Erkély (Keith & Annaleigh lakása)

Anna and Keith

Az agyam megállás nélkül kattogott a taxiban és a rövid utat vagy tízszer többnek éreztem, mint amennyi valójában volt. Nem hibázott azáltal, hogy nem mondta el neki, nekik. Nem, ő meghozott egy döntést és ennek értelmében nem egy hiba, hanem egy döntés következményét, mi több, nyomát takarja a rögzítő sín, amit az orvos a helyre tétel után rakott az orrnyergemre. Megalázó.
Nem érdekel, hogy illene borravalót adni a sofőrnek, készpénzzel fizetni a bankkártya helyett. Elmarad, a csipogás jelzi a sikeres tranzakció végbemenetelét és ezt követően egyből ki is szállok az autó beltérből, egy kurta intéssel rendezve a köszönés részét a kettőnk dolgának. Az épületbe érve is nehezen állom meg, hogy tartsam a liftet, amikor az egyik itteni lakót látom felé sietni, szinte kutyafuttában. Hajszálon múlt, hogy ne érdekeljen ez se - a beragadó gombnak köszönhetően. Képtelenné tette a zökkenőmentes ajtózáródást, az azonnali indulást és belekényszerített egy egyáltalán nem vágyott beszélgetésbe a folyton folyvást rohanó világról, amiről vélhetően azért nem tért át másra, nem kérdezte meg mi történt annak ellenére, hogy azonos időzónákban közlekedünk, mert látta a tekintetemben. Az újra és újra átropogtatás miatt eszközölt ujjmozdulataimban, amik teljes egészükben önkénytelenek részemről. Észre sem veszem, hogy ezt csinálom - tér híján, ahol fel s alá mászkálásba kezdhetnék.. A vaknak is világos, hogy jobb nem erőltetni a kommunikációt, ami eddig is kimerült egy kikényszeredett és rövid mosoly formájában, meg egy biccentésben. Ez tényleg nem az az idő. Elég türelmet erőltettem magamra a kórházban, köszönöm..
Az előszobába belépve viszont rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincs mit akarok jelen pillanatban, mihez akarok kezdeni, akarok-e egyáltalán bármihez is, amivel lefaraghatok az elfojtott és felgyülemlett indulataimból. Ki kellene tisztítanom a fejemet, de az első szóba jövő megoldás erre az lenne, hogy elmegyek futni, majd ő jön, amikor jön alapon.. Csakhogy ez nem opció. Ez sem. Lehunyom a szemem egy szekundum erejéig, mielőtt a konyhába indulnék valami hidegért, hogy jegelhessem a lüktető területet és egyszerűen tökéletesnek találom a szemembe ütköző üveg sört. Nem keresek tovább, hogy a végén fagyasztott zöldséget tartsak hozzá, ami egyedül az orromon segítene. Rajtam nem. Rajtam nem. Az a fikarcnyi kétség, pedig, hogy ez sem fog igazán sokadrendűnek tűnik a sorban ahhoz, hogy egyáltalán jelentőséget tulajdonítsak neki. Kikapom a négy üveggel büszkélkedő rekeszt és egyenest kimegyek a teraszra, a lámpa felkapcsolásával sem törődöm. Az ablakon át kiszűrődő gyér fény több, mint kielégítő fényviszonyokat biztosít a semmit tevéshez, azt hiszem.. A jéghideg üveget odatartom törött részhez, míg a szabad kezemmel lepattintom egy másiknak a tetejét a hatékonyságot tartva szem előtt.
Egészség! Valakiére biztosan..
Nem akarok háttérzajt bentről, se nagyobb világítást, könyvet, amivel elterelhetném a figyelmemet valamilyen módon. A telefonomat is teljesen némára tettem, a gépem sem érdekel. A társasága sem, ha idővel azt hallanám, hogy megérkezett.. Az alvásnak nem adok esélyt, úgyhogy egy darabig idekint leszek. A földszinten, véletlenül sem az emeleti részen járkálva az egyik pontból a másikba, mikor épp nem a korlátra támaszkodva figyelem az esti nyüzsgést.
Remélem ezt magától is be fogja látni most. Szükségem van arra a térre, amiben mások tudomása szerint nem is szerepelek, úgyhogy ez nem nagy igény, nem nagy kiváltság a semmire vágyni az adott helyzetben..

Hales lakásából kilépve és az autómba beülve kell néhány perc – jó néhány – amíg egy kicsit átadom magam a zsibbadásnak. Egy ideje már sejtettem, hogy Callie és ő mit is csináltak egy évvel ezelőtt, de sejteni és tudni azért közel sem ugyanaz. És miután a titkok az utóbbi időben olyan jól működnek az életemben – vagy mégsem – még meg is ígértem, hogy mellé állok, beszélek Callievel és ráveszem, hogy folytassa a titkolózást, miközben tudom, hogy szépen lassan felemészti, ahogy legalábbis Hales szavaiból kivettem.
Lehunyt szemekkel vetem a fejem az ülés támlájának, némán nyelve le mindent, ami csak kavarog bennem. Muszáj ezt most félretennem és azzal foglalkoznom, ami még vár rám a mai napon.
Kisimítom az arcomba hulló hulló vörös tincseket és a visszapillantó tükörben látom meg saját zilált másom. Mondhatni elég pocsékul festek és nem a homlokomon feszülő púp miatt, noha az sem javít az összképen.
Beindítom az autót és hazafelé menet egyszer állok, jeget és fájdalomcsillapítót venni, mert őszintén szólva gőzöm sincs róla, hogy akár egyik, akár másik van-e otthon egyáltalán.
Kellemetlen görcs ül meg a hasamba, de nem tudom megmondani, hogy most vagy már egy ideje ott van, csak éppen eddig nem sikerült különösebben felfigyelnem rá. Most csak épphogy átfut a fejemen a felismerés, hogy aztán egészen más töltse ki a gondolataimat.
A mélygarázsba beállva, halkan szusszanok egyet mielőtt összeszedném az ülésről a zacskót, amiben a vásárolt holmi van és kiszállnék. Bezárom magam mögött a járművet és a lift irányába megyek, majd azzal fel az emeletre.
Lassú mozdulatokkal keresem ki a megfelelő kulcsot a többi közül, illesztem a zárba és lépek be a lakásba. Mivel az erkélyen nem ég a lámpa, így nem tudom azonnal, hogy ő ott van, bár sejtéseim vannak az alapján, ahogy ismerem.
Leteszem a kulcsaimat a konyhapultra és a csomagot is a kezemből, majd pedig megtámaszkodok a felületnek szemben két kézzel, kicsit előre hajolva.
Úgy szeretném elmondani neki, nem magamban hordozni ezt a titkot, hanem megosztani vele, megszabadulni tőle, de azt hiszem a legutolsó dolog jelen pillanatban, hogy meg akarjon hallgatni.
Átfut a fejemen, hogy talán jobb volna, ha inkább sarkon fordulnék és magára hagynám – sejtem mennyit kér ma még belőlem a kórházban hallottak után – mégsem megyek. Nem a magam önzősége miatt, hanem, mert őszintén hiszek abban, azzal semmit nem oldanánk meg és valójában jobb sem volna.
Újabb mély sóhajtás tolul tüdőmbe és pördül le ajkaimról. Megfogom a jeget és egy tiszta konyharuhába teszem a bezacskózott porciót, a papírzacskóban pedig ott a fájdalomcsillapító, amit szintén magamhoz veszek.
Első utam az erkély felé visz – ott van-e egyáltalán, ha nem, akkor az emelet felé folytatnám az utam, de úgy tűnik, hogy utóbbira nem fog sor kerülni – és kilépek annyira, hogy a kint lévő asztalra tegyem le, amit neki hoztam.
Érzem, hogy nem kíván a háta közepére sem, ez nem olyasmi, amit szavakkal ki kellene mondania, egyszerűen úgy vibrál körülötte, hogy legszívesebben menekülőre fognám. Ha valakit ennyire nem akarnak, akkor nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni a dolgot és én nem is akarom ezt tenni.
Megfordulok hát, mert első gondolatom az, hogy szó nélkül hagyom magára, mielőtt azonban átlépnék a nyitott ajtón, vissza a lakásba, kezemet a félfára illesztem és megállok. Kétszer veszek levegőt ahhoz, hogy megszólaljak-e, kétszer veszítem el a bátorságomat hozzá, mielőtt harmadjára is nekikészülnék.
- Akarsz beszélni? – kiabálni, letorkollni, kiadni a dühöt és csalódottságot magadból, hibáztatni…? folytatnám a sort, de végül csak az első két szóig jutok a hangos kimondásban.
- Vagy hagyjalak magadra inkább? – nem fogom sem magamat, sem a társaságomat erőltetni, ez nem így működik. Ha kellek, itt vagyok, ha nem, akkor elmegyek, a választás, a döntés az övé.

Mennyi ideje vagyok kint? Két, két és fél üveg..? Fogalmam sincs, teljesen belezsibbadtam az érzékelésébe. A felszűrődő utcai zsivajhoz hozzászokott a fülem, a rossz fényviszonyokhoz a szemem és a hangszálaim is elkényelmesedtek a csendben, velem egyetemben. A kinti hűvös, amitől libabőr telepedett rám egyszerűen fel sem tűnik, így a levedlett kabát közvetlenül a rekesz mellett hever. Az angolos és jótékony hatású idő élvezését - jobb híján.. -, pedig könnyen megzavarja a bentről kihallatszódó zaj, előhírnökeként az előbb-utóbb esedékes kommunikációnak a jegyesemmel.
Hosszan fújom ki a tüdőmet telítő levegőt és változatlanul hanyag testtartással támaszkodom továbbra is az alkarjaimra, kezeim közt forgatva a harmadik megkezdett sört, aminek - meglögybölve az üveget - a felénél se járok és egyre kevésbé kívánok meginni. Megrázom a fejemet, ami első sorban magamnak szól, nem bentre, ahová szándékosan nem figyelek és igyekszek tenni róla, hogy ne is legyen ez másként, amikor meghallom a lépteit a küszöb irányából. A vállam felett mégis hátrasandítok rá, nem bírom megállni, de ez nem tart olyan sokáig, hogy felismerjem a kezei közt hozott jeget vagy a fájdalomcsillapítót. Nem szól szám, nem fáj fejem. Utóbbi mégis hasogat a hideg kezelés ellenére is. Elhúzott szájjal fordulok vissza, majd mereven előre tekintek, a szemközti épület egyik fénypontjára koncentrálva, ha már egy árva szava sincsen. Eltöprenghetnék rajta érdemes-e felhúznom magam - még ezen is -, de a lista elég hosszú és nincs affinitásom ahhoz, hogy még egy rovátkával gyarapítsam. Az arcomat az üvegnek döntöm, közvetlenül az orrom mellé helyezve, amíg arra várok eldöntse marad-e vagy jobb esetben megy.. A hallgatása alapján egy hajszálon múlt, hogy arra fogadjak visszaténfereg a lakásba és hagy időt magamban lerendezni ezt az egészet, amire mindeddig nem találtam megfelelő kifejezést annak ellenére, hogy jócskán volt időm hozzá.. A zavaróan kettőnk közé feszülő némaságot egy kérdéssel ereszti szélnek. Igen, meg sem lepődök, hogy naivnak nevezhető a reménykedésem ennek ellenkezőjéről.
A hátamhoz intézi a szavait, látszólag nem is igénylem, hogy szemtől szembe halljam őket. A lehetőségeim ismertetése után sem. Jah, nagyszerű lett volna, ha valóban rendelkezem is velük. Megfeszítem az állkapcsomat és eltart néhány szekundumig, amíg érik bennem a válasz, de a döntésem nagy nehezen megszületik. Ezt láthatja ő is, ahogy először csak vállból fordulok oda, végül egészen. A korláttól nem távolodom el, tökéletes elfekvésben van az a több, mint három méter a lábainknál.
- Kíváncsiságból.. hogy éreznéd magad a helyemben? - lehettem volna cinikus, odatehettem volna a legelejére a "merő"-ben szót, változtathattam volna a hangsúlyomon, de ez nem egy nevetséges szappanopera, ahol az ilyen gyerekes megnyilvánulásnak helye van. Magammal szemben - is - etikátlannak találnám, mert nem egy mondvacsinált ok miatt haragszom. Nem nagyítok fel semmit se. Egyszerű tényeket kellene felsorolnom, illetve egyre rámutatnom.
Ő kérdezte akarok-e beszélni és hiába szólaltam meg, nem, igazából egyáltalán nem akarok beszélni, de ez semmit sem számít. Nem hitegetek vele senkit, legfőképp nem saját magamat - egyesekkel ellentétben.

Az a csekély mértékű fény a háta mögül érkezik, ezáltal nagyobb, mélyebb árnyék vetül az arcára. A sziluettjét látom, a tartásából olvashatok, a hangjából.. Hangjából? Ugyanaz az átkozott jelenet kezd megelevenedni előttem, mint tegnap a fürdőszobában. Szótlanul áll, a válasz csak szunnyad és minden egyes telő másodpercben a következőt várom, amikor meggondolja magát s hátat fordít, miközben engem kikészít ez a fülsüketítő csend. Fájdalmas visszhangot ver. Persze, nem követelhetek azonnali választ, ha nekem is meg kellene fogalmaznom miféle kavalkád van bennem a viharossá váló események következményeképpen: tudom, hogy elvéreznék. Hol is kezdjem..? Legelső gáncs. Vége van egyáltalán, le tudom zárni..? A második, nem tudnám megmondani hová lyukadnék ki vagy hol állok jelenleg.
Ő tisztában van - és kell lennie - vele mi bánt, dühít és miért - régebb óta, mintsem hangot adtam neki. Emiatt tettem fel a kérdést. Több idő állt a rendelkezésére ezen gondolkozni, mint nekem. A hallgatása egyre csak hosszabbodik, a türelmem ezzel egyenesen arányosan csökken és már épp megráznám a fejem, visszafordulnék feszülten szuggerálni a város látványát, amikor belekezd. Leengedem a karomat, hogy beleigyak az üvegbe, míg az ő torka hallhatóan porzik.. A kipréselt felvezető csírájában hal el és látom rajta, hogy a törékeny kapaszkodóiba marna, ha valóban lenne mihez kapnia. A folytatást hallva elemelem róla a szempáromat, ami jelenleg szikrákat hány a közleménytől.
- Tehát most már nem csak előttük titkolózol.. - hagyom hadd csússzon ki egy megerősítő bólintás kíséretében a gondolat, ami nem indulattól fűtött. A csalódottságtól karcossá és a döbbenettől kényelmetlenül higgadttá válik. Elérte, hogy idiótának érezzem magam és nosztalgikusan kerítsen hatalmába a sokadik szerep. Újabbat kortyolok a sörből. Kortyolnék, ha nem akasztana meg a félrevezetett feltételezésével.
..hogy tessék?
- Nem, ne ferdíts. Azt kérdeztem te hogyan éreznél az én helyemben? Teljes tudatában minden előzménynek. Egy szóval nem állítottam, hogy örömödet leled a helyzetben. Egyértelmű, hogy pocsékul érzed magad. - ..és még finoman fogalmaztam. Leteszem a kezemből a földhöz vágáshoz tökéletesen alkalmas tárgyat, mielőtt talán tényleg eljutok odáig, hogy meg is akarjam tenni. Továbbá egy lépést eltávolodok tőle, utána nyúlni se akarjak vagy leborítani a helyéről.  Helyette az ujjaimat ropogtatom, a csuklómat és próbálom megállni, hogy felszántsam a teraszt, mert nem bírok egy helyben megmaradni. Márpedig nem.
- Hogyan? Folyton mentségeket gyártasz Anna. - fakadok ki a tervezettnél valamivel indulatosabban, meggondolatlanabb szóhasználattal. - Mindig van valami, ami miatt mérhetetlenül sz*rul érzem magam, mert utólag kiderül.. Van okod rá, csak nem osztod meg velem időben. Senkivel. - a távozó levegő hangosabban, hihetetlenkedőbbe süvít, mint egy sima kifújásnál. Igen, egy apró fújtatás amellé, hogy tanácstalanul vetem oldalra a kezeimet.
- Újra és újra lenyelem a büszkeségem. Hallgatok, nem kérdezek, nehogy valami olyanba tenyereljek vagy olyat mondjak.. Nehogy még egy okot generáljak - vagy tudom is én. Ez rohadtul nem fair, hogy sehol se érzem magam hozzád képest. - megtorpanok jártamban és reflexből a jelenleg legérzékenyebb ponthoz nyúlok, mire fel is szisszenek mindennek tetejében a szúró fájdalomtól. Remek. Már tudom mi hiányzott annyira..

zene


Válaszolnék. Indulatból sok mindent, olyasmiket, amiket már akkor megbánnék, amikor elhagyják a szavak ajkaimat, ezért inkább összepréselem azokat és nyelek egyet. Majd még egyet, némán, hagyva, hogy a szavait követően beékelje közénk magát a csend, újra.
Figyelem alakját, ahogy ketrecbe zárt vadként mozog, indul és áll meg. A feszültsége és az indulata, perzselve szántja fel bőrömet, a szavai pedig újabb nyomokat karmolnak lelkem láthatatlan, vérző szövetébe.
Lenyelem a számban összegyűlő keserűséget, és mindazt, ami kikívánkozna belőlem, olyan mélyre temetve ezáltal magamban, amennyire csak lehet.
Lassan veszek levegőt és félek attól, hogy a hangom megint cserben fog hagyni, ha megszólalok.
- Én sosem kértem, hogy ezt tedd. Egyiket sem. – halkan csendülnek a szavaim, de érthetően. Közben pedig hátrébb lépek egyet.
- És szarul érezném magam. – adom meg az olyannyira hőn áhított választ is a kérdésére. Bár tulajdonképpen így is – úgy is ekként érzek, nem igazán van jelentősége annak, hogy miképpen is volnék a helyében.
Megint hátrálok egy lépést, hogy a hátam az ajtófélfának érjen és simuljon. Kell valami, ami úgy érzem megtámaszt, ami megadja a biztonság és támasz illékony és gyenge illúzióját.
- Sajnálom, hogy… hogy nem az vagyok, akit megérdemelnél… – megbicsaklik a hangom a mondat közepén. Nem vagyok elég, nem az, aki meg tudná adni, amire szüksége van vagy ami boldoggá tenné és ezt beismerni nem könnyű és nem is fájdalommentes. Főleg, ha közben belül ezer darabra török. Hiába én okoztam, a következményeit elviselni, koránt sem könnyebb ettől. Sajnálom, százszor is sajnálom, végtelenül, elmondhatatlanul…
Sosem kívántam ezelőtt, bár megszabadulhatnék minden titkomtól, ami láthatatlan éket vert közénk észrevétlenül, egyre magasabbra és vastagabbra húzva az üvegfalat, aminek a két oldalán rekedtünk.
Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, tudom, hogy nehéz velem, azt is, hogy mennyire küzdhet azzal, hogy nem engedem be, nem annyira, mint amennyire szeretné, amennyire szüksége volna rá.
Sosem akartam vagy kívántam, hogy így érezze magát, hogy ezt gondolja… én nem.

Közvetlenül az utolsó szó kimondásakor jön a rosszízű felismerés, hogy a sajátjaimmal nagy valószínűséggel belé fojtottam az övéit. Nem első esetként. Valahol bánom a hirtelenségemet, mert nemhogy az ő, de a saját dolgomat sem könnyítem meg általa, ennek ellenére nem vagyok kevésbé nyugodt. A vérmérsékletemben nem érzem, hogy beállna bármilyen változás is. Csak szítja a forrását, akaratlanul is a halk megjegyzésével, mert nehezebbnek bizonyul visszakötni a betelt zsák száját, miután hagytam kifolyni a tartalmának egy jelentős részét..
- Nem tudom, szerintem egy kapcsolatban természetes, hogy megteszünk olyan dolgokat is, amiket a másik nem kér.  - mert nem kell mindig kérnie, mert úgy véljük szüksége van, mert magának egyáltalán nem is ismerné be, mert azt hisszük ezzel segítünk és ha csak annyit kell fizetnünk ezért cserébe, hogy nyelünk egy nagyot, akkor az valójában nem nagy ár. Újabb nyomást kellett volna ráhelyeznem, csakmert a saját problémámat nehezebben kezelem az övénél..? Leemelem róla a pillantásomat, szemeim kereszttüzébe a bentről kiszűrődő fény kerül helyette, miközben megrázom a fejemet, alig akarván elhinni ezt az egész helyzetet és hangosan eresztem ki a felgyülemlett gőzt. A nagy mennyiségű levegő távozásával együtt, pedig megereszkednek a vállaim is egészen addig, míg a csípőmre nem teszem az egyik kezem és a másikkal nem kezdem el finoman nyomogatni az orrnyergem körülötti érzékeny területet, hátha el tudom terelni ezáltal róla a figyelmemet. Egyúttal féket kötni a nyelvemre.
Nem, az nem érdekelt, amit már úgyis tudok és a kérdésem megválaszolásával sem érzem magam közelebb a megoldáshoz. Nehezen tudnám megmondani az bosszant-e jobban jelenleg, hogy azt mondja, amit úgy vél hallani akarok vagy hogy továbbra is megtartja magának a gondolatait, ellehetetlenítve azt a beszélgetést, ami felől a majdnemi távozása előtt érdeklődött. Látom a hátráló lépést, a támaszt, amit mostanra ténylegesen meg is lelt és egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy le kellene ülnöm. A lüktető koponyám miatt is, de az indokok sora kiegészül a rezignált hangjával.. Szinte elpattan az arcomtól a kezem, a kifeszült tenyerem megáll a hűvös térben, végül lazán ernyed el, hogy alig egybe tartott ökölként engedjem le a karomat. Egyáltalán nem ezt akartam kihozni az előbbiekből.. Félrehúzott, feszült állkapoccsal indulok el felé és két lépésnyire tőle lassítok, de nem állok meg.
- Oké.. A beszélgetést hagyjuk máskorra, ezt a hülyeséget meg sürgősen felejtsd el. - nem érdekelnek az asztalon hagyott üvegek, az az egy sem, amelyiket a párkányon hagytam. Nagyjából annyira vannak a fejemben, amikor ellépek mellette, át a küszöb felett, mintha nem is léteznének. Ugyan lelassítottam egy rövid időre, de ugyanazzal a határozottsággal haladtam tovább, így ha bármilyen mondani valója van - már ha van.. - azt odabent fogom már csak hallani, hacsak nem hagyja el az ajtófélfa támaszát, de ezzel nem számolok.

zene

Nem tudok mit felelni neki, hiába szeretnék. Vállamra szökik a terhe, hogy nem tudtam visszaadni azt, amit kéretlenül kaptam tőle, egyre kisebbre nyomva össze. Nagyot nyelve szorítom össze ajkaimat és mellkasom alatt simul egymáshoz mindkét karom vízszintesen, így adva egy ölelés illúzióját, becsapva általa saját magamat.
Elveszem róla a pillantásom, hirtelen biztosabbnak tűnik a padlón, az erkély egyik sarkán megakasztani lélektükreimet, így nem látom vállainak megereszkedését, azt ahogyan a csípőjére teszi a kezét, a másikat pedig az orrnyergéhez emeli. Lemaradok a hirtelen mozdulatról, csupán szemeim sarkából észlelem, hogy mozog és akkor nézek újra rá, amikor megindul felém. Ha nem volna az ajtófélfa, ha nem feszülne a hátamnak, esélyesen még hátrébb lépnék, így azonban némán maradok ott ahol vagyok, kivárva azt, mire is készül, legyen az bármi is.
Belemerevedek a pillanatba, ahogy ellép mellettem. Beletelik némi időbe, mire szóra nyílnak ajkaim, de hang végül nem szökik le róluk.
Hangtalanul és lassú mozdulatokkal szedem össze a kint hagyott üvegeket, a hozott jeget és a gyógyszert, hogy aztán azokkal lépjek be én is a lakásba. A kiürült üvegek mennek a szemetesbe, a bontatlan üveg a hűtőbe a bontottal együtt, a gyógyszer és a jég marad a pulton.
Ez alkalommal talán nekem illenék lenyelni mindent, amit érzek és gondolok és békén hagyni anélkül, hogy szavakkal kérné.
A beszélgetést hagyjuk máskorra...
Szavai még akkor is ott dübörögnek a füleimben, amikor felmarkolom a kulcsaimat és a táskámat az ajtó mellől.
- Ne várj meg. – kérem tőle, semmint közölném és a kilincs után nyúlok. Visszapillantok még rá, talán mindkettőnknek megadva a lehetőséget arra, hogy mondjon vagy mondjak valamit, akármit, de ha nem kérdez vagy marasztal, akkor azt hiszem egyetért velem abban, hogy talán jobb, ha most magára hagyom.

Mindenféle visszatartó erő nélkül hagyom az erkélyt. Nem ad okot rá, hogy másként tegyek és most nem fogok keresni se. Gondolkodás nélkül megyek a fotelhez és menet közben elkapom az asztalról a tévé távirányítóját, hogy valami idióta csatornára lőjek gyér remény nevében.
Nem fordulok hátra, nem látom, amikor behozza a kinti hagyott dolgokat, köztük a jeget és a fájdalomcsillapítót tartalmazó dobozt. A sötétben nem láttam egyiket se és fel sem merült bennem az érdeklődés legapróbb szikrája sem, hogy megtudjam mit hozott ki, megnézzem egyáltalán. Ez nem változott,  feleslegesen kattog másodpercenként a fülemben az óra, hogy akaratosan jelezze az idő múlását a pillanat óta vagy újabb döntéshelyzetbe kényszerítsen az emlékeztető intésével.
Az ujjaimmal dobolni kezdek, amikor ismételten látni vélem a fények mozgását a szemem sarkából és hallani a távolodó lépteket. Felnőtt nő, ha menni akar hadd menjen el. Kimondani és csak gondolni két teljesen más dolog. Gondolni rá és ki nem mondani.. Szintén.
Nem fordult meg a fejemben.. - nem nyitom ki a számat, hogy hangot adjak a lényegtelen feleletnek. Nem lenne jelentősége a számára - eldöntötte mit akar, nem igaz? - se így, se úgy és nem mellesleg biztosra veszem, hogy képtelen lennék magamra erőltetni az alvást, függetlenül attól akarnám-e. A kulcscsörgése ott zúg a fejem mellett az ajtó becsukása után.
Kértem. Megkaptam.
Nem reklamálhatok, nem igaz? A távirányító sem, amiért a földön végezte..

// <333333 //

.:legfrissebb az idővonalon:.

Elég kurta és lényegre törő smst írtam Annának, melyben megkértem rá, hogy adjon helyet nekünk egy kiadós beszélgetésre. Nem szerettem volna agyonrészletezni az üzenetben, hogy miről is szeretnék szót ejteni, s ha hívott, nem vettem fel addig, amíg úgy nem éreztem elég idő telt már el - mondjuk 1-2 óra - ahhoz, hogy ne akarja megkérdezni mit is akarok majd mondani.
Ahogy Callienek ígértem, a minél hamarabb elvén érkezem, ezúttal nem titokban, nem egy lobogtatott újsággal, nem felrepedt szemöldökkel, csak egy adag gyomorgörccsel.
Nem tudom. Őszintén nem tartom jó ötletnek azt, amire Caleigh miatt kényszerülök, de mindegy igazából, már úgyis kinyitottam több helyen a szám, szóval tényleg nem ártana beavassam a testvéreimet. Igaz, hogy a "holnap" egy hangyafülnyit odább csusszant, köszönhetően az orrbetörős-robbanásos incidensnek, de ahogy mondani szokták, jobb későn, mint soha.
Nem találkoztam Marlieval azóta. Annát és Calliet láttam már, de Marleigh jelenléte még engem is meg tud majd zavarni, pláne mert egyelőre én vagyok az egyetlen, aki semmit sem tud a terhességéről. Nem is készülök rá, hogy sokkot fogok kapni, szóval emiatt legalább nem izgulok.
A csengőt próbálom nem túl hosszan és idegesen nyomni, miközben egy dobással feljebb igazgatom a hátizsák pántját a vállamon. Hogy mit hoztam? Piát - bor és kóla - és nassolni valót, sósat. Meg egy halom csokit. Sose lehet tudni, hogy mikor jön jól egy is boldogsághormon, nem igaz?

Úgy tűnik Hales a gondolataimban olvas. Jó ideje tervezem már, hogy együtt – négyen – beszélgessünk egyet, noha valószínűleg eltérő témákban, mint ami miatt a húgom szeretne nálam találkozni mindannyiunkkal.
Ami engem illet, mindenki tudja már, hogy mi is a soron következő nagy esemény az életemben és ennek kapcsán szeretnék a lányokkal együtt beszélni, illetve van más is, amit viszont még nem említettem meg nekik és szeretném, ha tudnának róla, de ezek a dolgok bőven ráérnek azután, hogy Hales előállt majd a farbával. Nem mondom, hogy nincs ötletem arra, mit is szeretne elmondani, de biztosan nem tudhatom. Mindenesetre nem kérdezek rá bővebben, csupán visszaírok neki, hogy jöjjenek csak mindannyian bátran.
Ez alkalommal szintén eszemben sincs elpakolni Keith holmijait és a közös képeinket a lakásból, azt pedig rá bízom, hogy szeretne-e itt lenni, amikor a három húgom is beállít.
Muffint sütök – ez alkalommal nem csak a stressz okán, hanem, mert akarok is – és bekészítek egy üveg vodkát is. Nem vagyok nagy alkohol kedvelő, nagyon ritkán iszom és akkor is borzasztóan mértékkel, de van egy olyan érzésem, hogy ma szükség lehet még erre.
Mikor Hales megérkezik, nyitom az ajtót, előbb megnyomva a kaputelefonon a gombot, hogy az épületbe bejusson.
Amikor megérkezik, magamhoz ölelve üdvözlöm őt.
- Szia! Gyere beljebb. Kérsz valamit? – enni, inni, mindegy és ha közben átadja a táskáját vagy, amit hozott, akkor átveszem tőle.
- Marlie és Callie még nincsenek itt, de gondolom hamarosan befutnak ők is. – tessékelem beljebb, becsukva utána az ajtót.
- Jó vagy? – fordulok felé kicsit aggodalmasan.

//Marlie, veled kijátszuk múltban, Callie, veled meg az aktuális játékunkban vallom meg az engem érintő nagy titkot <3//

Merő görcsben áll a gyomrom, erre nem érzem képesnek magam, de én akartam, én nem bírok titkolózni, így hát éppen itt az ideje, hogy összeszedjem kicsit magam. Magabiztosabb nem lettem a témát illetően, már ami miatt Halessel vallani óhajtunk, vagy legalábbis én rátestáltam ilyen téren a nem bírom befogni a szám taktust, de mint mostanában erősen bebizonyosodni látszik, azok csak szétzilálnak bennünket. Készültek. Van nálam egy paksaméta egy halom orvosi lelettel. Még az utolsó, ha akarom, lehet gyerekem jellegű nőgyógyászati vizsgálat okán sem vagyok megkönnyebbült, mert egy részem jobban örülne, ha soha nem lehetne, mert nem kellene szembenéznem azzal, hogy talán egyszer idővel majd mégis akarok, holott egyet már halálra ítéltem.
Már legalább öt perce az ajtó előtt állok, homlokomat hűvös lapjának döntve. Gyűlölöm, mióta a puszta lélegzés is ennyire nehéz, és nem tudok csak úgy könnyedén lenni, vidáman élvezni az életet, mint eddig. Beharapom az ajkaimat, hoztam bort és popcornt, totál nem érdekel, mennyire nem illik össze. Sóhajtva próbálok kopogni, de még kell egy kis erő, a telefonom hátterére pillantok, az utolsó kép van rajta, amin négyen vagyunk, amikor még minden rendben volt, mindenki mosolyog, nem lebegnek fojtogatóan titkok körülöttünk, nincsenek kétségek, zavart pillantások, elsuttogni vágyott szörnyűségek és igazságok. Erőtlen a mosolyom, de legalább ott van, hiába nem bízom igazán benne, hogy vissza lehet még csalni a mindennapokba. Ahogy kapaszkodunk egymással Halessel középen, lévén mindig mi ketten voltunk a középsők születési sor okán is, az minden alkalommal keserűséget csak a szívembe. Vajon fogunk még így valaha? Vajon a történtek idővel feloldódnak bennünk, és nem lesznek tüskék? Bármikor feltéphető sebek? Nyelek egyet. Azt hiszem, sejti, nem ostoba, tud olvasni a jelekből, talán csak nem szeretné a legrosszabbat feltételezni. Marlienak viszont fogalma sincs róla, és előre rettegni fogok, hogy mi lesz, ha rájön, hogy mit tettem. Csak abban tudok bízni, hogy elfogadja, a fogantatás körülményeit tekintve képtelen lettem volna megszülni azt a kisbabát.
Halkan koppan kettőt az ajtón az öklöm, remélem, meghallja Anna, vagy hallják, ha már itt vannak a többiek is. Azt hiszem, ezek után ideje lesz vallanom a pszichológusomnak is, mert… vissza kell mennem a seregbe, muszáj dolgoznom, kell, hogy talpraálljak, kell, hogy érzelmileg elhatárolódjak, mert még mindig nem adtam fel a reményt, hogy egyszer lesz rá lehetőségem megtenni. Még akkor is, ha utána életem végéig börtönbe kerülök.
Ha nyílik az ajtó, besétálok, puszival és öleléssel üdvözlöm mindkettejüket, de egyiket sem nyújtom túl soká, mert jelenleg úgy érzem, mindkettejük közelségétől képes lennék azon nyomban elpityeredni ismét. Azonban ha nem hallották meg gyenge kis próbálkozásomat, valószínűleg csak akkor jutok be, ha Marlie is megérkezik.

Nem tudom felidézni az utolsó alkalmat, amikor mind a négyen együtt voltunk, de azt hiszem, hogy ennek pont eljött az ideje. Egy kisebb kupaktanács. Valahogy úgy érzem, hogy egy kisebb teher hullott le a lelkemről azzal, hogy már nem kell Norman előtt titkolnom, hogy terhes vagyok. Az pedig, hogy ilyen elfogadó volt a helyzettel kapcsolatban csak megkönnyítette a dolgokat. Attól rettegtem, hogy ki fog bukni és talán hosszú napokig, hetekig nem fogom őt látni, mire fel tudja dolgozni a hírt és annak jelentését. Mert tudom jól, hogy mit jelent ez a számára. De nem akartam én ezt az egészet, egyszerűen csak így alakult. Ezzel nem szórakoznék csak úgy, hiszen legbelül attól rettegtem, hogy kisétál az életemből engem hibáztatva. De szerencsére sikerült megtalálnunk a közös hangot.
Úgyhogy teljesen tehermentesen érkeztem a nővéreimmel a találkozóra. Egy kicsit talán el is késtem, mert eszembe jutott, hogy hoznom kellene valamit és akkor valahogy minden szimpatikusnak tűnt a szememnek ezért elég hamar elkezdett telni a kosár nassolni valóval, amit két gyerekpezsgővel koronáztam meg. Lehet, hogy még mindig nem vagyok az egészséges étrend mintaképe és talán sosem leszek az, de erre azért odafigyelek. Meg amúgy is.. Mindig is szerettem a gyerekpezsgőt. Ez nem változott most sem.
Szerencsémre azonban nem késtem el olyan nagyon, hiszen Callie után pár másodperccel én magam is átlépek a küszöbön és mindenkit gyorsan körbepuszilok, majd pedig leteszem a nasis zacskómat és kipakolom belőle a gyerekpezsgőket.

// rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késtem!

Ez az egész elég groteszk. Úgy üdvözöljük egymást, mintha nem testvérek lennénk, hanem valami virrasztásra összegyűlt gyászolók. Vagy csak én gondolom túl? Hiszen mosolygok, mosolygunk.. röhej. Nem tudom elengedni magam, hiába imádom őket. Mégis bennem van az elmúlt év sértettsége is.
Inkább az üdvözlőkörök letudása után a hátizsákból való előpakolásba menekülök, ugyanis az üvegek és a zörgő zacskók irányába könnyebb megtartani a mosolyt. A gyerekpezsgők láttán azonban csak felszalad a szemöldököm.
- Mikor lettünk antialkoholisták? Azt hiszem valamiről nagyon lemaradtam az elmúlt egy évben, ugye Marly?
Én nem tudom, hogy miről, a kérdésemnek nincsen meg a mindent tudók vaskos színezete, de az él benne van. Hiába tudom, hogy nem kellene, hogy be kéne fogjam a pofám, hiszen így csak elrontok mindent, mégsem tudom nem jelezni azt, hogy haragszom rá. Mert haragszom. Mert nem normális dolog az, hogy nem jött el hozzám. Azt meg, hogy látszik rajta (?) a várandóssága nagyvonalúan nem veszem tudomásul, hiszen nem rá figyelek, hanem a pezsgőket bámulom. És talán akkor se vennék észre semmit saját mérgemben fürdőzve, ha az információ kinyomná a szemem.
- Mindegy.
Vállat vonok.
- Bort? Merre van a nyitó, Anna?
Nem kotrok a fiókjaiban, amióta sikerült olyas valamit - valakit - leljek a konyhájában, ami - aki - meglepő fordulatokat és veszekedést hozott, kicsit kívülállónak érzem magam. S mint ilyen, nem érzem jogosnak azt, hogy kutakodjak a saját testvérem lakásában. Nem tartozom ide ugyanis.. momentán sehová se tartozom.

Vannak azok a sűrű időszakok az ember életében, amikor az energiaszintje egészen megcsappan és a létminimum közeli állapotban stagnál. Jobb napokon. Megfázás, én így szeretlek! Szorított a határidő, a munkahalom fogadott az asztalon, a szerveren, a meetingen és ugyan előbb érkeztem haza, mint Anna egy átlag munkanapon, de a vacsorát is programkódokban láttam, bárányok helyett, pedig pixeleket számoltam.. Audrey-nak is csak a meme-ket küldtem életjelek helyett. Az egyiket véletlenül vagy kétszer is, ha nem háromszor. Az agyam remekelt, olyannyira, hogy egy héttel ezelőtt katalizáltam a nyavalyát, amikor lazán megfeledkeztem a kabátom leemeléséről munkába menet. Pont a projekt aktuális állását prezentáló napon, amikor ingáznom kellett a városban. Röhögni? Ér. Ha nem velem történt volna a balszerencsés eset nem bírtam volna megállni a történet elmesélésekor. Főleg nem az első napokban mellékelt ábrával, amikor a szemem alatti karikák felértek egy-egy monoklival.. A mostani helyzet mérföldekkel jobb, csak az általános zsibbadtság ül rajtam, amin felbuzdulva megkockáztattam a lakás elhagyását az utolsó kört lefutni a húgom visszaköltöztetését illetően. Autóval mégis egyszerűbb a mostanra már több ingóságot tartalmazó dobozoknak az áthozatala a voltbarátnő pincéjéből, mintha törzsutassá avanzsálódna a metrón.
Az Audrey-szobává átkeresztelt vendégszoba elé teszem le a kezemben lévő adagot, hogy majd az elképzelése szerint pakoljon ki és helyezze el őket a polcokon vagy épp a szekrényben. Vagy ahol szeretné, ha nem tart újabb válogatást előtte. Teljesen rajta áll, a szobát, mint a fészekből kireppenése előtt, most is a saját ízlése szerint dekorálhatja, rendezheti át.
- Egyébként pontosan mi is történt köztetek Jen-nel? - röstellem, hogy a konkrét részletek nem maradtak meg a fejemben, pedig biztosan mondta már vagy kérdeztem tőle a megoldhatatlan konfliktus kiváltó okát. Az egyetlen támpontom, amire biztosan emlékszem, hogy nem valami pasi miatt romlott meg a barátságuk.
- Teát kérsz? – ..vagy mást? A vállam felett vetem hátra neki a kérdést, mialatt a konyha felé indulok vizet forralni. Újabb, menthetetlen kliséje vagyok az angol nemzetnek, hogy mindig, minden esetben és apropó kapcsán előveszem a klasszikus fekete teafüvet.. A választól függően egy vagy két bögrét fogok rátenni a tálcára, amit a fűtött erkélyre szándékozok majd kivinni két pokróc társaságában a nappaliból. Lehet jó idő van a jól szigetelő üvegtető alatt, de komfortosabb lenyitni az egyik billenthető ablakát és bebugyolálva pihenni. Ha érkezik rá egy puhány megjegyzés, pedig biz`isten eldugom a tejtartó mellé tett gumicukrát.. Nem utolsó sorban fontos szempont, hogy amíg ezekkel teszek-veszek jobban össze tud állni a fejemben miként mondjam el a hírt. A nagyon-nagyon jó hírt. Egy ideje már tudunk a gyermekáldásról, de nem akartuk a nagy lelkesedés közepette elhamarkodottan szétkürtölni. A húgom számára nem ismeretlen, hogy belevetettük magunkat a baba-projektbe, őt és a bátyámat beavattam. Anyáékkal a túlzó, fullasztó lelkesedés miatt előre megfontoltan nem osztottam meg a terveinket, hogy a rengeteg kérdezősködés ne váljék kellemetlenné..

Audrey

Keith

Kicsit kínosan érintett az utóbbi pár hét. Jenny úgy döntött, hogy visszaköltözik Carlshaltonba, utána jött az a pasi, akihez részegen hozzáment, és pár hónap alatt totálisan az ujja köré csavarta. Így lettem megint lakhatás nélkül, noha mondta, maradjak ott nyugodtan, de eszemben sincs a lakásában héderezni, egyrészt kissé sértve éreztem magam, hogy a sok éves barátságunkat felrúgja egy pasi miatt, másrészt halálra untam volna magam egyedül. Úgyhogy visszakúsztam Keithnél és Annánál a küszöb alatt, de szerencsére nem hajtottak el, mehetek nyugodtan. Nem mintha ne érezném halál kínosnak, de hát most mit tehetnék, elvileg nem keresek olyan jól, hogy egyedül fizessek egy lakást. A látszatot fenn kell tartani, és a magam részéről tényleg inkább lakom velük, mint egyedül. Annát is bírom, Keith pedig a bátyám, mindig az egyik legfontosabb ember lesz az életemben.
Totál nem értettem, miért küldözget nekem ilyen baromságokat normális szavak helyett amúgy, szerintem a szellemi szintje erősen leredukálódhatott csórikámnak a napokban. Biztos sok a munka, vagy valami ilyesmi, szóval majd felrázom valamiképp, az mindig szokott menni. Mondjuk elmondhatnám a nagy hírt, amivel a fater megdobott egy hete, és azóta azon agyalok, mit kellene tennem. Meg fogom vele beszélni, csak jó lenne, ha előbb eldönteném, én mi a francot akarok kezdeni az életemmel, és utána elé tárni apánk jelenleg leghőbb vágyát. Brr, azóta is hülyét kapok tőle. Nem igaz, hogy ennyire nem lehet belenyugodni abba, hogy így alakult.
- Az amolyan férjhez mentem véletlenül és ezért lekoptattam a legjobb barátnőmet sztori. Fincsi, ha engem kérdezel. – Rántok vállat, látszik rajtam, hogy a sztori igencsak felhúz még most is, nem erre számítottam, mikor összetalálkoztunk a városban, de a jelek szerint sajnos, nem sajnos, így alakult. Pasinak tényleg nem pasi, ellenben férjnek határozottan az. Eleinte nem akartam elmondani, mégiscsak Jen titka volt ez a férj dolog, de mostanra már teszek a diszkréciója. Esélyesen Keith rájöhet, hogy korábban csak kamuztam valamit neki, már nem is emlékszem, micsodát.
- Naná, úgyis fázom kicsit. – Pedig már van rajtam egy pulcsi. Jól lebetegedtem pár hónapja is, mikor az Atyának vittem át a levest, lehetséges lenne, hogy ennyire rajonganak értem a bacik, hogy Keithről máris átszárnyaltak rám? Az erkély ellen nincs kifogásom, de pillanatok alatt múmiává válok, mert ott még hidegebb van, mint benn, bár fűtött, de azért mégsem annyira komfortos ilyen téren. Egyébként meg nagyon tetszik, menő ötlet ez a fűtött erkély, biztos Anna találta ki.
- Apa felhívott egy hete. Majdnem egy év után hajlandó volt hozzám szólni. És tudod mit mondott? Hogyha azt akarom, hogy még az életben valaha tudomást vegyen rólam, akkor február végétől iratkozzak be az itteni egyetemre, és végezzem el az utolsó félévemet, utána meg doktoráljak le. Elintézte… – Ezt az utolsó szót szinte köpöm, nagyon nem tetszik, hogy ennyire bele akar ugatni az életembe, de talán nem jönne rosszul az a Dr. előteg… Csak hát, attól függetlenül sem szeretnék orvososdit játszani, de még átrágom alaposan a kérdéskört.

Már a férjhez szónál egyből felszalad a jobb szemöldököm a homlokomra Jenny kapcsán. A véletlennel való kiegészítése csak újabbat csavar a vonásaimon, mert végigfuttatva a házasságkötés lehetőségeit a véletlen nem annyira kivitelezhető opció, ha a filmes blődségektől elvonatkoztatok; aztán ki tudja.. Az általam ismert lány és a szóban ismertetett szituáció elég bizarr párost alkotnak, amit igyekszem letörölni az ábrázatomról, mielőtt az eddigi nyilvánvalónál is nyilvánvalóbbá válik – ha nekem a „fura” egyik erősebb változatával jellemezhető ez az egész, nem kell vakon tippelgetnem Audrey számára ennek mennyivel erősebb változata tükrözi a valóságot. Aprót köszörülök a torkomon, ez így elég fincsi, ahogy ő is nyilatkozta.
- Ez tipikusan az a dolog, amivel kapcsolatban megkérdezem inkább: ér keresztet vetni rá? – pislogok vissza röviden a húgomra és ki is használom a nyaktekergetésemet, hogy a teára is rákérdezzek egyúttal. A forralóba nagyobb adag vizet eresztek a csapból az egybőli rábólintását hallva.
- Máris hozom és különben a fűtést ne vegyem feljebb? – a termosztát felé tekergőzik a tekintetem, ami jelenleg tizenkilenc és fél fokot mutat. Nekem bőven jó ez a hőfok, de szívesen feljebb veszem, ha a forró italt és a pokrócot nem ítéli elegendő melengetőnek a borzas hajú. Két bögrét gyorsan lekapok a polcról, valamint öntök egy kevés tejet a tartójába, majd ezeket a cukorral együtt egy tálcára helyezem, hogy a bugyogó víz hangját meghallva már teljes menetfelszereléssel csatlakozzak hozzá az erkélyre. A pakolós nem nehéz, elbírom fél kézzel is, így menet közben, mellette elhaladva megpiszkálom a pokróc alól még épp kikandikáló haját. Ha a nem sokkal ezelőtti érdeklődésemre azt mondta jó a mostani hőmérséklet, akkor sokat mondón, némán és utoljára kérdezem meg emelkedett szemöldökkel: biztosan ne legyen melegebb..? Egyéb esetben nem atyáskodom felette, meg ennél többet se.
Hozzá hasonlóan ledobom magam a szomszédos székre és egyelőre csak ölbe húzom a takarót, hogy a teavizet kiadagoljam magunknak. Az ízesítést már ráhagyom, intézze saját szájíze szerint, én is hasonlóan cselekszem, mialatt a meglepő mesélésbe kezd. Nem tudtam apa ilyesféle intézkedéséről és ha nem is tetszik az inkább nos, csak a módszerre értendő.. Nagyobb levegőt veszek és megtámaszkodom a karfán úgy, hogy szembébb tudjak helyezkedni a carlshalton-i szökevénnyel.
- Biztosan ezeket a szavakat használta, hogy még az életben valaha..? – finoman puhatolózok, halkabban is, mint eddig tettem és enyhén összeszűkült tekintettel vizslatom. Nem bajuszhúzogatásnak szánom vagy a nyüsztetésének, de ez azért elég erőteljes kifejezés, remélem sejti inkább evégre kérdezek rá a pontosításra. Mégiscsak a lányáról van szó..
- Nem mellesleg te mit szeretnél? Az egyetem befejezése, ha engem kérdezel szerintem nem lenne rossz, de ha nem akarsz orvoslással foglalkozni a jövőben és tényleg más pályán próbálnád ki magad.. – megemelem kissé a vállaimat. - Akkor nincs értelme, de kérdés: tudod mit választanál helyette? – a dilemmás helyzet sem állapot és lenyomni meg nem akarom a torkán, hogy ha apa radikalitásától távol is állok, a véleményem bizonyos szintig egyezik az övévek. Abba sem kezdek bele miért nem mondta előbb, nem látom értelmét. Egy hét ide vagy oda, ez neki kellett számítson, nem nekem. A teafű tartósul kerül bele a bögrébe némi tej kíséretében és hátradőlve figyelem tovább Audrey-t.
- Vagy kérdezhetnék kettőt és könnyebbet, nem igaz? – a komolyságot némileg oldva vigyorodom el, de azért nem viszem túlzásba, hogy átbillenjen a beszélgetés; nem akarnám azt se.

- Szót se róla többet. Az ilyen barátokért nem kár… – A legjobb barátnőmnek tartottam, az is volt évekig, és most nincs, lelépett egy pasival, ami abszurd és nevetséges, és még sorolhatnám, de nem akarom. Beszélni sem róla, mert tényleg semmi értelme sincs, egyszerűen csak elfelejteni. Lesznek majd más barátaim, bízom benne, hogy nem tizenöt macskával fogok megöregedni egy harminc négyzetméteres garzonban. Már csak azért is, mert rühellem a macskákat úgy egyébként… Annál jobban csak egyedül megöregedni utálnék, és valahogy mostanság nagyon égetően sürgős lett felhajtani valami pasit, aki szigorúan én korombeli…
- Az nem lenne rossz. – Részemről a meleg bármikor jöhet, lévén fagyosszent vagyok, szóval egy takarót elég hamar magamévá teszek, hogy míg bedurran a fűtés idekinn, kellemes melegben leledzek. Felkuncogok, amikor a hajammal babrál, felrémlenek a régi gyerekkori bújócskák. Szigorúan idézőjelbe, mert valljuk be, nagyon nehéz ám megtalálni valakit, aki végigneveti a kereső hadműveletet, hogy a végén röhögéstől fuldokolva kiabálja, itt vaaagyoook. Ez lettem volna én. Körülbelül ennyit ér egy takaró mögé menekülni, bár most igazság szerint nincs erről szó. Vannak titkaim, de egyik sem olyan, amit valaha ebben az életben meg akarnék osztani a bátyámmal. Egyiket sem tudja senki, és ez reményeim szerint így is fog maradni, amíg el nem földelnek.
A vizes bögrét magamhoz veszem, és megédesítem, illetve belepakolom a filtert, füvet, ami éppen van, aztán szorongatom, legalább melegíti a kezemet. Nem szeretném megint az ágyat nyomni két hétig egy jó kis megfázásnak köszönhetően, bár talán itt ez a veszély nem fenyeget, bőrig nem áztam.
- Neked nem tűnt még fel, hogy mostanában rendkívül drámai, hogyha rólam van szó? Pontosan így fogalmazott. Az esküvőtökön sem szólt hozzám, szóval totálisan kiestem a pikszisből. – A kérdés ellenben jogos, elvégre istenesen nagyokat vagyok képes túlozni, de most nem erről van szó, valóban így fogalmazott apa, és én olyan pipa lettem, hogy csak azért nem nyomtam ki a telefont, mert némi jó modor azért szorult belém… nem, ez kamu, nem ezért. Örültem, hogy végre tudomást vesz rólam, és hallom a hangját, és hozzám beszél, mondjon bármit is. Ez valahol roppant mód elkeserítő.
- Őszintén, Keith, te el tudsz képzelni engem orvosnak? Persze, jó lenne, ha lenne egy szakmám, de azonfelül… nem is tudom, valahogy nem erre vagyok hivatott, de… igen, mindig van egy de, azt sem tudom, hogy mit választhatnék helyette. Vagy hogy nem a legnagyobb baromság-e kihagyni ezt a ziccert. Mert ugye, azt apa nem mondta, hogy utána orvosként is kell működnöm, csak hogy fejezzem be a sulit. – Némi csibészes mosoly siklik a képemre, igen, én mindig nagyon figyelek arra, ki miként fogalmaz, szeretem meglelni a kiskapukat. Aztán ki tudja, lehet, hogy én lennék a világ legjobb agysebésze tizenöt év múlva. Az azért elég menő lenne.
- Felőlem ezer könnyebb kérdést is feltehetsz. Egyébként meg, nem akartam tudomást venni a dologról, de tegnap anya hívott fel, és sírva könyörgött, mondván, hogy ő belehal, ha a férje sosem beszél többet az ő egy szem kicsi lányával. Szóval, összességében azt hiszem, meg kellene tennem. – Talán a gondolataimat kellőképpen lefoglalja majd egy hajtós félév az orvosi egyetemen… Tavalyról tudom, hogy Keith is az apa-pártot erősíti, bár ő inkább abból a megfontolásért, hogy aggódik a jövőm miatt. Apa jelenleg szégyenfoltnak lát, és igazság szerint nem hiszek abban, hogy valaha igazán meg fog bocsájtani, de egy próbát még megtehetek, és onnantól kezdve az én lelkiismeretem tiszta.
- Igazság szerint már eldöntöttem, csak valahogy fel kellett vezetnem. Aztán… meglátjuk, mi lesz utána. – Nem vágyom erre, egyáltalán nem, de olyan szinten tanácstalan vagyok a jövőmet illetően, hogy nincs értelme a csodára várni, az ember álomállása nem jön csak úgy szembe, főleg, ha azt sem tudja, mi az pontosan.