek semmit, de Annát nem ismerem annyira, és kevesebbet is beszélek vele, következésképp kérdezek, a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy nem válaszol.
- Naná, minden szuper, legalábbis mióta itt dolgozom, az előző melléfogást inkább hagyjuk is. – Legyintek. Erős, hogy minden rendben velem, mert nincs, de ez olyasmi, amiről senkinek nem vagyok hajlandó beszélni, mert tényleg felgyulladnék szégyenemben, ha még hangosan is kimondanám.
- Ja, még nem is tudja, nagyon friss dolog, azzal meg nem sokkolnám, hogy máris munkahelyet váltottam, szerintem kicsit kiakadna tőle. Nem az én hibám volt ugyan, de ez aligha számít ilyen helyzetben. – Attól még nem zavar, ha Anna beavatja majd, legalább nem kell elmesélnem, hogy a volt főnököm ki akart kezdeni velem, és inkább megpattantam.
- Köszi, hát még én! Nem egy szokványos munkahely, de határozottan nagyon nyugis. – Kivéve ugyebár az állandó kis gombóctól a gyomromban.
- Shepherd atyáról. – Basszus, biztos túl sokat beszéltem rólam, remélem, nem kérdez bele másba, mert csúnyán felsülhetek, és ha azt Keith megtudja, kitekeri a nyakam…
- Igazából egészen jól kijövök a számítógépekkel, szóval elvagyok vele, bár elég sok van még hátra a régi kereszt- és házaslevelek digitalizálásából, de megbirkózom vele. – Mint mondtam, nyugis, nyilván nem olyasmi, amivel évekig szeretne foglalkozni az ember, meg azt sem tudom, mi lesz a feladatom, ha ezekkel végzek, lehet, hogy utána el is búcsúzunk egymástól.
- Hú, nagyon aranyos vagy, és tudom, hogy nem bántad, meg Keith sem, csak hát mégiscsak most házasodtatok össze, kell nektek a privát szféra, vagy legalábbis én ebben a hitben élek, teret szerettem volna nektek hagyni. Én meg nagyon jól elvagyok a barátnőmmel, szóval jó most így, de ne aggódj, úgyis megint a nyakatokban landolok, ha bármi történne, – Mióta tudom, hogy Jenny is házas, azóta kicsit átértékelődtek a dolgok, és fogalmam sincs, meddig fog tartani ez az ideális állapot. - Egyébként szép lakása van neki is, én már csak ilyen vendégszoba bitorló vagyok mindenkinél. – Kuncogok fel, egyébként, így legalább még véletlenül sem bukom le előttük azt illetően, mivel is foglalkozom, ha épp a számítógépemen pötyögök.

- Nekem tökéletes és tudtam Keith is otthon lesz, de este még rád csörgök, ha megfelel, megkérdezem őt is, hogy nem tervezett-e esetleg valamit, amiről még nem tudok. – mert hát gondolom úgy lenne az igazi, ha mind a hárman le tudnánk ülni ahhoz a vacsorához, noha nagyon szívesen vagyok töltöm az időmet Audreyval kettesben is. Kifejezetten kedvelem és azt hiszem, hogy egészen jól kijövünk egymással.
A rendelési – és főzési – képességemhez hozzáfűzött megjegyzésén elmosolyodok szélesen.
- Kínai, thai, indiai, görög vagy olasz kaja? Vagy másmilyen esetleg? – már ami azt illeti, hogy mégis milyen típusút rendeljünk. Persze, eldönthetjük holnap is, ahogy kényelmesebb.
- Oh… hát köszönöm, hogy kérdezed, tényleg minden rendben van. – meg még annál is jobban. Gőzöm sincs, hogy Keith mennyire akarja beavatni a családját abba, hogy rajta vagyunk a saját kis családunk megalapításán és azt hiszem, hogy ezt nem nekem tisztem elújságolni, de pontosan ennek okán tényleg több, mint jól érzem magam a bőrömben.
- Melléfogás? Hogyhogy, mi történt? – kicsit úgy érzem magam, mint aki lemaradt a világ történéseiről, mert ami azt illeti, erről sem hallottam. Noh persze lehet, hogy azért nem, mert Keith sem – vagy csak, mert nem tartozik rám –, ezért kérdezek, ha nem akarja elmondani, akkor meg úgysem fogja és nem is erőltetném. Így viszont, hogy szóba hozta, persze, hogy érdekel.
- Nézd, ha ezt jobban passzolónak érzed, akkor szerintem ő is megérti, hogy miért váltottál. Főleg, ha az előző helyen tényleg gondok voltak. – azt hiszem kijelenthetem, a fivére a lehető legmegértőbb emberek egyike is tud lenni, ezért hiszem, hogy ki tudna egyezni a hírrel.
- De lakat a számon, nem szólok neki. Kivéve, ha nem akarod, hogy esetleg megemlítsem... – nem akarok én belekotnyeleskedni abba, ami nem rám tartozik – főleg, hogy egymás testvérei –, de ha úgy gondolja, akkor nagyon szívesen beszélek vele én és, ha tényleg kiakadna rajta, akkor azt hiszem az ellen is tudok tenni. Legalábbis bízom benne. Igazából Audreyn múlik a dolog, ha inkább úgy van vele, hogy megtartja magának az új munkahelyét – mármint titokként a dolgot –, akkor tisztelem a döntését és nem szólok egy szót sem. Titkolózásban több, mint jó vagyok.
- Hm… várj, ő melyik is? A tetovált vagy a fiatal, aki pár hónapja van csak itt? – próbálom beazonosítani hogy melyik lehet ez a Shepherd atya.
- Érdekesen hangzik. Amúgy Keith nem ajánlotta fel, hogy segít valami IT melót találni? Mármint végül is neki is ez a szakmája és, ha te is értesz hozzá… – kicsit összébb ráncolom a szemöldökeimet, mert valahogy nekem logikusnak tűnt volna, ha közben jár a húga ügyében, de lehet, hogy nem akarták így. Bahh, bosszantóan keveset tudok arról, hogy miként is vannak ők egymással. Mondjuk nem sok közöm van hozzá, de ettől még kíváncsi vagyok.
- Egyébként, ha elunod ezt a melót, akkor nálunk a stábban mindig elkél egy-két kéz, szóval csak hívj, ha úgy adódik. – biztos vagyok abban, hogy a filmgyártásban is találnánk olyasmit, ami őt is érdekli és szívesen és csinálná, ráadásul nem nagy ügy ezzel segíteni neki, már, ha elfogadja. Természetesen erőltetni nem akarom vagy ilyesmi.
- Ez kedves tőled is és oké, értettem. – mosolyodok el szélesen és valahogy nyugodtabb vagyok attól a tudattól, hogy tudja, ha úgy adódik, visszajöhet hozzánk bármikor.
- Nincs is ezzel semmi baj. – mármint a vendégszoba bitorlással. Szerintem legalábbis.
- Meddig dolgozol ma egyébként? Vagy belefér esetleg egy kávé a munkaidődbe? – ha van hozzá kedve, akkor meghívnám egyre, azt hiszem a templommal szemben van is egy kávézó.
- És merre mentek ma este a barátnőddel? – említette még korábban, hogy van valami közös programjuk.