Hálószoba (Brooks-Harper ház)

Egy ilyen helyzetben valószínűleg az arcra, vonásokra kiülő harag, düh az, ami a legkevésbé érdekli a másikat. Teljesen meg tudom érteni, mert én sem foglalkozom sokat azzal, mit is tudok leolvasni a képéről. Amúgy sem kellene látnom az arcát, hogy tudjam, mit gondol nem csak erről az egész helyzetről, de rólam egyaránt. Tudom-e érte hibáztatni? Nem igazán. Azt nem vagyok képes elfogadni, hogy nem ért meg, hogy éppen úgy ragaszkodik a saját igazához, mint én az enyémhez. Két külön világban élünk már attól a pillanattól kezdve, hogy anya meghalt. Vagy már egészen születésünktől kezdve? Talán nem is lényeges. Sokkal inkább számít az, hogy másként látjuk a dolgokat. Ez persze közel sem jelenti, hogy ne tudnám, törvénytelen dolgokkal keresem a napi betevő egyharmadát nagyjából, vagy, hogy ne lennék tisztában azzal, hogy a férjem egy bűnöző. Csakhogy én ebben nőttem fel, az én világomban nem feltétlenül elítélendő az ilyesmi, az én határom tágabb, sokkal messzebb van és a férjem eddig egyetlen alkalmat leszámítva egyszer sem lépett át a túloldalra.
- Ne forgasd ki a szavaimat - hunyorítva néztem rá egy pillanat erejéig. - Nem ismered, oké? Még csak esélyt sem adtál neki, egyszer sem! Te csak a felszínt látod és amíg meg sem próbálsz alá tekinteni, addig nekem ne gyere ilyenekkel! - emelem fel a hangomat, mert ahogyan a düh kúszott fel bennem, úgy lett magasabb a hangszín is. Ő nem volt ott mellette, amikor a szülőszobán fogta a kezemet. Amikor Connort először a kezeiben tartotta. Ő nem látja, hogyan néz rám. Hogyan néz a fiára. Könnyű úgy elítélni valakit, hogy csak a rossz tulajdonságait hajlandó figyelembe venni…
Kemények a szavaim, tudom jól, hogy olyat fogok mondani, aminek jóvátételéhez nem lesz elég egy üveg piával odakucorodnom az ajtaja elé. Ez az egész túlnő rajtam, rajtunk, ez már nem a szokásos hajbakapás, ez a lotyós esetnél is jóval, jóval erősebb. Tökéletes bizonyítéka a reakció, mit a szavaim váltanak ki belőle, amit látok a szemeiben. Védekezőn emelem magam elé a karjaimat, az egyiket arc magasságban, a másik pedig lefelé, a hasam elé - az anyai ösztön. Nem ütne meg soha, az életem merném tenni rá, de éppen olyan ösztönből fakadó mozdulat ez, mint a felhangzó, apró sikkantás, mi a dörrenéssel és a káromkodásával keveredik.
Arrébb húzódom, mindenféle megszólalás nélkül, ám közel sem azért, mert félnék tőle, vagy tartok attól, hogy arrébb lökne, esetleg bántana. Nem. Mennie kell, hát menjen csak, semmi értelme tovább az ajtóban állnom, szavakkal már amúgy sem tudnék rá hatni. Éppen úgy meg kell eméssze az itt történteket, mint nekem és habár én sárosabb vagyok, mint ő a történteket illetően, ő sem tartozik a makulátlanok közé. Mikor tartozott oda bármelyikünk is..?
Szóra nyitom ajkaimat, pedig nem akarok megszólalni. A meglepettség szüleménye éppen úgy ez is, mint a ráncolódó homlok, az enyhén elkerekedő tekintet. A becsapódott ajtót bámulom, ahol pillanatokkal ezelőtt még a tulajdon bátyám állt.
„Nehogy úgy járj, mint anya…”
Visszhangoznak a szavai a fejemben jóval azután is, hogy elment. Akkor is csak ezt hallom, amikor dühömben, kiabálva, az asztalon, szekrényen, pulton lévő összes elérhető kis mütyűrt leverem, elhajítom, összezúzom. Mint egy tomboló őrült..
„Nehogy úgy járj, mint anya, miután majd nagyon bepiál az egyik este..”
A romhalmaz közepén ismételgetem az elhangzott szavakat, mintha csak nem szeretném felfogni az értelmüket. Rázom a fejem, mintha csak tagadni szeretném, mintha nem hinném el, mintha képtelen volnék egy cseppnyi igazságot is adni az elhangzott szavaknak. Soha, de soha nem hazudott még nekem, éppen ezért még csak meg sem fordul a fejemben, hogy ne mondott volna igazat. Apa... Miért..?
Bárcsak.. Bárcsak.

Iszonyatosan lassan vánszorgott az idő, miután elküldtem az sms-t és megkaptam rá a választ. A kis asztali lámpákat levertem, a bekeretezett képet a földön hevertek, összetört vázák, hervadásra ítélt virágok, üvegszilánk, könyvek borították a padlót. Ott ültem a fal tövében és a nem régen elhajított üveg maradványait figyeltem. Automatikusan kaptam elő a tombolás után a szekrényből a vodkás üveget, csakhogy alig tekertem le a kupakját, eszembe jutott, hogy még csak inni sem ihatok, így hát dühömben az üveget is a földhöz vágtam. A pia szaga hamar betöltötte a levegőt, kénytelen voltam a pólómat feljebb húzni kicsit, hogy az orrom elé szoríthassak egy darabot belőle, mert az ablakig elvánszorogni semmi erőm nem lett volna.
Némán meredtem magam elé. Olyan érzésem volt, mintha ez életem darabokra hullana körülöttem, éppen olyan csődtömeg vagyok, mint a körülöttem lévő összetört mütyűrök. A bátyám elüldöztem, a férjem priuszos, Connor előtt pedig erősnek kell mutatkoznom, amikor szépen lassan omlik össze az életem, a biztos pontjaim tűnnek el az életemből. Egyszer csak azon fogom kapni magam, hogy full egyedül maradtam, akkor pedig már rohadtul késő lesz…
A kopogás hangja ránt vissza a valóságba, hirtelen kapom az ajtóra a tekintetem a földön elterülő vodka tócsáról, hogy feltápászkodjak a fal tövéből és ajtót nyissak. Nyikorog, betegen nyög az ajtó és nem is nyílik rendesen, egyértelműen utal arra, hogy valami gebasz van vele és nem azért, mert meg kellene olajozni. Ron olyan erősen csapta be, hogy kimozdult a helyéről, de helyre tenni éppen úgy nem volt erőm és kedvem, mint az ablaknyitáshoz.
- Nem, ő jól van - adok egyből választ, miatta ne aggódjon, ő tényleg jól van. Hála égnek. Azt már nehezen tudnám elviselni, ha vele is történne valami..
- Gyere be - tártam ki az ajtót, legalábbis valami olyasmi, mert még nem működött normálisan. El is engedtem és beljebb vánszorogtam, majd ő a helyére teszi.
- Az van, hogy még egy szaros pohárkával sem guríthatok le, amikor kurvára szükségem lenne rá! - tártam szét a kezeimet a romos helyiség kellős közepén állva, már-már hisztérikus hangon közölve vele a mondandómat. Ez így nyilván elég szűkös magyarázat, mert valószínűleg nem emiatt vertem le minden elérhetőt a szekrényekről és ennyi aligha vágott volna annyira taccsra, hogy az az arcomra is kiüljön.
- Elmondtam Ronnak, hogy gyereket várok - csapok egyből a közepébe, holott tudom, őt más miatt fogja megviselni a dolog, mint engem, valószínűleg Ron említése bőven elég lenne, hát még így, hogy el is mondtam neki, bővül a családunk. - Köcsög volt, én még köcsögebb voltam és tádáám, itt tartunk! - mutattam körbe és hiába szaladt mosoly a képemre, nem az öröm szülte a görbületet. Ki voltam készülve. Nem is kicsit. És tökéletesen látszott rajtam.

Elmondom én bővebben, bár az a bővebb kifejtés is mindössze két mondatot jelent. Két tömör, velős mondatot, amivel a sztori felét már valószínűleg magától is el tudja képzelni.
Látom, hogy mit vált ki belőle Ron nevének említésére, már megszoktam, az lenne a furcsa, ha nem feszülnének meg az izmai, az állkapcsa. Innen már csak egy ugrás, hogy kitaláljam, mégis milyen gondolatok és jelzők fordulnak meg a fejében. Nem akarok most ezzel foglalkozni, sőt, alapjáraton nem szeretnék a bátyámra gondolni, de ha el akarom mesélni a történteket, akkor ez nyilván elkerülhetetlen.
- Ez most komoly? - kérdezem őszintén, mert bármennyire is legyek dühös Ronra, azért a kérdés meglep, mert azt hittem azzal legalább Emmett is tisztában van, hogy Ron soha, semmilyen körülmények között nem bántana és előttem ekkora tombolást tuti nem csinálna. - Én - adom meg azért a pontos választ, biztos, ami biztos alapon.
- Hihetetlen - csóválom meg a fejem és az orrnyergem kezdem el masszírozni. Azért egészen elképesztő, hogy Ron és Emmett is nagyjából ugyanazt gondolják a másikról; seggfej és mindig az is marad. Pedig igazándiból egyikük sem az, csak esélyt sem adnak arra, hogy megismerjék a másikat. Most már mondjuk felesleges is, mert annyira ellenségessé vált a viszony kettejük között, hogy esélyt sem látok arra, hogy bármikor képesek legyenek két percet nyugton eltölteni együtt egy szobában anélkül, hogy a másiknak esnének.
A konyhába visznek a lépteim, odadobok egy konyharuhát, majd kinyitom az ablakokat. Az összeset. Rosszul vagyok a vodka szagától és valószínűleg nem két perc lesz, mire kiszellőzik.
- Összekaptunk. Bunkó dolgokat vágtunk a másik fejéhez. Ő szokás szerint téged szapult, én próbáltalak védeni, aztán eldurvult a helyzet - ennél többet aligha tudnék mondani. Abba meg pláne nem fogom beavatni, mit vágtam Ron fejéhez, mert rohadtul nem vagyok rá büszke, nem fogom hangoztatni senkinek, az tuti. Főleg azért nem, mert Emmett valószínűleg velem értene egyet és mivel én nem értek egyet magammal.. ahh, hülye szitu ez.
- Bedühödött, aztán elment, én meg tomboltam egyet - mint azt a jelek is tökéletesen mutatják. Ennél részletesebben viszont aligha fogom tudni elmesélni neki, főként azért, mert javarészt ő miatta robbant ki kettőnk között a háború. - Tudom, hogy gyűlölöd, de nekem nagyon sokat jelent. Bármikor számíthattam rá, éppen ezért készít ki, hogy most ennyire durván belegázoltam. Azt mondod, megérdemelte, de szerintem rohadtul nem, ráadásul anya haláláról is mondott valami olyasmit, ami azóta sem hagy nyugodni - épp elég lenne az alap szitu, de még ez is hozzájön! - Ha jól értelmeztem a szavait, akkor apának köze volt anya halálához, miközben erről én eddig rohadtul nem tudtam - ehhez még most is szükségem van egy mély levegőre, megemészteni azonban jó ideig tuti nem fogom tudni.

- Az ajtó éppen olyan lényegtelen, mint a szilánkok a földön. Az a legkisebb probléma - ugyan kit érdekel az ajtó, amit egy mozdulattal visszatett a helyére? Engem nem. Amúgy is, ha az ő szemével próbálom nézni, akkor már nem mindegy, hogy egy ajtót még a bátyám számlájára írhat, vagy sem? Nem ez a lényeg.
Enyhén szalad feljebb a szemöldököm a kérdését hallva, elég egyértelmű, hogy nem nekem szól és van egy olyan sejtésem, hogy nem kell sok, hogy személyesen is feltegye ezt a bátyámnak.
- Azt egy szóval sem mondtam, hogy ő olyan ártatlan lenne ebben az egészben! - fűzöm azért hozzá, mert nem arról van szó, hogy tisztázni szeretném a bátyámat, szimplán csak úgy érzem, én ezúttal átléptem a határt, míg ő nem.
- Emmett, kérlek.. lehetne.. Lehetne, hogy legalább mi ne veszekedjünk? - semmi vádló él nincsen a hangomban, csupán az elgyötört vonásokon megülő kérlelés, ahogyan ránézek. Tényleg nagyon elegem van abból, hogy állandóan veszekszünk és most nagyon nincs szükségem még arra, hogy ő is nekem essen. Támaszra lenne szükségem és helyette azt kapom, hogy ő is nekem esik, meg szapulja a bátyámat. Pompás. Tényleg.
- Egészen eddig imádtam az apámat. Rajongtam érte. És akkor tessék, most meg megtudom, hogy mégsem volt olyan csodás alak, mint ahogyan az a bolond kislány fejében élt! Nem azért zavar a dolog, mert eddig tiszteletben tartotta, hogy nem egészen ugyanúgy láttuk az apánkat, hanem az, hogy csalódtam abban a személyben, akit annyi éven át rajongva imádtam! - az apám nem volt jó ember. Tudom jól. Az viszont, hogy köze lehetett anya halálához.. Egyelőre nem tudom feldolgozni.
Némán hallgatom a szavait, miközben az utolsó ablakot is szélesre tárom. Van igazság szavaiban. Csakhogy soha nem egy oldalról szól a történet, ahogyan ezúttal sem. Mégsem szólalok meg, ezúttal nem kelek a bátyám védelmébe, mert ahogyan Ron esetében, úgy Emmett esetében is két oldala van a sztorinak. Nem egyszer álltam Ron mellé Emmett-el szemben, ami nyilván nem lehetett túl kellemes érzés a másik oldalról.
- Nem tudom, mennyire figyeltél fel rá a sok szarság közepette, de.. Nem véletlenül mondtam el neki, hogy gyereket várok. Megcsináltam a tesztet - halvány, aprócska mosoly jelent meg a szám sarkában, ahogyan tekintetemet a férjemre emeltem. Elég egyértelmű lehet mindebből, hogy vajon hány vonalka jelent meg azon a teszten. - Érkezik a második csöppség - szélesedett árnyalatnyit a görbület, ahogyan a kedvem is kezdett jobb irányba terelődni. Kell valami jóság, valami apró öröm a sok szarság, a rengeteg rom közepette.

- Oké, elégszer elmondtad már, nem kell többször, felfogtam - hogy ő így vélekedik róla. Hogy én hogyan, az már más kérdés, de ezt bizonyára nem kell neki sem magyaráznom. Mint ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy Emmett most tényleg itt van mellettem, annak ellenére is, hogy mennyire ki nem állhatja a bátyámat, vagy azt, ha arról beszélek neki, éppen összekaptunk.
- Azért, mert eddig egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy hazudott volna. Sokszor kapunk hajba, de hazudni nem szoktunk a másiknak. Pláne nem egy ilyen horderejű dologról. Nem tudom elképzelni, hogy kamuzott volna - ez a színtiszta igazság és bármennyire is gyűlölje a bátyámat, én jobban ismerem, hogy ilyen következtetést tudjak levonni és ennyire biztos is legyek a dolgomban. Igazat mondott. Afelől egy percig nem volt kétségem. - Csak szimplán genyó húzás volt pont most benyögnie. Mintha egy szaros „ki tud bunkóságban a másik fölé licitálni?” játékot játszanánk - puffogtam magamban, mert így utólag visszagondolva tényleg ilyen íze volt az egésznek. Én odacsaptam egyet, akkor ő vissza egy másikat, nehogy adósom maradjon egy pofonnal. Milyen szép is, ha az embernek van egy testvére, nem igaz?
Aprót sóhajtok, ahogyan átölel és meghallom a szavait. Engedek magamnak, magunknak annyi időt, hogy elengedjem magam egy picit és hozzábújjak, arcomat a vállába fúrva.
- Nem tudom, Emmett - suttogom halkan, mintha már magam sem volnék biztos a válaszban. Továbbra is tartom magam mindazokhoz, amik miatt pár napja csúnyán összekaptunk, de azt sem tudom tovább elnyomni magamban, hogy szükségem van rá. Rohadt szar egy helyzet, az egyszer biztos.
- Oké - szinte csak tátogom a választ, ellenkezni nem fogok, inkább leteszem a hátsóm a konyhaasztalhoz, hogy két könyökkel megtámaszkodva a falapon temessem arcomat a tenyereimbe. Gondolkodom. Vagy csak szimplán próbálok uralkodni magamon, nehogy még jobban szétcsússzak, vagy ismét tombolni kezdjek.
- Nagyszerű - túrtam mindkét kezemmel a hajamba, hogy a fejem búbján markoljak rá a tincsekre. - Szólok előre, hogy valószínűleg ő is hasonlóan vélekedik, bár ez valószínűleg nem újdonság a számodra. De majd lécci szóljatok, mert viszek popcornt - ejtem a kezeimet az asztalra. Gunyorosak a szavak, éppen annyira, mint amennyire kétségbeesettek. Egyiküket sem tudom visszafogni, az tuti, lehet ez kell nekik, hogy elgyepálják egymást. Csak azért elég szar belegondolni, hogy a két, számomra lefontosabb személy fog egymás torkának ugrani, én pedig semmit sem tehetek ellene.

- Oké, igazad van! - tárom szét enyhén a karjaimat. Szar érzés az ilyesmit beismerni és még mindig nem tudnám egyértelműen azt mondani, hogy a bátyám egy pöcs, de abban Emmett-nek van igaza, hogy egy kellett egy löket, ami ezt kiváltotta belőlem és azt egyértelműen a testvérem adta meg.
- Valószínűleg nem azért hallgatta el annyi éven át, hogy ártson vele. És ne gyere azzal, hogy te jobban tudod, mert nem. Én ismerem a bátyámat, te ugyanúgy csak a felszínt látod belőle, mint ahogyan ő is belőled - megyek elébe a tiltakozásnak, hiszen szapulhatják egymást, igazándiból alig tudnak valamit a másikról. Én pedig, aki tényleg ismerem őket, vagyok ilyenkor a vak és a naiv, hogy hiszek nekik és egyiküket sem tudtam még kizárni az életemből. Nem is akarom, ami azt illeti, bármennyire is ne tetszen ez a másiknak.
- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni ezt az egészet… - túrok kétségbeesetten a szőke tincsek közé. Sem azt nem vagyok képes elhinni, hogy Ron ennyi időn át hallgatta el ezt előlem és azt sem, hogy ez valóban az igazság, hogy ez tényleg megtörténhetett úgy, hogy semmit sem tudtam róla!
- Fejezd már be, kérlek! - szólok rá, mert ezzel, hogy ócsárolja a bátyámat, ő is seggfejként viselkedik. Elegem van belőle, hogy így marják egymást és állandóan csak szapulni tudják a másikat. Rohadt szar érzés.
- Hogy ez-e a helyes lépés. Egyszer már rohadt csúnyán orra buktunk és nem szeretném még egyszer olyannak kitenni sem Connort, sem a születendő gyermekünket - én elviselem, engem továbbra sem zavar az életmódja, de a gyerekek más tészta.
- Idióta vagy - dobom felé az asztalon lévő konyharuhát. Túl könnyű, alig repül valamit, de jelzésértékű is lehet, hogyha lenne a kezem ügyében valami súlyosabb, akkor tuti azt hajítottam volna. - Ne beszélj ilyeneket. Főleg most ne. A börtönből aztán rohadt jó apja lehetnél a gyerekeknek - csóválom meg a fejemet, mert most már nem csak rólam van szó. És valahol a szavak mögött az a súlyos tény is meghúzódik, hogyha börtönbe kerül, akkor ezúttal már valószínűleg nem fogok várni rá…
- Ha visszajössz, akkor le kell fektetnünk néhány szabályt, oké? - nézek rá komolyan, mert fontosnak vélem, főként a gyerekek szempontjából, hogy néhány alap dologban megállapodjunk. Azt hiszem, azok után, hogy annyi ideig hajthatatlan voltam a hazaköltözését illetően, most, hogy hajlok rá, ez igencsak csekély ár.

Csak egy ideges fújtatással reagálok a rövidke kis monológjára. Nagyon nem értünk ebben egyet, de semmi kedvem nincsen belemenni egy újabb értelmetlen vitába. Merthogy nagyon is értelmetlennek találnám, hiszen ő is máshogyan látja a helyzetet és én is, a saját igazunkról pedig nem fogjuk meggyőzni a másikat. Legyek akkor én a vak és a naiv, hogy azt hiszem, csak engem akart védeni azzal, hogy elhallgatta az igazságot. Azzal viszont már én sem értek egyet, hogy így és ilyen formában kellett a képembe vágnia ezt az egészet. Köcsög voltam én is, tudom jól, szívás, hogy a mi családunkban nem működik a „megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” elv.
- Az eszem megáll, hogy mind a ketten ugyanolyan fafejű tuskók vagytok ebben az egészben! - fakadok ki újfent, de némi lemondó él keveredik a hangomba, mert rohadtul nincs kedvem ebbe sem jobban belemenni most. Gyűlölik egymást, de egyikük sem lenne hajlandó adni egy esélyt a másiknak, inkább én viseljem el, ahogyan szapulják egymást és mindenféle szarnak elhordják a másikat. És akkor még csak ennél tartunk, mert félek, ha ezek egyszer egy légtérbe keverednek, abban nem lesz köszönet egyikünknek sem.
- Az te vagy - fújtatok újfent, elég nyilvánvalóan fejtve ki, hogy ezúttal sem értünk egyet. Teljesen tisztában vagyok vele, mit gondolnak a másikról és éppen ez az, ami annyi fejfájást okoz.
- Meg tudnál? - kérdezek vissza, az én szavaimban sincsen támadó él, nem is becsülöm le, de éppen ő hangoztatta a múltkor is, hogy egy börtönviselt fasz alakhoz mentem hozzá, fogadjam el. A piáról lemond, az oké, de nálam az egyelőre nem minősül változásnak.
- Oké, ezt később még úgyis megbeszéljük - zárom le ennyivel ezt az egész beköltözős, ketrecharcos dolgot, mert ez azért nem olyan egyszerű - nekem legalábbis -, hogy egyik pillanatról a másikra döntsem el, pláne úgy, hogy az elmúlt időszakban vallott minden elvemet készülök ezzel kukába dobni.

Az első éjszaka itthon. Nem mondom, hogy nem izgulok, mert hiába jártuk már ezt egyszer végig Connor esetében, az azért már lassan hat éve volt. Az anyaság nem kopik ki az emberből, szóval emiatt nem féltem túlzottan, inkább amiatt aggódtam, hogyan fogjuk majd bírni az éjszakákat, milyen lesz ismét egész nap itthon lenni egy babával és nem utolsó sorban a fiúk miatt is aggódtam kicsit, főként Connor miatt, hogyan fogja kezelni a helyzetet. Eddig nagyon be volt zsongva és várta már a hugicáját, remélem ezután sem lesz ez másképpen.
Hála égnek hamar hazaengedtek a kórházból, komplikáció mentes volt az egész szülés, azt leszámítva, hogy a nagy fájdalom közepette milyen csúnyaságokat kiabáltam Emmett fejéhez. Nem emlékszem mondjuk sokra, de a "Ha még egyszer felcsinálsz, tuti kinyírlak!" elég élénken megmaradt az emlékeimben. Azért édes volt, hogy ennek ellenére is végig ott maradt és hagyta, hogy szorongassam a kezét. Úgysem gondoltam komolyan, mert hiába volt ezúttal is pokoli a vajúdás, bármennyire is fájt a szülés, utána a kezemben tartani a kis csöppséget, valami felemelő és elmondhatatlan érzés.
Az első egy-két kórházban töltött nap a fáradtságom okán nagyon gyorsan eltelt, aztán már ott volt Zola, hogy megfeledkezzek az időről, no meg amikor Emmett és Connor bejöttek látógatóba. Ezúttal majdnem egy hetet bent töltöttem, mégis sokkal gyorsabban elszaladtak a napok, mint karácsonykor. Aztán kettőt pislogtam és már hazafelé robogtunk. Elégedettség és iszonyatos büszkeség töltött el, ahogyan az autóban hátrapillantva láttam, Connor hogyan néz a gyerekülésben csendesen szunyókáló húgára.
- Olyan tökéletesek - fordultam vissza, hogy pirosnál megálláskor egy csókra fordítsam magam felé a férjem arcát.

- Végre - dőltem be az ágyba, teljesen elterülve rajta, mintha már csak valami rongybaba volnék. Úgy is éreztem magam így estére. Connor tündéri volt, de mindenáron a húgával akart még maradni és alig lehetett ágyba varázsolni. Zola egyelőre nyugis babának tűnik, de a fürdéssel lehet hosszabb ideig fog tartani megbarátkozni.
- Babahányás szagom van - nevettem fel röviden, megmasszírozva az arcomat. Pedig csak egyszer bukott a drága, de a fele a vállamra terített pelus mellé ment és hiába cseréltem le a felsőmet, akkor is érzem.
- Komolyan, mintha egy hete nem aludtam volna. És még csak most kezdődött - semmi panaszkodás nincsen a hangomban, ez amolyan fáradt öröm, mert bármennyire is leszívott a mai nap, most még a kellemes fáradtság szakaszában tartok. Idővel lehet változni fog a helyzet, de Connorral is imádtam otthon lenni és van egy olyan sejtésem, hogy Zolával is hasonló lesz a helyzet.

- Köszönöm, az jó lenne - nem tagadom, tényleg értékelem a gesztust, no meg még azt sem tudjuk, mennyire lesz jó alvó, de remélhetőleg vele sem lesz nagy gond, Connor-ral sem volt. - De mivel megetetni valószínűleg nem fogod tudni, ezért nekem is be kell szállnom az éjszakai műszakba - nem húzom a szám, Emmett-hez hasonlóan én is az a fajta vagyok, aki bármit megtesz a gyerekeiért és ez alól az éjszakai felkelés sem kivétel.
A talpmasszázs rettentő jól esik, még néhány elégedett nyögésre is futja olykor, a szemem lehunyja pedig élvezem a pillanatnyi nyugit. El tudnék így aludni, basszus!
- Csak akkor, ha velem tartasz te is - emeltem feljebb kicsit a fejemet, hogy rá tudjak nézni, ajkaimon finom ívű mosoly játszott. Jól esne egy fürdő, a gondolataimban olvas, de vele együtt még jobb lenne, egy pillanatig sem volnék képes tagadni és miért is tenném?
- Örülök, hogy ennyire örülsz - másztam kicsit közelebb, hogy csókot  nyomjak a szájára. Tudtam érte csodálni, nem is kicsit, mindig is imádtam, ahogyan Connor-ra néz, ahogyan törődik vele, most sincs másként ez, hogy Zola betoppant az életünkbe. - Kíváncsi leszek, hogyha már hetek óta nem tudunk normálisan aludni, akkor is ezen a véleményen leszel-e - incselkedő, pimasz ívű a kérdésem, ahogyan a mosolyom is. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezen a véleményen lesz akkor is, mert legyünk bármennyire fáradtak és legyen bármennyire szar kikelni a puha ágyból, akkor is a gyerekink és imádjuk őket. - Elég nagy szívás lenne, ha féltékenykedne rá és rohadtul remélem, hogy nem lesz később sem ilyen - tartottam tőle, hogy Connor hogyan viseli majd, hogy lesz egy húga és félek azért még, hogy mit fog majd szólni, ha Zola olykor nagyobb figyelmet kap, mint ő. Ugyanúgy szeretem őket és figyelni fogok arra, hogy egyik se érezze magát hátrányban a másikkal szemben, de egy kicsi babának egészen mások a szükségletei, mint egy ötéves fiúnak.
- Ki vele, ne fogd vissza magad - féloldalasan feküdtem le, egyik könyökömmel támaszkodva meg az ágyon, tenyeremmel tartva meg a fejemet. Tekintetemmel arcát fürkésztem, mintha csak szeretném kitalálni, mit akar mondani még azelőtt, hogy meg is tenné.
- Ó, hát ez rohadt jól hangzik! - csillan fel a tekintetem, mert tudja jól, miként viszonyultam már kezdetektől fogva ahhoz, hogy nincs legális munkája és így, hogy én sem dolgozom, kevesebb lett a bevételünk. Az eladott műhely ára ugyan még ott van, de nem is akarnám egyből felélni az összeget. - Mennyit fizetne? Számottevő lenne a dolog, vagy annyira semmi, hogy értelme se lenne nagyon a dolognak az elvi vonulaton túl? - vannak elveim, igen, de ha nincs értelme azon kívül, hogy kipipálhassuk a legális munka rubrikát, akkor egyelőre nem látom sok értelmét. - Nem mondom, hogy nem imádom, amikor itt vagy és a gyerkőcökkel foglalkozol, de szerintem elbírnék velük egyedül is. Ezzel persze nem azt mondom, hogy menj és csináld, hanem azt, hogy inkább azt vegyük figyelembe, hogy tényleg megéri-e, vagy csak a papírért csinálnád - nem vagyok számító szuka, aki csak a pénzre hajt, de sajnos azért ezt sem árt figyelembe venni. Másodrészről meg tényleg ne gürizzen feleslegesen, akkor már inkább legyen velünk itthon, ha tényleg nem fizet olyan jól.