- Leszarom a nézőket. Érdekel, hogyan néz ki kívülről, vágod - magyarázom, bár szerintem olyan túlzottan aztán pont fölösleges. Pornózni nem fogok, elvégre fasznak van kedve kiégett szarokkal szopatni magát naphosszat, beállított pózokkal és műbrokival a seggében. De egy aktuális eksönt azé' felvetetnék, hogy visszanézzem. Ez a homemade varázsa, Bugot meg nyilván izgatja a téma technikai oldala. Baszni má' látott eleget, és kurván hidegen hagyja, elvégre aszex a cingár kis fos. Bár nem értem, hogyan csinálja, mert én beledöglenék, ha nem kúrhatnék rendszeresen. - Twilight bazdmeg - horkantok fel, mert elég nevetségesen festenék csillámporos fasszal. - Persze, ha ennyire akarod, akkor a nyakad szívesen véresre szívom, lol - röhögök, majd a hajamba túrva kémlelem a kopár placcot. Bambulnék még az útmenti gazoknál örömmel, csak hát a kis köcsögnek teljesíteni kell szíve vágyát, ezé' lassan úgy kezdem el érezni magam, mint egy kibaszott randin. Na, nem mintha olyan retek sokban lett volna részem, de azé' nagyjából vágom, hogy tolják és a vidámpark határozottan beletartozik a kelléktárba, bár nem ilyen cafat, redva helyen, de nekem ez jutott. A helyzeten csak az dob, hogy számba veszem a farkát, meg így tompítjuk ezt az enyelgős fostengert. Bug már eltette a drónt és a mobiljával sem szokott ilyenkor baszakodni, pláne, ha ebben a magasságban pörgök, de őszintén megvallva azt is leszarnám, ha másnap azzal lenne tele minden, hogyan pippantottam le a rocksztárjukat. Persze, így is lehet sejteni, hogy több van közöttünk egy szimpla haverkodásnál, ami röhej, elvégre alig másfél napja még lófaszomba nem ismertem. De ez ilyen. Van, akikre hamar ráhangolódik az ember, míg másokra évek múltán sem. Ez a hangolódás nekünk most eléggé megy, pláne, ahogy a nyögései töltik be a nyikorgó teret, meg ujjai a hajamba kapnak. Egy ponton várom, mikor pattan el a türelme és nyom magára, de meglepőmód türelmesnek bizonyul, ami határozottan tetszik. Úgy tűnik, elég hamar rákapott az ízére, mert már el is megy, aztán még csak az út felénél járunk kb. Tény, én sem húztam el neki, de hát ez most nem is erről szólt. - Ne már, így is van már pár kretén stalkerem - szívom le a füstöt, míg a maradékot kieregetem és felbaszom a lábam a szemközti ülésre. Mikor feltántorog csak felvonom a szemöldököm, aztán már zúg is nekem, ezzel irritálva tovább a kabint. Hiába nem basztam meg, emiatt a gyökér miatt fogunk lezuhanni. - Mit művelsz? - fogadom fejét a vállamon, ahogy félszemmel a hajára bámulok, majd gunyorosan tolom képe elé a kézfejem. - A kezem talán nem akarod megszorongatni? - röhögök, de nem baszom arrébb, mert végül is mindegy. Nincs érintésfóbiám, meg nem kapok rohamot, ha az esti numerám ott marad reggelire, elvégre ezeket a dolgokat fasznak kell túlspilázni. - Jobb is, ha nem smárolsz le, mert akkor nem csak a számból, de a gatyából is sikálhatnám a gecit - forgatom meg a szemem, és bevillan, hogy jó lenne baszni egyet. Azé' eléggé felvillanyozott az előbbi témázás, de mondjuk masszívan fos a helyzet, ebben a himbálódzó szarban. - Zsír. Remélem, a bandáddal laksz, me' akkor a zuhanyzótokban kúrnálak meg, ne csak a színpadon hallgassák a sikoltozásodat - húzom gonoszkás vigyorra a szám, de amúgy nem viccelek. Csak sajna az ötlettől még inkább rám jön kangörcs, szóval örülök, amiért végre földet érünk. - Csoda, hogy nem baszódtatok le. Mi a tököm történt? - fogad a bizottság. Remélem, pontozták is. - Elkergettem egy csótányt - felelem rezignált pofával. - Mégis mi a faszom történt volna, te buzi? Hát leszoptam, az - csóválom meg a fejem, mire röhögve veregetnek vállon, ne szarakodjak már. Nekem aztán mindegy, így hát a hajamba túrva legyintem el őket, mára elég volt a pofájukból. - Lécelek, holnap majd pacsizunk, de az esti bulit kihagyom - taposom el a cigimet, mire Bug bámul le rám kérdőn, totál nem értve, mi a fasz van. Há' mi lenne? Festeni akarok, köcsög. - Csumi - intek be nekik, aztán elnézek Elire, követ-e, vagy velük nyomul tovább, esetleg mást is lepippant? - Na, tényleg elkezdesz stalkolni, vagy van valami értelmes programod is van a mai napra? - vigyorgok fel rá, ahogy zsebre vágott kezekkel pattogok a macskaköveken.
- Há' most, hogy mondod. - nevetek fel, mer' az már engem is érdekelne. Bár ahhoz elég beállni egy tükörrel szemben, vagy az ablaknál csinálni. Azért meglep, ha ezt még nem próbálta. Egy jó vastag üveggel, az ő stílusa mellett, lol. - Kösz, de ezt a lehetőséget passzolom. - a vérre azér nem izgulok, se a vámpír gecikre, a csillám vámpír gecikre meg pláne nem. Direkt nem hallgatom le az üzeneteim, van egy-két tippem, hogy miről szólnak, és az kurvára nem érdekel. Amúgy is végig fogom hallgatni élőben is, ilyesmiből nem kell előjáték. Inkább átadom magam a jelennek, és ennek az elbaszott randinak, mer' egyikünknek sem kenyere az enyelgés, békésen leszopatom magam, aztán nyáladzok a technikájára. - Ha őket is leszoptad, nem csodálom. - röhögök fel, miközben átvergődöm az oldalára. - Kényelembe helyezem magam, mi a faszt csinálnék? - nem mintha lelökne a picsába, szóval gondolom nem zavartam meg a sziesztáját, és a pofámmal a vállán is tovább tudja szopogatni a gecim, na meg a nikotint. Aminek egyébként elégedetten szívom be a füstjét. Elfintorodom, ahogy a képembe nyomja a kezét, de azért nem erőlteti a dolgot, nekem meg nincs kedvem most az ujját szopogatni. - Van benne valami. - röhögök ezen a barmon, de részemről eléggé kielégültem így reggelre. Mondjuk, ezután nem tudom, hogy fogok értékelni egy alap szopást... - Ez azért elég beteg. - szélesedik a pofámon a vigyor, ahogy elképzelem a fejüket, na meg magát az akciót. A patkány meg a víz kombója azért elég kemény lehet. Pláne, hogy szerintem baszottul nem viccel... ezen elfantáziálgatok, míg le nem érünk. Azért az egyenességén megint röhögnöm kell egy sort, de a'sszem amúgy is kitalálták volna, hogy nem az óriáskeréktől ilyen kielégült a fejem. Elgondolkozom rajta, hogy az estét a fürdőszobámra akarja-e szánni, de aztán elhessegetem a gondolatot. Én se gondoltam komolyan, hogy 0-24-ben dugunk... valszeg. Intek a haverjainak, aztán beérem és megvonom a vállam. - Há’ még mindig a lázadásnál tartok, szóval el kéne baszódnom valamerre. - kocsmába meg klubba nem sok értelme lenne ilyenkor elvinnem, ezen kívül meg már csak két törzshelyem maradt... szerintem körbe röhögne, ha elrángatnám egy játékterembe, és oda amúgy is a kölyökkel szoktam menni, szóval csak egy lehetőség maradt. - Mer, bébiszittelsz? - kaján kis vigyor kanyarodik fel a pofámra, tekintve, hogy tegnap már teszteltem a gyereket, és asszem osztja a nézeteimet egy jó verekedést illetően. - Van egy boksz edzőterem, ahová pár éve eljárok, hogy levezessem a feszkót. - amikor épp nincs kéznél, aki leszopjon, ugyebár. - Nyugi, a pofidat majd kímélem. Nem mintha lenne bármi önkontrollom a ringben, de majd szerzek neki olyan rácsos faszszopó védőt, hogy kíméljem a kis pofiját. Már nem azért, de még szükségem lesz rá, több szempontból is. Metró szempontjából eléggé bajban vagyok így nappal, és a napszemcsis trükk amúgy is csak a sorozatokban működik, úgyhogy maradt az, hogy sétálunk, még ha meg is öregszem, mire odaérünk. Bár maga a vidámpark is a gettó szájában volt már, úgyhogy maximum negyedórája sétálhatunk, mire elérjük a kedvenc boksztermemet. Egyszerű, és nagyszerű, a’sszem ennél találóbb jellemzést nehezen lehetne adni rá, az életem egyik legátlagosabb pontjának tekinthetnénk. A szokásos pasi izzadtság szag, a szokásos holmik szétdobálva, a szokásos boxzsákok lógnak a plafonról. A legtöbben itt is inkább a ringből ismernek, mint a youtuberól. Nemo már ki is szúr, és elém jön, hogy kezet fogjunk, aztán ütemesen megveregesse a vállam, majd bemutatkozzon a srácnak, miközben az lepakol. Elég nagydarab fickó, a szokásos kondi gyúrta forma, tetőtől talpig kivarrva, de egyébként túlzottan is jószívű ehhez a sporthoz, képtelen kellő ideig püfölni az embereket. Lényegében ez az, amiért soha nem nyer versenyeket, akármilyen vasökle is van. - Ne tévesszen meg a külső, vajszíve van. – röhögök a patkány képébe, ha esetleg kissé megszeppenne, de hát nagyjából erre számít az ember, ha egy elképzel egy bokszolót. Inkább én lógok ki a képből, de ez nem véletlen, mer én jobbára csak püfölni jövök ide, meg aztán a szabályokkal se vagyok köszönő viszonyban se. Ha igazán beindul a mérkőzés, képtelen vagyok ilyen szarságokra figyelni. Részemről nincs nálam a szokásos cuccom, úgyhogy egy túlméretezett köpenyt kapok, meg fekete kesztyűket, és ha nyávog, még arcvédőt is szerzek neki, dehogy én ilyet fel nem veszek, az hétszentség. Alatta meg félmeztelenül tolom, mer’ ez így szokás, 2 perc múlva amúgy is szétizzadom az agyam. Bemelegítésnek beleverek párat egy zsákba, aztán ha elkészült, bemászom a ringbe, és vigyorogva nyújtom a karom, hogy felsegítsem. Nem mintha kéne, de azér’ jó arc leszek. - Egyből ellened megy? - csóválja a fejét mögülem Nemo, de hát már hiába, innen már le nem mászok. - Nyugi, visszafogom magam. – aljas kis félvigyort villantok az előttem állóra, most még menekülhet, ha akar… egyelőre még tud. A tapasztalataim alapján egész gyorsan fut. Ezt alapvetően inkább hergelésnek szántam, mint megnyugtatásnak, de aztán fasz tudja, a patkány minek veszi. Mindegy, én figyelmeztettem. A’sszem.
Látom a fején, min agyal, ezért egy gyors kézmozdulattal intem le. - A tükör kurvaizgató tud lenni, de közben azé' nem arra fókuszálsz - vonok vállat, mivel mondhatni 'been there, done that', noha egy tizedmásodpercig megakad a szemem a száján és aljas vigyorra húzom a sajátom. - De, ha már így szóba jött, adhatunk neki egy próbát. - Leplezni se tudom, mennyire beleélem magam a témába, meg mondjuk le is szarom, elvégre tudja csak, mibe nyúlt bele. Na, nem mintha a seggbekúrás után ne lenne fogalma arról, meddig mennék el. - Nekem nyóc' - tüdőzöm a füstöt, meg a karcos levegőt. Ha arról lenne szó, lazán szarrá szívom, de erőltetni úgyis csak azt fogom, ami kurván beindít, és ez mondjuk pont nem tartozik közéjük. Szerintem megegyezhetünk abban, hogy ez a buzi vámpír téma egyikünket sem vonz, szerencsére. Azé' nem kerüli el a figyelmem, hogy szorgosan ignorálja a telóját, amitől mocsok kis mosoly fakad a számon. Képzelem, ki baszogathatja, és esélyesen nekem is a pöcsömre járna Adam, ha nem kapott volna némi immunitást az évek alatt. Ha faszt szopok, hát faszt szopok, mit tud ezzel tenni? Az óriáskerékre úgyse várunk társaságot, ahogy az üveg bepállik és a srác nyögései pattannak vissza róla a fülembe. - Á, minden kretént azért nem - nevetek, me' a látszattal ellenben válogatok, csak ha bebasz a szar meg a pia, akkor így elengedem. Viszont tegnap kurván nem voltam beállva semmiféle cucctól, ezért az ő helyzete még mondhatni biztosabb fél fokkal. - Buziskodsz - dörmögöm az orrom alatt, de igazándiból nem érdekel. Valahol azért persze felvonom rá a szemöldököm, viszont nem kommentálom le. A maga módján ő is épp eléggé elbaszottnak tűnik, semmint strigulázzam a véleményem. Arra ráérünk később is, mert úgy tűnik, egy ideig még nincs kedve leszállni a farkamról. A kezem szerencsére passzolja, így lustán a combomra ejtem, majd bámulok ki a fejemből, lesve a nyomorék várost. Az út lefelé má' kevésbé izgalmas, de a cigi tompítja a mehetnékem, különben már rég kimásztam volna. Mekkora csiga ez a szar, bazdmeg. - Nekem bejön. Toljuk! - indítványozom, nyilván, nem az elkövetkező két percre értve, de határozottan a közeljövőre. Amúgy is csípem a nedves helyeket és a zuhanytálca egy olyan pont, ahol kedvemre kiélhetem ezt a szenvedélyem. Ilyen lenne még a medence, de abba múltkor is frankón belefulladtam. Na, mindegy, az múltkor volt, most meg a ratyik vigyor-délutánja van, mert elkezdenek értetlenkedni. Mi a szart csináltam volna ott fenn, kézen fogva bámulom vele a tájat?! Naná, baszki. Végül nem a nyomorék gecikkel, hanem velem tart, ki hinné? - Mert mikor nem tartottál a lázadásnál? - dobom be, majd alaposan végigmérem. - Na fene, és mi lenne az? - kotrok egy újabb szál után, mert petting és szex után a duplája kell az alapmennyiségnek, ami magában se kevés, de na. - He? - vonom fel a szemöldököm, mégis mire akar kilyukadni. Persze, ha annyira akarja, járhatom én a magam utam is. Nem fogunk egymás vállán bőgve elválni, de aztán mégse ejt, én meg érdeklődve hallgatom. Hát, ratyinak nem ratyi az ötlete, szóval... - Kurvaszarul verekszem - adom a tudtára, ne támogasson itt hiú reményeket, hogy mekkora menőarc vagyok a ringben. Nem, elég konkrétan egy béna geci vagyok, egyedül az ütés megy, de többet bekapok, mint leosztok, szóval ratyi az egész. - De amúgy benne vagyok, csak ne képzelj mögém túl sokat. A parkour megy, meg a futás, aztán ebből próbálom kihúzni, de elverve ótvar szarul festek. - Amúgy tényleg. Bár van, akit az indít be, ahogy vért köpök. - Jahát, felőlem pofán baszhatsz, annak má' mindegy - porolom le a felsőmet, aztán rájövök, csak a genya festék kenődött fel rá. Mindenesetre követem, a festés később is ráér, ha ki nem töri a karomat, amit kurvásul tudok ajánlani. Végül egy elég okés helyre jutunk el, túl a gettón persze, de a célnak végül is megfelel, meg hát nem kell nekem mindig köcsög niggerekkel lógnom. A vártakhoz mérten van benne ring, bokszzsákok, kigyúrt pasik, meg minden, és ezzel le is írtam a boksztudásomat. Végül kiszúr minket egy állat tag, nekem meg elakad a szavam, mert túlságosan is emlékeztet valakire. Gyorsan kiölöm az agyamból a képet és inkább Eli pofázására figyelek, de ez csak ront a dolgon. Vajszív, mi? Pulcsimmal törlöm meg az orromat, na, nem mintha lenne ott valami, de addig is rendezem a vonásaimat, majd felbiccentek az ipsének. Ennél huzamosabban nem bámulom, nem éri meg. Most szórakozni jöttem, nem rinyálni a redva múlton. Inkább lustán körbenézek: a nagy kesztyűket nem csípem, ezért ha szerválok valamit, csakis ezt a lófaszra se' jó vackot húzom magamra, meg lerántom a felsőmet, mert genya meleg van. Ezzel legalább nem vagyok egyedül, végre az ő pöcse se akar befagyni. Közben azé' keresek egy szabad padot, rádobom a minimál cuccom, majd vigyorogva fordulok vissza, bár egy laza nyújtáson túl mást nem produkálok le. Pöcsöm veri itt a zsákot, amikor olyan szarul csinálom, hogy talán még a csuklóm is eltörném közben. - Menekül a faszom! - förmedek rá a vaskos tagra, bár közben a köcsög mimikáját lesem. - Na, hogyan akarod? - kérdem, majd mentemben elnézek a tükör felé: lightos hasizmom azért van, de nem durranok szét az izmoktól, mint ezek, az összképen pedig esélyesen sokat ront a hátamon sorjázó valag forradás is, amiket a tetkó nem fed le. Mondjuk, még mindig jobb, ha most látja, mint kúrás közben. Olyankor nincs kedvem a fateromról pofázni, valahogy lankad tőle a kedvem, lol. Bár jelenleg ettől a toronytól is lankad, ezért inkább a ringben vigyorgó hülyegyerekre koncentrálok és elütöm a kezét. Nem vagyok lány, baszod, magamtól is fel tudok mászni erre a buzira. Mikor sikerül, szembefordulok vele, aztán várok, mert így kábé fingom nincs, ez hogy megy erre.
Átfut az elmémen a fantáziakép, ahogy egy tükörnek nyom, mögülem meg ott virít az a kielégült pofája, ahogy belém élvez… - Kösz, de épp elég a tudat, a látvány nélkül megvagyok. – vágok egy kissé erőltetett fintort, és inkább elterelem a témát a buzi vámpírokra, mer’ azért ennyire gyorsan nem mutatom meg a gyengéimet, már anélkül is túl lelkes, hogy tisztában lenne vele. Így sem tudom, hogy a picsába olvassa ki a gondolatokat a fejemből, de nagyon gyorsan abbahagyhatná. Rövid idő alatt már a második ajánlat, amit visszautasítok, kezdek olyan lenni, mint egy nyávogós picsa, akinek nem jó az se ha van fasz a szájában, meg az se, ha nincs fasz a szájában. Letüdőzöm a saját nikotin adagot, aztán megvonom a vállam, és belepofázok a füstbe. - Ha van még valami beteg hajlamod, lehetőleg akkor éld ki, ha már kellően bebasztam hozzá. - amolyan pillanatnyi vad vigyor csúszik fel a pofámra, de azért egykönnyen nem vesztem el a kontrollt (hacsak nem verekedésről van szó), úgyhogy akármit nem nyelek le. Azér’ kétlem, hogy láncfűrészt dugna le a seggemen. - Csak a szopnivaló faszokat? – nevetek fel halkan, részemről mondjuk nagyjából így történik a kiválasztódás, nincsenek praktikák meg szűrök, annyi az egész, hogy érzem-e, hogy kell, vagy kurvára nem érzek semmit. Ez úgy már magában foglal minden mást. - Ne egy buzeráns szóljon be. – vigyorgok, mint valami halloweeni tök, de nagyon nem veszem fel a dolgot. Ő is tudja, hogy azt csinálok, amit akarok, még ha egy csajjal valszeg nem is kockáztatnám meg az ilyesmit. Mindent félreértenek, amit lehet, és ha semmit sem lehet, akkor azt is, amit nem. - Tőlem. – visítani azt tudok, ha kell, bár a magas hang nem éppen az erősségem, de gondolom az ordítás is megteszi neki, a lényeg, hogy közönsége legyen, mekkora fasz… minden értelemben. - Gondoltam, neked még új a téma. – vigyorodom el, de hát ki a faszt akarok átverni, már amúgy is beszéltem neki a pajtáról is. Az értetlenkedése hamar átcsap meglepetésben, amit eleinte nem értek, aztán világossá válik a helyzet. - Ne már. Tegnap azért egész jól pofán basztál. – vonom fel a szemöldököm, bár belegondolva, nem nagyon dagadt fel a képem… de akkor sem vonakodott, ami nálam jó pont, még akkor is, ha én tolom a pofám a képébe. Ha már így belemegy a dologba, azért belököm egy félreeső kis sikátorrészbe, és finoman lesmárolom, aztán a pofájába vigyorgok. - Azért nem szaladgálnék mindenhova a szádban forogva, mer’ jóból is megárt a sok, szóval éld ki, ami maradt, aztán húzzunk. Azért nekem ennyi elég a nyilvános buzulásból, pláne, hogy alkalmi kefélésről van szó, az ilyesmit nem bíznám a bulvárra, de szerintem ő sem akar felesleges, és baszott idegesítő figyelmet magának. Ha ezzel megvagyunk, már léphetünk is, és egészen felizgat a jó öreg ring gondolata. A turné alatt mellőznöm kellett az ottani arcokat, meg kissé tán ki is jöttem a formából, úgyhogy ideje bepótolni az elmaradt időt. A patkányt azért mintha zavarba hoznák a túlméretezett arcok, pedig egy-kettő azért gyengédebb lenne nálam, noha van bőven, aki engem is rendszeresen huggyá ver. Különben nem ide járnék. - Ahogy gondolod. – nevet fel dörmögős hangján Nemo, amolyan „fájni fog neked ez” mosollyal, de azért látom rajta, hogy aggódik a kis köcsögért. Érzékeny pöcs. Részemről viszonzom a vigyorát, ahogy felmászik magától. Akárhogy is próbál lazulni, azért kurvára érződik rajta, hogy nem érzi otthon magát a ringben. Nem hibáztatom mondjuk, eleinte nekem is hiányoztak a falak. Egyébként nem kerülik el a figyelmem a hátán végighúzódó forradások, de nem fogom ezt firtatni, meg amúgy sem nehéz összerakni a képet. A helyében kihasználnám a gyorsaságát – ha már mása nincs – úgyhogy részemről viszont frontálisan megyek, és egy szépen kivitelezett bal egyenessel indítok, épp azért, mert ez viszonylag beláthatóan jön ahhoz, hogy felemelje a kesztyűjét a pofájába, még egy jobb horoggal bebiztosítom a dolgot, aztán jól gyomorszájon térdelem. Mármint visszafogottan... Persze ha gyakran néz boksz meccseket, egész esélyes, hogy elkerüli a dolgot. - Lehet, hogy előbb beléd kéne vernem néhány alapot? - nevetek fel, jobban belegondolva előbb talán tanítgatnom kellett volna, és aztán szétbaszni szegényt.
- Márpedig én csípném a látványt - vigyorodom el, és nem vagyok hajlandó engedi a témából. Erőszakos mondjuk nem leszek. Mármint szóban, de ha ennyire nem fekszik neki a téma, kerítek rá mást, ha úgy esik. Persze nem fogom végigkajtatni miatta a várost, mondhatni le is szarom, csak hirtelenjében az ötlet eléggé felkelti az ingereimet. Viszont most elég lesz hozzá annyi, hogy a fintora nem győzött meg lófaszomról se, aztán egy sor pipiskedésbe kezd, amitől kedvem volna körberöhögni. Most tényleg? Pöcs nem érti, minek fogja vissza magát és nem tálal ki, de hát istenem. Tegnap még papíron heterónak vallotta magát, ma meg a számba élvez. Ilyen ez a rockszakma, asszem. - Nem kell fosnod, mert az összes beteg hajlamom be fog jönni. Még józanul is - vetem oda, szám sarkában egy genya félmosollyal. Őszintén kétlem, hogy bármi, ami képes beindítani, őt hidegen hagyná. Ha meg mégis így lenne, hát istenem, azt a pár percet kurván kibírja, amíg alattam fekszik. - Mondhatjuk úgy is - vonom meg a vállam, me' igazándiból fingom nincs, mi alapján választok ki bárkit. Persze van az a piamennyiség és gomba, ami után gecire nem számít, ki térdel előttem, de hát addig egy frankón göröngyös úton kell eljutni, és nem történik meg minden második napon. Viszont nem szoktam túlspilázni, ha one night stand kell, akkor jöjjön be, ha meg huzamosabban akarom kúrni, ne bassza ki nálam a rezet minden pöcsöm bekezdésével, amit kihány magából. Eli viszont a célnak eddig úgy tűnik, pöpecül megfelel. Bejön, meg kábé egy a húr, amin pendülünk. - Egy másiknak? Vagy mi a fasz? - horkantok, ne adja má' itt a szendeszüzet, bazdmeg. - Amúgy se vagyok buzi. Csajokkal ugyanúgy félremegyek - szívok a füstbe, me' nincs kedvem most ehhez. Rohadjon ott a feje, nem érdekel, csak haladjon ez a kurva rozsdaette szar. Az inger mondjuk hamar kifut belőlem, hála a ciginek, meg a ténynek, hogy a csukám végre földet ér. Sőt, még a kurvulós zuhanyszexbe is belemegy, ami kellően feldob ahhoz, hogy ne akadjak le túlzottan az ötletén. Na, nem mintha más helyzetben annyira tiltakoznék az ellen, hogy agyonverjenek, de baszod. Ami tény, az tény, mégpedig, hogy fosom szarul bunyózom. - Nem mintha vártad volna, hogy pofán baszlak. Meg túlzottan nem is mozogtál be, ami sokat segít - röhögöm, elvégre Bug már kismilliószor elmondta, mekkora fos reflexekkel is bírok, ebben meg végül is, igaza van. Bár hozzátartozik, hogy sokszor le is szarom, miért püfölnek bele a betonba. Kikapcsol az agyam, néha még engedek is, aztán két pillanattal később, már ömlik az orromból a vér. Kezdeném is érezni az ütéseinek vélhető helyét, ha meg nem ragad, és úgy ránt be a sikátorba, hogy fel se fogom. Mondom én: szar reflexek. A smár attól még helyén van, meg a nyomorék vigyora is. - Ahogy elnézem, te most inkább a ringben akarod kiélni magad, nem ezen a buzi helyen - vonom fel a szemöldököm, de azé' fasza lehetőségeket kár elhajtani, így lassanként a hajába túrok, majd úgy húzom le egy... most kapaszkodj; csókra. Nem kapkodom, nem intézem el két másodperc alatt, inkább rászívok az alsó ajkára, ízlelem a nyelvére tapadt nikotint, majd ujjaim a nyakába fúrva rántom közelebb, hogy mélyítsem a hangulatot. Mikor elválunk, számra mohó vigyor ül ki, és érzem, ahogy szinte pulzál ereimben a vér, ami ennél azé' többre sarkallna, de nem állok le baromkodni, helyette kilépek oldalra és követem a terem felé. Amúgy meg nem szar hely, az arcok is okésnak tűnnek, de azé' kurván nem tetszik, ahogy a nagydarab főszer aggódó pofáját lesem. A kurva életbe má', pont olyan, mint az a kis buzi. A faszom kivan, amikor belépek a ringbe, aztán mindent ott baszok el, hogy belebambulok a saját farokságomba. Látom ám, hogy közelít felém az ökle, de kihajolni már csak részben tudok, így súrolja az állam, ami épp elég ahhoz, hogy a második már telibe találjon. Még el se éri agyam a szemét, de már görnyedve térdelek a földön, hála a gyomrozásnak. Próbálok nem levegő után kapni, hanem beosztani az oxigént, ahogy általában szoktam, de attól még gecire fáj, meg mondjuk gecire be is jön. - Hát, talán nem ártana - nézek föl rá, amikor már nem akarom kényszeresen kiokádni a belem. Kurván nem fogta vissza magát, ezért ott, a földön, világom nem tudva kezdek el röhögni, és lassan már a térdem is csapkodom, ahogy felállva vigyorgom tovább. - Asszem, egy időre megtartalak - törlöm le a képem, majd bámulom meg a kezemre ragadt vért. Nem tudom eldönteni, hogy az orromból vagy a számból jön-e, de hát erre idő sincs, ugyanis felveszem a pózt - ami nyilván szar -, majd ki is lőnék, ha a torony be nem pofázik, ami annyira felbasz, hogy végül idegből kúrok egyet rá a srác mellkasára, aztán balom már a fejét veszi célba, noha nem látok túl sok reményt a sikerre. Lassú vagyok, érzem, meg totál szar a technika. Már, ha ezt a kapálózást annak lehet nevezni. - Baszod, nem is nyomod rosszul - dicsérem, ahogy próbálkozom, bár nyilván nem találom el. Ilyenkor már más helyzetben rég a földön rugdalnának, míg nyálam a betonra csorog. Esélyesen ennek se lesz túl szép a vége, és mintha rajta is érezném, hogy kezd elgurulni a gyógyszere. Persze nem csodálom, mivel én sem úgy reagálok, mint akinek kurvára fáj az élet, de aztán csak az izomagyú fasz ordítását hallom, majd nyilván... bármi is történik, de két pillanattal később veszem észre, aminek így már lényegében kurvamindegy. Csak azt tudom, hogy gecire fájni fog.
- Akkor is, ha én lennék a te seggedben? – röhögök fel, mert ez azért már érdekel, vajon mennyire van hajlama arra, hogy alul legyen… bár, őszintén szólva ehhez nem sok reményt fűzök, pláne, ahogy végigfut a fejemben, mi lett a szopásomból. Valahogy elég ösztönösnek éreztem a dolgot. Ja, eltart egy darabig megszoknom, hogy engem basznak, ez már valahogy a gyerekkoromhoz kötődött, sz’al még kevésbé érzem magam férfinek. - Hiszem, ha látom. – azért rajta van a kaján kis vigyor a képemen, mert bírom, hogy egy öntelt faszfej. Meg aztán nem is vagyok picsa, hogy húzzam az agyát, amikor egyértelmű, hogy baszottul bejön a stílusa. - Lehet, hogy nem szűz a segglyukam, de azért nem gyakran baszatom szét. – nevetek fel halkan, de ezzel nyilván ő is tisztában van. Bár a’sszem most jobban lefoglalja a nikotin, meg mintha kicsit ingerelné is ez a buzeráns téma, amitől én csak még szórakoztatóbbnak találom. Viszont jó szolgálatot tett a farkamnak, úgyhogy leszek oly’ jófej, oszt kivételesen befogom, és még abba is belemegyek, hogy a hangot is kibassza belőlem. - Jogos. – vonok vállat, ennél nem is kell tovább magyaráznia a dolgot, én se vagyok jó mindenből. Lepörög egy-két dolog a fejemben, de most inkább nem hozom fel őket, előbb-utóbb úgy is előkerülnek, rejtegetni meg nem fogom. Nem vagyok tökéletes, de gecire nem is vágyom rá. - Ennyire egyértelmű? – röhögök fel, de már érzem, hogy belülről égek a gondolatra, hogy szétbaszhatom. Ja, hát ki mire izgul. Azért hagyok neki időt, hogy kiélje magát ő is, ráadásul még él is a lehetőséggel, bár mindenre számítottam csak csókra nem, viszonylag meglepetten viszonzom, de már most érzem, hogy be fog szopatni. Ahogy elszakad tőlem, egy pillanatra úgy tűnik, mintha mindjárt a szart is kibaszná belőlem, de aztán csak kilép az utcára, én meg még kissé a gondolataimba merülve, reflexből követem, mer’ ez baszott fura volt. Kicsit mintha kikapcsolta volna az agyamat. Némileg kitisztul a fejem, mire elérünk a terembe, onnantól szinte már csak a ringet látom. Hány kibaszott hete vágyom már rá… elég szerencsétlen egy patkány, azt meg kell hagyni, Nemo se véletlen játssza az aggódó nagybácsit. Azért mulatságos végignézni, hogy ezzel mennyire bassza En agyát, pedig így belegondolva nem láttam még igazán felbaszottnak, azt is békésen tűrte, mikor a kiscsaj próbált szórakozni vele. Kinek mi, a helyében már hatszor felbasztam volna magam. Azt azért nem hittem volna, hogy élből betalálok, akár milyen gyors vagyok, azér nem láthatlan, gec. Odabasz, hogy milyen nyomorék szegény, de a lendületből már nem veszek vissza, ő meg csúfosan a padlón végzi, levegőért kapkodva. Kicsit emlékeztet arra, ahogy nemrég a kabinban nézett fel rám… azért szélesedik a vigyorom, ahogy feltápászkodik. Kevesen vigyorognának a képembe egy ilyen térdelés után. - Egyelőre próbáld a beleidet megtartani. – röhögöm ki a kis nyomorékot, egészen izgató, ahogy nekem esik, meg ugyanakkor kissé szánalmas is, mert a reflexeimen kívül semmit sem kell igénybe vennem, hogy kitérjek előle. A’sszem túl sok animét nézett, mert attól, hogy a levegőbe bokszol, én még baszottul nem fogok elrepülni. Azért értékelem a próbálkozást, és minden türelmem igénybe veszem, hogy ne basszam pofán visszakézből. Kezdünk gyorsulni, én meg érzem, hogy lüktet bennem a vér, aztán egy pillanatra elkapom Nemo tekintetét, de addigra már baszott késő, a szívverésem már a fülemben dübörög, a hangja csupán homályos zajként jut el hozzám a lendület közepén, aztán azon kapom magam, hogy ráugrom a kis gecire, és a padlón püfölöm tovább, amit csak érek, aztán erős kezek ragadnak meg és rángatnak le a srácról. Épp egy haverom vizesüvegét szopom, amikor nyögdörészve ébredezni kezd, úgyhogy poénból fölé hajolok, hátha összeszarja magát. - Nyugi, nem telt el 12 év. – röhögök, de gondolom nem nézett Falcot, tehát a kómás poénom lényege aligha jut el hozzá, de azért így is megérte kimondani. Az a röhej, hogy poénból nekem is adtak a borogatásból, hűtsem már le magam egy kicsit. - Bocs, a ringtől mindig bevadulok. – a vigyorom mondjuk nem sok sajnálatról tanúskodik, de azért vannak, akiknek szívesebben verem szét a pofáját, mint a patkánynak. Ő csak rosszkor volt rossz helyen. Azért annyira rosszul nem néz ki…
Nem lep meg a kérdése, viszont választ nem kap rá, csak gunyorosan elmosolyodom. Na meg, amúgy se kell tennie az agyát, tegnap már eléggé egyértelmű volt, mennyire bukik a felállásra, és hogy legközelebb is örömmel fejelne a párnába, ha cserébe hátulról elkapom és hozzábaszom. - Látni fogod - biztosítom a közeljövő felől, ám most ejtek a baromkodásból és teljesen komolyan vizslatom a képét. Nem vagyok egy beteg fasz, még ha néha vannak extrém kívánalmaim is, de azé' megbánni egyiket sem fogja, azt biztosra veszem. Ugyanakkor, ha már belement a dologba, nekem se árt néha a tudtára adnom, mit tervezek vele. Csupa mocskos szart, de hát ehhez nem kell megerőltetnem a pöcsömet. - Nyugi, majd felváltva baszom a száddal és nem lesz semmi gond. Elvégre az én érdekem is, hogy szűk maradjon - váltok könnyed vigyorra, aztán elképzelem, és végül is, nem hangzik rosszul. Úgyis meg kell tanítanom neki, hogyan szopjon rendesen, az meg ugye sok gyakorlással jár. Végül a cigibe fojtom a kidurranni készülő irritációm, amit csak részben okozza ez a fölös buzizás, máskülönben csak annyi basztat, hogy nem bírok sokáig egy redva helyen henyélni úgy, hogy közben nincs az ujjaim között ecset. Egyszerűen felbasz a tétlenség, ennyi. Szerencsére nem jár az agyamra, leáll a picsahisztivel és még a véleményem is pártolja, amire más normális fasz már rég besértődne, de hát én meg leszarom. Most mit fényesítsem azt a kupac trágyát, ami vagyok? Előbb-utóbb úgyis rájönne, oszt' kész. - Hát nem titkolod túlságosan, meg amúgy is olvasni lehet a pofádról - lesek fel rá, majd két perccel később már magamhoz is ragadom, de most kivételesen nem nyomom le a torkán a nyelvemet, inkább kihasználom a sikátor pikáns atmoszféráját és játszom. Mivel viszonozza, ezért mélyítem a csókot, és ahogy elválunk tutira veszem, miszerint az íriszemben valami zavaros sötétség kavarog. Kiengedni viszont nem fogom, helyette zsebre baszott kezekkel sétálok mellette a bokszklub felé. Nem ismeretlen a környéket, de azé' nem is járok ide minden nap, így hát a felhozatal szintúgy homályos. Egyáltalán örülök, ha a kesztyűt sikerül jól felhúznom. Végül úgy állok be elé, mint egy fullos kretén, bazdmeg. Sok reményem mondjuk már akkor sem volt, amikor felhozta, elvisz bunyózni, de akkor még ugye nem landolt az ökle a pofámban, és a térde a gyomromon. Azé' ritkán tosznak agyon két kúrás között, de végül is annyira nem szar, hogy leálljak. - Még két ilyen és kiokádom - adom a tudtára, hogy ütni azt rohadjon meg tud, de inkább letörlöm a vér javát és próbálom tartani a tempót. Na, nem mintha érezném, ő meg lazán kitér előlem, mintha valami kómás szar lennék, aki most szabadult a gyogyóról. Közben vagy hatvanszor nyakon baszhatna, mégse teszi, noha nem kérnék tőle semmi ilyet. Sőt, lassan ingerel, ahogy óvatoskodik velem, mint valami szaros kiscsajjal. - Mi a faszom van, nem mersz megütni, te buzi?! - kiáltok rá, de aztán nagyon könyörögnöm sem kell, mert addigra már belém rúg, és menthetetlen terülök ki a földön. Innen még nem is lenne akkora gáz a helyzet, ha el nem kezdene aprítani. Egyik ütés éri a másikat, és végig se várom, hogy leráncigálják rólam, ugyanis előbb ájulok be. Mondanám, hogy szánalmas, de viszonylag sokszor ment ki a szervezetem így necces szitukból. Ha elsötétül a világ, általában rád köpnek kétszer és csá. Hát ő nyilván a köpések után is folytatná, de ez már más kérdés. - Egy óra is sok - tolom ki tenyérrel az arcát az aurámból, aztán megpróbálok felülni, de a fejem visszakoppan a padra, vagy hol a faszomban játszok Csipkerózsit. - Mi van? - hunyorgom, és kurván fáj a szám, meg a halántékom, meg úgy nyaktól lefelé minden. Jahogy bocsánatot kért, jutnak el tudatomba a szavai, így hát felnézek rá, aztán inkább lehunyom a szemem, mert szétbassza a neon. Egy ideig forog a világ, de aztán mégse hányok, majd egészen lassan ülök fel, hátam a falnak támasztva. Nem segít a nyomoromon a háttérből aggódva mozizó torony sem, amitől kelletlen préselem vonallá a számat. Baszott istenit már ebbe! - Nem gáz, hagyjuk - válaszolok neki nagy nehezen, majd lenyúlom a vizét és alaposan meghúzom, míg a maradékot a fejemre öntöm, így fasza száradt vért kapar végig a kulcscsontomon végig, le a hasamig. Nem törölgetem a gatyámról, inkább megdörzsölöm a szemem, majd gyorsan csekkolom a kezeimet. A bütykök pirosak, de mivel nem vittem be ütést, egy karcolás se árválkodik rajtuk. - Jól van - sóhajtom, aztán szememmel a felsőmet keresem, de helyette azt a buzi bokszolót találom hátul. - Én lépek - kaparom össze magam, de nem várok rá, egyből elfordulok, kezemben a felsőmmel, amit félúton szedek össze. A friss levegő jót tesz, meg a sarkon rogyadozó bolt is, ahol vennem kell egy red bullt, meg Reese's-t, különben megdöglöm. Úgy zabálom a csokit, mintha visszakerültem volna a mennyekbe, aztán belekortyolok a lónyálba és kezd helyére kerülni a világ. Ideje volt, basszam meg! Bár lehet, az a bajom, hogy közeledik az évforduló, vagy franc se tudja. Mélyen tüdőzöm a szmogot, és ha beér, szám fájó vigyorba gyúl. Végig is nyalok rajta, de már pörög bennem a cukor, ezért előhúzom a mobilom és levágok egy szarrá vert selfie-t a kis tetveknek. - Na, mennyit emel a szexepilemen? - kérdezem tőle, de addigra már mobilomon basztatom az iTunes-t, míg ki nem szúrom azt, ami kell nekem. Mielőtt benyomom már idiótán rázom is rá a seggem az utca kibaszott közepén, szopjanak le, aztán maxra nyomom a hangerőt és hangosan röhögve pattogok, meg üvöltöm a szöveget: - Don't pull your pants before I go down! Don't make demands, I don't take none! - táncolok végig a padkán és pont nem érdekel, hogy fáj még a pöcsöm is. Az aggodalmat lespórolom, és helyette dobolást imitálok, rábaszok a postaládára, seggen csapok egy öreglányt és végigtekergem a villanypóznát. - I'm your prostitute - tolom tovább az éneket, mintha csak valami atom buliban nyomnám, aztán hátrafelé sétálva bámulok a srácra, majd ajkam falánk vigyorba gyűrve mutatok rá: - And you gon' get some - röhögök és szabad kezemmel hullámozva csúszok végig egy sportkocsi orrán. - Kettőnk közül nem én vagyok az énekes, baszod. Ne hagyj már lógva!
- Húsz perce feküdtél ki. – röhögöm képen, azért annyira nem vettem komolyan, hogy órákig kómázzon, de a’sszem kifejezetten vissza se fogtam magam… ja, talán a vége már kissé csúnya volt. De hát ha egyszer jön az ihlet, akkor ez van, ezt t’om nyújtani. Azért valahogy bejön a védtelensége, legalább annyira kómás, mint reggel, csak kissé ingerültebb, de van ebben valami aranyos. Még azt is értékelem, ahogy a víz végig folyik az arcán, de nem most fogk ráizgulni a pofájára, mert egy időre eleget basztam már a’sszem. Visszavigyorgok Nemora amolyan „látod, kutya baja” fejjel, de a maci nem nagyon értékeli, mert a fejét rázva sétál el. - Ok, csá. – nevetek fel, de azért utána ballagok, mer’ azér össze ne essen már nekem az utcán, aztán megkúrja valami öregnéni. Magamnak vertem meg, baszki. Nem sietek túlzottan, meg átkapom a cuccom, mert innen is látom, hogy a sarki kisboltot célozta be. Mire felöltözve kilépek a napfényre, ő már hasonlóképp tesz, de a’sszem kivertem az agysejtjeit is. - Pont annyit, mintha vágnád az ereid. – vigyorgok a mazochista pofájába, de nem nagyon veszi fel a dolgot, én meg felvonom a szemöldököm, ahogy elindul a zene, és az utcán áll neki riszálni. A’sszem súlyos károkat okozhattam, de fél perc után már egy oszlopnak támaszkodva dőlök a röhögéstől. Ez bazd meg, kész van. Azért kitüntetve érezhetem magam, de képtelen vagyok egyben tartani az arckifejezésemet, ahogy ez a szétvert nyomorék végigcsúszik a kocsin, aminek egyébként bekapcsol a riasztója, de valahogy most telibe baszom. Helyette inkább lazán kikapom a telefont a kezéből, és a falnál megtámasztva pár másodperc alatt megtalálom, amit keresek… ha az én stílusomat akarja, hát megkapja, már imitálom is a gitárt, de szerintem kurvára nem lesz meglepődve a számon. Azért felbaszódom én is a kocsi elejére, és hátradőlök a motorháztetőn. - Get your motor running… head out on the highway! – lecsúszom, aztán megállok a két lába közt, és a pofájába éneklem tovább. – Looking for adventure… in whatever comes my way! A refrén már túl egyértelmű lenne, úgyhogy inkább a képébe mászok, és rendesen ledugom a nyelvem a száján, csakhogy érezze a törődést, aztán elszakadok, hogy folytathassam. (Az má’ nem rémlik, hogy nyilvánosan nem buzulok.) - I like smoke and lightning… heavy metal thunder. Racing in the wind… AND THE FEELING THAT I’M UNDER! – itt azért kitör belőlem a röhögés, ahogy beállok az ölébe, és ráharapok a fülére. Azért elvárom, hogy a folytatást együtt toljuk, mer megbaszom, ha nem tudja a szöveget. - Like a true nature child, we were born, born to be wiiild. We have climbed so hiiigh, never want to diie…. BORN TO BE WIIIILD. Úgy ordítok, mint akit már rendesen basznak, bár néha azért beleröhögök, de a kibaszott lakók hálát adhatnak a redves ingyen koncertért, ami egyébként épp addig tart, amíg meg nem hallom a szirénák jól ismert hangját… csak ezúttal a rendőrségét. - FUSS, KÖCSÖG! – a’sszem még bennem van az ordítás, holott kurvára hallja ő is, meg már reflexből rángatom, csak gecire gyorsabb ez a buzeráns patkány, mint amit kinéztem belőle, és végül én lihegek mögötte, mint valami málhás szamár, de kurvára felszabadultan. Ez baszott jól esett. Lihegve karolom át a vállát, ahogy végre utolérem, ezúttal én köpöm ki mindjárt a tüdőmet a gecibe. - Nincs kedved... felugrani hozzám? - kaján kis vigyor táncol a pofámon, de ha csak meg nem tart, úgy kidőlök a picsába, ahogy vagyok.
- Húsz perc alatt felfújok egy skiccet és agyonpöcsörészem - hagyja el szám a sóhaj, elvégre rühellek csak beledögleni a semmibe. Azért csekkolom a kényesebb testrészeket, meg próbálok rájönni, hol a viharba' terpesztek. A víz minimálisan dob csak le a nyomoromból, és még mindig nem az a bajom, hogy ez a balfasz elvert - me' az legalább várható volt -, hanem a körülöttünk lézengő hústorony. Fel is pattanok, hogy lelépjek a gecibe, aztán végül a sarki boltig jutok némi cukros löttyért és a kedvenc édességemért ever. Mikor zabálok enyém az univerzum, aztán beüt a cukor és kezdem jól érezni magam. Még egy selfie-re is futja a szarosoknak, basszanak meg. - Jó'van, együtt kell nyomulni a nyomorultakkal - legyintem arrébb a fölösleges kritikát, meg azé' helyre kell tenni azt is, ki mondja. Nyilván a csávó, akinek fullon sminkben úszott a pofája. Inkább belövöm a talpalávalót, aztán kiadom magamból a gyökérséget azzal, hogy végigtáncolom a redva utcát, meg póznákon lógok. Közben tolom neki ezerrel az áriát, hadd érezze kiváltságos helyzetben magát, na, meg majd a kis tetvek is, ha kézbe kapják a videót, elvégre a cirkuszra előrántja a mobilját pár arc. Valahol a kocsi riasztójának a vijjogására kezdek el tüdőből röhögni, ő meg veszi az adást, ugyanis csapatni kezdi a jótékonysági koncertet. Má' értem, miért visított rajtam, amikor ordítva énekelni kezdtem, mivel most ő is ugyanezt tolja, csak épp nálam sokkal jobban. Kicsit meg is lep, hogy ilyen redvajó hangja van, pláne, ahogy tőlem pár centire produkálja magát, és bár röhögnöm kéne, de valahogy mégis inkább csak kurvásul bejön. Azé' odabasz, hogy frontember, és el is kezdeném keresni a tudatomban ezt a mély szart, ha le nem smárolna. - Fanservice is jár? - teszem fel a költői kérdést, me' nyilván. Mielőtt az utca közepén mennénk át pettingbe röhögök fel én is, majd együtt kornyikálom vele a szöveget: - Like a true nature child, we were born, born to be wild! We have climbed so high, never want to die! BORN TO BE WILD! - az utolsó sort már üvöltöm, aztán kiszúrom a riasztóba kevert szirénákat, és csak a fejem csóválom, amikor elkezd az ellentétes irányba rángatni. Nekem mondjuk még futja egy beintésre a kamerázó szaroknak, aztán lesprintelem ezt a tüdőbajos gedvát, még annak ellenére is, hogy elég fosul vagyok. De hát az adrenalin és a cukor, ugye. Mikor átkarol csak vigyorgok a gyökér fején, majd kíváncsian vizslatom a vonásait. - Felőlem - vonok vállat, majd röhögve mozizom végig, ahogy elfetreng a földön.
(Folyt.köv. a nyomorék pecóján. Csá, bitches!)
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
- Nabazdmeg - bámulom az üvegről visszatükröződő fintorom, ahogy bemérem a 'Zárva' feliratot, pedig faszom hajnal kettőkor egy gedva lerakat se sziesztázzon má'. Még rá is rúgok egyet, na, nem mintha a környék fel lenne szerelve térfigyelőkkel, vagy úgy kábé ez az ócska lebuj kompletten bármivel... Mondjuk máskülönben sem érdekelne, de így legalább betörhetem az üvegét úgy, hogy ne vágjanak érte tarkón a zsernyákok. Ha a ma estém a sitten kéne eltöltenem, akkor kurvabiztos, hogy megkattannék, meg itt van ez a zsáknyi ideg, amit jó volna levezetni. A partizó nyomorékokat szinte megszokásból kerülgetem, noha az egyik brancstól beújítok egy pakk cigit, meg sikerül mellé lejmolnom egy mini feles üveget is, de ez a nyalásnyi vodka aztán rohadtul nem boldogít, így folytatom utam a belváros felé, kerülve a forgalmat, meg az ismerős arcokat, akik berántanának valami tré buliba. Jelenleg nem szórakozni, hanem lerészegedni volna kedvem, bakker. A mobilom közben kitartóan rezeg a zsebemben, noha pont telibe is szarom, mi a picsa van. Vele meg aztán pláne nincs kedvem pofázni azok után, amit elő a semmiből leművelt. Végül fasz se tudja hogy, de annak a templomban a kerítéséhez keveredem, aminek volt szerencsém felpingálni a nyomorék falát. Ha összefutnék a cidriző vén fószerrel, na, az vicces lenne, gec'. Fel is húzom magam a cikornyás kerítésre, majd átlendülök a túloldalára, beletespedve a hóba. Közben a pofámra is szállingózik már a következő adag, de aztán frankó kis lábnyomokat hagyva toszódom el az ajtóig. Elvileg isten háza mindig nyitva áll, de ez a szarom zár csak nem enged. - Mekkora egy kamu - húzom vigyorra a szám, noha ilyen könnyen csak nem adom fel, és végül az oldalsón sikerül bejutnom. Úgy tűnik, a fentiek azt akarják, keressem meg a kiskapukat, vagy mi a fasz. Lényeg, hogy lazán belépek, onnan meg elkeveredem magam az oltárig, miközben mélán bámulom a berendezést. Elég frankók azok a freskók, bár kissé le van má' lakva a kecó. Egy alapos tatarozás a karzatra is ráférne, meg így a szívem sajog, ahogy a lepergett festéket csekkolom, amit kábé most kéne restaurálni. - Na, merre tartják a misebort? - dobom be eme költői kérdést, aztán körbeszaglászok, de egyrészt, sem válaszra nem számítok, meg úgy teszem azt arra sem, hogy így hajnal derekán ott toszódjon egy baszom pap. - Csá, jöttem gyónni - köszönök szépen és alázatosan, onnan meg várom az égi áldást, lolz.
Ilyenkor már nem szokásom a templomban lenni, ahhoz túl késő – mások szerint túl korán – van és akárhonnan is nézem, mindenkinek igaza van. Azonban Monroe atya feltelefonált, miszerint úgy emlékszik nem zárta be az oldalsó ajtót és mivel ő nagyon messze lakik és idős is már, nem akaródzott visszajönni neki, megkért, nézzem meg én. Természetesen igent mondtam, majd ahogy bontottuk a vonalat, felültem a motoromra és elindultam. Nem feltételezem, hogy bárkit itt találnék, Franken kívül – hajléktalan szegény –, akit, amikor idetéved, beengedem, mégse a hidegben kelljen fagyoskodnia, ha épp nem akar a szállóra menni. Takaró van bent, és ha túl meleg sajnos nem is, azért mégiscsak fedél a feje felett és nem fúj a szél. Nem a legideálisabb, én is tudom. Monroe atya a szállóra küldi inkább, én beengedem, mert bizonyára okkal marad onnan távol és jön inkább ide. A főkapu mindenesetre zárva – ha már itt vagyok, akkor azt is ellenőrzöm –, már csak az oldalsót kell megnézzem. Az viszont valóban nyitva van. Nem időznék soká, épp a kulcsokat markolom ki a dzsekim zsebéből, amikor hangokat hallok odabentről, így pedig nem kérdés, hogy előbb megnézem, vajon ki tévedt be ilyenkor Isten házába. Nem ritka, hogy betévednek ide, ha nyitva marad az ajtó – és bár valóban ideálisabb volna, ha nem kellene zárni –, de sajnos nem olyan világot élünk, amikor felügyelet nélkül bárkinek itt lehet hagyni az egész templomot. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek és olykor – gyakrabban, mint kellene – rossz szándékkal is betérnek, hogy aztán olyasmit tegyenek, aminek Istennek nem tetsző cselekedet. Nekünk meg nem pénztárcabarát. Sajnos ez a helyzet. A legutóbb is, amikor összefirkálták a templom falát – habár önkéntesekkel mostuk le –, a tisztítószereket meg kellett venni. A magam részéről nem vagyok a művészet ellen, de nekünk a bálványimádás tilos és mint ilyen, a templomon se kívül, se belül nem lehetnek freskók se street art alkotások. Hát ez van. - Sajnos borral nem szolgálhatok és attól tartok a házszámot is sikerült elnézned. – állok meg a terem közepén a sejtésem szerint nem annyira megtérni vágyó lelket nézve, de természetesen, ha ezért jött, csak ehhez némi bátorság alkoholra van szüksége, szívesen látom, bár utóbbiban akkor sem segíthetek. - Református templomba tévedtél és úrvacsorát nem mostanában tartunk, illetve gyóntatni sem szokás nálunk. – az már persze más kérdés, hogy kivételt olykor teszek, de nem az egyház, hanem én magam és azt sem teregetem ki. Másik egyház szokásai ezek. - Viszont adhatok egy listát a misék rendjéről és arról, hogy mikor terítünk asztalt Istennek.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Két hét.Tizennégy nap a naptár szerint. Háromszázharminchat óra. Pontosan ennyi időt kellett eltöltenem egy taxi hátsó ülésén minden nap ingázva a lakásunk és a munkahelyem között. Ha azt vesszük felfoghattam volna valamiféle megtisztulási folyamatként, amit már jó ideje halogatok, és amelyet nem ártott volna meglépnem már akkor amikor belekezdtem az egészbe. Az életem oly szövevényessé vált a hónapok pergése alatt, mint valami időből, térből és problémákból összerakott dinamikusan dolgozó pók mérhetetlen hálója. Csalétek nélkül is benne ragadtam és nem találtam a kiutat. Meglehet nem is igazán kerestem.Hazudtam magamnak, a lelkemnek és a gondolataimnak is, hogy képes vagyok mindent kézben tartani, hogy képes vagyok akkor véget vetni az egésznek amikor csak akarom, de valójában nem csupán nem akartam, hanem jól tudtam, hogy túlságosan gyenge is vagyok ahhoz, hogy befejezzem. Sehova nem vezető viszonyom egy édes és minden porcikájában magam számára is tökéletesnek hazudott diákommal. A házasságom, amely évek óta már a saját romjain igyekezett levegő után kapkodni, és túlélő kiutat keresni mindannyiunk számára. Fogalmam sincs, hogy James sejtette vagy sem, ahogyan arról sem, hogy ha mégis, akkor miért tűrte egyetlen rossz szó nélkül. El kellett volna válnunk amikor még lehetett, vagy hozzá sem kellett volna mennem. De egyszerűbb volt a hamis biztonság érzet miatt benne maradni, semmint az ismeretlen miatt kilépni belőle. A másik, nem kevésbé nyomós indok pedig a leggyönyörűbb szempárral rendelkező, mézszőke loknijai között vörös szalagot viselő kis tünemény volt, aki a Lily névre hallgatott, és mindennél fontosabb volt a számomra. Nem akartam, hogy egy csonka családban kelljen felnőnie, így aztán az általam kevésbé rossznak ítélt csapnivaló házasságot választottam, csakhogy a lányomnak egy stabilnak hazudott jövőt biztosítsak. Nem volt ez jó semmiféle módon, ahogyan azzal is tisztában voltam, mert tisztában kellett lennem, hogy előbb vagy utóbb dűlőre kell jutnunk a férjemmel. Halogattam a döntést, halogattam ameddig csak tudtam, mert talán azt reméltem, hogy egy isteni sugallat megadja majd a helyes választ. Hetek múltak el eseménytelen egyhangúságban, néma telefonok és elfeledett, vagy meg sem írt üzenetek között. Az ujjak türelmetlenül doboltak a tanári asztalon, amikor várták, hogy belépjen a terembe, akit olyan nagyon várok. Ám sokszor elhalt napok között sem érkezett meg, nem láttam a bocsánatkérő kópés vigyort, nem láttam ahogyan velem kacérkodik némán és rezzenetlen a másodpercbe fagyva, és nem láttam amikor a farmerem hátsó zsebébe csempészi titkos randevúnk következő dátumát. Nem történt semmi közöttünk, mégis annyi minden, ami arra engedte ragadtatni ostoba érzelmeimet, hogy talán valahova vezet majd ez az egész. Hallgatnom kellett volna azokra, arra a kevés bizalmasra, akik óvva intettek attól, hogy komolyabban vegyem, és tulajdonképpen nekem lehetett volna több eszem kettőnk közül. A családom és a jövőm múlott azon, hogy engedek azoknak a csókoknak, vagy hagyom, hogy lecsusszanjon ajkaimról viszonzatlan, és valamiféle érzelmi kirohanásként fogjam fel. Még annyi idő után sem tudtam kimondani, hogy egyetlen búcsú nélkül ért véget. Hogy istenhozzád nélkül ment el, hogy elhagyott, magamra hagyott, pedig soha nem volt igazán az enyém, ahogyan én sem lehettem az övé. Mégis fájt. Belepusztultam ezredszer is, visszanyelt száraz könnyek között tépelődve éjszakákon át, egy pohár bor mellett ülve a feketére folyt konyhában, bámulva kifelé az utcára, odaképzelve az utolsó, integető mozdulatát. Elment. Tán mindörökre, nem tudhatom. Egy reggel aztán kidobtam az összes zsebkendőt, amit nem sírtam tele, az emlékeket, amelyek hozzá kötöttek láthatatlan bíztam a szélre, és halkan súgtam a semmibe, hogy szerettem, tán szeretni is fogom, de el akarom engedni. Mint egy mese végét, egy távozó herceget fehér lovon, amint még visszanéz, és alakját elnyeli a kéklő horizont. Aznap adta meg magát az autóm. Azt hiszem ez volt az a bizonyos sugallat, a jel amire vártam, ami meglehet egyszerűvé teszi a felejtést. Nem tudom miért tulajdonítottam akkor jelentőséget neki. Egy sofőr, egy idegen járgány, meg én az irataimmal minden reggel. Az első alkalommal hallgatásba burkolózva, kimérten udvariasan, és szinte már kínosan távolságtartóan. Második nap valamivel oldottabban, ahogyan ez a harmadik és negyedik napon tovább hömpölygött, végül az ötödik napon, a hét végére már ismerős mosollyal üdvözöltem a sofőrt aki érkezett. Minden nap ugyanaz, mert ragaszkodtam hozzá. James vitte a saját autójával a gyereket minden reggel az óvodába, én pedig beszálltam az időközben névvel is megismert Frank mögé. Következetesen, és megmásíthatatlanul Franklin-nek hívtam. Az már nem annyira hivatalos, de mégsem közvetlen. Valamiféle szürreális Miss Daisy-ként feszengtem hátul, és lassan a semleges témák között kezdtem kutakodni. Zavart a csend, hiszen olyankor magukkal ragadtak az emlékek, és én éppen ezek elől menekültem jelenleg. Olyan frázisokat puffogtattam, hogy “Az időjárás ellenére igazán szép színe van ma a napnak, nem úgy látja, Franklin?” vagy azt, hogy “Remélem ma nem megy az agyamra a beléptető rendszer, amit pár hete vezettek be az egyetemen. Még jó, hogy magának nincs ilyesmire szüksége,Franklin”. Ő pedig udvarias volt, titokzatos mosolya mögé bújva helyeselt, vagy éppen hümmögött valami semleges választ, amivel igyekezett továbbra is a jólneveltség védőburka mögött maradni. Két hétig azt mondhatom, hogy az életem része lett egy vadidegen férfi, aki naponta kétszer fél óráig benne volt a mindennapjaimban, ahogyan én is az övében. Normál esetben nem történt volna más, mint a megbízatás végén elbúcsúzunk, és idegenekké válunk egymás számára ismételten. Ám az utolsó napon, amikor a végső számlát rendeztük mégis olyan befejezetlennek éreztem a búcsúnkat. Pedig nem volt ez több mint amikor az ember kilép a szupermarketből, ahol nem köt életreszóló barátságot a csemegéssel, vagy a zöldségessel. Végül mindenféle további magyarázat nélkül váltunk el, magunkban hordozva ennek a tizennégy napnyi beszélgetésnek minden apró kis darabkáját. Úgy pakoltam össze őt magamban, mint a törött gyémánt hamvaiból nyert szilánkokat: keveset kaptam, de az is értékessé vált a számomra. Minden ember története az, kivált akkor, ha emlékeinek egy része pusztán mások szavaiból táplálkozik. Ilyen ember volt Franklin. Üres lapokkal teletűzdelt múlt, amelybe csupán a családja, vagy az általa ismert emberek csempésztek általuk igaznak vélt sorokat. Milyen furcsa, gondoltam azon az utolsó délutánon, amelyen elváltunk, hogy ő az emlékeit üldözi, én viszont éppen azok elől menekülök. Ő tán irigyelt azért, hogy nekem vannak, én meg őt azért, mert már nincsenek. Ma nem volt órám. Az autóm két napja újra a szolgálatomba állt, James pedig továbbra is ugyanazzal a rideg, házastársi negédes szeretet mögé csomagolt érdektelenséggel kezelte közös életünket, mint előtte. Mintha semmi sem változott volna, mégis azt hiszem valami nagyon is megváltozott.Én változtam meg. Le akartam rakni a terhemet, a bűnömet és mindent, ami ott legbelül akart utat törni magának. Az egész családom katolikus. Írek vagyunk apai ágról, így aztán egy olyan helyet akartam választani, ahol az ismeretlenségben maradhatok, ahol nem tudják ki vagyok, ahol a gyónási titok, valóban titok maradhat. Nem tudom hogyan kerültem ide. Találomra kezdtem róni az utakat, amíg a kovácsoltvas kerítés vadindákkal befutott túloldalán meg nem pillantottam a templomot. A murván parkoltam le, és indultam el szinte átszellemülten a templomkert irányába. Megtorpantam a kapun túl, talán meggondoltam magam, hogy aztán újabb lendületet adjanak a kiszakadni kívánó gondolatok, minden ami az elmúlt időszakban úgy nyomasztott. Amit annyi mindenkinek elmondhattam volna, de még magamnak sem mertem. A levelüket vesztett fák holt ruháján lépkedtem előre, nem reccsent lábam alatt a vizes avar, miből az elmúlás dohos szaga áradt. Köd ült meg lassan körülöttem, igencsak elhaladta már a delet az idő, mégis olyan szürkén sötét volt, mintha vihar készülődött volna, hóval terhes felhőkön görgetődve. Törött kövekből kirakott járda vezetett a templom felé, és félúton jártam már mikor megtorpantam. Szinte nem is akartam hinni a szememnek. Ott állt, az egyik pad mellett, kesztyűbe bújtatott kezét a támlára helyezve éppen ekkor fordult meg, és látott meg engem. Kabátjának gallérja mögött kék és szürke kockás sálja lapult, szinte bele volt lapulva a fekete szövet kabátjába, mégis megismertük egymást. Álltunk és néztük a másikat. Mosolytalan arccal, mégis szinte egyszerre engedtük, hogy a felismerés finom és érzékeny kis jele felfelé görbítse ajkuk sarkát egy aprócskát. Vártunk. Hogy ki induljon el a másik felé.Ő talán nem mert, és én is bizonytalankodtam, de mégis én voltam aki az első lépést megtette felé. Kesztyűs kezem a mohazöld kabátom zsebébe dugtam és mikor már egészen közel voltam hozzá megszólítottam. - Franklin! Nahát! Maga lett volna az utolsó akivel találkozni reméltem ezen a helyen.- nem kérdeztem, hogy mi járaban errefelé. Miért megy az ember templomba? Talán ő is meg akar valamitől szabadulni...valamitől amire mégis emlékezik, vagy valamitől, ami még friss. Nem tudhattam. Még. - Örülök, hogy látom.- őszintén mondtam, majd sietve tettem hozzá. - Nem tudom emlékszik e rám….úgy három hete minden alkalommal az egyetemre fuvarozott. Dawson. Crystal.- bevallom kicsit zavarodott voltam. A hely, az idő és persze az ő személye tökéletesen kontrasztba került, és szinte másodpercek alatt elfeledtette velem miért is jöttem ma ide.
Vannak, akik szeretik az ejszakai muszakot. Szamomra a sotetsegbol eleg az amit az emlekeim kozott erzek, nincsen meg szuksegem arra is, hogy a varos fenyei kzott reszegeket fuvarozzak. Ezert is valasztottam a nappali taxizast, amikor arra kerult a sor. Visszamehettem volna arubeszerzonek, de valam8nzsigerilegbirtoztatott tole. Sose tudtam megmagyarazni, hogy mi az, amitol bizsereg a tarkom - es a bal huvelykem, ahogy Agatha Christie megfogalmazta egy Poirot regenye (vagy Miss Marple volt?) cimeben - es hiaba mondtam Quentinnek vagy Raynek, egyikuk se tudta alatamasztani valami emlekkel. Meg csak a baleset sem lehet az, hiszen nem munkaidoben vagy munka lapcsan tortent, hanem privat tevekenysegbol fakadon, legalabbis a jelentesek szerint. Szova” nem tudom mi az oka az ellenallasomnak, de letezett. Igy lettem taxisofor, mert az hamar kiderult szamomra, hogy a varos felterkepezese kicsit olyan erzetet hoz magaval, mintha a sajat eletemet tarnam fel es mint ilyen, kisse helyrebillentett a lelkemben bizonyos dolgokat. A mindennapok monoton egyhangúsága helyett új és új kihívásokkal néztem szembe, s azt vettem észre egy idő után, hogy bár az emlékeim makacsul ragaszkodtak a fekete, áthatolhatatlan kulimászhoz, melybe burkolta őket a lövöldözés, már nem kell a GPS-re hagyatkoznom, ha el akarok jutni egyik címről a másikra. Az új információkkal és önnönmagamra való büszkeséggel eltöltődötten vágtam neki minden új és új munkanapnak, s fogadtam be a hálát, melyet éreztem nap nap után. Mert éltem. Mert élhettem. És éppen emiatt nem volt utas, akit ne mosolyogva fogadtam volna, akkor sem, ha mogorva volt, vagy éppen láthatólag rettenetesen szomorú. Mindig az utat nézem, miközben vezetek, de a visszapillantóból hátrasandítva van időm egy-egy piros lámpánál az utasaimat is megnézni magamnak. Terápiás jellegűnek érzem az utazásokat mind az ő, mint a magam számára, főleg gondolok itt azokra, akikkel szinte menetrendszerűen – mint egy aprócska, privát buszjárat – utazom. Nem szokásom ítéletet mondani felettük, vagy pálcát törni, legyenek akármilyenek, de véleményem kialakul róluk már az első pillanatban, s kifejezetten szórakoztatónak találom azt, amikor ebből a véleményemből ki turnak cáfolattal rángatni önakaratukon kívül az utasaim. Olyan természetesen pergett le ajkairól a Franklin, hogy nekem sem volt képem és gondolatom másként hívni, mint Crystal-nak. Szép név volt, illett hozzá, bár ezt egyik alkalommal sem mondtam neki, mint ahogyan a külsejét sem méltattam bókokkal, nehogy kínosan érezze magát. Az tény volt, hogy csinosnak véltem, de megtudva az életéről – s annak romjairól – morzsákat úgy éreztem, hogy nem volna tisztességes, hogyha férfiként léteznék a beszélgetésekben. Valamiféle nemtelen utazónak, társnak éreztem magam a társaságában, olyannak, akinek jólesett, ha hallgathatja a másikat, s eszébe nem jutott azon gondolkozni, hogy kilépjen a szerepéből és áthágja a hatáskörét. Érdeklődtem a erről-arról, néha bele-belekérdeztem egy-egy elszösszentett történetébe, de többnyire hagytam, hogy hadd meséljen amit akar, s ezzel párhuzamosan haladva én is elmondtam neki ezt-azt az életem azon részéről, melyet tapasztalatból, s melyet hallomásból ismerek. Egymás mellett haladva történeteinkről mégis úgy éreztem, hogy összefonódnak legott, éppen ezért a két hét lejártával szinte sajnáltam, hogy nem élvezhetem rendszeres társaságát többé. Nem emlékszem arra, hogy hinnék-e Istenben, ami így elég faramucin hangzik, de igaz. Most mégis – két fuvar között – itt állok ezen a szent helyen, s azon gondolkozom, vajon haragudhatok-e olyas valakire, akivel kapcsolatosan nincsenek emlékeim. Átvitt és árnyalt értelemben Istenre, egyébben pedig anyámra, akivel a minap sikerült szócsatába keveredni, mert mint már annyiszor figyelmeztettem rá: frusztrált ha betegnek kezelt (és az is, ha nem). A pad támlájára támaszkodva szemezek az épülettel, amiről már magam sem tudom, hogy be akartam-e tenni a lábamat. Ilyen körülmények és tanakodások közepette érnek el a szavak, melyek kimondója felé fordulva szinte kívülről látom éledő, tán kicsit idült – vagy csak a helyhez nem illő – mosolyomat. - Ennyire ordított rólam a vélt ateizmus? – kérdezek rá egy kevés, csibészes odacsípést mellékelve hanglejtésembe, de nagyon figyelve arra, hogy udvariatlan ne legyek. Valójában nagyon érdekel, hogy mit mond rá. Hiszen ilyen megvilágításból még senki nem vallott a velem kapcsolatos impresszióiról. - Én is örülök, Crystal. – jelzem ezzel a megszólítással, hogy emlékszem, hát nem kell egy kóbor igen-ne vagyhát persze-vel sem megtoldanom a mondanivalót. - Mi szél fújta erre? Azt hiszem, hogy a misének már vége van. Tanácstalanságomat hagyom átszüremleni mondandómon, s közben emlékeim között kutatom a helyzetre húzható beszélgetéseink fonalát. Vajon csak képzeltem, hogy azt mondta, katolikus családból származik? Hirtelen azt sem tudom, hogy volt-e fogalmam valaha arról mi a különbség református és katolikus között, s amidőn erre rádöbbenek az ügyben is megvilágosodom, hogy felőlem egy zsinagóga előtt is állhatnánk. Milyen nevetséges is, hogy az ember még a saját vallását sem ismeri, pedig azt gondolhatnánk, hogy a hitet nem lehet elfelejteni..
Néha más a közeg, de benne az emberek ugyanazok maradnak. Csak éppen ők ezt másképpen élik meg. Két ember tán jól el tud társalogni egy sziklaszirten, több ezer méter felett láblógatva, a tájba belebolondulva, friss levegőt szívva teli tüdőbe. Aztán a városban két rohanó metroszerelvény között, a huzatos peronon összefutnak, és nem tudnak mit mondani a másiknak. A szavak jelentőségüket veszítik, a gondolatok pedig benn szakadnak, kimondatlan. Ha változik a közeg, az emberek nem tudnak újra megnyílni, hiába ugyanazok akik korábban voltak. Mozdulatok sokasága mögé rejtik zavarukat. Kezüket átfűzik egymáson, zavarodottan köhécselnek, oda nem illő módon nevetgélnek, és szinte összefüggéstelenül hadoválnak valamiről, amiről fogalmuk sincsen. Franklin és az én kapcsolatom csupán ott működött jól. A tovasuhanó autó finom illatú atmoszférájában, lopott pillantásokat zárva a visszapillantó tükörbe, mintha a vigasztalást csak ott tudnánk egymásnak nyújtani az életünkre. Futott egymás mellett, tán egy irányba is halad, de mégis más volt. Ő az emlékeit akarta visszakapni, bár volt egy olyan gyanúm és megérzésem, hogy valahol legbelül tart is tőle mit talál majd benne. Valamiféle módon Pandora szelencéje volt, kifejezetten az ő neve volt rávésve. Én pedig felejteni vágytam, vagy legalábbis ez volt az egyszerűbb hazugság, amit el akartam hitetni magammal. Miközben vadul és rendületlen kapaszkodtam bele, mert az egyetlen vigasztalásom volt a hétköznapokon. Különös dolog, hogy egy anya ilyet mond. Hogy nem a gyermeke akire ha ránéz, és minden boldogságát, örömét és célját benne látja...ahogyan apám fogalmazott egykor sarkallatosan és egyszerűen: “Nem tudom mi célja az életnek. De ha Isten adott célt, akkor ad hozzá gyermeket is. És a cél, hogy felneveld.” De ez csupán egyetlen cél, az ember pedig nem csak ebből áll. Éppen ez volt az amit világ életemben elkerülni vágytam, hogy a feleség és anyaság édes kétszögében áldozzam fel magam, miközben elfeledkezek arról, hogy nőből vagyok. Érző, vibráló személyiségből, akinek megvannak a saját igényei. Ezek pedig kíméletlenül felébredtek amikor Alden az életembe lépett, vagy én az övébe. A lényegen nem változtat. Két, időben külön álló halmaz valahol félúton keresztezte egymást. Ám úgy tűnik nem jutottunk közös nevezőre, mert a napok, melyek olyan vonzóan a közelembe lopták, éppen olyan hirtelen és kíméletlenül csempészték vissza. Bele kellett volna törődnöm, és elfogadnom, hogy bizonyos dolgok, még ha oly fontos célként is tüdökölnek fel hamis és talmi üstökösként, oly hirtelen ki is húnynak. Nem lehet rájuk építeni, ahogyan futóhomokra sem épít az ember alapokat. Túl fiatal még, túl sok lehetőség áll előtte, és meglehet egyszerűbbnek gondolta búcsú nélkül elmenni, semmint kimondani a megváltoztathatatlant. Franklin valamiféle módon változó ismeretlenként került ebbe a kissé talán felemás egyenletbe, és minden nappal amit vele tölthettem az autójában, amikor a szavak mögött ki nem mondott gondolatokat közvetítünk a másiknak és ő meg is érti...pontosan úgy dekódolta ő is ezeket...minden nappal jobban megismertem. Magamat. Beszéltem a házasságomról, annak oly mértékű válságáról, melyet elharapott szavaim is tökéletesen bemutattak a számára, és még akkor is érthető volt, hogy boldogtalan vagyok, ha mindezt követően, csak némán bámultam ki a tájra, és amikor a tükörbe pillantottam ott legelől, a megtörő téli napsugarak csillogása a jobb szélen akár a ki nem csordult könnyeim tükörképe is lehetett volna. Keze a kormányra fesztelenül simult, ujjainak szabályos és szép íve lazán, megerőltetés nélkül tartotta az irányt. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem a szemeit nézem a tükörben, hanem hosszú percekig csak a kezeit, vagy a tarkójának egy pontját. Hiába volt nekem háttal egész idő alatt, hiába, hogy szinte soha nem beszéltünk egymással szemben állva, mégis jobban értettük a másikat, mint valaha. Vannak kapcsolatok, amely bizarr közegben szövődnek, és bizarr módon folytatódnak, vagy amilyen hirtelen kialakultak oly hirtelen véget is érnek. Kissé talán groteszkül nevetséges, hogy az én életemben mostanság sokkal jellemzőbb az átmenő forgalom, mint az állandó. Tranzit állomás lett a lelkem, hol csak időlegesen fordulnak meg emberek, érzések. Én többre vágytam volna, de ennyivel kellett beérnem. Átmenetileg megélt érzelmekkel. Talán ez lehetett az oka, ez a felismerés, hogy egy pár nap után jobban megnyíltam neki. Nem tökéletes kitárulkozás volt ez, hanem valamiféle vallomás, valamiféle tehertől való megszabadulás, annak reményében, hogy többé nem találkozunk, és egymás apró titkait elraktározzuk valahova legbelülre. Némán és örökkön őrizve. Nem remélt találkozás volt ez, egy soha nem remélt időben, amely mégis a képembe nevette a jelenlétét, amikor egy pad mellett állva pillantottam meg. A goteszk folytatást úgy tűnik nem úszhattam meg, nem mintha egy pillanatig is bántam volna. Őszintén örültem annak, hogy láthatom, még akkor is, ha talán a megszokottól kissé jobban feszengtem. Elvégre szinte az első alkalom volt, hogy szemben álltam vele, hogy nem volt közöttünk egy ülés támlája, nem volt zárt térben elhaló csend, nem volt valamiféle kellemes, vizi virág rejtőzködő illata, amely a szellőzőkön át futott az orromig. Nem volt monoton motor duruzsolás, és nem volt meg valahogyan az egésznek sem a varázslata. Az a varázslat biztosan nem, de úgy tűnt, legalábbis nekem, hogy valami egészen másfajta van születőben. Bár csipkelődő a válasza, mégis érzem, hogy udvarias. Szinte már fájóan az. Talán pont ez volt az életem egyik sorstragédiája, hogy mindenki túlságosan kimért, figyelmes és udvarias volt velem. Talán Franklin volt az egyetlen hosszú idő óta, aki mégis őszinte érdeklődéssel tudta ezt párosítani. Akiről valahogyan feltételeztem azt, hogy bizonyos helyzetben, és bizonyos idő után képes lenne ezt a kimértséget sutba dobni. Azok alapján ahogyan beszélt, az volt az érzésem, hogy amíg azt a régi, elfeledett életét élte, szókimondó ember lehetett. Szókimondó de nem bántóan az. - Abban az Istenben, amiben mindenki hisz, az igen. Szerintem maga nagyon is hisz valamiben, csak annak nem kell hely. Vagy hát lényegtelen a hely.- feleltem kissé talán filozófikusan, de már megszokhatta tőlem, hogy időnként nem csupán kitérő válaszokat, vagy egyszerű, kézzel fogható feleleteket adok, hanem megpróbálok azok mögé is látni. Valami mélyebb jelentést keresni bennük. Mondhatnám, hogy szakmai ártalom, de én pusztán tanítom a filozófiát, nem feltétlenül értem mindegyik tézisét. Még inkább nem mindegyikkel értek egyet. - Nos….valóban, bár nem tudhatom errefelé hogy megy ez- tekintettem a templom tornya felé egy röpke pillanatra majd visszafordulva Franklin felé, komótosan lehúzgáltam a kezemről a kesztyűmet, és nemes egyszerűséggel a zsebeimbe dugtam azokat. A kezem is ott tartottam. Fázósan húztam be a nyakam a vállaim közé, és elnyúló grimasszal tettem úgy mintha csontig hatoló hideg lenne. Pedig inkább csak az időt akartam húzni, hogy mégis mit mondjak neki, miért vagyok itt. Bár talán éppen olyan megmagyarázhatatlan lenne, ahogyan minden bizonnyal-legalábbis a fenti szavai erre engednek következtetni- ő sem tudna valójában pontos indokkal szolgálni a jelenlétére. - Én...ehhhhheeemm….- lehajtottam a fejem és elnevettem magam. Kicsit zavarodottan, kicsit tanácstalanul, kicsit talán gyerekesen, mintha most csíptek volna rajta valamin, amit nem szabad lett volna csinálnom. Ó pedig mennyi mindent tettem amit nem szabad lett volna! Tulajdonképpen egy ideje már csak olyat teszek. Újra felnéztem rá, mosolyom nyomán a bájgödör egyre csak mélyült arcomon. - Most rajta kapott! Mit keres egy ír katolikus egy református templom kertjében, nem igaz? Fogós kérdés. Nem tudom. Illetve...ehheeeeem.- megint elnevettem magam, igaz ezúttal a pillantásom belekapaszkodott az övébe és vártam egy egész pillanatig mielőtt válaszoltam volna. Bólintottam egyet. Jelentőségteljesen, és minden beismerésem jeleként. - Gyónni jöttem volna. Itt nem ismernek. És talán soha többé nem látnak. Úgy meg könnyebb.- furcsa, mert róla is ezt gondoltam. Hogy soha többé nem találkozunk majd. És tessék, itt vagyunk mindketten. Figyelem a mozdulatát, ahogyan az ő kezéről is lekerül a kesztyű, ujján megcsillan a téli fényben a karika. Felvonom a szemöldököm, és jelentőségteljesen hümmentek egy aprót. Inkább csak megállapítás jelleggel, semmint kritikaként. - Visszakerült a gyűrű. Látom meglépte amit szeretett volna. Egy ateista, aki mégis hisz valamiben. Az ígéretben mondjuk. Látja, ebben megint hasonlítunk. Néha ijesztő mennyi minden kifordítottan is hasonló egy taxisofőr és egy filozófia tanár életében. Én is viselem mert ígéretet tettem...akinek őszintébben tettem, azét viszont nem viselem. Mert nem lehet.- teszem hozzá kissé talán homályosan, de szerintem nagyon jól tudja miről beszélek. Nem egyszer utaltam rá, ahogyan arra is, hogy az évek és a világ elvárásai ellenünk dolgoznak. Egy kissé túl őszinte pillanatomban azt hiszem elmondtam a nevét is….meg azt, hogy tanítanom kéne. Valami egészen másra mint amire most teszem. Tettem. Így múlt időben, amíg el nem ment. - Siet? Vagy van kedve esetleg tenni egy kört a parkban? Ha már….- újabb befejezetlen mondat, fejemmel a kopár fák felé mutatok, meg a kis sétányra, amely egészen kicsiny kört ír le, és bekanyarodva elvezet a templom előtt, végül önmagába fordulva visszahoz ide.
Néha más a közeg. És engem érdekel, hogy ebben a közegben is tudunk vajon beszélgetni? És nem utolsó sorban érdekel mi van vele. Franklin különös, és határozottan érdekes ember volt.
Van az úgy az életben, amikor egy kapcsolat nem idő és térálló, vagyis nem úgy, ahogyan bárki gondolná. Crystallal – és Savannahval is, ha már így a női törzsutasaimra gondolok, s kiterjesztem fejemben a keresést – kapcsolatban is mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy ugyanezeket a beszélgetéseket sose tudtuk volna lefolytatni, hogyha nem egy személyautó utastere az a közeg, ahol szavaink szárnyra kelhetnek egymás felé. A hangjának kellemes selyme finom aláfestő volt a vezetéshez, olyannyira, hogy be kell vallanom, miután kiszállt azon kaptam magam, hogy nem kapcsolom vissza a beültekor lehalkított rádiót. Csak a diszpécser recsegése zavart bele elmélkedéseimbe, melyek a következő utas megjelentéig fejemben kergették egymást. Úgy tekintettem rá, mint valami folytatásos regényre – sorozatot is mondhatnék, de olvasni sokkal jobban szeretek, mint filmet nézni és hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez régen is így volt.. d emegkérdezni se Quentintől, se Raytől nem mertem még, nehogy kiderüljön, hogy újabb dolog van, amiben saját magamról (vélt önnönmagamról) rosszul gondolkodom – és azon kaptam magam, hogy szinte felfal a kíváncsiság napról napra. Nem voltam tolakodó. Figyeltem és hallgattam, amikor pedig úgy éreztem, hogy befogadná azt, amit tőlem hallhat, meséltem neki a magam életéről. Arról, amit tudok és arról is, amit tudni szeretnék. Így esett meg, hogy ő az egyetlen ezen a földtekén, aki tudja azt, hogy félek az igazságtól. Neki ejtettem el fél szóban egyszer a kiszállása előtti utolsó pillanatban, hogy bár kérdezhetnék a múltamról orvosi javallat ellenére is, mégsem szívesen teszem, mert van egy részem, ami tart attól, amit hallhatna. Mert hiszek magamról, amit hiszek, de megcsúfoltnak érezném magam, hogyha kiderülne: hazugság az egész, sőt, mi több, homlokegyenest a valósággal ellenkező. Eszem ágában nincs megbántani másokat. A lehető legtávolabb áll az ilyesmi szándék tőlem, s állítólag nem is szokásom. Mármint akik ismernek – most ismernek, újonnan – azok szerint így van ez. Hogy régen milyen voltam viszont? Ez megint csak feltérképezésre nem vágyott laprész. Rosszul esne megtudjam, hogyha kellemetlenebb jellemmel éltem volna le a korábbi éveim, mint ahogyan most próbálom tenni azt. - Valamiben igen, ebben igaza van, csak néha én magam sem tudom, hogy miben. – szállok be sokkal kevésbé fennkölten nála a filozofálásba. Nem akarom én egyébként sem túlszárnyalni ebben – meg másban sem – csak ilyen felütésre ez a válasz jön elő belőlem, s gátat nem állítván elé ki is nyilatkoztatom. - Akkor ezzel már ketten vagyunk. – mosolyodom el, s nyugtázom – vagy bizonyítom – ennyivel, hogy errefelé én sem vagyok járatos. Meg másfelé sem, ha isten házáról, házairól van szó, hogy nagyobb egységet ne mondjak. Bájos mosolygását kedvtelve figyelem, leküzdve a késztetést, hogy tolakodón álla alá nyúljak, ezzel kérve meg kimondatlanul arra, hogy ne rejtse el előlem szégyenlősen ezt a szép mosolyt. Nem mászom intim szférájába, csak átszalad fejemen a gondolat, de lobot nem vet lángja, nem illenék. Inkább csak viszonzásra lel nálam a mosolya. - Ha szebb idő lenne, akkor azt mondanám, hogy virágot. Vagy négylevelű lóherét. Esetleg egy kellemes padot, melyen megpihenhet. Tulajdonképpen akármit is keres itt akárki, a fontos az, hogy megtalálja. Mert hiszen a megtalálás öröme ízesebb, mint a keresésé. Így meg is variálom a kérdést: úgy érzi, hogy megtalálja itt, amit keres? – kérdezem kellemes tónusban, nem tolakodón, inkább csak finoman cirógató érdeklődéssel hangomban. - Lehet, hogy nekem hiányosak a tudománymorzsáim, de nem úgy van, hogy a papot titoktartási kötelezettség zárja némaságba, s ítélkeznie sem szabad? Egyébként megértem. Én önmagában már gyónni se mernék. Lecsupaszítottnak érezném magam ismeretlen előtt is, nem hogy annak tudatában, hogy jövök még megint. – kénytelen, de nem kelletlen értek vele egyet. Szívesen megkérdezném, hogy mégis mi gyónnivalója lehet amihez ennyire ismeretlenség jár, de nem véletlenül gyónná, nyilván nem a nagyközönségnek, vagy félidegen fülnek való, éppen ezért nem is frusztrálom azzal, hogy kérdezzek. Így tartom tiszteletben a dolgait, s így fejezem ki azt a magam kifacsart módján, hogy legyen ismeretségünk bármilyen kurta, azért törődöm vele. Felebaráti szeretet. Mi más illene jobban egy templomkertbe, nem? - Megléptem, igen. De ha megenged egy kevés kéretlen őszinteséget: nem tudtam a lelkemet elkötelezni még a szavaim mellé. Idegennek érzem magam a saját bőrömben, s nem tudom, hogy nem-e ártok azzal, hogy visszahúztam ujjára, s ezzel a magaméra is az ígéret szimbólumát. - bólintok, jelezve ezzel, hogy emlékszem mit mondott és igen, értem is. Nem kérdezek viszont, mert nem akarok terhet róni rá, sokkal inkább a kérdésére válaszolok, így lapozva tovább. - Nem, nem sietek sehová. Éppen olyan az idő, hogy az megfelelően tökéletes legyen egy kis egészségügyi sétára. Ha már.. igen. – rákacsintok kölykös sármmal, kis félmosollyal borostás képemen ajkaim szegletében. - Hölgyem! Az irányválasztás az öné. – engedem előzékeny karmozdulattal át neki az indulás iránymutatását, majd csatlakozom hozzá, hogyha a lecövekelésből megmozdulunk. - Nem fárasztó nagyon? Mindig topon lenni a katedrán, s viselni a felelősségét az oktatásnak? – nyúlok a tarsolyba egy téma után, ne sült halként kullogjak már mellette, ha már ilyen kedves bájjal sétára invitált.
A hiány szülte hallgatásom még az autó duruzsoló moraja sem volt képes feloldani. Napok szaladtak tova azzal, hogy megpróbáltam válaszokat keresni arra amire alapvetően olyan kézenfekvő volt és egyszerű: megtette végül azt amiről azt hittem soha nem lenne képes. De én akartam, szinte rákényszerítettem a menekülést, nem hagyva számára más lehetőséget, csak ezt. Ezt az egyet. Ajkaim nyíltak, amikor Franklin szinte csendesen, alig hallhatóan megkérdezte, hogy jól vagyok e. Akkor, rövid másodpercekre elfogott az a kábult érzés, az a beismerés utáni vágy, hogy hagyom kiszakadni magamból, mint egy meggondolatlan önvallomást, hogy sosem voltam még ennyire pocsék állapotban, sosem akartam magamtól ennyire elmenekülni, valaki másnak lenni. De a hallgatás, amely valaki hiányából merített erőt visszatartott, és szavak nélkül a fejem rázva adtam meg a választ: nem vagyok jól. Tulajdonképpen már soha nem is leszek.Így biztosan nem, hogy ilyen lezáratlanul, szinte befejezetlenül hagytam elfutni tán önmaga elől is. Aztán az jutott eszembe, hogy Franklin pontosan ennek ellenkezőjét csinálja. Visszafelé tart az ismeretlenbe, egy olyan helyre, egy olyan világba, amiről fogalma sincs mit tartogathat a számára. Emlékeinek foszlánya átviláglik a mindennapok forgatagában. Egy zörrenő kulcs csomóban, egy csobbanó kávéban, a cukor aromájában, az öblítő illatában. Mind egy-egy parányi múltat hordoz magában, melyet megfejteni képtelen, ahogyan azt sem tudja tán, hogy neki hol van helye ebben a színes vásári forgatagban, melyet jelennek hívunk. Ezen szempontok alapján pedig nem is lehettünk volna hasonlóbbak. Mi sem fejeztünk be mindent. Nem voltak közös beszélgetések, melyekben a szavak által végre felszabadulhattunk volna. Elejtett félmondatokba csomagoltuk a titkainak, és úgy adtuk át a másiknak mint valami kicsiny csomagot, hogy el ne vesszen, hogy valaki rajtunk kívül pusztán a töredékére is de emlékezzen. Az utolsó napon a búcsúzással együtt zártam hét lakatra a ki nem mondott titkaimat, átadva neki a két hét alatt összegyűlt terhet. Én átvettem tőle amit nekem adott. Nem teherként, egyszerűen mert jól tudta, hogy nálam jó helye lesz. Vannak olyan helyzetek, amikor két ismeretlen valami furcsa oknál fogva bizalmat szavaz egymásnak...oly bizalmat, melyhez normál esetben évek kellenének. Megszületik tizennégy nap alatt. Az már a Sors játékosságához tartozik, hogy utunkat egy idő után ismét egymás felé vezérelte, és mintha kihívást akarna elénk dobni, a szabad természetet választotta helyszínül. Most nem lehetett az ülésbe bújni, az ablak mögött elsuhanó városi fényeket nézni, nem lehetett kikerülni, hogy a szemeibe nézzek, hogy rendesen beszélgetni kezdjünk.Különös volt ez még. Sokkal többször pusztán úgy beszélgettünk, mintha az udvarias felszín alatt zajlana egy másik, melyet csak mi érthetünk, csak mi tudhatunk. Szokták mondani, hogy a sok éven át csendesen hömpölygő, zajtalan barátságok kezdődnek így, melyek sosem lépnek át egy határt, ugyanakkor sokkal többet átlépnek mint más barátságok. Nekem nem voltak barátaim, nem voltak bizalmasaim, tulajdonképpen lelkem minden terhét egyedül cipeltem, és bár sosem panaszkodtam, sosem éreztem nehéznek, hogy fáradok arra mégis az elmúlt fél év döbbentett rá. Oly dolgokba kapaszkodom, oly dolgokat nevezek fontosnak amelyek valójában nem is nekem azok, amelyek valójában James számára fontosak, meg persze azért, hogy a külvilág számára jól őrizzük ezt a látszatot, amelyben élünk. Aztán jött egy lehetőség, jött egy mindent elsöpörni kész szerelem, melybe áldozatot ígért és kért mindkét fél, de csupán az egyik lett volna kész meghozni, és az nem én voltam. Én elárultam, hazudtam, eltoltam, elfutottam, hogy aztán esetlen balgaként könyörögjek egyetlen lopott másodpercért az egyetem zegzugos folyosóinak egyikén, két kopott zöld szék között a falhoz simulva. Ostoba játékok voltak, őrült képzelgés valamiről, ami csak bennünk létezett, de onnantól, hogy fel kellett volna vállalni már nem voltam elég merész. Hogy mindebből mennyit tudott Franklin? Annyit mindenképpen, hogy házas vagyok, ahogyan azt is, hogy nem vagyok boldog. A mosolytalan ajtóból való kilépésekből, a férjemmel váltott sietős és rideg csókokból. Hogy azért mégis van örömem azt a kislányom apró testének ölelése, a kipirult arcára adott anyai csókom, és az az őszinte boldogság árulkodott, amely ilyen alkalmakon az arcomon tanyázott. És volt még egy oldalam. A titkaimnak mélyszürke óceánja, álmatlanságaim okozója, egy ostoba álomkép, amelyet ujjaim oly kitartóan markoltak, amit nem tudtam elereszteni, végül mégis kifűztem belőle, hagytam zuhanni és nem tartottam vele. Alden szerelme apró szilánkokra hullott, és miközben menteni próbáltam magam is megsérültem. Örökre. Fájtak a reggelek, a tehetetlenség a mindennapokban és az, hogy nem vagyok képes felejteni. A férjemnél kerestem vigasztalást, mintha ő lenne a szerető és az a másik, az a csalfa, aki elhagyott, az lenne az igazi. Az is volt. De már nincs. Már…
Dadogó, gyermeki mentegetőzésem kedvesen és udvariasan korrigálja, melyre egy hálás mosollyal ajándékozom meg. Érdeklődése szinte végigcirógatja a nyakam, mint amikor valaki ajkainak egyetlen apró fuvallatával leheli rá szinte betűnként a szavakat a vékony nyaki redőkre. Összerezzentem és zavarodottan köhögtem egyet. A hidegre fogom, még véletlen sem a zavaromra. - Volt egy nagyon jó mentorom még az egyetemi évek alatt. Ő úgy tartotta, hogy az ember élete mint egy ösvény, melyen időnként padokat talál, amelyeken emberek ülnek. Emberek, akik egy találkozásra várnak, beszélgetésre. Van amikor leülünk erre a padra, van amikor tovább megyünk. És mindig többek leszünk: vagy azzal aki a beszélgetés végén feláll és velünk tart, vagy azzal aki ott marad. Akivel pusztán csak csevegtünk egy keveset.- messziről indítom a válaszom, kissé talán a tőlem megszokott homályos fogalmazási móddal. - Szóval nem tudom megtalálom e amit keresek, de abban biztos vagyok, hogy gazdagabb leszek általa.- megvonom a vállaim a papot illető megállapításra. Ajkaim egykedvűen biggyednek el néhány másodpercre, miközben a kezeim végigsimítják belülről a kabátzsebet. Hideg van azért. De a séta jót fog tenni. - A papok is emberek. Nem hiszem,hogy tökéletesen képesek lennének az objektivitásra. Az emberek vélemény nyilvánítása egy ösztön, azt pedig nehéz kikapcsolni.Legfeljebb nem beszélnek róla, attól még véleményük van.- még nem válaszolok a megjegyzéseire, hallgatásom akár érdektelenséget is tükrözhetne, de nem így van. Először azonban az indulás mellett döntök, ha már elfogadta a meghívásomat, így a sétányt választom, melyet a télibe öltözött barna, tavaszig vissza nem vágott ágaikkal éktelenkedő fák öveznek. Lehangoló a környezet, én legalábbis nem találom olyan romantikusan szépnek, mint tavasszal vagy nyáron. Szeretem a szineket az életembe. Még nem az utolsónak feltett kérdésére válaszolok, hanem visszakapaszkodom egy korábbi beszélgetés foszlányba a gyűrűjét illetően. Ha megengedi, néhány lépés után belekarolok. Nem bizalmaskodásképpen, hanem inkább csak megszokásból. Nem szeretek emberek mellett esetlenül sétálgatni. Valahogyan megnyugtatóbb egy ember közelsége, és mert nem akarok semmiféle távolságot közénk csempészni ezúttal. - A gyűrű. Furcsa amit mond. A legtöbben akkor húznak gyűrűt a másik ujjára, ha biztosak benne, hogy vele akarnak élni. Amikor a szív és a lélek összhangba kerül. Persze…-akad el a mondatom, hiszen rádöbbenek mennyire én vagyok a megállapítás mögött. A házasságom James-el. Ő biztos volt benne, hogy engem akar. Én nem voltam biztos őbenne. És most már tudom, hogy nekem volt igazam. Hazugság...minden de minden az. Szeretem? Lehet két embert kétféleképpen szeretni? Sosem tudom meg. -...az már más kérdés, hogy akinek az ujjára húzzák a gyűrűt az miként vélekedik.Megkérdezte már tőle, hogy azért fogadja el az ön gyűrűjét újfent mert valóban akarja, vagy azért mert már előzőleg megtették? Hiszen...ha azt vesszük emléktelen múltra akarnak építkezni, arra pedig nem lehet. Én tudom.- bólintok többször egymás után, finoman szorítom meg a felkarját a szavaimat követően, mintha ott keresnék kapaszkodót a valóság elől. Oly igaz minden amit neki mondtam. - A katedra….oh igen. Számunkra ez olyan, mint az orvosok Hippokratész esküje. Csak ahogyan az orvosok, úgy mi is hibázunk. Én nálunk is életek múlhatnak rajta. A nehézsége inkább abban rejlik, hogy ha eljön a pillanat, vajon ellen tudunk állni bármilyen kisértésnek? Még akkor is a katedra rendíthetetlen őrei leszünk? S ha nem, akkor mi történik?- kérdések záporoztak ajkaim közül, de nem feltétlen mindet neki címeztem és nem feltétlen vártam mindegyikre választ. Kissé oldalra fordultam, fejem kérdőn biccentve meg egy aprót. A hideg egészen deresre csípte a hajamat, orrom vöröslött, de nem bántam. - Mondja...maga elítélne?- egyszerűen feltettem. Egyszerűen, mintha tudná pontosan miről van szó, mintha homályos utalásaimból, vagy apró megjegyzéseimből a kirakós főbb darabjait maga is össze tudná rakni. A templom harangja megkondult, tökéletes időzítéssel zúgott bele mély kongása hideg, harapnivaló levegőbe.Jelnek tekintettem. Egy jelnek, mely vagy feloldoz, vagy elítél.Bár már talán mindegy,hisz elment.Csak az emlékek, a vágyak...azok tán könnyebben elengedhetőek lennének ha tudnám vétkeztem, de van aki megbocsát. Ha már magamnak nem tudok.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Templomkert (református templom)
